A távolabb vidékek contingensei már éjszakára felgyültek Tanusvárra, s megszállták a város utczáin emelt tanyákat: onnan járták végig a város utczáit nagy muzsikaszóval, megtisztelve a főispánt a megyeház előtt hevenyészett serenadeokkal. A farkasok a közben ott kullogtak a juhaklok körül, a furfangos lélekvásárlók, kik álczázott renegátsággal furakodtak az ellenfél nyája közé, a kit lehetett megmételyezve: jaj volt a bőrüknek, ha megismertettek!
Az elitehadak, a testőrdandárok azonban csak hajnalban indultak meg a két ellenjelölt kastélyaiból, a hol az éjszakát lelkesülten töltötték. Itt volt azután kifejtve minden, a mi pompa és hatalom. Lóháton felvonuló banderiumok, urakra szabott népviseletben: arany rojtos selyem zászlók, négylovas hintók sokasága, azoknak az élén a jelölt ötös fogata, sallangos szerszámmal, utánuk a véghetetlen sokaságú cséza, bricska, neutitsányi megrakva felbokrétázott nemes urakkal. Itt azután a dévaj incselkedésnek is hely lett adva. A saját jelöltjük tiszteletére költött dalokon kívül az ellenfélre gyártott gúnydalnak is bőven volt keletje, s hogy látható jelvényekben se szűkölködjenek, a fekete tollasok egy hosszú rúdra tűztek egy óriási kulacsot, a minek ábrázatja volt festve, igen jól hasonlított Belizárhoz. A kulacs-arczkép meg volt tisztelve egy püspöki süveggel, és arra felirva: «in hoc signo vinces». De azonban a darúk sem maradtak adósak, ők meg egy póznára függesztett lepedőnagyságú kártyalapot mutogattak, a min Decebál volt a makk-király egyfelől, Sára asszony ugyanazon színből a királyné másfelől. (A mióta Decebál a birtokcserét megtette Ponthaligethy gróffal, iszonyú sok makkja teremvén, elnevezték makk-királynak). A zászlónyél hegyén pedig volt egy papucs: mint a római vexillumokon a kinyújtott kéz. Ez volt Decebálra nézve a legkegyetlenebb insultatio.
Ha azt a két gúnyjelvényt az ellenfél tábora meglátja!
Pedig meglátják, mert a reggeli harangszó után mind a négy tanyáról megindulnak valamennyi zászlóval és muzsikával az ellentáborok s elfoglalják a vármegyeház nagy tágas udvarát. A nyargonczoknak, a kortesvezéreknek van dolguk, a híveiket együtt tartani, hogy az ellenféllel ne érintkezhessenek.
A két szemben álló tábor első tekintetre csaknem egyenlő erejűnek látszik: csak az a kérdés, hogy ki válik be igazi szavazónak? Ha a hangot meg lehetne mázsálni, úgy a Decebálé nyomna többet: annak a hívei határozottan erősebbek, a jelöltjük nevének hangoztatásában. Miután reggel kilencz órától tíz és félig állhatatosan megvívatott az az égverő torokharcz, végre megjelenik a megyeház udvarára nyiló tornáczon egy fiatal megyei tisztviselő s kiakasztja a fekete táblát, a mire ez a szó van felirva «Vox».
Ez pedig bevett magyar szó, minden nemes érti. A főispán szavazásra bocsátja a választók seregét.
Ekkor aztán egyszerre elnémul a lárma, dal, hetvenkedés. A megyeház főkapuját bezárják. A nemes urak falvankint járulnak egy hosszú folyosón keresztül a szavazatszedő-bizottság elé, a mely egyúttal a jogosultságuk fölött határoz, s beirja a neveiket a jelöltjük protocollumába.
Ez már nagyon unalmas mulatság.
A legtávolabb eső helységek választóit bocsátják legelől, s ha az egész vármegye leszavazott, következik maga Tanusvár. Ennek a szavazóira csak késő este kerül a sor. Addig kivülről be senkit sem eresztenek. Mikor odabenn annyi ember leszavazott, hogy tele a folyosó, akkor a megyeház kis ajtaján keresztül kibocsátják az egész csapatot az utczára.
Ez elég simán megy addig, a míg a tömeg nagyobb része odabenn van, de a mint a leszavazott sereg kezd odakinn a megyeház udvarán nagy gomolylyá nőni, a dolog egyre zavarosodik. A kijövő rajokat ellenséges botok üdvözlik agyba főbe, s vitézség kell hozzá, hogy utat tudjanak maguknak törni a maguk szőrű hivek állásáig.
Majd később szitkozódó csapatokat rajzik ki a megyeháza, a kik tele szájjal kiabálják, hogy ravaszság, csalás, erőszak van odabenn, az urak megdubitálják az igaz nemeseket, nagy a részrehajlás! Sok régi nemest megfosztottak a szavazástól. Az elkeseredés méltó anyagot lel a fekete tollasoknál. De nemsokára megfordítja a hangulatot egy újabb leszavazott raj, mely azzal az örömhírrel ömlik elő, hogy győznek a sasok, most szavaz Guraboncz; Decebál hatvan szóval hagyta el Belizárt! Erre aztán lelkesedés lepi meg a diadalérző pártot, ellenben bánat és csüggetegség az alulkerülőt. Az utóbbi kezd elbusultában megéhezni s elszállingózik a főtanyákra, ott keres vigasztalást.
De nemsokára új, nem várt fordulat zavarta fel a künn levő tömeget. Hallatlan esetről hoztak hírt a megyeházból jövő fekete tollasok. Az oláhság iszonytató árulást követett el! Hű maradt Belizárhoz! Pedig azt igérték titokban, hogy meg fogják csalni s Decebálra szavaznak. S nem csalták meg! Az árulók! Igen, mert Horkázy csak a pópáikat nyerte meg, de Bakala Peti megvesztegette a «csodaemberöket», a ki esőt, szárazságot jövendül meg.
S ennek a szava hatalmasabb, mint a pópáké! Most egyszerre elérte Belizár Decebált, alig van közöttük egy pár szó különbség. No de jöjjenek csak ki azok az oláhok! Volt azonban a főispánnak annyi bölcs belátása, hogy a jámbor oláh nemeseket a megyeház hátulsó ajtaján bocsátotta ki, azok mindjárt szekereikre kaptak, s elporoszkáltak a városból, mire észrevette valaki a menekülésüket, már jó messze jártak.
A bősz harag erre egészen Belizár személye ellen fordult. Ha most megkaphatnák, bizony porrá törnék!
Este felé már kinn volt a városban a leszavazott nemesség; odabenn csak a tüzhalmiak voltak még. Ezek egytől-egyig Decebál hívei. De aztán hátra volt még Tanusvár, a miről tudva volt, hogy egészen darupárti. Csak az a kérdés, hogy hányba tudnak a fehér tollasok disznószivet verni, hogy előjöjjön a házából s el merjen kullogni a megyeházig, lovas banderium oltalma alatt.
Veszett ügyre volt kilátás! A legvégül előrobogó tüzhalmi kortesek, fővezérükkel Csunyi Laczival azt a rémhírt hozták magukkal, hogy ha Tanusvár leszavaz, Decebál elbukik. S azt mind az oláhok dupla árulása okozta.
Ekkor valaki elkiáltotta magát: «halál a fejére a hazaárulónak!»
Ilyenkor könnyen hazaárulóvá lesz az ember.
S az rögtön hadi jelszóvá lett. Az elkeseredett sasok egész tömegestül neki indultak Belizár házát fölkeresni.
Belizárnak is volt nemesi curián, szép gyümölcsös kert közepett épült háza Tanusvárott; a hol a téli hónapokat szokta tölteni. Ez volt most a daruk főhadiszállása.
A sasok ezt a házat földig lerombolták s a butorokat szilánkokra tépték, hasogatták, az ott talált vendég urakat kékre, zöldre verték; maga Belizár csak úgy menekült meg, hogy a kertben levő vizvezeték kádjában húzta meg magát.
Bakala Peti kiugrott az ablakon jó eleve és elmenekült a daruk tanyájára s ott fellármázta a maga híveit, azok botra, fokosra kaptak s rohantak be a városba; de mire beértek, már akkor a Belizár házának a falait is bontották.
No, ha ti lerontottátok a mi urunk házát, mi meg lerontjuk a tietekét! s ezzel a szándékkal neki fordultak a másik oldalon Decebál házának. Annál is szép vendégsereg volt együtt, a hintajaik ott álltak sorban az udvaron. Legelőször ezeket szabdalták apróra. Aztán széthányták az utczai boltokat. Soha sem volt olyan olcsó a karton, meg a selyem. Utoljára aztán neki estek annak a belső lakháznak, csákányokkal, vasrudakkal, ajtó, ablak tört, zúzott a csapásaik alatt. «Fizetünk Belizárért!» Decebál és a vendégei a kéményen keresztül menekültek ki a szomszéd ház tetejére, úgy menekültek meg a csunya haláltól.
És az alatt, a míg a két bőszült ellentábor a két testvér házát kölcsönösen lerombolta, a furfangos Bakala Peti sorra járta az ismerős házakat Tanusváron, s hordta fel a Belizárhoz tartozó szavazatokat hintóval a megyeházára.
Egyszer aztán a Decebál kortesvezérei azzal a rémhírrel rohannak ki a megyeházból, hogy mindjárt többsége lesz Belizárnak, ha Tanusvár leszavaz.
No hát elő a legvégső segédeszközzel! Fel kell gyújtani a tanyákat! Mind a négyet. A saját és az ellenzék tanyáit. A tűzvészre majd elmegy a kedve Tanusvárnak a követválasztástól.
S ez a mesterfogás tökéletesen sikerült. Az éjszakát egyszerre bevilágította a négy felgyujtott tanya lángja.
Egy óra mulva aztán tűzben-lángban állt az egész város. Végtől-végig égett minden utcza, kálvinista, pápista templom, paplakok, iskolák, még a «Régi Nap» is. Egyes egyedül a vármegye háza maradt meg, annak cserepes volt a teteje.
Reggelre egy zsarátnok és sziporka-fergeteg tánczolt, forgószél tűzoszlopa alakjában Tanusvár helyén.
Koldussá lett egynehány ezer ember, az igaz.
Hanem a haza meg volt mentve.
Tanussy Decebál tizenhárom szótöbbséggel meg lett választva Tuhutum vármegye követjének.
– No ez csak tiszta munka volt! mondá Csunyi Laczi, egy égő gerenda üszkénél rágyujtva a makra pipájára.
A kis királyoknak fejedelmi kötelességeik is vannak.
Ha a kettőjük között kitört háborunak egy népes város áldozatul esett, hát ez rendes dolog, minden hadjáratban megesik az; hanem aztán épen olyan rendes dolog, hogy a hadviselő potentátok az ilyen szerencsétlenséget enyhíteni siessenek.
Ebben nem is volt hátramaradás.
Ha Decebál, roppant erdeiből egész Tanusvár számára felajánlotta az ingyen épületfát, másfelől Belizár téglavetői szolgáltatták a téglát, cserépzsindelt ingyen minden lakosnak, Decebál adta a fedő nádat, Belizár a meszet; s mind a két uraságnak valamennyi igavonó marhája folyvást a városnak szolgált. Decebál első kötelességének tartotta minél előbb újra fölépíttetni a leégett kálvinista templomot tornyostul, abba az elolvadt harangok helyébe ujakat hozatott, ekkor aztán Belizár sem maradhatott hátra, ő meg a pápista templomot emelteté fel romjaiból s az ő bőkezűségéből kapott végre Tanusvár olyan toronyórát, a mi nem mutogatta az egyik oldalán hátrafelé az órákat!
E nagylelkűségnek az lett a következménye, hogy Belizár, legfelsőbb elismerés jeléül a Szent-István rend lovagkeresztjét nyerte. Nagy ritkaság volt ez akkor Magyarországon. A ki rendjelt kapott, nem is hitték el annak, hogy vagy a testét, vagy a lelkét el nem adta, vagy a hitét, vagy a hazáját bizonyosan elárulta!
A Szent-István rend alapszabályai között van két pont, a mi szemet szúrt Tuhutum vármegyében: az egyik szerint a rendjel részese tartozik harczolni a hitetlenek ellen; a másik szerint pedig joga van a báróságot megkivánni.
Ennek alapján Belizárt minden ember azzal infestálta, hogy báró úrnak szólítgatá, s azt kérdezgeté tőle, hogy igaz-e, hogy katholikussá lett?
Addig-addig boszantották mind a kettővel, míg utoljára megtette mind a kettőt, s egy szép napon köztudomásuvá lett, hogy az egyik Tanussy testvér kilépett a nemesek sorából, s a kálvinisták gyülekezetéből, báró lett és katholikus.
Mint magyar mágnásnak, azután ő neki is helye volt a pozsonyi országgyülésen, az ő széke a felső táblánál volt, míg Decebál az alsónál foglalta el helyét. Megint közel voltak egymáshoz, s ha valahol, úgy itt lehetett igazán folytatni az ellenségeskedést.
De még Bakala Peti is felkerült az országgyülésre, mint «távollevők követe»; a külföldön lakó Ponthaligethy Don Juant képviselte. Ez is igen szép intézmény volt, de kár, hogy elolvadt.
Ő rá igazán nagy szükség volt itten.
Sára asszony volt legjobban kielégítve a sorsfordulat által. Elérte, a mi után vágyott, hogy elhagyhatta a tüzhalmi kastély lármás unalmát, s beléphetett a fényes nagyvilágba.
«Fő» Pozsony városa volt akkor a valódi nagyvilág Magyarországon.
Gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitünőségeknek, az egész magyar főrendnek, magában is előkelő, fényes nagy város, civilizált lakossággal, regényes vidékkel, ódon palotákkal, kövezett utczákkal, szökőkutakkal és különösen díszes mulató helyekkel.
Itt azután igazán volt díszes társaság, finom hölgyek és uraságok, pompás toilettek, volt nemes verseny, diadalok. Sára asszony Dorkó nénőt otthon hagyta, s a helyett franczia társalgónét fogadott s bámulatos dolgokat tanult meg tőle.
Szerencséje volt a tartós szépségek közé számíttathatni, a kiknek a bájait az évek csak fejlesztik. Mindig körülrajongva udvarlókkal! Ha olyan erényes nem lett volna, de sokszor visszafizethette volna a kölcsönt Decebálnak!
Csak egy teljesületlen vágya volt még, egy udvari bálban ragyoghatni! Hanem ezt lehetetlenné tette férjének politikai pártállása.
Decebál azt sokszor megmagyarázta a feleségének. Ha ő beadja a derekát, akkor veszve Magyarországon a szabadság ügye. A haza jobbjainak szeme mind ő rá néz. És minő szemek! A mikről így énekel az országgyülési dal:
Ezek voltak a szemek! Keserűvé sirták a Dunát! Ilyen sincs már!
Decebál csakugyan játszott valami szerepet mind a két egymásra következő pozsonyi diætán, bár ennek a szerepnek a nyomait nem is találjuk a diariumokban. A hajdani rendi országgyüléseknél a legerősebb küzdelmek a kerületi gyűlésekben vivattak meg. Erdély még akkor nem tartozott Magyarországhoz, s külön gyűlése volt. Decebál e szerint a tiszántúli kerületben ragyogtatta elmevilágát. Hogy rendkivüli ész volt, azt legjobban bizonyítja az, hogy soha senki sem osztotta a véleményét. Nézetei mind olyan nem ebből a századból valók voltak; a hang, a modor, a felfogás mind olyan elriasztó, megdöbbentő volt, hogy még a saját megyebeli követtársát sem tudta magához hódítani vele. S erre volt legbüszkébb. Együtt volt nála az olygarchikus dölyf, a nemzeti büszkeség a kuruczos makacssággal, az ősi intézményekhez ragaszkodás a jacobinus democratasággal. Republicanus volt a trónprætendens diplomájával a zsebében.
Azt a Thonuzóbával való historiáját minden ember ismerte már. Tudták, hogy ez a gyöngéje. Ha a kártyaasztalnál történetesen nagy szerencsében volt s azt akarták, hogy ellenkezőre forduljon, csak Thonuzóbáról kellett említést tenni, rögtön vesztett.
És mégsem vette észre, hogy minő csalódásban van. Hogy őt Pozsonyban nem tartják annak a nagy embernek, a kinek Tuhutum vármegyében grassál. Sőt még tréfát űznek vele.
Egyszer például (épen azon időkben) fölmerült az a hir, hogy egy franczia gróf Crouy okiratokkal bebizonyítja, miszerint ő az Árpádház egyenes ivadéka; ennek a hirnek az alapján Decebált felbiztatták a bajtársai, hogy hívja ki vitézi párbajra ezt az Árpádivadékot, megtorlásul a Thonuzóbán elkövetett sérelemért. Ezt mégis nem tette meg, nem találván elég magasnak, magához mérve, azt a másik prætendenst.
De volt mind ennél egy sokkal veszedelmesebb önámítása, a miből a pozsonyi országgyülési korszak sem tudta kigyógyítani. Decebál azt hitte, hogy ő a legjobb kártyás a világon. Azért, mert Tuhutum vármegyében, meg az egész Tiszántúl az volt. Lehetett ott! De tessék csak a felföldre idekerülni! Majd itt mutatják meg, hogy micsoda hegedű az a kártya? Az alföldi magyar csak czigányprimás rajta, de ezek itt a Paganinik!
S ez Decebálnak nem akart a fejébe menni. Haraggal és szenvedélylyel játszott. S annál inkább vesztett.
A 40-es évek országgyülései arról is emlékezetesek, hogy azokon rengeteg vagyon változtatta a gazdáját, a diætai casinok asztalánál.
Itt rendesen találkoztak a Tanussy-testvérek is egymással. Azért, hogy az egyik báróvá lett, hogy a kormánypárthoz állott, azért, hogy egymásnak minden csepp vérükben ellenségei voltak, lehetett nekik a kártya-asztalnál egymás mellé ülni, nem mondva le természetesen arról a hivatalról, hogy játékközben is egymást vérig boszantsák, érzékeny szurdancsolásokkal.
Decebál úgy szokta szólítani az öcscsét, hogy «édes báró», míg az őt viszont «fejedelmem»-nek titulálta. Mindakettő tűrte a czímzést.
Abban az időben híres alak volt Sobri Jóska. Igazi rablókalandor, a kiről egész mondakör támadt már. Embert nem ölt, nem kegyetlenkedett, vakmerő volt, eszes és szerencsés, a mellett népszerű alak.
A kártyaasztalnál gyakran emlegették a nevét, ha valaki rendkivüli módon kifosztotta a társaságot, azt mondták rá: «hisz ez Sobri Jóska!»
S általánosan el volt terjedve a mende-monda, hogy ez a kalandor senki más, mint Decebálnak az eltünt fia.
Nem is boszankodott rajta Decebál. Ki tudja mivé nőheti ki az még magát?
Hat vagy hét esztendő mult el már azóta, hogy nem hallottak hirt felőle. Ha nem volna oka titkolni a hollétét, azóta valami ismerős csak rátalált volna.
Egy este a pozsonyi casinóban, mikor épen leglármásabb társalgás folyt a tekéző asztalok körül, a későn érkező Belizárt azzal a megszólítással fogadja Decebál:
– Hát édes báró, mi ujság Bécsben?
– Hát azt, édes fejedelem, magának kellene legjobban tudni.
– Nekem? Mi közöm van nekem egész Bécs városához, császárostól együtt?
– Már bizony, édes fejedelem, nem ártana nagyobb kimélettel szólni ő felségéről, a ki kegyelmednek az egyetlen fiát épen most nevezte ki hadnagygyá és segédtisztté a komáromi várerődítéshez.
– Kit? A Sobri Jóskát?
– Nem a Sobri Jóskát! hanem a Tanussy Emmánuelt.
– Élcz akar ez lenni? kérdé Decebál elkomorodva.
– Semmi élcz. Tessék a hivatalos lapot elolvasni.
S azzal fölkapta az olvasó-asztalról a senki által nem forgatott bécsi hivatalos ujságot, ott mindjárt az elején rámutatott a legmagasabb kinevezésre, mely szerint a bécsujhelyi tiszti akadémia genie-kari növendéke «Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő», hadnagyi ranggal a komáromi várerődítési mérnökséghez kineveztetik.
– Nos? Van talán több Tanussy Emmánuel de Tüzhalom et Véreskeő, mind a kegyelmed fia, fejedelem uram? kérdé kegyetlen phlegmával Belizár.
– Hadd látom! Nem igaz! Hazugság, ha nyomtatva van is! Ez nem az én fiam! Ez valami csaló, a ki az ő nevét bitorolja.
– Bizony csak a te magzatod az, édes Decebál, szólalt meg erre a társaságból egy főispáni tekintély, Ponthaligethy Adalbert gróf. Én ismertem, még mikor leányruhában járt. Már hat év óta tanul az én fiammal együtt, s mondhatom, hogy a legkitünőbb tanuló volt. Sokra fogja a fényes pályán vinni.
Decebálnak minden vér eltünt az arczából, még az ajkai is elfehéredtek.
– De ki vitte őt oda? hebegé eltompultan.
– Azt neked kell jobban tudnod. Ott ingyen nem tartják a növendékeket.
Decebál érzé, hogy most már csakugyan minden szem ő rajta függ.
Egy kuruczrebellis, egy pogány trónkövetelő, a ki alattomban a bécsujhelyi császári tiszti növeldében készítteti elő az egyetlen trónörökösét a katonai pályára!
– Gonoszabb az apagyilkosnál! lihegé elbúsultan.
Nem kellett már neki a «landsknecht», elég landsknecht neki a fia.
Jaj, de tönkre volt lőve ezzel az egy szóval.
Futott a casinóból egyenesen az országgyűlési szállására haza. Össze sem pakolt, arra sem várt, hogy a felesége felkészüljön az útra. Azt mondta neki, hogy jöjjön majd utána.
– Sokat vesztettél? kérdé Sára asszony, férje dult arczából huzva a következtetést.
– Sokat. Mindent. A becsületet.
– Hogy lehetne az?
– Előkerült a fiam.
– Az Istenért! Csak nem akasztják fel?
Sára asszony mind Sobrira gondolt.
– Nem őtet az akasztófára hanem a bitófát ő rá. Hogy soha ne született volna!
S azzal el, kirontott a házból. Tél volt, egy szál kabátban futott el, egyenesen a «Fehér Farkas»-hoz sietett; ott szoktak tanyázni a nyerges-ujfalusi gyors parasztok, egynek a szekerébe felvetette magát s arra a kérdésre, hogy hová vigye? azt felelte: «a pokolba.» A gyors paraszt olyan messzire nem vállalkozott, ő csak Piszkéig viszi el, majd ott a szembe jövő másik paraszttal egyezkedjék a további állomás iránt. Így indult neki a világnak. Csak egy óra mulva kezdte észrevenni, hogy fázik, hogy nem hozott magával semmi takarót, sem bundát, sem köpenyeget, a kocsis végtére megszánta, s hogy meg ne fagyjon, belegöngyölgette a lópokróczba, istrángokkal körülkötözve.
Ismeretes az a szokásuk az asszonyoknak (már t. i. azoknak, a kik varrni is szoktak), hogy ha a tűvel megszurják az ujjukat, ezt hirtelen a forró vizbe mártják s azzal elmulik a tűszurás fájdalma. Természetes, a forró viz még jobban fáj.
Decebál is megszerezte ezt a tapasztalatot. Azzal a tövissel, a mit a fia katonatisztté lételével a körme alá vertek, haza szaladt Tüzhalomra, ott várt azután rá az a forró viz, a mibe az ujját beledughatta.
A kastélyába megérkezve, a mint az eléje siető kulcsárnak azt a rendeletet adta, hogy rögtön füttessen be a lakosztálya minden szobájába (kemény márcziusi idő volt!) attól azt a feleletet nyerte, hogy «nem lehet.»
– Nem lehet? Hogy hogy?
– Mert az ajtók le vannak pecsételve.
– Ki pecsételte le?
– A fiskális meg a szolgabiró, Tanusvárról.
Decebál azt hitte, hogy a vén kulcsár meggárgyult. Felsietett a lakosztályába s akkor aztán saját két szemével láthatta, hogy a főajtóra keresztben pecsétes szalagok vannak alkalmazva.
Mint törvénytudó ember, óvakodott letépni e tiltó szalagokat, átment a tiszttartói lakba. A gazdatisztet épen otthon találta.
– Mi történt az én házamnál? kérdé tőle indulatosan.
– Rogo humillime. Én épen tizenhárom levelet irtam az illustrissimének, a mikben mindenekről tudósítottam. Itt vannak a recepissék.
– Ahán! Ühüm! Én azokat nem bontottam fel. A sok országos ülés, meg a conferentiák! No csak adja elő mi történt? élő szóval.
– Hát exequáltak bennünket. El tetszett feledkezni az Avakumról.
– Ki a tatár az az Avakum?
– Ezer bocsánatot kérek: nem tatár az, hanem görög. Tőle méltóztatott valami hatvanezer forintot felvenni, váltóra. Aztán a váltók lejártak. A görög nem akarta azokat megujítani; szüksége van a pénzére, vasuti papirosokba akarja verni. A váltókat megprotestálták, nyomban itt volt a citatoria, s alig ért rá az ember körülnézni, már jött az a biztosítási végrehajtás. Bolond világ ez nagyon. Máskor három esztendeig is elhúzhatta az ember a liquidum debitumot, most meg mindjárt az executión kezdik.
– Hát mit foglaltak le nálam?
– A tanyákon a gulyát, meg a ménest; idefenn a kastélyban meg a Thonuzóba kincseket.
Ez utóbbi két szót olyan lassan iparkodott kiejteni a tiszttartó, mint a ki sejti, hogy most mindjárt kétfelé hasítják.
De inkább a rémület hideg réme ragadta nyakon Decebált erre a szóra.
– A Thonuzóba kincseket! Ki engedte ezt meg?
– Nem kértek rá engedelmet, instálom alásan: az a Pestről jött prókátor egyenesen követelte, hogy ezek a kincsek képezzék a biztosítási végrehajtás alanyát.
– Megyek rögtön a városba. Beszélek a fiskálissal. Azt az összeget elő kell teremteni rögtön és minden áron.
– Hanem abban az esetben méltóztassék megelégedni az én neutitsányimmal, mert a spectabilis hintajai mind le vannak pecsételve.
– Még a hintók is? No jól van. Majd segítünk rajta. Hát tiszttartó úr nem tudott valami financialis operatiót kezdeni, mikor a zavart látta?
– Kértem az instructiókat; de nem méltóztatott a leveleimre kegyesen válaszolni. Én csak egyféle financialis operatiót ismerek, a behordott contókat «nem fizetni.» Méltóztassék! Itt van egy egész halom; ácsmester, kőműves, asztalos, lakatos, még a templomépítésből. Három esztendő óta biztatom az embereket, hogy majd a jövő héten! Ez az én tudományom.
– Jól van, jól, azokra is majd rákerül a sor! Most csak fogasson be gyorsan; akár paraszt szekérbe; az mindegy.
A forró viz erősen hatott! Ha egy kegyes apának a butorait lepecsételik, az még annál is nagyobb szégyen, mint ha a fiát hadnagygyá nevezik ki. Egy kis király holmiját elkobozni! Mint valami szatócsnak a czókmókját! A Thonuzóba kincseket! Az kellene, hogy dobra üssék a szent sisakot, az áldozatüstöt, meg a hártyára irott szerződést!
A főfiskusnál pedig (a ki egyuttal uradalmi ügyvédje is volt) épen nagyon kikapott Decebál. Az majd megette, mikor eléje került. Az is számtalan levelet röpített fel hozzá Pozsonyba, a miket ő mind félretett felbontatlanul.
– Ne keseríts most engem a szemrehányásaiddal, szabadkozék, hanem segíts a dolgomon. Az én kastélyomnak meg kell tisztulni a bírói pecsétektől minden áron. Találj ki valamit.
– Hiszen találtam, meg is irtam, ha nem olvastad el! Itt van Véreskő. A mezőváros meg akarja magát váltani az úrbériség alól tőled s ajánl neked örökváltság fejében kerek százezer forintot.
Decebál erre a szóra büszkén hátravetette a fejét.
– Azt már nem teszem! Hogy én magam degradáljam magamat. Én Véreskőnek ura és fejedelme vagyok. Egy nagy mezőváros engedelmeskedik a parancsolatomnak s jobbágyi tartozását fizeti terményben és szolgálatban nekem. Ennek a megváltására nincsen elég nagy ár.
– Pedig bizony Ponthay Adalbert gróf hasonló esetben nem volt ilyen büszke. Ő az osztályban neki jutott Jávoros mezővárossal kiegyezett az örökváltság iránt, szinte ilyen összegben.
– Ő tehette azt! De én nem utánzom. Hogy én a nevem predikátumának a birtokáról lemondjak? Inkább a fejem szaladjon el a testemtől. Keress a számomra kölcsönt bármi áron.
Ezzel az ultimatummal ment haza Decebál a tanusvári házába, a mit a nagy rombolás után egész az utczára felépített s többé az elejét nem adta ki boltoknak. Itt nem volt a bírói zár útjában, elhelyezkedhetett.
Arra is gondolhatott e közben, hogy a hadnagygyá lett fiával mit csináljon? A tövisszúrás megint sajgott.
Kapott aztán még forróbb vizet, hogy azt elfelejtse.
Levele érkezett Pozsonyból, a megyei követtársától, stafétával.
Ezzel már mégsem követte azt, a mit rendesen szokott a levelek irányában gyakorolni, hogy szultáni büszkeséggel a divánja alá rakja s rájuk üljön.
De majd a guta ütötte meg annak a tartalmától.
A pozsonyi casinóban nagyon félreértették a hirtelen eltűnését a városból. Azt mondják, hogy a fia kineveztetése fölötti felháborodása csak alakoskodás. Beszélnek egy nehány ezer forint kártya-adósságról, a mit az elfutása estéjén kellett volna kifizetnie. Ezt mindenütt a világon becsületbeli adósságnak tekintik. És most az a csúfság fenyegeti Decebált, hogy Bakala Peti indítványára, ha három nap alatt ki nem egyenlíti a kártya-adósságát, kigolyózzák a casinóból.
Ez meg már épen kétségbeejtő állapot.
Arról az egynehányezer forintnyi kártya-adósságról bizony egészen megfeledkezett Decebál a nagy izgatottságban. Nem is gondolta, hogy ezt a casinóban olyan szigorúan veszik. Azt hitte, hogy ez is ácsconto, a mit három esztendeig lehet halogatni. S még Bakala Peti ül ő fölötte törvényszéket! Hol van az az aranynyal tömött szarvasbőr erszénye? hogy azzal csapná agyon!
Az ilyen pillanatnyi veszedelmeknél rögtöni segítség volna egy levél, a Pozsonyban hagyott feleséghez: «Becsületem veszélyben; add el rögtön az ékszereidet! Tömd be a száját a fenevadaimnak!» Csakhogy Sára asszony az ilyen levelet először is nem tudná elolvasni, másodszor pedig nem értené meg, hogy mi veszedelem támad abból, ha Decebált kigolyózzák a casinóból, kifizetetlen kártyaadósság miatt? Bár minden adósságot ki lehetne úgy egyenlíteni, hogy az embert kiballotálnák onnan, a hol az adósságot csinálta!
Decebál ment megint azzal a Hiób postával a főfiscushoz.
– Teremts nekem pénzt azonnal, akármi áron! Görögtől, zsidótól, örménytől. Nem kérdem, mennyit irok alá érte.
– Akarsz a bécsi nemzeti banktól kölcsön venni?
– Attól nem! soha! Én, Tanussy Decebál, nem mehetek a német elé levett kalappal! Én Bécsnek nem lehetek lekötelezettje. Találj ki mást!
– Hát jól van, majd holnapig gondolok ki valamit.
Decebálnak még mindig jobban fájt az a szúrás az ujján, mint az a forró víz, a miben már nyakig ült benne. Nem lehetett neki azt tenni, hogy épen a mikor a fiát akarja kiragadni az osztrák szolgálatból, ugyanakkor maga, a büszke apa, a kis király, milliomokat érő birtok ura, kopogtasson be alázatosan a kisajtón s kérjen segítséget a filiszteusok ellen.
Még egy pár hőfokkal jobban fel kellett forrni ennek az iszapfürdőnek, hogy használjon.
A következő napon megint kap egy levelet Pozsonyból. Már a pecsét czíméről ráismert, hogy ezt Ponthay gróf írja.
Nem álltak egymással levelezésben. De ez pedig igen atyafiságos levél volt.
«Kedves uramöcsém.
Az a kellemetlen incidens, a miről követtársad tegnap levélben értesített, ne nyugtalanítsa a kedélyedet. Én, a mint a dologról értesültem, azonnal siettem azt a bizonyos subtilis természetű tartozásodat, távollétedben kiegyenlíteni. Meg vagyok felőle győződve, hogy hasonló esetben te épen így jártál volna el az én irányomban. Lehetünk acharnirt ellenfelek a politikában, de a hol a familiaris becsület van megtámadva, kötelességünk fentartani a solidaritást… stb.»
No még csak ez kellett Decebál árva fejének! Hogy Ponthay Adalbertnek legyen becsületbeli tartozással lekötelezve, megduplázottan atyafiságos solidaritás nemes érzületével.
Most már őrült módra rohant a fiskálishoz.
– Segíts! de azonnal, mert külömben kiszököm a világból.
– Van valamim, mondá a főfiscus. Kaphatsz százezer forintot, fel van ajánlva a számodra.
– Nem kérdezem a kamatot.
– Törvényes hat perczentre adják. Két esztendei felmondást engednek. Rögtön rendelkezésedre áll az összeg, úgy, hogy a mint a pénz felvétele, betábláztatása iránt nekem a felhatalmazást megadod, azonnal visszakapod az Avakum-féle váltóidat; a bírói pecsétek eltávolíttatnak, beköltözhetsz a kastélyodba. Csupán egy föltételt kötök ki: azt, hogy addig, a míg az egész eljárás be nincs fejezve, nem kérdezed, hogy ki adja kölcsön ezt a pénzt?
Decebál ráállt e föltételre, aláirta a meghatalmazást. Nagyon rövid eszűnek tartotta volna magát, ha ki nem találta volna egyszerre, hogy ki hát az a titokban rejtőző pénzfelajánló? Ki lehetne más, mint maga az Avakum. Ez csak convertálni akarja a «lebegő» adósságot «fundált» adóssággá, azért volt az egész executionalis comedia. Hát teljék kedve!
Így aztán hazajutott a birói pecsét alól felszabadított tűzhalmi kastélyába, még mielőtt felesége utána jött volna Pozsonyból.
Első dolga volt számba venni a nagy muzeumot, melyet Thonuzóba-kincse számára rendezett be. Itt voltak, csorbítatlanul a megfizethetlen drága ereklyék, velük tölthette el éjeit, napjait. Nekik panaszolta el a nagy gyalázatot, melyet egy elkorcsosult unoka czímerükön ejtett. Velük ülhetett tanácsot, mi módon lehetne kiköszörülhető ez a csorba, letisztítható ez a rozsda, leseperhető ez a döbröcz.
Egy napon aztán elhozta a főfiscus a kifizetett váltóit, a készpénzt, a mi azoknak az összegén túl fenmaradt és a betáblázás felőli okiratot.
Ekkor aztán megtudta Deczebál, hogy ki volt az a titokban tartandó tőkepénzes, a ki őt boldoggá tette a kölcsönével?
Senki más, mint Ponthay Adalbert gróf.
Kedve lett volna a fejét a falba verni!
Azt a százezer forintot, a mit Ponthay gróf kapott Jávoros mezővárosától örökváltságdíjban, a mely várost Decebál engedett át cserében őserdős hegyekért, most ő veszi kölcsön, betáblázás mellett az esküdt ellenségétől s még hegyébe örök hálára is le van kötelezve ezért a nagylelkűségért.
Decebál most már nagyon vékonyra faragta azt a tollát, a mivel Manó fiának levelet írni szándékozott. Olyanformán érezte magát, mint az a sámsoni erejű ember, a ki egy nagy betegség után először megy ki a szabadba, s alig tudja egyik lábát húzni a másik után.
Több mint egy éve már, hogy a császárvárost izgalomban tartja ez a csodatünemény.
Egy fiatal leány, a ki delejes álmában a mult és jövendő legrejtettebb titkait leleplezi.
Az előkelő osztályok egészen electrizálva vannak a villamos csodalénytől. Csak is ezek érintkezhetnek vele, mert egy óráig tartó beszélgetésnek az előre letett díja tíz louisdor, ez közönséges halandónak drága mulatság.
Ellenben a főurak és hölgyek, bankárok és nagykereskedők, művészi celebritások, sőt még magas állású főtisztek és diplomaták is egymásnak adják a bástya-utczai magányos ház ajtajának a kilincsét reggeli tíz órától esti hatig, eddig tart a delejes alvás ideje. Azontúl a csodahölgy valószínűleg visszatér erre a világra ebédelni.
Egy évnél több már, hogy mindenki adózik neki – az aranyaival és bámulatával; a scepticusok megtérnek, a hivők fanatikusokká válnak, ha vele egyszer beszéltek. Ismeri ez mindenkinek a titkát, olyanokat is, a miket a családi óvatosság őriz, a mik rég el vannak feledve, a mikről csak a magas udvari körökben suttognak egymásnak egyenrangúak négyszem között; – de még olyan titkokat is, a miket a magas diplomatia pecsét alatt tart. S nincs az a hozzá intézett kérdés, a mire olyan választ ne tudjon adni, a minek találó értelme van.
Pedig ez egy egészen fiatal leány, a kit soha senki sem látott azok közül, a kik addig vele beszéltek.
A jóslatai közül is sok beteljesült pontosan, a mik közelebb időkre szóltak. Házasságok úgy történtek meg, a hogy ő megjövendölte, előléptetések, kegyvesztések nyomban bekövetkeztek, lehetetlenségnek látszó fordulatok az élet és szív világában megdöbbentően megvalósultak s minden ember bámult rajta, hogy lehet ez?
A nevét nem tudni a leánynak.
Egy bizonyos Sommacampagna grófné unokahuga gyanánt szerepelteti, ki egy pár év óta lakik ott magányosan, egyikében azoknak az ódon palotácskáknak, a miket a a nagy körút elsöpört a föld szinéről később.
A grófné igazi grófné volt, ezt a rendőrség a leghitelesebb utánjárással kideríté; hogy olasz, azt bizonyítá a kiejtése és arczvonásai. Túl volt a fiatalság korán, de még mindig szép. Hogy mulatságba, társaságba nem járt, arra erős oka volt. Topa lábai voltak, (mint lord Byronnak) ez otthon ülni kényszeríté.
A hintón érkező vendéget egyenruhás inas bocsátja be és vezeti a keskeny csigalépcsőn fel az emeletbe. Az előszobában elveszik a kabátját, pálczáját, vagy napernyőjét, elfogadják a tíz louisdorját, de még azonkívül is mindent lerakatnak vele, a mi érczféle: vas, arany vagy ezüst s ha történetesen olyan csizma van a lábán, a minek a sarkába vasszegek vannak verve, azt is levettetik, s sarkatlan czipőt kap helyette. A vesztegzár alá vetett holmijait bezárják egy szekrénybe, s annak a réz kulcsát átadják neki. Egyedül a réz a semleges ércz a delejes alvóra nézve, ha vasat visznek a közelébe, idegrángásba esik, ha pedig aranyat, ezüstöt érez meg a látogatón, ellenszenves lesz iránta; ellenben nagy rokonszenvet tanusít, ha valaki borostyánkőt visz magával, például szivarszipkát, vagy nyakfűzért. – Ezt ott lehet is kölcsön kapni egy kis borravalóért az inastól.
Az így le és felszerelt látogatót azután bevezetik az elfogadó-terembe. Ott ül a selyembalzacon az olasz grófné, s megkínálja a karszékkel a látogatót, ha férfi, a divánnal, ha hölgy, s elmondja előtte a szükséges utasításokat.
A delejes alvó két ajtón túl az alcoveban fekszik, az ajtókat a látogató beteheti maga után, hogy hivatlan fülek ki ne hallgassák az értekezését. Az ágy-fülke előtt van egy nádszék, arra le kell ülni. Kéretik a látogató, hogy erősen fenhangon beszéljen az alvóhoz, mert az külömben meg nem hallja. A válaszolásra engedjen neki időt, s egyáltaljában kímélje és ki ne fáraszsza. Számokat ne kérdezzen tőle, pl. lutrira, vagy börzeárfolyamra vonatkozó számokat, mert azokra is fog ugyan felelni, de olyan nyelven, a mit senki sem ért. – És végtére, hogyha férfi a látogató, annak különös discret módon tudtára adatik, hogy az alvó szűzhöz se ne közeledjék, se valami szeméremsértő szót ne intézzen hozzá, mert az első szónál, az első lépésnél a delejes alvó halottmerevvé dermed s erre egy legördülő rézfüggöny egyszerre elzárja az alvófülkét s azzal vége az értekezésnek.
Még azonkívül a látogató azt az elővigyázati intézkedést is maga előtt találja, mikor az utasítás nyomán a két elválasztó-szobán keresztül hatolva a rejtélyes szobácskába belép, hogy az ágyfülke egy a boltozattól a padlásig érő vékony rézsodronyból szőtt, átlátszó függönynyel van elzárva, azon belül van a nyoszolya, melyen a csodaleány alszik.
Mindenki azt mondja róla, hogy valami földöntúli szépség. Csak egy vékony piquet-takaró leplezi termetét, melynek idomai Canova remekműveire emlékeztetnek. Sokan Psychét, még többen Hébét igyekeznek benne feltalálni. Haja aranyszínű, mely csaknem sarkáig hullámzik rajta végig. Az arcza olyan fehér, mint a fehér rózsa, s a két ajka annyi alakot tud ölteni, mint Proteus. És pedig azt, a mi a legszebb az arczában, a két szemét, még nem is látta senki, mert azok folyvást csukva vannak. Azok a hosszú selyempillák mozdulatlanul borulnak rá az arczra. – És mégis mindenkire ráismer, a ki hozzá szól, pedig ha csak lopva félig nyitná is fel a szemeit, ezek a sűrű pillák rögtön elárulnák.
Tanussy Manó és Ponthay Alfréd egyszerre kerültek ki a bécsújhelyi tiszti akadémiából. Folyvást jó pajtások voltak, az első erőteljes ismerkedés óta. Az ifjú gróf tüzértiszt volt. Ehhez a fegyvernemhez érzett legtöbb kedvet.
Mindjárt az előléptetésük után siettek fel Bécsbe, a legmagasabb kegyet megköszönni.
A főudvarmesteri hivatalnál tudtukra lett adva, hogy kihallgatást csak két hét mulva fognak kapni, addig Bécsben maradjanak s magukat mindennap bejelentsék a térparancsnoknál. – Ez nem is valami kellemetlen utasítás.
Manó erkölcsi kötelességének tartá Ponthay Adalbert grófot fölkeresni, ki akkor Bécsben lakott s csak a főrendi ülésekre rándult le Pozsonyba, hogy megköszönje neki a vele eddig éreztetett szivességét.
– Semmi hálálkodás! vágott a szavába Ponthay Adalbert gróf. Írásban adtam neked, hogy csak abból a kenyérből szelek neked egy karéjt, a mit az apád nálam hagyott. Nem is veszett kárba. Derék emberré nőttél fel. Becsületére válsz a magyarnak, s megmutatod, hogy nemcsak huszárnak való a fajunk, de a magasabb katonai szakban is kitünő tud lenni. Én meg ezentúl is, a míg csak őrnagyi rangra nem viszed, adok neked évenkint ezer forint czulágot. Soh’se huzódozzál tőle. Ezt is csak a magadéból adom. Látod, én most kaptam kerek százezer forintot a jávorosiaktól, örökváltság fejében. Ezt ők ezelőtt hét évvel a te apádnak is felajánlották, de ő hallani sem akart róla, hogy egy birtokához tartozó mezővárost a jobbágyi szolgálat alól felszabadítson. Pedig az osztálynál ez kettőnk között nem tett volna külömbséget, a «sicuti possidetis» elve szerint. Most aztán én ugyanezt a százezer forintot kölcsön adtam a te életed szerzőjének, ő fizet nekem utána hatezer forint kamatot. Egy a tied, öt marad nekem. Ez csak elég jó szerződés! – No csak te vedd el azt a veres hasút.2) Majd meglátod, milyen hamar elmegy az itt Bécsben. Kérdezd meg csak a fiamtól. Az háromezer forint apanaget kap, boldogult édes anyja végrendelete szerint, a míg nagykorúvá lesz. Úgy hiszem, már a jövő esztendeit költi.
Adalbert gróf olyan kedélyesen disputálta bele a fiatal hadnagyba azt a zsebpénzt, hogy lehetetlen volt visszautasítani. Majd egyszer visszafizeti ő azt még.
Hanem azért még sem követte a kedves bajtársait mindazokba a bolond mulatságokba, a mikben a fiatal emberek olyan igen szeretik magukat elpazarolni, akármilyen nagyon biztatták is.
Ezek közé tartozott okvetlenül a csodaleánynál teendő látogatás is. Gil Blasnak csak meg kellett tudni, hogy mi lesz a jövendő sorsa? Manót is erőnek erejével magával akarta hurczolni a rendkívüli tüneményhez, de az nem állt kötélnek, először azért, mert neki nincs hite a csodákban és jóslatokban, másodszor pedig, mert nincs kidobni való tíz louisdorja.
Hanem aztán azért mégis csak neki kellett a legelsőnek lenni, a kinek a füleit tele beszélje a delejes értekezésről visszatérő Gil Blas.
Hogy micsoda minden emberin túljáró eszményi szépség az a leány, ez képezte a bevezetést. Arcza, ajka, szája, szemöldöke, a feje fölé emelt karja, a tenyere, az ujjai, körmei, a pihegő keble, a csipői stb. úgy le lettek írva, hogy jó lett volna egy fejezetnek egy regénybe.
– Fordíts már egy lapot, unalmaskodék Manó. Elhiszem, hogy nagyon szép.
Azután következett, hogy milyen bámulatraméltó elmés! Micsoda találékony ész ez! Más ember még ébren sem tud élczeket mondani, ennek még altában is minden szava találó gúny. A szemét nem nyitotta fel, de ha látott volna is, mit tudhatta volna, hogy ki vagyok. Negyednapja jöttem ide Bécsbe. Mégis mikor azt mondtam neki, hogy én egy regényhős vagyok, azt felelte rá: «tudom, írt is rólad egy szép regényt Le Sage». Hát hogy tudhatja ez, hogy engemet a bátyáim Gil Blasnak csúfolnak? Azt mondtam neki, hogy doktor vagyok. «Igen, felelé, a ki százfontos labdacsokat osztogat.» Hát azt honnan tudhatta, hogy tüzértiszt vagyok? hisz nem voltam egyenruhában. Azután azt jövendölte, hogy én nem fogok megházasodni, hanem az apám igen, az most özvegy, még lesz vagy három testvérem. – Én kérdeztem tőle, hogy hát én miért maradnék legény fővel? – Azt válaszolta, hogy egy ütközetben úgy össze fogja marczangolni az arczomat egy granát, hogy csúf leszek, senki sem fog szeretni. Ezt szerettem volna el nem hinni. Azt a furcsa kérdést intéztem hozzá, hogy mondja hát meg, ha már keresztül lát a falon, deszkán, öltönyön, mennyi pénz van most az én zsebeimben? – Erre minden tétovázás nélkül egyszerre megfelelt: «Ez attól függ, hogy az Edelstein mennyit ád 3500 forintos váltódra?» – Milliom a lelke! Hát hogy tudhatja ez, hogy az én tárczámban egy ilyen összegre szóló tratta rejtőzik, mikor az a bezárt szekrényben van, a minek a kulcsát a kezemben tartom. – Most már csakugyan fel voltam paprikázva. Még egy kérdést intéztem hozzá: találja ki, hogy ez a vékony fehér vonal itt az arczomon miféle emlék, férfi kardvágása-e, vagy asszonyköröm helye? – Erre hosszabb gondolkodás után ezt a választ adta: «Se nem férfi, se nem asszonykéz emléke az ott, hanem egy magasabb lényé, a kinek a nevét megtalálom a bibliában, megmondta a részt és verset, hogy hol. Én azt felírtam egy czédulára. Az órának vége volt. Siettem a czédulámmal a káplánhoz, keresse ki a bibliából azt a nevet. Megtalálta. – Tudod micsoda név az? «Emanuel». Ez a fehér vonal annak az emléke, mikor a legelső találkozásunknál te a körmeiddel felhasítottad az arczomat a nagy dulakodásban. – Tudod, hogy micsoda gondolatra jöttem én erről?
– Ugyan mire?
– Ez a csodaszűz nem lehet más, mint az én vadmacskám, onnan a Styx szigetéről.
– A «te» vadmacskád? Hát még mindig igényt tartasz rá?
– Odaadnám érte az egész anyai örökségemet! – De hallgasd csak tovább. A mint a káplántól eljöttem, eszembe jutott, hogy felszaladjak a Burgba a főudvarmesteri hivatalban tudakozódni az audientia napja iránt, hát a sötét folyosón kit látok szembejönni? a mi hajdani boszorkányszomszédnőnket Sáromberkynét, de egészen tisztességesen divat szerint öltözve. Először ki akart kerülni, de hogy én határozottan útját álltam, kénytelen volt az ismeretséget megujítani. Én erősen sarokba szorítottam, kérdeztem, hogy mi járata van a Burgban? Ő szabadkozott, hogy csak egyik-másik udvarhölgynek szokott segíteni a báli toilettje kiállításában, majd annyit is megengedett, hogy biz ő szokott közvetítő szolgálatokat tenni, mikor a bal paréehez kölcsönvett diadémokra van szükség. Ez csak ürügy. Ez a furfangos asszony beletalálta magát a hajdani hírhordó szerepébe s kezeli a főrangú család minden titkát.
– Hát én azt nem bánom.
– Magam sem fogok miatta sárgaságba esni. Hanem más van itten. Hirtelen azt a kérdést intéztem ő kegyelméhez: «Hát Lisandra kisasszony hogy van?» – Erre vörös lett az orrahegyéig. «Lisandra kisasszony sehogy sincs; Lisandra meghalt!» Azzal kirántotta a kezemből a parasolját, a minél fogva letartóztattam és úgy elszaladt, mintha egeret látott volna. – Ez engem megerősített a gyanúmban. – A mit a somnambula beszél, azt az anyja súgja neki valahogy, az olasz grófné csak szalmabáb.
– Az bizony nem lehetetlen! szólt Manó közönyt színlelve.
– Akarsz-e nekem egy nagy barátságot tenni? – Én nem láttam Lisandrát, csak holdvilágnál, távolból, de te közelről láttad őt, jobban ráismersz. Eredj el a kedvemért Sommacampagna grófnő csodaleányához.
– Jól van, elmegyek.
– Én megtérítem a tíz louisdorodat.
– Megfizetem magam. Én is kiváncsi lettem rá.
– És azután, ha csakugyan ő az, a kinek én sejtem, ha valóban ráismersz, azt én nekem hűségesen megmondod.
– Becsületszavadat rá.
– Azt.
Kézszorításos parola erősíté meg a baráti fogadást.
Másnap elment a csodaszűz látogatására Manó.
Rögtön nem bocsátották eléje, mert épen ő fényelmessége (Durchlaucht), herczeg Simphonides volt odabenn.
A herczeg a birodalmi főváros egyik nevezetessége, százmilliomos, nagy vállalkozó, egyike a Nordbahn főalapítóinak. S a termete is megfelel a millióinak, ilyen kövér lelkes állatot még nem mutogattak ingyen, bámulja az ember a teremtés remekét, mikor ezt az alakot menni látják, hogy lehet egy ilyen roppant tömegnek két lábon haladni, hogy fel nem billen? Iszonyú tüdejének a fujtatása messzire hallatszik, mint a Nordbahn locomativjáé, s ha valami mondáshoz kezd, elébb szótagokra oszlott nagy lélekzetet vesz, «hum, hán, ha», csak azután jön elő a szózat.
A herczeg mindennap eljön a csodaszűz látogatására, ebédután. Húsz luisdort fizet. Aztán eldiskurálgat a delejes alvóval mindenféle lárifáriról. Ez hozzá tartozik az ejtőzéséhez. Nagyokat tud nevetni a mágnes revelatiókon, hogy az egész palotácska megreng bele, utoljára aztán elalszik, s ott alusznak ketten duettben, a csodaszűz a sodronyfüggönyös fülkében, a herczeg meg a nagy rézpántos karszékben, (a mi az ő számára mondva csinálódott) – a míg a börzeóra üt, de arra a herczeg okvetlenül felébred, még nem volt rá eset, hogy ezt elaludta volna, «hum, hán, ha, hét óra!» azzal aztán dübörög kifelé, két inas fogja a hóna alatt, a míg a lépcsőn lelebeg.
Csak az ő eltávozása után szabadul fel a nézőtér az új vendégek számára, a rezes karszéket fölcserélik ismét egy nádszékkel.
Annak a szobának, a hol a háló fülke volt, nem látszott semmi ablaka. A falakon nem volt semmi szőnyeg, hanem régi divatú frescofestés, a szoba mennyezete lapos boltozatba futott össze, alant és fent volt a falon egymás fölött két négyszögletű nyilás, rézlemezzel elzárható, a minek a czélját könnyen kitalálhatják, a kik a Meissner-féle légfűtéssel ismerősek. A sötét szobának egy a boltozatról rézlánczon lefüggő argant-lámpa kölcsönöz világot, olyanformán, hogy a fénye mind az alvó leány arczára sugárzik, míg a látogató arcza és alakja egészen árnyékban marad.
Manó helyet foglalt a nádszéken s hosszasan elbámult az alvó arczán, a nélkül, hogy megszólította volna.
Az első tekintetre ráismert, hogy bizony ő az! Ezt a szájat, ezt az arczot, ezeket a szemöldöket nagyon jól odarajzolta valami tündérkéz az ő szívehártyájára. Hányszor álmodta őt maga elé. Nem akarta őt megszólítani, azt hitte, hogy az első megszólalásra el fog tűnni előle. Milyen észrontó szépséggé fejlődött ki azóta, hogy egymással a holdvilágnál beszélgettek. Miről is volt a szó? Majd ha híres, nevezetes alakokká emelkednek mind a ketten, akkor ott a dicsőség magasaiban ismét találkozni fognak! Hát ez a hír? Ez a dicsőség? Az egyik egy delejes jósnő, a másik egy császári mérnökhadnagy. Az egyik jóslatokat, a másik szegleteket számít ki, melyik a nagyobb bolondság? – És hátha mégis mind a két bolondságban lehet valami felséges nagy gondolat? valami földöntúli bölcseség? És hátha ezt a bolondságot, ezt a bölcseséget mind el lehet törülni egy közönséges emberi gondolattal, a mi többet ér mind a kettőnél.
Manó igen jól vélte felhasználni a kibérelt egy órai társalgási időt azzal, hogy szótlanul ült a széken; sejtette, hogy ha hozzá kezd a beszélgetéshez, annak nagyhamar véget fog vetni a közbehulló rézfüggöny.
Az alvó alak sem mozdult meg. Csak keble szállt és emelkedett csendesen a vékony takaró alatt, s feje fölé emelt kezének ujjai tettek úgy, mintha lantot pengetnének. Arczának halványságától élesen elütött ajkainak rózsapirossága. Külömben lehet ez a fehér arcz kendőzve is, hogy elpirulásával ébrenlétét ne árulja el.
Mikor aztán az ifju tanácsot ült magával, hogy mit mondjon neki, megszólítá.
– Szép Straniera!
Az alvó megnyitá ajkait, suttogva:
– Megérkeztem.
– Szabad kegyeddel beszélnem?
– Hangosabban szólj. – Messze vagyok. – Nem hallom.
– Szabad kegyeddel beszélnem?
– Tegezz. «Itt» nincsenek czímek.
Manó felnézett a szoba boltozatára, s gondolt valamit, hogy miért kell hangosabban beszélnie, holott négy lépés a távol?
– Ismersz engem? kérdezé hangosan.
– Ismerlek. – Még leánykorodból.
(Ebből elég volt.)
– Mit csinál most az én apám? szólt ismét hangosan.
Az alvó kevés vártatva felelt.
– Az őseit fényesíti s az utódait behomályosítja.
– Hát az anyám?
– Az anyád férjhez fog menni.
– Elválik az apámtól?
– Nem válik el.
– Az apám hal meg?
– Nem hal meg.
– Hát hogy lehet ez?
– Az anyád még nem asszony.
Manó erre önkénytelen fölkaczagott.
Az alvó megfeddé érte.
– Ne kaczagj, mert az nekem fájdalmat okoz.
– Hát aztán kihez megy nőül az anyám?
– A legnagyobb ellenségéhez.
(Ebből is elég volt.)
– Most adj nekem választ egy kérdésemre. A mint legelőször férfivá tettem magamat, találkoztam egy leánykával, a kit nagyon szerettem, azóta mindig róla gondolkozom. Fogom-e őt birni valaha?
Gyorsan, minden gondolkozás nélkül, sietett rá felelni az álombeszélő.
– Az a leány meghalt.
Most egyszerre halk suttogásra fordította a szót az ifju.
– Nem támaszthatom-e én őt fel halottaiból?
Erre a suttogó szóra egyszerre felnyiltak azok a hosszú, álomtakaró selyem szempillák s elévilágított az a két nagy delejsugárzó szempár, a ki maga az egész ember, együtt a látható és láthatatlan lélek s oda nézett a kérdező szemébe.
De ugyan e perczben a feje fölé emelt kéz is megmozdult, s rózsás ujja hegyét bezárt ajkai elé tette, hogy az ifjunak a száján elhalt a félig kiejtett név «Lisandra!»
Itt csak a szemekkel szabad beszélni, más beszédet kihallgatnak!
Az egyik szem azt kérdezte ragyogó nyilással:
– Hát te is szeretsz-e még?
A másik szem azt felelte szempillái alá elrejtőzéssel:
– Örökké.
A fekete szem féltékeny villámszórást mivelt, a kék szem szelid enyelgően engesztelé, a bogárszem haragosan félre nézett, a kökényszem erre könybe lábadt, arra aztán a parázs szempár leskelődve visszakacsintott, mire a nefelejts szempár is nevetve ragyogott, mint a szivárvány az esőfelhőn keresztül.
Hanem az mind nem elég az üdvösségre.
Manó áthágta a tilalmat, hogy nem szabad az alvó csodaszűzhöz közelítni, s egészen odáig ment, a rézsodronyfüggönyig, s ott térdre bocsátkozott. Az ágy oly közel volt, hogy onnan a leány, ha kihajolt, a függönyt elérheté. Ajkaik összetalálkoztak egy hosszú forró csókban. Hogy a rézsodronyrosta közbe esett, az nem vett el a csók édességből semmit.
És ekkor az a fehér rózsával vetekedő arcz olyan volt már, mint a piros rózsa.
Most a leány valami vékony kis fehér tárgyat vont elő hálóköntöse karmantyujából, a mit keresztül lehetett dugni a rézsodrony rostaszemein. Manó nem ért rá tudakolni, hogy mi az? csak elrejté a zsebébe a piczi kis ajándékot. A rézfüggöny csörömpölve gördült le a következő pillanatban.
Manó sietett ki a szentélyből. A salonban gúnyos részvéttel kérdezé tőle a patrona:
– Nos? Az értekezés rövid volt? Talán a rézfüggöny jött közbe?
– A mi igaz, az igaz, felelt rá Manó s aztán átvéve az inastól a zár alá tett érczeit, sietett ki a házból.
Csak a szomszéd utczában volt bátorsága elővenni a zsebéből a tárgyat, a mit kapott.
Egy vékony szalmapapir lapocska volt az, összesodorva, a min kigöngyölítve e szavak voltak olvashatók:
«Emánuelnek.»
«Lakásunk Mariahilf 128. földszint. Holnapután este 11 órakor jöjj ablakhoz kapu mellett. L».
Hogy azt a czédulkát már előre készen tartá Lisandra, az még is túl megy az emberi lehetőségen. Hogyan tudta előre, hogy Manó ma eljön hozzá?
Még az nap este találkozott Manó az ő kedves bajtársával, Ponthay Alfréddal.
– Nos? Láttad? Ráismertél? Becsületszó! Mondj igazat!
– Igen. Ő az. A Styx szigeti vadmacska. (Hanem arra, hogy a «te vadmacskád» legyen, nem adtam becsületszavamat, gondolá utána.)