Ha összetett pénzen olcsó áldozatkát teszünk, vagy tizforintos tanodáinkban magyarul tanítjuk örököseinket, hogy anyanyelven tudjanak csalni, már megtrombitálnak a hirlapok s mi nyugton és dicsőítve gazdagszunk, a nélkül, hogy közérdekre kiadásunk a garast haladná. Sőt magok a sivalkodó honfiak, kik mint a sirály, minden vészt megkiáltnak, mellőzik sírásó szerepünket törvényhozás utján megtámadni. Egy-egy bűntettnél, mely ezerek közül napfényre vonaték, el-elszörnyednek; aztán a phrasisnak vége s mi békén maradunk a gyakorlatban. Persze többnyire adósaink s ezeknek rokonai ülnek a zöldasztalok körül, kik nincsenek arra fejtve, nevelve, hogy mint a rómaiak egykor, saját érdeküket veszélyezzék a t. cz. hazáért s romlását gátolnák, ha fejök forogna is szóban. De sőt eszélyesen óvakodnak köztárgyalás utján érdekeinkkel surlódásba jőni, úgy hogy hatalmunkról, egyes bezáratásokon kivül, alig vétetik más tudomány, mint a betáblázások nyugton hallgatott kötetei… No már, ha most, midőn még kevesen valánk, befolyásunk, a kezdet nehézségei közt, oly hirtelen el tudott hatalmasulni; ha minden elemet érdekébe tudott hálózni s a közértelmet és érzést hallgató rendszerbe nyügözé: hiheti-e excellentiád, hogy rabjaink s eszközünk szaporodtával, emanczipálni tudja magát az ország a pénzszolgaságból, mely csak egy vonallal jobb az ököljognál? hiheti-e, hogy a születési aristokratia, tétlen sülyedése mellett, mássá válhatik czifrán festett mérpóznánál, melyet mi, értékünk felmérésében, tájékozó pontúl használunk? hiheti-e, hogy hazudik a kakas, mely zsidó királyságot jósol, mint kegyesen elméskedni méltóztatott?… Pedig egy rövid törvényczikk fordítana a dolgon. Felfüggeszteni a váltóképességet, míg észszerű hitelintézet nem rendeztetik; becsvesztést a hat kamaton felül kölcsönzőre, örök börtönt a hat kamaton túl hitelezőre. Mert hiszen ha a magyar ősök, az ókor eszméihez képest, orrvágatást, szemtolást, halált tudtak hozni öt-hat dénáros tolvajok ellen, az országos fajultság gyógyszereül: miért ne óvhatnák a magyar utódok, nemzetüket az új-kor eszméi szerint szigorún, a végerkölcstelenüléstől? De hol veszi excellentiád a többséget ily szabadító utakhoz, holott mi lakából, ruháiból forgathatjuk ki a többséget, miután házainkban laknak, ingeinkben járnak, azaz, fülig adósak? Úgy úgy; ez menni fog, haladni fog tovább. A népet félig kivettük már excellentiátok kezéből; kiveendjük egészen. Mienk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szőllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni: közöttök egy-két vagyontalan magyar, ki másokért dolgozik. Avagy nincs-e már ez kezdetben?… A nemzeti ifjúság ivadékról-ivadékra felnövend, félig pallérozva, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? haza ez, mely szorgalmam s képzettségem után nem tart el? haza ez, melyben a benszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak első kiábránduláskor fogja kérdezni; aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Elvesztik érzelmeiket, agyuk eszméit s a szabadakaratot. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, lányaikat adják el pénzünkért… Avagy nincs-e ez már kezdetben?… Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozó észnek, mely országát ily bölcsen kezünkbe adá. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve, lopózva, utálat közt járnunk; nem kell elbúvni élvezeteinkkel. Az utczákon hunyászkodott vagy üdvözlő arczok fogadnak. Középosztály iránt gőgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk; kiönthetjük gyűlöletünket, mint épen cselekszem excellentiád kegyes engedelmével… Kitárhatjuk titkainkat, leálarczozhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit; feleim biztosítvák, hogy nyiltság s daczoló erőszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek…

Lőbl nehány perczre megszűnt a kívül hideg és nyugalmas, de benn fanyar s kárélvező epekiöntéstől, hogy felkeresse a főispán arczán a harag és kaján gőg vonaglásait, miket azon futkosni óhajtott.

Lőbl Simon, egy becsületes rabbi vásott, de éles eszü fia, gyermekkorát tanodákban tölté s Márknak tantársa volt, mert apja orvosnak nevelé. Kicsiny korában már irigy, haszonleső szenv fejledezék nála, mely később fanatismusig, dühig nőtt. Már az iskolában üzérkedett társai között. Mindig volt nyalánk csemegéje, játékszerei s ezer csábító apróság, mit hitelbe el tudott adni, hogy a tartozásra nagy kamatokért várakozzék, mígnem végre zálogra kölcsönzött nekik, hogy tartozásaikat kifizethessék. A mellett illő díjakért mindig kész volt hamis tanú lenni iskolai csínyek palástolásában; s efféle több ágú erkölcstelenítő utakon nemcsak lekötve tartá előkelőbb s azért ösztönszerűn gyűlölt társait, mely viszonyt mindig megalázó alkalmul élvezett: hanem egyszersmind szép tőkécskét hozott pályavégén a tanodából, mely további üzletének alapjává lőn. Adósai pártfogása által, olcsó feltételek mellett, beszerzé magát háziorvosul egy lengyel grófhoz Gácsországban, hol már akkor Márk, bizonyos herczegi udvarnál hasonló alkalmazásban állt. Itt ők egyetértve, több kipusztult nemes nyalóczok és pénzváltók szövetségében, közkeresetre dolgoztak az aristokratia kizsebelésében. Többek közt jelesen, saját grófját, furfangos közbenjötte által, tetemesen megcsalni segélé egy jószág vételében, minek díjául ő egy köszvénybe huzott feleséget kapott gschäftben, ötvenezer pengő hozománynyal. Azonban a csalás, hamarább mint vélte, kisülvén: grófjától csúfosan, közbotránynyal elüzeték, mielőtt lemondási időköre, a szerződés szerint, kitelhetett volna. A kis tartományban, hol közhír s lapok utján bélyege elterjedt, nem lehete sikerrel maradnia; de különben is jobban megszedte már magát, mint sem kedve volna orvosi minőségben házi kegyelemhez vagy betegek küszöbéhez lenni kötve: s azért eladván oklevelét egy sziléziai izraelita sebésznek, bizonyos bécsi kereskedőházba ment rövid szolgálatra, hogy alattomos uzsoráskodása közben, a váltóüzlet, csel- és csempésztan elemeit és rendszerét alaposan betanulván, szabad szárnyára kelhessen széles e világon, adósává tenni minden népeket. Bécsi laktában ismerkedék meg a még akkor cancellariai gyakornok Szalárdy Györgygyel s általa több magyar mágnás és nemes ifjakkal, kiknek könnyelmét annál dúsabb sikerrel tudá kizsákmányolni, mert a magát földhöz ragadt szegénynek tettető szerény s minden szolgálatra kész Lőblt, mindenki becsületes, részvétre méltó zsidónak tartá. Átlátván pedig ismeretségeiből, hogy a magyar viszonyok és gondatlanság, minden európai országoknál biztatóbb zavart nyujt gazdag halászatra, nem másutt, hanem itt telepedék le s igénybe véve tőkéit, bűnét s elméleti tanát: két évtized alatt több milliók tulajdonosává lőn e szűk pénzű hazában, mit alig hihetnénk, ha élő példák nem állanak előttünk; s ha annyira napirendbe nem volna szőve-fonva ily visszaélés, hogy a regényirónak, ha korrajzot akar adni, okvetlenül váltócsempészt kell irnia, mint kellett a rabló középkorban Cartust s ahhoz hasonlókat.

Lőbl Simonnak idegensége, ellenszenve, gyűlölete tőkéivel nőtt az aristokratia ellen. Látá, hogy pénzei mellett is a közélet piaczán háttérbe van nyomva, mellőzve, elfeledve; hol kört és pártot alakíthat ugyan, de láthatóvá nem teheti magát. Folyvást jobban-jobban meggyőződék, hogy fényes kitünés, keresettség s előkelő szerep, miket sovárszomja oly irigyen kisért, aristokratikus országokban nem pusztán pénzen szerezhetők; s minél lejebb huzza őt a csempészet súlya, annál feljebb emelkedik alacsonyságán a józan tekintély. Azért kifosztani, megtörni, elmerítni a születési aristokratiát; úrkényt, hatalmat, igazgató erőt pénzre származtatni: e volt önzésének második ága; e volt a hő terv, melyre feleivel titkos ösztönből, a nélkül, hogy freimaurerként egymást ismernék, összeszövetkezett; s melynek töredékes kivitelében köre és alkalma szerint buzgón működék. Ezen terv és gyűlölet iskolai évétől életfolyamán át belerögzött, kövesült, belemérgesedék. És ez, oly szívben, mint övé, természetes. Neki mindig előkelőbbek körül kellett ólálkodnia, hogy czéljait elérje s az előkelőség, melynek algépe, rabrugója volt, folyvást ingerlé irigy kebelét. Innen magyarázható, hogy böszszé, dölyfös csufolóvá lőn, ha egyszer-egyszer hosszú fortélya véget ért s előtte megkoppasztott áldozat feküvék; innen magyarázható, hogy kapzsian éldelé az édes boszut, ha egy-egy aristokratát megbuktatott, melynek fajától Gácsországban meggyaláztatott s melynek vonaglásit mintarajzául nézte a pénzhatalom egykori általános győzelmének; innen magyarázható, hogy oly kaján rosszakaratban, oly hosszas értekező gúnyban tombolt gróf Szalárdy György úr ő excellentiáján, pályadíjt keresve előkelő haragjában a hosszu szolgaságért.

Lőbl, midőn kifakadt dühét félbenszakítva, szemüvege felett a főispánra nézett, gyönyörgni a gőg megtört szarvain, csodálattal tapasztalá, miként az, pamlagán, nyujtózó lábakkal, kéjesen füstölve, merült nyugalommal, mintha saját szalonjában ülne, olvassa a hirlapot, mely grófi minőségét tudtul adá nagy és kis világnak. Elcsodálkozék. Látta, hogy a főispánt a közveszély képe és rajza meg nem indítja, izgatottságba sem hozza; látta, hogy ő a hazában csak saját érdekeit szereti; s eszébe ötlék ez okból, annak hiuságát, osztályát, a haute elemet, az olygarchiát, melyhez magát számítá, támadni meg gunynyal; remélve, hogy mégis megrendítendi, felrázza s alkalmat szerez káréhező boszuját szorongó ellenén legeltetni.

– Aztán hogy is féltheti excellentiád hatalmunkat kora alkonyattól, holott egész Európa békéje zsidó kezekben van. Nem jut eszébe, mit monda Heyne: «Hajdan minden zsidónak volt egy királya, most minden királynak van egy zsidaja?» Én hozzá teszem: s minden zsidónak tiz nemese… Nem jobban elkötelezi-e a statust a pénzaristokratia, mint a születési? E mellett idegen érdekek rabja az állodalom, mert adósságait külhitelezőktől szedi fel, mig amaz kölcsönöz, mennyit az ország akar, hogy aztán gyümölcseit ágastól szedje. Excellentiátok csak kegyenczeiknek osztanak tetszést, jóváhagyó mosolyt s pártfogást; de pénzünket az használhatja, kinek tetszik, ha t. i. biztosítéka van s hatvanas kamatra felszedi. Excellentiátoknak a statusok fizetnek szolgálataikért, mi a statusoknak fizetünk a hivatalukért. Igaz, hogy a status, hivatalaival magát is eladja, de legalább olyanok veszszük meg, kik kereskedünk vele. Vagy tán az ész, tudomány ostromát veti ellenünk? mintha biz eddig is független lett volna az Magyarországon! Ha olygarchia szolgája volt a kitünő elme, úgy sem világított; ha ellenük volt, nem világíthatott; s most csak nem veendik rossz néven excellentiátok, ha mi, példájuk nyomán, rabjainkká teszszük a tehetségeket, ha nem tilalommal is, megbirhatlan kamatok utján. Pedig az erkölcsi romlottságtól sincs mit remegnünk, ha végre erőszakig sűlyed s a közállománynyal minket is felforgat. Erkölcsiség tekintetében semmi új nem történik urasági időszakunk alatt. Hajdan Cleopatra, Tarquin, Pompadour, a velenczei tizek stb. vesztegeték azt: most hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt birák, zsoldba vett szónokok stb. Mindegy, akár a macskát ütjük a falhoz, akár a falat a macskához: csak az erkölcs döglik meg. Aztán mi sokkal kevesb hivatalos személyzetet tartunk s így több elégületlen marad a status nyakán, kinek közvéleményét szükség idején olcsón megvehetjük. És a mi fajunkban nincs meg egy rövidlátó hiba, melylyel annyit ártott magának a születési aristokratia. Excellentiátok nem türnek kitünést kisebb osztályútól társas köreikben. Mindjárt vetélytársul nézik azt s gúny és mellőzés utján eltolják maguktól; mindig kisebb, szűkebb gyűrűbe cotteriázva magukat, mint az önmagát nyeldeső örvény, mely az alacsonyabb habkarikákat távol veri központjától. Sőt most is, midőn ellenünkben félniök, egyesülniök kellene, folyvást szigorban maradnak társas törvényeik, nevelve saját osztályuk keblében hideg ellenszenvet, irigy ármányt s buktató vágyat. Lám a szerény milliomos összeül sáfáraival s azoknak cselédei közt töri meg a paschát és ha valahol jól van dolga, oda telepíti harmadiziglen minden hitfeleit, ha pedig tánczvigalomba hivatik, becsempészi negyedágról is a sógorságot… Abban bizhatnék talán excellentiád, hogy ujdonsült osztályunk megunatja magát a rang, kitüntetés utáni mohó kapkodással. Majd bizony! hiszen mi ujság van ebben? mi kapkodunk, hogy szembe tüntessük csirázó nevünket; excellentiátok kapkodnak, hogy némi aranyesővel életre öntözzék a korhadt családfát. És ha épen oly veszendő hitványság az értéki túlsúly, nem tudom, mért tart rá oly sokat a főnemesség, kinek t. i. van? nem tudom, mért nevezi az ellenzék harczát: bellum nihil habentium contra habentes, mit Rotschild vérei excellentiátok mozgalmaira alkalmazhatnak… Mondjak-e többet? Azt hiszem, elég világos lábra állítám kegyelmes gróf előtt a tőkések viszonyát, kor és nemzet iránt. Azt hiszem, ha komolyan értendette volna is, mit tréfából mondott, meggyőzém a rém testetlenségéről, mely hatalmunkat születési vagy észurasággal ijesztheti nálunk… Ugy-e megmutatám, hogy előnyeink nagyok s maradást várhatunk? kivált hozzá jegyezve kedveltető hajlékonyságunkat, miszerint most az ellenzéki, majd a conservativ elemhez csapjuk magunkat, hogy érdekeinknek többséget szerezzünk… Azt csak remélem, ennyi ok és eszköz ellen nem fog a születési aristocratia, érdeműlt ó családi származatában túlsúlyt keresni, mert hisz akkor csakugyan felráznók az alkalomfaló szájhősöket s a XIX. század lobogója alatt kinevetnők, bokáig lesujtnók a megtörhetlen kigyót, mely az asszonynak magva alatt is, erővel élni iparkodik. De meg mit akarnak a történeti apák jeles sorával? Avagy ükapám nem épen úgy unokája volt-e az ő nagyapjának, mint excellentiádé a magáénak? Igaz, hogy a jobb ősök a közjóért fáradtak, mig mieink önhasznukat űzték; de már efféléket nem kérdünk s ha kérdeznek, sallangosan feleltetünk ujoncz bölcsekkel, kik sem közért, sem magokért nem tesznek, de nem is tudnak tenni, hanem azt hiszik magukról, hogy a józan és munkás ellenzékhez tartoznak. De különben is minden érdem csak viszonylagos; ki merné valamelyikről állítani, hogy saját súlya van, mint a jó aranynak? A magyar családok ősei, igaz, hont szerzettek, vérökkel védték, tant, törvényt, művészetet, földmívet, kézipart, kereskedést alapítának, mikor hogy lehetett s nevet adtak a honnak, nemzetnek, beiktatták s megtarták azt az európai országok sorában stb. stb. De hát őseink érdemét ki veheti el? Ők lóbőrszállítás útján megcsizmásítják a nép meztelen lábait; törkölyt égettek, hogy legyen buzdító ital a közlelkesedéshez; csel-csaluton elhorgászták a nemzet vagyonát, hogy bővölködésiben kedve ne jőjjön polgárzata ellen ficzánkolódni; összekapkodták a pénzt, hogy ne forogjon veszendőben garasonként a nép kezén, hanem megőrizve legyen hatalmas tőkékben s kamatozzék idegen földön, mely a honnak ellensége; nem dolgoztak semmit, hogy mástól el ne vegyék az érdemlési módot; megvették a nép gabonáját a nép pénzén, hogy a torkosság miatt csömört ne kapjon s ha isten éhséget rendel, szent keze ne akadályoztassék. Szerteszét sáfárkodtak az országban, hogy a gazda csak annyit kapjon, mennyit a mértékletesség megenged; s ha veszélyben forgott a haza, odább álltak, hogy baj ne legyen velök stb. stb… Nem épen úgy isten és ember iránti érdemek-e ezek? csakhogy akkor a nemesség érdemei voltak divatban, most pedig őseinké, miket mi buzgó lelkiismerettel, nyakas furfanggal követünk, űzünk, szaporítunk. Ezekben keres a mai kor nagyságot, erélyt, dicsőséget; miért ne lennénk tehát mi a kor mágnásai, kik annak nagyságot, dicset kölcsönzünk? Azért excellentiátok padlásra rakják festett őseiket, minthogy a vályogházzá devalvált kastélyban nem térnek; mi pedig felaggatjuk aranyozott falakra arczképeinket, sort kezdve a származat ivadékainak…

Mind hiába! Lőbl Simon, mind ez éles gúny s kaján karczolatok által ki nem vívhatá, hogy irígylett ellenét megtörje, csüggedtnek s hunyászkodva lássa. A főispán megveté ingerlő sophismáit a bitor pöffnek; s vonatkozó mosolylyal forgatott egy rakás kelmét, miket Lőbl, védegyleti bizományosnak szállíta s miken észrevevé a hamis bélyeget.

Lőbl Simon fokonként mérgesült, hogy jellemén kifog egy elmerült ellenség. Azt hitte, mint ő görbedt s alázkodott a garasok után, úgy aristokratája meghajoland s szabadító kegyeit kéri, ha bukó-félen lesz. Most hökkenve látá az erőt és fenséget, melyben egy mágnás, nyomora és vétkei közt is felette tud maradni. Bántá, boszantá, hogy kétség és hanyatlás veszélyiben is önállóbb lelkületű, mint ő fény és hatalom eszközei között. Látva, hogy e nyugvó kiszámított jellem nem fogja magát piszkos kezeibe játékul vetni: hogy mégis, a hideg kérget, ha fel nem gyújthatja, legalább megperzselje, az alacsony boszú pillanati élvét előidézendő; elébe került a főispánnak s közel szemébe néze, hogy tekintete kerűlhetlen legyen, megnyomott, metsző gúnyhangon mondá:

– Aztán még jobb, hogy dédeink földekkel nem birtak, legalább ősiségi igényeknél fogva, nincs okunk 20,000 pengőért atyánkfiát meggyilkoltatni; s burnóttal kinálta szavaihoz súlyos aranyszelenczéből, mit tőle kapott első gschäftkor ajándékul.

A fabódéban alávonta esküdt úr az illető szavakat.

– Szemtelen uzsorás! reszkess gyanúsítani, rákiált Szalárdy egy pillanatig kiesve jegéből; vádad fecsegő rágalom, adatok nélkül, mihez hiteled s bűnjel hiányzik; de én százak eskűjével égethetem reád a rabló bélyeget, negyedíziglen megbecstelenítve unokáidat, kiket magad mellé számítsz akasztatni.

E pillanatban bekopogtatott kivülről az iroda ablakán, egyik héber segéd:

– Nagyságos úr, mondá Lőblhez, a kopasz morvát két aldunai zsidóval elfogták; ide izent kiszabadításért; s egyszersmind fényesen kiállított gyászlapot nyujta be, melyben Hirschl Áron bőrszedő, szomorodott szívvel jelenti halálát olajba fulladt nagyreménységű fiának, a kis Salamonnak.

Lőblt felette kellemetlenül érinté a hír. Ő a kopaszszal a szövetséges Márknál fogva, szennyes bűnös egybeköttetésben állt, mert hisz egyik beljegye a zsidó jellemnek, hogy magas alkalmak s terjedt üzletek mellett is, szemétre csalhatja a nyereség szaga s dúsgazdag létére apró és czudar gschäftelésbe kész ereszkedni, ha kezei idegen gép által fedvék s csempészete álnevek alatt folyhat. Most épen ingerült ellenje előtt vevé tudományul, hogy a régi hamiskereset egyik eszköze s osztálytársa törvény kezébe esett. A főispán neki, ha magának fáradságot veend, sokat árthat befolyások utján; a kopasz pedig bélyegző és éles gyanúba hozhatja vallomások által, ha ingerülve lesz; pedig az könnyen megeshetnék, ha kivánata szerint ki nem szabadítja. Nem tudá ugyan az elfogatás okát és kútfejét, de az episod mindenesetre veszélylyé válhatand. E fontos viszony eszére hozá kitöréseiből, mikre a gőg, ellenszenv s boszúvágy ragadta. Rögtön megbáná, hogy a főispánnal ennyire ment s juhádzott, alázatos arczczal engesztelő modort látszék felöltözni… Mily nyomorult a vétek- és érdekrab, ha gőgöt éreztetni, vagy boszulni akar.

A főispán hasonlóan hűtő alkalmul tevé ingerültség közben e kitérést. Meggondolá, mennyire leszáll főrendi büszke modorából, ha egy uzsorással személyeskedő vitába bocsátkozik. Érzé továbbá, miszerint, habár Lőbl, a szövetséges Márk érdekéből, szájról-szájra nem adandja is a szemére lobbantott erkölcsi gyanút, sokat árthat mégis, ha tőkéit felmondja s fizetést erőltet, mielőtt más forrást kereshetne tőle menekülni. Ez okból eszélyesnek látá, vérét csillapítni, melyet különben is akaratához szoktatott, visszavéve látszatos közönyét, fanyar mosolyt ölte hideg ajkaira… Mily nyomorult a kevély patricius, ha félelmes titka van és adós.

– Várjon néhány perczig, rendelkezni fogok; mondá a közben Lőbl a segédnek s lebocsátá a zöld damiszfüggönyt, mely az iroda ablakát fedi. Aztán pedig szeplős kezeit szárazon mosva, belehelyezé magát szolgai rögzött alázatába s adósához fordult.

– Kegyelmes uram, igen messze tértünk, mint épen megyén a zöld asztal körül. Nem csoda, ha bárányszivem felingerül, holott annyi kár, csalódás háborít, mondá kedélyesen, mintha nem is ő volna, kit öt percz előtt jogosan gaznak neveztek. Kamataim vesznek, tőkéim csonkulnak, saját vesztemre fáradok s vesződöm. Ez a hon, e könnyelmű nemzet nem érdemli, hogy értékét javukra forgásba tegye becsületes tőketulajdonos. De most excellentiád magas engedelmével dologra térek s folytatom a számolat pontjait.

A főispán összefont karokkal, egykedvűn nézte barna békateknő lorgnettjén a képmutató tolvajt, ki lenézőleg rágalmazza a hont, melyben szolgálat vagy dolog s akasztófa félelme nélkül, rövid idő alatt több milliót lopott. Hagyá tovább olvasni felvett jegyzékét, szó és intés nélkül, hidegen átszegő gúnyos pillanattal; egészen a szokott gőg s hajthatlan kőszobor.

Künn a fabódéban meggyőződék Vámos és Szalárdy Ödön, miszerint a további nyugodt értekezésből nem várhatnak több áruló szót s hasznavehető vallomást; különben is a kopasz morva elfogatásában új kútforrásról vevén tudományt, összeszedék az annyira jellemző s vádkeresetükhöz fontos kéziratot, s halkan, zörej, és feltünés nélkül elhagyák a godscheber sátorát, melyen kívül esküdt marjult ujjait egyengeté ki a gyorsirás után, egyszersmind a mulandóságról elmélkedvén szakadt nadrága felett, mely a kisutczai lomha szelindek miatt elrepedt.

Egy óranegyed mulva szokott helyén és modorában árult a godscheber, a nélkül, hogy a sátor fontos vendégszerepét valaki gyanítná.

Lőbl azalatt folytatá az uzsorás számadást.

– Tehát a házi költségek rovata összesen 133,326 p. frt s 2000 arany.

A régibb adósság, melynek értékében két uradalmat kezelek, 200,000 p. frt.

Továbbá július 31-kén 18** váncsodi zálogperben tett egyezségi öszletet kifizettem excellentiád felpereseinek 60,000 p. frt.

Márczius 24-kén 18** egy szeszgyár felszereléseért, serházi gépek s több fizetetlen árjegyzékek fejében fizettem bizonyos erőművésznek 25,400 p. frt.

– Megsem indíthatám azon szeszgyárt, a gépezet haszonvehetlen; megjegyzé a főispán.

– Az nem az én hibám, válaszolá Lőbl, miért szednek fel excellentiátok holmi csavargó, nyegle műveseket?

– Szeptember hóban 18** az excellentiád kivert haszonbérlőjének megitélt kármentési díjt 27,860 p. frtot utalvány következtében letettem.

Ugyanazon hóban a csalási valótlan vád miatt elkergetett jószágkormányzó részére, törvényes itélet nyomán, excellentiád megbizásából fizettem 8500 p. frt.

– 18** tavaszán kőfaragványokat fizettem s szállítottam Bécsből, családczimerrel s grófi koronával a családsírbolt, kastély, tiszti épületek s majorok számára 16,000 p. frt.

– Azon módon széttöredeztek, mielőtt felrakathattam volna; mondá a főispán.

– Ki tehet róla? én kifizettem: itt vannak nyugtatóim s a megbizó utalvány.

– 18** év folytában tíz darab spanyol kost, ugyanannyi angol- és meklenburgi magkanczát szállítottam a gazdaság számára 16,000 p. frt.

– Mindeddig be nem vevék belőlük néhány száz forintnál többet, a mellett, hogy roppant költséggel kezelem, s fele eldöglött.

– Vigasztalja magát excellentiád, több magyar urak gazdálkodnak így.

– Továbbá több rendű szolgálati egyének költségei és szállítása, konyhához, kertészethez, méneshez és juhászathoz 3756 p. frt.

– Szt. György napkor 8** átvállaltam kifizetés végett excellencziádnak minden addigi adósságait, miket a köztünk tett szerződés pontjai szerint részletekben leszállítottam, mint azt a beváltott kötelezvények igazolják; 205,000 p. frt.

– A grófné ő excellentiájának külföldi fényes útjára kölcsönöztem 14,000 p. frt.

– Nagyságos Szalárdy Elek úr özvegyének Vámos Czeczilia tensasszonynak három évi tartás díjban excellentiád váltóira hiány nélkül fizettem 6000 p. frt.

– Mely adóssági egyetemes öszlet teszen 716,836 p. frtot;… mert a krajczárt sehol sem tevém fel.

A főispán rendíthetlen közönynyel hallgatá végig e jegyzéket, mely oktalan gazdaság mellett, szeszélyt, szenvedélyt, fényelgő szenvet, hiú és könnyelmű pazarlást jellemez.

– Ehhez egypár pont jő még rovatba, melynek egyike kötelesség, másika pedig csekélysége miatt egy főúrtól észrevételt sem érdemel; folytatá Lőbl, miközben szemüvegén oly élesen nézett keresztűl, mintha a jövendőt akarná látni… Egyik pont, elmaradott kamatokat foglal magában s negyvenezerre rúg; másik pedig az ifjú Lajos gróf tőlem vett kölcsönét, melynek apró tételei mindössze is tizenötezer pengőre mennek.

A főispán mélyen felingerült. Nyugtot erőltetett ugyan, de arczán elárulá magát a harag. Elsárgult, mintha epébe mártanák, s fehér haja körül sötét pirba szegélyzé homlokát az indulat. Nemcsak a tehetlen pénzszomj boszantá, melylyel uzsoráiban zsarolja, hanem azon merész titkos szövetkezés, melylyel fiát rontja s élet kezdetén, mint őt egykor, hálójába szövi, hogy soha többé ne szabadulhasson.

– Ha az uzsorára nem szólnék is, mondá mérsékkel, fiam adósságát el nem fogadhatom. Mit szükség és kényelem kivánhat, megkapja tőlem s kalandokra nem szabad időt vennie, ki hivatalokra képezi magát.

– De ha adós volt, atyja szégyenére nem hagyhatám zaklatások között; s nem is szép lenne sajnálni egy reményteljes gróf ifjú életétől, mit az ember lószerszámra is kivet. Aztán meg excellentiátok csak nem hagyják talán fiaikat fiainktól meghaladtatni. Hiszen gyermekeink már a fővárosban fogatot, paripát, huszárt tartanak, lakomákat rendeznek, páholyba járnak, haute voléet formálnak. S excellentiád akarná, hogy tizenhat nagyapás fia oly nyomorogva éljen mint egy hazai iró, politikus, vagy más alánk rendelt hasztalan egyén?… Nem remélem, hogy e potom fillérkedés miatt veszélyezze kegyeimet s tőkéim három havi felmondására rögtön kényszerítsen… Egyébiránt a mint tetszeni fog. Hanem ez esetben lapok útján hirdettetni fogom, hogy adósságcsináló kalandor fiától óvakodjék mindenki.

– Irja a többihez; szakítá félbe gróf Szalárdy, nem akarva az elébbi goromba szócsapongásokat előidézni.

– Tehát e szerint a hitelezett tőke két millióra megy bécsi váltó czédulában, pedig mennyi lappangó adóssága lehet még excellentiádnak? Összes jövedelme körülbelül 40,000 p. frt. E mellett biztosítva nem látom magamat. Ha a két uradalmon fekvő régibb tőkét nem számítjuk, mégis harminczhat ezerre megy évenkint a hatos kamatláb, pedig azt nem kivánhatja excellentiád, ha keresztény, hogy értékemet 12% alul nála hevertessem. Ha mint igazságos érdekem kivánná, mai nap visszalép excellentiád, hivatalát leteszi, magányba vonul, jövedelmeit kezembe ereszti s családjával ezer forintból él, mégis vesztenék mellette… Azért ne méltóztassék szeretetét, becsülő hajlamát tőlem megvonni, ha hitelemet ezennel felmondom, hacsak huszonnégy száztólit évnegyedenként pontosan nem fizet.

Lőbl fellépése a főispán előtt nem volt váratlan. Az utóbbi utalványokra tett észrevételek s eljárási lemondó vonogatás, mentegetőzés, leginkább pedig a végszámolatot sürgető levelek gyaníttaták azt. Midőn jegyzékét előleg megtevé, világosan látta a veszélyt, mi addig homályos adatokban félig-meddig függött emlékén; s Lőbl számadása csak oly pontokban különbözék övétől, melyek a zsarlás alá szánt elméjét is meghaladják vérszopó telhetetlenségükkel. Mielőtt Lőblhez jött, már gondolkozék, mennyire lehete, szabadító tervről. Külföldi kölcsönt akart keresni, melynek mérsékelt kamata mellett, ha jövedelmeit okszerűen szaporítandja, még gyalázat nélkül élhet halálig, s habár fényét, elveit alább kellend hangolnia, a végbukást kikerülheti. Arról, hogy Szalárdy Ödön él s ősjavait ki kell bocsátnia, nem is álmodék. Egy pár nap előtt említé ugyan fia az árva halászt s annak remegtető hasonlatát, de ő kinevette a mesés káprázatot, mely Lajos képzetét csalódtatá. Ekként megnyugovék az egyetlen lehető eszköznél s Lőbltől nem várt, nem kívánt többet, mint törvényes kamat melletti hitelét, míg olcsóbb kölcsönt tehet. Most ebben is csalódék; s felette sérté, hogy a hálátlan uzsorást, kinek hamis felszülemlésében egyik tényező volt, kérni kell, ha időnap előtt veszni nem akar.

– Lőbl igen feledékeny jótevője iránt, mondá fogszorítva. Egy pár év előtt még hivatalos leveléből is kiszoríták bókjai a tárgyat. Én voltam a gyám, az atya, a felemelő Isten, s ki tudja mi minden, ki Lőblt dússá, boldoggá tevém; ki megismertetém honfiaimmal, bevezetém a magyar földre s tért, életet nyitottam a bujdosó árvának. De még akkor volt Lőblnek mit elrabolnia, midőn ily tollal írt… Ne vigyorogj megmeztelenült szörny, folytatá kitörve, az uzsorás gúnyos arcza miatt. Ismerlek undok, alattomos kigyó. Éhesen a rejtő gazban csusztál, s jóllakottan kifekszel a napra fullánkodat ölteni reám. De bár sarkaimat marod, ne hidd, hogy erőm ne legyen fejedet megtörni, ha ingerelsz… Egy évig, parancsolom, hogy hitelezőm légy törvényes kamatért. Ha perbe fogsz, vagy betábláztatsz, megtagadom tömegedtől az uzsorarészt s te tudod, hogy akkor igényeid harmadát elveszted.

E kikelés mutatja, miszerint gróf Szalárdy azon patriciusi jellemek közé tartozék, kik önmérséki szükség s határozat mellett sem tűrik nemtelen lelkek túlüzött gúnyját; s az érdek rabjainak ott is parancsolni mernek, hol ők vannak kötve.

Lőbl meghunyászkodék s bár váltószékek utján minden jót várhatott, jónak látá ily hosszúkezű ellennel nyilvános harczra nem kelni, miután egy év lefolyta előtt, a pénzharmad veszélye mellett sem érhetne czélt. Ugyanazért a kívánt időt megadá gróf Szalárdynak azon feltét alatt, hogy ha addig új kölcsönnel, melynek sikerét akadályozni feltevé, ki nem elégíti: követeléseit betábláztatandja s ellene csődöt kér.

A főispán üdvözlet nélkül hagyá el Lőblt. Keblében dúló hábor, harag és gőg s a sors félelme zajlottak. Lőbl küszöbe válvonal lőn két élete között. Hátmegett fojtott irigység, élvek, s imádtatás; előtte tomboló kárgúny, szorongató bajok s kietlen jövő… Meg volt törve hiú lelkében… De azt ki sem veheté észre. Arcza az lőn, mi mindig, a szokott kőnyomat. Ajkán ott ült a hideg mosoly, kancsal szemében a kajánság, de mindez nyugalomban, mintha ebédnél ülne, vagy apotheosisát olvasná.

Úgy látszék, Lőblnek egészségére vált a kedélymozgalom, mert a főispán távoztával letevén szemüvegét jóízűt nyujtózott s miközben okiratait csomagba köté, felfalatozta a csokoládtól felmaradt szarvast. Aztán kötegét a vasládába rejté s e műtételnél, hangosan, hideg, ördögi hahotával felkaczagott.

Azonban eszébe juta, hogy a kopasz morva fogva van. Ez mogorva redőt szedett homlokán, s mutatóujját orrhegyére tevé, mely mindig megtörtént, ha ötletet keresett. Tervével a bűn hamarabb készen van a becsületnél, mert előtte minden eszköz szent. Rövid gondolat után, kivőn a falszekrényből egy vesszőbe font üvegkulacsot; az ajtózárt nesz nélkül rátolá, s a vasláda rejtelmei közül kisded üvegcsét vett elő vékony folyadékkal telvét, minő a férjeny. Néhány cseppet önte a kulacsba s megforgatá benne, hogy az edény oldalára tapadjon; s e készület után visszaveté azt pongyolán, gondtalanul, mintha csak úgy hányódnék ott.

Ekkor felnyitá az ajtót s beinté ügynökét.

A héber segéd egész alázattal megjelent.

– Vár-e valaki? kérdezé hivatalos feszszel.

– A váltó-ügyvéd.

– Hadd várjon… Vannak-e levelek?

– Tizennégy érkezett, de csak három vár választ. Egyikében azon koros izraelita hölgy kér alamizsnát, ki a nagyságos asszonynak tavaly a fürdőkön ápolónője volt. Most kórházban van az irgalmas szerzetnél s hitfeleitől vár, ha kijő, gyámsegélyt.

– Nem kell neki írni, válaszolá Lőbl. Szemtelen kéregetőket nem akarok nyakamra kapatni. Nőm kifizette fürdői szolgálatát; s én, hálával, a börzén új divatot nem kezdek… Mi a másik levél?

– Egy hazai művész, idéző keresetek alatt, vagyon és pártfogás nélkül kétségbe esik. Segélykölcsönt kér, míg műveiből leszállítandja. Különben el kell hagynia lakát, családját, becsületét s földönfutóvá lesz.

– Miért nem lett hajhászszá, most úrilag élne? Lője főbe magát, mint Haydon, az angol festész. Itt sem szégyenlhet elveszni a lángész, ha Anglia lordjai éhenhalni hagyják… Úgysem lesz nálunk ujság az efféle. Ha Ferenczy szobrász Dunába hányta műveit s elvándorolt: mivel érdemel a folyamodó többet? A harmadik levélt!

– Megkereső irat az iparegylettől, hogy írjon alá nagysád.

– Küldjön öt forintot. Irja, hogy szűk a pénz, költségem igen sok; s külömben sem használom a honi műipart, mert Bécsben minden jobb… Levelezőim mi ujságot írnak?

– Fáy Ábrahám… csabai zsidó, hamis csődöt csinált. Három ismerőst fogadott háromezer pengőn, hogy hazamenetében éjjel rabolják ki. A terv végrehajtatott s két jelenvolt cseléd tanúja lett reá. Másnap csődöt mondott, hatvanezer pengő értékig.

– Jól tette, a magyarokon, hol csak lehet, eret kell vágni, mert vérök könnyen buzdúl.

– De a csalás kisült s Pestmegyénél most foly a nyomozás.

– Az már ostobaság. Irjon testvéremnek, menjen ügyvédemhez. Ő körmös váltóügyvéd, tán kikaparhatja a bajból. Segíteni kell rajta, mert a zsidóság becsülete csökken.

– Semmi rossz hírem nincs. Minden üzletünk kedvezőleg áll.

– Azon urak, kiknek pénzét uzsorára forgatjuk, megkapták-e évnegyedi kamataikat?

– Igenis megkapták a szokott 18% szerint.

– Ezután 24%-ot kell fizetni; mert szükségem van jó hangulatukra.

– Parancsol még valamit nagyságod?

– Gyapjasy ma reggeli nálam létében említé, hogy fizetni valói vannak és lesznek. Váltóit és kötelezvényeit igyekezzék minden áron összevásárolni, hogy körmöm közé jusson. A börzén s hazai zsidószövetségben el kell hiresztelni, hogy áruiban csal, termesztményei rosszak s a szállításban határidőt nem tart. Így nem vesznek tőle s szorultsága közben rohanjuk meg kötelezvényivel… Ez a nyakas táblabiró megátkozott; hadd emlékezzék meg a boszús izraelről.

Lőbl mehetést inte ügynökének.

– Úgy, majd elfeledém, szólítá vissza az ajtóból, mintha csak most jutna eszébe a tervezett eszme. Mint ön hiradá, a kopasz morva fogva van. Okát nem képzelem, de mindenesetre menjen a városkapitányhoz s kérje ki kezességemre. Az a kopasz mindig gyanakodott reám, végre még azt hinné, titkon én izgaték befogása végett s haragjában hazug rágalmakat szórhatna ellenem, miket nem örömest hall az ember keringeni. Azért legyen rajta, hogy bocsáttassék ki. Egy pár forintot kivethet ügyében… És ha szabadlábra még sem állíthatnók, beszéljen vele; győzze meg jóakaratomról; hitesse el, miként dolgában eljárunk s ki leend mentve… Addig is vigyen neki egy itcze ó szilvapálinkát, mit kiválólag szeret… Hol van az a befont üvegkulacs?… keresse valahol ott a szekrényben.

A héber segéd kikereste az üvegkulacsot, nem is álmodva, hogy az már Lőbl kezén forgott s előkészítteték.

– Ügyesen járjon el; utánveté Lőbl, távozást intve ebhű emberének.

E közben ostorpattogás hangzott a vásár utczáján s a sikoltva menekülők között, két szép ló vágtatott könnyű phaëtonnal szerteszét vágva, rugdosva a sarat falra és népre. Az urkocsis bársonyzeke, szellegvászon nadrág, könnyű rizskalap s feszes svédkeztyűben kergeté csikóit. Mellette pedig Pisze Pista ült paszományos tokban, körmén kapaszkodva a vánkos csatszíjjába, hogy ki ne fittyenjen a szokatlan ülésből.

Lőbl irodája előtt megállott a fogat. Szalárdy Lajos, gyeplőjét Piszének adva, leugrék s lorgnettjén futólag lovát körülnézve, a nélkül, hogy a sárpettyeket törlené magáról, vagy szivarját elvetné, belépett az iroda ajtaján. Üdvözlet nélkül haladt keresztül a gép-egyének között s nem kérdve, látható-e az úr, ostorral kezében, kalapozott fővel, kopogtatás nélkül nyitott be Lőblhez.

– Pénz kell, Lőbl bácsi! azt úgy is tudhatja, hogy ily magamforma lángész fizetni csak nem jő; monda otthonos confidentiával, miközben a pamlagon elnyúlt s sáros nadrágját a vánkosra feltevé.

– De ha nincs! mondá ellenkedve Lőbl s alászegült fővel, felsemvevőleg mosolyogta Lajost, mint szoktuk az ügyes műlovagot, midőn szerepét végezve, a fővenyre bókolni gyalog lép.

– Kinek ad, ha nekem nem akar? ki tud oly ügyesen a pénz nyakára hágni? ki bocsátja gyorsabban közforgalomba, hogy ismét önök vasládáiba kerüljön?… Még ha nem volna is, aláírna, tudom, hogy mástól nekem vegyen… Úgy-e Lőbl bácsi!

– De ha nem akarok!

– Nincs időm tréfálni, mondá s felugrék békevesztve Lajos. Gondolja meg Lőbl bácsi, hogy uram atyámat felizgathatom ellene s ha pénzügyeit máshoz helyezi át, sok zsíros koncztól elesik.

– Azon konczokról magam lemondtam.

– Nem értem!

– Majd megmagyarázza a kegyelmes úr.

– No, de magamért is lehet tekintettel. Ily népszerű főre mindig szüksége lesz a tisztelt zsidóságnak; s kivált most, midőn bukni kezdenek már a közvéleményben… Nem tudja Lőbl bácsi, miként X…-tól megvonta hitelét a bécsi bank, mert a kormány maga is megrémült, hogy minden eladó birtokot idegen veszen meg s a három perczentes pénzzel tizennyolczat zsarolnak.

– Hibázik, nemes gróf, igazítá pajkosan Lőbl. Új adatok szerint X… újólag hitelnek örvend. A pénz hatalma nem oly könnyen kiveszthető gyökér s a magyar javakat fajunk körmeiből, ily népszerü fejek nem fogják kivitatni tudni.

– Ne politizáljunk; itt kölcsönről van szó. Adjon Lőbl bácsi ötért három ezret; mondá komolyan az új gróf, pamlag alá rugva ugyanazon kinyujtózó inget, melytől már apja meghátrált.

– Nem adok biz én tizért sem egyet; felelé nyugszékéből Lőbl, miközben ballábát mankójára foná.

– Ez tréfának bolond, valónak otromba; boszantá Lajos, a pamlagra csapkodva ostorral, mi alatt Lőbl képére szivarából vastag füstvonalt fútt.

– Huj be védegyletszag, hebegé prüsszögve a tőzsér; adok én jobb szivart, nem illik e grófi fogak közé, s kérkedőleg nyújta egy száraz havannát.

– Tartsa meg, ez is jó zsidóbűzt oszlatni; s büszkén taszítá el a szivarnyujtó kezét… No ha nem ad az úr, mondjon jó éjszakát infrascriptusomnak, mert azt ugyan a váradi káptalan fogja megfizetni, a hol revocalom; mondá ingerelve, a nélkül, hogy eszébe forogna azt tenni.

– Ne méltóztassék fizető kezesről szorgoskodni; már én biztosítám magamat atyjánál; visszatorlá enyelegve Lőbl.

– Ha oly goromba volt, kétségkivűl adni fog újra harmadában, hogy legyen mit ismét biztosítni.

– Keressen bolondot hitelezőjének, mert pénzemen ugyan nem úrfiaskodik.

– No ha úgy van, hát majd súgok egyet. Ne mondhassa, hogy nem tanult tőlem semmit; mondá enyelgve s rögtön mielőtt akadályoztatnék, füléhez hajolván, fenhangon kiáltá: Lőbl bácsi nyúzni való hunczfut.

Aztán még egy tetemes füstgomolyt eresztett képére, hogy Lőbl orra hernyó módra viczkándott benne s fütyörészve ment ki félrevágott kalappal, maga után csapva az ajtót, hogy a vakolat hullott.

Mennyivel fessebb egy héber arszlán, gondolá Lőbl a távozó után s oly enyelgő kedélylyel, mintha dicső férfiunak czímeztetett volna.

Néhány percz után, mialatt orrát a füstből kiszabadította, füttyentett.

Ki már reggel óta várakozék, a váltó ügyvéd, megértvén a parancsoló füttyöt, belépe kalap nélkül, nyájas alázattal s az ajtófélen, mint a közkatona összetett sarkain megállott. Hitvány, miserabilis lény, ki rabszemekkel lesé Lőbl minden mozdulatát.

– Parancsol nagyságod? kérdé hajlongva s hogy kötelessége szerint elég nyájas legyen, egész szája hosszában mosolygott.

– Phüh, de büdös megint a pipaszagtól. Menjen, mindjárt mossa meg a száját. Hányszor mondtam már, hogy ne pipázzék, mikor nagy úrhoz megy.

Az ügyér kirohant s annak rendje és módja szerint megtisztálkodván, ismét megjelent.

– Tegye lábam alá azt a széket, balszáram megzsibbadt mankómon.

Az ügyér oda tevé.

– Be van-e már hajtva azon két váltó, mikben öngyávasága miatt felfüggesztni engedé a végrehajtást?

– Még nincs, mond szorongva az ügyér. Az elkergetett hivatalnok özvegyének gyermeke ideglázban fekszik s csak egy szobájuk van. Az orvos mondá, dobszó s árverési lárma s nyitogatás okvetlen halált hoz a kisded betegnek. Ez okból halasztá el biránk a kótyavetyét, míg a gyermek felgyógyul vagy meghal.

– Na hiszen szép törvényes igazság, közbeszól pöffedező gúnynyal a tőzsér. Mivel egy koldusbot örökösének tetszik kórságot színlelni, én tűrjek csonkulást jogszerű követelésemben. Mit nekem s a világnak, egy éhes porontytyal több vagy kevesebb? Rá kell vinni a dobot, ha első ütésre lelkét kiadja is.

– Teljes joga, törvényes igaza vagyon nagyságodnak, állítá az ügyér. Én épen ezt mondám a végrehajtónak; de most kényszerítni fogom a késett eljárásra s dobot veretek a halálos ágy mellett.

Lőbl kegyelettel nézte végig az ügyért, mint nézzük a hasoncsúszó ebet, mely hizelgésből lábaink alá fonódik.

– A másik váltóadós fenyegetés alatt kért várakozást; különben uzsorási vádat fogott volna kezdeni.

– Csak hadd kezdjen; hisz ezen apró váltók mind M. H. Müller neve alatt vannak kiállítva nemde?

– Igenis nagyságos uram.

– Nohát őt gyanúsítja s perelheti meg. De meg mit gondolunk azzal? világos adat nincs; adósaink csak nem esztelenek tanuságot tenni, hogy aztán csőd alá juttassuk.

– Jól van nagysád; nyolcz nap alatt igyekszem személyét exequáltatni a családos tanárnak.

– Most vegye át amice térítvény mellett behajtás végett ezen csomó apró váltót, melyeknek egyenkénti értéke 200–5000 között van; óvakodjék elárulni, hogy ezek tulajdonaim; mint eddig, M. H. Müller czím alatt vegye keresetbe; a szokott száztólit kapni fogja tőlük.

– Nagysád titkait egy léleknek sem tudnám elárulni.

Kivévén azokat, kik nálam többet fizetnének; gondolá Lőbl.

– Ezen váltót saját nevem alatt nem perelhetem be, mert az adósnak is ügyvéde vagyok. Hanem átkölcsönzöm egyik társam czímét.

Nyomorúlt! négy pengőért épen ezt tennéd ellenem, gondolá Lőbl.

– Szalárdy Vámos Czeczilia özvegyasszony birtokában vannak, ha jól értesültem, bizonyos ellenemi hamis követelésre vonatkozó irományok, miket állítólag egy Triesztben megbukott s most Pesten álnév alatt üzérkedő ház adott ki. Ön ismerni fogja azon asszonyság ügyvédjét. Iparkodjék ezen iratokat meglátni, ha tán követelés végett emberének adná. Valami holt tanúk vallomása mondatik ott lenni: ki azt eladná testvéremnek, Samunak, egy pár ezer pengőt, azt hiszem, kaphatna érte.

– Biztosítom nagysádat, mond súgva az ember, hogy ha Szalárdyné az oklevélt ügyvédjének adja, t. cz. Lőbl Samu úr birtokába jutand.

Lőbl meghajtá fejét félig-meddig, jeléül, hogy az ember elmehet.

És az, miután jellemének rövid ismeretrajzát adta, mély bók után, sarkán megfordulva, lábujjhegyen kiment.

Nil quidquam publicæ mercis tam venale, quam advocatorum perfidia; emlékezék Lőbl Tacitus Annaleseinek II. könyvéből, melyet diák korában megtanult.

Ilyen Lőbl Simon…

Ilyenek a zsidó és keresztény uzsorások Magyarországon.