– Nem tudsz valamit róla, nem temetett-e el Márk valami gyermeket ezen úr helyett és neve alatt?

– A barátném mondta, de hihető is, mert oda jötte estéjén vittem Márk úrhoz az előbbi gyermekpásztor összetört hulláját, ki a padlásról leesett.

– Nem is hallottál semmit a vörös dajkától vagy kancsi szolgálótól, ki a titkos fiu, kivel Márk az előbbi gyermekőrt felváltá?

– Barátném beszélt valamit, de ő sem tudta, én sem emlékszem. Azonban csak elszökése után gyanítám, hogy igen fontos egyénnek kellett lennie, miután megtudám, hogy Brünnbe akarták küldeni s Márk úr halálosan üldözött a gyermek elszöktetéseért, sőt Lőbl Simonhoz csapott szolgálatba; a szomszéd utczákban személyes leirást keringtetett a szökevény elfogása iránt, az udvart pedig három nap alatt nemcsak megszünteté, hanem el is adta.

– Miért nem tettél jelentést, miután láttad, mily fontos érdekek forognak fen e vétkes erőszakban?

– Nem mertem, mert Márk úr rögtön visszaadott volna a brünni börtönbe. Igy is gyakran fenyegetett. Barátnémnak is szigoruan megtiltám: senkinek ne merje a kis udvar titkát elárulni.

– Hol van most barátnéd, a Jefte szolgálója?

– Nem tudom. Azóta kivánom a halált s nem is bánom, ha pihenni mehetek. Egy darabig én viseltem gondját; megtanítám kosárfonásra s csinos szobaműveket készíte berlini modorban, miket nürnbergi kereskedésekbe vagy házakhoz maga adott el. De egy éjjel eltünt; azt hiszem, Márk úr lopatta el, mégis későbben engem üldözött, fenyegetett érte.

– Nem tudnál-e arczátlan gazember, valami magadnál becsületesb tanut igazítni, ezen Krisztusboszantó vétek országos bebizonyítására? kérdé nyakonkapva a rövid szünidőt a zömök szolgabiró, ki már tovább nem állhatá, hogy rangját, eszét és kötelességét ne gyakorolja.

A néma megrezzent e rivalló megtámadáson. Törött szeméből egy pár könyű facsarodott ki s jelbeszéde elnémult; reszkető ujjait egymásba fonta pihenni.

– Nem ismersz öreg barátom senkit, a ki az irgalom-intézet történeteiben tanúvá lehetne? felvevé Vámos a szelid kérdezés vonalát.

– Az egy Tógyer gazdát, inte titkos jeleivel a néma; ő hordta Lőbltől a fekete ládát s vitte vissza velem megrakodás után. Meglehet, látta ott a halvány gyermeket, de nem hiszem, hogy a titok szövegébe be volna avatva.

A méregtől összetépett morva fokozatos izgatottságba látszék ismét esni. Szemei fennakadoztak, ere feszült, szaggató görcsök jelentkeztek. Az orvos szert adott, de alig észrevehető sikerrel. «Siessetek uraim, mindjárt bevégzi»; mondá halkan a körülállókhoz.

– Tehát csalhatatlanul ismered e halovány urat?

A néma összeszorongatá merevedő szemhéjait s inte hogy: igen.

– Kész vagy-e megesküdni reá, hogy ez az irgalomintézeti elszökött gyermekőr s minden vallomásod igaz?

A néma készséges örömmel intett, hogy igen.

A talmudot meztelen lába alá helyezék, fejére a vallásos imaszőnyeget, egyik kezét saját szivére tevé, másikat az Ödön fejére: mellét megfeszíté a támadozó görcsök közt, érthetlen dadogó hangokat tördelt fel torkában s jellel tolmácsolá, hogy a Jehova nevében esküszik.

Alig tevé rá szavaira a hit pecsétjét, lerogyott. Az erőtető kín összehúzta, majd merevvé feszíté tépett tetemeit. Vonaglása hasonlított a kigyóéhoz, melynek feje a zúzó sarok alá szorult. De a szaggatás nem tarta már soká. Nem volt életerő, mely küzdeni birjon a halál marczangoló karjával; összeesett a kimerült hulla, elaluvék s kék fagy vonta be.

Vámos megindulva nézte őt. Egy szétpattant gépet láta benne, mely saját czél s szabadakarat nélkül, másoktól kiszabott körben működék; melyet az emberi tehetetlen önzés elhasznált s úgy szemétre vetett. Ki merné ezen halottról állítni, gondolá magában, hogy ép oly becsületes nem leendett, ha sorsa jók közé vezeti, mint a minő erkölcstelen lett Márk és Lőbl czimboraságában? Az alárendelt személyek egyénisége legtöbbször uraik jelleméhez idomul s ha azokkal szoros viszonyban együttlétben élnek, mint szokásaikat, úgy a hajlamot, fogalmat, erkölcsöt magokra engedik ragadni. És mégis a fenyítő szigor előtt hányszor vész áldozatul az eszköz, kiben idegen akarat hajtá végre a bűnt? épen olyan, mintha az érzéketlen gépet okolnák, melynek mestere volt kontár vagy rosszakaratú. Mi, mi vagyunk a természet salakja, mi érdemeljük a földi kárhozatot, kiknek birtokában van az eszköz és értelem, ha társaink alacsonyságára visszaélünk azzal.

XXVII.
(Mariska esete.)

Midőn az aldunai zsidó, bozontos társával a városi őrizet alá visszaadaték: Vámos urat szobájába kéreté a kapitány.

Ifjú szőke leány álla ott, kinek kellemes arczán és termetén nehány nap előtt virító szépség és csin köté le a szemet; most feldúlt csüggeteg alak, kisírt szégyenlős szem s pongyola hagyottság jegyével. Első tekintetre rá lehet benne ismerni azon hajadonra, kit a czegléd-utczai tűzből a diák kimentett; s a hajduk mint gyujtogatót befogtak. Vámos beléptével nyiltabbá lőn a zárkózó nőarcz s erő és bátorság mutatkozék azon.

– Ime itt a gyujtogatónő, kezdé a kapitány, kinek esete önt annyira érdeklé, hogy számára különszobát kére s vallatását elhalasztatá, míg láz és ijedezés tökéletesen meg nem szűnik rajta. Orvosi bizonyítvány szerint esze s idegzete már egészen nyugodt, normalis állapotban van; s ezt ön szinte tudja, minthogy nála gyakrabban megjelent. Megigértem, hogy önkénytes vallását az ön jelenlétében veendem; s azért kérem, tessék ülést venni, mert tovább, hanyagsági vád nélkül, nem halaszthatom. Már az magában több, mint hivatalos engedékenység volt, hogy önt, terhes gyanú alatt álló rabhoz, vallatás előtt menni engedém, de tisztelt jelleme kellőleg biztosít, hogy méltatlan iránt nem engedné ily fokig emelkedni pártfogó részvétét.

Vámos köszönve szorítá meg kezét a jeles férfiunak s széket vevén maga alá, bátorítólag üdvözlé Mariskát.

A kapitány felszólítá a leányt, mondja el röviden, hol lakott, mivel foglalkozék s vannak-e bizonyítványai, mielőtt szűrszabó bátyja házához vette? mert habár azótai erkölcse, szelid, józan, nyugalmas jelleme tanusíttatik is: korábbi időkről dologtalan, tekergő élet s vagyonvesztegetés vádja alatt áll, mi a gyújtogatási gyanú hihetőségéhez igen nagy súlyt kölcsönöz; annyival is inkább, mert ő gazdag örökével korán szülék nélkül maradt, pedig mint árva hajadon, vagyonáról sajátkezüleg nem rendelkezhetvén, a vesztegető romlottság és könnyelműség nem kis mértéke kivántatott arra, hogy házaló állapotra jusson, cselédül lévén kénytelen irgalmas rokonához huzódni.

Mariska elpirult s kötényébe rejté égető könyűit, miket bántott önérzete a biróig vitt méltatlan rágalomért ejte. De a tiszta tudat s nemtelen sérelmek izgató érzete, mely nemcsak művelt egyéniséget, hanem az igénytelen pór egyszerű lelkét is kiragadja a megadó, tétlen szenvedésből s a védelem vagy épen megtorlás ösztönét költi fel: büszke önállást ébreszte szivében s megvetve az alacsony rágalmak meséjét, annak kútfejével együtt, bátor, elfogulatlan hangon beszélt birájához.

– Erkölcsömről nincs más tanum mint az Isten és maga jó szivem; de szegénységem okát tudja egész falu, tudná a nemes megye, ha akarná, de tudja a király s ha még van igazság a szegény számára, meg fog vigasztalni… Apámuram tehetős jobbágy volt s cseléde csak magam, mert kisebb testvéreimet s szegény anyámasszonyt mind elhordta jókor a temető. Apámuram mindig tele volt panaszszal; az uraság soha felénk sem jött, a helybeli tiszttartóval örök háboruságban éltek a jobbágyok s panaszlevélt hiába küldöztek a földesur után, ha az evangyelisták irták volna is; az mindig elveszett odabenn, mert nem akarták ráirni a szegény igazságát. Egy télen, vágáskor robotba hajtották édes apámat s a völgyoldalban úgy volt kiállítva, hogy a fa agyonütötte. Ugy kell a kutyának, mondá a tiszttartó, mindig bujtogató, szájas, izgága volt; most elállt kolompja a csürhevezérnek. Árva lettem nyolcz éves koromban, házam, telkem, földeim maradtak s szép tőkepénzecském a helybelieknél, mint az egész falu tudja. Az uradalmi fiskárus el akarta kótyavetyéltetni mindenem, hogy ne legyen baja a tutorkodással; de a tiszttartó nem engedé. A törvény, ugymond, nem engedi az árvát elpusztítni. De hamis teste-lelke; tudta ő, mit csinál: boszut akart állni apámuram maradékán. Egy távol atyámfia elvállalta volna telkemtől, míg megnövök, az uraság és vármegye dolgát, de a fiskárus egyet értett a helybeli tiszttel s azt mondta, hogy nem lehet két telket egy név alá zavarni.

– Ez egyik ága az urbéri magvaszakadt öröködés erőszakos szaporításának, megjegyzé Vámos. A leányárvák elnyomatnak, pusztulnak s legtöbbször mag nélkül halnak el. Nem hinné az ember, minő nagy különbség idéztetett elő ily csempész utakon az urbéri állományok viszonyaiban.

– Engem magához vett a tiszttartó, mintha azt akarná, hogy szeme előtt, gondja alatt nőjek, örökömbe pedig egy korhely sógorát szállítá, ki házam pusztította, kerítésem feltüzelte, gyümölcsfáimat kivágta, földeimet elélte. Engem lealázott mint egy oktalan állatot. A legalacsonyabb dolgokat végeztem udvarában s annyira hajtott, hogy nem birtam; mindig félnem kellett az elnyomorodástól. Iskolába nem jártam, nem tanultam, nem tudtam semmit, még a templomba sem hagyott menni. Ezerszer keservesen sirtam éjszaka, mikor minden aludt. Hamupepejke sem szenved annyit a mesében, mint én a tiszttartónál. Atyámfiai sövényen át kérdezték néha, hogy vagyok? mert az udvarra nem volt szabad bejőniek; s ha szennyes rongyaimat, mikor a többi cseléd lefeküdt, ki akartam mosni a válunál, elrugott, hogy minek czifrálkodom, nem vagyok én kisasszony. Igy tölt el hat kínos esztendő. Az alatt telkem úgy elváltozott, alig ismertem reá; házamról lehullott a nád, a kút beomlott, a kiskert elpusztula s a régi ól helyén csalán és paréj nőtt. Ha a megboldogult anyák látják árvájokat: az enyim, bizonyosan megsiratott engem.

Egyszer kérdezni mertem a tiszttartó urtól, mi lesz örökömből? de rútul leszidott, hogy mit okoskodom?! számot adnak azok, a kikre bizva van, annak a kinek kell. Azonban biróválasztáskor megtették azon atyámfiát, ki telkemet apámuram halálakor el akarta vállalni. Ő aztán az előljárósággal beleszólt dolgomba, de mikor gyümölcsét nem látta, jelentést tett a nemes megyénél. Mi haszna? atyámfiát üldözőbe vette az uraság, számadása megbukott, jövő mindszentkor kihagyták, panaszomat pedig úriszékre bizta a vármegye, pedig épen a fiskáris volt fő a dologban, a tiszttartó veje. Azt az itéletet hozták, hogy a földesuraság természetes és törvényes gyámja jobbágyának s ne panaszkodjam, ha kutya bajom sincs. Telkem és örököm a volt állapotban maradt, engem pedig elhajtott az udvarából a tiszttartó: oly háládatlan ebet, úgymond, nem akar korpáján hizlalni, a ki megugatja.

Ekkor átmentem lakni saját házamba, korhely sógorához. Az apai hajlékban egy ketreczet kaptam lakásul, melyben anyám idejében baromfiak laktak. Uj tutorom nem volt oly kegyetlen. Semmije nem lévén, nem tudott annyi aljas dolgot adni; de különben semmi gondja reám; járhattam ki s be mint egy kósza eb, melyet senki sem vesz számba. De sírt a lélek bennem, ha sokszor végig néztem házam idegen gazdáját s éhesen kellett lefeküdnöm, míg földem terméséből a tékozló torkig dobzódott.

Azonkívül egy furcsa követelése volt. Nem szenvedhette, hogy kopott ruhában, vagy szegényesen járok. Azt kivánta, legyek csinos, mint házához illik. Ruhákat vett a maga tetszésére s árát beirta nevemre, mintha kölcsön adta volna. Majd megfizeted, úgymond, ha örököd az urad kezén lesz. Őstelkem pusztult, magam czifra lettem; rajtam virító karton s lelkem tele keserűséggel, olybá néztem magam mint a husvéti bárányt, mit a vágószékre felpántlikáztak. Czifrálkodásom elijeszté tőlem a helység legényeit, kik sorsomhoz képest elvehettek volna; atyámfiai megutáltak a hiú nyalkaságért; s minthogy örökömben garázda és rakonczátlan életet vitt a jövevény gazda, én pedig eltörődve, fogyva, sápadt színben voltam, rosz hír kezdett rólam a faluban szárnyalni. Azt hitték, összeadtam magam avval a korhelylyel s együtt vesztegetjük apám keresményét, azért vagyok olyan czifra, mint egy személy s összeesve, mintha sírból húztak volna ki. Ebből jöhet az a gyanú, mit a téns úr szememre lobbantott. Hiába mondám, hogy az éhség és bánat csigáz el; megvetett minden, az utczán elfordultak tőlem s a templompad is üres maradt mellettem, a hová beültem. Nem szánt többé senki, hogy magam hervadok s az őstelek pusztul. Ugy kell neki, maga az oka, mondák az asszonyok; s a birák sem gondoltak dolgommal, nekem nem volt jóakaróm, sem társam, pajtásném: s mig a többi lányok játszani voltak vasárnap, én a padláson sírtam, hogy ne lásson senki, mert tudtam, hogy mindenütt csak rólam áll a szó. Azt tudtam, már föld alá kell bujnom; egyszer el is szöktem szolgálatba, de a kisbiróval kisértettek vissza.

Sokszor odáig vitt a keseredés, hogy szerettem volna a házat rájok gyújtani, vagy félreverni a harangot. Ha mind odahaltunk volna is, legalább vége lenne a sanyargattatásnak. Utoljára azon gondolatra jöttem, hogy megölöm magam; s elmentem a tiszteletes úrhoz. Azt gondolta, lelkem ismérete hajt oda, mert ő is hallott rossz híremről; de midőn dolgomat elmondtam, vigasztalt, biztatott s igérte, hogy közbenjáróm leszen. Irt is levelet, tán Taljánországba, hol az uraságunk lakott. Három hónapra rá, eljött a legfőbb tiszt. Volt nagy lótás-futás, gyüléskedés; legalább harmincz embert kihallgattak a tiszttartó ellen régi panaszokban. Vége az lett, hogy a tiszt megbukott, mert már megyegyülésen is sokat pironkodott miatta az uraság neve. Elcsapták szolgálatából, azonkívül sokat kellett fizetnie, mik a számadásban ellene kisültek. Egész falu majd fel falta egymást, úgy örült, nem tudták meggondolni, hogy ha a hajcsár változik is, ott marad a nyereg az igás szamáron. Magam is azt hittem, hogy jobb jövendőm lesz, de bizony látszott az, hogy az uraság is csak magát akarta megóvni a kártól, a telkemtől egész árvaságom alatt senki sem szolgált robotot, füstpénzt nem fizettek, sem a dézsmát be nem adták. A tiszttartó azt appellálta, hogy ilyen restantiák miatt hibázik tiszti számadása, rútul káromkodék, hogy ő az istennek sem fizet korhely parasztokért s a fiskárus veje segítségével, mert az is kiesett, törvény ellen urbéri tartozás fejében, hozzávevé a megye dolgát s adórestantiát, erőszakosan elexequálta minden örökömet.

Tiszteletes úr biztatott, hogy az törvénytelen visszaélés, telkemet okvetlen vissza fogom kapni; keresett is számomra prókátort, de nekem ki kellett a házamból menni, s kenyér és hajlék nélkül maradtam az utczaajtó előtt, melynek küszöbét apám uram faragta össze. A malom alatt kellett volna hálnom a falú bolondjával, ha tiszteletes úr, házához nem hí. A jó lélek helyet igért nekem, de nem vitt rá a lélek tőle elfogadni, mert sok gyermeke van s maga szegény ember, cselédet is nagyon keveset tart.

Ide jöttem Debreczenbe; bár haltam volna meg az úton, legalább nem ért volna gyalázat, mely megbecstelenítve viszen le siromba. Szűrszabó bátyám fogott fel, s adott dolgomért kenyeret, míg telkem visszakapom, vagy szerencsém akad.

Azóta több esztendő telt el. Igazságomat Pontiustól Pilátushoz hurczolják, még sincsen semmi láttatja. Panasz ment benne a nemes megyéhez, de az szokás szerint az uradalmi fiskárushoz adta, hogy készítsen benne véleményt; az pedig, hogy az uradalom kárt ne valljon, ellenem dolgozott. Ekkor újra panaszt tettek, mint a prókátorom mondta; s a vármegye vizsgáló küldöttséget rendelt. Háromfertály esztendő beletelt, míg ki lehetett őket zaklatni a hely színére; s aztán ismét három hónap, míg jelentést tettek. Akkor az orphanalis szék vette volna fel, de minthogy azon ingyen kell itélni, sokszor hosszú ideig nem lehet rá embereket kapni, kivált, ha a viczispán lágy ember. Azóta folyvást így húzták-vonták a pert, ha volt is árvaszék, más ügyét vették fel, a kinek volt miből sürgetni a dolgot. Azalatt én bánat s veríték közt ettem az idegen kenyeret. Prókátorom azt mondja: rosszabb a vármegye azoknál, kik ellen a vármegyén szájalnak; s ha rájuk biznák a felsőbb dolgokat, tízszer többet vétkeznének azoknál; mert ők nem a nép javát viselik szívükön, hanem a kisebb nemesség irigykedik s csatáz a nagyobb ellen.

Most már megúnva a hosszú huzavonát, egyenest a király ő felségéhez irt panaszlevélt, s hiszem is, hogy onnan megjő az igazság, kivált hogy Vámos tens úr is pártfogolást igért: de jöhet már nekem isten kegyelme is; oda becsületem, jobb volna meghalni.

A végszavak után elfojták Mariska léhljét keserves könnyűi, kötényébe rejté pirult arczát, s oly érzékeny zokogás jött rá, hogy beszélni nem tudott. Visszakapta lázas ingerültségét, mely néhány nap óta fogyasztá erőben, hőség verte át kebelét és fejét, szédülő gyengeség lepte meg, s állóhelyén ingadozni kezdett.

Vámos odaadta saját székét, friss vízzel locsolta égő halántékát, s a leggyöngébb részvét vigasztaló eszméit beszélgeté hozzá.

A kapitány felháborodva kisérte a leány állapotát.

Beszélyéből látá őszinte jó lelkét, s jobbágysorsát, s a végetlen egyéni szenvedést, mit az üldözött leány kiállott. De e rögtöni átalakulása a kedélynek, zavarba hozá. Hová vonatkoznak, kérdé magában, a rabnő homályos szavai? tán csakugyan ő követé el a vádló gyújtogatást, s e vétkére czéloz a meggyalázott sírral? tán a hosszú kétség és nyomor megbontá elméjét, s a kitörő hóborban rágyújtá jótevőjére saját fedelét, melynek eszmével, mint mondá, a nemesség ellen már foglalkodék? Nem érté a viselet rejtelmét, s várta, míg Vámos ápolása képessé teendi tovább vallomásra.

– Légy nyugodt, térj magadhoz! a hit és becsület kiment egész világ előtt; mondá többek közt az alélt hölgyhez Vámos. Fordulj a valláshoz, ha vigaszom gyenge. A bűnt nem önkényt követted el, s isten nem úgy itél, mint az emberek, hogy a más vétkeért téged büntessen. Ha minden elhagyna is, az öntudat melletted maradand, s átkisér a kapkodó rágalom sárkányfogai közt. Ha az emberek megcsaltak, ha a földhöz hited nincs már, ott van még az ég, bizzál Isten kezében, ő leveszi szivedről a követ, mit a rossz szándékú világ reád hengerített. No térj hát magadhoz; hiszen ártatlan vagy, az erény eltávolít rólad minden homályt.

– Nem, nem, sira szívszaggatón a feldúlt népleány; ártatlanságomat az Isten sem adja vissza többé. Elborít a szégyen, szemem kiég, ha mások rám néznek, s én nem merem felvetni szememet. Nappalom gyötör, éjem rettegés; ébren gyalázat űz, álmom felriad; nincs orvosság, csak a halálban… Öljenek meg, öljenek meg! végezzenek ki; úgyis gyújtogató vagyok!

Többé nem bírt magával. Hangja feltördelőzött a zokogó csuklásban, könnyűje megeredt, hogy szinte ömlék, s a szédítő hőség összeroskasztá, mint rendesen szokta a bánat és gyötrelem erővételekor. Vámos visszakisérteté magánszobájába, s illő ápról rendelkezék mellé; maga pedig, ismerve azon hatás természetét, mely nagy és véletlen rázkodások által a nőidegzetben előidéztetik, felvilágosítást igért a kapitánynak, míg a szerencsétlen annyi léleknyugalomra csillapszik, hogy vallomását maga folytathassa.

– Uram, ön kétkedik a kétértelmű jelenet indokán, kezdé aztán, mikor a kapitánynyal magányosan maradt. Szemeiből látom, gyanúsan vélekedik e szerencsétlenről, s nem minden igény nélkül. Egy ismeretlen leány a népből, kinek sem sorsa, sem kitüntetett múltja jó nevelésről nem kezeskedik, gyújtogatás vádjával mint fogoly, széke elibe hozatik. Ellene szomszédok bizonyítanak, hogy a kigyúlt ház padlásán lelték a tűz alatt, hová egy pár óra előtt látták mécscsel felmenni. Most, mielőtt a vádra jönne vallomása: lázba, háborba, eszelős kitörésbe esik, mely a lélek ismeretből látszik eredni, sőt mint gyújtogató halált kér, esdekel fejére. Valóban nem is lehet máskép, önnek, fogulatlansága ellen is, a legrészrehajlatlanabb birói jellem mellett, gyanúba kellett jőnie. De ne siessen a véleménynyel, vegyen türelmet meghallgatni tőlem a rabnő ritka esetének folytatását, s itélje ártatlannak őt lelkében addig is, míg a vádlott eskűje, s illő tanúságok mellett törvényesen mondandja ki hozott itéletét.

A kapitány élénk vágygyal várta a folytatást; Vámos felvevé a félbenszakadt vallomás fonalát.

– Míg az árva pórleány értéke, s vele sorsa és erkölcse, bitor kezek s birói hanyagság veszélyében forgott, védőrt s támaszt jelelt ki számára a jobb gondviselés. Jámbor kézműves jegyzé el Mariskát, s az elégült kebel, kibékülve a súlyos multakért, boldogan várta menyekzőjében a kárpótló érdemdíjt. Azonban a végzet, vagy feslett dölyf inkább, ismét azon osztályt állítá útjába, mely már lelkét és javait elrablá, s melynek éles gyűlöletét keblében viselte. Egy tékozló nemes szenvedélyét költé fel a szép leány, ki még ifjú ugyan, de elég bőpénzű és merész, hogy kalandokat vásárlani vállalkozhassék, s erőszakkal ejtse birtokába, mihez az arany hatalma fel nem ér. E nemes nagy ház származata, sőt gőgje még nagyobb, de azért elég alacsony volt magát oda juttatni, hogy Mariska jegyesétől ütlegeket kapjon. A boszú megtorlásra ingerlé a büszke kalandort. Gazsegédek közbenjöttével sikerült neki a vőlegényt, születése helyén, mint falujából évek előtt megszökött csavargót, az ujonczok sorába iratni. Mariskának a templom küszöbén fogták el jegyesét, s az árva népleány, az árva menyasszony, a kétszeres árva, akkor este, a mátka-kivánat és látás álszíne alatt, a kalandor lakába csábíttatván, csapongó gerjelmek áldozatává lőn.

Vámos arczán láthatólag elborult a nemes harag, s a kapitány boszankodó részvéttel kisérte ez ördögien tervezett undok gyáva vétket.

– Az áldozat magánkivül, kétségbeesetten futott hozzám elégtétet, boszút, vagy őrültség ellen menekvést találni; de én lakomon kivűl valék elfoglalva. Mariska dúltan, égő lélekkel, kétség és gyalázat észvesztő háborában tört haza. Az est elfedé őt az utczanép előtt s arczán a mély szégyen áruló bélyegét. Bújt és rettegett mindentől, nem akart látni és láttatni, borzadt önmagától. Otthon már roskadoztak alatta a térdek; futkosó hideg borzongott erein, félt, irtózott a háznép szemétől, görcsösen kapott a mécs után, s meggyujtva azt, a nélkül, hogy a család valamelyike látná vadán, öntudatlanul rohant a padlásra, elrejtve magát és becstelenségét a bezárt ajtóval; s rohant a házhéj más végébe, hol a szalmahalomba lerogyott.

A harag és átok, kétség és önutálat, szégyen és veszteség harcza osztozott lelkén. Elbódult az égető vérlázban, s szaggatott homályos eszmetöredékek kergeték egymást tépett elméjében. Vége, vége, gondolá magában. Elrabolva tőlem gyermekkorom, a boldogság, mások szeretete, értékem, férjem, becsületem! óh bár eszemet veszteném utánok!!… A jobb szomszédból virrasztó ének hangzott át. Egy lókergető genialis úrfi akkor nap tapostatott szét az utczán egy gyermeket; s nyújtóztató padja körül sírtak a megfosztott szülék. Az ájtatos ének töredéke, mint túlvilági hivó dal hatott koronkint Mariska tompult érzékire. Óh boldog álmodó, fohászkodék irigy fájdalommal, te már szabad vagy, a védtelen üldözés rohamai ellen. Nem nyom többé semmi, csak a föld, s ennek nyomása ezerszer könnyebb mint az embereké… Mért nem cserélhetek veled, hogy sápadnék meg a hűs temető alatt, s ne égetné arczom a sötét gyalázat; mért nem némulhatok meg helyetted, hogy hallgatna el számban az átkozó átok, mely megfulaszt bennem minden szeretetet… A bal szomszédból zaj, zene, ujjongás, kitörő hahoták rezgének által. Boldog menyasszony űlte lakomáját. Mariska új, vagy inkább egyetlen barátnéja, kit utóbbi életköre egyesített véle. Közösen akarták megünnepelni lakodalmukat; hogy közös öröm, közös emléke kösse össze jövőjöket: s neki vesznie kell ezen öröm osztályrésze elől. A zaj elhozá a vőlegény vidám pohárdalát, s eszébe juttatá a szerencsétlennek vesztett vőlegényét. Ez vigan lejt a nász enyelgő körében; az övé őrök megett, hurczolt mogorva társak közt szívszakadtan kéri a halált; ez egy bűbájos éj küszöbén tánczol, mely család-örömök nappalába nyílik, az övé vak börtönbe vetteték, melynek ajtajával kívül várt magától szabadságot, reményt. Barátnéja mámorosan engedé át magát a szív fejledező édes ingerének, ő hagymázban vergődik a furdalat s kétség öngyilkos késztési közt; barátnéja fején díszhozó fejkötő váltja fel a fehér szűzkoszorút, övét a gyalázat fátyla takarja el, s tépett koszorúja temetővirág lett vesztett becsületén. Ily és ily eszmék özönében örvénylett elméje; a hábor és forróság kifárasztá lelkét, idegzetét; szemét vérbefuták a gyuladt hártyaerek, ajka felnyilt, ínye kiszáradt a bódító hőségben, s eszmélete veszni, merülni kezdett, fokonkint zsibbasztva az érzéki tompultságtól. Most ismét a virrasztó ének jelent meg, majd a tomboló nászdana csapott át, s vegyüle be hánykódó lelkének fáradt szélvészébe. Élő és halott boldog körülem, az örömet élvez, ennek nincs fájdalma, csak én kínlódom, mint az eltaposott féreg, melyet az erőszak félig végzett ki. A fordulat és hagymáz harcza megujult, de már gyengülő csapkodásokban, mint a simulni kezdő hab. Közte felmerült a nászdana és halottas ének, mint annyi gyötrő refrain, de már muló hangfutamban fogá fel az erőtlen érzék, s a láz és fáradság álomba nyomasztá az alélt eszméletet… Egyszerre vad lárma, kétség, zaj, sikoltás tört ki az utczákon; felzudultak a félrevert harangok s lótfutó robogás tódult a ház körül. Már azt nem hallá Mariska: ájultan hanyatlék szalmafekvében, s ha a szabadító diák nem érkezik, álma halálos lőn… Alkalmasint a padlás záráskor feledte ott mécsét, mert a tűz azon a végen ütött ki.

Ime uram ez a vádlott története, utánveté Vámos egy könyűt törölve szánó szemeiből. Ez megfejti a rabnő kétértelmű kétségét, melynek kitörése bizonyos bűnre vonatkozék, s halált kért magára. A szerencsétlen rendkivül meg van ragadva a gyalázat eszméje által; úgy látszik, feledi a mellett elvesztett örökét, régi szenvedését, mátkáját, mindent. Igen félek, hogyha eszét nem veszti is, lehetetlen lesz az életben nyugodtnak lennie a szégyenérzet gyötrelmei miatt. De könnyen történhető, hogy ha izgatottsága feljebb fokoztatik, öngyilkossá leend. Mi legalább, ne segítsük azt elő. Ha mindez, mit mondtam, tanúk és saját vallomás útján kellőleg bebizonyíttatik, siessen ön szabadságát s közvéleményét visszaadni a sokat szenvedettnek, kinek különben is oka van osztályunkról, rosszul, igen rosszul vélekedni; kivált ha értesülend, hogy a csábító, ki ezt okozá, közönyösen neveti átkait. Eszembe jut reá, miszerint valami új angol könyvben olvasám, hogy az arany és gyémánt nem sokkal jelentek meg az emberek előtt a föld héjjában. Valóban uram, csillagunknak azon forradalma nem fokozá feljebb a tökélyt, mert szintúgy kemény gyurmát hozott napfényre, az emberi szivet, a gyémánt világa, s arany tisztasága nélkül. E fajt nem soká eltörli a teremtés, mert ily tökélytelenség bujdosónk végczélja nem lehet… Én gondom alá veszem Mariska jövőjét, mint igértem neki, s meg levén győződve, hogy itt, hol eseményei közajkon forognak, nyugalma nem lehet, a főváros ismeretlen tömegében nyitok számára új életet!

A kapitány, kit az érzékeny eset mélyen érdekelt, kész örömmel igére mindent, mit a hivatalos lélekismeret különben is kötelességévé tőn.

XXVIII.
(A besztereczi lápvidék.)

Zemplén és Szabolcs közös határiban nyúlik el mint egy óriási tengeroáz, a besztereczi lápvidék, melynek alakja, tére, terjedelme századokig, feneke, forrása, erei, mélységei s zátonyai mai napig mérnökileg ismeretlenül maradtak. Tán a Tisza-öntés vette birodalmába a katlanszerű tájat még fajtánk megülése előtt, s azóta mint öröködött járvány összeszokott a békénhagyó nép szűkült határival; tán tengerfenék volt az elővilág ősvizei alatt, s a benne tömeglő kotúsözön akkor loccsant vissza, midőn a nagyeszméjű Traján, Vaskapunál a tengert kiereszté. Ez utóbbi sejtést költik a vándorban amaz törvényhordta ős homoktorlatok, mikre a középidő várak alakjában rakta meg rablófészkeit, s miknek feltölt maradványain ábrándhozólag porlanak az álmodó romok.

Ha egy-egy lápvártöredékről körülnéz a vándor e láthatártalan ingó vízországon, az ó mythusz tengeristenének képzelheti magát. A habtalan sík keblében függeni látszik az oszloptalan égív, az arany és ezüst ragyogása habzik és reszket szerteszét, mintha legelne a napfény a csillogó sikságon. A roppant nádasok gazdag növényzetben diszlenek mint annyi zöld tartomány. Ingoványos rétek feküsznek közöttök, millió fészkével a csúszó lakosoknak, mint annyi gyárvidék, vakitólag remeg téreiken az áthevült zára, s örök zsivaj, moraj, kretty, fütty, zaj, sivítás hallik a túlszaporult néptől. Távolabb kákás dágványok fogják fel a szemet, keresztkasul szelve tágas vízutczákkal. Zsombékjai közül a napoló békák melancholikus ümgetése terjed, szélein iszapos rétege fehérlik a csigatörmeléknek, fűlepte részein fehér patyolatot teregetnek a munkás pókezredek, s meleg porondjában teknősök rakják le súlyos tojásaikat. Itt-ott hideglelős mocsárok ütik fel zöldes hátaikat. Ilványos repedékeiben rohadt nedv szivárog, poshadt nyálkás maradványa a régi kiöntésnek, vagy állott esőviz; s a medresebb iszapon millió vizféreg nyüzsög a megtört napsugárban. Számtalan faja a lerakott apró tojásoknak, mocsári gyíkok, rovarok, félig fejlett műszeretlen testek, s minden szörnyecskéi a bűzhödt égaljnak, háborítlan csendben és ösztönnel tenyésznek, míg a sárgazölden bevaradzott tószél, a csúszmászók lomha mozgalmaitól bugyogni látszik; parányképét adva a mexikói mocsártenyészetnek, midőn Columbus Amerikát felfedezte. Néhol a friss partból eleven félsziget lóg le a vizekbe, mintha hűtni öltené be nyelvét egy-egy lehasalt szörny. Lombos árnyban tartják a nyír-, nyár- és égerfák, melyeknek lábait buja habokkal takarja be a réti nefelejcs. A kövér fatetők, szállása a vigyázó gémeknek; félöles fűvében szilajon kanyarog egy-egy vízikigyó, s ha jövevény lépte zörög a haraszton, merészen ölti ki barna nedves fejét. Most mély csend országol, de ha egy folt vadlúd csap le a szomszéd nádasba s gágogó röptében felkölti a berket, egy percz alatt vad zaj tör ki a magányból, száz nemű visongás riasztja fel egymást, s száz fajú szárnyassal lesz tele az égűr. Messze a távol perspektivjében eleven sás között ősznádszálak inognak fel a süppedő zátonyról, mintegy intő tornyul a vízi utasnak; közelében rekettye véter fogja el a barna vízfolyást, ezen vesszőfallal fog hétről-hétre halat az ázsiai halász. Odább csikvarsák vannak a zsombékfészkek közt széjjel borogatva: s az óriás tóparton köröskörül zsoldtalan hűséggel áll hadi rendben a vízi birodalom nemzeti gárdája, az éles békatőr, lovas káka, s a gyékény ezred buzogány erdeje a vízi liliom lobogói alatt, mintha idegen külföldtől őriznék a titkot, mit a tó susogó népe egymás között rejtelmesen cserél.

Míg a lápvilágok látható országán, az egymásba merült s egymásból kifejlő élet rendszerével ily csodás bőségben alkot és alakit a természet bibelő türelme: azt vélné az ember, a sima vizek tétlen tömegében megszünt a teremtés. Oh nem! ez igénytelen csend látszó nyugalmában még megragadóbb e hatalom ereje. Mikor enyészetnek indul a nyári nap, s döntvényesen fénylik a tó tükörére, a nyugvó özön méhe átvilágul. A barna tófenék világító bársonynyá változik, s megtörve a délest fáradt sugarait, vakító csillám helyett lámpafényt önt a mélység titkaira. Néhol a mult évnek őszi temetése, hulló levélszőnyeg fedi a feneket, éles színvegyével a számtalanféle fajnak s hervadásnak. Egy-egy gallynak vagy gyökérnek foszló vonalán piros vagy gyenge zöld fűzérben születnek falánk árulékok; néhol a levélrétegek nyiladékai között csodás gombaerdők vetnek árnyat ismeretlen tojáshalomkákra, s ezen egész látvány tájképe nem nagyobb egy lóherlevélnél. Másutt a béka-lencse tömött pázsítja lebeg a tószin alatt, s eleven smaragdját napvilággal aranyozza meg a felül eluszó hab; míg a szomszédban bokros tátrány, nyulánk hajszállábú hinár, vagy hízott vizi indák szőnek hálót a kristály teremben: míg alant tói folyondárok, csáté és sarju-sás rengő bársonya látszik várni a habszűz hattyúfehér lábát. Emitt az úszó lakosok seregei járnak-kelnek a mélység medrében; drágakövek fénye csillog fordulataikon, s eleven játékban nőnek a lágymeleg hullám közt; odább csigák milliója hengereg egymáson, s túl rajtok sárvirág virít, s a tókirály választott virága, a nymphæa sagittaria két öles szárakon mint annyi zöld kötelen felfelnyujtogatva tojásnyi bimbóit, hogy a vízszinen elteritse fehér koronáját. Ezer nemű állatfaj és virány, fejlemény, mozgalom, változás, enyészet, s mindez elragadó, mesés foghatatlan pompában mélyen vízszin alatt; de csak távol csendben lesve, mert ha a tolvajkéz fel akarja törni a kristály zárfalat, olvasztott iszappal rejti el titkait.

Másutt a vízözön téresebb síkjain, lassú kitartásban, az ősvilágformáló modorral folytatja magát a teremtés. Szél és habjátéka csendes hullámzatban összever tömjét, nádtöreket, gazt, maszatot, növényt, mit az őszi haldokláskor vagy ragadozó árban magának elrabolt. A lebegő chaosz anyaggá tömegül, testet vesz magára, elválik a viztől, formába öltözik s kilép a létel országába mint a teremtés második napján. A viz birodalma, a szél és madarak csúszó-mászókkal részvéttel köszöntik a félénk vendéget, s míg az remegve fut az ingatag habon nád- s buzgány pehelyt, száraz őszi levélt, port és fűmagokat hordogat rá a szél, csúszó-mászók rakják az új honra tojásaikat, s a vízi madarak serege reá költ. Alig vett lételt, már szabadságát veszté, a független lakók uraivá lettek, s szolgálni kezdé az önző természetet. Majd gyökereket fon, de még foszló elem, erőtlen a réteg s évi terméke csak gyér fű vagy léha gaz. Már az ember lesi faldokló szemekkel, számít és méreget s jogot keres hozzá, de a szűz föld nem veszi fel a bitorló foglalást, nem bocsát magára senkit a telhetlen fajból, s készebb szétválni, hogy elnyelje a bitort, mint telepet adjon uzsorás szomjának.

Hasonlók lehetnek nagyobb kiadásban Ausztrália éretlen szigetkéi, melyeknek süppedékes laza telepét ember még nem ülte meg s nehéz nedüs légjében mérges csuszók, denevérek s ragadozó fajok tenyésznek.

A besztereczi lápvidék cseretnek nevezi ezen éretlen földgyurmát, melyet összeenyvez a tajték, békanyál s mézgás partveredék, melynek vegyanyagát tózsirnak mondanám, s mely épen azon elem, mit az angol combustible czím alatt nagy sikerrel használ nyereséges tűzi anyagul, mely sokkal czélszerűbb a németek torfjánál. Londonból Albert vegytanár nehány év előtt alkutervben állt a táj legvagyonosb földbirtokosával, s ügynöke állítá, miszerint e lápvidék combustibleje felette finom, s oly bőségben készül, hogy nagy gyártelepet képes volna ellátni.

Végre a még uratlan bozót füvet hajt, vagy mint a vidéki pór mondja, megszőrösödik. Sás- és kákatövek szövik össze válatag elemét, fűz- és égergyökér mint összekötő csontváz nyujtóz- s ágazik szét rétegei között; majd kövér telepe fokonként meghízik, fűszeres kaszáló honosul meg rajta, itt-ott felveri az ezüstös rekettye, ráköltözik lakni a bájvidék millió virága, ifjú dús tenyészet omlik ki méhéből, s hogy ne álljon száműzve a vihar kezében, fiokká fogadják a szomszéd őspartok, melyekhez kiköti egy szánakozó szél, s időt ád a révhez gyökérrel fonódni. Azonban független jellemét mindig igyekszik megóvni. Sülyeteg felszine folyvást ingadozik s ha nyugalmasan soká áll meg rajta ember s barom, lesüpped alatta s törekszik elnyelni. De azért szolgaságba veszi az éhező bírvágy; diszét gazdag rendekbe kaszálják le évenkint, a vigyázó földi ekét is mer neki akasztani, s magontó barázdát hasít szűz vállában; sőt a rászokott barom is jár, legel, terhet hord, sőt meg is tud hálni bizonytalan telkén; de sokszor áldozatúl ejti a vidéki jövevényt, s ha idegen marha téved ólálkodó ingoványaira, mely erősebben lép, s nem tudja ösztönszerűn kikeresni biztosb rétegeit, megijed s elmerül fenéklen keblébe, mely a zsákmány után jel nélkül összeforr.

De maradnak szabad testvérei az így megfeneklett szolgaszigeteknek, s azok az új vízi teremtés legköltőibb eszméi. Felékülve fákkal és füvekkel, zöldbársony kaszálók virágos mezében, a szellő balzsamát véve illatszerül, delelő szárnyasok ábrándos dalával jár a vándorláp a tó kék aranyában. Ha csendes a vidék, nyugton mereng ő is, átadva díszeit a hab tükörének; de ha hűs alkonyon támad a jóserdők haragos zúgása, felölti magára szokott gyászfátyolát, az elfelhősült ég fekete árnyait, s elindúl a szélben lassú jajgatással, mint nyugtalan özvegy, kinek jegyesét az örvények tündére titkon elrabolta. Mikor bánata megnő az erős vészben, szilaj villitánczczal kereng a tört habon: keblére bocsájtja a villám kigyóit, szép haját megtépi a forgó viharban, s berontva tör, pusztít a vízi erdőkben. S ha szaggatott keblét a vész kifárasztá, dúlt arczczal megáll a csillagos magányban, a tóba hullatja széttört koronáját, s halkan elbeszéli rejtett keservét a méla bölönbika fojtott nyögésivel. Búsan hallgat rá a rejtelmes éjvidék, a nád rengetegje fájdalmáról susog, szálló harmatával az ég megsiratja, s hajnalra könnyéből gyöngykoszorút fűz rá.

Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem hágy rajta, de ha a műveltség zsákmányul rabolta, letörlődnek róla az Isten ujjai.

Köröskörül a dágvány és vizmező roppant határain, s szerteszét a zátony- s láppartokon, terjengő nádjövés veri fel, s szorítja a vizet. Nád a főtényező a teremtés kezében, melylyel a consolidatiót eszközli, hol az ki nem hajt a mocsár vizein, remény nem igen van földalakuláshoz.

Ködös távolában a vizi látkörnek egyházromok s porladó lápvárok mosódnak el erőtlen körrajzzal, mely azokat velős érczerőben, s nélkülözni tudó dicsőséggel rakta, a csont, régen földdé lett már. Az unoka emléke visszatér a távolidők kék mélységeibe, s kegyelő ihletet szállít kisszerűségekhez szoktatott lelkébe. Hajdan véradó vezérek őrzék e határon szilaj barmaikat s az Ázsiából hozott becsületet, jármot vetve az öröklésben álló gyáva ellenségre, a helyett, hogy egymás alá ásva áruló versenyben keresték volna nyomorult kegyeit. Későbben az ököljog vérfészkei lettek az őshomoktorlatok, de mégis legalább, az erő s szabadság rév- s őrfokai. A Magócsi, Pető, Alagicsaládok viharja rengeté a várkörnyékeket: most csend szántja a sovány határokat, s ha elvet is az év nehány szemet az ősi dísz s erény maradék-magvából… dudva terem rajta. Sehol semmi jele a független nemzeti erőnek; a földéhez hívebb pórivadék, idegen birtokban vonja a barázdát; elfajzott urai pedig sárházba költöztek az örvény veszélyei közül, s vérrágó árulással törnek egymás buktatásán fényes szolgaságot venni, hogy legyen mit adni zsidónak a csapszékbe, vagy daczát legalább kivivja dacz ellen.

A «bélföld» hullámzó nádrengetegje közt barátságosan hí a jámbor falvak kálvinista harangja. Szerteszét belátszik Dombrád, Berencs, Deme (vezér) cser (éje) Patroha, nyugodt becsületes egyszerű nép láp-telepedési. Szomszédi szives egyességben élnek egymással, pedig évekig nem mennek egymáshoz, holott némelyikhez a szomszéd helység szava áthallik a vizen. Sok község él csupa lúdtenyésztés- nádlás- vagy csik-halfogásból, marhát őriz, a lápot kaszálja, szántóföldje nincs, a többi is primæ occupationis. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízi madár. S e magára hagyott nép mégis oly ügyes. Érzelme, költészete firól-fira kifejté magát a tájhoz alkalmazott tündérregékben, s vallása vigasztaló hit, józan áhitat, sötét nyomasztása nélkül bigottság- s buta babonának; erkölcse tiszta és szigorú, kebele nyilt és emberszerető; üzlete egyszerűség és halászat mint az apostoloké; fogalma s eszközei együgyűk, mert soha senki nem tanítá, de azért élelmes, tehetős, szükséget sohsem lát, ha csak marháját el nem sepri a dög, s általában messze elüt azon gyáva, vegyűlt, ronda, lomha fajoktól, melyeknek egyedüli érdeme, a mindent elöntő bő szaporaság… szeszély-e vagy szolgaszakmány az a természetben, hogy kigyót, békát, férget túlszámban szaporít, mig a nemesb állatfajok lassu tenyészetben apránként kivesznek?

Idébb, a lápvidék szabolcsi szélében Beszterecz és Ibrány néznek farkasszemet, melyeknek tóvárait hajdan, a néprege szerint, arany sodrony kötötte össze, s rajta a földiektől üldözött tündérek éjenkint egymáshoz tánczoltak csókolózni. A roppant rétközön királyi erőben úszik át a partszaggató Tisza, bő vérét öntözve a tó ereibe éltető elemül. Bodrogköz felől, mint egy holttetem nyúlik ki a mocsár országából a Karcsa vize, lomhán szállítva a felesleges vizet; a nép tónak képzeli azt rest mozgalma miatt, s firól-fira várja, mig száz év elteltével felveri az őr-tündér a kakasszóra vízbeejtett harangot, mely a víz folyását hajdan megállítá, mint azt a költőlelkű Tompa, népünk regéiben oly szépen elmondja.

Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, ilványos rónák, s ismeretlen mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemtő védni akarna annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok leginkább kivánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart. Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált telepként száll ki a partokon, hol urbéri munkáját végzendi s a földtulajdonos, mint patriarchalis atya, hajlékkal és élelemmel gondoskodik a rábizott családról. A hazáját hagyott nép nagy karikákban ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint az aranyidő vágytalan szakában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy mesgyékkel, semmi birtok, semmi váljegy, s határvető hantolás nem mutat osztályra. Évenként kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor res nulliusra tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s mindig testvérileg eligazodnak a nélkül, hogy veszekvés háborítná a százados békét, vagy birói itélet vétetnék igénybe megsértett felektől. Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor erényei között, fájdalommal emlékezék az ősemberiség ily gyakorlatáról.

E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchalis törvényeivel. Czímeres marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor, mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők halásznak, egész vidéken leesik a hal ára. A faj maga költőileg szép; hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti, sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő vizek eddig kihordani.

Az egész rétköz egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetlen árjait s helyre növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetlen tején. A ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei egész díszvilág; a szín és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új tenyészetben, s maga a lég folytonosan érleli terhét a millió életnek.

A vizi állatok faja és serege csodálatig ragad. Nappal, a rekkenő nap tűzernyője alul elülnek, s a roppant tartomány ezer tévegében csak szárcsák láthatók, bibirkélő vízi tyúk, gólin-szalonka, gólya, bölönbika, s egy-két gunnyasztó özvegy gém. A róka és vidrák kerülik a szemet, s a réti vadfarkas hűsölőben liheg a náderdő árnyain. De ha a léghűtő est beáll, a szemnyelő víztéreken kezdődik az élet, zaj, zörej, mozgalom, mint egy fővárosnak tolongó utczáin. Széles fellegekben húzódik a szalonkáknak több vízlakó faja, hápogó táborral kavarog a récze, s a vadlúd tömege mérföldet elfoglal. És ha a tó forrong, s morgása vészt jelent, a szél tele hordja az égürt szárnyasokkal, mintha egy rengeteg hulló leveleit repítné el őszszel. A csapkodó fajok éles visongása, a nyers üvöltözés, s egyetemes víznépi lázadás félelemig ragad, s bizonyságot teszen, minő osztályoknak van alája vetve a lápbirodalom.

Ha estve búcsút vesz a feledtelen tájtól a merengő vándor, s a kisértő képhez távolodó útján egy istenhozzádot mondani visszanéz: szőke köd von fátyolt a nyugvó habország bűvös titkaira. Az alkonyodó nap világa felveti, és a köd lebegő fénytömeggé válik, mintha egy összetört arany zuhatag verné rá vízporát. A tündéri elemben később violaszín habok hömpölyögnek, s ha a látkör félig elnyelte a napot, vérszinű fényben ég a ködös tókirályság. A vízi nép nesze lassanként elmarad, a falvak harangját visszahíjja a szél, szürke sivatagba merül a csoda táj, s a pusztai úton egyedül marad az álmodó gondolat.

Isten veled regék, s boldog egyszerűség pásztori hazája, utolsó vidéke megfogyott fajom közt az őserőnek! Emlékem a század kórzaja közt csendes képedhez visszatér; s lelkem örül, hogy szűz kincseid láthatám, mielőtt az üres műveltség elfoglalt országodba betör, s letörölvén rólad a vezérek nyomait, ezer gyárt, zsidókat, bűnt, zajt, erőszakot, fényüzelmi igát, s nyavalyacsordát visz szikkadt telepedre, hogy a század új szótára szerint boldog, s dicső legyen a szent emberiség.