Manó énekelte az altushangot. Jaj, de fainul is adta!
A Bika korcsmáros onnan hallgatta az ablakból kikönyökölve a szép nótát, s nagyokat füstölt a földig eresztett longissimából. Engedte végig énekelni.
Hanem a mint Zuboki uram most ahoz a másik dalhoz kezdte a fuvoláját stimmolni: «Te Tihanynak riadó leánya», leszólalt onnan az ablakból.
– Hájszen, ha ez a szép harmonia az én nevemnapjára van szenteltetve, azt igen szépen megköszönöm, s egy pohár borral meg is honorálom, hanem ha netalántán annak az uri asszonyságnak sub numero 8 lenne szánva, akkor nem instállok belőle többet, mivelhogy az már a délesti órákban haza vissza elpályázott.
Erre csak a torkába szakadt a dal a diákságnak.
Manó odafordult a falhoz, s ha kicsufolják is érte, nem tehetett róla, de elkezdett sírni, – utoljára volt!
Megérkezett az electió napja!
Nagy nap ez! A diákok választanak legátiót. Előttük a hosszu nagy lajstrom, a szent eklézsiák nevével, a mik szomjuhozzák a friss «igét». Mert jól esik ám a hivek seregének «odakinn», ha az eltottyadt tiszteletes helyett, a kinek már könyv nélkül tudja minden ember a prédikáczióját (csak maga nem) egy olyan tőrül metszett kölyökpapot lát kiemelkedni a kathedrából, a ki aztán csengő, dörgő, pattogó szóval harsogtatja el a hires Szoboszlay, vagy a még híresebb Kalmár hatalmas egyházi szónoklatait, nem is olyan alamuszi módon, hogy az egyik kezét leteszi, a másikat felveszi, vagy mind a kettővel megfogja a pulpitust, hogy el ne szaladjon alóla a kathedra, hanem neki ereszti mind a két karját Isten igazában s dobálja tele marokkal, a hogy illik, az áldást, dorgálást és bölcs oktatásokat. Akkor nem aluszik senki, mikor a legátus prédikál.
De viszonylagosan a diákság előtt is épen olyan kivánatos ez az ünnepi legátió. Derék egy intézmény az! A fiatal ember utazik saját költségén, apostolok lován, országot világot lát, tapasztal, emberekkel ismerkedik meg; némelyik legátió czélja a szlavoniai kálvinista községek, oda Kecskemétről megy a legátus. Aztán a legátió eredménye nagy segítség annak a szegény fiunak, a kit hazulról öt garassal eresztettek el, hogy legyen urrá. Némelyik már a «post festa»-ra várt jövedelmet el is költötte előre. A hitközségek suly szerint következnek a lajstromban, némely falu többet ér, mint egy nagy város. Ó-Szőny a legelsők között van, Budapest csak a vége felé kullog (még akkori időben!). A traditiók, a szájhagyományok egész statisztikai összeállítást tartanak fenn e tárgyról. Hol milyen konyhát tart a pap? Vannak-e felnőtt leányai? Házas-e a rektor, vagy csak academica promotión van? Néhol a földesúr pápista, hanem azért nála ebédel a legátus, nagy kanállal s aranyat kap ajándékba. Elmondatik, hogy micsoda bolondságai vannak a főurnak, a miket figyelemben kell tartani. Másutt ellenben a kertek alól kell felmenni a legátusnak a subsidium összegyűjtésekor, mert ha a compossessor meglátja az ablakon át, hogy közeledik a legátus, elszökik előle. Vannak beneficziumokkal járó legátiók. Vannak eloláhosodott falvak, a hol már senki sem tud magyarul, s a hol régi kétgarasosokkal fizetnek, a miket már a delvalvatio alatt kivontak a forgalomból, hanem azért oda is kell menni legátusnak, oda is el kell vinni a szent lélek kettős tüzes nyelveit.
A java legatiókat természetesen a quinquennis és a sexennis diákok válogatják el calculusuk rendje szerint, ezek az igazi theologusok, a kik már folyvást peregvést tudnak zsidóul; utánuk jönnek gradus szerint a juristák, philosophusok, physicusok, a kiktől nem kivántatik több, mint hogy az első két sort el tudják olvasni Mózes Pentateuchjából: «Beresid boró Elohim e thassamáim, tohu vabohu chusef.» A «bagó»-nak aztán marad az, a mit a többiek ott hagytak, a polyvája. De azért azt is elviszik, nem hoz be többet nyolcz bankó forintnál, azt is a perselypénzből adják ki, csupa krajczárban, de nem hagyatik az azért ott.
Hát az említett Mike-Pércs épen ebbe a kategoriába tartozó legátió volt. Még hozzá az a rossz hire járt, hogy az öreg pap rendkívül fösvény ember, maga főz, nem tart szakácsnét, a legátusnak a kostához kell menni. (Így tisztelték az iskolamestert hajdan.) S még hozzá van két filiája (nem a papnak, az még jó volna, hanem a községnek) két fiókegyházközség, jobbról is, balról is egy óra járásnyira, úgy, hogy a legátusnak alig tette le a kanalát, már a nyakába kell venni a lábait és kutyagolni a szomszédba, hogy ott legyen a harangszóra, s onnan megint vissza éjszakára Mike-Pércsre, s ott egyuttal énekelni is kell, mert a rektor golyvás, nem énekelhet.
Tanussy Manó is «bagó» volt még (első éves philosophus), hanem tudvalevő két rendbeli kitünőségénél fogva mint kis botos és áltista, huszonnégy emberrel elébb választott s így még abba a kategoriába jutott, a hol egy jó husz forintos legatióra lehetett szert tenni; neki jutott «Sulymos-Káta», egy magányos helység, bortermő vidék. 400 kálvinista lélek, viális pap, trabális papné, csakhogy addig itatják a legátust, a míg be nem rúg.
Hanem biz a szegény Jancsi pajtásnak már nagyon sovány válogatása maradt, a czimborái bele beszélték Mike-Pércset. Mikor aztán beleválasztott, csak akkor világosították fel a sűrű hátrányáról az eklézsiájának, de már rajta maradt.
Azonban az electio után következik a cserebere. Egyik is megbánta, a mit magának foglalt, a másik is. Azok aztán iparkodnak kiegyenlíteni a dolgaikat, rábeszéléssel, ravaszsággal, vagy ha másképen nem megy, ráfizetéssel. A virement meg van engedve. Akad gazdája mindegyiknek.
Csak a szegény Jancsinak a Mike-Pércsét nem akarta senki a magának jutottnál jobbnak elismerni. Egész proverbium lett már belőle: «Kinek kell Mike-Pércs, meg a filiái?» A Jancsi majd búnak eresztette a fejét a nagy megbánástól.
– No hát ha senki sem akar veled cserélni, cserélek én! mondá Tanussy Manó.
Eleinte nevettek rajta, azt gondolták, tréfál. Jancsi komolyan elutasította az ajánlatot. Jó pajtások nem fogadhatnak el egymástól ily áldozatot.
Hanem aztán Manó olyan okot hozott fel, a mely egészen bevált. Ő neki ellensége a bor, ott pedig, a hová ő választott, keményen kell nyakalni, ez az oka, a miért odaengedi akárkinek cserébe.
A valóságos oka pedig az volt a cserének, hogy a mióta hazulról megszöktek, az egész telet-nyarat folyvást ugyanabban az egy ruhában huzták ki, a mi akkor velük jött. A Jancsié már akkor is ócska volt, azóta nagyon megadta magát az időknek, az uj ruháját, tudjuk, hogy Manónak engedte, s az még állta elég jól. Ezért kellett a Jancsinak átengedni a nagyobb «dácziával» járó eklézsiát, annak nagyobb szüksége volt rá.
Külömben Manó a legkeményebb nélkülözésekhez edzette magát, csikorgó télben is a puszta téglapadlón hált, a feje alatt egy hasáb fával vánkos helyett, s egyszer fogadásból megtette, hogy három napig nem evett semmit. Kiállta vitézűl.
A nagy vállalathoz (mert nem csekély dolog az!) nem kellett egyéb, mint egy pár prédikácziót leirni, azután meg valamelyik öreg diáktól, a ki termetre hasonló, elkérni kölcsön a viseltes tógáját, a mit az természetes, hogy odaád szó nélkül; rég gyakorlatban élt már ott a socialismus, egész a communismusig; a melyik diáknak hazulról laetum nuntium1) érkezik, az valamennyi szobatársé, s ha egynek van egy ünneplő kabátja, azt valamennyi viseli. Jön még hozzá egy vászon kuffer, másként «batyu», a mibe egy ing, a tóga és egy pár csizma (ha van) megfér, a prédikácziót zsebre nyomják, persze egy árva szót sem tudnak még akkor belőle, mikor neki indulnak, de hát arra való a hosszú út, az ember előveszi a nagy séta alatt s bemagolja peripatetice.
Manónak annyival könnyebb volt a batyuja, hogy nem volt több annál az egy pár csizmájánál, a mit a lábán viselt, hanem az drága csizma volt, oda volt rejtve a talpába az a bizonyos száz forintos bankó, a mihez nem szabad hozzá nyulni. A vándor diákot emelgette a büszkeség, mikor arra gondolt, hogy ő most száz forintos bankóban gázol!
Akkor azonban magát csalta meg, a mikor azt hitte, hogy majd ő az uton tanulja meg a prédikácziót, mert a mint a szép zöld mezőre kiért, a mi akkor ékeskedett a tavasz egész pompájában, a pacsirták éneklése mellett, a méhek zsongásánál, elfelejtette minden apostoli küldetését.
Reggel azzal biztatta magat, hogy majd délután, akkor megint nem akarózott neki a «keresztyén atyámfiai! először!» no majd este felé! Akkor meg épen gyönyörű szép vidékbe került bele, Biharország erdős tájékába. Itt meg már épen nem volt kedve a virágzó iharfák, a barkázó jegenyék helyett a teleirt papirost bámulni. Majd holnap reggel! Hiszen korán virrad. Egyszer-kétszer elolvassa, megfogja azt az ő feje. Jó hely ez, nem tart hosszan a vacsora.
Ebben az egyben nem csalódott. A mint megérkezett Mike-Pércsre, könnyű volt a pap lakára rátalálnia, ott volt az a templom mellett. Ajtó, kapu be volt zárva, dörömbözésre ki nem nyilt, Manó aztán nem sokat könyörgött, átugrott a kerítésen, úgy ment be a paphoz. Ott kinn ült a tornáczon.
Öreg alkotmány volt biz’ az már, egyes egyedűl élő lélek a parochián. Az egyházfi hordott neki vizet, ha megkivánta. De ritkán kivánta meg. Ugyanazt a kabátot viselte, a miben mint káplán idejött, s a fején azt a nevezetes föveget, a mit műnyelven «vaskalapnak» neveznek. Füstölt erősen a selmeczi pipából, a mi a földig ért le, előre görbült, török meggyfa pipaszárával.
– Hát kend, hogy jött be ide? szólítá meg a betörő látogatót. (Még ő minden diákot per «kend» titulált.)
– Az ajtó zárva, a kerítésen másztam be.
– Úgyis is illendő. Kend a legátus?
Manó tisztelettudóan vette elő a megbizó levelét s átnyujtá a tiszteletesnek.
Az öreg úr messzire eltartotta magától a hitelesítő okmányt (presbyops volt) s alphától omegáig végig olvasta, azzal gyanusan sandalított félre a legátus felé.
– Hát prédikált kend már valaha? kérdezé félszájból, a másik féllel fogta a pipaszopókát.
Manó megvallotta, hogy még nem.
– No jó. Az nem nehéz. Hanem a miatyánkba vigyázzon kend, hogy bele ne süljön kend; mert az rajtam is megesett, hogy mikor odáig jutottam, hogy «bocsásd meg a mi vétkeinket miképen… semmiképen nem tudtam tovább menni: «azonképen, mindenképen, kutyateremtetteképen, Ámen!»
Manó megigérte, hogy a miatyánkat irásból fogja olvasni.
– Már most elmehet kend, odaát lakik a rektor, annál lesz kendnek evése, hálása. Aztán ne rontsa kend a keritésmászással a ruháját; tanulja meg, hogy mi az igazi «magyar závár?» a kis ajtón van egy lik, azon lóg ki egy csombókos madzag, ha azt meghúzza az ember, magától kinyilik az ajtó.
Manó megköszönte szépen a felvilágosítást.
A kapuból még egyszer visszakiáltotta a tiszteletes.
– Majd elfelejtettem volna a fő dolgot. Egy presbyter elvesztette a mezőn a metszőkését. Ezt ki kell a kathedrából hirdetni, hogy ha becsületes ember találta meg a metszőkést, adja be a paphoz. De aztán el ne felejtse kend.
Manó odatalált valahogy a rektor házához. Annak nem volt kerítése, csak a két kapubálvány állt ott előtte magában. Majd jövőre csinál hozzá az eklézsia keritést.
A rektor jó czimbora volt; biennis diákból került ide, s aztán itt ragadt, megszerette a helyét. Azt is megmondta, hogy miért? Mivel a helység határában pompás borvíz-forrás fakad, az ember egész nap borvizet ihatik. Mindjárt szolgált is a legátus vendégének egy korsóval. Nála kosztozott a præceptor is, a kisebbik tanító. Lucullusi lakomát adott a vendégeinek. Volt lágy tojás, brúgó, meg érett turó és hozzá savanyuvíz elég. De hogy annál pompásabb legyen a lakoma, elővette a gitárját, s sorba énekelte a legszebb hajdankori nótákat, a præceptor fujta hozzá a kontrát, Manó az áltust. Egész az első bakter kiáltásig mulattak, akkor lefeküdtek szépen, Manó a feje alá tette a prédikácziót, hogy majd talán így belemegy. Az első kakaskukorításra aztán talpon volt s fogta, neki feküdt az épületes szónoklatnak, hogy majd végig olvassa.
De alig fogyasztott el belőle két levelet, már jött be hozzá a rektor a præceptorral. Négy óra volt reggel.
– Ne töltsük az időt hiába! «Minden órádnak leszakaszd virágát!» s azzal kihúzott a zsebéből egy játék zsíros svájczi kártyát. Gyerünk preferánczozni.
Hiába volt minden szabadkozás Manó részéről, hogy ő nem tud kártyázni! Megtanítják. Bele kellett állni. Természetesen krétára játszottak.
De hát az a prédikáczió? Manó utoljára, hogy a dolog körmére égett, kiszökött a fáskamrába, s ott a térdig érő fürészporban állva, olvasta keresztűl lopva az elmondandó pünkösdi szónoklatot. Bizott a fejéhez, hogy így is elbánik azzal.
Mire a harmadikat beharangozták, már szépen fel is volt öltözve a kölcsön vett tógába, s a hóna alá csapott bibliával ballagott nagy komolyan a templom felé. A tiszteletes csak a zsoltár éneklés után jött be, mikor már a légátus odafenn állt a szószékben, s olvasta a bibliából a felvett textust, a mi Bölcs Salamon prédikácziós könyvéből volt kölcsönözve.
Manó egy csepp kathedralázt sem érzett az első föllépése alatt, mintha mindig az lett volna a kenyere. Nagyon is megnézték: szép, délczeg fiú volt, olyan lehetett, mint János apostol. Nem akadt fenn sehol a beszédben, nem szorult rá, hogy az irásba pislogjon, úgy folyt az, mint a csergedező patak.
A templomnak három ajtaja volt, az utcza felőli épen a szószékkel szemben volt. Mikor már eljutott a szónoklati remekmű harmadik részéhez s nekifohászkodott, hogy «harmadszor pediglen, kedves atyámfiai, nem ok nélkűl mondja a szentirás, hogy «ordíts kapu, kiálts város», hát egyszerre csak elhal a száján a szó. A templomajtón egy alakot lát belépni, a ki tökéletes hasonmása Horkázy úrnak.
Valósággal ő az, a mint közelebb jön: a tűzhalmi táltos. S még odatelepedik le a presbyterek padjába, a curátor uram számára reservált helyre s ott megvetve a két könyökét, úgy néz fel a fiatal szónokra.
Manó úgy érezte, hogy az egész templom köröskörül tánczol, mint a búgó csiga, körülötte.
Az volt az első gondolatja, hogy azt most a szülői küldték utána, hogy haza vigye. Hanem aztán, a mint a két kezével megmarkolta a szószék támláját, visszatért az egész bátorsága; hiszen «erős várunk nekünk az Isten!» S ez a kathedra annak a tornya.
A prédikáczióból ugyan egy szónak sem volt ura többé, hanem nekiereszté a hangját s beszélt, a mi eszébe jutott, mennydörögve, hogy arra minden alvók fölébredének, mintha igazán kapu, város kiáltana s ilyenformán szerencsésen kigázolt a prédikáczióból egész a partra vezető «Ámen»-ig.
De csorgott is az izzadság minden hajaszálán végig.
A szemközt ülő Horkázy pedig nézte nagy hájfényű mosolygással.
Manónak nem annyira Horkázy miatt volt szorongatása, hanem a helybeli tiszteletes miatt. Jaj! ha az ismerni találja Szoboszlay prédikáczióját s rájön, hogy a legátusa micsoda pogánymódra szalmázott most! Félszemmel mindig a papja felé sandalított. Az pedig félszemöldökével szintén egyre integet felé, mintha noszogatná, de ő nem értette azt el. Végre már a miatyánkhoz kezdett, a pap onnan alulról olyanforma mozdulatokat tett a felemelt keze mutató- és középujjával, mint a hogy rák szokott tenni az ollójával. Aha! Most értette már meg! A metszőkést kihirdetni! Sietett is vele. A végén járt már a miatyánknak, a hol annak a kálvinista toldaléka hangzik: «mert tied az ország, a hatalom és a metszőkés, most és mind örökké. Ámen.»
De tán észre sem vette volna, hogy milyen furcsát mondott, ha a gyülekezet valamennyi tagjának kétfelé nem szaladt volna a szája, s azt nem látja, hogy minden ember a két sor fogát mutogatja felé. Csak akkor kapta magát rajta a subscuson.
Azt hitte, hogy most meg a kathedra sülyed el vele Amerikába. Csapta hirtelen a bibliát a hóna alá s kotródott le a szószékből, gallérja közé húzva a fejét.
– Mondtam úgy-e, feddé meg a tiszteletes, hogy legnehezebb a miatyánkot elmondani, de még nehezebb a metszőkés kihirdetése.
Ez már világi nagy hiba volt. Hisz mire hazamegy a collegiumba, minden diák tudni fogja a casusát, s holta napjáig minden ember azzal fogja köszönteni, hogy «tied a metszőkés. Ámen.»
S e megzavarodása közepett kellett még aztán szembeállni a hozzálépő Horkázyval.
– Nagyon jó volt Emmácskám. Pompásan ment. Mint a karikacsapás. Lesz szerencsém elmondani odahaza, hogy micsoda dicsőségben részesült a mi Emmácskánk Mike-Pércs szentegyházában.
Manó másra akarta terelni a beszédet.
– Hát maga mit keres itten?
– Hát biz én, Emmácskám, canonica visitában járok a rézaljai hiveimhez. Itt vannak ős szyttya oroszok, a kik az én esperességemhez tartoznak. Már tíz éve, hogy nem voltam közöttük. Utközben aztán megtudám, hogy a mi Emmácskánk itt Mike-Pércsen az ünnepi legátus, saját füleimmel akartam meggyőződni az előmenetele felől. S nekem nagyon hosszú füleim vannak. Ezt maga jól tudja, Emmácskám.
Ehhez a szóhoz olyan képet csinált, mint a hóhér, mikor az áldozatát kerékre fonni készül.
Szerencsére nem lehetett a discursust tovább folytatni a templomban, mert a rektor az iskolásgyerekekkel odafenn a karzaton rázendítette a «dicséretet.»
A mire aztán minden ember abban a hitben lévén, hogy ő az az oroszlán, a kire ilyen rettenetes ordítás van szabva a rengetegben, olyan hatalmas énekléshez kezdett, hogy abban minden más egyéb szó elveszett, s e közben a tiszteletes és a legátus odaállának a terített úrasztal mellé s az egymás után sorjába odajáruló hiveknek osztották a kettős jelvényben foglalt úrvacsorát: a pap a bort egy régi ezüst kehelyből, a legátus a hosszú szeletekre falatolt kenyeret egy szerény czintányérról. Utoljára, mikor a gyülekezet elkészült, egymást részesíték a szent jelvényekben kölcsösen. A legátus nem volt felszentelt pap, de a protestánsoknál pap minden ember. Horkázy úr mindezt nézte végig szépen; ő nem kért részt belőle.
Az ő pünkösdje két héttel hátrább esik a Julianum kalendárium szerint.
Mikor mindennek vége volt, a hivek kitakarodtak; tiszteletes uram a karjára ölté a hátul lelógó selyem stóláját s megindula.
– Kend pedig még itt marad és átveszi a siklust, monda az utána nyomuló legátusnak.
Horkázyt ellenben arra sem méltatta, hogy észrevegye. Mit keres ez itt, a mi házunkban?
Az az említett siklus volt a perselyben összegyült helypénz; ez a legátus jövedelme pünkösd ünnepén Mike-Pércsen.
Az egyházfi odahozta a fakó bársony zacskót hosszú nyélre kötve s kirázta belőle az összegyülemedett pénzt. Csupa vastag krajczárok voltak Mária Terézia idejéből, egyetlenegy ezüstpénz kivételével, a mit Horkázy úr tett a perselybe, elébb nagy fitogtatással oda helyezvén maga elé az asztalra. Megszámlálták, végig rakták vele az egész első padot. Épen száznyolczvan krajczár volt; teljes három bankó forint. Manó kivette közüle az ezüst pénzt, s odaajándékozta az egyházfinak, a krajczárokkal megtömte a tóga zsebét.
Azután együtt mentek ki mind a hárman a templomból.
Horkázynak a kocsija ott állt a templomkerítés előtt. Három hegyvidéki ló, farka, sörénye teleragadva bojtorjánnal. A szekér ekhós volt, a kocsisa nem idevaló viseletű, gombaforma kalappal, fürtös gubával, s térdig érő rojtos gatyában.
– No, hát mit izen tőlem a kedves anyácskának, apácskának, a szerény kis Emmácska? kérdezé Horkázy a kocsiba felkapaszkodván.
– A mit én izennék, azt ön úgy sem mondaná el, s a mit ön elmond otthon, azt én úgy sem izenném.
– Nagyon szép trópus. Látszik, hogy rhetorikát tanult. No, majd a legjobbat fogom hát mondani.
Azzal a kocsisnak utasítást adott, hogy hajtson Bagamér felé.
Ez nagyon megnyugtató volt Manóra nézve. Az épen ellenkező irányba esik, mint az ő filiái.
Nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ezt a táltost egyenesen azért küldték most ide, hogy őtet erőszakkal fogja el és vigye haza. Debreczenben nem jó a talaj az ilyen merényletre, de itt a világ háta mögött ki vethet ellene, ha megtörténik.
Neki pedig rögtön indulni kellett a leányegyházba, hogy még délelőtt megtarthassa ott is az ünnepi szónoklatot.
A rektor le akarta beszélni.
– Hagyd te azt délutánra. Minden lelkes állat délután szokta bekurjantani a hiveket a filiában. Akkor jobban alusznak. Gyere, inkább preferánczozzunk ebédig. Inkább pénzben játszunk.
Most már volt a legátusnak pénze, a rektor is ma kapta meg a húsz iskolásgyerek után a két garasokat s ez a kész summa ágaskodott a zsebében. De Manó nem hajlott a marasztásra.
– Nincs nekem most kedvem, hogy olyan bivalyságot csináltam.
– Így lesz belőled nevezetes ember. Hát mikor Csokonay elcserélte az imádságos könyvet a szakácskönyvvel, s csak akkor vette észre, mikor félig elmondta, hogy az «eczetes uborka» hogyan készül; de hirtelen fordított rajta s átvitte a textust «az eczetes vízzel megkinált Jézusra». Mondok én teneked száz ilyen anekdotát.
Manó köszönte szépen a biztatást, inkább egy fütyköst kért az utra. Azzal is szolgálhatott neki a rektor, volt egész gyüjteménye somfa botokból, miknek a bunkóját ő maga ritka talentummal madárfejekké faragta ki, engedett belőlük választani. Minden legátus elvisz ezekből egyet emlékűl, Manó kiválasztotta belőlük a leggorombábbat. Ő csak védelmi eszközről gondoskodott.
A jó félórai út most már egészen arra lett szentelve, hogy a holnapra való második predicatiót tisztességesen betanulja. Elővette a kéziratot s azt magolta folyvást, nem nézegetve többé a táj szépségeit.
Egyszer aztán mély tanulmányából közeledő hintós lovak csengése veri fel; egy urasági fogat jön ugyan abban az irányban, a melyben ő halad, nem sokára utoléri; a bakon ül a kocsis, meg a hajdu, benn a hintóban senki sincs, a sárellenző bőr fel van kapcsolva.
– Jól megyek-e Ikafalvára? szólítá meg Manó a hajdut.
– Dehogy megy legátus uram! Rég elhagyta azt már! Amoda a szentképnél kellett volna letérni, aztán a mély utba befordulni; erre Kakatra megyünk.
– Nekem pedig így magyarázta a rektor.
– No, megálljon legátus uram, majd mindjárt segítünk a baján, hogy el ne késsék a prédikáczióról: kapjon csak fel oda a hintóba, azzal a négy pejkóval egy pillanat alatt visszaröpítjük odáig, a hol eltévedt.
Manó vonakodott a szives kinálást elfogadni, de a hajdu leugrott a bakról, úgy unszolta, hogy csak üljön fel, ők a hatalmas Wesselényi Miklósnak az emberei, a ki a diákoknak maga is nagy barátja, ha legátust kap az úton, mind felszedi maga mellé a hintóba; míg végre ráhagyta magát vétetni Manó, hogy odamenjen a hintóhoz, s lekapcsolja a bőrtakarót.
Valósággal ott találta elbujva Horkázy urat. Az ő veres kiülő szemei voltak azok, a mik megigézték, mint a cobra szemei a mókust.
S abban a pillanatban az a másik összeesküvő, a hajdu átnyalábolta vaskarokkal s leszorítá a karjait. Horkázy pedig hirtelen megkapta a két kezét.
A kis botos ugyan életre-halálra védte magát, rugott, harapott, Horkázy szakálát szörnyen össze-vissza czibálta, de végre is győzött a túlnyomó erő; megkötözték kezét-lábát s aztán feltették a hintóba.
Horkázy nagyot fujt a küzdelem után, az orrát tapogatva, a miről egy helyen bizony lement a bőr a nagy hajczihőben s aztán kiadta a rendeletet.
– Már most vissza! Aztán tudjátok hová?
Azzal maga is beült a hintóba Manó mellé.
A diáknak bekötötték a száját kendővel, hogy ne kiabálhasson. Egészen ott volt a hatalmában a meghódítójának.
S az éreztette is vele a diadalmát, a győztesek szokott impertinentiával.
– No, drágalátos szép kis Emmácska! Hát hogy hivnak engem! Asinus! úgy-e, hogy «asinus»? Hosszúfüles. Olyan hosszú füleim vannak, hogy még a mike-pércsi legátus prédikáczióját is meghallgatják. Jaj, de szépen mondta! Kivált a miatyánkot! «Mert tied a metszőkés! Ámen.» Hahaha! Jó lett volna pedig ezt a metszőkést nem felejteni ott a miatyánkban, mert elvagdalhatná vele a kezéről, meg a lábáról a zsinegeket. Nagyon sajnálom, de az édes mama parancsolta, hogy csak jó erősen megkötözzük. Hja, így jár az, a ki hazulról elszökik! Micsoda szörnyűség. Egy jó nevelt kisasszony! Fiui köntösbe buvik! És ott ténfereg egy egész collegium diákjai között! Hát nem szégyenli magát? Ördögöknek kellett beléje szállani, másként nem lehetett! No megálljon, majd kikergetjük mi magából ezeket az ördögöket!
S ez így folyt tovább. Horkázy a hatalmába keritett gyermeket vérig kínozta a boszantásaival.
– Ekkora szégyent hozni a familiára! Még ha zsiványok közé keveredett volna, csak megjárná, volna benne virtus! Ha komédiásokhoz csapott volna fel, el lehetne nyögni, egy kis pajkosság volt! De kápsáló diáknak állni be! Szolgálatot tenni! Dologtétellel fertőztetni be a Tanussyak czímerét, a kiknek az ükei soha senkinek, még a királynak sem szolgáltak; soha semmi munkát nem végeztek, a miért fizetés jár; a kik még a tettenkapott tolvajnál is ott hagyták, a mit tőlük ellopott! S ezeknek az ivadéka jár alávaló szolgálatot tenni, mint a tót mendikások, mint a betlehemes fiuk, s elfogadja érte a halomra gyült krajczárokat! Nem! Ezt nem mondom el odahaza. Inkább a nyelvemet harapom el. Ha azt megtudná Tanusy Decebál, még puskát fogna czímere beszennyezőjére!
Manónak mindezt kellett hallgatni csendesen, mozdulatlanúl.
Horkázy megint újra kezdte.
– No, majd kurtábbra fogjuk otthon a kisasszonyt. Ha nem tetszett a szép selyem kisasszonyruha, felöltöztetjük apáczának. Ha nem tetszett a táltos oktatása, majd lesz helyette két vén orsolyaapácza, a ki éjjel-nappal fel fog ügyelni rá.
Erre aztán olyan dühös rugkapálás szállta meg Manót, hogy majd szétbontotta a hintót mérgében.
Horkázy csak nevetett a haszontalan erőlködésen.
– Igenis, apácza fog maradni, a míg csak az esze meg nem jön. Penitentiát fog tartani. Be lesz zárva egy czellába, a honnan ki sem láthat a napvilágra. Nem lesz ott a «Jancsi lelkem!» Az akasztani való! No, ha azt akarja, hogy levegyem a szájáról a kötőt, megteszem azon föltétel alatt, hogy megvallja, hová lett az a Jancsi kölyök! hogy tolvajság és egyéb latorság miatt üldözőbe vehessem.
Manó elfordította a fejét, azt jelezve, hogy nem szándékozik semmit mondani.
– Ohó! Lelkem szép Emmácskám! Én velem daczolni nem lehet! Azt megmondom, hogy addig az egész uton se enni, se inni nem kap, a míg ki nem vallja, hol van az a gézenguz?
Manó azután megmerevíté magát, mintha csak halott volna.
E közben a hintó, visszafelé térvest, újra eljutott Mike-Pércs alá, de ezuttal csak a kertek alatt került el. Ott volt az egész rakás czigányputri. A meztelen purdék, a mint meglátták a hintót, egyszerre futottak eléje czigánykereket hányva, rókatánczot járva, krajczárért epekedve.
– Hol vannak azok az elátkozott krajczárok! dörmögé Horkázy, beledugva a kezét Manó tógazsebébe, s azzal elkezdte szórni jobbra-balra a sok kemény krajczárt a czigánygyerekek közé. «Nesztek! Nektek való az ilyen szemét pénz!»
Manó olyan igen sajnálta ezeket az ő keservesen megszolgált nehéz krajczárjait, az első sommás pénzt, a mit maga keresett, a minek annyi helye volt már képzeletében. Mikor királykoronázáskor aranyat szórnak lóhátról, az nem olyan drága pénz, mint az ő krajczárjai!
Horkázynak akkor állt be a szája a dorgálás-, pirongatástól, a mikor elővette az uti tarisznyát, kulacsot s elkezdett falatozni. Ebéd ideje volt. Csak úgy bocsátotta le szája öblébe a pompás sonkaszeleteket, közbe-közbe nagyot huzott a bakatorral töltött kulacsból, dalolva hozzá az ősi rhythmust.
Egy-egy levágott sonkaszelettel meg-megkinálta Manót.
– Nos? Tetszik? Fog vallani Jancsiról? Nem tetszik? Hát jól van.
Azzal bepakolta azt a szeletet is.
Akkor aztán a maga testéről jól gondoskodván, csendesen elszunnyadt, s jó darabig csak a horkolásával boszantotta megkötött uti társát.
A hintó azalatt gördült tovább a rögös úton négy pej paripával.
Manó nem talált ismerősökre sem a hajduban, sem a kocsisban; ezek nem az ő apjának a cselédjei közül valók.
Külömben nem szedhették volna rá ilyen otromba módon.
A mint egy hidon áthaladtak, a kocsi egyszerre akkorát zökkent, hogy Horkázynak a feje majd keresztűl ütötte a hintó ernyőjét, még a nyaka is megroppant bele.
– Hopp, Chabuxyngilas! kiálta az álmából felrázott. Épen Attila lakomáján voltam, Thonuzóbával együtt: ittuk a «vérbulcsut», ellenség vérét, ellenség koponyájából. Mikor elmondtam a dicső Thonuzóbának, hogy a legutolsó dédunokája krajczár pénzért prédikál Mike-Pércsen a paczinacziták ivadékainak, úgy fejbelegyintett a buzogányával, hogy felébredtem bele.
Ekkor aztán vigasztalásul előhúzta a dohányzacskóját, meg a tajtékpipáját, s rágyujtott, gomolygó füstfelleget fujva áldozata arczába.
S a közben elmesélte neki hosszában, széltében, a dicső ősnek, Thonuzóbának feltalálását; a sok milliókat érő kincseket, a mikhez fogható a potentátoknak sincsen. Még azt a titkot is fölfedezte Manó előtt, hogy megtaláltatott ugyanez alkalommal az a hártyalevélre irott szer, melyben a hetumogerek Thonuzóba ivadékait emelik a vezéri paizsra, ha az Árpádfiaknak magva szakad. És e szerint ezen egész országnak jogszerinti örököse senki sem más, mint az, a ki mai napság kongóért árulja a pengőt (krajczárért az igét) a dohos parasztoknak!
Manó utoljára kisértette meg, hogy szétszakíthatná-e a kezeit összebilincselő zsineget? Nem birt vele.
Egyszer a kocsis megállította a lovakat pihentetés végett.
– Jónás! szólt Horkázy a hajduhoz. Hol járunk már?
– Már látszik a dombon a «Világlátó»-csárda.
– No, ha Világlátó, akkor lássunk mi is hozzá, hogy öltöztessük fel a kisasszonyunkat illendő módon.
Erre hajdu és Horkázy hozzáfogtak, hogy a megkötözött ifjut beletakargassák a két szint játszó nagy selyem asszonyi burnuszba, a fejére meg feltettek egy roppant nagy táritoppos selyemkalapot, annak a fátyolát lehúzva egészen az arcza elé.
– Így aztán keresztűl mehetünk vele majd Debreczenen is, nehogy valaki ráismerjen s aztán a diákság «ad armát» kiáltson, s még erővel kiszabadítsa.
S ezt neki mind szépen türni kellett.
Egy hajtással aztán el lett érve a Világlátó-csárda, a mi azért kaphatta a nevét, mert egy emelkedett dombocskán áll, de biz a csárda maga nem sok világot lát, ha csak azt nem veszszük, hogy onnan már megláthatni a nagy kálvinista Rómát a ködös láthatáron, négy kálvinista és csak egy pápista tornyával. Még akkor az ó-város mély széles árokkal volt körülvéve, a min keresztűl nyolcz kapu vezetett bele.
– No, itt megetessünk, mondá Horkázy, a mint a csárda állása alá megérkezének; magam is megebédelek, hogy aztán Debreczenben ne kelljen séramóráznunk. Kend Jónás, az alatt, a míg én az ebédet elköltöm odabenn, itt marad a hintónál s ügyel rá, hogy a kisasszonyka valahogy el ne szökjék.
A kocsis ezalatt kifogta a két hátulsó lovat s bevezette az istállóba.
Manó a kocsiból láthatá, hogy a két első lovat meg az a fürtös gubás, rojtos gatyás kocsis kezelgeti, a kit a mike-pércsi templomajtóban látott. Az ekhós szekér is ott volt az állásban, épen a hintó mellett, tülednek (kocsisnyelven «balra»).
E szerint ez egy valóságos hadi stratagéma volt az ő körülkerítésére. Ez az ekhós szekeres kocsis is az ő ellene szövetkezettek ligájához tartozott. Igazi triple alliance!
A mint Horkázy a csárda pitvarában eltünt, erősen kiabálva korcsmárosné után, s a mint az uri lovakat behordták az istállóba (az ekhós szekér gabancsai csak onnan szénáztak a keresztlábú vályuból, félistránggal a kisafához kötve), azt mondá Jónás hajdu a visszatérő gubás kocsisnak:
– Marczinka hé! Szalonnázott kee már?
– Hogy a pokolba ne szalonnáztam vaóna! viszonza az szeliden.
– No, hát akkor maradjon kee itten, oszt vigyázzon rá, hogy a kisasszonyka meg ne szökjék innen a hintóból. Meg ne nézze kee, mert harap. Aztán vigyázzon kee!
– Hogy az istennyilába ne vigyáznék!
Azzal aztán a hajdu is bement a csárdába ebédelni.
A gubás kocsis meg neki vetette a hátát a hintó ládájának s onnan nézett ki a kapun a világba, elbámulva a debreczeni kettős toronyig.
Nemsokára egy nagy társzekér csörtetett be a kapun. Olyan igazi debreczeni társzekér, a mire tizenhárom ember szokott felülni, de van is eleibe öt olyan ló fogva, a mi elhuzná a helyéből a tornyot. (A mike-pércsit bizonyosan.) Most azonban csak egy ember űl a szekéren, a kocsisülésben, maga a czivisgazda. Zöld krispin van rajta, veres gallérral, abban az időben a debreczeni czivisgazdák viselete. Hozzá lapos, keskeny karimájú kalap, annak a zsinórja mellé dugva két szál rozskalász, urak jelvénye.
Az ujonérkezett szekér odahajtat a hintó mellé hozzádra, az állás alá s ott megáll.
A krispines polgár aláhömpölyödik a kocsis üléséből, olyan az egész alakja, mintha csupa gumilasztikumból volna.
– Hallja szi! bácsi! szólítja meg a gubás kocsis, micsoda város az ottan la?
A czivis polgár végig nézi a kérdezőt fültől sarkig sértett büszkeséggel.
– Vakuljon meg a két szemed! Nem látod, hogy Debrecz…
Erre az elharapott végű mondásra egyszerre felvillanyozódva tekinte ki a nagy kalap ernyője alól Manó. Hisz ez Tánczos uram! az ő patronusa, a kinek a fiait olvasni tanítja, a kinek a nagyanyja fölött nem régiben ott énekelt virrasztva. Ez őt megszabadíthatja. Keze, lába lehurkolva, a szája bekötve, nem tehetett mást, mint hogy elkezdett nyavalyogva nyögni s hánykolódni a hintóban.
– Nené! Hát ez itt miféle szerzet! kérdé Tánczos uram.
– Látja kee, ha van szeme, hogy kisasszony! veté vissza a kölcsönt a gubás.
Tánczos uram azonban nem érte be azzal a válaszszal, hanem odalépett s fellebbenté a kalapfátyolt Manó arczáról.
–…ndörgős menkű! ’Sz ez az én diákom! Hát quid ergo vigyorgó!
Azzal lerántotta a Manó szájáról a köteléket.
– Jaj, édes Tánczos bácsi, az Isten küldte ide.
–…gy is van. Egy mangaliczáért jövék ki a tanyára, azt viszem be a tisztelendő úrnak, de hát domine quomodo…
– Vágja le hamar a kötelékeimet. Elfogtak a filiszteusok, apáczaklastromba akarnak zárni.
–…geszem én azt a klastrom…
A debreczeni bicsak egyszeriben ott termett a kezében, s két nyisszantással le lett oldva kézről lábról a kötelék. Manó kiugrott a hintóból s szaladni akart ki a kapun.
Tánczos uram megkapta a karjánál fogva.
–… s hova szaladnánk, mikor senki sem kerg…?
– Futok a merre látok.
– Dehogy fut a magyar! Mikor itt a szekér. Felül a magyar kocs…
– Mindjárt itt lesznek a hóhéraim! S én inkább meghalok, mint hogy még egyszer annak az orosz pópának a keze közé kerüljek.
–…geszem én azt az orosz póp…
– Ők sokan vannak. Ez is az ő embere, ez a gubás.
–…z a guba? Kiben ember vagyon. Czo fel gubás! Itt egy susták, hozz vizet a puttonyban a lovaim…
A gubás hűségesen elvette a kétgarasost, s leakasztva a szekér oldaláról a puttonyt, sorba megitatta Tánczos uram lovait egyenkint. Lehet ám két úrnak is szolgálni, csak mind a ketten fizessenek.
–…nk meg addig néznénk bele a tarisznyába, mi volna be…
Tánczos uram elővette a posztószéltarisznyát, kinyitotta, volt biz abban sült kolbász, fehér pecsenye, meg fonatos két emberre való. Ne vigyük ezt haza.
Manó azt gondolva, hogy akkor is elég lesz a szaladásra gondolni, ha vagy a hajdut, vagy Horkázit megpillantja, ráállt a falatozásra, s még a kotyogósból is hagyott magára diktálni egy pár húzást, a mitől mind nagyobb bátorság szállt ereibe. Ez alatt a «guba kiben ember vagyon» megitatta a lovakat, fel is szerszámozta megint, a maradék kolbászszal, pecsenyével boldoggá is tette őt Tánczos uram.
– Adjon Isten ezer annyit.
–…m kell nekem, fiam! Most is annyi van, hogy nem tok há lenni tü…
– Hát itt a szekéren mit visz kegyelmed?
–…gy disztót…
A gubás kényes filológ volt.
– Nem disztó az, hanem gyesznó.
Tánczos uram oda ment a szekérhez, megfogta a fülét a sertésállatnak. Az meg sem nyikkant. Próbálta emelni. Meg sem moczczant.
– No most már «gyesznó», mert meghótt! mondá rá igazi debreczeni flegmával. – Mondtam annak a béreskölyöknek, hogy ne tegye fejjel a ló felé a disztót, mert megd…
A bizony megesett.
– De már most ezt csak nem vihetem a magam papjának, de ha papnak szántam, legyen azé a másiké. Gyere ecsém gubás, emeljük le, tegyük a hintóba szegény pár…
Ez a tréfás ötlet még Manót is ördögi jó kedvre hangolta, minden elkeseredése daczára.
– Megálljunk csak! mondá. Ha már útitársat adunk a táltosnak, öltöztessük is fel szépen.
S azzal felkapva a földre dobált selyem-burnuszt, nagy ernyős, fátyolos kalapot, szépen felmaskarázta vele a jobb sorsra érdemes mangaliczát, ki vele azonnal helyet és szerepet cserélt.
A gubás mindezekhez olyan egyűgyű képet csinált, mint a ki azt sem tudja, hogy mi ezen a nevetni való?
Akkor aztán Tánczos uram felsegítette a kocsisülésbe a diákot, maga is felkapaszkodott melléje; egyet csettentett a szájával az öt sárkánynak, s azzal azok úgy kilódították onnan az udvarból az átelleni kapun a nehéz társzekeret, mintha csak gyerekkocsi volna.
Manó csak ekkor mert nagyot lélekzeni; most hitte el egészen, hogy meg van szabadulva.
– Csak utól ne érnének! rémüldözött hátra tekingetve. Jó négy ló van ám azzal a hintóval.
–…g eszem én azt a négy lovat hintóst…
– De az ekhós szekér is Horkázié.
–…zt meg sem eszem, csak megpipálom…
Jól elhaladhattak odáig, a hol a nagy erdő kezdődik, mire a veszedelem kitört.
Horkázy odabenn a fogadó belső szobájában egész kényelemmel fogyasztott el egy egész paprikás tyúkot, egy üveg bakator és suliguli mellett, csak a zuzáját hagyta meg; azt ki nem állhatta. Ezt aztán fentartá valami kapitális tréfacsinálásra. Felszúrta a kenyérszelő bicskája hegyére s úgy vitte ki a hintóhoz, megkínálni vele az Emmácskát.
A hajdu még odabenn mulatott a paraszt ivószobában, a kocsis pedig aludt az istállóban; csak a matyó kocsis támogatta a hátával az állás oszlopát.
– No hát! Drága szép Emmácskám! Szereti-e még a zúzáját? A csirke zúzáját? A maga legkedvesebb porczióját. Ehun van: elhoztam. Tetszik megszólalni? Feloldjam a száját?
Hát a mint felveti a kalapfátyolt, akkor bődül hanyatt ijedtében.
– Jaj! Ormuzd és Ahrimán! Minden amshas spandok!
A kisasszony disznófejűvé változott!
– Ki cselekedte ezt a disznóságot? Héj Jónás! hajdu, áruló lictor! Hol tekeregsz? Gyere elő! Hol a puskám? Hadd lőjelek agyon!
Erre a nagy patáliára aztán a hajdu is előczammogott az ivószobából, törülgetve a bajuszát az utolsó pohár bortól.
– No hát mi dült fel?
– Ide nézz, ördög fia! Mit hagytak itt a kisasszonyunk helyett?
A hajdu aztán a maga részéről viszont a gubás kocsisra förmedt.
– Nem megmondtam kendnek, hogy el ne hagyja szökni a kisasszonyt?
– De azt nem mondta kee, hogy el ne hagyjam szökni – a diákot.
– Agyonlőlek mind a kettőtöket! üvöltött Horkázi.
Szerencsére a puskája soha sem szokott megtöltve lenni, csak népijesztőnek hordta magával, maga félt a töltött fegyvertől, hanem a barkóczafa bottal nagyokat suhintott a két kötelességmulasztó cseléd felé. Azoknak volt annyi eszük, hogy nem tartották hozzá a hátukat.
Ebből lett egy kis kergetőzés, a mibe végre is Horkázi úr beleunt.
– Hová lett a kisasszony? te mafla! horkantott a matyóra, nekivörösödött ábrázattal.
– Ahun viszik azon az ötlovas szekéren, ni. Már jól elkoczogtak.
– Hát mért nem mondod hamarább?
– Mert nem kérdezték hamarább.
– Gyorsan befogni a hintót! Merre az a kocsis? A füledre feküdtél, te manichéus?
– Arra hát. Jól esik az az ember testének, ha délután egyet szunyadhat.
A táltos kergette a hajdút, a hajdú czibálta a kocsist, a kocsis nem találta a lónak a fejét, mind a farkánál akarta felkantározni; a Matyó kocsis meg odakönyökölt a kocsiajtóra, a felpiperézett sertésre bámulva, mintha most akarná már teljesíteni a strázsáló kötelességet, nehogy még ez is elszökjék a kisasszony ruhából; mint a hogy már egy diák elszökött belőle.
Azonban ez az egész derendóczia nagyon hasonlított azokhoz a betanult komédiákhoz, a minőket valami falusi szinész trupp szokott előadni, a hol az igazgató játszsza a dühösködő páter familiást, felkötött kender-szakállal; van hozzá egy káromkodó hajdu; egy agyafurt palócz, a kinek a szerepe tótágast álló feleleteket adni, aztán meg egy kocsis, kinek feladata úgy tenni, a hogy részeg emberek szoktak. A nagy szakállú kiabál, a másik három addig hallgat; a négy lépésnyi színpadon kergetik egymást, de el nem érik, az egyik nagyokat üt a bottal, de nem talál; a másik jajgat, bár nem kapta meg az ütleget, s a hol «hahaha» van irva a szerepben, ott megáll az ember – nevetni.
Ezek itt mind a négyen úgy tesznek, mintha csak egy főpróba nélkül előrántott bohózatot játszanának.
És hátha még az ötödik is szerepet játszik ebben a comediában? (Nem a sertés állatot értjük, mert az egész komolyan veszi a maga állapotját, hanem Tánczos uramat.) Hátha az is a trupphoz tartozik?…
Azon a szép síkságon, a mi a világlátó csárda s a nagy erdő között elterül, (csupa kaszáló, nyilasokra osztva, a miből minden czivispolgárnak jár egy ötboglyás nyilas;) – nagy messziről meg lehet látni egyik szekérről a másikat. Manó egyre tekintgetett hátrafelé, a míg Tánczos uram csak úgy kurta kutya koczogásban ereszté a lovakat, értekezést tartva Debreczen városa kiváló szabadalmairól, a mik azt a világ első városává teszik, s a czivispolgárnak azon páratlan nagy hatalmáról, a milyennel senki a világon nem dicsekedhetik. Mert hogy minden debreczeni polgárnak van harminczszor olyan nagy földbirtoka, kiszabva a legjobb termő földből, mint a mekkora a háza udvarostul, kertestül odabenn a városban; s a házat a föld nélkül eladni nem lehet, azok egymáshoz vannak kötve. Ennélfogva itt semmi gazdag ember nagy birtokot össze nem vásálhat, mert akkor egy egész utczát kellene neki odabenn megvenni. Aztán semmiféle adófizetés s más ilyen nyavalya a debreczeni polgár lelkét nem háborítja, sőt inkább ő kap osztalékot a város jövedelmeiből.
Manó mind nagyon érdekes dolognak találta ezeket, de azért mégis csak nyugtalanul tekingetett hátra azon porfelleg felé, melyet ha néha hátrahajtott a szél, egy négylovas hintó tünt elő belőle.
– Mindjárt utolérnek bennünket Tánczos bácsi:
–…dd erőlködjen…
S magyarázta tovább a puszták virtusait, áttérve a «purzsás»-ok ismertetésére, a kik Erdélyből hajtják le ide a juhnyájaikat legeltetni.
A hintó ez alatt már olyan közel érte a szekeret, hogy a vágtató paripák prüszkölését lehetett hallani. Tánczos uram még mindig csak lépésben eresztette a lovait, rajt ült az ostorán.
–…nek az a nagy ugrálás? Mindjárt benne leszünk a nagy erdőb…
Hiszen Manó is gondolt valamit a nagy erdőről, mikor azt elérték. Az ökleiben nem bízott, de igen a lábaiban. Ha ő ennek a bozótnak nekiveti magát, hárman sem fogják el. Csendesen kezdte lehúzni a csizmáit a lábáról s a tógát felgyűrte az öve alá, mezítláb még sikeresebb a szaladás.
–…m akar elszaladni humanis…? szólt oda félvállról Tánczos uram.
– Már itt jön a pópa a sarkunkban.
–…dd jöjjön! Még úgy sem ettem papot se sülve, se nyers…
A nagy erdő szélében kezdődik a homok. Az jó becsületes kerékkötőhomok, a mely tanácsossá teszi a fontolva haladást. Itt már a hintó is csak lépést baktathatott a szekér nyomában.
Horkázy és a hajdu leszálltak a hintóból, nyilván csak azért, hogy a lovak könnyebben húzhassanak, de Manó ezt arra vélte, hogy már ő érte jönnek, nosza hirtelen lerúgta hát a másik lábáról is a csizmáját s ő is ugrani készült.
– Nené! mondá Tánczos uram, valamit kiejtett a csizmából a humannis…
A biz a száz forintos bankó volt.
– Ez egy százforintos bankó, mondá a diák.
–…gy ne tunn…
– Hát akkor azt is tudja, nagy jó uram, hogy ezt kitől kaptam, mire kaptam?
–…szt is csak tudj…
– No hát én ezt most megköszönöm és elfogadom.
–…ztán menj…?
– Menjünk, menjünk.
– Od…?
– Oda.
Tánczos uram elővette az ülése alá dugott ostort s kikanyargatta annak négyes suhogóját.
– No hát már most – gyíh te Csillag, gyih te Pajkos Bécs városáig meg sem állsz!
S azzal közibe cserdített az ötös fogatnak. A kemény szájú buczefalusok egyszerre szügyeikbe vágták a fejüket s úgy elragadták a szekeret, hogy csakúgy csörömpölt. Nem volt azoknak homok a homok.
A hintós ló kocsisa is utánna akarta csinálni azt a mesterséget, de az ő más terephez szokott paripái az első nekirugaszkodás után végképen kiálltak, s szétvetették a négy lábukat, pedig a két pasasér is segített tolni a hintót.
Úgy elszáguldott előlük a szekér, hogy nemsokára még porát sem látták.
Horkázy felállt egy levágott fa törzsére s onnan kiáltott egy ó-kazár bolgár átkot a futók után, a mi azokat valószínüleg egész súlyával fogja utólérni.
És így szerencsésen sikerült a Tanussy-család egyetlen fiuutódját bekergetni a bécs-újhelyi császári királyi katonatiszti növelde falai közé.
Ha Horkázy Kajafás Ponthaligethy Adalbert grófnak fizetett totumfacja lett volna, sem intézhette volna ezt a stratagémát tökéletesebben.
Mikor pünkösd után néhány hétre Badenben (Bécs mellett) Ponthaligethy gróf összetalálkozott Hruszkay királyi tanácsos úrral, s az első udvariasságokat egymás közt kicserélték, azt kérdezte tőle:
– Hát hogy vannak megelégedve a dologgal a Bankgassa Nro 5-ben (udvari cancellária)?
– Tökéletesen. – Biztosítá ő nagyméltóságát ő nagysága.
Manó ettől a naptól fogva el volt veszve a családjára nézve. Miket historizált el Horkázy úr odahaza Tűzhalmon az ifjú ember elillanása felől, azt nehéz volna rendbeszedni, mert mindennap más meg más történeteket fundált ki. Abból a katonai iskolából pedig a szülőkkel nem szoktak levelezni. Ha van, a ki a kiszabott 800 forintot előre lefizeti évenkint, amellé még zsebpénzt a kis kadetnak, az megkapja róla a nyugtát, egyéb irást itt nem osztogatnak. Ellenben igen jó néven veszik, ha hazulról holmi érzékeny irkafirkákkal nem zavarják a szigorú regulába fogott ifjoncz kedélyét.
Decebál annyit megtudott, hogy a fia, miután cziviseket temetett petákért és legatióba járt, az érte küldött Horkázy körme közül világgá szökött, s azontúl elég hírt hordtak hetedhét országból hozzá az ismerősei a kóbor ifjú felől; az egyik a lembergi kötéltánczosok közt látta, a mint az abroncson keresztül bukfenczeket hányt, a másik megesküdt rá, hogy Szegzárdon látta a szinész-truppnál, ráismert Kakambuki herczegben, meg is szólította, az mindjárt kért is tőle három huszast kölcsön; akadt olyan bölcs, a ki kisütötte, hogy azt bizony elfogták a zsidók s vérét vették, míg utoljára megállapodott a közvélemény abban az általános hitben, hogy a hőstetteiről nem sok idő múlva elhiresedett Sobri Jóska senki más, mint Decebálnak a fia. Ez a versio Decebált magát is kielégítette. A rablás mégis csak előkelőbb mesterség mint a supplikálás.
Egyébiránt volt neki sokkal elébbvaló gondja, mint egy rossz siheder miatt fájdítani a fejét.
Össze lett híva az országgyülés, el lett rendelve a követválasztás.
Ez ideig az volt az usus Tuhutum vármegyében, hogy a két országgyülési követ közül az egyiknek megtették az alispánt, annak a helyébe lépett a másod-alispán, annak helyét betöltötte a megyei főjegyző, a főjegyzői állomásra aztán többen aspiráltak, a kiket capacitásoknak szokás nevezni, ezek nem választás, hanem kinevezés útján emelkedtek a díszes polczra; a legközelebb reménykedett, de kimaradt jelöltjét a közvéleménynek aztán, nehogy elkeseredjék, megtették második országgyülési követnek. Ez így ment 1791 óta.
Most azonban megbomlott a világ tisztes rendje. Az egyik követi állásra csak bevált megint az első alispán, de a másodikért minden soron kívül föltolta magát a sasok pártjának ismert vezére, Tanussy Decebál.
Először titokban hadkémlelték ki a területet a szerteszétműködő kortesvezérek, majd mikor a csatatér kedvező terepül ajánlkozott, egy quartalis gyűlés alkalmával kikiáltották követjelöltnek.
Ennek a legelső következése az lett, hogy a perplexitásba hozott főispán leköszönt a hivataláról s helyébe Ponthay Adalbert gróf lett kinevezve a megye vezetőjeül. Léczkirály helyett kaptunk gólyakirályt.
Rögtön kapott Decebál ellenjelöltet, a ki senki sem volt más, mint a saját öcscse, Belizár. Más ebben a vármegyében nem is vehette volna fel vele szemben a keztyűt. Ez igazán egyenrangú ellenfél volt, mindazokkal az eszközökkel és indulatokkal ellátva, a mik egy-egy ilyen hadjárathoz szükségesek. És ez valóságos hadjárat volt.
A mit csak emberi ész és emberi bolondság képes kitalálni a lappangó szenvedélyek felizgatására, az mint a sárkányköltő rém szaladgálta be a vármegyét. Először csak a pénz dolgozott, az anyagi érdek, az emberi gyomorra és torokra számított vesztegetés, ingyen eszem-iszom minden faluban, a korcsmákat egymás kezéről árverezték el, s folyt mindenikben a bor, még pedig jó bor, mert ha rosszat küldtek a nemes kortes uraknak, beütötték a hordó fenekét s kieresztették a lőrét az utczacsatornába. Volt általános kukoricza- és kenderföldosztás, szabad legeltetés, faizás. Aztán a fényes parádé! A két jelölt végtől-végig bejárta, pompás szekér és lovaskisérettel az egész vármegyét, annyi zászlót hordtak és tűztek ki, hogy Törökországot meg lehetett volna vele hódítani, koszorú-zápor, diadalkapu, zeneszó, díszlakoma minden állomáson.
Hát még a szép szónoklatok. Az egyik vezér jelszava azt hangoztatá, hogy «nem adózunk, nem katonáskodunk, senkinek nem szolgálunk», a másik ezzel nem érte be; «de osztozunk a papok nagy birtokán; elveszszük azoknak a főuraknak a jószágait, a kik külföldön laknak s kiosztjuk a szegény nemesség közt.» Ez már többet ért.
Akkor aztán következtek a hatályosabb módszerek: a két ellenjelöltnek kölcsönös rágalmazása. Nem volt az a fejvesztésre méltó bűn, a mit a kortes fantáziája ki ne talált volna. Mind a kettőnek már a születése előtti dolgainál kezdte a lebecstelenítését; nem volt olyan diákkori excessusa, hogy vissza ne emlékeztek volna rá: alacsony tolvajságot, csalárd okirathamisítást sütött ki egymásra a két testvér, egy véletlenül elcserélt kalap, meg egy jelentéktelen levélből kivakart szó miatt; Decebálra kisütötték azt, hogy oláh, Belizárra meg azt, hogy német. Decebál azt kürtölte az öcscséről, hogy az titokban pápista, Nagyváradra gyónni jár; Belizár meg a bátyjáról, hogy az zsidó: azért jár Erdélybe, hogy ő a zsidóknak a főrabbinusa Bözöd-Ujfaluban. Ezzel aztán fel lett kavarva az egész vármegyében minden szélvész, ki lett költve minden őrült szenvedély, a mi eddig tojáshéjban pihent; párt támadt párt ellen, nemzetiség nemzetiség ellen, oláh magyar ellen, a keleti hitű magyarnak oroszszá kellett lenni; pápista, kálvinista, lutheránus mind megtalálta eltemetett gyűlöletét s az mind jött a csatatérre, Thonuzóba csont-lován ügetve; családok vesztek össze, apa, fiú, testvérek, sógorok egymás között: egyik falu a másiknak hadat izent, azt meg is harczolta; egymásnak a búzáját éjszaka lekaszálták zöldjében, a boglyáit felgyújtották a mezőn, a lovainak levagdalták a füleit, aztán összevesztek a faluk benn magukban: ház ház ellen, korcsma korcsma ellen, templom templom ellen harczolt, elég volt a fehér tollnak a fekete tollal összetalálkozni, hogy botra kerüljön a dolog. Folytak a legocsmányabb pasquillok, versbe szedve, nótára téve; végtől-végig minden ház, fal és kerítés tele volt írva gúny, szidalom szavaival. Az átutazó becsületes embert, tekintélyes urat, szolgabírót megugatták a kutyák, megugatták az emberek, s a kutyák sokkal tisztességesebben.
Ebbe a felkavart iszapos zűrzavarba aztán belenyult valaki, a ki sötétben is lát és nyolcz keze van, mint a hydrának.
Belizár egyszer azon vette észre, hogy neki titkos segítsége érkezik. Eddigelé láthatatlan kezek dolgoznak mellette. Hatalmak, a miknek létezését eddig tagadták Tuhutum vármegyében, éreztetik hathatós befolyásukat. Vallásfelekezet, nemzetiség, érdekcsoport kezd az ő személye körül csoportosulni. Meg van teremtve egy párt, a mi eddig nem volt, s most az viszi magával. Még ha győz vele, akkor talán megszabadulhat tőle, de ha elbukik: egészen azé marad.
A tűzhalmi kastély hat hétig nem volt jobb a hadjáratok útjában fekvő csapszéknél. Éjjel-nappal jött, ment a vendégsereg: ajtó, kapu (kivált a pinczeajtó) soha be nem zárult. Termek, szobák folyosók, üvegház, tiszttartólak, pajta: az mind tele volt uraságokkal. S milyen uraságok! A kiknek a hajukba ragadt a bojtorján, s kezébe ragad a kés, villa, kanál, a mivel ebédelnek, bocskoros nemes urak, rovott életű kalandorok; vármegyeház földalatti részét kitanult félkézkalmárok; rettegett verekedők; atyafiak nyakán élődő csavargók; de szivesen kell látni valamennyit, mert voksa van s az ellenséget megfélemlíteni dicső nagy elementum.
Négy szakács főzött a számukra, s egy egész csapat bébillér; Sára asszonynak volt nagy hivatala.
A mi tányér, pohár az asztalra került, azt természetesen mindennap összetörték: nem győzte helyrepótolni a telkibányai kőedénygyár s üvegcsüri huta.
Hát még mikor az erdőaljai oláh nemes urak is meg lettek nyerve (a mi a Horkázy úr befolyásának köszönhető) s beállítottak egész csapatostól a tűzhalmi kastélyba. A vezérük: egy öles óriás, lóháton ment a lépcsőkön a czímerterembe, s odakötötte a lovát a kandeláberhez, nehogy valaki a vendégurak közül pártját fogja. Ezeket egész a követválasztás napjáig itt kellett tartani, s éjszakára mindig bezárni a pajtába, nehogy a «daru» párt kortesei megmételyezzék a szivüket még jobb pálinka igéretével.
A hatodik héten már nem volt a tűzhalmi kastély roppant kertjében semmi zöld, a mi valaha megehető volt, a káposztatorzsától elkezdve a téli almáig; kifogytak a kamrák, még a kenyérnek való lisztet is Aradról kellett hozatni, s a szénát pénzen vette Decebál s hajóval hozatta le Mármarosból.
Mind tömérdek pénzbe került ez! Fele czigány-utczára is szaladt. Az olyan jó kortesvezérek, mint Decebálnál Csunyi Laczi, Belizárnál Bakala Peti, nagyon értik a választási kétszerkettőt. S ez sajátszerű tabula Cebetis! Nem tanítják ezt az iskolában, pedig kár! Hogy csak egy példát is hozzunk fel, 3-at a 2-ből ki lehet vonni s akkor marad ott 5. Ez persze a rendes algebra szerint absurdum, de a választási algebra szerint szent igazság. Ugyanis, ha a követjelölt odaadta a kortesvezérnek az első 2 ezer forintot, akkor még ki lehet belőle venni 3-at, s ha azt is odaadta, még akkor bizonyosan utána fog hozni 5 ezeret, így lesz a «kivonásból» «összeadás!» Méltó, hogy akadémiai pályakérdésül kitüzessék.
A két versenyző testvér az egész idei termésnek az árát elköltötte már, gulyáikat, kondáikat minden országos vásáron ott lehetett látni, adták, a hogy vette valaki, még így sem volt elég a pénz. Azt pedig elő kellett teremteni minden áron. Ha már az ember egyszer benne van, akkor feszíteni kell, ha a hetedik ivadéka megsiratja is.
Abban az időben pedig nehezen ment a pénzcsinálás. A váltótörvény meg volt már hozva, de istenfélő földbirtokos óvakodott azzal ismeretségbe jönni; tudva azt jól, hogy a ki a kis ujját odaadja az ördögnek, az testestől, lelkestől elkapatik a földalatti hatalom által, már pedig való az, hogy ez az a vétkező kis ujja az embernek, a melyiket a váltó-blanquettre rátámaszt, a mikor nevét az «elfogadom» társaságában ráfirkantja, ez a hosszú, léniázott papiros a megfordított Jákob lajtorjája, a mely lefelé visz a pokolba. Decebál rámászott erre a lajtorjára. Abban az időben pedig pénzt csak egyes nagyvárosi uraságoknál lehetett kapni, a kik száz forint helyett kétszázat iratnak alá. Meg is újítják szivesen a váltót, akkor meg kétszáz helyett négyszázat kell aláirni. Még más kútforrásra is gondolt egy pillanatban Decebál. Hátha «Ő» adna kölcsön. A nagy Thonuzóba. Hisz ő neki százezreket érő kincsek állnak rendelkezésére. Egy részét pedig bizony áldozatul hozhatná. De nem! Ezt soha sem! inkább az ördög markából, mint az ő csontkezéből.
Ha ilyenformán Decebál az ördögöktől hozott segítséget, nagyon természetes, hogy Belizárnak meg az ellenlábasokhoz kellett folyamodni, a szentekhez: ő meg a káptalanhoz fordult kölcsönért. Kapott is elég nagy summát, hogy a hadi költségeket fedezhesse vele. Csakhogy az ilyen kölcsön nem maradhat titokban, mint az uzsorásnak adott váltó, mert azt betáblázzák az adós birtokára s minden vármegyében kihirdetik a közgyűlésen, a hol a birtokai feküsznek.
Ez aztán megint egy erős izgatási eszköz lett Belizár ellen. A papok adtak neki pénzt! Eladta magát a clerusnak! Reversalist adott magáról! Convertált! A hitehagyott! Ezzel a hireszteléssel a hívei táborát nagyon megzavarták. Most már, azt tudva, hogy a papok pénzét költi, minden ember duplára tartotta a szavazatát Belizárnál, s ő, hogy megczáfolja a hitehagyottságáról terjesztett híreket, a hol csak egy rongyos födelű templom, paplak volt a nostrasoknál, azt kénytelen volt mind ujra zsindelyeztetni.
Az utolsó napokban már általános volt a verekedés a vármegyében. Eltörni a lábát egy voksnak, az is nyereség. Boglyák, kukoriczagórék felgyújtása éjjeli renden volt, kisérve elszórt czéduláktól, a mikben a falut veres kakassal fenyegetik, ha a választás napján ki mer mozdulni valaki a házból. A kétséges szavazatok ára mesésen fel lett árverezve: dobszóval az utczán, énekszóval a templomban hirdették a népszónokok, hogy jön az a nagy nap, a melynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz. Rajtunk függ a világ szeme. A fuvar ára felment száz forintra.
Olyan kép volt ez, mintha egy festő csupa kificzamodott tagú emberekből állítana össze egy csoportot, összekeresve mindent, a mi anatomice valóság, de azért mégis képtelenség.
A megye székhelye, Tanusvár, a legutolsó napig alig volt kizavarva szokott nyugalmából. Itt kevés a szavazó. Ritka nemes ember űz mesterséget, de az ki is pingáltatja aztán a czímerén levő sarkantyús csizma alá a «Nemes» czímet a neve elé. A polgári osztályt nem érdekli az egész követválasztás. Tanusvár csak mezőváros, innen nem megy követ a diætára. Azért itt még nem is lengenek a házakon senki lobogói. Csak úgy divatból hordják a fehér tollat, a darúk jelvényét, minthogy Belizár hívei itt többségben vannak. A «Régi Nap» vendéglőse, Dabajkó uram pedig épen átkozza az egész restellatiót; ő nagyon rossz üzletet csinál. Mikor az egész vármegye ingyen bort iszik, akkor az ő bora mind ott pimpósodik meg a pinczében.
A követválasztás napjára azonban nagy előkészületek voltak téve. A város négy szélén négy tanya volt fölállítva, kettő a Decebál, kettő a Belizár szavazói számára. Ezekben kellett a két tábor csapatjainak összegyűlni s aztán a kirendelt órában vezéreikkel és zenebandáikkal a vármegyeház udvarára felvonulni.
Arra, hogy holmi fegyveres nép tartsa fenn a rendet, még csak gondolni is hazaárulás lett volna.
Ugyan mit tud bámúlni a világ Napoleon hadjáratain, Hannibál felvonulásán? A tuhutummegyei követválasztást kell megnézni, az a stratégia. Háromszáznegyven faluból kell két külön tábornak egy központban egyesíteni az ellenséges erőket. Minden falu végén ott leskelődik az átkelni szándékozó csapatra az ellenség. Megállítják a szekereiket, megkísértik az ellenfeleket becsalogatni a tanyájukba, elcsábítani, leitatni, másutt meg kőzáporral fogadják, minden sövény mellől hull a fejükre az áldás; ha gyöngeszivűek, megriadnak s visszafutnak; ha keménynyakuak, keresztül vágják magukat az ellenséges falun, s betört fejekkel, felkötött karokkal igyekeznek a czélhoz. Mentől több csoport vergődik össze innen-onnan, annál nagyobb a harczi kedv; megkezdődik a szekerek versenynyargalása, itt-amott bedöntenek egyet az árokba. A fiatal legények, kiknek még nincs voksuk, lóháton nyargalva kisérik elől-hátul a szekérvonatokat s rikoltozva hirdetik a jelöltjük nevét, a mit külömben az első szekéren vitt zászló is messziről olvashatóvá tesz.
Az alvezérek gondja, hogy két ellenséges dandár az uton össze ne verekedjék; lehetőleg úgy viszik a dolgot, hogy a találkozás ölelkezéssel, csókolózással, kulacskicseréléssel végződjék; mert hát itt jön az éjszaka, még le is lehet venni a lábáról az ellenfelet. Az oláh választók taktikája a legokosabb, ők mindenütt kénytelenek az ellenség falván keresztül vonulni, annálfogva feltüzik a fehér tollat, a darúk jelvényét s Belizár zászlói alatt vonulnak fel Tanusvárig, majd csak ott veszik aztán elő a fekete tollat s csatlakoznak Decebál zászlóihoz.
Semmiféle fegyveres erő nem lábatlankodott a választási harcztéren. Az volt az igazi szabadság! Nem úgy, mint most, hogy előre kirendelik a katonaságot, s erőhatalommal rekesztik el egymással a két ellentábort. «Romlásnak indult hajdan erős magyar!»