A megyeház udvarán behajtatott a négylovas hintó, berobogott a tizenkét lovas hajdu, ennyi zajra mégis csak meg kellett mozdulni valami élő léleknek a házban.
A strázsán kívül az őrszobában csak két hajdu volt még, az egyiket a hideg lelte, a másik meg a csizmáját foltozta, azok nem jöhettek, hanem a melléksikátorból, mely a börtönökhöz vezet, előczammogott a várnagy, a ki egyúttal porkoláb s a rabokra felügyel, hogy a dohányt elég apróra vágják. Öreg legény már, borotvált vörös arcza s félreütött orra van, a bajusza rövidre nyirva. Ő is hajdu egyenruhát visel, strázsamesteri ranggal. Az a legkiválóbb ismertető jele, hogy az egyik lába térdben görbe, minélfogva minden lépésével úgy tesz, mintha le akarna ülni.
Régi embere már a vármegyének, haszontalan ügyefogyott ember, de hát csak nem lehet kilökni az utczára. Ponthay gróf is jól ismeri.
– No hát, Karakó! fáj-e még az ökörcsont? kérdi tőle, mikor elébiczegni látja.
– Az ökörcsont nem, hanem a többi, felel rá a porkoláb.
(Tudniillik, hogy egyszer keresztül ment a lábaszárán a terhes szekér, s általános a hiedelem, hogy az egész hiányzó csontot egy egészséges ökör lábszár-konczczal sikerült helyettesítenie a megye csodakurás orvosának, s az ökörjárulék tökéletesen otthon találta magát Karakó uramnál, hozzá forrott. Si non e vero…)
– Hát itthon van-e a főispán úr ő méltósága? kérdezé tovább a hintójából leszállt hatalmas úr.
Karakó uram mindig köhinteni szokott előbb, mielőtt választ adna.
– Krhm, km. Engedelmet kérek. Az nincsen idehaza. Kiment a jószágára.
– Hát az első alispán úr?
– Engedelmet kérek. Kint van a pusztáján.
– A főjegyző úr sincs idebenn?
– Engedelmet kérek. Kiment a tanyájára.
– És az archivárius úr?
– Engedelmet kérek. Azzal nem szolgálhatok, hogy hol van.
– Az otthon van a felesége kastélyában, Pogányházán.
– Tehát egy árva lélek sincs a megyeházában? Nagyon jól van. S hol vannak a főispán úr tiszti szállásának a kulcsai?
– Azokat ő méltósága elvitte magával.
– Az sem baj. Karakó uram azonban itthon tartsa magát, s várja további rendeleteimet; most nincs szükségem rá.
– Én, meg a rabok szolgálatjára állunk excellentiádnak.
– Köszönöm.
Azzal szép csendes halk hangon kiosztá a rendeletet Ponthay Adalbert a maga embereinek. Oh, volt itt gondoskodva minden eshetőségről. A tizenkét legény között volt olyan ezermester is, a ki fel tudta nyitogatni sorban a bezárt ajtókat. Lakatosért sem kellett küldeni. A főispáni szállás kénytelen volt vendégszeretettel feltárulni a királyi biztos úr előtt.
Onnan ugyan minden kényelemre való utensiliák hiányzottak; a konyhából a főző edények, a pohárszékből a tányérok, poharak s a nyoszolyából az ágynemű. Mind nem baj az. Ő excellentiája egész társzekérrel küldé előre a saját asztali készletét, a szakácsával együtt. A komornyikja is azon a szekéren utazott. Ezek már két nap óta itt vannak a «Régi Nap»-nál, csak át kell mindent hordatni. De ha itt nem találnának is lenni, valami véletlen által meggátolva, ő excellentiája tudja, hogyan kell magyar úri embernek utazni? ott van a hintó ládájában a legszükségesebb: a felfújható szélpárnák, a szarvasbőr-terítő, ott van az elemozsinás ládikó hideg sültekkel, aztán a jól ellátott pinczetok; a somogyiak hirtelen rendbehozzák a hálószobát, fel is terítenek, a míg szakács és komornyik innen-onnan előkerűl. Nem hiányzik semmi, csak épen valami étkező társ, az asztaltól. Talán még az is kerül valahonnan.
A somogyiak is gondoskodnak magukról. Itt ugyan a főispán konyháján még csak egy gulyáshúsnak való bográcsot sem hagytak; de a zsivány-pecsenye megsül egy fanyárson is, hozzávalót ád a mészárszék és a hentesbolt, s ha nincs tüzelő, mindjárt előkerül az is, csak a gyülésterem karzatáról lehozzanak egy pár padot, azok is tölgyfából vannak.
Különben mulatság van elég. Épen a megyeházával szemközt van felállítva a kolompáruló bódéja, a hol a juhászok próbálgatják a különféle birkaharangokat; a tér közepén már megkezdte a működését a komédiás társaság, a mit hirdet a bőrrepedésig püfölt öreg dob, meg egy sivító kintorna, a mi órahosszant tilinkózza az «eladom a kakasom – tizenhárom garason» nótáját; egy vak koldus meg egy csonka koldus versenyez egymással két átelleni szögleten, irgalomkeltő virginálással, és azonfölül a kálvinistáknak nagy halottjuk lehet, szünet tartás nélkül huzzák a harangot. Van belőle három: egy igen nagy, egy igen kicsi, aztán meg egy repedt.
Egyszer azonban, mikor már épen le akar ülni az asztalhoz a királyi biztos, hogy magányosan hozzákezdjen a kinálatlan falatozáshoz, olyanformát hall, mintha a feje fölött járkálnának.
Tudniillik, hogy az egyemeletes megyeháznak a kellő közepén van még egy felülemelkedő tractus, a miből kitelik egy szoba.
Ki lakhatik ottan?
Adalbert gróf csengetett (csengetyüt is hozott magával) s azt mondta a hajdunak, hogy küldje be hozzá a várnagyot.
– Van valaki idefenn a fejem fölött a donjonban?
– Krhm, km. Igen is, engedelmet kérek, ottan laknak.
– Hát már azok miért nem hagyták el szintén a vármegyeházat, ha a többi mind elpárolgott?
– Mert azoknak nem szabad, kérem alásan.
– Talán arestánsok?
– Oh dehogy! engedelmet kérek alássan. Hogy tennénk arestánsokat a contignátióba, pinczében azoknak a helyük, még onnan is megszöknek. Az a két úr odafenn a «homo regius» meg a «homo capitularis». Ide vannak küldve ő felségétől statutióra, s a törvény regulája szerint a homo regiusnak kötelessége a statutio után hat hétig a vármegyeházán maradni, s bevárni, hogy nem protestál-e valaki?
Karakó uram nem járt több iskolába, csak a syntaxisig, hanem a sok évi praxis alatt ragadt rá annyi juridicai ismeret, miszerint hivatva érezheté magát ő excellentiájának a magyar közjogból felvilágosításokat adni.
– Hogy hivják ezt az urat?
– Méltóságos Rézkuthy Barnabás, locumtenentialis assessor úr.
– Hallottam a nevét valaha. Hát a másikat?
– Az «csak» egy pap. Nem tudom a rangját. A nevét meg elfelejtettem.
– Van veres öv a derekán?
– Én bizony nem néztem meg. (Karakó uram vastag nyakú kálvinista volt.)
– No mindegy. Hát menjen fel kend ahhoz a két úrhoz, s invitálja meg a nevemben egy pohár borra, meg egy kis collatióra.
Karakó uram megjárta a nehéz utat a másféllábával, telhetőleg rövid idő alatt s visszabukdácsolva, megreferált.
– A homo regius azonnal fogja tenni tiszteletét, csak gálát vesz föl, hanem a homo capitularis engedelmet kér, ma péntek van, neki bőjtölni kell.
– No hogy annál jobban bőjtölhessen, vigye fel kend neki ezt a dobozka sardinát. Itt tudom, nem kapni halat. A másik úr meg ne sokat gálázzon az én kedvemért, látja, hogy én is csak «bon jour»-ban vagyok «itthon».
De biz azért a locumtenentialis assessor úr csak felölté a zöld máncseszter zrinyijét, a kardját is felkötötte, sőt még a Lipótrend középkeresztje is oda volt kötve a nyakába a kétujjnyi széles szalagon, mikor belépett.
Most már az arczára is emlékezett az excellentiás úr, találkozott vele egyszer a tavernicus előszobájában. Egy ilyen jeles figurát nem lehet elfelejteni.
Rézkuthy Barnabás úrnak a termete magasságban nem üti meg az öt lábat, de a mi elmaradt a hosszából, azt kipótolta az alkotótermészet a szélességében, vállai oly terjedelmesek, hogy a szárnyajtón csak féloldalt tud velük befurakodni, azután következik mindjárt a has a mi a mellet is helyettesíti, s a két lába azt a látványt nyujtja, mintha két sonka indulna el járni sarkantyús csizmában. Hanem aztán a karjai leérnek térdig. Meghajtani nem tudja magát, csak a két kezét veti hátra, ez jelenti nála a bókolást.
A feje is egészen quadrál a termetéhez. Igazi megoldása a circuli quadraturának, minden négyszegletű rajta és mégis gömbölyű. Ez a fej nem képes alázatosan meghunyászkodni, mert ahhoz való nyaka nincsen. Ez az arcz nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat, a büszkeséget, daczolást, boszuállást, csupa pirosból veresbe átmenő szinek tarkállanak orczáin, homlokán. Álla, orra, homloka, mind kétfele vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapczával, s a felső ajkat diszítő rettenetes torzonborz bajuszszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldök, a miket hogy ha összeránczol, a sűrű, kurta, sertekemény haj lehuzódik a homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyilik a szeme, azaz, hogy csak a félszeme, mert a másik hiányzik s a kire ezzel az egy szemmel rámered, annak minden rémmesét eszébe juttat vele, a mit csak Polyphemus Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiók-mennydörgés.
Ez az úr a legfélénkebb teremtés a kerek földön.
Nem a halavány félelem, hanem a tulipiros félelem megtestesült alakja. Ekkora kókuszdióhajba még kisebb mogyoróbél nem szorult soha.
A ruházatát, fegyverzetét már leirtuk fentebb a homo regiusnak, de az utóbbit még ki kell egészítenünk egy nagy spanyolnád bottal, a minek elefántcsont fogantyúja volt s körültekert szijczafrangja. Ezt sem hagyta el magától.
Az excellentiás úr cordiális nevetéssel fogadta az ajtaján egyik vállát a másik után betoló uraságot.
– De ugyan, illustrissime, nem hivattam én uraságodat duellumra hozzám, hanem egy kis solid vacsorára, mi a kányának hoz ide magával ennyi fegyverzetet? Inkább kést, villát hozott volna.
Az is van. A csizmaszárba oda van dugva az ezüst tok, a miben rendes ember az evőkését és villáját hordani szokta. Hanem a kardját nem hagyta eldisputáltatni magától az illustrissimus.
– Kérem alássan! Hozzá tartozik ez a magyar viselethez. A kard a magyar öltözet kiegészítő része. Mikor ő felségéhez vagyunk hivatalosak díszebédre, a kardunkat akkor is a térdünk között tartjuk. A ki kard nélkül jár magyar ruhában, azt felszolgáló hajdunak nézik. Én még éjjel az ágyba is odafektetem magam mellé a kardomat. Ez a kard ott volt Budavára vivásánál is.
– No de legalább azt a sinkót tegye le a kezéből, illustrissime.
Azt tehát odatámasztotta a szék támlájához, a melyre leültették, hogy keze ügyében legyen.
Ő excellentiája azonnal hozzá fogott a mai ülés érdemleges tárgyalásához s elkezdte szeletelni a sült borjuczombot a magával hozott ezüst tányérkákra, míg egy furfangos etuis több rendbeli egymásba tolható ezüst pohárkákat adott elő a finom sombor számára.
Rézkuthy Barnabás úr ez alatt nyugtalanul nézegetett a háta mögé. Egy ablak, redőnyöstül együtt nyitva volt.
(Én nem tudom, ezek a mágnások honnan veszik kölcsön a bőrüket, hogy mind nyitott ablak mellett dégálnak? nem kapnak ezek se rheumát, se grippét. Azért megy tönkre a gentry, ha velük együtt feszít.)
– Talán nem szereti a nyitott ablakot, illustrissime?
– Bizony instálom, nem szokott hozzá a fejem, otthon mindig süveget viselek a szobában.
Adalbert gróf becsengette a szolgálattevő hajdut, s becsukatta vele a redőnyt is, meg az ablakot is.
Ekkor aztán meg volt nyugtatva az illustrissimus. – Nem a légvonattól félt ő, hanem attól, hogy valami perversus paniperda onnan a piaczról, a mikor ők vacsorálnak, a hideg pecsenyéhez még valami czitromot, vagy mit talál behajítani a nyitott ablakon.
– No de most meg aztán olyan meleg lesz idebenn, mondá a gróf, hogy megüti az embert a guta, vetkőzzünk neki illustrissime.
S maga mindjárt le is vetette a felső kabátját.
– Csak méltóztassék excellentiádnak, egész uri kényelme szerint. Én így vagyok szokva. Menté magát és dolmányát Barnabás úr.
Pedig majd megfulladt a nyakig begombolt zrinyi dolmányban, s később, mikor a bor is kezdte hevíteni, csak úgy sütött az orczája, mint az izzóvá lett vaskemencze.
S csakugyan igaza volt az illustrissimusnak, hogy azt az ablakot becsukatta, mert alig került a sor a hideg őzgerinczsültre, a midőn egy jól kivehető koppanás hangzék épen annak az ablaknak a redőnyén. Valami követ dobtak rá – nem, «az» itt nem terem, valami lágyabb volt.
A homo regiusnak az arcza el nem halaványult, azt nem tehette, hanem elmeredt, az a félszeme, kerekre felnyilva bámult maga elé, az egyik kezével a kardja markolatát kaparászta, a másikkal a nyakában levő Lipótrenden motozott.
– Hallotta excellentiád?
– Mit?
– Azt a koppanást az ablakon.
– Sohse törődjünk vele. Tessék ebből az őzpecsenyéből.
De nem ment volna le többé Barnabás úr torkán semmi pecsenyéből egy árva falat sem.
– Borzasztó egy nép ez! Mondhatom excellentiádnak, hogy borzasztó egy fajzat. Nincs ez előtt semmi szent a földön! Istentelen egy nép! Olyan pogányok most is, mint mikor Ázsiából kijöttek. A legrosszabbra kell az embernek elkészülve lenni, mikor közéjük jön.
– Sohse tessék tőlük félni. No még egy pohárral ebből a somborból.
– Éhhhn? tiltakozék büszkén Barnabás úr. Félni soha! Nem félek én a sárkánykigyótól sem! Nem félek a kitörő vulkántól!…
– De a légvonattól csak fél, illustrissime.
– Attól igen, de nem a csőcseléktől. Justum ac tenacem propositi virum… Nec civium ardor prava jubentium. Én nem magamért rettegek, de excellentiádért. Nagy kár volt azt a dragonyos ezredet nem ide a vármegyeház udvarába elszállásolni. Engemet nem mer bántani az a nép! Mikor kilépek az utczára, ezzel a Lipótrend-szalagjával a nyakamon, egyszerre úgy válik előttem kétfelé a tömeg, mint a Veres-tenger Mózes előtt, egy mormogás fut át az egész sokaságon: «Itt jön a hom oregius!» Tudják, hogy az én személyem szent és sérthetetlen! Tudják, hogy a ki engem megbánt, az a király személyét bántja meg.
Rézkuthy úr e hatalmas szavakat ugyanolyan taglejtésekkel is kisérte, az egyik ökle a levegőben volt, a másik az asztalt ütögette, a hangja pedig dörgött mint az oroszláné.
Ekkor egy másik, sokkal hangosabb koppanás hangzott az ablakredőnyön.
E hangra Rézkuthy Barnabás úr majd hogy az asztal alá nem zsugorodott, olyan kicsiny lett egyszerre, s vékony hangon, mint egy kappan, sipegé:
– Tetszett ezt hallani megint?
Aztán jött egy harmadik meg egy negyedik koppanás gyorsan egymás után.
– De már ezt megnézem, hogy micsoda? kiáltá felugorva az asztaltól Adalbert gróf s odasietett az ablakhoz.
– Az Istenért! oda ne menjen excellentiád! Ne exponálja magát! Hátha egy petárda.
A gróf nem hagyta magát visszatartani.
– Legalább öltse fel excellentiád az attiláját, tegye fel a királyi biztosi kalpagját.
– Teszem a patvart! hisz most is úgy izzad a fejem, mint a gőzfürdőben.
Azzal hirtelen felszakította az ablakot, a redőny szárnyakat szétcsapta s lekiáltott a piaczra. (Már akkor sötét volt, lámpásra nem vesztegetik itt az olajat.)
– Mit akarnak kendtek odalenn!
Erre aztán a legkellemesebb csalódást hozta meg a válasz, nem a perduellis nemes urak hajigálták az ablaktáblákat, hanem most érkezett meg a komornyik meg a szakács a bagázsiás szekérrel az útról, s minthogy a vármegyeház kapuján hiába zörgettek (esti harangszó után minden becsületes ember alszik, s a hajdu is becsületes ember), annál fogva kénytelenek voltak ahhoz az expedienshez folyamodni, hogy a mely ablak redőnyein keresztül világosságot láttak átszüremkedni, azon kopogtattak be apró rögöcskékkel.
Tehát megérkezett, a mi a főfődolog, szerencsésen a díszlakomához való czókmók.
– No illustrissime, mondá a gróf, most kezdünk el hát majd igazán vacsorálni. Megjött a szakács.
Rézkuthy Barnabás úr visszataszítá a félig kirántott kardját a hüvelyébe.
– Köszönjék! Már épen le akartam menni, hogy szétriaszszam a rebellis népet.
Most aztán egyszerre megjött az étvágya a második vacsorához is.
A «Régi Nap», szavavihető tanuk állítása szerint a legrégibb vendégfogadó Magyarországon.
Előre kell bocsátani, hogy ez a «regále» egy compossessoratusnak a birtoka, a mi azután egyszerre érthetővé teszi, miért van róla köröskörül lehullva a vakolat? a felől bátran meg lehet vizsgálni, meddig tart a téglafal, hol kezdődik a vályog? A tetején minden esztendőben foldozzák a zsindelyt, minélfogva az úgy néz ki, mint valami himzés. A kapuja fölött lóg egy nagy vastábla, a min ragyogna, ha tudna, a régi nap, a mi csakugyan nagyon régi lehet, mert már egészen fekete.
A kapu bejáratán gyenge salto mortale a behajtatás, akkora zökkenő van az idők folyamatján felszaporodott széna-szalma törmelékből előtte. Jól mondják a tudósok, hogy emelkedik a föld. Az emeletre lépcső vezet föl, s abból csak egy grádics hiányzik, a mi nem baj, a ki egyszer nagyot lépett rajta s elharapta a nyelvét, az másodszor aztán vigyáz magára.
Van ott vendégszoba talán hat is. Csakhogy a Nro 4-ben birkabőröket szárítanak, a Nro 3-nak meg beszakadt a plafondja (már régen), a Nro 5-nek az az elsőbbsége van, hogy az istállóból kihordott trágyahalomra nyilik az ablaka, egyébiránt nem látja azt az ember, olyan vastag az ablakon a por. A Nro 2 sokkal egészségesebb, mert annak ki van törve két ablaktáblája, de ha az ember oda akasztja a köpönyegét, hát akkor nem fuj be rajta a szél.
Minden szobának a fala (némelyiknek még a stukaturja is) tele van irva itt mulatott vendégek neveivel, a mely munkához évek hosszú sora kellett, vannak szép olvasni való versek és nyájas mondások is közötte. Látszik, milyen nagy itt a kegyelet, másutt ezt mind bemeszelték volna. Azonképen az ablakok is tele vannak karczolva nevekkel, a miket vagy gyémántgyűrű vagy tűzkő vésett oda.
Csukni, zárni egy ajtót sem lehet. Ha be akarja az ember támasztani, széket tesz elejbe. Minek is? A patkány ugyis bejön az ajtó alatt, a hol likat rágott.
Egyébiránt a Régi Nap vendégei nem finnyás emberek. Tudják jól, hogy Ráczországban még rosszabb vendégfogadók is vannak. Hát még Oláhországban! Ha valaki panaszkodik, oda utasítják, menjen csak oda. Itt legalább minden szobában van három ágy, friss szalma van benne, még az egerek is mind ideiek a szalmában. Hát hiszen nem szállnak ide asszonyságok, (azoknak egyáltaljában semmi szükségük az utazásra, azoknak otthon a dolguk). Hanem betérnek vásárok alkalmával becsületes, tekintélyes kereskedők, kalmárok és kupeczek, a kik nem lebzselnek otthon a vendégszobában, hanem a vásárosok után látnak, ide csak a motyóikat rakják be.
Ellenben van itt egy szála is. Ez már egészen kékre van meszelve (gáliczkővel). Itt jól lehet tánczolni, mert minden deszka fel van görbülve. Sőt még luxus is van, tükör, a kibe ha bele néz valaki, lopótökké nyulik az ábrázatja. De bizony öt kép is ékeskedik a falon, Európa, Azsia, Afrika, Amerika és Ausztrália női szépségek által képviselve. Hogy úri mulatságok alkalmával a padlásról egy hatágú csillár is szokott lelógni, azt a padlón felhalmozott faggyucseppekből ki lehet találni. Most másra használják, hagymát szárítanak rajta.
De nem is ez képezi a dicsőségét a Régi Napnak, hanem az, hogy «állás»-ában elfér annyi szekér és hintó, a hánynak a lova helyet talál az istállóiban, ez a fődolog. Aztán meg a két rengeteg nagy vendégterem odalenn a földszinten. Balra a kaputól a nemes urak számára, jobbról pedig az «uraságok» kényelmére. A parasztságnak hátul van a helye a bormérésben. Mind a két terem boltozatra épült, napnál sötét, de este, mikor a gyertya ég benne, még sötétebb, a falai kávészinüek már a pipafüsttől, padlódeszkái úgy kijárva, hogy a csomók kiállnak belőle. Az úriterem hátuljában van egy billard is, de azt jobbadán csak hálásra használják. Székek, asztalok mind keményfából vannak, beléjük sütve a compossessoratus billoga.
Pinczér nincs. Maga szolgál ki minden vendéget a korcsmáros. Dabajkó uramnak hivják. Az apja is, meg az öregapja is mind itt volt korcsmáros. Kicsiny, köpczös, de fürgencz emberke, a ki még szaladni is tud, ha akar.
Most azonban még, a míg a marhavásár tart, semmi oka sincs arra, hogy a maga kommoditásáról lemondjon. Ott könyököl az úri szoba piaczra nyiló ablakában s nézegeti félvállról a szekereket, a mik a kapuján bezökkennek, s egyszer-egyszer hátra fordítja a fejét, hogy megnézze, ki jött be az ajtón, érdemes-e érte leszállni az ablak hidjáról.
A piaczon a nemes urak gyülekeznek, egy csoportban a daruk, másikban a sasok. Azokra a fehér tollukról ismerni, ezekre a feketékről. Egy-egy kortesvezér kapaczitálja a hozátartozókat.
– Te is itt vagy? dörmögi maga magának Dabajkó uram. Ő, mint minden okos ember, legjobban szeret maga magával beszélni. Akkor tudom, hogy ma nagy vendégség lesz itten. Csunyi Laczi el nem marad a potyáról.
A szekérről leszálló alak betoppan a terembe s nagy kiabálást mível a korcsmáros után, hogy neki meg a lovának frissen abrakot! Mikor aztán látja, hogy rá sem hederítenek, megint kimegy.
Most négy lóval, nagy ostordurrogatással vágtat be egy cséza a kapu alá, a kocsis hátul ül, az ölében szorongatva egy vizsla kutyát, az uraság maga hajtja a négyest. Csinos nyalka legény, szőke szakállal, bajuszszal, felbodorított hajjal, vadászcostumeben.
– Korán jösz még Bakala Peti! Beszél magában Dabajkó uram. Nincs még balek.
A nyalka gavallér is betoppan a terembe. Látja, hogy üres, csak a korcsmáros maga van benn.
– Szervusz Dabajkó!
– Szervusz az öreg apád lelke! Beszél ki a vendéglős az ablakon. Jobb volna, a két esztendei zabom árát adnád meg. S hátra sem fordul.
– Van extra szoba?
– Kinek? Minek? úgy sem hál benne a tensúr.
– Hát a bőröndömnek.
– Csak tetesse ide az ajtó mögé. Ismerik már azt a formájáról. Nem lopják el. Tudják, mi van benne.
– Hát mi van benne?
– Egy ing, meg huszonnégy krágli.
A nyalka úrfi nagyot nevet ezen.
– De ezt a necessairemet tegye el mégis. Tudja, hogy mi van benne?
– Tudom, kártyák.
– Aztán, ha kérnek, ebből adjon.
– Csak állítsa be oda az almáriomba.
A nyalka gavallér füttyent a kutyájának s dudolva odább megy.
Dabajkó uram pedig ehhez a mondáshoz kezd magában:
– Aztán a Zöld Marczit, azt felakasztják… Nem végzi be.
A most jött gavallér lovait elkezdi a piaczon jártatni a czifra kocsis, meg egy fogadott parasztgyerek. Mikor az ablak előtt elhaladnak, odaszól Dabajkó uram a kocsisnak:
– Hát Jóska! Tudod-e már, hogy hol laktok?
– Nem én még! Már második esztendeje szolgálok az uramnál, de még azóta mindig egyik faluból a másikba járunk, nem voltunk otthon.
A nyalka úrfi elvegyül a kortesek közé. Ő fekete tollas.
Most nagy mozgás támad a piaczon. A királyi biztos hintaja érkezett meg az átelleni vármegyeházhoz.
Bakala Peti odaküldte már az egy szál czigányt muzsikálni.
A kortesek közt szakadás támad. A daruk az abstinentia politikája mellett vannak, s annálfogva, a mint a hintót és kiséretét meglátják, hirtelen betódulnak a baloldali nagy ivóterembe, a sasok ellenben kívül maradnak s nagy lármát csapnak, a minek semmi rossz következése nem lesz.
Bakala Peti visszajön az urasági terembe, s az ezüst gombos sétabotjával hadonázva, osztogatja a parancsokat.
– Azt mondom, Dabajkó, hogy ennek a hóhérnak sem egy szem zabot, sem egy itcze bort ne próbáljon az úr kiadni.
Dabajkó uram csendesen visszadörmög.
– Talán ez «sem» szokott a zabért megfizetni?
A «sem» szó csavarja az orrát az úrfinak, tovább bokázik.
De végre megérkezik a két legelső törzsvendég, a kikért érdemes ott hagyni az ablakot. Minden vásáron ők a legelsők. A legsolidabb emberek, látszik. Az egyik egy nagy disznókereskedő Ráczországból, a másik egy nagy hentes Debreczenből. Meg van nekik az elévülhetlen helyük ott a kályha és billiard közötti zugban, oda le is telepesznek. Legkorábban szoktak jönni, s legkésőbben mennek el innen. Az alatt elmorzsolgatnak egy-hét (nem «két») czilinder bort, meg harmincz csésze fekete kávét. A rácz kereskedő csibukkal, a debreczeni nagy tajtékpipával van ellátva. A rácz folyvást beszél, magyaráz, kiabál, mind a két kezével hadonázva pihenetlen, a magyar pedig hallgat és azt is nagyon lassan teszi. Csak néha-néha nyitja fel a száját egy szóra, de ahhoz is gyakorlott fül kell, a ki azt megértse. Dabajkó uram már érti.
– Kkkocsm! Ez azt teszi, hogy «korcsmáros úr!»
– Mi tetszik?
– Gegyfekt! Érteni belőle, hogy «még egy feketét!» (Az elejét, meg az utolját a mondásnak nem esik jól a kényelmes polgárnak kimondani!)
– Majd meg a palaczk fenekével kopogtatnak.
– Buamirge! Ez a tatár szó azt jelenti, hogy «abból a mérgesből!» Így hivják a 34-iki bort, a diószegit.
Megint egy új szekér döczög be. Ennek ehkós teteje van, bőr ülése, de rugók nélkül, három ló fogva eléje. Benne ül egy nagy szál magas úri ember, a ki ha kinyujtaná a nyakát, kiütné vele az ehkós tetejét, azért is hordja talán a fejét mindig lehajtva. Az arcza goromba redőket vet, mintha rhinoczéros bőrből volna, a bajusza kurtára van rágva (nem vágva de rágva), a szemei folyvást összehúzva, a szemöldöke lehúzva, az ernyős sipkája az orráig húzva.
Hahaj! döczög magába Dabajkó uram. Megjött már a «hityimatyimókus». Lesz ennek most dolga!
Ezt a furcsa czímet a nép ajka ragasztotta a most érkezett úrnak a nevéhez, a ki így szokta azt irni «hites mathematikus». Tudniillik, hogy ő a vármegye tiszti mérnöke.
Mindenek felett practikus ember. Már az is mutatja, hogy ő az egyedüli megyei tisztviselő, a ki vendéglőbe száll, és nem tart saját házat a székvárosban. Ez így kevesebbe kerül. Ha meg atyafi házához száll az ember, ott nem lehet dolgozni. Pedig Mátray Móricz urat mindenüvé kiséri a dolog, bizonyítják azok a nagy bádog dobozok ott a kasban. Néha reggelig is fendolgozik, a míg alatta a vendégteremben tivornyáznak.
De nem csak a czirkalomhoz ért Mátray úr, hanem mindenben tudós, a mi csak a világon tudomány. Ezért rohanja meg egyszerre a szekerét, a mint a kapu alatt megáll, annyi ügyefogyott ember, hogy alig tud tőlük leszállni. Két oldalt fogják a köpönyegét, a míg a lépcsőn felhalad, nem eresztik el a míg bajukat meg nem hallgatja. Ő pedig szidja valamennyit, s rázza a nyakáról. «Hát fiskális vagyok én? Hát doktor vagyok én? Hát persecutor vagyok én? Hát római pápa vagyok én? Ezer mennykő! Hát még lakatosmester is legyek én?» Hanem azért in fine finale mégis csak minden embernek ad jó tanácsot, segít a baján, sőt hord magával egész homoeopathiai patikát is, s a kinek valami kórsága van, mindjárt be is ád neki belőle, s az vagy meggyógyul tőle, vagy nem gyógyul, harmadik eset nincsen.
– Úgy kell neki! Minek tanult olyan sokat! mondja magában Dabajkó uram. Hát biró uramat mi hozza most ide?
Meglátta az ablakon át, hogy idetart a piaczon keresztül a városbiró egy hajdu kiséretében.
Csak azért is kikönyökölt az ablakon.
Hivta biró uram a nevéről: Dabajkó úr! Dabajkó uram! Nem hallotta. Akkor aztán a tenyerével egy jót huzott neki a megfordított frontjára, azt meghallotta.
– Dabajkó uram! Itt a királyi komiszárus.
– Láttam. Hogy poshadjon meg a maga levében.
– De baj van ám. Ő excellentiája úgy rám ijesztett, hogy most is nyilal az oldalomban tőle. Azt parancsolta, hogy minden korcsmát, vendégfogadót be kell zárni éjféli óraütéskor, a vendégeket kilapátolni. Különben mind a kettőnket egymáshoz vasalnak, úgy visznek Aradra.
– Hüjh! Terrem a lencse! Ez nem jó dolog.
– De nem ám. Ha szót nem fogad az úr, kaszárnyát csináltat a vendégfogadójából a királyi komiszárus.
– Csak ne hozna hát ide az ördög vendéget.
– Már az az úr gondja lesz, hogy hogyan tuszkolja ki őket. De mikor üti a tizenkettőt, üres legyen minden ivószoba, különben jönnek a svalizsérek.
– Csak tudná hát az ember, hogy mikor van éjféli tizenkét óra? De a kálvinisták tornya most mindjárt üti, a pápistáké meg csak holnap reggel fogja.
– Nézze meg az úr a napórán.
– Éjszaka nem látszik.
– Tartson elejbe lámpást.
– Ugyan ne szedje elő tens uram a tavalyi kalendáriomból ezeket az ócska vicczeket. Nem adhatná ide kölcsön a zsebóráját?
– Odaadom biz én szivesen, de már öt hete, hogy nem jár.
– Adja csak ide. Itt van már a Móricz. Majd megigazítja.
(Ugy egymás közt csak «Móricz»-nak hítták a honoratiorok az indzsellért. Nem viselte rajta kívül ezt a keresztnevet senki a vármegyében.)
– No hát itt van. El ne felejtse, a mit mondtam, mert különben mind a kettőnket visznek.
Dabajkó uram ott hagyta a vendégeit. (Jöttek már többen is) s szaladt fel a lépcsőn a Nro 1-be.
A Nro 1 volt a mérnök úrnak rendes szobája, ha ideszállt. Az annálfogva ki is volt meszelve.
Móricz úr épen akkor lökte ki az ajtón az utolsó ügyes-bajos embert, a ki azt panaszolta neki, hogy a szomszédasszony (a boszorkány) guzsra kötötte a beleit.
– Hozta Isten nálunk, tekintetes indzsellér úr! köszönte be hozzá Dabajkó úr. Ejnye de sok czók-mókot tetszett magával hozni. Hogy nem hagyogat el belőle útközben egyetmást.
– Hát annak mestersége van, Dabajkó uram. Tanulja el maga is.
Versbe szedem az úti készséget s akkor semmi sem veszhet el a
hexameterből: «Kuffer, táska,
kalaptok, bunda, fokosbot, esernyő,
Pinczetok és puska, pipazacskó, kostök: a
kulcsok.»
Ugy-e hogy mind itt van?
– De hát még ezek az izék kimaradtak a versből.
– Hja, azok a mesterségemhez való eszközök, azokat úgy sem felejtem el. Hát magának mi baja van? Kell patkányczédula?
– Nem biz a, hanem ihol van ni: ez az óra megállt, aztán pedig meg kell tudnom, hogy mikor lesz éjfél.
– Hát órás vagyok én? micsoda? rivallt rá mérgesen. Hanem aztán mégis csak kivette a kezéből a vereshagymát, felnyitogatta, belefujt, megrázta, aztán felhúzta a maga kulcsával. (Nem volt felhúzva az óra.) No, ketyeg már. Elviheti. Várjon még, hadd igazítom az órámhoz.
– Köszönöm szépen.
– Aztán majd kilencz órakor küldjön fel egy porczió rostélyost, meg egy félmesszely vinkót, addig ne háborgassanak, mert dolgozom.
– Pedig lesz lárma ide alant megint.
– Dejsz én miattam akár a Józsué trombitáit fujják, azt sem hallom, ha egyszer benne vagyok a munkában.
– De jó természet. Hanem az a sok ügyes-bajos nép megint csak háborgatni fogja a tekintetes urat.
– Majd segítek én azon.
– Nem lehet ám kócscsal bezárni az ajtót még most sem. Háromszor is elhivattam már a lakatost, hogy nézze meg; de azt mondta, hogy nem lehet ezt megigazítani. Új zár kellene hozzá.
– No majd azt is megigazítom én tüstént; csak most már menjen a vendégeihez, mert seregestől jönnek.
Azzal kituszkolta Dabajkó uramat az ajtón.
Dabajkó uram mégis csak kiváncsi volt megtudni, hogy miféle ördöngös praktikával fogja kieszközölni ez az ezermester, hogy az ajtó, a miben tizenháromszor elfordul a «kócs» minden siker nélkül, mégis be legyen zárva?
Hát biz ennek úgy adta meg a módját a praktikus ember, hogy felirta krétával kívül az ajtajára:
«Itteneg kolera vagyon!»
A mint aztán jött valaki, meglátta azt az irást az ajtón, utczu! kapta a lábait a nyaka közé s szaladt le a grádicson esze nélkül.
Dolgozhatott a hityimatyimókus csendesen a maga mappáin, nem törődve vele, ha az alatt fenekestől felforgatják is a vendéglőt, meg Tanusvár székvárosát, meg Tuhutum vármegyét a többi vendég urak.
Még ugyan egy rohamot ki kellett állni Móricz úrnak a városbiró úr részéről, a ki megértve Dabajkó uramtól, hogy az órája megigazítódott, azt mindjárt vissza is vette tőle, (a mire Dabajkó uram azt a közmondást applicálta, hogy: «tót adta, tót elvette, tót ebadománya», a biró rusznyák eredetű volt) s azután, nem riadva vissza a «kolera» szótól, berontott az indzsellérhez.
– Tekintetes úr!
– Csak azért jöttem, hogy ez az óra a pápista toronyban.
– Hagyjon békét! Én kálomista vagyok.
– Huszonöt forintot fizettünk érte a minorita barátnak, a ki tavaly itt járt, s azt allegálta, hogy meg tudja csinálni az órát.
– Hát aztán nem csinálta meg?
– De igen. Hanem «egy» tengelyt csinált a két czifferblattnak, melynél fogva, mikor a felső városi óramutató a XII-ről az I órára nyaklik, ugyanakkor az alsó városiaknak a másik óramutató visszafelé járva, XI órát mutat, és így mindig visszafelé II órakor X-et, III-kor IX-et. Ezért is tettük VI órára a delet, hogy halbirozzuk a differentiát.
Móricz úr egészen komolyan vette ezt a panaszt.
– Hát hiszen ezen igen könnyen segíthetnek az urak. Festessék a számokat a tulsó czifferblattra megfordítva X, XI, XII helyett II, I, XII-vel. Így csinálják azt Spanyolországban is.
– Igazán? De még egyéb baj is van ám. Az az óra nem akar ütni sehogy. Csak egyet nagyot serkent, mikor a fertály következik, aztán a kalapács nem mozdul. Pedig huszonöt forintot fizettünk érte a minoritának.
– Hát az megint igen egyszerű dolog. Van egy faczér hajdu a városházán?
– Az nincs. Hanem van egy rab.
– No hát azt a rabot oda kell ültetni a toronyóra alá, egy madzagot kell kötni a serkentőre, annak a másik végét meg a rabnak a nyakára kell hurkolni, aztán a mint az óra serkentője megmozdul, az a rab nyakán nagyot ránt, akkor a rab üssön a kalapácscsal a kis harangra, meg a nagy harangra, a mennyi dukál. Így csinálják azt Spanyolországban is.
– No, ez bizony nagyon modális dolog lesz. Köszönöm a tanácsadást a város nevében.
Ugyan idején volt Dabajkó uramnak visszasietni a vendégterembe, mert most már csőstől jöttek a vendégek. Szerencsére olyan urak is voltak közöttük, a kik hajdút is hoztak magukkal, s az segített a vendéglősnek a felszolgálásban. Még most össze voltak keveredve, fehér és fekete tollasok, s csak a vásárról folyt a beszéd.
De nemsokára erős mozgalom támadt, kezdték a Belizár nevet emlegetni, mire a daruk kiváltak s az ajtóhoz siettek, nagy «vivát»-tal fogadva az érkező vezért.
Tanussy Belizár igazi élőmintája volt annak, a mit tősgyökeres magyar férfinak ismer a világ. Valódi dalia. Közel az öles magassághoz a termete, mégis tökéletes minden arányaiban. Hogy a piedestálon kezdjük a leirását, a csizmái debreczeni mintára készültek, ránczos torokkal, elül kalimpázó bojttal, kéregre vert pengő taréjú aczélsarkantyuval, czombjain megfeszül a sötétkék nadrág, a minek a szija karcsúra szorítja a derekát, annak a hasadékából csattognak alá a bőr dohányzacskó czifra sallangjai, a tűzütő aczéllal. Öblös széles mellét öt sor ólompitykés mellény takarja, állig begombolva, a csokorra kötött fekete fátyolkendő csak lazán fogja össze két felé hajtott hímzett inggallérját. Még szebb hímzéssel kérkedik a lobogós ingujj, melyen a patyolat alig látszik a selyem és ezüst czikornyától. Széles vállairól szíjra csatolt czifra szűr lóg alá, a minek a hímzett czifrázatát remekbe csinálták Miskolczon, kezében réz fokos, derékon markolva.
(Zárjel között mondva, azért tüntet ilyen nagyon a parasztos népviselettel, mivelhogy anyja bárónő volt; ezt a csorbát akarja vele leköszörülni.)
Végre, hogy a fejét is tegyük fel a szobornak: az pedig valami leirhatatlan szép fej. Csak idealis festők teremtenek néha ilyent. Minden vonása nemes metszésű, egymással összehangzó, sugár szemöldök, tiszta, kidomborult homlok, egyenes, kissé nyergesedő orr, mosolyra álló száj, a mi fölött szénfekete bajusz kunkorodik, gácsérfark módjára; a többi arcz simára borotválva, s aztán az egész bezománczozva azzal az aranypirossággal, a mit az egészséges vér és a meleg napsugár fest a férfiarczra. Hollófekete, aczéltündöklésű haja gazdag csigákban omlik a vállára, mikor a darutollas, pörge kalapot leemeli róla.
Ilyen lehetett Thonuzóba! Az a férfi, a kivel az asszonya elevenen temetteté el magát.
A fehér tollas hívek nagy riadallal csoportosulnak rögtön az érkező köré, a ki mindenkivel kezet szorít, még Dabajkó urammal is, s aztán, rézfokosát ledobva a hosszú asztalra, csak annyit mond neki, hogy: «a mi jó és drága».
– A ki jó czimbora, velem tart.
A legelső mindjárt Bakala Peti, a ki vele tart. Mindegy az neki. Feltűzi ő a fehér tollat is, ha arra kerül a sor.
Belizár nem jött egyedül. A soki bandát is magával hozta. Ennek a primása az a híres Tapló Gyuri, a kinek nincs mása az egész hazában. Ő tartja a bandát, Belizár. De annak nem szabad czifrán öltözni, úgy szép a czigány, ha rongyos.
Felhozzák az érmellékit, Belizár leveti magát a lóczára, maga mellé ülteti a szép hófehér agarát, annak is tányért adat, onnan eszik az asztalról. S azzal int a czigányoknak, hogy hová telepedjenek a bőgővel, meg a czimbalommal, az ablak elé; azzal rárántják az idei divatos nótát.
Ez volt ám a szép nóta! Ki emlékezik még rá?
De még alig hogy belemelegedtek Belizár czimborái a sírvavigadóba, a midőn új zsivaj támad a kapu alatt; a fekete tollasok, a kik kedvetlenül kisomfordáltak a vendégteremből, jönnek nagy riadallal; majd kifordítják az ajtót a sarkából.
«Itt jön a Decebál!»
Ez a bátya. Az elsőszülött ivadék.
Tiszta vér! A mi közzé nem vegyült egy csepp sem másból, mint a «prima occupatio» százhuszonnyolcz családjáéból.
Általánosan azt hiszik, hogy a két testvér a csodáig hasonlít egymáshoz. (S ha valaki halálos ellenségévé akarja tenni valamelyiket, csak azt próbálja meg, hogy téveszsze el a nevét, szólítsa Belizárt Decebálnak, vagy viszont. Ezt soha meg nem bocsátják.)
Hanem mikor így színről-színre egymással összekerülnek, akkor veszi észre az ember, hogy nagyon sok külömbség van a két testvér között; a mit azok már a külső viseletükkel is ápolni szeretnek.
Decebál sima ráncztalan kordován csizmát visel, ezüst sarkantyuval, a szárba dugott ezüst tokú éteszközzel, aztán az egész viselete az az úri szabás, a mi középutat tart a mágnási parádéjelmez, meg a paraszt népviselet között. Ez csipőig érő sűrű zsinóros fekete dolmányt hord, három sor ezüst filigrán gombbal, vállán asztrakánprémes panyóka mente lóg félvállról, antik ezüst lánczon; derekán széles gombkötőmunka, selyemöv, a miről a kardot tartó akasztó a bal tomporát köríti; selyem nyakravalójának a két vége arany rojtjaival a mellét veri, míg a nyakát egészen körülfonja, hogy az inggallérból semmi se lássék ki (az pongyolaság volna a magyar öltözetnél), a fején asztrakán süveget hord hatalmas sastollal; a kezében pedig fekete botot, gerezdes fejű kisded arany buzogánynyal, a bot végig kiverve czifrán rézsodronynyal, a mi rabmunka.
S ha már a viseletük ennyire elüt egymástól, még arczban és fejben is igyekeznek megtagadni az atyafiságot. Decebál a homlokát összehúzva hordja, hogy ráncz legyen a közepén, két oldalt pofaszakállt hágy a füle mellett, s a bajuszát hegyesre kiviaszkolja, s megcsavarintva viseli, magyar kosszarv formájára; a haját pedig félkurtára nyiratva hagyja kondor fürtökben szerteszét bomlani. Az arczszine is sokkal barnább, mint a testvéreé.
Hanem azért mégis van valami közös az arczukban, a mit nem birnak elmulasztatni, úgy hogy minden ember kitalálja, hogy testvérek.
Természetesen, Decebál is elhozta magával a maga bandáját. De az ő czigányai már egyenruhát viselnek. Zöld dolmányt, piros nadrágot. A primásnak meg a Tapló Gyuri nyomába sem hághat, mert ez maga az öreg Pontyó, a ki egyedül tudja még a kerek földön Bihari nótáit elhúzni, annak a fia meg Lavottának ismeri minden nótáját.
És itt világért sem teljesedik be az a közmondás, hogy: «két dudás nem fér meg egy csárdában.» Tudják már a morest. A ki előbb jött, annak az ablaknál a helye, a ki utóbb, az a kályha előtt telepedik le, s aztán mikor az egyik banda elhagyja, rákezdi a másik. Ez a wartburgi verseny!
– Adjon Isten, öcsémuram, kiált oda a belépő Decebál az öcscsének.
– Fogadj Isten, bátyámuram! viszonzá az, s izmos karján feltűrve a patyolat ingujját, odanyujtja eléje a fölfelé fordított öklét.
Decebál aztán a saját öklével olyat sujt arra, hogy csak úgy csattan. Akkor viszont ő nyujtja az öcscse elé az öklét, s az csap rá teljes erővel.
– No még egyszer!
Aztán harmadszor is.
Ez az ő szokott üdvözletük, ha összetalálkoznak. Más embernek az ilyen kézcsapástól minden csontja megroppanna. Ők azt így gyakorolták gyermekkoruk óta. Néha harminczszor is ismétlik a szives ökölcsapást.
Decebál a terem másik oldalán terített asztalra dobja süvegét, meg a panyókáját, a mit a hívei rögtön sietnek fölakasztani a fogasra.
Van már két benefactor, a ki a vacsorát fizeti.
Decebál a bal kezében egy hosszú szarvasbőr iszákot hoz, a mi valami súlyossal van megtömve. Azt oda dobja a szögletbe a szék alá s azzal a vizsla kutyájának füttyent, a ki mindjárt odafekszik az iszák mellé, s nagyokat mordul, ha valaki arra felé törekedik.
Azonnal kezdetét veszi a két vér között a kötelőzködés.
– Hát, öcsémuram, volt-e vásár a koczákra?
(Belizárnak van a leghíresebb mangalicza kondája az országban, s a legnagyobb sértés, ha a négy esztendős ártányra azt mondják, hogy «kocza».)
– Hát csak elkeltek olyan simán, mint a kelmed tinai, bátyámuram.
(A hízott göbölyt sem hizelkedés tinónak nevezni.)
– Hiszi a pisze!
– Hát fogadjunk.
– Hát mibe fogadjunk?
– Hát a melyikünk több pénzt hozott haza a vásárból, az rendeli meg ma a vacsorát az egész frequentiának, sasoknak, daruknak, s a ki a kevesebbet hozta, az fizeti a dinomdánom árát.
– Állom a fogadást. Dabajkó! Fontot ide!
Mert tudnivaló, hogy a Tanussyak pénzét nem számlálják, hanem mérik, még ők nem ismerték el a bécsi papirost pénznek, náluk csak az arany járja.
Dabajkó uram előjön a serpenyős fonttal.
– Nem ilyen sáfránymérő fontot mondtam én, hanem a min a lisztet mérik.
– No hát mázsát?
Előhozza aztán Dabajkó a mázsálót s azt felakasztják a boltozat kampójára.
– Lássuk a kend pénzét, öcsémuram.
– Megláthatjuk, szól Belizár, s előre rázva a czifra szűrét, kihúz annak a bekötött ujjából egy ócska harisnyát, a mi torokban át van kötve szijmadzaggal.
– Hát kend a szűre ujjában hordja a kongóját? Tán félti a daruktól? Lám én ott hagytam az én iszákom a szék alatt; nem félek, hogy elhordják a sasok!
(Már micsoda nagy megbántás ez megint a daruknak!)
– De rajta fekszik a kend kutyája.
– No hát lássuk, hogy melyik nehezebb?
Azzal a két pénzes hüvelyt a mázsáló két mérlegpadjára tették. Az egész sokaság összedugta a fejét, úgy nézte egymás vállán keresztül, hogy melyik nyomja le a másikat? az iszák-e vagy a harisnya?
Biz ezúttal a harisnya volt a nehezebb. Belizár nyerte meg a fogadást.
– De nincsen-e rézgaras közte? kapczáskodék Decebál a triumfáló öcsbe.
Az minden felelet helyett felkapta a harisnyát, leoldva róla a hurkot s kiöntötte az egész pénzt az asztalra. Volt valami hatezer körmöczi. Egy-kettő legurult az asztalról a padlóra. «Hagyd azt a czigányoknak».
– No hát ma én fizetek. Kend öcsémuram parancsol. Legyen a daruknak egyszer karácsonyjuk. Mit isznak a daruk?
– Dabajkó! Egy gönczi hordóval abból a harmincznegyediki diószegiből.
– Elég jó az a daruknak! No hát nekünk is egy hordót abból a híresből. Ecsém uram büszkesége! Ő termeszti.
Nagy hamar felgördítették a két hordót; akadt hozzá segítő kéz elég.
– No már most minekünk dézsát ehhez a borhoz! uraskodék Decebál.
Ezen nagyot kaczagtak a daruk. Hahaha! A sasok dézsából fognak inni.
Mikor aztán meg voltak töltve a dézsák, félig diószegivel, akkor előhozták a Decebál hajdui a pinczetokokat. Azokban meg hegyaljaival telt palaczkok voltak.
Decebál azokat a palaczkokat belerakatta a dézsákba, kaczagó kevélységgel harsogtatva:
– A szegény sasok majd csak hegyaljait isznak. Öcsémuram diószegije csak hűtőnek való, hogy a szárhegyit belerakják.
Ez már kegyetlen letromfolás volt. Még tán harag is lehetett volna belőle, ha a czigánynak esze nem volna. Tudja az már, hogy mikor az urak között valami nagy versengés támad, csak rá kell rántani az «ősapáink» nótáját, s egyszerre helyre áll a világ szokott rendje.
A nótára összepengtek a sarkantyuk; a két vezér egymással szembenézve, egy pár délczeg lejtést verbunkolt el az andalgó palotásból, egymást körüljárva, mint a hogy Kinizsi járta a kenyérmezei diadal után.
Aztán: «Igyál pajtás, jó a szállás!»
Decebál azért is Belizár poharát tölté legelébb tele a maga máslásából, összekocczintották a poharaikat, s aztán odacsapták a falhoz, hogy száz darabra tört.
Eleinte csak a falhoz, később aztán minden kiivott pohár az ablakon repült ki, a minek az lett a következése, hogy egy üvegtábla sem maradt azon, s ez azt a veszedelmet vonta maga után, hogy a piaczról a szájtátó csőcselék mind bebámulhatott a nagy ivóterembe s nézhette tetszése szerint, hogyan mulatnak az uraságok egymás között. Egyszer-egyszer ugyan kiment Csunyi Laczi, szétzavarni a fokossal a néző publikumot, de az megint csak összeröffent.
Aztán százat lehet egyre tenni, hogy a bámészkodó siserahad közt bizonyosan van valami bratinája Tanussy Decebálné asszonyomnak, a kit utána küldtek a «lelkem uramnak», hogy lesse ki, hol jár és mit mível. Az a hegyes veres orr, a mi a fejre bugyolált nagy kendő alul kilátszik, legalább szakasztott olyan, mint a Dorkó nénőé, a szép asszony vén dajkájáé, a ki neki egyúttal legbensőbb bizalmasa, annak van ilyen patent-orra, a mit mozgatni lehet, mint a tapirét.
No, ha ő az, akkor ugyan szép dolgokat fog otthon elmesélhetni a «gyémántos uramról!»
Az, hogy úgy öntik odabenn a bort, hogy bokáig gázol benne az ember, még csak hagyján, azok az ékes beszédek is megjárnák, a mikkel a két testvér egymásnak a csínjait szemébe dobálja, még az is, hogy a két nagy úr egymás truczczára, hetvenkedésből, megiszsza a kőolajat, az is derék dolog, de azt már még sem kellett volna tenni, hogy idehozassák a komédia-bódéból azt a solo-tánczosnét s a billard tetején tánczoltassák el vele a kuferczest. Hogy nem szégyenlik magukat! Utoljára valaki egy fidibuszszal meggyujtja a tüllszoknyáját s a nympha sikongatva fut el, letépett rokolyákkal. Úgy kell neki!
No de hát ez még mind ártatlan mulatság, hanem a mitől félni lehetett, vacsora után a dáridó végén csakugyan bekövetkezik.
– Ne vesztegessük a drága időt hiába! szól Bakala Peti, előhozatva a hajdukkal a kis gömbölyű asztalt, s odahelyezve azt a két ivóasztal közé. – Hej Dabajkó! Hol van a harminczkét levelű szentírás?
Dabajkó uram előhozta a kártyacsomagokat s letette a kis asztalra.
– Nem bánom! mondá Decebál. Szeretném öcsémuramtól visszaszerezni a mai dáridó költségét.
– Majd csak meg ne duplázza kend, bátyámuram.
– Hátha még azt a szép czifra szűrt is én vihetném haza az öcsémuram nyakából.
– Ha olyan nagyon megtetszett, inkább odaadom, bátyámuram.
– Ne rontsa meg a familiáját! Mit venne fel a Böske, mikor reggel fejni megy?
Volt erre nagy hahota a sasok részéről.
– Hát hiszen nem lehet minden ember olyan szerencsés, hogy királynét vehessen élete párjának, vág vissza Belizár.
Tudniillik, hogy Decebál úrnak a neje elébb Király Benczének volt az oldalbordája, a birkásnak, attól választotta el, hogy nőül vegye.
Ekkor meg aztán a darukon van a röhögés sora.
(Hejh! ha ezt a tekintetes asszony meghallaná! sóhajt fel a mozgékony orr tulajdonosnéja. Szent, hogy meg fogja hallani.)
– No hát gyepre, bajszos! szólt Decebál, a kis asztalra dobva aranytól degez iszákját.
Bakala Peti a legelső, a ki odarántja a székét, s hatalmába kerítve a kártyát, elkezdi keverni nagy ügybuzgalommal.
– De majd nem úgy lesz az, Petykó pajtás, szól Decebál. Nem úgy játszuk a filkót, a hogy te gondolod. Mert hát az én drága öcsémuram külömb legény a régi druszájánál, neki jó szemei vannak. Én így szoktam kártyázni.
Azzal kihúzta csizmaszára mellől az ezüstnyelű kést, s a játék kártyát keresztülütve vele, odaszegezte az asztalhoz. Így aztán nem lehet paklizni. Minden kártyát egyenkint kell leszelni a kés élén keresztül, s minden új játszmához új kártya kell.
Bakala Peti ezt legmagasabb fokú megsértésnek vette.
– Ez, uram, bizalmatlansági szavazat a társaság irányában. Én így nem játszom!
S megtette, hogy nem játszott, de azért ott maradt sápistának.
Nem is közönséges legényeknek való játszás volt az. Csak ketten maradtak a kis asztalnál nem sokára, a két testvér. A többi csoportban állt a hátuk mögé, úgy nézte.
Az ablakon bekandikáló veres orr csak a tömött csoport közül felhangzó kiáltásokból tanulhatja ki, hogy mi a játék rendje. Ezekből is úgy tud ő már következtetni, mint az álmoskönyvből. (Azért senki se higyje, hogy Dorkó néne olvasni tud; az álmoskönyvben képek is vannak, meg számok, ezeket ismeri, a többit hozzágondolja.)
A melyik a kettő közül hahotával kaczag, az seperte be a tételt. Az az illetlen szokás van náluk, hogy a melyik nyerőben van, az a vesztőben levőt még szavakkal is insultálja.
– No öcsém uram! most mindjárt felhúzhatja a harisnyát a Böske a lábára.
– Nem lesz baj. Engem nem térdepeltetnek le s nem kötnek az asztal lábához, ha üres erszénynyel térek haza, mint bátyámuramat.
Ennél érzékenyebb sértést alig lehet elkövetni férfiun. Hogy az embert a felesége az asztal lábához köti. Azt az embert, a kinek a hatalmasok minden láncza sem elég, hogy őt valamihez hozzákötözze: nem, még a trón lábához sem! És azt egy asszony! – az asztal lábához!! – czérna szállal!!! büntetésből!!!! S annál keservesebb a sértés, mert igaz. A biz úgy van.
Decebál bátya megrugta a játszó asztalt, s közel volt hozzá, hogy azt a marék aranyat, a mit az öklébe szorított, egyszerre odavágja Belizár öcscse szeme közé.
Ebben a pillanatban egy részeg kortes, onnan kívülről a piaczról, bedugta fejét az ablakon, elordítá magát:
– Éljen a haza!
Talán csak a melle kivánta, hogy kikurjantsa magát? talán el volt keseredve a miatt, hogy kidobták az ivóteremből? – talán bántotta a nömös harag, hogy itt az urak vigadnak, a míg ő búsul? – akármi indoka volt is a kiáltó szónak, az nem hangzott el a pusztában; mindakét czigánybanda egyszerre összebeszélés nélkül rárántotta a Rákóczy indulót, s annak az első hangjaira az egész tivornyacsoport mint egy varázsvilágításra átalakulni látszott. Azok a pirosra hevült arczok nem részeg emberek pofái, hanem hősök tündöklő arczulatai, a mit kezeikben emelgetnek, nem kulacs, palaczk, furkos bot, hanem kard, harczi bárd, lobogó, s az a két alak ott a középen, az a kún és magyar vezér, a kik egymással szembe rontva, peressé teszik az eget és földet, harczolni készek az új Istenért, meg a régi Istenért és kard élére bocsátják, kié legyen hát Etele ősapánk öröksége? A kún vezér marokkal szórja az aranyat maga körül, hogy ellenségei sorát megzavarja vele, de a magyar vezér, az a «szent», egy szavával kővé változtatja azokat. Most is ott hevernek halommal: Szent László pénze a nevök.
De szép volna, ha igy maradna a kép!
Hanem hát csak nehány accordig tart e csalódás.
«Ácsi!» kiáltják a czigánynak.
«Bolond czigány! Ne kezdd rá mindjárt a Rákóczy nótát, ha valaki elkiáltja «éljen a haza!» mikor az urak épen – «blindre vágnak vissza».
A kis intermezzo nem fojtotta vissza a választ Decebál keblébe, arra a megbántásra.
– Kövesse meg magát öcsémuram, engem nem tanítottak térdepelni, mert bennem egy csepp pápista vér sem foly, titokban sem szoktam próbálgatni, hogy megy a térdepelés?
Ez megint a legszuróbb czélzás volt Belizár féltettebb oldala ellen. Egyike azoknak az insinuatióknak, a miknek odavetésére a parlamentben fel szokás ugrani: «szót kérek». Belizárnak az esett legnehezebben, mikor azt a hírt terjesztették felőle, hogy ő szíve belső indulatai szerint a római katholika egyház felé hajlik, hogy a hálószobájában Szűz Mária képet tart s az előtt imádkozik térdepelve. Ez az ő népszerűségének sokat ártott.
Azért is történhetett az meg, hogy Belizár ilyen szóval vágjon vissza.
– Hát hiszen azt senki sem tudhatja bizonyosan, hogy milyen vér keveredett az ereibe? Decebál bátya!
Ez a paraszt sértés Decebál anyjának szólt.
Ejh, ejh! urak! Először elkezdtétek egymás marháit leszólni, azután nem sajnáltátok egymásnak az asszonyait csunya tréfa, pajkos hahota tárgyává tenni, – most már a sírban nyugvó anyákról tépitek le a szemfödelet? Illik ez Thonuzóba ivadékaihoz?
De ezt nem is tűrte el Decebál, öklével az asztalra vágott, hogy minden arany pénz tánczra kerekedett rögtön, s kirugta maga alul a széket.
– Te az én anyámat mered gyalázni, kölyök?
– Te hurczoltad fel az én anyámat elébb!
– Ezt nem viszed el szárazon.
– No hát ide vele.
Mielőtt a czimborák közbevethették volna magukat, a két dalia már nyalábra kapta egymást, s azután meg nem volt tanácsos a közelükbe menni. Mintha két oroszlán dulakodnék egymással. A férfi erő a maga ősmodorú kitörésében, a mikor csak izmok és tagok küzdenek egymással, egyik sem enged a másiknak, egymás derekát törik karjaikkal, fejeiket egymás vállára szorítják; most az egyik kalimpál a légben, majd a másik; a padlódeszka beszakad a letoppanó láb alatt, a kártyaasztal recsegve törik szét, az arany szétgurul. De bajos azt felkapkodni, mert a kit a dulakodó pár meg talál rúgni, az megsántul bele.
A czimborák félreugrálnak a falmelletti lóczákra, a két czigánybanda menekül az ablakon, meg a hátulsó ajtón keresztül, féltve a szerszámait. Csak a két törzsvendég ott a kályha mögötti szegletben pityizálgat csendes contemplátióval.
– Fogadjunk, hogy melyik kerül felyül? Mond a rácz disznókereskedő.
–…nyibe?
– Száz forintba.
–…taszáz fo…
– Én az öcscsre teszek.
–…nabáty…
– Egyszer aztán Belizár egy feldűlt székben elbotlott, s azzal hanyatt esett, a feje hátulját belevágta az asztal lábába s eszméletlenül elterült.
A hentes mester minden szó nélkül összehajtogatta a két egymásra tett százforintos veresszemű bankót s belesülyeszté a mellényzsebébe. Hanem a disznókereskedő nagyon kiabált.
– Nem igazság! Az az úr, az a veres, odadobta elébe a széket! Kezdjék újra!
Jó szerencséje, hogy a feltámadt nagy zsivajban nem hallatszott meg a kiabálása.
Úgy sem lehetett volna ezt az athletai mutatványt újra kezdeni, mert Belizár nem volt eszméletre hozható. Úgy feküdt az asztalon, a hová fektették, mint egy halott.
– Csigavér! hörgé Decebál, a ki, mint valami nagy diadal után, fogadá a nemes atyafiak üdvözléseit. Majd kialuszsza a krapuláját holnap estig. Nem való a gyereknek az ilyen bor, az gyalázta el.
– Bizony Isten! Meg van halva! ordítá kétségbeesett hangon Bakala Peti.
– No akkor egyenesen a mennyországba jutott, kaczagott a bátya, mert a katholika vallás védelmében esett el. Mindig azzal tartott. Adjatok frissen egy kruczifikszust a kezébe! Aztán énekeljétek el fölötte a «circumdederum»-ot, míg meg nem bánja a halálát.
A részeg kompániának nem kellett sok biztatás, egy rákezdte azt a szép katholikus halotti éneket (a mit én olyan nagyra becsülök, igazi demokratikus zsolozsma, «cum Lazaro, quondam paupere, vitam habeas sempiternam». Ezt éneklik a királyoknak, a herczegeknek, a grófoknak, a püspököknek és a napszámosoknak «Lázárral, a szegénynyel, fogsz együtt élni örökké a paradicsomban». Nem a felséges, méltóságos és főtisztelendő kollégákkal, nem: – Lázárral, a szegénynyel, a zsidóval! Derék zsolozsma!)
Hát a mint ezt legjobban harsogtatják, odakerül hátulról Decebál oldalához Dabajkó uram s megrántja a dolmánya szélét.
– Tekintetes uram. Már régen elverte ám a tizenkettőt.
– Hát aztán? Mi lesz belőle! Csak nincs tán Tanusvárott is «polizájstunde», mint Bécsben a nagy bőjt alatt.
– De bizony helyesen tetszett találgatni. Az a királyi biztos, vagy micsoda, azt parancsolta, hogy éjfél után minden korcsma bezárassék.
– A királyi biztos! rikácsolt fel Decebál. Eb ura a fakó! Otthon parancsoljon a hanákjainak, azoknak is csak mikor alusznak, itt pedig csak a kutyának.
– Hát hiszen én vagyok itt csak a kutya, mondá Dabajkó uram. Mert hiszen az bizonyos, hogy én magam, még ha akarnám sem tudnék ennyi urat kitakarítani a vendégszobámból, ha maguktól nem mennek. Hanem hát lássa tekintetes uram, ha én megellenzem annak a nagy úrnak a parancsolatját, hát az engem megvasaltat, tömlöczbe csukat, akkor aztán a vendégfogadóm is akár kaszárnyának csinálja; mert ha én a tömlöczbe kerülök, pusztulóba megy itt minden. – Hát ha az urak nem engedelmeskednek, a kutya bánja meg.
Decebál éktelen haragba jött, az arcza egészen elsápadt.
– No hát jól van. Dabajkónak igaza van. Itt van a királyi biztos, ő neki az parancsol. Nem szereti ő excellentiája, hogyha a korcsmában danolnak. No hát menjünk oda az ablaka alá, danoljunk neki ottan.
Ez az indítvány általános pártolásra talált, fehér toll, fekete toll fusionált benne. Olyan bolond volt az, hogy lehetetlen volt mindenki tetszését meg nem nyerni vele.
– Hozzátok az öcsémuramat is magatokkal, neki is része legyen benne.
A kábultan, aléltan elnyult Belizárt két czimbora hóna alatt fogta, s úgy hurczolta magával. A kalapja nem állt meg a fején, azt, hogy el ne veszszen, Decebál feltette a fövege hegyébe; a szűrét is oda akasztotta a maga nyakába.
Azzal kivonult az egész ordító had a korcsmából a piaczra.
Csak a két törzsvendég a kályhasutban maradt hátra.
–…gegygyel abuamirge…
– De én eloltom ám a gyertyákat – mondá Dabajkó uram.
–…glátjuk azt a sötét…