– Ekként jól megy dolga?

– Ha tovább is így foly, még csizmában járok. Bezzeg meg tudom most a porcziót fizetni, s anyjukom szemét sem eszi ki többé a keserű füst, még gyökeret sem vertem ebben a lágy földben, s galyabítottam már magamnak vityillót, most meg a fiamnak kötök egy jól bélelt kunyhót, ide szállítom menyestől, mert nagyon az orrába vette, hogy Lajos urfi menyasszony korában vagy kétszer nyaggatta.

– Igaz, Cziriák gazda, most már elmarad kend a Lajos urfi ajándékaitól.

– De van keresetem. Bölcsen átláttam én, mit a teins ur Hortobágyon egyszer-másszor mondott, kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt, alacsonyít, sikere elmulik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri fűtéshez kemény tél hosszában, utána még dermesztőbb a fagy… Tökéletes igaz, munka kell a szegénynek, aztán meg igazság. Magyar embert sohasem láttam én még koldulni, ha dolgot kap s ha éhezik is, inkább lopni megy, mint az ajtófelen itt-ott kuncsorogjon. Ajándékból, szegény feje egyszer kisegíti magát, s eszköz nélkül megint benne a hinárban, s ujra arra tátja száját, hogy majd kihuzza más. Ha pedig dolgát megfizetik, hozzá lát, s túrós lepény után nem kell koplalni, de kenyere megvan minden nap egyformán. Czeczilia teinsasszony ismeri, hol fekszik a nyúl, Lajos úrfi nem tudja, hogy kell rakni a feneket s ha rá biznák, mind hegyire állítná a boglyát.

– Mégis úgy hiszen kend neki, hogy minap is majd végveszélybe kevert huszárja szavára, – mondá Vámos megbocsátó szemrehányással, a vándorlápi eseményre vonatkozólag.

– Mert nem tudtam, hogy alattomos álnok. Eddig tűznek, víznek szemtül-szembe neki ment, ha kellett valami, ki gondolta volna, hogy oly erőszakos ember hazudozik is? hiszen a farkas sohse avatkozik a rókaszokásba… De volt is ám eszem, úgy-e teins uram? mert csak felgondoltam, hogy éjjel nem tesz olyan hosszú utat a ködös tó vizén, s jókor eliszkoltam, hogy a csillag feljött, csak azt kellett volna még felérnem észszel, hogy révünk helyett a libegő lápnak vegyem az utat.

– Most már sebaj, Cziriák! menjen az urakhoz s tegye le a hitet, – utasítá Vámos az öreget, maga pedig kitölté Pipacs Gyurkának a második palaczk utolsó poharát.

– Hozatok még egygyel, ha iszol, Gyurka, – mondá töltés közben.

– Inkább egy kis szilvoriumot, úgy aztán rá bort, hogy még egy kis szalonnát ehessem, mihez jó lesz foghagymát is hozni, – felelé Pipacs, házias bizodalmában, melylyel öt percz alatt mindenütt otthonivá tevé magát, s minthogy a hölgyek már eltávozának, bocsánatot vett kancza-mentéjét levetni, meglegyezvén magát két oldalon.

E közben Czeczilia, önalapította kórházában tevé meg reggeli szokott látogatását. Közel a majorhoz, szellős halmon állott egy téli ablakokkal jól ellátott kisded ház, kövér gesztenyefák körében, melyek télen vésztől, nyáron hévtől oltalomban tartják. Czeczilia a tiszta pitvarkából egy kézi gyógyszertárba nyitott, melynek rendezett padjain sorban álltak feliratokkal ellátva írek, vízek, ragaszok, mind házi készítmény s egész halma a vidéken termett gyógyfüveknek, mik kötés, heggesztés, fürdő s többnemü használat eseteiben sikerről ismervék.

Czeczilia két tégelyt vőn le, szemvizet egy kristályhengerben, s néhány csomagot a száraz füvekből, s mindazt e czélra rendelt kosarába tevé, átment a pitvaron a kórterembe. Olcsó, de magas, száraz, s igen tisztán tartott falak, bő és gyakran szellőzött levegővel telve. Benne tizenkét sásból font nyoszolya, miket a helybeli nép készített saját betegeinek. Köztök szükség esetében, a földön még egy-egy beteg bő fekhelyet kaphat, de most a nyoszolyáknak is fele üresen van, úgy megkevesedett a nyári betegek száma, mióta Czeczilia mérsékletes élet- s pontos elővigyázat-, elemektőli óvakodásra oktatá a népet. A nyoszolyákban tiszta egészséges ágynemű, melynek haját, tokját a férjhezmenő hajadonok szövék, fonák, tollát, pelyhét pedig a lúdtenyésző helybeli pórnők tartozott ajándokul adják. Az ügyeletet egy nyugalmas agg özvegy vezeti, ki a szenvedők iránt rokonszenvvel, kegyelettel érez, s ki utasítás nyomán ápolja, kezeli a Czecziliától naponként meglátogatott betegeket. Őr gondjaiért a takarék-magtárból von illő táplálékot, segédeül pedig változtatva alkalmaztatnak azon helybeli nők, kik már a kórintézet jótétét élvezék, s e mellett a helybeli bába hetenként kétszer, vagy ha szükség, többször tartozik megjelenni felei között.

E nemes gond, s emberbaráti intézet egész rendszeréből kitünik, miszerint a gyöngéd s eszes Czeczilia nem fitogtató kegygyel kaczérkodik közvéleményért, nem akar félig-meddig végzett baj s nyüg muló áldozatán osztlan dicsőséget aratni, sem érdemlenekért, önsegély és csatlakozó járulat nélkül magát folyton növekedő teherrel igázni, hogy darab idő folytán megunva gondot és költséget veszni hagyjon, hanem eszközt az intézettel eszmét és közjót s alkalmat nyujt jobbágyainak, hogy saját betegeiket ápolják; élő példákban rendez oktatást, hogy mit egyes szegényház kellőleg végezni nem képes, vállalat útján közerő viselje s mi önerejükből kitelik, ne várják bárgyu és resten Istentől, vagy szánakozó szivtől, hogy végre is nélkülözniek kelljen azt, hanem fogjanak hozzá s tegyék meg. Ő megalapítá a kórházat, rendszerére felügyel, sőt, mig értelmes vezetőt képezend, eljárásait is örömest végzi: de úgy alkotá az egész intézetet, hogy kellékei, szolgálata, folytatási eszköze, fentartó és biztosító gondja a népen feküdjék s ne ingyenvetett irgalmat kelljen hunyászkodva köszöngetnie, hanem büszke lehessen a betöltött kötelesség érdemét érezni, szomszédaik között példaadólag ébreszteni. Czeczilia művelt szivvel, itélő tapintattal birt átlátni, hogy a nép és birtokos nemesség közti viszony természete, ilynemü kötelességek gyakorlatát feltételezi, hogy ilynemü szálakból fonódhatik azon, egyezségi kötél, mely nemcsak a földbirtok s jogviszony jövőjét biztos révhez kapcsolja, hanem együtt érző nemzetté fűzendi a válatag elemeket, melyek mint a rossz tégla első ütésre szerteszét porlanak. És habár nem törekvék is e prózai enyém-tiéd szakban pátriarchai ábrándokat megtestesíteni, habár nem akart is apa és gyermek, vagy osztályos rokonok közti viszonyban állani alattvalóival, s átruházni rájok saját árvájának elrabolt örökét: de zsarnoka sem volt vérző rabszolgáknak, nem csattogtatá rájuk vadállatul fenekedő fogát, sem szükségtelen önvédlet örve alatt megtámadó pontokat nem keresgélt, hanem állott velek, mellettök, s felettök, mint jó szív- s józan észhez, mint jobbágy- s földesúrhoz illik és kell, ha veszni nem akar.

Midőn a kórházba lépett Czeczilia, enyhület és öröm fejeződék ki a betegek éledő arczain. Tisztelet s bizalom olvadt össze bágyadt szemeikben, minden jele nélkül azon hitlen közöny- s tartózkodó félsznek, melylyel szegényrendü betegek, a megvető, hanyag, s gondban és kérdésben fukar orvost többnyire fogadják. Czeczilia, mint bátorító szellem jelent meg köztök, részvét és biztatás balzsamát hozva szavában és nyájas szemeiben, mely gyógyszertárban nem árultatik. Nyugtató okokban türelmet, kétség-oszlató tanácsadásiban annyi vigaszt tudott előidézni s észszerü szelid bánásmódja oly feledtető varázszsal birta enyhíteni a fájdalmat, nyomort, hogy betegei szinte sajnálattal váltak meg a kórháztól, melylyel Czeczilia közelebbi érintkezéseit is el kellett hagyniok.

– Jobban van-e szemed, Rebeka? – kérdé egy zöld selyemmel fedett szemü szép leánytól, miközben szereit letéve, ágyához ült.

– Már nem szúr oly élesen, – felelé a leány, – de érzem, hogy tele van még vérrel, s ha nap hozzá fér, erősen nyilallik.

– Lásd gyermekem, hogy is tudtál oly balgatag lenni? mint elrontád magad, – viszonzá Czeczilia szeliden, miközben a selyem-lemezt épkézzel emelé, hogy a szenvedő szemeket meglássa.

– De mikor azt mondák a faluban, hogy szebb leszek, ha lánczfű-gyökérrel mosom a képemet, – menté magát a szép ifju gyermek, s fájdalmasan zárta el pilláit a világosságtól.

– Pedig épen az hajtotta szemedbe a vért… milyen hivékeny vagy! hátha irigy társad csak azért javasolna valami mérges szert, hogy arczodat elrontsd, s ő nála rútabb légy?! Aztán szebb volna-e a bepancsolt bábu, mint a természetes szépség? Épen te beszélted, mennyire megijedtél az oláhtemplom képeitől, mégis bemázoltad magadat, mint azok… A szépség úgy ér valamit, ha a leány semmit sem tud róla, különben a hiuságért minden okos legény kinevet, s olybá tart, mint a rakamazi boltot, melynek ajtajára bazsarózsa van festve, aztán benne kindruszt árulnak… Most már javul szemed, csak használd a vizet, im itt a friss tépés, szemvizet is öntök a csészébe, de ha megszabadulsz, többé hiú ne légy, s óvjál másokat is e pirító hibától.

– Elbeszélem minden pajtásnémnak, hogy lánczfűgyökértől ne vágyjanak soha megszépülni, – mondá hívő megadással a kis leány, s Czeczilia meg volt győződve, miszerint az egyszerü gyermek szava és példája jobban megölendi a falu nemzedékében a hiuság ragályát, mint egy kilencz rőfös feltulipánozott okoskodás.

– Hát kend, Timárné, könnyebben van-e? – kérdé a közben a gyógyító angyal, megtapintván a szomszéd ágyon fekvő halvány nő üterét.

– Biz édes galambom, teins asszony, nem viszem én többször kútra a korsót, olyan gyenge vagyok már, mint az árvacsalán; osztán mintha mindig a hideg lelne, hogy lelkem is reszket.

– Az Isten jobb, mint te, édes lányom, ki benne nem bizol, meggyógyítja azt is, ki maga okoz magának nyavalyát. Miként kétkedhetik egy keresztény asszony? ki marad melletted, ha elhagyod az Istent. Vallás a nők vigasztaló angyala, ha magad hitlen vagy, lehet-e keresztény leányt nevelned? pedig két gyermeked van, ki büntető ostorul nő fel nyakadra, ha szivükből Isten félelmét kiirtod. Lásd, betegség mindenkit érhet, jó és rossz együtt van a gondviselés igazgató kezében. Tövisek között rózsa terem, s a rózsa alatt ismét kigyó rejlik. Aztán nem magad vagy-e betegséged oka? Negyednapra felkeltél az anya-ágyból. Ez már nálatok köz szokás. Hisz az igen jó, el nem kényeztetni magát az embernek, megedzeni arra, mit a természet bir, de te, édes leányom, első felkeltedkor kenyeret dagasztál, s magad bevetetted. A gyenge szerkezet nem birt még annyi törődést, okvetlenül meg kelle betegülnöd… nem könnyebb volt volna a háznépnek azon egy sütést mással végeztetnie, mint most hetekig nélkülöznie két dolgos karodat? de meg annyit szenvedsz? hogy kell idegen bérkezekre adnod kedves gyermekedet, a nélkül, hogy felügyelhetnél rá, mily könnyen történheték vala, hogy örök nyomort huzassz nyakadra, ha én nem vagyok, ki orvosról gondoskodhattam, mert efféle bajon házi szer nem segít? Mennyi ép, erős, dolgos asszony elronthatná így magát! Én megkértem tiszteletes urat, hogy bölcs igéivel óvja meg ez önmaga elleni vétektől a vigyázatlan népet… Egyébiránt ütere bátrabban ver, homloka sem oly lázas, Isten vele, édes leányom, csak vegye tovább a szert, holnapután ismét jő az orvos, bizzék Istenben, meg fog gyógyulni.

– Angyalom, teens asszony! adasson ennem, megmered a nyelvem, úgy kivánom a gyomorerősítőt. Egy kis zöld almát, vagy kövér disznóhúst legjobban megenném, de beérem ugorkával is, ha egyéb nem volna, – kiálta nyöszörögve a harmadik ágyról egy jól táplált, köpczös, pozsgás pórnő, ki épen lázban hánykódék, hogy vakszeme zöldült, s fogai vaczogtak.

– Majd biz enni valót, hiszen most is rázza a hideg, – felelt mosolygón Czeczilia. – Épen azért fekszik kórházban, mert kivül nagyon nyalánk. Nem szégyelli magát, egész faluban nincs több beteg, ki gyomrát rontotta el. Ha százanként ette az éretlen szilvát, most tudjon koplalni. Hat hét mulva ehetik disznóhust, addig pedig itt vannak a füvek, láz után beköti vele a segédnő, – s azzal átlépett egy vászonfalon a férfiak osztályába, ott hagyva a torkos kornyadozót, ki hiába próbált kövér disznóhusért néhány sallangos kérelmet még elkeríteni.

– Hogy van a takács karja? – kérdé Czeczilia halkan a segédnőt.

– Nem gyógyítja meg azt az Isten se, mert a világos rontás – mondá szemét felvetve egy sötét arczú, fekete vérü, nagy, barna paraszt, ki azelőtt takaró alá vont fejjel, aludni látszék.

– Minő babonás kishitüség az ismét? – mondá szeliden Czeczilia, szánakozó mosolylyal nézve a nehéz vérü rásztkórost.

– Nem kishitüség az, hanem szent való, – felelt mogorván a takács. Olyan igaz, mint hogy ebből a vaczokból temetőbe visznek, a Sánta Pila rontott meg, mikor négy nyüstös vásznát ki nem adtam hitelbe. Olyan sötéten nézett rám, mintha a kéményből pislogott volna, aztán meg a ház végénél megfordult, s balkezével megfenyegetett.

– De uram Isten! hogy ronthatta ezzel meg Takács gazdát?

– Miért támadt hát karomon harmadnapra, épen pénteken éjszaka ez a kelevény?

– Mert sürű a vére, tisztítni kell,… sokat ül, sokat haragszik, nem beszél senkivel, s többet is iszik, mint kellene.

– Iszom biz én, mert úgy is elveszek, még harmincz esztendős sem voltam, azóta soh’ sincs egészségem.

– Higyje el, szégyenlenék oly babonás lenni, okos mesterember létemre. Nálunk már a gyermekek is kinevetik, ha valaki boszorkánynyal ijesztgeti őket, nem hiszem, volna a faluban Takács gazdán kivül élemedett ember, ki babonára adjon.

– No, én megittam a levét, akarom vagy nem, állnom kell, hanem hiszen csak érjem életben Lucza-nap éjfelét, kiviszem Pilát a karádi égető hegyre, ha mindjárt kantárnak szabják is bőrömet a seprőparipához.

– Mutassa csak karját,… asszonyom! bontsa fel a kötést.

– Hiába nézi a tekintetes asszony, nézettem én már azt özvegy gólyaszemmel, fekete fecskével, nem ér annak semmit, mentül jobban gyógyították, annál jobban dagadt, – mondá türelmetlenségig izgulva a vaklelkü rásztkóros.

– Hogyne dagadt volna, – mondá Czeczilia, ha kuruzslóhoz ment. A tetemtódó (toldó), keresztes bodza, s in-nyujtó fű nem minden testi bajon segít, pedig jósbanyájok csak ezekkel gyógyít. Most czélszerü írrel kötözik karját. S ha szorgalmasan bevesz, két hét alatt felgyógyul.

– Fel bizony, mert deszkát árultok a föld alatt. De’szen tudom én, hogy holtig való járvány az ilyen rontás vége. Szegény embernek nem adnak hitelt, pedig csak mi látjuk, mi történik velünk. Tavaly is ráült egy gyermekre a fekete macska, soh’ sem lett többet csont a fél térdében. Sulykosnét meg télen lecsalták a kengyelérhez, s a zsombokon halt meg, másnap hozták haza.

– Igen, mert részegen megfagyott.

– Dehogy részegen! vállán minden körme helye meglátszott a sánta Pilának, én meg láttam, hogy éjjel két fejérség egy nádszálon háromszál gyertyával repült vele… Hát mikor engem minden este egy fekete ló kisérgetett haza, seprüfarkkal s homlokán tükör volt?

Takács gazda kifogyhatlan leendett az idétlen idézetekkel, mik a környéki népbabona maradványaiból lelkébe tapadtak, s miket sötét, szellőtlen rögeszméi közül kiverni sem nem akart, sem nem tudott: de Czeczilia betiltá a folytatást.

– Nem akarom üres rémeit egyenként elkergetni, Takács gazda; most kérem, hallgasson, s ha a kórházból kimegy, szünjék meg a nép közt babonát hinteni, egyetlen beteg lelkű ember képes lenne egész vidéket, e józan szabad fejü népet, vakság hirébe keverni.

E közben kibontá Takács karját a segédnő.

– No nézze, győződjék meg saját szemeivel, mint lohad, mint megfehéredik a szederjes vérelem; két hétre lábra áll, s dolgozhatik: mondá Czeczilia a győzelem nemes örömével.

– Ne higyje tensasszony; boszorkány ravaszság! innen elviszi Pila a kelevényt, hogy másuvá tegye, meglássa, holnapután horgasinamra olvassa.

Czeczilia, a nélkül, hogy reá figyelne, írt ada a szerencsétlennek, s decoctumát megnézve távozék.

– Hát még kérem átosan, kiált utána rivalkodva a Takács, Tarcsán is feljárt egy boszorkány, mert az átkozottak nem tudnak meghalni, oszték oszt’ felásták, somfa szeget ütöttek a fülibe, úgy maradt meg a koporsójában…

– Ne darálj annyit, biz az eb is megdöglenék tőle, mert úgy megnyomlak, hogy jobban megérzed, mintha boszorkánynyal álmodnál; szólt egy szomszéd lábtörött, ki már javulásban volt, s erőt érze, igéretét, szükség esetében végre is hajtani.

Mig Czeczilia szánat és irgalom szerepében népét boldogítva önérdemét nevelte: addig az új családtag, Zalánka, s a szerencsés igénytelen Évike gazdasszonykodó üzletben oktatá, formálta, fejté és gyakorlá a jobbágy hölgyeket. A majorudvar gazdag gyarmata volt a baromfiaknak; piros ajkú, kék szemü, fehér arczu libák, alacsony termetű tipegő réczék, kevély hidalgók kakasokból, csirkék, gyöngytyúkok, sikoltozó pávák, temérdek pulyka és kappanok, vidám tollászkodó nép jó húsban, erőben, örök tolongással, mintha Noé omnibusza akarná egy másik özöntől megvédeni a házi szárnyasokat.

– Csir csir csir! pi pi pi! libu libu libu! kóta, kóta! kúr kúr kúr! kiáltá Évike kosárral kezében, s a fellázadt tömeg futva, sikoltva, szárnyon vagy talpain tört, rohant, iparkodék a kis gazdasszony köré! majd lefogták szegényt, de az eleven termetke, védegyleti pecsenyés ruhájában, mint valami fiatalka gyöngytyúk sürt-forrt, szerteszét sikamlott a forradalomban. Kijelelgeté a hízni valókat; persze egy bóbitásra sem esett a halálos sorshúzás; azután befogatá a ludak századát, hogy hattyúi egyenruhájából leméllyeszszék a szokott évnegyedi adót, maga pedig számba akarta venni az izgatott tábort, de százszor is elől kellett kezdenie, mert a pajkos közlegénység – fegyet nem ismerő szabálytalansággal kárált, kergetőzék, s ugrált keresztül-kasul egymáson, mígnem a kis Évi toporzikálva kényszerült felhagyni a commandó-szóval, éhesebb időre hagyván a számbavevő miniszterkedést.

Aztán bement a kender- és lenművelő fészer alá, mely a major felvégén kőlábak közé vont deszkafalból volt kerítve. Hosszú sorban dolgoztak a lányok, kiket ő egyenkint nevéről ismert. Alig térült-fordult, már egytől-egyig sorba köszöntötte. Mindeniknek tudott valamit mondani, tőle kérdezni; tréfálni, enyelegni, egy-két szót cserélni, s mindezt vidám, nyájas, fogultlan színben és kedélylyel, tartiság és követelés nélkül, úgy, hogy a pórleánykák bátran, szabadon, tartózkodás nélkül társalkodtak vele, tanultak tőle, elbeszélték együgyű ujságaikat, nevettek, danoltak saját modorukban, s végtelenül szerették, becsülték a vidék legnépszerűbb földes-asszonykáját.

– Jól megdörzsöljétek Borcsa, sarokkal kell gyúrni, hogy jól kihulljon a pozdorja s puha legyen a kender, ne olyan merev, mintha sodronyszálakból volna összegyűrve; mondá egy erős pórleánynak, miközben sarkai alatt, saját kezével megigazítá a csomolygós csepűt. Aztán siessetek; tegnap is csak tizenhat kila lett meggerebelve, mit mondanak rátok a menyecskék, ha jobban nyúlik a nóta, mint a fonál?… Haddsza a gerebent Panni,… így húzd a len fejszálát ni! s nem kell szorosan befonni, hogy kérges ne legyen, magam akarom a télen megfonni, hogy szebb kamukám legyen, mint ezek a semmiházi idegen gyártmányok… Erzsi, te meg kösd erősebben a kacs végét, hiszen így kibomlik; pedig tudod, azzal tartják, a mely lánynak kenderkaccsa elfoszlik, menyecske korában elejti a kontyát… Hát ez az apró eszköz miért oly kóczos? héj Sári, Sári! ha a hajad úgy tartanád, az anyád pártája is utána nyőnék a magadénak. Lám Kati mily csinos gombolyagokba tekeri a csepűt.

Így igazítá a munkás házigyárt az ügyes szakértő kis gazdasszonyka, de panasza, sürgetései mindig epe és gúny nélkül, szeliden folytak, s tanítgatva az okszerű kenderkezelésre, melyet a nép magáévá tőn, s kevésb erővel, több haszonnal szebb vásznakat szőtt-font rövid időn, mint a környék asszonyai. Évikétől nemcsak rossz néven nem vették művesei a javító vagy helytelenítő észrevételeket, hanem magok kérdtek, tudakoltak szakmáik ügyében intéző utasítást, vagy gyakorlati mutatványt egy vagy más modorban, mit a vidám Évike mindig örömmel s fontos szakképzettségi részletességgel tett, beszélt, mutogatott, úgy, hogy közte s a lányok közt a legbizodalmasb tanító s tanítvány közti viszony fejlett ki, melynek folyamában a tanulmányi komoly perczeket vihaly, robaj, kedv, tréfa, csintalanság váltogatá fel, legkisebb túlhágása nélkül az egyszerű illemnek.

– Juli megfontad-e már a tavalyi keresményt, kérdé szóba állva velök, miközben kötését kivette, s gyakorlatlan ujjaival halkan, de nyugvó türelemmel kötögetni kezdett egy picziny főkötőt.

– Meg ám kis tens asszony (mert nagynak Czecziliát nevezte a falu), olyan erős fonalam van, mint a hegedűhúr, pedig vékonyabb a lószőrnél; mondá egy furcsa, kis pisze lány, felütve fejét a dörzsölők sorában.

– Mégis fonal, hát mért nem szövetted meg?

– Nem akadt rá pénzem, mit napszámmal keresék, beraktam takarékpénztárba, a nagy tens asszonyomhoz; magam is átlátom, sok igaz van abban, mit annyiszor előhoz, hogy ifjan kell keresni az öreg napokra, s addig egy fillért se költsünk mellőzhető helyre, míg a legszükségesb félre nem lesz téve.

– Így hát mellőzheted a vásznat?

– Oh jéh! de hogyne? annyi van már nekem, hogyha ma férjhez mennék, se kén az orsót egyszer is kinyújtnom! pedig azt mondák a lányok, az új tens asszony kitartja a lakodalmát, a ki maga fonta a fejérneműjét.

– Hohó Juli, nem azét, ki csak font, hanem a ki szőtt, varrt.

A kis pisze elszomorodék. – Úgy hát rozskalácson megyek az uramhoz, mert én hamar árvaságra lettem, anyámasszony nem ért rá tűt vagy esztevátát adni a kezembe, elébb kikisérte a harangszó. Azért nem tudok oszt se varrni, se szőni.

– Majd megtanítlak én, igérte Évike; de egy feltét alatt, hogy te meg más árvát fogsz arra megtanítni… Hát ti lányok feldolgoztátok-e a tavalyi részt, mit a napam dolgán kerestetek?

– Én már el is adtam, mondá Kati, ponyvának vette meg a szomszéd uraság, mert nem fonat az ám soha egy szálat is, hanem a mije nincs, a szomszédból kéret.

– Én is eladtam, közbeszólt Borcsa, olyan szakasztóruhát fejérítettem belőle, mint a hó; Sári meg kéztörlőt szabott a vásznából, meg lepedőket is; de azért eladott vagy kilencz borzsákot.

– Mégis hasznos hát így részibe művelni a kendert? kérdé a fiatal Évi, mintegy tapintva azok közvéleményét, kikért az egész terv kigondoltaték.

– Oh lelkem kis tens asszony, hiszen hogyne volna? mondá elől egy jóképű özvegy (egyetlen nő a kenderkínzó köztársaságban), ki a kontynál fogva minden köznyilatkozatnak hivatalos szája volt. Így legalább megruházkodhatik az is, kinek földje, marhája nincs, hogy kendert vethessen; aztán meg a nagy tens asszony gondot visel reánk, hogy a mit keresünk, sikere legyen.

E közben folyt, haladt, égett a munka; csinos négyszeg csomókban rakaték össze a kész mű, külön a fej, kacs, apró szösz és csepű, mindenik saját alakjában kötve, fonva, vagy göngyölítve; csupa öröm volt szétnézni a raktéren annyi tisztán munkált, ügyesen rendezett len és kender között, miknek aranyló halmai simán ragyogtak, mint a szálán fésült tömött szőke haj. Évike elégülten járt-kelt közötte, s ha egy-két órai működés kóczczal, pozdorjával belepte a fészer vert földét, rögtön kiseprék azt, hűvössé locsolva, hogy tükörtiszta lőn, mint egy fővárosi virággyár műasztalai.

Zalánka új iparágat szándékolt meghonosítani a faluban, ő a selyemtenyésztés iránt törekvék előre kedvet gerjeszteni a helybeli hölgyekben, hogy jövő nyáron annál több eredménynyel kezdhesse meg üzletét. Szalárdy Elek még mikor Czecziliát nőül vevé, ennek szelíd befolyásával, szeder-iskolát alapított, melynek csemetéit évenkint utak, dülők, tábla-hasábok hosszában kiültetteté. Férje halálával Czeczilia úgy át tudá származtatni jobbágyaira a faültetés kedvét, s annyi szépet és biztatót tudott mesélni a szederfa-tenyésztés jövőjéről, hogy minden szorgalmasb gazda azzal kerítette körül telkét s tagosztályát. Most már az ápolt fák ezrei teljes díszben álltak, s józan számítással lehetett arra egy jelentékeny selyemtenyésztést tervezni, mely az azt tanulni kezdő népnek, mindjárt az üzlet elején, buzdító jutalmat lesz képes jövedelmezni. Ennek vezetését magának tartá a fenkölt keblű Zalánka, ki mások kárán s példájából tanulva meg a kergető szenvedélyek s fényüző élet öncsaló nyomorát, erényeit pedig saját szívében díjazó tapasztalatában növelve: az elvont, de nyugodt boldogságú családéletben, főörömeül tartá az édes hon virágzatára, bármily közvetve, bármily kisded helyköri sikerrel munkálni és hatni.

Olcsó téres csűr vala épülőben bogártenyésztéshez, melyet a lenfészer pótoland szükség esetében. A háló és nádrácsokat magok a helybeliek készítik, s e közben előre több ismerethez jutnak magyarázat útján, melyek az üzletre vonatkoznak. Zalánka a házi selyemfonógyárban tanít már. Czeczilia néhány font gubót tenyészte a végett. A géporsók mellett csak két-három üstben van meleg víz, melyen a rángatott gubók összevissza tánczolnak, annyival is inkább, mert a pórleánykák szokatlan kezén meg-megakad az alig látható szál. Zalánka tanári türelemmel jár-kél, magyaráz, mutogat közöttük. Egyiknek ujjain igazgatja a nemes szálakat, másikat a kerék egyenlő hajtására oktatja, harmadikat ismételve tanítja, miként kell a lefont matringot megszárasztani, kicsapni vagy fonatba tűrni. Arczán oly elfoglaló ügyszeretet, annyi elégültség a leggyérebb sikernél, s oly odamerült figyelme szívnek és léleknek, miszerint e hölgyről senki sem mondaná, hogy főház szőnyegeit hagyta el, hogy ezüstbe borult asztalok s rendkereszttel csillogó társaságok közül vonult a tóvidék csendes magányába, s város-tébolyító operákat cserélt a hallgatag falvak esti harangjáért.

Így és így foglalá el magát boldogan s boldogítva e három nő; e mindannyian különböző egyéniség, kik nőerény, honszeretet, s háziasság közös kapcsaival fűződtek lélekrokonokká; s kiknek napjai előbizonyságot tőnek, miként mind az együgyűebb elme, mind a művelt szív s emelkedett lélek, a nép és természet körében tud találni sok szeretni valót s egyik sem szorul a festett városiakra, gyártott boldogságért.

Az egész család egymást ölelő összhangban élt. Mindenik tag közosztályra vitte örömét, s ha fájdalma lett, biztosítva volt, hogy őszinte részvét enyhíti sérveit. A férfiak közügy és gazdaság érdekében kivitt eredményeiket; a nők a nép- és házi boldogságot, rendet, kényelmet, jólétet tekinték külfoglalkozásul: de a mellett nyitva állt szívök a benső lelki élet minden gyöngédebb örömeinek, s egy nap sem mulék el, hogy többféle czélzott működéseik közt a családszeretet szívhez szóló körét, úgy mint a természet ifjító kellemét fogékony kedélylyel ne élvezték volna. E mellett jutának órák a gyönyörrel tanító irodalomnak is; ki mit olvasott elő, kellemében adta elő az élénk hatásnak vagy közösen ismétlék sikerültebb művek felolvasásait; míg másfelől a szívnemesítő művészet gyakorlatával tarták életben a kebel költészet-derítő csalódásait. Zalánka festett és hárfázott, Czeczilia tökélylyel játszá a zongorát, Évike pedig eredeti meleg beljegygyel éneklé a dalokat, melyek vele nőttek fel, melyeket nem eltanult a néptől, hanem vele együtt érzett, s eszméit, multját, saját szívvilágát tartalmazák. És ha a park gyöngyszinű padjain vagy a centifolia semperflorens körül Elek, a kis Czeczilia sírjánál estenként holdvilágon ültek, s dal, hárfahang, hallgató határok felkölték a merengő ábrándot, emlék és kegyelet eszméit, ájtatos bölcselet, s a tiszta szív félelmetlen lemondása szentelé fel őket. Szóval a tett és törekvés, munka és élvezet váltó órái közt úgy tudák felosztani a muló napokat, hogy minden érdeknek éltek, minden viszonyt igénybe vettek, mi a nemesb életszerkezethez tartozik, s minek betöltetése az emberi rendeltetésben fekszik, minek következtén vidám, elégült, hasznos tagjai lettek nemüknek, a helyett, hogy resten, izgúlva, gúnynyal és idétlen vágyakkal gyötrődtek, vagy másokat bántva, sértegetve, s azoktól kerülve, ingerült kedélylyel száműzötten sóvárogtak s sorvadoztak volna…

Jóformán lealkonyodott, mikorra a tanúesketés véget ért. Vámos néhány használható pontokat nyert az adatokhoz, melyek Ödön jogviszonyait illetőleg, a Lőbl titkos kihallgatása, s a kopasz morva vallomásai által már kezénél voltak. Főleg a Lőbl elleni vádkereset bizonyítványaival gazdagult, s erkölcsi öröm lelkesíté emberbarát-szívét, hogyha a végzet nem segélylené is Ödön jogérdekében a legnyomósb tanúkat feltalálnia, legalább a vérszopó uzsorástól megmenthetendi elhagyott honát.

A zömök szolgabiró rendkívül pipázott, pedig a leves már az asztalon volt, s ő reggeltől nem evett, mely nála ép oly ritka és tűrhetlen, mint a földi halál; esküdt úr pedig kirántá feszes frakkjából a zsebtükört, s egy zúgban rendre utasítá konya hajfürtjeit, mert hol ennyi szép és ifjú hölgy van egy rakáson, szentségtörés leendett csapzott hajjal osztozkodni az eledelekben.

Pipacs Gyurka erőnek erejével maga rendezte el az udvar lábjában a hortobágyi szállítmány terítékeit, mert úgymond ő a korteseknek tanult asztalnoka, s elővigyázatból fatányért, czinpoharat rakott a békés pusztai parasztnak, nem is képzelhetvén, miként lakhatnának jól vér nélkül, ha nemes társai sem állhatják meg, hogy lakoma közben egy-két koponyát fel ne pattantsanak, mint valamely champagneis palaczkot.

Midőn szükségtelen szolgálatával készen lőn, nemcsak fáradsága miatt, hanem hogy könnyebben nyelhessen, megtágítá pipacsszín nyakravalóját, s oly lompos csokrot talált hevenyészni belőle, hogy egész begye harmadik falura virított, aztán pedig neki törülközvén, leereszkedék az urak asztalához, melyet Czeczilia, ismerve jeles vendégeit, tizenkét tál étek elviselésére kárhoztatott.

Azt vélhetné keresztény gyomor, hogy oly embernyujtó reggelizés után, minőt Pipacs atyánkfia, és nemes társunk az úrban, véghezvitt, lehetlen lesz friss víznél mást ebédelni: Pipacs kineveti az ily gyarló okoskodást. Arcza ugyan a kilenczedik tálnál s több rendű és szinű poharazás után tökéletesen felölté a cinnóber pírját, úgy hogy saját képét felköthetné nyakravalónak, de azért nyelve mint a szélmalom, s szeme forog, ha a tizedik tálat behozzák.

Az asszúborok sorozata közben nem folytathatá tovább lelkesedését, s összeegyengetvén kebelén kancza-mentéjét, mennyire a csokor engedte, vérben forgó szemekkel szónoklani kezdett: Kinn ácsorogván pedig, bukott esküdtből bőrkupeczczé hanyatlott Kuka Vespazián vérszerinti sógorom sövény kapujában, hogy ne kelljen kurta nemesi rendeltetésem szerint egész nap éhen őrzeni az ökörjáromszeget, felvetetém magam az idáig pofozó vagabund czézára, mely már az ótestamentomban hosszú fuvarra járt, s hihetőleg Illés prófétát is mennybe döczögtette. Ezen kirándulásbéli revelatión pedig annál vérmesebben örvendek, mivel nemcsak gyomromat statutionaliter megterheltem, hanem, a mint fülhegyre vevém, e vendégszerető hajlék fedele alatt véletlenül lakodalom esvén, magamat a legale testimonium előtt rangom szerint le is ihatom. Minek okáért ezen vitézlő családot nem tekintem másként, hanem mint ama fényes fiastyúkot a kerek vidék egén, melynek most csak öt csillaga látszik, de ha az ember négy-öt esztendeig nézi, kibukkannak ragyogó csirkéi…

Pipacs a piruló hölgyek daczára, okvetlenül fogytig elemezi vala toasztját, s a ragyogó csirkéket, ha a rajkó-banda be nem ötlik az előszobába, s oly rettenthetlenül nem kezd trombitálni, hogy sem igéret, sem fenyegetés el nem tudja hallgattatni.

XXXI.
(Egy ifjú úr.)

Több mint másfél év telék el a közelebbi események után. Ki valaha saját körében, ön napjai s egybeköttetése ágazatai között, másfél év nyomait híven felkereste: tudni fogja, mennyi idő az;… sokkal több magán események, egyes családok s egyéni sors alakultában, mint nemzeti történet vagy világfolyás kerekei előtt. Hány remény feneklik apró nyűgök békószövegében, mely másfél év előtt erő és dicsőség fényutait mérte? hány ismeretlen arcz hord felemelt szemeket a rang világában, mely észrevétlenül vetegetett hálót az álarczos tömeg közt? Hány eszmét, törekvést, irányt cserélt ki a végzet igazgató keze; hány viszonyban s családtéren találunk omladványt vagy félbenhagyott torzot, melyek virágzásban álltak, vagy jogos alapon voltak megkezdve? A halál s változás birodalma alatt másfél év sokat alakít, csak az érdem marad ugyanazon súlyban és értékben, de mily ritka az! s mennyivel inkább az ép szem, mely azt való alakjában látja, az évtized, mely látni akarja!

Ezen érlelő korköz történetünk szövedékein is elhinté az idősödés jegyét. Mindenik ház, mindenik egyéniség, mindenik viszony, a mi csak ide vonatkozik, fejledt, haladt, bonyolódék saját természete szerint. A szorgalom gyümölcsöket hozott, a szenvedély érlelé a sülyedést, a szeretet örömöket termett, a részvét hálát szült, vagy virágban mutatá sikerét, az érdem közvéleményt szerze, vagy másokat boldogíta legalább: csak Ödön titkai maradtak régi állapotban, csak Vámos nem bírt az időnek hervadozó szövevényei alatt nyomokat találni, melyek a két főtanúhoz, Márk nővére s a vörös dajka cselédéhez vezetnék.

Mindent, mi rejtett vagy nyilvános rendszer útján hallgatag fürkészetre megpróbálható volt, költség és fáradtság kimélete nélkül elkövetett már, erőszakos lármát, kényszerítő vallomásokat nem akart csikarni; tudta, Márk romlottabb erkölcsű, hogysem hamis eskü által kisebb veszélyből is kész ne lenne kibúvni, pedig mihelyt a törvényes üldözés szagát megérzendi, ha el nem szökhetnék is, a két hölgyet elvesztené, s akkor az itéletet indokozó bizonyságok lehető forrása végkép be volna temetve.

Egy estve, a pesti Wurm-kávéház hátsó zúgában nehány borotvált izraelita dugta össze fejét, mindennapi apró tőkés, elegáns hajhászok, olcsó, kéz alatt vett-szedett fényűzéssel, kik már régi nyúzó társak voltak, s mint holló a dögre, rendszerint összekárogák egymást, ha vagy egyenként nem birtak valakit vérig koppasztani, vagy kétes színe volt elhorgázott pecsenyéjöknek, azaz kevesebb biztosság, hogy sem nyolczvan-száz perczentet dobon is összeverhessenek.

– No hát nincs kedve ezer pengőt adni Salamon Vetter? kérdé egy piócza-ajkú fiatal a legöregebbet, kinek tátott szájvége habosan fityegett a sok fecsegéstől.

– Hát miért nem adsz te? felelé Salamon.

– Hiszen adok ezret, Simeon is kettőt, de lám négy kellene.

– Máskor nem veszlek a g’schäftbe, ha szemem lógna is; az egész ember gyanúsnak látszik előttem. Szalárdy Lajos; hisz az apja is oda van; Lőbl kegyelméből nincsen még csőd alatt; ha két hónapig meg nem kapja Frankfurtból a törlesztő kölcsönt, menthetlenül dobra ütik még aranyos ruháját is.

– Mennyiszer mondjam még, hogy nem az apja kér. Anyja Bécsben lakik, tele van aranynyal, mint a zsák, s ez a szeleburdi tartja a madzagot. Ha nem akar fizetni, leszállítjuk az üveges hintóból, de hogyne fizetne, hiszen úgy tékozol, mint a bibliai fiú. Most adhatunk neki, majd őrizzen aztán disznót, mint amaz elődje. De mondom, hogy fizet.

– Fizet bizony, viszonzá kigyó-mosolylyal a ravasz Salamon, mert adósságát kölcsönnel fedezi. Itt van az én könyvem, hol betűrend szerint beírvák az adós nemesek, kik zsidó-kézen vannak. Ni, milyen hosszú sor van a neve után, pedig még csak féléves jövevény.

– Mindössze is tán hatezer pengő. De milyen nagy befolyású fiatal létére; egy évig volt követ. Aztán követnek sem tesznek gazon szedett embert.

– Megtesznek bizony téged is, csak nevelj bajuszt, tagadd, hogy zsidó vagy, s költs harminczezret.

– No, de ily úr? mondá egy zsugorodott képű, ki a piócza-ajkúnak folyvást szemébe vágott, hogy Salamont minden áron húzza be a g’schäftbe.

– Mintha nem döglött volna már sok ezrem ráklábú csődökbe, több uraknál!? én egyedül olyan helyre adok csak negyven száztólikra, hol két huszast kér, a kinek tallérja van, s annak is a fülét a kezembe adja.

– De házasodik is gróf Szalárdy Lajos; milliomos leányt akar hozni Bukarestből; szólott ismét egy czingár koppasztó a rábeszélők közt.

– Azt Lőbl g’schäftelné, hogy rebachja legyen, s pénzét biztosítsa, melynek egy része csőd útján elveszne az apjánál. De kell is ennek a kanczakergetőnek házasság? hiszen most is a híres énekesnő pazar pompájára szed, vesz adósságot.

– Mit gondol avval Vetter, mi csak nyúzhassunk. Egyébiránt nem hiszem én, hogy Athea jó szót adna neki.

– Dehogy nem, állítá Salamon; hát mért láttam színpadon nyakában azon smaragdba kapcsolt tíz sor kelet-gyöngyöt, mit a Müller neve alatt én adtam Szalárdy Lajosnak pénz helyett váltóra?

– No lám, hát mégis hitelezett már neki!

– Száz perczent haszonnal; de megvettem rajta: ezerötszázig lerántám a szakállát.

– Higyje el, hogy most is megveheti. És ha elveszne is, többet nem veszélyez, mint mennyit bőrén nyert. Ezerötszáz pengőt húzott ki zsebéből, s ha ezeret visszaad, ötszáz zsebben marad. Tudna-e Salamon Vetter oly hitlen zsidó lenni, hogy keresztény ellenét, annak saját pénzén megbuktatni ne törekedjék?

Salamon figyelmezni kezdett, s harcz keletkezék pénzszomja és gyűlölete között. Az apróbb uzsorások félszemmel összevágtak egymást biztatólag, noha nem merték szokott fogásaikat mind kimeríteni, hogy túlsággal gyanúba ne hozzák, s végre elszalaszszák a megőszült rókát.

– Igen, igen, milyen mestermű lesz azt a lobogós díszhajót örvénybe rántani; milyen hizlaló káröröm, mily élénk mulatság zsidó piaczon s kávéházi apró klubbjainkban. Ismét veszve egy híres keresztény; megfojtva egy kutya, ki egymás közt marakodik, mégis minket ugat… Salamon Vetter ily érdemet tehet, nemcsak kára nélkül, de nyereség mellett! s mégis vonakodnék? Mit veszthet zsidó Szalárdy Lajosnál? alig van köztünk két hitelezője, az is kétszeresen behúzta már tőle veszendő tőkéjét. Zsidók rántják csődbe, mégis keresztény hitelező veszít, egyikkel buktatjuk a másikat, s hitelező és adós mind rakásra döglik… Salamon Vetter; mégis tudna vonakodni!?

A klubb többi tagjai, ki-ki saját modorában, ráestek a vén Salamonra. Lett lárma, henczegés, érthetetlen zsibaj, de gróf Szalárdy Lajos nevét mindig oly tisztán s hallhatóan mondták ki, hogy minden idegen, ha nem akarta is, kényszerült hallani; mert ez is egyik eszköz az aláásásban, ha valakit már czélba vevének.

Végre veszekvő osztozások után, melynek fele színlés, fele komoly ingerültség, rá hagyá magát beszélni Salamon, s levonva előre három hónapi kamatot százhúsz pengő forintokban, kifizeté Szalárdy Lajos ezres váltóját a pióczaszájúnak, nyolcz darab százassal, melyet mint a kezén keresztül ment mindenféle bankót, szokott bélyegével megjegyzett.

Ki ezen klubbot beszélni hallotta, azt vélné, Lajos a végsőkön vonaglik, s a holnaputáni csőd küszöbén menthetlenül sikamlik befelé, pedig annyira áll attól, jelen segédforrásai közt legalább, mint akármelyik hajhász; de már az így szokás, ha valaki önálló uradalmak nélkül, zsidók közt nehány száz forintot kerestet. A hajhász czimborák sürgeték Salamont, hogy tíz-húsz tallér sápot egyenként kapjanak, mert Lajosnak a pénz tíz percz alatt kellett, s nekiek nem vala, hogy magok adjanak; Salamon pedig gyúrta, törte, gyalázta Lajos névhitelét, hogy minél veszettebb híre futamodván, másunnan ne kapjon, s maga verseny nélkül koppaszthassa.

Mitsem álmodva Lajos, hogy ily csekély hirtelen segítő kölcsönök miatt neve csalárd naplopók, s becsület-irtó férgek mocskos száján kereng s gyaláztatik, kényelmesen szivarozék írótermében. Kandallóján hatot mutatott a roppant márvány-óra, s ő felpillantó figyelemmel kisérte lassú mutatóját, mintha siettetni vágynék. Előtte alvófélen pislogott a kandalló parázsa, elvéve a terem világát, melynek pompás bútorzata, töredékesen mutatá fel tűztől megaranyzott nehéz körrajzait. Tömött rojtú sötét függönyök burkolák magas ablakait; falán állat- és nőképek, Anglia legújabb aczélmetszvényei; egy-egy szobor vagy márvány díszoszlop az aranyzott szegletekbe állítva, s szerteszét, olvasó- vagy játékasztal körül különszinű bőr és gyapjú, bársony nyugszékek, pamlagok, melyeknek lábait angora- vagy párduczbőr ölelte körül. Olvasó asztalán felmetszetlen frank és angol könyvek, a statusgazdászat, s publicistai eszmék conservativ elvű íróitól, nehány olvasatlan száma a Times és Journal des Debatsnak, hajtásában maradt Budapesti Hiradó, s honi divatlapok, melyeknek operai előadásokról írott hasábjai mutató ujjal felszaggatvák, a mohó olvasás jelével. Egy esztergában metszett rakpadon nehány vont csövű czéllövő pisztoly schnellerrel, egy pár bajvívó belga cső; közelében egész rend drága csibuk letámogatva, s ékes állványon soknemű amerikai szivarszekrénynyel, négy vonalban pedig ragyogó tajtpipák, miknek kupak során tűzszín fénycsíkot vet a gerjedező szén.

Egész felszerelés drága, s vannak közte jeles műdarabok, de semmi honi czikk, azonban túlságig gazdag, s öntvény és nőművekkel, ék- és dísz találmányokkal annyira elöntve, hogy asszonyi ízlést, puhaság jegyét ölt s küszöbéhez kötött monomant jellemez, ki másutt mitsem élvezhetvén, mindent termébe igyekszik begyűrni vagy kalandos kéjvadászt, ki ízletével, kényelmeivel kaczérkodni akar.

Lajos unottan ült a sötét magányban, míg kívül esős havat kavart a februári szél, s csapongó szárnyával olykor megverte ablakát. Végre csengetett, s lámpát hozata. Barna barkójú ölmagas legény hozta a bronzlámpát, zöld vadász ruhában ezüstre, komoly és tekintélyes, mint egy királyi csatár.

– Elpusztult már házamtól az a pletykahordó kofa? kérdé Lajos mogorván a vadászt.

– Pisze Pistát érti méltóságos grófom?

– Igen, a hálátlan levegő-fogyasztót.

– Elment, de holmiját itt hagyá. Instántiát akar beadni, úgy reméli, hogy méltóságos grófom megkegyelmez neki s visszafogadja.

– Soha; felelt ingerülve Lajos. Málháit, ha nem viszi, rakd ki; kérni se próbáljon, szemem elé ne merjen kerülni.

A vadász kiment; Lajos írasztalára helyezé a lámpát. Nehány szép szobor állongott azon s támlarámákban hölgyek arczképei, massiv íredény drága porczellánból, egy agg helvét óra, s több csecsebecséi az íreszközöknek. Lajos levágta magát asztalához a kemény blancbőrszékre, kihúzta a közép fiókot. Jobbra a szegeleten, egy öntött gyík alatt válasz-váró levél feküdt szétbontva, tegnapról kelve, következő tartalommal:

«Uram! szobaleányom hallá az ön jockeyától, hogy aquarellben festett arczképemet, többekéi között írasztalán tartja, s gyanítni engedi, mintha tőlem birná, a leleplezés jogával együtt. Cselédpletykát nem szoktam forrásul használni, de kérdésemre, melyhez ily hír után igényülve lettem, mások is meggyőztek. Azért sietek megtenni az óvó tilalmat, sokkal lovagiasabbnak tartva önt a nőbecsület kérelme iránt, hogysem tagadó alkalmazásával, más utat kényszerítsen választanom, s mit nem örömest tennék, gyöngédlen hiúsága alúl, magamat, önkörében, nyilatkozat útján kimentenem.

Athea s. k.»

Lajos kivőn egy halvány arczképet a közép fiókból. Noha nem volt tökéletesen találva, az ábrándos szemek, s szenvedő arcz méla fenségéből, rá lehete ismerni a bájos Atheára. Mily hitvány eset, mily ég és földközi távol az eredeti kellem s utánzott máz között; gondolá Lajos magában. De melyik képiró tudna tökélylyel visszaadni arczot, lopva ügyeletlen mozgalmaiban, a vonások változata közben kell leragadoznia? s különben is lehet-e angyalt festeni a föld színeivel?… Egészen amaz epedő, láng szenvedélylyel függött a képen, melylyel a debreczeni tűz estéjén atyja termében kisérte. Érzé, hogy akkori sejtelme valósul, hogy félelmes hatalom köti, ragadja a varázs-delnőhöz, melynek lánczaiból nincsen lélekerő kibontakoznia, hogy mélységek nyilnak a növő szenvedélyen, hogy nem lesz védhorgony az örvény orsójában, s a fején elcsapó áradat reá temetkezik… Merengése közben ingerülve lőnek vonásai; a tegnapi levél jutott eszébe, s kikapta azt a réz gyík alúl, hogy válaszoljon reá, de mielőtt tollát tintába mártaná, visszatette azt; a szégyen és küzdelem elhalasztá a gondolatban szünetlen változó felelet sorait.

Zár alá rejté a borzasztó levelet, s mintegy szóródásból egy csinos éktokot nyitott fel, melynek atlaszbéllésén párisi név és bélyeg aranylott. Igen drága karperecz volt abban; benső világa behúzva azur zománczczal, s rajta nap-hold szín felelő drága kövekből és gyémánt csillagok, kívül pedig éjfekete emaille, s a perecz koronáján tiszta smaragdokba foglalt ősz istene az agg időnek, kaszája alatt óra-lapot tartva, mely soha nem hibázó pontossággal járt. Lajos elégült mosolylyal nézte a remekműt, melynek különcz eszméje mesteri sikerrel volt kivive; s gondolata e perecz jövőjével látszék foglalkozni. A ki tudja, hogy a smaragdot és fekete színt Athea kiválólag szereti, könnyen azon véleményre jöhet, miszerint az ékszer reá van számítva.

E néma jelenet nemcsak azt magyarázta meg, miért küldé el Lajos Pisze Pistát, hanem azon furcsa természetű viszonyt is, melyben Atheával állott, s ha Salamon zsidó tíz sor gyöngyét és szavait egybeveti az ember e közelebbi körülményekkel, alig képes megfogni, miként ékesítheti magát Athea Lajos tulajdonával?

Míg Lajos némán szeretgeté a másodszor kezébe vett képet, fölröpült megette a másfél öles szárny, s széles paszományú inasa előtt belépett az előszobából Beatrice. Fehérsárga arcza, s halavány karjai most még gyöngébbek, szeme, fogai ragyognak, keze a finom keztyűben kicsiny s félelemig fehér; úgy látszik, e nőt nem emészti önházának sorsa, mert mióta férjét elhagyá, folyvást ifjodik. Fehér, reszkető kócsagbaratt gyémántokba fűzve, s szőke fürtei közül gazdag brilliánt fény töredezik át drága függőiről. Öltözete lyoni barna bársony, melynek kövér redőit granát színre festi a lámpafény. Keblén gyémánt bokréta, karjai rakvák köves pereczekkel, miken csomókban lóg a divatfüggelék. Fényüző szenve nem látszik lankadni a telő időkkel, sőt gyermekies növekedésben áll, mert füző zsinórja is legújabb találmány. Bejöttével még egy lámpát s gyertyákat parancsolt, magát pedig belemeríté egy sötétpiros pamlag karéjába.

– Nagy ebédről jövök, mondá Lajos kézcsókjának fogadása közben. Az asszonyok egytől-egyig szerelmesek beléd, ki nem fogynak dicséretedben. Henyéldy grófné állítása szerint legszebb kocsid, díszfogatod, livréd, s paripáid vannak egész Pesten. A burocratiában ki sem mérkőzhetik veled; módod, formád, udvariasságod beillenék akármelyik udvarhoz, s ezt valamennyien ráhagyák.

– A farsangon cotillon-tánczosa voltam Henyéldynének, felelé Lajos, miközben egy szomszéd pamlagon magát pongyolán elveté, fénymázos lábait maga alá rántván. Egészen divatba jött az elhagyott asszony, olyan tarajos lett, mint az ágaskodó kakadú.

– Ha ha ha! de mindegy, csakhogy szeressenek. Mindenbe bizhatol, ha nőknek tetszel. Ők szépen, haraggal, csel- vagy erőszakban rábirják, beszélik férjek uraikat s azok vagy akarják vagy nem, melletted sürgetnek. Eleven példa az apád, mit tehet a férfiak irányában egy nő… Nagyon jó úton vagy, csak ámítsd folyvást őket, ha kineveted is. Már mindenik eszét magaddal hurczolod, szeretnék egymást összetépni az irigység miatt. Hogy is ne drága telivérem, te csábos Don Juán, ha anyád nem volnék, tán beléd szeretnék; mondá hizelgően vállára fonódva, a mi tőle, ki jól tudá, hogy Lajos nem fia, kissé túlságos volt.

– Csaby tanácsosnő nem volt-e ott? kérdé Lajos végig simogatva Beatrice vállölelő karját.

– De igen édesem, vetélkedett magasztalásodban.

– Farsangon kivívtam, hogy díszhölgye legyen az ifjak báljának. Első esetben ért conservativ asszonyt ily tisztelet, azt nem feledheti, meg így alkalma lett fukar Janiától legalább egy bécsi öltönyt kicsikarni.

– Nagy kópé vagy mon cher! mégsem merne Csaby ellenséged lenni, mert Arabel minden nap szemére vetné titkolt parókáját… Apropos! a kis czingár orángutang, marquise Lunèvre imád még superlativ grádban, győzelmed a tábor sorompóin is behatott.

– Ha ha, csak képzelje mama, mindig à la tartar, vagy espagnolesa ment a páholyomba, ha átengedtem neki; pedig nem egyszer addig vihogott, hogy kiejtett vendégfogát könyöklőmön hagyta.

– Annál kevésbbé akarhat harapni, édes drága szépem.

– Büszkeségem az, ha viseletem, mama kivánatait megközelítheté.

– Comme il faut mon cher! Kielégítesz!… e tapasztalat kifizeté azon merényt, hogy február végén öt napra elhagyám éretted a fenséges Bécset. Bécsbe jöendsz mon cher, pedig rövid időn. Hogy is maradhatnál sokáig, te ritka díszvirág, a dudvás konyhakertben?…

– Magnifique? hiszen mama átvehetné Pompadour szerepét. Most hát nincs más hátra, mint megkérnem az anyák legszebbikét, hogy adósságomat született kegyessége szerint fizesse ki! mondá sima hangon Lajos, miközben Beatrice keztyűtlen kezét szerelmesen nézte közbe-közbevetett csókjai közt, mintha annak eléggé át nem ismerhető szépségét csodálná.

Beatricét meghökkenté ugyan a frankdrámai véletlenséggel jött pénzkérés, de keze csodálásától nem akarva visszahozhatlanúl elriasztani őt, mérsékelt szemrehányással támadt rá.

– Ugyan csunya mon cher. Újolag adósság? már másodszor hat hónap folytában! Hova tudod tenni? atyádtól szép apanaget huzasz, pedig azt hallottam, kártyán is sokat nyersz; s mennyit kifizettem már én helyetted?

– Lám angyaljó mamám, csak nem élhetek úgy, mint egy tót diákból termett concipista? Én, kinek ereiben, legszebb anyám magas kegyeiből herczegi vér buzog (Beatrice elpirult), kinek anyja a birodalmi fővárosban salont nyit, az udvar köréhez tartozik,… lehetnék-e összevont, zugba dugott, ignorált medve, kiről egy harmincz forintos ó mágnás ezt kérdje: ki az?… Nem, nem, édes mamám, ezzel tartozom nevednek, származatodnak, ó fényednek; miattam egy foggal se állj alább a herczegi lajtorján, mint nagyanyám állott… De mily szép, mily tekintélyes, mily ellenállhatlan hatalmú ma ezen arcz mamám! a komoly fenség, szelíd tekintet, s mégis parancsoló szemek! Valóban kedvezőbb napján meg nem mutathatná magát az irigy pestieknek.

Lajos még tovább fűzte volna hizelgő szavait, bő és szakadatlan folyamban, míg Beatrice az első hatás ingerültségéből megjuhádzandott, de őt a mondottak is annyira érdeklék, hogy alkalmat vőn a tükör végett felállani, meggyőzendő magát, Lajos bókjainak valósága felől.

– Hiába indokolja, igazolja adósságait édes pazarló Alcibiádom, mert az habár arszlánias, mindig hiba marad; mondá Beatrice közeledtében, elégülten mosolygó arczczal, mert maga is úgy látá, hogy ma csakugyan jó színben van.

– No de megbocsát angyaljó mamácskám, hogy dicsőségeért vétkeztem; folytatá felkelve Szalárdy, miközben Beatrice fürtjét igazítá, mintha kellemét élvezné.

– Mit érsz bocsánatommal, ha ki nem fizetem? kérdezé a fokonkint lekötött hiúság.

– Megbocsátni vagy fizetni az mindegy herczegi véreknél; viszonzá megtisztelő büszkeséggel Lajos.

– Bizony pedig se kedvem, se pénzem fizetni, mondá ismét komorúltan Beatrice, megkapva a mindjárt kicsikarandó igéret kellemetlen következésétől.

– Nem úgy, hanem úgy herczegi mamácskám, engemet büntetne, s magát bosszulná meg. Ha schatulját nem fogja megnyitni, hiába visz Bécsbe. Nyomorult összeg miatt Pesthez kell ragadnom, mert ha kimozdulok, lárma és izgatás támad hitelezőim közt. És látja, legokosb, legszebb angyal édes anyám, ha Bécstől elmaradok, ki fogja élénkebb divatba hozni házát, magát, hirét, ünnepeit? ki torlasztja meg a malicieuse sérelmeket, egyik-másik mellőző úrhölgyön? ki fog annyi özvegy s szalmaözvegy nőrokonnak ügyes, imposánt világadó lovagjává lenni? s ki egyenlítend oly sok apró hepe-hupát a mamai család salon horisonján, mikről annyiszor s oly érzékenyen panaszkodék már?… Aztán meg… jó, hogy eszembe jut,… hiszen mama meg akar házasítani;… ha csakugyan oly gazdag azon bankár leánya, majd visszafizetem a menyegző után.

– Ott is hálóimat téped, ellenveté kaczérkodó czáffal Beatrice. Azt mesélik Bécsben, Bukarestből hozasz milliomos leányt.

– Lőblt bolondítom az atyám kedveért. Ha nem biztatnám őt, hogy eljegyző tervét rokonszenvvel veszem, rég csődöt kért volna mamám férje ellen, s akkor közös nevük szépen sárba esik; holott így időt nyerünk törlesztő kölcsönnel kivágni magunkat.

– Hát hajlandóbb volnál választott menyemhez?

– Jó mamám ízlése szentírás nekem.

Beatrice, kinek különben sem volt komoly szándéka megtagadni váltott gyermekétől az adósságfizetést, e könnyelmű házassági alkuban végkép megengesztelődék. Azt hivé, e két személyből álló társaságban csak ő számít s kereskedik alkuvó felével, csak neki van önző terve (miszerint Lajost Bécsbe törekszik erőszakolni, hogy holt háza megelevenüljön, s társalmi kigyók s alakosok ellen ijesztő krampusza és mumusa legyen); Lajos pedig szívfenekig őszinte és feláldozó, kinek egyetlen törekvése, anyjának tetszeni. Ha e sajátságos jellemet fürkészi, vagy az intéző tervek estjén tett vallomásait mélyebben észleli: át foghatta látni, mennyire valótlan Lajos szájában minden tett igéret; mennyire nem is jár eszében bécsi lakás vagy házasság; s egész jelen csataterve mennyire a pillanati szükségostrom ellen forog s intéztetik… Senkit vakká tenni nem könnyebb, mint önző és hiú hölgyeket.

– S mennyi azon adóssági öszveg, melynek borzadalmas súlya? kérdé Beatrice tréfás pathosszal, gondolva, hogy a nélkül is jól ráijesztett már szorongó kegyenczére.

– Anyácskám schatuljához csekélység, viszonzá Lajos karjába fonódva, miközben Beatrice szép kezét tenyerébe nyujtóztatva még egyszer megcsókolá.

– Mennyi, mennyi? míg kedvem el nem megy; sürgeté a grófnő állát veregetve a sima instansnak.

– Kilenczezer pengő; felelt Lajos egész alázattal.

Beatrice indulatba jött az összeg száma miatt, de már itt büszkébb volt, hogysem ajánlkozó kegyét újabb vitázással visszatartsa. Nehányszor végigment a terem szőnyegén, aztán kezét hálacsókra nyujtva, magasan felemelt arczczal, mosoly nélkül, komoly szemnyomattal mondá: – A pénzt tíz nap alatt leküldöm, de mindenesetre utolsó leend.

Lajos nyakába, kezére, sőt tulzó tettetésben lábaihoz borúlt a legjobb, dicsőbb, páratlan anyának; s ezen bohózatot annál örömestebb játszá el, mert tetőtől talpig meg volt győződve, hogy e segélyrovat semmi esetre sem leend utolsó.

E műkedvelői szinészkedés közben, eljött a színi előadás ideje. Beatrice gyertyákat tétetett egy tükör elé, rendbeszedett magán minden kellemeket, s gyárvíz szépítette arczát és szemeit vidám nyomatba helyezé, mint egy boldog menyasszony, ki kérőjét csak esküdtnek hitte, holott szolgabiró.

– A mint reggel mondám, a mai operában páholyvendéged leszek; mondá aztán ragyogó keztyűjét húzva kis kezére. Már csak meghallgatom ezt a pesti csodát, kiről annyit beszél vagy százötven ember, és három szerkesztő, hogy előfizetőik feje megfájul már tőle. Atheát nem láttam, mióta Gyapjasy Debreczenben a főispánra tolta, de meg nem foghatom, hogy csinál furorét az együgyű verkli, no persze provenceben fapénz is jó, az ily épicierféle haute voléenak.

Lajos örült a véletlennek, miszerint esetleg Atheára tért Beatrice, mert már törte fejét, miként fonja be egy lappangó tervébe; felette ingerlé e sértegető gőg s magaskodó irigység; más úrhölgy talán nem is mondhat vala ilyesmit még társaságban sem, hogy ellene kiméletlenül ki ne tört volna. Azonban őrizkedék megbántani azt, ki szeszélyeiért éppen most vet sárba kilenczezer pengőt, s ki még azonkívül anyja is, következőleg újabb huzavonáinak kitéve marad.

– Mon dieu! herczegi mamácska, jó hogy valaki nem hallá; mondta Beatricéhez enyelgő sughangon. Atheával Pesten nagyon vigyázni kell; képes volna az ember népszerűségét koczkáztatni, ha őt kritizálja. Okos, bolond, apraja nagyja, cadet, diák, tudós, csirizfaló, dandy, crème, aggbordák s az ingyenjegyesek dühödt legiója érte küzd, disputál, lő, vág s vetélkedik apotheosisában; s mégis ach ridicul, annyira nem tudának menni, hogy csak egyszer kocsin haza huznák; persze provenceban paraszt-lázadás van, de fogalmuk nincsen fensőbb méltánylatról.

Beatricenek igen tetszék e kicsinylő gúny; nem ismerte fiát, hogy ő képes, imádottjáról is körülményekhez képest így szólni, és hogy e gyanús kezdet után okvetlenül önző tárgyalás fog bekövetkezni.

– Becsüllek mon cher, mondá az elégült anya, nem is lépek egyet sem darab közepéig, lássa meg az elkényezett donna, hogy nem érte megyek színházba; s leült a pamlagra, hogy szavát megtartsa.

– Mégis, drága mamám, nem volna eszélyes magas közönyét ily ingerlő modorban mutatni; a pesti nők fognák ízlésöket megbántva érezni, ha mamám kénytelen surrogatnak bélyegzendi azt, mit ők falánkul élveznek. Sőt úszni kell a nagy folyammal. Midőn a tömeg dühödve van, legkönnyebb tőle dicsőséget nyerni. Pártolni, kegyelni, kijelelnie kell mamámnak Atheát, s ez úton nemcsak ő vele fogja éreztetni, miként, minden vidéki hirecskéje mellett, mélyen egy főrangú hölgy alatt áll, hanem a nép előtt osztozni fog dicsőségében, mert a kegynő neve a kegyenczével együtt jár. És ezen szerep herczegi mamácskámnak annál jobban áll, mert a kis parlagi csalogány, magas salonjában keresett először észrevétetést, emelő kegyet, segélyt, közvéleményt, a mint hogy atyám közbejötte szerzé meg neki e színpadot, híre, szerencséje küzdhomokját.

Mindezt oly színlett bensőség, oly rábeszélő szükségességgel adta elő Lajos, hogy Beatrice nem is álmodá, hova czéloz, hova vág ezen garçoni tervezet? s mint a hiuság minden ágán, úgy itt is le hagyá lépezni dicsszomjas lelkét.

– De miként tüntessem ki? csak nem kérhetem meg versekben saját menyeműl!

– Ha ha ha! mily sós, csipős élü ötlet; hizelkedék Lajos, levéve anyja barettjéről egy reszkető pehelyt. Egész világ elismeri, hogy mamám ily tárgyakban elmés, találékony, gyöngéd, utolérhetlen! Csak akarnia kell, hogy minden bécsi nő irigyelje nevét, mit ötnapi Pesten mulatással, a magyar közvélemény lármás ajkaira játszott… Apropos! Nem sugta meg Henyéldy grófnő, mit ajándékozott Athéának?

– A koldus! még az is pártfogó szerepbe tolja hitvány nevét? Ugyan mit adhatott, ha csak elébb ő nem kapta mástól? viszonzá fitymáló ajakkal a meglepett Beatrice.

– Tíz sor keleti gyöngyöt smaragdba kapcsolva; felelé Lajos.

– S maga ma is utánzott rococo nyakéket viselt, melyre avatott szem egy ölnyiről ráismer; mondá Beatrice megrovó keserűsködéssel, pedig maga sem hitte, a mit állított.