XXIX.
(Örsy Zalánka.)

Hat héttel a közelebbi események után, e táj Pest felőli oldalán, könnyű neudicsánka érkezett a parthoz a porfelhőbe borult országúton. A tajtékzó lovak lankadtan álltak meg a nedűs part eleven pázsitján, s izgatva pőcsikeltek az árnyatlan állomás melegén. A szekéren napsütötte alak bontakozék ki a por oszló fellegéből, hűvös vászon nyárzubbonyban, olcsó rizskalappal. A mint a port elvitte a szellő, Vámos férfias alakját tisztán meg lehete ismerni. Leugorva, nyugtalan arczczal, kémlelő szemekkel indult meg s nézdelt szét a sásas part hosszán, s az apró révek nádfalú öblében.

– Nem látod valahol Czeczilia nővérem új halászát, az öreg Cziriákot? kérdé kocsisától.

A kocsis nap ellen veté tenyerét, s keze alatt elnézett a vizi környéken.

– Nincs itt sehol tens uram, mondá kis kalapján egyet igazítva.

– Meg nem foghatom, pedig ide rendeltem csónakkal; aggódék Vámos.

– Bizonyosan el van parancsolva tens uram: mert ha beteg volna, más várna itt helyette bennünket.

– De hát ki parancsolta volna el?

– Már azt nem tudom, tán az özvegy tens asszony; de annyi bizonyos, hogy az öreg Cziriák nagy ok nélkül oda nem maradna. Hiszen mindig dicsekszik vele, hogy az az új halvány úr ide hozta Hortobágyról, s úgy ragad a tens uramékhoz, mint a gyapjú a bárányhoz.

Vámos, mind a mellett, hogy megszokott ártvágyat s véletlent nyugodtan viselni, felettébb fel lőn izgatva. Nem volt képes ez esetnek kulcsát találni, furdaló sejtelem támadozott lelkében, s futkosva kiabált csónakosok után, ha valahol halász rejlenék a nádban, mintha minden áron a vizi utat akarná választani.

Siket csend nyelte el a kiáltásokat; semmi hang, semmi válasz sehonnan. Vámos türelme kifogyott, ingerült kifakadásokba önté haragját, egyik kifogott lovára pattant, s gyorsan futamlott a tópart hosszában, embert, csolnakot kiabálva mindenütt.

Hasztalan! a vidék puszta, egy lélek sem volt jelen, rekedő hangjára a vészmadár sikoltása felelt, s visszarohanva fáradt lovaihoz gyors hajtást parancsolt.

– Hány óra alatt érhetünk haza, ha a lápokat kerüljük? kérdé kocsisától.

– Biz uram, a megtart éjfélig, mert a ló fáradt, az utak rosszak, még igen messze van; felelt a kérdezett.

– Hogy tartana? hiszen tele holdvilág van, bátran lehet menni; aztán még alig van négy óra délután; nyugtalankodék Vámos a kocsiban.

– Dé’szen ha már négy óra van, úgy csak a hajnal vet haza bennünket; nagy föld ám az ide, osztég meg nem úgy van mint a kerékvágás: hogy e világot általéri, mégis egy tyúk általlépi; viszonzá a kocsis, miközben a rudas strángjait felhányta, nem igen örülvén a lókergetésnek.

– No csak gyorsan Pető, mit sajnálod úgy az abraktömlők lábát, hiszen az enyimek; türelmetlenkedék a gazda.

– Igen, de kocsisuk én vagyok, a ki lelke van, s ha egyszer a bőrin átvirít a borda, engem szól a világ; felelé fogából békételenkedve, miközben úgy közzé vágott a fiatal fogatnak, hogy rövid percz alatt szekeret és lovat porfelhő borított, mintha boszorkány utaznék sebes forgószélben.

Addig, általellenben, a lápvidék felső szélén, egy sásas róna megett nyárerdőtől fedve, két felnyergelt paripa legelt a herehurós réten. Egy félvér sárga kanczán finom angolprics ragyogó aczél kengyelvassal. A délczeg állat nyulánk termete, s okos szemű száraz feje elárulá a nemes fajt, s finnyáskodva harapott itt-ott a gyenge sarjúba, míg társa, egy lovász alá termett erős, szügyes poni, tele pofával falta a kövér mezőt.

Az összes kiállítás úrlovag tulajdonának látszék, kinek pénz mellett jóizlése is van, de gazdáját hiában keresé a szem, mert két pórlegényen kívül egész látkörön ember nem mutatkozék. Egyik alacsony siheder, fekete strucztollas debreczeni kalap-, kurta fényes guba-, s lobogó gatyában, a lovakat eteté kézre tekerített kantárszárral, s az erdő-öbölben rekettyés cserje közt úgy vezeté odább egy érfolyás virágos menetén, hogy idegen szemek nem férhettek hozzá. A másik, szép sugár legény, túzoktollas szürke kalappal, kék, pitykés jankliban, blanc bőr vadásztarisznya oldalán, s kettős Kirchner-sodronycsővel kezében, az erdőközti fűsziget zsombékjai közt unalomból látszék vizi vadakat hajhászni.

Egy kerengő sirályt ejtett le az érbe s ezüst szín rokoni visongva gyűltek rá társukat temetni. Nyugtalan örvényben lebegtek felette az illatos légen s lövés sem lőn képes tovább riasztani a bánat helyszinétől. Kinek kedvet ád a hasztalan gyilkolás, ilyenkor sorba leszedheti őket, mert készebbek halottjaikra hullani, mint sem elhagyni az érzékeny temetést, mielőtt könnyebbülésig kisírták magokat. Ki tanítá őket a baljóslatú fájdalom szavára, hogy a közelgő vész előérzetében s feleik halálán jajgatnak legjobban?

E két egyénen kívül üres volt a határ; a lóvezető siheder olykor-olykor keresztül nézett a liget bokra közt, a tó tisztása felé, mintha a közel faluból várna ki valakit; a lápi vadász szintúgy el-eltekintve az erdőszárnyon át a kákás róna felett; úgy látszék, türelmetlen várakozásban van, mert ilyenkor drága ankerórát vőn elő zsebéből, mintegy kényszerítni akarva a veszteglő időt.

E közben hanyatlik az égető nap; két fiatal halász ballagott a falu irányából vontatott léptekkel. Egyik drága ékművű hárfát hozott balvállán gondosan, s meg-megállva tanakodó arczczal fejér ezüstpénzt számítgattak egymás markába. Nehány száz öl távolban utánok szép fiatal úrnő jött ki a gyalogút fejérlő szalagján. Könnyűded termetén olcsó honi kékkarton ruha lengett, fejét mély ernyőjű helgolandi kalap védte hőség ellen, de fürtje kiomlott a fehér burokból a szerelmes sugárban arany habot verni. Arcza vidám, szemében enyelgő szivély, járkelése játszi mozgalom; közelebbről ráismerünk, hogy ő Örsy Zalánka, azon boldog teremtések egyike, kik fogékony és részvevő szívvel, de szellemi túlság s transcendentalis érzelmek nélkül fejlődve, vágyat és eszmét, mely lelkökben fogamzik, valóvá és tetté tudnak érlelni s a csendes elégültség derült kedélyében minden csekélységnek képesek örülni. Hóna alatt könyvet vitt s elhagyva az ösvényt, szökellő léptekkel haladt a hűvös pázsiton, melynek lengeteg selyme enyelgőn hajlongott a hölgyruha-szárnytól vert könnyű lebelben. A két halász a tópartra ért s eloldá tisztított csónakját, mely a sás közt egy bárka s nehány varsák szomszédjában kikötve lebegett. Aztán eleven zöld füvet arattak a csónak fenekére s egész kegyelettel bele helyezvén a rájok bizott hárfát, asszonyukra vártak.

Zalánka oda ért s beugrott a zamatos fűre. A kormányos ráült a palkonyra, társa pedig csáklyát vőn kezébe s a sáson átvágott vízúton beindultak a kies vándorlápra, mely most nyugodtan állt a csendes tó közepén, mint egy felékesített menyasszony, ki igérkezett vőlegényét várja, saját díszeit csodálva tükrében.

A csónak síkra ért s gyorsan szelé a vízszín ezüst fodrát, mely mosolygani látszék örvendetes terhén. A helgolandi kalap fehér szárnyai lobogtak mint egy tündérzászló s tört napfény villogott a hárfa aranyján.

Kívül, a ligetszélben, guggon leste az uszó karavánt a siheder lovász s éles füttyentéssel akará figyelmeztetni a lápi vadászt, de az már falánk szemekkel kisérte a habtörő sajkát s szabályos ajakán, melyet a kalapkaram árnya alatt napvilág sütött, gúnyos öröm látszék.

Midőn a halászok a háttér mélyében kikötöttek a vándorláp farkán, vállára veté fegyverét a lápi vadász s a bozóton keresztül csáté és vadszeder szövevényin által a lovászhoz hatolt.

– Jót állasz-e Pista, hogy dolgunk rendben van? kérdé a suhanczot, kinek szeme felélénkült az osztozó örömben.

– Csak nem úgy ismer talán méltóságos viczispán úr, hogy a mihez fogok, feliben végezném; felelt ümgetve a fiú, kiben közelről tüstént felismerjük az álruhába bútt Pisze Pistát.

– S nem félhetünk semmi baklövéstől? folytatá a kérdést, – kinek az alispán czím s kalandos vadászöltöny igen jól állt, – gróf Szalárdy Lajos, megveregetvén nemes kanczáját, melyen a hortobágyi öntések közt kalandozni láttuk.

– Ha bakot nem lő-e a grófi alispán? én azt nem tudhatom, válaszolá Pisze. Én rajtam nem múlik, ha orrunk foghagymás marad a lepénytől; a mi rám volt bízva, megtettem emberül. Az öreg Cziriáknak azt mondám, hogy Vámos izente: a kanyári boszorkányégető hegynél várjon reá, ha éjfélig nem megy is; mert szándékát megváltoztatá s nem a besztereczi oldalon akar a vályuba ülni.

– De vajjon hiszi-e, a mit állítottál?

– Mint a hiszek egy Istent. Olyan hűséges a, mint a juhászkutya, inkább a könyökén adná ki a lelkét, mint szót ne fogadjon új gazdáinak.

– Hát az a két halász, ki a kisasszonyt bevitte.

– Visszajön a mindjárt, mihelyt ő nagyságát a libegő lápra kiteszi.

– Mit hazudtál nekik?

– Nem kellett hazudnom. Úgy voltak rendelve, hogy visszajőjjenek; mert az öreg Cziriák hozná osztán haza Vámos úrral együtt a nagyságos kisasszonyt.

– De lesz-e csónakom, ha mit sem hazudtál?

– Igen hát; mert azért jó nagyot hazudtam. Kibéreltem tőlök mára a csónakot, mintha vendégasszonyságok akarnák odabenn meglátogatni ő nagyságát, a mit addig titkolni akarnak.

– Nem ajánlkoztak evezni?

– De biz igen, hanem odébb adtam rajtok. Az urak eveznek, fillentém suttogva, csak lóduljanak el, ha a csónakot kikötik, úgyis könnyebb inni addig a hűvösön, míg a csáklya rángatná bordáját s a kezökbe nyomtam egy marok fehér huszast.

E szóváltás mutatja, hogy gróf Szalárdy Lajos épp oly feltétlenül, de eddig több joggal, bízik Pisze Pistába, mint akármelyik nagy világi fess garçon sehonnai komornyikjába; mutatja egyszersmind azt is, miszerint az új alispán, az Atheával töltött estély miatt akar bosszút állni Zalánkán, az esetleg birtokába jutott titok következtén.

Azalatt visszafordult a láptól a két halász, Zalánka pedig vevén szép hárfáját, egy égerfa erdő megé tűnt el a lombok sátrában, mely hátat fordíta a távolban hagyott révnek és ligetnek.

Az ismerős magányba sietett, egy festői zugligetbe, melyet s melyhez hasonlókat a vidéki tájszó rónabereknek hí. Félkörben kanyarul be a lápszigetbe egy sima tóöböl. Tükre világos zöld s körülöntve nefelejcs-erdővel, azurba foglalt krisolithoz hasonlít. A tó felől sötét kákaszegély körzi nymphæa virággal, semmi szélmozzatot sem eresztve a kristálymederre. A lápmart benőve halvány tömött gyeppel, mely dudvátlan és tiszta mint a szálán szedett selyem; a legdajkáltabb angol pázsit nem mérkőzik vele. E nedűs hantok, hervadás nélküli örökdíszben élnek, reggelenként oly dúsan terhelve harmattal, mintha kosárral öntenék közibe a gyöngyöt. Szembe az öböllel, tojásdad vonalban éger- és tölgyerdő hinti félig reá ingó lágy árnyait; s egy haragos zöld gyepfolt közepén, kávátlan kútból bugyog az átlátszó kristály, mit a lápi kaszás buzérnek (buzgó ér) nevezett. A feneketlen forrást fekete nadálytő tartja hűvösben lilaszinű lombos virágival; körüle vad boglárka nyitja ki sárga csillagait s egy-két árva liliom halvány koronáját, míg odább a szurokfű piros szirmai lángolnak, vagy a szappanvirág hajtja meg lekókadt bokrétáját. Az erdőfalat itt-ott meténg s vadfolyondár futja el, a bozót aljában bolyhos iszalag von lengeteg szalagot s buja tömkelegben hajtja fel indigókék füzéreit az erdei szarkaláb; alul pedig a berek lábjában nehány csinos boglya nyujtá fel kúpjait, sötétsárga és zamatos szénájával, mint a jóféle sáfrány.

Itt vőn ülést Zalánka egy kidőlt nyártörzsökön, melynek fehér pamlagát támkarul ölelte nehány fagyaltő. Hárfáját az élő bokrokhoz támasztá s hozott könyvét a jegynél felnyitotta. Megette a dalos madarak zenéltek, elől a vad méhek altató zsongása s lelke bemerülten a velünk testvérnép édes regéibe.

Régibb költőink bűnösen elhagyák a reájok váró s őket érteni, méltánylani és követni egyedül tudó és akaró rokon népet. Isten tudja, minő lábatlan felhőkön kapkodtak Olymp s az óformák szépségei után, kicserélték érzelmeiket, rokontalan izlésnek kivántak tetszeni s egy-két idegen ég alatt nőtt babérlevélért megveték a honi puszták koszorúját; feledve a velek egy csontból lett népet, ki, bár növő súlya alatt költői vigasz nélkül, fentartá a vért, nyelvet, szokásokat, mik nélkül nemzet megszűnik faj lenni s a pávatollas szajkó sorsa vár fejére. Most már jobb csillagok vezérlik a költőt s a háladatos nép figyelni kezd reá. Ő nem tud mást adni, de szívét megnyitja s a szív melegében nemesebb gyöngy terem, mint minőt hideg gőg s pártfogó szerep nyujt panaszos jutalmul. És a nemesség jobbjai hozzá csatlakoznak, mint íme Zalánka, ki átadott érzelmekkel olvasta a vidék ősmondáit Tompa ihletett könyvéből.

Zalánka megett alább-alább szállt a nap, úgy hogy éppen délest középpontján állott. Sugári ráfeküdtek oldalt a tó párájára, melyet a napi hőség már átfűtött s itt sokkal szebb és csodásabb formában állítá elő azon tüneményt, mely az Alföld rónáin is elragadó. A vízi délibáb csillámlóbb ködű, ámítóbb rezgésű s gazdagabb képletekkel bir mint a síkföldi. A varázselem tisztább s a tó mint egy hombor tükör megkettőzi és magasabbra veti azt. A tárgyszinek élénkebb vegyben játszanak, vékonyabb, magasabb költőiebb alakokká nőnek; s távolabb függenek a térszíntől, honnan szabadulni vágynak, mintegy egyetemes mennybemenetelt rajzolva a csalódó szem elé. Azon rónaberekből, hol jelenleg mulatunk, csodás kilátás nyilik e varázsra. Zalánka tudta azt s könyvét letéve gyönyörét kereste az isteni játékban.

Átalellenben nád, sástalan vízróna feküdt mérföldnyi távolban gyepmarttól ölelve. A napfény bevegyült a remegő párákba s megcsalva a látást, kiveté a ködöt az alacsony partra; aztán felveté magasan, mintha a látvány egész szélessége mélységgé alakult volna. E rezgő bűvös elemben lovas kócsagok jártak a tószélen. Reszkető tollaikon szikrázott a fehérség: puszta napon ki nem állhatja őket a káprázó szemvilág; ilyenkor némileg elmosódik rólok az a vakító fény, de a fehér szín hattyútisztasága felülmul minden bérczi havat. E délczeg madarak őrködve, félénken járkáltak fel s alá; a délibáb megnöveszté őket, lepelbe vont hószín alakok nyulongtak a szem előtt, mintha fehér habszellemek fürdenének ragyogó kristályban; de ha támadó szél veri fel a vizet, elhajtja magáról az ingó párákat, a kócsag tova száll s az igézet eloszlik. Zalánka reszkető örömmel kisérte a csábító látványt s hárfát vevén dallá a regét, mit akkor a nép költött. Régenten, a boldog jobb időkben, tündérek lakták a belföldi lápokat s a berencsi tófokra jártak el fürdeni. Egyszer a tókirály meglesvén egy örvény alatt őket, ellopá közülök a legeslegszebbiket. Akkor elköltöztek lakni az ecsedi tóba; azóta aztán csak nyaranként járnak el a fokhoz fürdeni, de most már félénkek s szüntelen remegvén, csupán árnyaikat eresztik a vízbe; és ha a hab mozdul, mert a tókirály jön, tüstént seregestül elrepülnek onnan… A regét bevégzé, de tanult ujjai tovább is a lágy hurokba merültek s dalokat énekelt a nép és nemzet nagyobb költőitől, lelkesedve, meleg bensőséggel, örömjegyül miként birja és akarja a nemzeti érzelmet tőlök eltanulni.

Énekét egy fülmile bájos csattogása vágta keresztül. A leányka letevé hárfáját s édes ábránddal, féltékeny vágygyal kisérte a világ legnagyobb dalnőjét… Óh be boldog vagy te Athea, kinek magas művészeted megközelíti e mesternőt; ki ezer kebelt gyujtasz szent lángra, ezer vágyat költesz pályád nyomán s a hon századának csodája, bálványa leszesz… Óh mily alant repül gyenge szárnyú lelkem egy művésznő magas csapongási mellett! istenem ha enyim volna azon érdem és dicsőség!… De minő irigy önzés ez bennem? hát nincs-e más tér, melyen használhatok s a becsülést kivívjam, csak erőm s akaratom legyen? Mily könnyen hasonlóvá lennék azon tehetetlen, durva, gyáva magyar emberekhez, kik irót, művészt csak azért sem fognak méltánylani, hogy övéknél kitünőbb névre ne kapjon; hanem erő és fáradság nélkül ragyogni akarnak, egyedül… egyedül; a helyt, hogy örülnének, ha a nemzetnek valamije van; s meggondolnák, hogy azok csak küzdést, kínt, nyomort viselnek kirekesztőleg, dicsőségök pedig az övék is.

Azonban az esti árnyékok megnőttek; Zalánka nyugtalanul nézett a sötétedő vizek távolába, aggódni kezde Vámos késedelmén; s a veszély félelme, féltés baljóslata kezdé szorongatni. De mégis tudva az aggály természetét, hogy annál élesebb és gyötrőbb, minél inkább fogai közé vetjük magunkat, törekvék megcsalni kétkedő vágyait. Most ligeti bokrétát szedett, melylyel meglepje szívének lovagját, majd a hárfa keblébe önté tiszta gerjedelmét, vagy a métely lilaszínű ernyős virágát dugdosá a tóba mulatságul, mely a vízszín alatt kénkőszín lángot vet.

Türelme végfogytán állott s közel vala menthetlenül az ingerült gyötrelembe sülyedni, mikor hirtelenül, rendkívüli jelenet csalta meg egy időre lázongó elméjét.

Egy darab éretlen uszó láp kezdett égni a vizen; hihetőleg szárcsatojás szedő pásztorgyerek gyujtá meg. Soká emésztődött a gyökeres cseret, mint valami óriási tapló. Végre tűzkút kerekedék a réteg közepén, majd boglyafenéknyi nagyságra nőtt s tömött bőséggel kezdé felfelé ontani a szikra-zuhatagot, melynek oszlopában millió paránya látszék lételt venni a hulló csillagoknak. Először fekete füstörvény akarta borítni a varázs-mutatványt, de öble fokonként folyvást fehéredett; majd folyó tűzfulánkok kezdtek benne nyilazni, mígnem fellövődő lángsudar törte át, bepettyezve szállongó tűzpelyhekkel. A rémes lobogvány lefesté magát alul a tó csendes méhében s ezen megkettőzött rajz malombálvány alakot adott az égésnek, mely, látkörszínen nézve, a légben látszék függeni. A hojsza és vészmadár, csüllő és sirályok visítva kerengtek az ismeretlen elem fénykörében; fehér vagy ezüstszín hasaik kisértetiesen csillogtak a remegő világban s szárnyszegetten hulltak le a tűzbe, ha a hőség véletlenül elcsapta. A lápréteg szélein vérpirosra festődék a habtükör s mint testetlen folyó-világosság látszék magát közbevetni föld és víz válvonalául. Sok fajú apró hal s a vizi tenyészet formátlan szörnyei ezrenként tódultak oda, mesés arany- és tűzteremtményekül nyüzsögve az átlátszó világban. A cseret súlya könnyülvén a hamvadás által, a terjedő lángok öbleiben pedig forgószél verődvén: megindult a vándorláp, mintegy tűzkisértet, mely önmagát üldözi; s szélverte üstökkel kerengett a tó-pusztán. Tán Phaeton balesete óta nem volt szebb látványa a földnek, mint az égő láp ha a szélvész űzi. Alul a réteg szélen felfújja a gyökerek pernyéjét, mintha czetszörny tűzínye villogna, mely a tavat be akarja nyelni; fején a lángfürtöt hátraveri, mint egy furiának csapkodó hajait s a tűzcsoda hátrálva látszik nyargalni előle. Láng-utat fest a tó a menekvő előtt, a liget s náderdők félénken néznek át a rajtok átszárnyaló vérpiros világon s a tó sötét rejtekeit elárulja a fény, hová éji világ nem hatott a teremtés óta… Apránként elhalad a sík távolon, nem hallik többé a recsegés, robogás, messze úszik vele a táj rettegése; már csak úgy tünik fel, mint az égő hajó, mit apró örvény közt lánglobogók visznek; míg nem az úszó fény alább-alább merül s végre mint erőtlen pásztortűz kialszik. S a vándor láp könnyű hamva szerteszét száll, a szép hölgy hullája a légben oszlik fel, reggelre a vizen nincs látható nyoma, mintha a szabadság szárnyán szállt volna el költőélet után költőibb hazába.

Zalánka e sajátságos tűzhalál átmentét csodálta végig s úgy vélekedék, hogy az enyészet nem hozhatja elő szebb formáját az átváltozásnak.

Ezen csalódás is elmult. Többé nem lehetett a szerelem aggályát elámítani, egész fergeteggel rohanta az meg a leányka szívét. Hol van? mi ok, mi veszély tarthatja őt vissza? őt, ki minden igéretét betölti s legcsekélyebb fontosságú szavára sem hágy senkit várni? Nem ezen hó végnapját jelelte-e ki, a főispán debreczeni házánál hozzám irt levélben? nem ezt tűzte-e ki Pestről küldött tudósításaiban, nem kért-e újolag, hogy Cziriákot a tulsó révhez rendeljem? Egy levelet vőn elő kebléből s a holdvilágon át meg átnézte százszor olvasott tartalmát… Igen igen, neki itt kellene lennie; tán baj vagy betegség érte útközben, vagy tán, óh szörnyűség! a csónak sülyedt el?… úgy van, úgy van! a vizen érte veszély. Különben hová maradt volna a hű, a becsületes Cziriák? ha látta, hogy nem jő, nem érkezik: egyedül is elő kellett volna eveznie; hiszen tudhatta, hogy oly késő nem jövend; ki bizná magát éjben hosszú vizi út bizonytalanságira?

Így, s így törődék a rettegő leány. Szerelme egészen elhiteté vele a végveszélyt. Őrjöngő gyötrelemmel futkosott fel s alá a parton, bármely nyomorú rozzant csónakot találni, melybe szállhasson; de nem volt semmi menedék. Sikoltani kezdett segélyért, de a tócsend eltemette szavát; azt hivé szegény, a hang is olyan erős, mint a szerelem.

Végre a csüggedés főfokán suhogást halla a remegő sás közt. Oda tekinte s az égerárnyaktól megszűrt holdvilágban csónakot láta meg a part felé csúszni. Itt van, itt van! kiáltá erőfogyottan s tárt karokkal reszkető örömmel várta őt, hogy nyakába, keblére boruljon, mit eddig soha sem tőn.

A csónak parthoz ért s Lajos kilépett a tiszta holdvilágba bátran, merészen, mint egy szép rabló.

Zalánka ereiben megállott a vér, nehány másodperczre megszünék benne az élet, a véletlen rettenet megfagyasztá azt. De aztán feléberült, lelke összeszedé erejét, felegyenesült mint egy parancsosztó királyné s rendítő villámmal nézett a megtámadóra.

– Itt vagy tiszta szűze a rejtett éjkalandnak?! ez hát a kigyói erkölcs, mely hajlamaim előtt oly ügyesen el tudott siklani?! Az úr kegyét megvetéd, hogy szolgájának pásztorórákat oszsz elszigetelt éji magányban; mert hiszen több-e irányomban Vámos egy szolgánál, ha kedvem jő a sógorságot tőle megtagadni s mint zsoldomban állott mindenest tekintem? Te leczkéket adál, ha olykor jó kedvemben tetszésedet kértem; Atheát óvtad, őrizted, távolítád tőlem mint az ördögtől; na hiszen szép angyal vagy magad itt a titokfedő árnyban, szerelempirosan, társadat várva, mint a fészkelő gerlicze!! mondá Lajos gúnyosan az önérző leányhoz, kinek éles birálatú szeme megtörte a szóban elvetett tőrt.

– Hagyd el a nagy szókat, halljuk, mit akarsz?

– Hogy szerelmemet fogadd el.

– Ha ha ha! felkaczagott gúnyosan Zalánka s a vizi visszhangban liget és náderdők kineveték Lajost.

– Legyen, hát leveszem egész álarczomat, ismerj meg, ki vagyok? felelt ingerülten Lajos.

– Nem szükség vetkezned, lelkedig ismerlek. Vaknak kellett volna lennem, hogy mocskos jellemed foltjait ne lássam.

Lajost meglepé ezen bátor visszatorlás. Azt hivé: Zalánkát megtöri a véletlen merény s mint tehetlen áldozatot hatalmába adja a segélytelen magány; most meg kelle győződnie, hogy önérzetében éber őr magának s lelkének az erkölcs arszláni erőt ád.

– Te azt véled, játszom, pedig bosszúm megért. Különben is családomnak árulója lettél. Elköltözél apám házától, mely alacsony sorsodból felemelt, melynek rokona vagy; s idegenek közé fészkeltél, Czecziliához, kit mint fattyúágat oltott törzsünkbe nagybátyám könnyelmű szeszélye; Czecziliához, ki tőled távol esik, nem is rokon, alig több mint ismerős. Ottan titkos szövetségbe léptek, vermet ástok családom alá, ördögi mesét koholtok, egy halottat kihúztok a sírból, megelevenítitek, igényt és hajlékot adtok neki magatok közt, felruházzátok jogokkal, tanúkat vesztegettek, hogy nagybátyám öröke reátok szálljon, koldussá legyek én s együtt habzsoljatok a hallatlan közkeresetből!… Mily szép ősanya fogsz lenni e lopott családban! Ha ha! de enyim lesz tőled az első csók. Amaz ügyben törvény és börtön bűnheszsze részvéted; de itt magam állok kellemes szerelmemért; mondá Lajos gyönyörködve a sugár délczeg hölgyben s közelebb lépvén a hátráló leányhoz, a holdfény mutatá termete erejét, férfias szép arczát s vadász öltönyében a legdeliebb test csábító kellemét.

Zalánka feddő haragos szemekkel tiltá el magától, de visszaléptében megtartá a lélekjelenlét határozott nyugalmát.

Most erős szélroham csapta meg a lápot, minő e vidéket gyakorta átfutja. Nehány fa ketté tört, s a földréteg alatt bizonyos vonalban recsegés surrant el, mintha a gyökerek szakadoztak volna.

– Te mondád, legyen úgy, kiáltott Zalánka szép megtámadójához. Amaz ügyben ítéljen a törvény felettetek; de itt, majd gondoskodom én magam védelméről; s beljebb hátrálva, nyilazó szemekkel néze szét.

– Hiába nézsz, menhely és szabadulás után, közbevág Lajos örvendezve titkon az élvét biztosított tervnek s alkalomnak. Vámost ne várd, Cziriákot elrendeltetém a kanyári hegyhez, éjfélig nem mozdul ki a nádöbölből; s gerle-párod nem kap sajkát a meneten, mert minden halászt megvettem előle. Innen se várj segélyt, zsoldomban a csónak, mely téged ide hozott, s Vámos a szárazon haza nem érkezik éjfél előtt; akkorra én lovam hátán viszem a karjaidban talált forró boldogságot.

– Köszönöm, köszönöm, mondá szikrázó szemekkel Zalánka. Tehát jegyesem veszélyen kívül van, óh ennek tudata megvetteti velem a magamét. Hát ármányod tartá vissza tőlem, irigy rabló… Igen, igen te kedves jó lélek, vágyam drága gyöngye, te siettél, jövél a hűség kincsével váró jegyesedhez; s harag és gyötrelem tépi most szívedet, hogy ennyit kell esned; de ne félj, a vétek el nem vehet tőled, megvédem jogodat a föld s alvilág ellen.

Lajos előtt mindig megfoghatatlanabb lőn Zalánka, kiben a növekedő veszély, erő és bátorság fokait tovább-tovább fejté. Kétségbe akará őt ejteni a magány s védtelenség rettegéseivel, s íme az elhagyott küzdő biztosítást, lelkesedést merít saját szerelméből, mely őt elszánttá, hősnővé emeli, hogy még éberebb tudattal szálljon szembe a fenekedő erőszak daczával.

Azonban az előbbi szélroham ugyanazon vonalban ismétlé magát; a ropogás megújult, s a parthosszán széles karéj-föld inogni tetszék.

Lajos mitsem gondolt azzal; édes gerjedelemmel nézé bájos foglyát, ki az ügyesen kivetett hálóban vergődik.

– Annál jobb szép rabom, ha nem esel kétségbe, folytatá önhitten; engem legalább nem vádol a kisbíró, s te is kellemesebb emléket jegyezhetsz menyasszonyi naplódba a vándor lápi éjről.

Zalánka megvetéssel fordítá el arczát, s Lajos háta megett keresé szemével a kikötött csónakot, de a vigyázó vadász figyelmezett arra, s ha galambja szöknék, útjában elkapná.

– Úgy, úgy, jer szívemre, te az elhagyott tó vendég királynéja! Mért remegsz, mért vagy oly félénk, mint az árnyék, hiszen boszúm nem öl; lehet-e nemesebben büntetni, mint ölelő karokkal? Jer, jer, a liget hí, a hold nyájasan kér; mondá Lajos kellő szenvedélylyel, melyben a boszú gúnyos vonása félreismerhetlen volt, s határozottan kezde közeledni a beljebb-beljebb menekvő hölgy után.

– Vissza! kiált Zalánka némi ijedséggel, s fenyítő ujját parancsnoki szigorral veté fel. Ha közelítsz, ha érinteni mersz, nyakadba ugrom, mint vérszopó párducz; elébb megfojtanak karjaim, mint te erkölcsömet, reád fonódom, halottá szorítlak, mint az éhes boa, vagy vonni, sodrani foglak, mint az örvény, az őrültség erőt adand karomba, te nem birsz ellentállni, s magammal rántlak le a tó mélységébe.

– Mily szép temetés lenne, mondja Lajos gúnyosan mosolyogva: egy tündér kebelén hullámsírba halni! De ezen szerencsét el nem érem soha; te nem birsz velem, nyúlánk ifjú szép őzecske, haragod Dejaniráé, de erődben csak Zalánka maradsz. Küzdelmeid csak elvemet nevelik, ah mi dicsők vagytok ti hölgyek az átok s harczvívás pillanataiban!… ki is kivánná egy ájúlt vagy alvó nő szerelmét érezni, vagy valami bárgyú olvadóét, ki az egymást érő sóhajban elalélt?… Jer, jer harczra tehát, az gyúlasztja bennem a reszkető gyönyört.

Lajos e szavakkal határozottan sietett Zalánkát elérni, s tárva vitte karját, hogy első rohammal felölelhesse őt. Zalánka utállal nézte, fenséges arczát haragvér lepte el, vadan széttekint körében, látja, nincs menekvés s egy szabadító terv ötlött eszébe, mitől maga is elszörnyedt. Mindez rövid pillanat eredménye, mely alatt Lajos gyorsan és ingerülve közelít. Zalánka védőleg hátrál, hogy beleugorhasson a feneketlen buzérbe, mit a nadálytövek lombos virága fed; Lajos rohan, hogy megelőzze őt, Zalánka hátrálva szökött odább-odább, de irányt tévesztve megbotlik a fehér nyártörzsökben, hol olvasni szokott, s visszatarthatlanúl reá hanyatlik. Lajos alig volt már négy lépésnyire. Szép szemei égtek, keble reszketett, karjait kitárta, hogy szívhez szorítsa őt… Zalánka sikoltott s védőleg nyujtá kezét maga elé.

E pillanatban szörnyű csapással ront elő a szokott szélroham. Szárnya keresztűl vág az erdőn, az éles harsanás harmadszor fut végig a lápréteg méhében, szétszaggatva annak gyökér szövegeit, a part karélya Lajos és Zalánka közt elválik, s az uszó láp, nyárpamlagán viszi a megszabadított leányt.

XXX.
(Czeczilia családja.)

A két föld folyvást távolodék egymástól. Zalánka magához jött ijedelmeiből, s hálaadólag térdelt a szakadt part füvére. Ott az éger és nyár erdő sötét sátra előtt egy imádkozó hölgy szétbomlott haj s égbe emelt arczczal a hold gyöngyszín világában; itt deli kalandor a láp-szakadékon kisérő szemekkel a hiusult boszú s vágyó gerjedelmek égető pirjában, s köztök a sötét tó fekete kék vize rakva csillagokkal… megragadó tájkép!

Alig egy óra mulva, a rév megetti ligetből, két lovag vágtatott ki a tófokok között; egyik könnyű vadász ruhában s egyenesen ülve, mint a nyíl, másik ragyogó gubában, vállán kétcsövűvel s lónyakhoz hajolva, hogy ne fogjon szelet.

A révtől errébb pedig hosszú, keskeny ladik hasítá a vizet, s tisztásra vergődve a parti sás közül, mint a sebes búvár úszott az árnyék és holdvilág közein, gyorsan haladva a megszakadt láp felé, melyen Zalánka várt szabadítást. A ladik orrában Vámos ült, komor arczczal, vigyázó szemekkel; s midőn a vizen hozzáig hangzott lódobogásra nád és bozót nyilásin elnézvén, a lovagokat megismeré, vonagló ököllel fenyegetett a vészhozó kalandor után. A ladik farában Cziriák csáklyázott a legbuzgóbb iparral. Éles fehér üstöke, épen úgy, mint Hortobágyon, kibúvik a túri süveg alól, arczbőre kérges, mint a répa-hély, öltözete nemzeti ing s réz gatya, de keblében tiszta szív, mint az olvasztott arany. A ladik tovább-tovább repült s már beére Zalánka látkörébe. Vámos üdvözletet inte szalmakalapjával, melynek sárga színe a hold fényen messze elvilágolt; Zalánka pedig fehér kendőjét lobogtatá a partról, s míg a ladik közeledék, virágokat hinte a vízszínnek jegyese útjára.

Nem messze ezen tófoktól észak és nyugat közt, merről a révhez jött, feküdt egy csinos park. Úgy látszék, hajdan dísz és nagyszerűség volt czélozva elrendezésében, most haszonhajtó telekké lőn átalakúlva, csak annyiban tartva meg parkias jellemét, mennyiben tekervényes utak oszták fel, s főtömbjei körül kaszálónak meghagyaték a gyep, sőt dísz-szegélyekül virágos gyógyfüvek voltak ültetve. Térei, melyeket hajdan virágfoltokkal tarkázott angol pázsit fedett, művelésben állnak. Kövér porondja legjobb kerti föld, s buján tenyészik benne a gondviselt növényzet. Többnyire hüvelyes vetemények foglalják el a táblák hasábjait; néhol kukoricza, czirok, burgonya, bécsi tök, a partos oldalon sárga- és görögdinnye, egy széles lapályon pedig roppant fejekbe borúlt káposzta, s marharépa ültetvény. Mindenütt rend, tisztaság, siker; a parki folyam partján, melynek csatornája a tóból jő s tóba megy, hosszu végvásznak vannak nyujtóztatva, miket dallos paraszt leányok fehérítnek, a vetemény közt foglalkodók, míg vásznuk egyszer megszárad. Néhol zöldséget szednek fel s raknak puttonokba, hogy a szomszéd piaczkákra vigyék; másutt beültetik a megürült ágyakat, odább kapások bibelődnek a másodtenyészettel, a háttérben huszonnégy szép alföldi tehén hallatja kolompját a kövér legelőn. Szinte szokatlan szorgalom az apróbb birtokú nemesek vidékein, az egész kép és mozgalom hasonlít egy kis texási ültetvényhez.

A parknak csak egy rejtett öble hagyaték régi rendszerében. Porondos fehér út visz oda virággal gazdagon borított szegély közt. Válogatott fajok, egymást váltó virágzatúak, de mind honi égtáj flórája, melynek tenyészetéhez gyomláláson kívül semmi áp, semmi üvegház, s semmi költség nem kivántatik. Az út lombos fák alatt kanyarog s végre sűrű juhar- és bignónia-tömbön keresztül gyöngy színű híd visz át egy gondosan tisztított róna szigetre, melyet vadgesztenye s fenyű tömötten vesz körül, árnyaival védve az eleven zöld éden örökös flóráját. A legszebb fű között ragyogó nedűs virágcsoportok égnek vagy tarkálnak lengő koronáikkal; úgy látszik azonban, előkegyet bírnak a halvány hortensiák, s nehány ritkább faja a georgináknak. Jobbra egy roppant cser mohos karja közé gránitemlék nyujtja fel sugár kúpját, megkoszorúzva az élő lomboktól e felirattal «Elek»; átellenben vele, törpe jázmin közül emelkedik fekete márvány talapon kisded fehér szobor, mely mosolygva alvó gyermeket képez, e bevésett névvel «Czeczilia». – Közepén a virágszigetnek füves völgyecske mélyedett alá, melybe csigaösvény vezet le. Fenekén egészen elfedve szem elől, csodaszép és gazdag nyilásban virágzott egy bokros rózsatő a páratlan bájú centifolia semperflorens. Tövét faragott kőszalag foglalá gyűrűbe, mintha bokrétának volna összekötve s a szalag szárnyain ez egyszerű vers írva:

Asszonyos gondolat, de épen azért gyöngéd s felemelő; s itt annyival inkább, mert a biztató jelmondat asszonya sorsára látszik vonatkozni.

A park gazdaságos ültetvényein felül virágkert képezi az udvart, füszeres illattal környékezve a hársba borult ó családházat, mely sokszor lakatlanúl szállott firól-fira, csak akkor kapva néhány évtizedre egy-egy vendéget, ha valamelyik másod-harmadszülött, mellőzve körétől, vagy bántalmakat kapva a fővilág zajában, e félreeső zúgjószágba feledni és feledtetni vonult. Az udvart jelenleg délignyilóval befutott gyöngyszín rácsolat választá el a baromfi-majortól, melynek tágas telkén ezernyi ezer házi szárnyas zsibongott fel és alá, míg messze a domb alatt seregestől lepték vidám ludak s réczék, mindnyájan majori zsellérek, a fürdők felszinét. A közel szomszéd dombon pedig gazdasági udvar terjeszté le nyárhasábos kerítvényeit. Olcsó, de tatarozott épületek, csontos szálas ökrök, finom egészséges birka, a szénás kertben bőséges tavalyi takarmány, s mindezek körül vidám, jól táplált, tiszta öltözetű cselédség, kicsinyben ugyan, s mérsékelt földbirtok arányában, de példaadólag képezék a rendet, szorgalmat, hozzáértést s jutalmazó jólétet.

E házban lakott Czeczilia, melynek birtokát a főispántól, szerény özvegytartása mellé kiköté, hogy közel lehessen férje s kis leánya hamvaihoz, kik az angol park rónaszigetében feküdtek. Földje oly kevés volt e kisded részjószágnak, hogy alig érdemelt volna gondot és szorgalmat, de ő haszonbérlé a falu egy részét, sőt örökét eladván, földeket is szerzett, s mióta Ödönben mindenét elveszté, a gazdaság ölő gondjaival akarta megcsalni epesztő bánatát, védve, ápolva, tanítgatva az addig magokra hagyott jobbágyokat, példát, pályaképet nyitva az értetlen és rest földbirtokosoknak, s néhány év alatt tompúlni kezdett az emlékezet tőre, bőség környezé a szerény gazdasszonyt, áldása lőn alattvalóinak, dicsekvő híre a vidéki hölgyeknek, elégültsége önmagának, menyire a kirabolt szív az lehet.

Vámos elcserélte örökét egy odavaló közbirtokossal, hogy nővérének szomszédja lehessen. Mennyire hivatala, s önkénytes foglalkozásai engedék, ki-kirándult az igénytelen magányba, tett, rendezett, javasolt, tisztába hozá birtoktársi közt a jogviszonyokat, véghezhajtatá a tagosztályt, felügyelt a nép biráira, segíté őket pénzzel, tanácscsal, vállalkozások alapításival, oktatá, serkenté s gyakran példájával maga vezérlette, úgy hogy a nép fokonkint jogait értő és gyakorló, nyomatástól óvakodni tudó, megyei visszaéléstől ment, szorgalmas, elégült családdá lőn s a helyett, hogy ősi gyűlöletét urai iránt fiaiba átoltotta volna, imádkozni tanítá őket azokért.

Egy pár héttel az előbbi czikk eseményi után, reggelihez vala felterítve Czeczilia udvarán egy terebély hárs alatt. Nagy kerek asztal bevonva ragyogó fehér kamuka abroszszal, a házinő saját szövetése, megrakva tej-, tojás-, vaj-, burgonya-, friss kalácscsal, szóval mind olcsó, de tiszta s ízletes helybeli étczikkel. Az udvar lábjában a falu birái, nehány koszorús parasztleány s az iskolatanító mindkétnemű jelesb növendékeivel.

Kevés vártatva kilépett a házból a család, a helybeli kálvinista pappal. «Éljen kegyes urunk»! kiálta összesen az ünnepi csoport. «Barátotok, édes fiaim, nemcsak uratok», mondá a Zalánkát karon vezető Vámos. «Éljen új földes asszonyunk»! folytaták amazok a szíves üdvözletet. «Pártfogó barátnétok»; igazítá őket Zalánka pirulva, s míg ő sorra beszélgetett a koszorús dísz-leányokkal, Vámos kezet szorított a nép véneivel, kik otromba szidalmak, dúrva eltaszító bánás alatt őszültek meg legnagyobb részben. A ludimagister dictióhoz készült, melyet Mária Teréziától minden úri lakodalomnál meggyomroztak, de Vámos elengedé az izzasztó szakmát. A nép képviselői takarékos lakomához fogtak, a család pedig pappal s tanítóval körülülték a hárs alatti asztalt.

Czeczilia foglalt helyt közepén, a szép termetű úrhölgy, kivel már Lőbl irodájában találkozánk. Fehér, halvány bőr, sötét granát szemek, örömtől ragyogvák, mély szemöld, kisded vérszín száj. Mellette Ödön fia, a márványarcz, s rokonvonások ugyanazonságával, mely csalhatatlanul megismertet bármely idegennel anyát és fiút. Mellette Zalánka öt héttől Vámos boldog neje, nyulánk, hajlékony szőke hölgy, szája eleven és piros, mint a százszorszép, s kezei kicsinyek, egy-egy almába lehetne rejteni. Nyugtató elégtét boldog szövetségben látnunk a sokat szenvedett párt; a hölgyet, ki hogy szerelmét kivivja, kész volt gyalázat, inség, éhhalál félelmével, szökve titokban kibujdosni az életadó házból, rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserélni jólétért, s egy süppedékes bozót vadai közt várni a jegyest, vagy halált; s üdv érzetében látnunk a férjet, ki elviselve rablánczokat, kínt, kórt, felkeresi a baljóslatú leányt, ki azokba dönté, megvetve szerencsét, életet, minden éjjel koczkát vetett a halálnak, fontolva, híven, ellentállhatatlanúl, hogy a malom-szigetben fentartsa azt, ki szerelmeért magát feláldozá.

Egész társaság arczán elöntve az egyszerű boldogság, mely kevésből kevésben megleli élveit; csak Zalánka szemében némi elfogultság, mely szerény szűzeknél az eskü óráját rendesen követi.

Évi gazdálkodék a reggeli körül, s oly vidám derült arczczal, oly öröm-osztó, enyelgő kedélylyel tudta az egyház tagjait, szép napát, férjét és sogorát, kiválóan pedig a minduntalan piruló Zalánkát ellátni, s oly édes gyöngéd tréfákat súgni el-elvont fülébe, hogy az új menyasszony ellenállhatatlanúl átfoná ölelő karjával, s felderülve a boldogság szorongatásiból, visszakapta lelkének eleven, vidító, játékos jellemét.

Mikor pap és tanító egy füzér szívből fakadt, jó kivánattal, (melyből a gyermekek, mint olajvesszők te asztalod körül, semmi esetre ki nem felejtettek) haza távozának, s a család magányosan maradt otthonos körében: Czeczilia, az angyal testvér égő örömmel szorítá meg az új pár kezét.

– Ti mindent birtok már, mit sorsotok adott, s mit tőle vártatok, mondá érzékenyen; de fogja-e Ödön szenvedési díjúl még jogát élvezni, mit tőle hallatlan vétek orozott el? utánveté aztán, s fájdalmas borulat húzódott arczára, mely terhét egy pár könnycsepben ejté el.

– Nyugodj meg édes Czilim, vigasztalá Vámos; a sír mélyebben fel van törve, mintsem halottját többé elrejthetné, a lepel jobban szét repesztve, hogysem titkát megvédhetné. Igaz, hogy pesti utam sikeretlen volt; nem tudtam rejtekére jönni Márk kancsi nővérének, s hiába nyomoztam a vörös dajka szolgálóját, kiket a néma jó tanúknak vallott, de én nem csüggedek. Oly ügyes egyéneket biztam meg, s annyira nem kimélék semmi áldozatot: hogy biztosan hiszem őket feltalálni; annyival inkább, mert a morva gyanítása szerint a kancsi aztán is kisdedóvót tartott gyermekkereskedés végett. Bécsben intézkedtem a fő rendőrségnél; lehetlen, hogy azok kívül legyenek a monarchián; oly alárendelt lényeket árulás veszélye nélkül nem bocsáthatott Márk messze magától; ha pedig a birodalom határin benn vannak, lehetlen lesz soká lappanganiok.

– Hát Márk hogy viselé magát, midőn a főispánné levelére lejött, s a rettegető gyanút megtudá?

– Rendkívül meg lőn zavarodva. Zalánka tanúja volt lenn töltött napjainak. Alig hinné az ember, hogy törhetik úgy meg egy, bűnben megkövült szív. Igaz, hogy már aggul, esze, lelke belefáradt annyi szövevénybe, s a jólét, nemesi kiváltság s hirhedt közvélemény élvét és adaját kivánná már nyugodt csendben bitorlani. Azonban igyekvék aggályát palástolni, nevette a pokolbeli mesét, biztatá, bátorítá a főispánékat, de rögzött arczait megjegyezé a mardosó tudat. Borzasztó is leend sorsa, ha elégséges vallomások mellett kereset alá jő, mert könnyitő bűntársul mégsem állíthatja gróf Szalárdy Györgyöt maga mellé. Az el van ámítva s húszezer pengőig megcsalva, mert Márk elhiteté vele, hogy Ödön valósággal meghalt. A főispán csak az Ödön örökét veszti el, gyilkoló befolyását aligha lehetend kézzel foghatólag bizonyítni, s reá főben járó itéletet érlelni. De Márk nem igen fog elkerülni halált vagy örök börtönt, ha minden, törvényes tanukkal lesz vádba állítva. Azóta folyvást nő mogorvasága. Kémeim úgy vették észre, tőkéit beszedi; alkalmasint szökéshez készül, ha a fejlemény kényszeríteni fogná, hogy más tartományban más alak s név alatt telepedhessék meg, mint már kétszer tevé; de én őrzöm minden lépteit, csak a halál vehetné ki boszúm kezéből.

– Én Lajostól rettegek folyvást; mondá borzongással Zalánka, megemlékezvén a vándor lápi éjről.

– Lajos nem folyvást oly dühöngő, mint midőn haragja vagy szenvedélye kitör; nyugtatá nejét a boldog férj, szép ajkát csókolva. Lajos nincs az egész esettel tisztában; látta ugyan Ödönt Hortobágyon, s háborgató gyanút költött rendkivüli hasonlata Czilihez. Tudja azt is, hogy te nálunk lakol, de zavarban tartja a mese, mit Ödönről hiresztelék, hogy gyermek korában elbolyongott rokonunk, mit házassága is igazolni látszik, mert Czeczilia csak nem engedne oly gazdag igényű örökösnek mesés pórhölgyet elvenni. A mellett Márk esküvése, hamis bizonylata, új tanúságai régi halálodról kétségét oszlaták; az ügyünkben történt vallatásról pedig hitelesen mit sem tud… Lásd édes Zalánkám, az éles szemrehányást, mit ő neked lápi megrohanásakor e titokszöveg érdemében tőn, maga sem hiszi. Az inkább meg-megújuló gyanú, mit láz mondat ki vele, s a harag, reám és reád, hogy apját elhagyva, mint valami rejtett ó-szövetség kötelezettjei nős életbe léptünk. Különben ő nem sokat hiszen már a rémes mesének, aggodalmait úgy is örömmel feledi, ha élve van, az pedig mindig van, mert keres. De ha búvárkodnék is e titokban, önszeretlenül tovább fonva az őt fojtó hálót, törekvését Ödön ellen irányzaná, könnyű leend más útra térítnünk. Őt egyedül az örökségi féltés izgatja, mert mind a mellett, hogy apjának értéki rozzanását tudja, nem véli javait végelmerűltségben, s azt hiszi, oly hatalmas helyzetben eszközöket teremtend jövőjét kivágni. Ha Lajostól az anyagi érdek ingerét elveszszük, nem marad többé indoka téged üldözni, mert hír, becsület, vélemény, az ő hite szerint, nem fog családháza részéről ez ügyben veszélyeztetni, de meg ezek másodrendű hatások lelkében. Már pedig őt könnyű örökségi igényeitől megfosztanunk; őt nem Beatrice grófnő szülte, mint tudjátok, hanem egy pálinkaárusnő csempészett gyermeke, mit bizonyítni eddig is jellemző adataim vannak. Ha hát ő Ödön ellen tör, tudtára adandom ezt, meg fogom fenyítni e szennyes titok dobra s törvényre ütésével, mely őt nemcsak neve- s örökétől meg fogja fosztani, hanem lehetetlenné teszi felemelkedését rangban, hivatalban, mit pedig jelenleg apai terv szerint is, bukott jövőjének védeszközeül vett. Néhány hét előtt alispánná lőn, néhány hét mulva országgyűlés, és ő, ugyanazon pártszerkezettel okvetlenül követté leend; s többé nem kétkedik pályaköréről, mert esze sok van, előtte pedig semmi szent, ha tervéért kell feláldoznia. Megyénket most kiüté sodrából, korszaka alatt ezer visszaélés fog minden ágra becsúszni, de az csak mulatag romlottság. Én és Ödön az eszökre térendő jobbakkal visszaidézendjük a közjót, igazságot, hogy virágzóbb fokra emeljük, mint volt e megye valaha.

– Hát a főispán miként vélekedik rólam? kérdezé Ödön.

– Márktól könnyű móddal engedi magát megnyugtatni, különben is képzelődési rém-mesének tartva az egészet. Most ágensekkel tervezget éjnapon, törlesztő kölcsönt iparkodik külföldön felvenni, hogy a csődöt, s Lőbl nemesfaló boszúját kikerülhesse. Már vett is némi igéretet s reményt, de úgy hiszem, Ödön ügyfejlése miatt elkésik a kölcsönvét segélye, s annak is úgy kell lennie, különben az uzsorás rabló megkapná törvénytelen zsákmányát, s ha gróf Szalárdy javak nélkül marad, a hitelező ház veszítené becsületes tulajdonát.

– Hát Beatrice grófnő hogy fogja viselni a lemondás áldozatait? ez élv- és mulatságfaló hiú teremtés, ki egy arab shawlon meg nem váltaná két falu életét? közbe szólt Czeczilia Vámosnak.

– Ott hagyta grófját a sár közepén. Felköltözött Bécsbe, honnan különben is mindig elégűletlenkedve jött le tavaszonként. Most fényesebben élhet, mint valaha. Pere eldőlt a főtörvényszéken első férjétőli fiával, de számára özvegytartásúl kevesebbet itéltek, mint az ifjú gróf per előtt önkénytesen igért. Ekkor a fiúra ráment Beatrice; réműltére tudtul adá, miként nem gyermeke a boldogúlt mágnásnak, kinek uradalmait most örökösi czímmel bitorolja, hanem váltott fattyú, kit ő tétetett maga alá, mert magtalan volt. Dühösen fenyegeté, hogy származatát el fogja árúlni, álarczát letépi, nevét elitélteti tőle, jólétéből kivetteti, s gyalázat és nyomor bélyegét s rongyait akasztja nyakába. Az ifjú kétségbeesék saját énje felett s szerződésre lépe a bőrét levetkező kigyóval, hogy fele jövedelmét annak haláláig évenként átadja. Ebből Beatrice húsz-huszonötezer pengő forintot húz; a mellett gróf Szalárdy jegypénzetéből, egy brüsseli bankból nyolczezret, a bécsi ház pedig birtokában van, melyet szinte a főispán móringolt. Gazdaságra, hazára, emberiségre félfillérnyi kiadása nincs, a birodalmi fővárost saját házában lakhatja, s jövedelme biztos. Kell-e ennél egy Beatrice nemű asszonynak több boldogság? fog-e vele gondolni, ha férje, jóltevője, inség, nélkülözés szorongatási közt végbukástól reszket? bántja-e lelkét, ha családját gúny, gyalázat éri? csak ő merűlhessen bőség-, élvezet-, fénybe, s csilloghasson régi körének salonjaiban, hol egykor, mint vagyontalan vendég s irgalom-morzsákon táplálkozó családkölöncz, harmadszerepű vala?

– Nem feledkeztél meg édes sógor, a hortobágyi tanúkról? kérdé a szerény Évi utánvetőleg, midőn másnak már nem volt több kérdése, kezet adva az azt nyújtó Vámosnak.

– Nem, nem, te kedves, hű teremtés; adá feleletűl. Nyúl Icziket kihallgattatám Lőbl és Márk viszonyszövegére nézve. A hortobágyi pásztor-embereknek s fuvarszállítóknak szinte vallását vétetém, kik Ödönnel ottan társalkodtak, s tudták jól az időt, melyben őt a pesti kalváriánál találkozó parasztnő lehozta. Ezek is igen érvényes tanuságtételek, s szembesítés végett ide rendeltetem őket, mert nem tanácsos Ödönt most még fészkéből bocsátnunk.

E közben elvégzék az udvar lábjában lakomájukat az üdvözlő nép küldöttségei; búcsúvét végett feljöttek a családasztalhoz.

Vámos apró iskolakönyveket oszta ki a gyermekek között.

– Tanuljatok, úgymond, hogy szüleitek és én tovább szeressünk. Szeressétek egymást, mint jó testvérek, ne árúlkodjatok egymás ellen, mert annál nincs rútabb, hanem ha valamelyik hibáz, a többi tartóztassa vissza, s adjon jó példát önviseletével. A gyengébbet gyámolja az erősebb, a restet serkentsék a szorgalmasak, s az okosabb oktassa a bárgyút. Így aztán jó emberekké nőttök fel, s nagykorában visszafizeti szeretetével, a kinek most javára voltatok. Gyakran meglátogatlak titeket, mint azelőtt, s ki megkülönbözteti magát, jutalmat kap.

A gyermekek eltávoztával közelebb inté Vámos a nép véneit.

– Tegyék fel kendtek kalapjaikat, mondá nyájasan. No, biró uram, hogy, mint van a helység?

– Békességben, tekintetes uram; felelt a biró bátor tisztelettel.

– Ki van-e osztva a díj, a múlt évi legkitüntebb földmivelők között?

– Igenis. Tavaly már kétszáz köböllel több lett a határ termése, mint harmadéve; pedig rosszabb időjárásunk volt.

– Hát a marhakiállításnál ki kapta az ezüstpénzjutalmat?

– Egy féltelkes gazda. Olyan rugott borjai voltak, mint egy két esztendős bika, pedig a mellett káposztás kertet vett tej és vaj árából.

– Próbálták-e a burgonyaültetés módját, mit a múlt tavaszon magam mutogattam?

– Igen, vagy öt gazda. Annyi termésök lett, alig lelték helyét; az idén már minden ember úgy ültetett.

– Hát a trágya másodvetés szokásba jött-e már?

– Egészen. Ha valaki rest, minden kicsúfolja; ha pedig elkésik vagy jószága gyenge, közös segítséggel meghordatják a földjét.

– Úgy látom, takarékmagtárra nem igen szorúltak az idén; majd minden zsellérnek azon módon meg van betett tizedrésze.

– Mert takarékosan tudnak gazdálkodni; mióta tensuram, meg az özvegy tensasszony tanítja, vezérli ezt az árva falut, minden megváltozott. Nincs itt rest, se éhes, vagy aki adós vón! Most már örűlnek a gabona árának, mit a tensasszony el fog adatni a falu takarékmagtárából, miután látszik, hogy az aratás jó lesz.

– Van-e a csapszékben sok adóssága az adózó népnek?

– Mióta kivették a csapszéket a zsidó kezéből, egy csepp tartozás sincs; pedig több italt elfogyaszt a helység, mert jobb módja van benne.

– Megfordul-e gyakran a falúházánál a járásbeli szolgabiró?

– Mióta tens úr közbeveté magát, elégszer. De most új restellátió levén, az új tisztet még nem ismerjük.

– Adó vagy a megye dolga nincs-e a helységre túlróva?

– Nincs biz’a, tens uram! Mitől fogva kegyes volt panaszunkat a nemes vármegyére vinni, nem tapasztaltunk afféle igázó kihágást.

– Hát ellenünk nincs-e panasza valamelyik jobbágynak? Nem történt-e húza-vona a földes uraság nevében? ispán vagy hajdúk nem tettek valamit az új törvények ellen?

– Egy pálczaemelintést vagy robotvakarítást sem, hálát adunk az igaz istennek, hogy ezen úri ház jobbágyi lehetünk.

– Fogja biró uram, itt egy csomó jövő évre szóló mezei naptár, oszsza ki a szegényebbek között, de vigyázzon, olyanok kapjanak, kik tavaly elmaradtak. Vegye át e nehány könyvet is; újabb gazdasági munkák nép számára. Olvastatni kell a gazdákkal, a mit nem értenek, a jegyző vagy ispán megmagyarázza. Aztán meg kell őrizni a helység könyvtárában a többiekkel együtt. A Vasárnapi Ujságot jövő félévre is megrendeltem számukra.

Egy pár hattyúősz birák szeme könnybelábadt; megemlékezének a helység múltjáról, midőn ó törvények szerint, durva, telhetetlen urak űzték, zsarolták a kipusztúlt népet, nehéz iga, éhség, bot és vad butaság nyomta a falu adózóit, de megemlékezének a szomszéd helységek alig valamivel jobbúlt jelenéről, s a kitörő hála térdhajtó hódolatával járultak a jóltevő család kezeit csókolni, de egy sem fogadá azt el annak tagjai közt s Vámos kézszorítással bocsátá el szeretett barátit, kiknek gondját s ragaszkodó szívét a végzet ő reájok bizta.

E közben Zalánka a koszorús leányokkal ismerkedék meg. Elkérdezte mindenik nevét, sorsát, foglalkodásait. Résztvevő gyönyörrel hallá tőlök Czeczilia nevét áldatni, nem színből, hizelgésből, hanem indokolva. Némi gêne-t érze, hogy neki nem juta eszébe csekély emlék-ajándokot osztani, mint kedves férje tevé; s a helyett a koszorús lányok által igéretet tőn a helység szűzeinek, hogy a ki mátkájához ágyat s fehérneműt, saját szövése, fonása s hajadoni szorgalma után visz, nászasszonya leend s lakodalmát ingyen kitartja.

Alig mentek el a birák, egy himlőhelyes, bőrereszü cséza döczögött elő, négy személyből álló konya fülű, vemhes fogaton. Elől, a bak helyén tarsolyos huszár ült, kinek horpadozott pléhkardja mérgesen villogott a kósza napsugárban. A cséza színig tele volt ülve három emberrel. Balról a kis, zömök szolgabiró, mint házi vagy kocsi gazda, mellette szép, fodros hajjal az esküdt úr, ki közeledtükben szűk keztyüket vonszolt melegtől megdagadt sötét ökleire; elől pedig egy pipacsszínü nyakravalós egyén, kit még nem ismerünk, de kit Vámos mosolyogva vett észre.

Leszállván a recsegő járműről, felhőt vertek magokról porzó kendőikkel s beköszöntek a szives vendéglátó családnak. Évike rögtön elfutott rendelkezni az üres gyomrokról, a jövevények pedig menten leültek a hársfa árny alá, hogy valami módon el ne fáradjanak a sok ácsorgásban, úgyis csak hat órát kuczorogván még ma a szoros csézában; az esküdt azonban ama szokott elővigyázattal élt, hogy selyem kendőjét aláteríté.

– Megérkeztünk biz ott spectabilis, mondá szolgabiró úr, miközben kostökjét öklén megpofozva, cseresznyeszin tajtjából rágyujtott. A tanuk is mindjárt jőnek két szekérrel; vagy kilencz dűlővel elmaradtak tőlünk, mert egy kicsit gyenge a vontató erő, s lovuk megszédült.

Az idegennek fél füle fekete selyembe volt kötve, s bármint türtözteté magát, szörnyen fútt. Prémes, világoskék kancza-mentében, fehér sujtásokkal, almaszín zöld, szűk magyar nadrág s borjubőr csizmaszár, gombos rézsarkantyúval, nem is bolondság ily forraló hőségben. Ezen atyánkfiát egyébiránt, tetszett a sorsnak, mint kurta nyíri nemest a világba beszólítani. Azonban magasabb rendeltetést érezvén gyomrában, hatodrész őstelkét egész instructióstul, azaz garagyástól, bodzafástul együtt, nagyreményü ifjuságának kezdetén megette, aztán pedig jobbra-balra lengyeleskedett, azaz ázsiai természetü házaknál több-kevésb időre vendégnek felcsapván, evett, ivott és aludt. Egyszer-kétszer el is adta magát, de haszonvétlensége miatt ismét szabad lábra kapott. Többek közt egyik tulajdonosa agárért cserélte, új gazdája pedig elkártyázta, mig nem ismét későbben egy füstös gubán kelt el. Tökéletes haszonvehetetlen, de enni és hazudni borzasztóan tud. Installátió, statutio, restaurátió, követválasztás, nagy temetés, disznótor, keresztelő, lakodalom, templomszentelés, szóval minden torkoskodás alkalmával ott van, s mindig a státus vagy társaság bolondja. Részéről újabb időkben felette állhatlan kóbori természetet ölte, egy helyben világért sem marad, s azért nekünk sem lehet vele bővebben megismerkednünk; egyéb iránt a vidéken mindenki szereti, mert jókedvet viszen és nem kér semmit. Családnevét századik sem tudja, a közvélemény Pipacs Gyurkának nevezte, mert színét igen kedveli s ritkán van a nélkül, miről nyakravalója jelenleg is bizonyságot tészen.

– No Gyurka, ugyan kivetkeztél bőrödből, mióta nem láttunk. Lám, mint megszépültél! mondá tréfásan Vámos, végig nézve sikoltó uniformisán.

– Hja, spectabilis! ez új aquisitió, azóta ám bot is fütyült húsom körül, tisztújításunk volt, új viczispánt ettünk, vagy akarom mondani tettünk, felelé Pipacs villogó arczokkal, kapva az alkalmon, hogy szava sort foghat. Ezt a kancza-mentét s uszubu-nadrágot meg ilyeténképen kaptam vala. Megmérettem magam Samuléval, a zsidó szabóval, s váltóra elvezettem tőle a pofonlűtt mondurt. Hogyne adtam volna váltót hetednapra, mikor Modry szolgabiró igérte, hogy ha megtartjuk, ki fogja fizetni. De biz ő kicseppent, s a váltóadósságnak nem akadt ura. Modry ellensége lett szolgabiróvá, s minthogy választáskor lehuztam a kortesek hátáról, jeles személyemet odaitélte, a zsidrák olló alá. De Modry nem volt rest furfangos eszével. Engemet bedugott mellékszobájába vagy harmadmagammal; oszt a zsidó szabót magához hivatja, s elkezdi mocskolni, hogy miért üldöz engem? A zsidrák henczegett, s Modry addig-addig bosszantja, ingerli, hogy a czérnabök-harapó elkezd engem hunczfutozni. Akkor kirohanunk a mellékszobából, neki a szabónak, hogy meri a nemes embert hunczfutozni? A dehonestatióra actiót azonnal felnyomtuk. Samule megijed, s hogy perelni és száz pengőt veszíteni ne kelljen, elengedé hetvenes kontóját, igaz, hogy huszonötöt sem ér ez a lótakaró.

Ezalatt Évike visszatért, friss reggelit emelve jövevényeinek, egy megrakott táczán. A törvényes bizonyság ült, de Pipacs Gyurka fanyalogva pislogott az idylli czikkekre.

– Tán valami egyebet parancsol, kérdé Czili mosolyogva, ki kárvallott képét észrevevé.

– Bizony mást kérnék én nemes tens asszony, ha rászabadítnak. Ó szilvapálinka, egy kis jó szalonna, egy tuczat zöld foghagymával, meg vagy két itcze bor csak inkább megjárná kotyogós gyomromat, mint fél pohár tejfel.

A két ifjú nő jóízűen mosolygott, s őszinte vendégszeretettel rakták körül György lovagot a szittyareggelivel.

– Meséld el már azt is, mi lelte a füled? felszólítá falatozás közben a kis szolgabiró.

– Bakatell az egész, kezdé rögtön Pipacs. Hogy Modryt megtartsuk, lobogót meszeltem egy ócska ponyvából s megeskettem reá minden kortesemet. Szép sereg volt pedig. A botforgathatók száma ráment másfél százra, ide nem számítva csonkát, bénát, özvegy asszonyokat s kik úgy elitták magukat, hogy ülésnek raktuk a szekéren. Az ellencsoport vezére untalan diffamált, hogy Modry parasztimádó s én csábító vagyok, ne higyjenek nekem; s egy-két józan közvitézem már szédelegni kezdett, de kihúztam zsebemből egy ócska contractust, megbizonyítám, hogy országgyűlési credentionálisom van, abban parancsolják, hogy Modry szolgabiró legyen. Ezen ravasz ellenfelem összecsapja kezét. «Isten vagy pajtás! gyere, hadd súgjak valamit»; általkiált tárt karokkal hozzám, s én mint valamely okos székely lófő, azt hivén, hogy hozzánk akar térni, kimegyek a swadronom szélére, s odatartom fülem, hogy belesúghasson… Persze elharapta, hanem hiszen hasznát veszem annak, ha ki nem nőne is. Aztán a tilókus, a ki kúrált, hánytatót adott be, mert mondja, kigyógyult azzal egy vinczellér is, kinek a térde volt megsrétezve.

– Hogy maradt ki Modry, ha zászlója is volt? kérdé Vámos mosolyogva, az asszonyok kedvéért, kiknek kedve telt ily híres korteshadnagy beszédmodorában.

– Csupa félreértés tette földönfutóvá azt a vitézlő atyafit. Pedig mit el nem követtem? Legharsányabb torkú kortesüket egy pár spionom oly rekedtté itatta sós puncscsal, hogy a választási ordításkor sihegve tátogott, mint az ősz varjú. Éjjel meg mint az ölfát, átszedtük a kerítésen vagy harmincz darab kortesét a vetélytársunknak, sőt ellopattam tőlök három kosár tépést, mit a sebesültek számára tartottak; de nagyon einschlágos volt a Modry bora s minden kortesemnek megveszett az esze… Előre betanítám őket, hogy majd a teremben, ha kucsmámmal intek, legyenek csendesen, hogy torkuk ne romoljék, ha pég kendőt rázok, ordítsanak mint a fenevadak. Ők megfordítva tették. Mikor főbirónak volt candidálva Modry; kucsmám intésére iszonyúan visítnak, pedig hiába, azt el nem üthette; mikor meg a kendőt rázom, fülelnek, mint a hal, s Modry ellenségét megteszi a pártja.

Azalatt odaérkezék két szekér, megrakva tanúkkal. Ott voltak a jószivü hortobágyi szállító parasztok, kik Gyapjasy úr elölt juhainak bőrét teregették. Ott volt Tógyer gazda, dobnak használható májbőr csizmái s insurrectionalis rongyaiban, melyet Lőbl egy szegény nemestől ráfogott csalásért exequáltatván, neki ajándékozta, s fertály év végével beszámítá tizennyolcz forintba, holott harmincz garast sem ért. Ott volt a János, a füredi nyeregcsináló is, az irha-ködmönös vidám, rövid ember, ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó lova szekerénél. Öszvérfajta agyagcsatakos lovai közül csak három jött vele, a negyedik lefizeté már a halandóság súlyát. Velök jött a keleti szépségü Dudás juhász; fordított subáján ott függ a facsobány s balravetve pötyögős dudája, melyre egy kecskefő mulatságosan van kivarrva. Mellette ült a kenesei gulyása friss szalonnazsírban kifőtt inge-gatyájában, térdig érő szűrrel s csillogó, kent hajjal.

Vidám pusztai nép, mind jó ismerősek a hortobágyi eseményekből, kiket Ödön kedvkereső szeretettel fogadott, körül telepítve az udvar lábjában, a birák asztalához, hogy megvendégelje őket a hajdani emlékek boldog átváltozására.

De a zömök szolgabiró nem engedé még most a lakomát. Józanon végezzék, úgymond, a lélekismeretes dolgot. Ki látta azt, teli hassal esküdni? A tanuk beballagtak az udvarházba esküdt s szolgabiró vezérlete alatt. Vámos mindnyájokat üdvözlé; a füredi ködmönöst pedig megállítá egy szóra.

– No János, örvendetes dolgot ujságolok kendnek. Bécsből leküldték már a kend igazságát, pedig akkorra várta, mikor meg lesz fagyva a temető alatt. Földes urasága tartozik visszaadni telkét, miből kibecsülték.

A vidám emberke megszomorodék, de ez a mély öröm valóságos jele, midőn jótett s nagylelkűség a szivet meglepi.

– Az Isten megfizeti, hogy boldoggá teszen, ha én elébb meghalnék, mint meghálálhatom – mondá lágyult hangon, s szemében és arczán oly igaz tisztelet nyomai látszottak, minőt egy romlatlan, természetes kebel kifejteni képes.

– Hogy van sorsa mostanában, mióta nem láttam? – szólítá meg Vámos, hogy kiragadja őt a néma alázatból.

– Mindig alább-alább, tekintetes uram, de’szen nem félek én, csak a telkem visszakapjam. Már nem volt egyebem egy rossz vityillónál, s három rossz gebémnél, az is egyik karórágó, másik csillagvizsgáló, a harmadik meg cseberbehágó.

– Hát a negyedik hova lett?

– Elmaradt az úton, a bőrét begyűrtem hátul a kasfarba.

Vámos feltevé magában a becsületes iparkodó Jánost kölcsönnel segítni, de jelenleg óvakodék ilyesmit előhozni, nehogy vallomási meghiteltetés előtt ügye iránt elfogulttá tegye. Ödön s a ködmönös bementek a házba a többi tanuk után. Ottan szembesíté őket a hajdani árva halászszal a törvényes bizonyság.

A kis szolgabirót jól ismerjük már hivatalos buzgalmairól. Vámos iránt, mint kinek esze, véleménye kitünő hatásnak örvendett megyén s tisztujításokon, különben is megkülönböztető szenvet s kötelezettséget képzelt magában, e rejtelmes bűnszöveg tárgyának pedig nemcsak azért volt hajlandó magát elfogultságig átadni, mivel hírneve országos eseményekkel jövendett egybeköttetésbe, hanem a vagyonörökösödés érdekéhez illesztett díj, hivatalbeli eljárásaiért, annak rendje és módja szerint meg volt igérve. A hortobágyi tanúkat is, tehát oly részletező szigorral s a bőbeszéd rekedtségig vitt szőrszálhasogatásival űzte és fűzte, hogy ezen, már csak mellékes vallomásoknak csupa szembesítő meghitelesítése álló estig tartott a nélkül, hogy a tanúknak levegőnél egyebet magukhoz venniek engedett, vagy maga, czitromos vizen kivül más tápot halandó kebelébe helyezett volna.

Kevés vártatva a többi tanuk után az öreg Cziriák is felkullogott, mint berendelt species facti, kivel Ödön árva halászi minőségében félig-meddig szolgálati viszonyban állott. Ősz bajusza és szemöldei mint krétapingálás retekszínű arczán, hátán az apjáról maradt kendertarisznya gyékény pórászokkal, s kérges inge könyökig felgyürve, mintha most is hivataloskodnék, azaz halászatban járna.

Vámos, ki a még folyvást falatozó Pipacs Gyurkával a hárs árnyában ült, magához inté az öreg halfogót.

– No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?

– Mint a kecskének a só, teins uram, – felelé süvegemelintve a vidám öreg. – Csík, hal van annyi, mint a bűn, asszonyom meg jobb a falatkenyérnél, nem hiszem, nem pünköstkor küldötték a lelkét.

– Hát meg van elégedve a sorsával?

– Egy száz fontos harcsa se jobban, ha így megy, még a bajuszom is ki fogom pedreni. Van véterem, varsám, szákom, bóném, két nagy gyalom, csónak, csáklya, szigony s ezek az én ekém. Dolgom van elég, s ha uraságom szakmáját leróttam, másnak vetek hálót, felében. Olyan szerencsém van, mintha az Úristen fizetgetné vissza, mit a nyolczszáztizenhetediki drágaságban az éhenhalóknak hitelbe kiadtam. Igaz is, hogy tudom ám a nyitját, hol van a hal fészke, úgy ismerek már itt minden ziget-zugot, mintha ebb’ a tóba születtem volna, oszt meg könnyű is itt fészkére akadni, mert bőség okáért minden fokot «Cziriák öblé»-nek lehet nevezni.