– Kolosszális gazember vagy! üvölté a fülébe az unokaöcscse. Én neked elmondom, hogy egy ártatlan leány erényét hogyan akarom megmenteni a világ csábjai ellen, s te magad oda mégy s elcsábítod! Becsület ez?
– Becsületem szentségére esküszöm, hogy nem én tettem! menté magát a nagybátya. De én tudom, hogy ki tette! Hát hinné azt valaki? Nem! Ilyen dolgok még XIV. Lajos erkölcstelen korszakában sem történtek, hogy a női ártatlanságot, a kit a fiú őriz, az apa csábítsa el.
– Micsoda apa?
– Nem az enyém, hanem a tied, Adalbert gróf. Annál keressük. Ott fogjuk megtalálni.
Sáromberkynének volt oka lehetségesnek találni ezt a kimenetelt. Adalbert gróf neve valóban ott szerepel a Sommacampagna grófné lajstromán, a fokozott ajánlatok között. Ő is a női erény biztosításában fáradozott.
«Rontsunk rajta!»
Most aztán már Sáromberkyné harmadmagával, (mint egy párbajvívó) jelent meg a gyanusított leányrabló szállásán, a hétválasztó fejedelemnél.
Adalbert gróf pedig épen a gazdasági számadásai gyökeres átvizsgálásába volt elmerülve, mikor betört hozzá az ellenséges hadosztály.
Az unokaöcs, az anya és a szülötte magzat együttes támadását kellett egyszerre kiállania. Kettő kétfelül, a harmadik szemben támadta meg. A tragicai jelenetek leghatásosabbikának volna ez nevezhető. Egy elvetemedett apa, a kit a fia és az unokaöcscse leczkéztet, míg egy kétségbeesett anya lábainál térdel, s kezeit tördelve kéri tőle számon a leányát.
Neki azonban ez csak bosszúságot okoz, mivelhogy érzi tökéletes ártatlanságát.
– Édeseim, nekem hagyjatok békét. Én a leányotokért felelősséget nem vállalok. Nem mondom, hgy a szándék hiányzott volna nálam az ilyesmihez, én nem vagyok hypocrita; de hőstettekkel, a miket el nem követtem, ékeskedni nem akarok. Ne échauffirozzátok magatokat. Hallgasson rám madame. Én ismerni vélem a talány megoldását. Itt mi részt vettünk egy concursusban, melyikünk nyom több fontot? Ekkor előállt egy negyedik, a ki azt mondta, én nehezebb vagyok, mint ti hárman, s azzal mi mind felbillentünk. Hát nem jön ön rá arra a gondolatra, madame, hogy a ki önt megfosztotta a leányától, az csak egy nagy hatalom, – az a Simphorides herczeg.
Most gyult egyszerre világosság a felháborodott erényvédők agyában. Különösen a mama kezdett legmélyebben belátni a titokba.
Nagy volt az elkeseredése.
A jelenlevő három nemeskeblű férfiú mind a legönzetlenebb czélból ajánlkozott pártfogolni a leányát, de a herczeg egészen fölöslegesnek találta ezt az előjátékot. Ő egyszerre szint vallott s megmondta, hogy ő egészen aranyból van, a mihez hozzányúl, annak is mind aranynyá kell változni.
– Menjünk hozzá most együtt mind a négyen és vonjuk őt számadásra!
Ezt indítványozta maga Adalbert gróf.
Az indítvány végre is lett hajtva.
A herczeg saját palotájában lakott. Épen dejeunernél ült; maga volt a dúsan megrakott asztal előtt.
Ponthay Adalbert névjegyére az egész ostromló dandár be lett bocsájtva hozzá. Mind jó ismerősök, de különösen a Sáromberkyné, régibb és ujabb jó időkből.
– Hum, hán, ha! fujtatott, a mint a vendégeit csoportostól felvonulni látta. Foglaljanak helyet! Reggelizzünk együtt. Nem! Semmiről sem akarok hallani addig, a míg reggelizem! A ki nem akar velem tartani, nézhet, de hozzám nem szólhat.
– Herczeg! szólt a nőoroszlán bátorságával lépve a koloszsz elé Sáromberkyné, a leányomról van szó.
– A leányáról? kérdezé a nehéz férfiú. Hát van a madamenak leánya?
– Igen. A somnambula a bástya-utczai házból.
– Áh! Hát az nem a grófné leánya.
– Nem. Az enyém. A herczeg egy levelet írt a grófnénak.
– Ahán! Egy levelet. Ugyebár madame! a somnambule minden titkot kitalál, a mi mások leveleibe van írva?
– Nem volt erre szüksége. A herczeg mindennapos látogató volt a sèanceon, elmondhatta neki szóval is.
– Haha! Igaz. Elmondtam neki szóval is. Sokszor lecsörömpölt a rézfüggöny. Nagyon erélyes leány volt. Hum!
– A vége az lett, hogy ön elszöktette a leányomat.
– Hán! hán? Én elszöktettem?
– Igen, herczeg! hangzott quartettben ez a vád, mind a három Ponthay gróf sietett nyomatékot adni az anya állításának.
– De hát, par exemple, hadd tegyek én egy előzetes kérdést madamehoz. Csakugyan elszökött önnek a leánya, vagy pedig csak kiment sétálni, unalmában? Hán?
– Itt van a levele, a miben tudatja velem, hogy itthagy.
– Megláthatom azt a levelet? – Áh! Gyönyörű szép írás. Az embernek kedve volna ilyen betűkkel tele tetoviroztatni a testét. Hát mit ír a kicsike? – Ohó! – Diable! – Nous sommes battus et volèes! – Hisz azt ellopták tőlünk! – Hiszen megírja, hogy kivel szökött el? Itt van. Tanussy Emmanuel.
– Tanussy Emmanuel! kiáltá fel mind a három Ponthay gróf.
Erre aztán elolvasta nekik az egész levelet a herczeg s egy pohár chablis-t öntött utána.
A levél felolvastára mind a három Ponthay tett egy megjegyzést a szöktetőre.
– A háládatlan! kiálta fel a Nagy Mogul.
– No nézd a mendikást! szörnyűködék a Don Juan.
– Az imfámis áruló! pattogott a Gil Blas.
– Dehát mit keresi ilyenformán madame mi rajtunk a leányát, hán? kérdé a herczeg.
– Mert nem hiszek az egészből semmit! A levelet csak azért írta a leány, hogy engem hamis nyomra vezessen.
(Hiszen ő tanította arra, hogy mindig mást kell mondani, mint a mi igaz.)
– De én elhiszem! kesergett a Gil Blas. Kitelik tőle az ilyen gonosztett. Ismerem én ezt a ficzkót! Majd rátalálok én. Azonnal megyek minden hírlapba beiktatni a kihívásomat. Arra elő kell neki állni, ha gavallér ember. Ne féljen madame, önnek vissza kell kapni a vadmacskáját vagy micsodáját? a leányát!
– De köszönöm én azt szépen, én megyek a rendőrségre.
És úgy tett mind a kettő, a hogy mondta.
Sáromberkyné szaladt a rendőrségre, ott volt egy régi ismerőse, egy polizeirath, a ki a titkos rendőrség ügyeit vezette. Elmondta neki, hogy a leányát elszöktették, azt akarja tudni, hogy hová lett?
A tanácsos úr tréfás ember volt, azt a tanácsot adta Sáromberkynénak, hogy az ilyen titokteljes talány nyitját legjobban megtudhatná, ha elmenne Sommacampagna grófnő hirhedett alvajáró csodakisasszonyához s attól kérne útbaigazítást.
– Hiszen epen az a jövendőmondó csoda az én leányom! Azt szöktette el valaki!
Erre aztán a tréfás tanácsos úr igen komoly tanácsos úrrá változott át.
– No, hát akkor, madame, én is elhiszem, hogy az a csodahölgy igazán Clairvoyante volt, mert a rendőrfőnök épen ma adta ki a rendeletet, hogy ezt a sok feltűnést okozó szemfényvesztő nőt egy titkos rendőrfőnök látogassa meg (miután ő kelme államtitokba és diplomatiai pletykákba is bele szokta magát ártani), s a vele összeköttetésben álló egész társasággal együtt helyezze őrizet alá. És már most áldja ön meg madame azt a derék embert, a ki a leányát elszöktette, mert a mai sèance után mind valamennyien ott duzzognának önök a kóterben. El ne mondja ön senkinek másnak ezt a dolgot. Én úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit…
Gil Blas pedig nem restelte a fáradságot, hogy a bécsi és budapesti lapokba beiktassa a következő kihívást:
«Tanussy Emánuel, volt császári főhadnagy, ezennel felhívatik általam, hogy lovagias úton elintézendő becsületkérdésben velem holtartózkodási helyét egy hónap alatt okvetlenűl közölje. Ha e felhívásomnak eleget tenni vonakodik, a gyávaság vádjával fogom megbélyegezni. Gróf Ponthay, tüzérhadnagy.»
Csakhogy oda, a hová az költözött, nem jár hirlap!
«Justus Fraus!»
– De furcsa név! mondá Decebál, mikor legelőször meghallotta. Aztán többször is megcsendült a fülében ez a név.
Hát te eladnád az őseid ereklyekincseit a Justus Frausnak, ha a te kezedre kerülnének?
Elvetemült korcsfiú!
Ki az a Justus Fraus?
Még sem lehet valami közönséges halandó, ha ilyen kincstárt képes felvásárolni.
Nem is érti ez oktondi fiú, hogy mi ennek az értéke?
Ő csak azt látja, hogy ez arany, amaz ezüst; ki mennyit nyom, annyit ér. Nagy olcsón elvesztegetné – a bolond!
Nagy volt a haragja az elűzött fiú ellen, s igyekezett magát ebbe az indulatba még jobban belehajszolni.
Ez a harag nagyon jó segítség volt elhatározásának megállapításában.
Régóta szorongatott helyzetben volt már. Válogatott a hitelezőkben, mint a tarokkozó a talonban, melyiket vegye fel? A kiadásai a szerint nőttek, a hogy államférfiúi szereplése nőtt és a feleségének a nagyvilági dámasága; a jövedelmei pedig épen abban az arányban zsugorodtak össze. A földet költötte a lába alól. Zaklatott órákban néha megöklelte az a szarvas ötlet, hogy jó volna a pénzügyeit valahogy rendbehozni. Ilyenkor nem védhette magát azon bűnös eszmétől, hogy hátha a Thonuzóba-kincsekhez is hozzá lehetne nyulni! Azzal egyszerre helyreállíthatná a rendet a birtokviszonyaiban. Akkor azonnal megszabadulna a hitelezők gyűlöletes pofáitól. És azok között még nem azoknak az ábrázatja a legkellemetlenebb, a kik nagy uzsorát vesznek, hanem Ponthay grófé, a ki törvényes kamatra adta a kölcsönt, de nyájas mosolygást is követel a találkozásnál, ez a legkeservesebb uzsora!
Most még ennek a rosz fiúnak a tartozása is hozzá járúl! Abban igazat adott Manónak, hogy ezt Ponthaynak vissza kell fizetni! Ez rosszabb a kártyaadósságnál.
Tehát legyen úgy! De nem te fogod kótya-vetyére bocsátani az ősök drága hagyatékát.
Decebál most már egészen logicai egymásutánt talált abban, hogy eddigi makacs ragaszkodását az őskori lelethez megmásítsa. A fiú kimondta fitymáló nézetét, az elfogja prédálni az egészet potom áron, ha örökbe rá lesz hagyva. Megelőzni helyes lesz. Végezzen inkább az apa bölcs talentuma.
Nemes elbusulásának ugyan még azzal is adhatna kifejezést, ha az egész régiségtárát végrendeletileg a magyar nemzeti muzeumnak hagyományozná, hanem arra is talált okot, hogy a hazai tudósokra s különösen a nemzeti muzeumra megnehezteljen. Azt a remek olajfestményt a zomotor jelenetével ő egyenesen a nemzeti muzeum számára készítteté, s képzeljék! nem lett elfogadva. Az igazgató azt mondta, hogy nem a muzeum képtárába való pictura. Pedig már csak láthatja, a kinek szeme van, hogy külömb művészi teremtvény, mint azok a németalföldi mázolatok. No, ha Thonuzóba képe nem oda való, hát a kincsei se legyenek odavalók. Vándoroljanak hát külföldre, ne kapja meg a háládatlan haza.
Miután a kedélyhangulatát így beleerjesztette a világgyűlöletbe, mutatóba becsomagolt néhány legcsodálatra méltóbb darabot az ősi kincsekből, az arany sisakot és a vezéri csákányt, s közeledvén az országgyülés bezáratása, ismét felment feleségestől Pozsonyba.
Óvatosan kellett hozzá kezdenie a kényes üzlethez. Elébb utána járatni a jószágigazgatója által, hogy miféle ember az a Justus Fraus? Bécsi ágense útján e kérdezősködésére a legkielégítőbb választ nyerte. Justus Fraus a legjobb hitelű czég a metropolisban, régi antiquár üzlet a Himmelpfortgasseban, átellenben a «magyar koronával», a «Gábor angyal»-hoz czímzett házban. Az üzlet főnöke udvari szállító, minden kűlföldi muzeum és ritkasággyüjtemény bizományosa, képes százezreket készpénzben kifizetni.
Decebál szegre akasztotta azt a fogadását, hogy nem fog Bécsbe menni soha, ha csak nem zászló után. Felment biz ő egy pozsonyi fiakkerrel s meghagyta magát vizitáltatni a határvámnál, hogy nem visz-e csempészett dohányt?
A jóhírü «magyar korona»-vendéglőbe szállt egyenesen, a melynek az ablakából épen rá láthatott arra a kőből faragott Gábor angyalra, melyről az átelleni házat elnevezték.
Dél volt, mikor megérkezett. Olyan sietve akarta elvégezni a dolgát, hogy még este el is mehessen Bécsből, így a neve nem lesz kinyomtatva az idegenek névjegyzékébe, mely adat a történelemírót (ki az ő viselt dolgait meg fogja örökíteni) zavarba hozhatná. Át sem öltözött, úgy ment át uti bekecsben a Gábor angyalhoz.
Az ódon háznak alul bolthelyisége volt, melynek kirakó helyén régiségek, furcsaságok voltak közszemlére elhelyezve, azok között igen értékes darabok. A mint a boltba belépett, csak egy pápaszemes öreg urat talált ott, ki valami ócska könyvet bírálgatott nagyító üveggel.
– Ez itt Justus Fraus üzlete? kérdezé tőle németűl.
Erre a megszólított magyarúl felelt neki vissza (ráismert a nemzetiségére a ruhájáról és a kiejtéséről):
– Ez itt az antiquarius bolt. Justus Fraus úr maga az emeleten lakik.
– Fontos üzleti ügyem volna vele.
– Sürgetős?
– Nagyon sürgetős. Még ma vissza kell utaznom Pozsonyba a diaetára.
A pápaszemes erre mély bókot csinált.
– Justus Fraus úr ugyan ez órában a déjeuner mellett ül, de azért uraságodat felvezetem. Szabad a nevéért esedeznem.
– Tanussy Decebál.
A név megtette a hatását.
– Ah! Nagyon ismeretes név előttünk. A nagy-bajhalmi lelet! Világhírü kincsek.
Decebálnak csak úgy nőtt a mája az elismeréstől.
A pápaszemes bezárta a boltját s a hátulsó ajtón kibocsátva Decebált, felvezette az ódon falépcsőkön az első emeletbe. Ott egy vasrácsajtó előtt csengetni kellett, arra megjelent egy livréebe öltözött óriás belülről s kinyitá a rácsajtót.
– Az uraság étkezik.
A pápaszemes felirta egy papirdarabra Decebál nevét s beküldte azt az inastól. Decebált pedig bevezette addig az elfogadási terembe. Az is tele volt értékes régiségekkel: szőnyegek, képek, vázák, bronzok, halmozottan.
A rövid várakozási idő alatt három inas suhant végig a termen, a szomszéd ebédlő ajtaján ki és be. Az egyik egy tálat hozott ki egy fajdtyuk maradványával, a minek a piros karikás feje büszkén tekinte le a porczellántálról, a másik ellenben egy ezüst tálczán hozta a puddingot, a melyen még lobogott a meggyujtott borszesz kék lángja, a harmadik egy felnyitott madeirával sietett a helyszinén jókor megjelenni.
– Az úr talán vendégséget ad? kérdé Decebál a pápaszemestől.
– Nem biz az. Magában étkezik.
– Tehát nagy gourmand?
E közben a kolosszusa az inasoknak is visszatért s jelenté nyájas vigyorgással, hogy a Commerzienrath úr elfogadja az uraságot.
Az ebédlőterem is fényes berendezésü volt. A falakon vert művü ezüst tálak, a szekrények faragványai, az edények vésművei a cinque centora vallanak, a chinai, japáni igazi régiségek még ezektől is elvitatják az elsőbbség rangját. A szoba közepén a gazdagon terített asztal, s a mellett ült a sokat emlegetett főnök, a régészet mentora, tekintélye, virágos selyem kantusban, egy pohár madeirát szürcsölve: «Justus Fraus».
Decebál azt hitte, hogy álmodik, – hisz ez Vakandi Anonymus!
– Vakandy! – Te itt? hebegé Decebál.
Vakandy! A penészes földturó, a cynicus tudós, selyem háló kabátban! A feketekenyér-faló, a pocsolyavíz-ivó asceta, fajdtyuk pecsenye, plumpudding, ananász előtt, madeirát pityizálva! Bűvészet ez?
A ház ura e megszólításra csodálkozó tekintettel fordult a Decebált bevezető pápaszemeshez s azt kérdezé németűl:
– Was hat der Herr vor?
A vezető odasúgott Decebálnak.
– A principalis úr csak németűl ért.
Decebál egészen megconfundálódott.
– Micsoda? Vakandy Anonymus! csak németűl ért? A ki nem értett más nyelvet, csak a keletieket? A ki német tudósokkal sanscritúl levelezett? A ki a hunnus szyttya alfabetet föltalálta! Az most nem tud csak németűl?
– Uraságod tévedni látszik a személyben, jegyzé meg a kisérő.
– ’Sz úgy ismerem, mint a saját testvéremet! Hát nem együtt ástuk-e a bajhalmi dombot? Nem egymás hátán silabizáltuk-e a tanusvári tömlöczben a penészes okiratokat? Úgy össze voltunk nőve, mint az újszőnyi kettős leányok. Csak ismerem Vakandyt!
– Ez az úr Justus Fraus. Tudtommal soha sem volt Magyarországon.
A principalis úr ezalatt nagy nyugalommal törögette az olasz mogyorót egy furcsa diótörőben. A diótörő mintha csak az ő miniatur szobrocskája lett volna.
– No, akkor ez olyan természeti csoda, szólt Decebál, a milyen a világon nem fordult még elő. Én meg mernék esküdni, hogy ez az úr az én Vakandy Anonymusom.
A házi úr intett az inasoknak, hogy adjanak széket a vendég úrnak, s előkelő arczkifejezéssel mondá.
– Was ist Ihr Anliegen?
(– Hogy mi kivánsága az uraságnak? tolmácsolá a kisérő.)
– Hagyja abba, utasítá el Decebál. Nem kell nekem tolmács. Hiszen tudok én annyit németűl, hogy nem hagyom magamat eladni. S azzal helyet foglalt a principalissal szemközt s elkezdett vele németűl értekezni.
– Tehát az úr Justus Fraus?
– Szolgálatjára.
– Régiség és ritkaság kereskedő?
– Bécsben, Antwerpenben és Hamburgban.
– Hallotta ön hírét a bajhalmi czölöpsírleletnek?
– Olvastam róla.
– Csak olvasott?
Minden szájfelnyitásnál jobban meggyőződött róla Decebál, hogy a kivel beszél, senki más, mint az ő régi ismerőse. Ezek a rendetlen fogak, a mik közűl egy előre áll, ezek a ránczok a száj körül! nem! ilyen arabeszkek nem fordulnak elő másutt, mint a földturó fizimiskáján.
– Ismeri ön «Barrer et Son» antiquariusi czéget Londonban? kérdezé tovább.
– Nem ismerem, szólt strachinót kenve egy szelet zsemlyére Justus Fraus.
– Nem ismeri? Hisz ön hozta oda hozzám Snopkins urat?
– Én soha sem voltam az úrnál és soha sem láttam Snopkins urat.
– Bocsánat! A nagy hasonlatosság hoz tévedésbe. Nekem a Barrer et Son czég 48 ezer font sterlinget ajánlott a bajhalmi lelet kincseiért.
– Az nagy pénz, szólt fejét kétkedően ingatva s az ezüst késsel piszkálva a fogát Justus Fraus.
– A királyi biztos jelenlétében tette az ajánlatát.
– Kár volt el nem fogadni, szólt Justus Fraus, valami hegyes sündisznó tüskét dugva a fogai közé.
Hogy ezt ugyanaz a pofa mondhatja, a mely a düh extasisába jött, mikor arról volt szó, hogy Mántay Móricz odaajánlotta a kincseket az anglusnak!
– De «barátja az erénynek!» kiálta fel Decebál magyarúl.
S a diótörő képmása még erre a czímzésre sem mosolyodott el. Értetlenűl nézett a bolt hivatalnokára: «mit tesz ez a szó?»
«Freund der Tugend», tolmácsolá az.
A magyarázat mégis csak megmosolyogtatá Justus Fraus urat.
– Aha! Igaz ugyan, hogy az «erény» is a ritkaságok közé tartozik, de azért nem igen akadnak rá mai nap amateurök. Leszállt az ára, mint a conchyliáknak.
S ezt mondva, inte az egyik inasnak, hogy hozza oda a szájöblítő csészét.
Decebálnak még azt is látni kellett, hogy Vakandy Anonymus hogy öblíti ki előtte a száját, porczelán csészébe, evés után. Ezt már nem bírta elviselni!
Felállt a székéről, s áthajolva az asztalon, ezt kiáltá magyarúl Justus Fraus úr szeme közé.
– Akasztófára való gazember vagy!
Erre a szóra csak megmozdúl tán az arcza?
Nem az.
– Was sagt der Herr auf italienisch? Casto, fara, vallo?
No ha még ez is olaszúl van neki!
A boltügynök tolmácsolás helyett az öt ujját tánczoltatta a homloka előtt, a mi néma szótár szerint annyit jelent, hogy a látogató úrnál valami nincs odahaza a felső emeleten.
Decebál kapta a kalapját s búcsúvétel nélkűl ott hagyta Justus Fraus úrat az asztalánál.
A düh és a bámulat kevergett az agyában.
Lehetséges-e az, hogy két ilyen tökéletes egymástól szakított emberi torzkép létezhessen a világon? Az egyik Magyarországon, a másik Bécsben? Az egyik a föld alatt él, a másik fényes salonokban; az egyik koplal, kuczorog, a másik dobzódik, duskálkodik; az egyik pogányvérű szittya, a másik stocknémet; az egyik cynikus, a másik epicureus. Az senkit sem czímez, ez magát is Commerzienrathnak titulálja; amaz egy sündisznó, emez egy angolna, de a feje ugyanaz mind a kettőnek.
Létezhetik-e két példány egy és ugyanazon emberből, vagy gnomból?
Ha pedig ez a két alak csakugyan egy, ha Vakandy Anonymus ugyanaz, a ki Justus Fraus (mint a hogy azonos az éjjeli pávaszem lepke a gazevő hernyóval), akkor mit jelent ez az alakoskodás? Kinek a javára, vagy a kárára rendez valaki egy ilyen komédiát? Hiszen annak az alaknak, a ki Vakandy név alatt lett Decebálnak meghítt barátja, éveken keresztűl kellett azt a szerepet következetesen keresztűl vinni, sok nyelvet megtanulni, magyarúl a régi és új írásmód szerint írni, beszélni, levéltárakba magát beleenni, romok közt, puszta halmokban ásni, túrni, kaparni és az alatt egy ilyen fényes palotát, nagy üzletet, sybarita életmódot elhagyni. Mire való volt ez? Hisz utoljára is a Thonuzóba-kincsek fel lettek találva. Ez valóság. Se nem álom, se nem csábulat. Meglehet, hogy ma, midőn kináltatnak, nem akkora az értékük, mint volt, a mikor kérettek, de mégis kincsek azok. Tréfából nem vezette őt azokra Vakandy. Sőt még önérdekből sem, mert a felfedezés után még csak vissza sem tért hozzá s csak egy értékes darabot sem vitt el az akkor lefoglalva tartott kincsekből emlék gyanánt, később pedig nem is mutatkozott. Micsoda nyitja lehet akkor ennek a megfoghatatlan talánynak?
Egy villám nyilalt végig a gondolatai közt.
Csak olyan rövid világosság, a minő a czikázó villámé szokott lenni.
Az a fiától kimondott szó jutott eszébe.
«Azt az ütést, a mit nekem adtál, itt ezen a helyen fogod visszakapni!…»
Hol? Micsoda helyen?
A Thonuzóba kincsek tárában.
Miért adta a fiának azt az ütést?
Azért, mert «rongy»-nak nevezte a kincslelet legdrágább darabját.
Ez a fiú már tudott valamit Justus Frausról.
Nem! Ezt a gondolatot nem hagyta megöröködni.
Inkább éjszakai sötétség, mint ilyen világosság!
Sietett vissza Bécsből, s megesküdött, hogy soha többet halandó teremtésnek még csak azt sem engedi meg, hogy a szájára vegye a Thonuzóba-kincsek nevét.
Az Alföldön már hat hete, hogy nem esett az eső, harmatnak hire sincs. Kánikula közepén járnak, s a csordakútakból is mind kifogyott már a víz. Az egész kiterjedt rónán, egyik város tornyától a másikig nem látszik semmi zöld, fakó az egész táj, egy-egy sárga folt virít ki csak itt-amott, a hol a szikfű virágzik, másutt meg egy hosszú fehér sáv rémlik, a hol a sziksó úgy felverte a földet, hogy lapátolni lehet. Árva fűzet, galagonyát, rekettyebokrot behúzott a hernyósereg fehér hálójával, egy levelet sem hagyott rajta, még a kutyatejet is megette valami féreg. Billió a prücsök, a minek a czirpelése olyan, mintha a forró földnek az izzó zizergése hangzanék ki belőle.
A láthatárt nem látni, azt eltakarta a délibáb; mintha egy őrült tenger, maga a mesés özönvíz nyargalna magasra hányt hullámokkal végig a messzeségen, felkapva tornyot, boglyát a hátára, szigetnek, felfordított tükör képmásával. A boglyát még tavalyról feledték ott, megáporodott, penészes sásszéna; a mult télen nem kellett az ökörnek, majd megeszi a jövő télen csemege gyanánt. Most ott nyargalász gulya, ménes az avar pusztán; ha volna mit, sem tudna legelni, mert bántják a bogarak. A pásztorok alig győznek szaladgálni az árnyékot kereső marha után. Egész folt seregély repül a nyomukban, azoknak meg ez a sok marhakínzó légy a lakodalmuk. A komondorok sem törődnek a kötelességükkel, mind ürgét kaparni járnak, ebből van elég.
Csak a bivalynak van esze, az befeküdt a mocsárba, csak a feje látszik ki belőle. A mocsárnak nem árt a szárazság, a holt Tisza ellátja vízzel, az a sötét zöld tenger arra kelet felé, rőthamvas hullámaival csak úgy gúnyolja a kiaszott rónát, a negyvenezer holdnyi nádas gályát hordhatna a hátán. Látszik is valahol a közepén olyan gályaforma, de még sem az, egy óriási fűzfa az, a mi bizonyosan olyan helyen nőtt fel, a hol nem fértek hozzá, hogy levagdalják az ágait rőzsének, felnőhetett a maga kedve szerint derék lombos fának.
Délután még fojtóbb lesz a vak meleg, a bögölyök, legyek még vakmerőbben támadnak meg embert és állatot, a birkanyáj összedugja a fejét, a komondorok a hátukon hentergőznek, a halászmadarak sírva kóvályognak a víz fölött, a partifecske egész gyülevészszel tölti meg a léget, «valami idő lesz!» dörmögi a számadó gulyás, gyanusan pislogva a süvege karimája alól a déli láthatár felé. Ott borulni kezd, talán esőt hoz a szél, ha ne ha jégesőt? Csúnya fakó felhő emelkedik szörnyű gyorsasággal az égre, a szélei rongyosak, a mélye rőtbarna. Nem hoz az egy csepp esőt sem, mert az egész porból van, a homok megmutatja, hogy ő tud repülni. A felhő elkergeti a délibábot tornyos szigeteivel együtt s aztán betakarja a rongyos köpönyegével a fél láthatárt, a nyugotit, a keleti ment maradt. A szél harsogásába belevész minden hang, madársivítás, marhabömbölés, emberi káromkodás. A forgószél tölcsére, nagy udvart seperve maga körül orsózik végig a rónasíkon, jaj annak, a mi a sodrába bele kerül. Útban kapja a nagy szénaboglyát, egy percz mulva fel van az forgatva s repül az ég felé. De még a számadó juhász is, a ki a boglya alá menekült. Azt is felkapta a szélmenyasszony tánczos fodra, s egyszerre csak azt veszi észre, hogy repül, szerencséjére megtalálta a jobbik eszét, s hirtelen kiakasztva a nyakából a lebegő szűrét, azt engedi az égbe rohanni, s maga leesik a földre.
A bőszült vihar vágtat tovább, felseperve a mezőről a prücsköket, mocsárból a békákat, s estefelé a Kárpátok alján fogja bogár és békaesővel agyonrémíteni a szegény hegylakókat.
Lesz dolog a szétszaladt marhát összeterelni majd! Némely meg sem kerül.
És még ebben a nagy itélet időben is akadt olyan gonosz indulatú állat, a mely nem félemlítve meg a haragos fergetegtől, az általános zürvavart saját önző czéljaira felhasználni nem átalkodott. Két nagy ordas farkas jött elő a berekből lappangva, az egyik komondorfarkas, a másik agárfarkas, a hogy megszokták őket külömböztetni. A mocsárban úszkáló bivalyok közül egy fiatal előhasi tehén jó messzire beúszott a holt Tiszába, azt szemelték ki áldozatúl. Utána vetették magukat. A bivalytehén észrevette a veszedelmet, a társaihoz nem menekülhetett már vissza, az útját elvágták a csikaszok, bivalyfővel azt találta ki, hogy a nádasba meneküljön, ott talán megszabadul a gonosz üldözőitől. Azok lubiczkoltak utána. Egy nagy fekete fej elől, két kisebb utána. Nemsokára eltakarta valamennyit a nádrengeteg.
Az a nagy fűzfa ott a nádas közepett valami sziget ottlétét árulja el. Kiemelkedő földhát van ott a vizek birodalmában. Hogyan került oda? Talán avargyőr volt? Vagy talán kunhalom? Ütközet emléke, halottakból összehordott halom? Vagy csak neptuni torladék, mint a Debreczen melletti halomláncz? Köröskörül keríti a nádas. Csak a Tisza felől van egy nyílás a náderdőbe vágva, a honnan csónakkal a szigetre lehet járni.
Ez a sziget nem tud semmit a nagy országos aszályról. Itt szép zöld minden. A víz szinén most adják ki javában a bájillatukat a nufár bőrszerű sárga rózsái, a buzogányos nád tetejéig felfutott a vad hajnalka, fehér tölcsérvirágaival, a meneteles partról aláhajlik a rózsaszín füzény (lithrum) virágpálczája, a lilaszín elecs (butomus) ernyős mászó karóján tornászi gyakorlatokat végez a füzöld leveli béka, a vízi gyöngyvirág, gyüszünyi fehér csengetyüivel, a gyalog bércse (clematis) háromszirmu kék harangjával kiharangozzák a titkokat, a miket a pázsítos nefelejts megsúgott, hogy ott beljebb a sziget mélyében még külömb tündér világ van.
Piros virággombú lóhere és ezüstlevelü pimpó (potentilla) nőtt közös pázsíttá, a mi körül hófehér csiperkegombák kupolái domborodnak elő félkörben (a népmonda szerint ott tánczoltak a tündérek karéjban). A piros nadálytő, s a sötétkék vadzsálya virágait méhek dongják körül, azoknak is közel van a házuk. Azok a nagy odvas fűzfák a sziget belsején egész őserdő fűzfából, a minek az alja virágos bozót.
S ez a sziget nagyon jól ismert föld a világ előtt. Legelőször is az állatvilág előtt. A part mentében egész sorral állnak végig a gémek és a pelikánok, lesve a viczkándozó halakra, a mik a víz felszinére felhányják magukat. A halászsas le-lecsap egy kövér potyka után s viszi a prédáját egy nagy kiszáradt füzfára elkölteni. Az a légben halászó szárnyasok közös étkezője. Hulladékaiból egész domb támadt ott, de gondoskodnak ketten a köztisztaságról: a hangya-nemzetség, meg a szederinda, azok betakarják, félretakarítják, a mi kellemetlen. Zivatar elől azután egész serege a szárnyasoknak, a mi nem a káka tövén fészkel, menekül a fűzfák közé, s van akkor zajos gyülekezet! Külömben csak a nádiveréb próbálgatja csendes meleg napon, hogyan lehetne egyszerre a fülemilét is, meg a varangyot is énekben utánozni?
Az az egy kimagasló óriásfűz pedig úgy látszik, hogy a maga fajának a fejedelme. Emberek között is megesik, hogy egy kinő olyan magasra a többi közül. A derekát nyolcz ember nem érné át öllel. Repedezett kérgét nem csak arasznyi zöld moha fedi, de egy repedésen végig bóbiskolnak az ott élősködő kosborok (orchys) virágfüzérei, legyeket, szunyogokat mimelő kelyheikkel, s a vadkomló, meg a pénzlevelű folyondár úgy össze-vissza szőtték az ágait, s lógatják alá a füzéreiket róla, mintha ők volnának ott az urak.
Pedig már a belseje a vén fának csak egy nagy odu, a miben egy embercsalád elfér. Hanem ennek a nyilását egészen eltakarja egy nádkunyhó, a mi már réginek látszik, nemcsak azért, mert fekete, hanem a rajta megtelepült népség bizonysága szerint. Egészen befutotta azt a tetejéig a tüskés földi szeder granátszin szárával, fekete és piros bogyóival s folyvást nyiló fehér virágaival; az oldalaiban van talán tíz madárfészek, a csupjában a legnépesebb, azok már tollasodnak. A tövében pedig egy tüskés borznak van a pinczelakása, a ki nagyon jól itthon találja magát, épen most vitt haza egy egeret a fiai számára.
Sem a sündisznók, sem a nádiverebek és czinkék nem érzik magukat feszélyezve azáltal, hogy rajtuk kívül még egy vendéglakója is akadt a háznak.
Az ám, még egy idegen madár, dalos madár.
Odakinn jár most a szép pázsitos fűben, ott énekel.
A czipőit levetette, talán hogy a friss pimpóspázsit szőnyegének a harmatján üdítse rózsaszin talpacskáit? nem biz az. Be kell gázolnia a vízbe, fehér szoknyáit a térdei közé szorítva, hogy a merítő hálót kihuzza. Jó fogás volt, egész csoport pánczélhátú kecsege viczkándozik a hálóban.
Az énekes madár addig is dalol, a míg azokat megtisztogatja.
Ottan áll a bogrács, készen, a szolgafára felakasztva; jó paprikás halászlé készül abban ma estére. Teljes tele bográcscsal. Úgy látszik, az énekes madárnak nagy családja van!
Igaz! Hisz a fűzfáson túl látszik kibukkanva még egy néhány nádkunyhó, de azok már ujak.
Lizandra rőzsét aprózott, tüzet gyujtott a bogrács alá.
Azután még egy rakás fát gyujtott meg s apró fanyársakat faragott; azokra meg sügérek lesznek felvonva, előbb száz késvágással megszabdalva, azokat úgy sütik meg a parázshalom közé tüzködve cserepcsikon, a zöld csíkos hátú halacskák már ott viczkándoznak madzagra füzve a kopoltyuban, ezeket horoggal fogják.
De a mint a kopoltyuhoz kiment, a melyet a part melletti mély víz alatti gödör képezett, egész csodát látott: a nádasból százával uszott ki a part felé a vizi kigyó, magasra feltartott fejjel, s azok között, mint egy-egy főhadnagy, a tekenősbéka, sajátszerü pistyogó süvöltést hallatva. Lizandra nem félt a kigyóktól, megszokta a barátságukat még a Styx szigetén; csak álmélkodva nézte őket, hogy igyekeznek a rekettyebokrok közé elbujni. Ezek éreznek valamit. Csodálatos, hogy az időjárás tüneményeit azok a lények, a melyeknek nem adatott mód, a mivel gondolataikat egymással közöljék, előre megérzik. Leghamarább a pókok, azután a hüllők, majd a madarak. – Nemsokára megzendül a mocsár, a vizek szárnyas népe mind felkerekedik, egész tábort járva, sikoltozásuk, krákogásuk elárulja félelmüket, a legkonokabb ellenségek feledik az ősi gyülölködést, halászsas, héja, gém, kócsag, gődény, sirály, mint egy vert ármádia összekeveredve kóvályog a légben s megszáll csapatostúl a sziget fűzfáin, czivakodva az ülőhelyért, a gázlók raja odahúzódik a bozót sűrűjébe s hivogatja egymást nagy trombitaszóval.
Az a nagy vihar kergette ide valamennyit, mely a Tiszántúli rónán végig tánczolt.
Az pedig nem jön ide. A szél-ara nem akarja a viganóját összecsatakozni a mocsárban, jobban tetszik neki a szilaj keringő táncz ott a sima rónán, derék tánczosaival, a töveikből kifacsart szálfákkal.
Itt az ingovány szigetén csak egy más tünemény jelzi a távoli nagy vihart. Az alkony-ég kigyullad a narancsvörösből lángoló biborba, visszfénye olyanná teszi a mocsárt, mint egy égő tükör, a hol a viz kicsillog; a hol meg a nádtenger kalászos síksága takarja a vizet, ott arany hullámokat látszik hányni ez a tenger.
S e csodavilágításban a sziget minden fája, bokra még fényesebb zöldnek látszik, valami tulvilági zománczot kap minden, maga a parton álló nympha is a csendes víztükörbe nézve, mint egy zöldarczú tündért látja saját képmását abban.
Végre őtet magát is nyugtalanítja ez a megmagyarázhatatlan pompája a tüneményes égnek. El-elnéz a nyilt vágás felé, a merre szabad Tisza látszik. Talán vár valakit, a miatt aggódik. Kis gyermek korától fogva megszokta az egyedül létet, emberkerülte bútájban (Eiland).
A sok vizi madár egészen ellepte a szigetet. A pelikánok olyan közel jönnek hozzá, hogy szinte megczirogathatná a fejeiket. Az ágon ülő mindenféle ragadozók meg épen a nagy fűzfára szállásolták be magukat. Onnan ugyan egy lövéssel elrezzenthetné őket, van puskája odabenn a gunyhóban, de ő ugyan a világ minden kincséért meg nem tudna lőni egy madarat. Egy madarat! Az Istennek azt a kedvencz állatját, a kinek szárnyat adott, hogy hozzá felemelkedhessék; egy másvilág lakóját!
A leáldozó napot már eltemették a láthatár olvadt aranynyá vált felhői, de azért a ragyogó ég tovább fénylett. Az átfutó szél után, mely itt a szigeten csak mint egy sebes fuvallat csapott keresztül, egyszerre feltömjénzett a szigetvilág növényzetének füszerpárázata; az esti lég tele van ambrával; minden levél illatot áraszt, a mi az érzéket kéjesen mámorítja. Ezt a gyógyellenszert találta ki a természet a mocsárlég miasmái ellen.
De hát más illatok is vannak, teszem a paprikás halászlé!
Lizandrának a bogrács után is kellett látni, hogy kozmát ne kapjon a halászlé. Jól állt kezében a főzőkanál, mikor megkóstolta a paprikás levet, nincsen-e tulsózva? Nem volna nagy csuda. Azt mondják a sós levesre: «Szerelmes a szakácsné.» – Hát a ki a szeretőjét csak minden szombat este látja!
Egyre neszel, ha nem hallatszik-e távolban az evezőcsapás? Az nem, hanem valami más. Valami csörtetés a nádtenger között, koronként felhangzó rekedt bőgéssel és valami vad csahintással, a mi nagyon külömbözik a kutyaugatástól. Mikor az ember először meghallja, ludbőrös lesz tőle a teste.
Az elvert bivalyt üldözi a két toportyán a nádason keresztül.
A bivaly hatalmas uszó, az bele nem fárad. S a vízben le nem foghatják a farkasok, mert maga alá gázolja a megtámadóit, ki kell őt kergetniök valami szárazra, hogy megosztozhassanak rajta.
A bivalynak viszont, azért, hogy ő bivaly, nagy az ő philosophiája.
Valahol maga előtt tüzeket lát égni. Gondolja, hogy ott emberek vannak, talán pásztorok komondoraikkal. Arra felé veszi az útját.
Egyszer aztán, a hol a nádas megszakad s mélyebb víz jön közbe, melynek folyása van a Tiszából, előtör a bozótból az egész vadásztársaság.
Elől a bivaly ormótlan nagy feje, széles orrát magasan feltartva, a vízszinén uszó vizi tök, a békakorsócska széles levelei, kövér mákfejei közül forró párát fujtatva az orrlyukain át, utána két oldalt felhegyezett füllel a két ordas feje, szemeik zöld fényben ragyognak, csattogó szájuk a vizet habuczkolja.
Egyenesen arra felé tartanak, a hol a két tüzrakás ég.
Lizandra egy perczig zsibbadt érzékekkel áll, elbámulva e látványon. Jól érzi a közelgő veszélyt. A menekülő barom idehozza magával a két fenevadat.
Elfuthatna előlük, a kunyhónak jó deszkaajtaja van; a nádkéve ugyan nem védelem a farkas ellen, mert az azt széttépi, hanem az odvas fa üregéből lábtó vezet föl a fára, ott biztos menedék van, mint egy őrtoronyban.
De a mikor azt a szegény üldözött állatot meglátta, a mely bivalypofájával úgy ki tudta fejezni a rémületet, aztán hozzá azt a két czudar, fertelmes duvad fejet, kárörvendő vérszomjas agyarkodó tekintetével, tajtékzó, fogcsattogtató szájával, ördögileg villogó szemeivel, akkor valami szivkicserélő düh szállta meg egyszerre; az ijedtség haraggá lobbant fel, mint a füstből a láng: nem elfutni előlük, de rajtuk hajtani támadt kedve. A kunyhóban volt felakasztva a dupla puska, megtöltve öreg göbecsre. A ki azt ott hagyta nála, megtanította rá, hogy kell vele bánni, vadludat, tuzokot hogy kell meglőni. Azok ugyan tőle mind akár ott fészkelhettek; de most ezen a két csikaszon ki akarta próbálni, hogy mit tud?
A hol a víz sekélylyé vált, a bivaly már feneket ért a lábával s csülökre kapva gázol ki; a két ordasnak még ott uszni kellett, ezzel elmaradtak nehány ugrásra az áldozattól. A bivalytehén, a mint a partra kikapott, elhagyta az ereje, térdeire esett s tehetetlenül dugta bele a fejét a hangafa bokorba. Az egyik farkas diadalcsahintással rohant feléje egyenesen, a másik betanult, sunyi strategiával került eléje kullogó lépésben.
Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati positió volt. Szépen az arczához fektetve a puska agyát, jól oda szorította vállához, csendesen megvárta, míg a puskacső legye ott lesz, a hol a farkasnak a feje van, akkor elrántotta a ravaszt, a fegyver eldördült s a duvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe s aztán hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés volt. Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely épen akkor dugta elő a bozótból a fejét; annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáét. Nem pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott; de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves ordítozása, a mi nemsokára elnémult a sziget távoli bozótjában.
Lizandra egészen más embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában azt kérdé Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiuvá változni? – – Hát így ni!
A ki ember a talpán, az a férfi! Egész ember: az a férfi.
– Ezt csináljátok utánam bécsvárosi, pestvárosi kisasszonyok!
S még a diadal tetejében egy jótett emléke! Megmenteni egy ártatlan életet!
Hát nem ártatlan életű-e a bivaly tehén?
Hogy fekszik ott elnyulva a földön, bizalomteljes önmegtagadással! Apró, pislogó szemeiben valósággal ragyog a köny. Ez a vízözön előtti vastagbőrüek világából itt késett idomtalan állat még sírni is tud; még valami rekedt nyöszörgése is van, a melylyel a maga érzését ki tudja fejezni, s ha egyéb mimicára nem képes is, megrázza a fejét s a füleit összecsattogtatja.
Lizandra megszánta a szegény állatot és odament hozzá. Térdére vette a nagy nehéz fejét azzal a serteborzas orrával s beszélgetett hozzá: «Tehénkém! Bivalykám! Ne félj, már nincs farkas.» S aztán kinálgatta kötényébe szedett füvel.
A bivaly aztán egyet gondolt: felállt a két térdére, majd mind a négy lábára; de még mindig úgy reszketett, hogy csupa szánalom volt nézni ezt az ormótlan állatot.
Lizandra kitalálta a bivaly baját. Az elejtett farkastól fél.
– No, ne reszkess, majd elmegy az innen!
Azzal megfogta az elejtett duvadat lompos farkánál, s elvontatta a sűrű bozótba, hogy a bivaly nem láthatott rá többet.
Akkor aztán az őslény visszanyerte a világhoz való bizodalmát, megrázta a bőrét, s neki állt a jó kövér fűnek, legelni. Ilyent soha sem kapott ő otthon «a nagyságos mamánál».
Most aztán Lizandra is hozzálátott ám a maga háziasszonyi kötelességéhez. A halászlé már készen volt a bográcsban; azt most már csak ott kell hagyni a hamvadozó zsarátnak felett, hogy forrón maradjon; a cserepcsikon sülő halat majd süsse meg kiki magának, az úgy jó. Most aztán csak az ital után kell látni, mert a jó vacsorának ez a koronája. Bornak itt híre sincs, azt nem lehet tartani, mert megeczetesedik, de annál jobb nektár készül a vadszeder levéből, mézes vizzel felhigítva. Azt mindig frissen lehet készíteni, a fűzfák köpüi, a szederbokor indái bőven adják az áldást. Lizandra két fekete, máztalan korsót megtöltött e nemzeti itallal. Hahaha! Biz az őseinknek is ilyen áldomást hoztak a feleségeik, mikor még a honkeresésben fáradtak a határtalan pusztán, a honnan nem látszának Tokajnak, Ménesnek hegyei.
De az ivadékoknak annyiban mégis jobb dolguk van, hogy őket már pusztai barangolásaikban elkiséri az a fekete bab, a minek a levét úgy hivják, hogy «kávé».
Még ez is az ő dolga volt. Vasserpenyőben megpörkölni a kávét, aztán két nagy lapos békasó között apróra őrölni, bögrében megfőzni. Megisszák majd utoljára abból a pohárból, a miből a szederbort itták, czukor helyett mézet kapnak hozzá. Kávéskanál is van, apró békateknőkből, a miknek ügyesen készített nádszár nyele van. Ezek az eszközök mind kívül vannak felaggatva a kunyhó falára szép rendben és tisztán tartva.
E sürgés-forgás közben megmegütötte a fülét az új vendégnek a rekedt dörmögése. (Nincs ám ennek több annál az egy hangjánál.) Ki nem tudta találni mi baja? «Hiszen, ha szomjas vagy, előtted a nagy víz!» Utoljára a bivalytehén azt tette, hogy oda jött hozzá. Olyan bizodalmas alázatos nyájassággal közelített, mely minden gonosz szándékot kizárt. Ha egyszer a bivaly valakit megszeret, annál nincs ragaszkodóbb állat, nagyobb igazság kedvéért még a szája is tele volt hosszú csátéval, a mit csak úgy apródonkint morzsolgatott befelé. Ismét mekegett valamit s a vastag orrával egyet taszított a védasszonyán.
– No hát mi bajod? Mi kell?
Ujabb nyöszörgés.
– Talán fiadat keresed? Hja, bizony szegény kis borjut ma nem tudom ki szoptatja meg.
No most egyszerre rájött! Fittyet vetett ujjaival.
– Ahá! Ilyenkor megszokták a tehenkét fejni. Az lesz a baja. – Ejnye, ez bizony okos dolog lesz. Mindjárt segítek én rajtad.
Gyorsan futott a sajtár után, előbb kisurolta azt homokkal, mert biz abban azelőtt méz volt. Soha sem próbálta a fejést, azt sem tudta, ülni kell-e hozzá vagy térdelni? De szépen sikerült. Egész sajtár megtelt jó, illatos bivalytejjel.
Arra aztán a nemeslelkű szarvas állat, mint a ki legjobban ismeri a házi rendet, vezetés nélkül odaczammogott a nádkunyhó mellé, hozzádörzsölte az oldalát a fűzfa kérgéhez, s aztán eltehenkedett a számára vetett alomban, a falevelekben, átadva magát a bölcselkedő kérőzésnek.
De milyen nagy öröme volt Lizandrának az új szerzeményen! Majd hogy meg fogja lepni az urakat. Mántay Móricz egészen meg volt elégedve az itteni állapotokkal, csak néha sóhajtott fel, hogy de jó volna egy kis tejes kávé! Abban megvan minden földi boldogsága az embernek. – Hanem ez itten absurdum. Tejért tíz mértföldnyire kellene menni, s mire ide hoznák, már akkor az sajt és savó volna, nem tej, hát csak félre kell tenni a kivánságot.
Lizandra azt gondolta ki, hogy a vacsora végén meglepi az urakat a tejes kávéval, s majd hogy engedi nekik töretni a fejüket a találgatásban, honnan csordult ide az égből a friss tej? Addig ne tudjanak az Istenadta bivalyról semmit.
Egyéb baj nem történt ott, mint a mely rendesen meg szokott esni a kezdő vadászon, hogy a visszarúgó puskájának a ravasztakarója sebet vágott a lövöldöző jobb kezének a mutató ujján. Sebaj! Be lehet kötni falevéllel s aztán hangosan dalolni hozzá: «Megvágtam az ujjam, de nem fáj. – Fügefalevelet tettem rá. – Fügefa levele gyógyits meg; – Kedves, édes rózsám csókolj meg!»
Talán meg is hallják azt a nótát? Úgy tetszik, mintha evező-lapátok ütnék a távolban a taktust hozzá.
Lizandra egy jó szál fűzfavesszőt vág le, s annak lehántja a héját. Ilyen szép fehér vesszővel szokták megfenyíteni a kényeztetett rossz gyermeket, a ki soká elmarad a háztól s késő este veti haza.
– Lesz neked «kapsz!»
Nem sokára feltünik az alkonyégtől ragyogó csatornában az első csónak, abban csak két férfi silhouetteje látszik. Az egyik evez, háttal van; mégis ráismernek. – Hogy dobog a szive, mikor azt meglátja! Pedig még csak egy fekete árnyék, mely a lapátolás közben előre-hátra mozog, mint egy gép. Abba is idő telik, a míg a csónak odaáig ér, a hol ki lehet kötni a parton. A másik két ladik messze elmarad mögötte, pedig azokat két evezős hajtja, azok a segédmunkások.
Manó a kormányosára bizza (az pedig Mántay mérnök), hogy kösse ki a csónakot a fűzfához, maga kiszökik előre a nefelejtsbokrok közé, a czuppanó pázsitba.
– Gyere ide, gyere! Tartsd a hátad! kiált eléje futva Lizandra. Hát ilyen sokáig el kellett maradni? Ma olcsó lesz a vessző.
S nagyokat füttyentett a kezében suhogtatott fűzág!
Manó aztán szép engedelmesen odatartotta neki a hátát.
Akkor a dévaj teremtés egyszerre megkapta a két vállát orozva hátulról, s hanyatt rántotta a fiút, hogy csak úgy nyekkent, a bokor közé esve. Kaczagott és tapsolt a pajkos tettének.
De nagy hamar sirás lett a vége (szokás szerint) a nagy dévánkodásnak, mert Manó hanyatt estében beletenyerelt a földi szederbe, s egy tüske megszurta a kezét, a mit egy hangos «hüh! a ki a Pilátusa van!» jelzett nála hevenyében.
Akkor aztán oda térdeltek mellé, megijedtek nagyon, engesztelték szépen; megcsókolták azt a szurás helyét a kezén, egy csepp vér jött ki belőle, azt nagyon megsiratták, bocsánatot kértek, megbánták nagyon a gonosz cselekedeteket: «ugy-e, a lábadat is megütötted?» nem hagytak neki békét addig, a míg rá nem mondta, hogy megütötte, akkor aztán Éva felkapta Ádámot az ölébe s úgy vitte a két karjára emelve, gyügyögteve: «megütötte szegényke a lábát, megszúrta a kezét, nem tud járni.» Manónak mesterségébe került kiszabadulni a keze közül, s lejutni az öléből a földre. Akkor aztán, hogy bizonyítsa, mennyire épek a lábai, visszaakarta adni a kölcsönt; de Lizandra olyan ügyes volt, mint egy őz gödölye; cziczázva siklott ki a kezei közül, mikor már azt hitte, hogy fogja.
– Valóságos rossz, pajkos gyerekek! dörmögé Mántay Móricz, kiszedve a ladikból a hosszú bádog szelenczéit. Manó elszaladt már.
Végre mégis csak el tudta fogni a Lizandráját! Akkor aztán ő vette a Lizandrát a karjára s vitte nagy diadalommal. Igazi ősemberek, a kiknek minden izma, idege, lelke olyan, a milyennek az Isten megteremté! – Egy darab paradicsom ez itt, a Tigris és Eufrates közepén, a honnan még nem kergette ki a lángfringiás angyal az ős emberpárt. Meglehet ám, hogy csak azért nem, mert itt még nem izlelték a «jónak és gonosznak tudásának fájának gyülmölcsét».
Hanem ekkor Manónak a szeme akadt meg Lizandrának a bekötött ujján.
– Hát a te drága kezedet mi lelte, angyalkám?
– Hazudjak, vagy igazat mondjak?
– Tudod, hogy a hazugságért megverlek.
– Hát a puskának a ravasztakarója vágta meg.
– Te lőttél!
– Nem hallottad a lövéseket?
– De igen. Azt gondoltam, azok nekünk szólnak.
– Azok másnak szóltak!
– Ugyan mit lőttél?
– Igazat mondjak?
– Ha hazudsz, közel a tenyerem!
– Hát mit lőttem? Két farkast lőttem.
Pátts! Már hangzott is a fenyitő tenyér.
No hát pitspátts! felelt vissza a két drága tenyér jobbról-balról visszafizetve a kapottat.
– De most igazságtalanúl ütöttél meg! Én nem hazudtam. Ha én azt mondom, hogy két farkast lőttem, akkor neked meg kell esküdnöd rá, hogy igaz.
– Jajaj! Esküszöm, hogy három farkas volt, csak ne tépd a szakállam.
– Szakáll is ez?
(Igaz, hogy csak amolyan pehelyféle volt.)
– Hát mondd, hogy hiszed!
– Hiszem! És viselni fogom bőrüket kaczagánynak, azt is elfogadom.
– Csak te kaczagj!
A jó paprikás halászlének a szaga már messziről illatozott eléjük.
– Nézd csak! mondá Lizandra, itt a tuskó az utban, vigyük oda a vacsorához pamlagnak.
Azzal megfogták ketten két felől a nehéz faderekat s elkezdték a tüzelőhelyig czipelni. Mántay hasztalan kiabált Lizandrának, hogy ne erőlködjék, megrontja a termetét, várjon, míg ő oda érkezik és segít!
Azért is megmutatta, hogy van hozzá való ereje, csak egy kissé pirosabb lett az arcza az erőfeszítéstől. Azon a mohos faderékon elfértek mind a hárman.
Nemsokára összekerült az egész telep; hat segédmunkás a mérnöki műszerekkel, a táblás tokokkal, a háromlábú kukucskálóval, s más afféle ördöngős szerszámokkal, a miknek a mesterkedéséből fog az a csuda kikerülni, hogy a hol most ez a rengeteg nádas hullámzik, ott évtized mulva arany búzakalász veti fel kincseit, s hol most lélekvesztővel járnak a vizeken, ottan vasut… (Hohó, megállj Pegazus! Hippogryph! Fantáziának is vakmerő ez! Holott még a kerékre vont sin is luxus, ki a bolond jönne arra a gondolatra, hogy az egész utat behúzza keréktalppal?)
Az urak a kanapéra (lásd: fűzfaderék), a munkások a szép gyepre telepedtek; a «háziasszony» osztotta nagy fakanállal mindeniknek a piros halászlevet, nagy karéjokat szelve hozzá a fekete rozskenyérből, a mit a hét elején maga dagasztott, maga is sütött ki. (A kemenczét hozzá Mántay készítette a partpadmalyba.)
Dicsérte mindenki a szép asszony főztét, a két kancsó, az édes itallal («almáziának» nevezték el azt ennek a szigetnek nyelvén) sorra járt. Ő maga csak a mások jó étvágyában gyönyörködött (azt mondják, a szakácsné maga a szagától lakik jól az ételnek), vagy az ura mellé ült le s annak a tányérjából torkoskodott, s kinálgatta még egy szép falattal, még egy pohár szederborral. Mikor aztán mindenki jól lakott, s kedves egészségére kivánta egymásnak a vacsorát, Lizandra elmosta, eltakarította a bográcsot, tányért, tekenőbéka kanalakat, a két üveg poharat is kiöblítette; több alamázia nem ivódik, hanem jön befejezésűl a kávé. – Ez már nem kell a parasztnak; a munkások felczihelődnek, nyalábra fogják a szerszámokat, hogy a jó egy hajtásnyira levő gunyhóba szállítsák, a melyben Mántaynak van a főhadiszállása; a két úr egyedül marad, Lizandra még parázsnál sürög-forog, s egy kis idő mulva ott párolog a két pohárban a drága jó illatú kávé, még pedig tejes kávé, Mántay álmainak paradicsoma.
– Hát ez mi az Isten csodája? kiált fel a főmérnök, kételkedve látó és szagláló érzékeinek hitelességén. Tejes kávé?
– Gyöngyöm, galambom! Hisz te boszorkány vagy! kiált fel Manó. Azok teszik meg, hogy kést ütnek a száraz fába s azon keresztül megfejik a falu teheneit.
– Hát azért sem vagyok boszorkány, feleselt Lizandra. Mert én azt a tejet valóságos tehéntől fejtem ki, még pedig bivalytehéntől.
– De hát hol vetted te azt a tehenet?
– Hol vettem? Az Isten adta. Ugy-e, ezt sem hiszed? Ugy-e ez is hazugság? No hát gyere oda a gunyhó mellé, hadd verem oda hitetlen orrodat a bivaly orrához. Aztán mondd, hogy nem bivalytehén az, a mit látsz, hanem redves fa.
A két férfi jobbra-balra támolygott ámulatában, mikor azt az eltagadhatatlan emlős állatot a kérőzők fajából meglátta. A bivaly nem is mondott valami üdvözlő szót, a maga kevés szótagú idiomáján.
De nagyhirtelen másfelé vonta a figyelmüket az az éktelen lárma, a mi a kunyhók felől támadt: «üsd fejbe! csapd agyon!» kiabáltak a munkások; nagy puffogás hangzott, s nemsokára nagy derendócziával hoztak rudakra fektetve egy kivégzett farkast. Hárman is beszéltek egyszerre: «ott volt a mérnök úr gunyhójában, az ágy alá bújva; nem haraphatott meg senkit, mert az állkapczája már el volt lőve».
– No ez az egyik farkas, a melyiket meglőttem, mondá Lizandra szelid, csendes hangon.
Minden ember a meglepetés bámulatával tekintett rá.
– A másik ott fekszik a bokorban. Félre húztam, mert nagyon csunya volt.
A munkások azt is megtalálták a vérnyomon.
Manónak jegesedni kezdett a vére.
– Hisz ez rettenetes dolog!
– Dicsőséges egy asszony! kiálta fel Mántay Móricz.
– Hát mit szörnyűködöl most? szólt vállvonva Lizandra. Nem elmondtam első szóra, hogy két farkast lőttem? Ide jöttek, ezt a bivalytehenet üldözték, én fogtam a puskát, lelőttem mind a kettőt. Nekem maradt a tehén. Te viseled a farkasbőrt kaczagánynak.
S azzal elkezdett csufondárosan kaczagni.
Manó pedig odaomlott a lábaihoz s elkapva azt a sebzett kezét, elhalmozá sűrű csókjaival.
A munkások egymás mellé fektették a két ordast. Hatalmas két állat volt, him és nőstény; veszedelmes család. Mántay csodálkozásában a fejét verte a tenyereivel.
– Csodaasszony! valóságos amazon! Férfitól is mesterlövés volna!
A munkások éljent rivallkoztak.
– Le kell húzni az irháikat! parancsolá Lizandra. Az én uram azt fogadta, hogy viselni fogja kaczagánynak.
– Fogja is! kiálta Mántay. Micsoda? Ha az én feleségem lőtte volna, viselném a bőrét, mikor a király elé megyek!
– Én nem tudok szóhoz jönni az ijedségtől, rebegé Manó s igazán reszketett. Micsoda veszélyben forogtál! Sohasem hagylak magadra többet.
– Ebben igazad van, szólt Mántay. Erre az egyre nem gondoltunk, mikor ezt az aprószentet magára hagytuk a szigetünkön. Igaz, hogy nyáron a farkas nem támad emberre. De jövőre még se kisértsük az Istent. Te itt maradsz, a mappákat elkészíteni, én folytatom a nivellálást.
Manó egészen eltakarta volna, ha lehete a tenyereivel, karjaival a kedvesét, utólag rettenve meg a veszélytől, a miben az forgott. Lizandra pedig dicsekedve kiáltozott:
– De hát nem az Isten adta-e nekem ezt a tehenkét? Nem megszolgáltam-e?
Ünnepélyesen elismerték, hogy ez bizony teljesen jogos szerzeménye.
– És így az élet legnagyobb gondjától meg vagyunk szabadítva. Van mindennapra való tejünk.
– Praktikus egy genie! micsoda talentum! magasztalkodék Mántay Móricz; egész Magyarországon nincs párja a te kincsednek, fiam Manó!
– De ugyan egész Európában sincs! tódítá Manó hévvel.
– De ezen az egész planétán sincs! emelé a mérnök cubicus elevatióra a dicsőitést. Ilyent csak a tündérmesékben osztogattak. Megörökítjük ezt a helyet, fiam! Hét házzal vagyunk rajta. Egész falu. Adjunk neki nevet, a miben a mai nap emléke fennmaradjon. Ird be a mappánkba. Legyen ennek a helynek a neve «Asszonyvár». Ha lehet «Leányvár».
Az elnevezés ünnepélyesen elhatároztatott.
– Negyven esztendő mulva város lesz ezen a helyen!
S beirták a készülő térképre e kis, pirossal körített folt helyére e nevet «Asszonyvár» lobogó tűzfénynél.
– No, még egy pohárral ebből a kávéból. A míg a tűz elhamvad.
Mántay Móricznak nem kellett biztatás, a míg a munkások a farkasirhával elkészülnek, ott maradt a tűznél s elkezdett mesélni. Igazán mese volt. Mi lesz egyszer ebből az országból, ha ez a nép elkezd tanulni, dolgozni! Miféle csodákat értek ti meg egykor, mostani gyermekek, a mikről a vének ma csak álmodoznak, de azért úgy hisznek az álmaikban, mint a másvilági üdvösségben. Ti azt mind meglátjátok! Benne fogtok élni. Közönséges mindennapi dolognak fogjátok találni. Nem lesztek vele megelégedve, tovább álmodjátok a végtelen álmot!…
Nagyot fordult már a gönczölszekere hetes csillagképletével, mire vége lett az áhitattal hallgatott mesének. A tűz is elhamvadt: a munkások kezdték kívánni az uraknak a nyugodalmas jó éjszakát. Lizandrának a fejecskéje ott a Manó ölében talán álomnak is adta már magát.
– Menjünk már aludni, mondá a főmérnök.
Fölséges éjszaka! Egy levél nem mozdul a fákon. Hanem a helyett az ég csillagai erednek futásnak. Hogy rajzolják arany iveiket a sötétkék égre. A nádkunyhó nyitott ajtaján belátni. Nincsen ott sötétség, az odvas fa nedves pudvája világít, mintha phosphoros volna. Ez a hálószoba megelőzte Edison találmányát.
Csak a halászsasok nyugtalankodnak ott a fűzfa koronájában. Nem férnek egymástól.
– Te ma nagyon rosszul fogsz aludni, szólt Lizandra Manónak. A fűzfát teleszállta a sok halászsas; tán jó volna őket elriasztanod, egy pár lövéssel. Külömben még rád esik valamelyik.
Mántay erre a szóra bámulva fordult vissza. (Már menőfélben volt.)
– Hát ez micsoda? Te odafenn hálsz a fán? Manó fiam.
– Igen, ott a négy ág között. Ott az ágyam; éjszakára mennyezetet huzok rá gyékényből, meg szunyoghálóból. Pompás fekvés esik ottan.
– Pompás, a kinek pompás! De hát az asszony?
– Az övé a kunyhó.
– Hát te nem férnél el abban? A feleségeddel együtt?
– Hiszen még nem feleségem.
– Hogy-hogy, fiacskám?
– Tudod jól, apám, hogy még nem vagyunk összeesketve. Idáig szökve jöttünk. Papot nem kapni, ha kapni, sem áll meg. Annak elébb dispensatió kell, dimissorialis kell, keresztlevél kell, szülői engedély kell, az nekünk mind nincsen. Tehát várunk, a míg mind ez meglesz.
– S addig te a fa tetején hálsz, az életpárod meg a kunyhóban?
– Hát így egyeztünk; azért közel vagyunk.
– Mint Alnufusz herczeg az «ezeregyéjszakában», a ki az éles kardot oda fektette maga és a menyasszonya közé.
– Épen úgy, apám.
– De fiam, a mi a tündérmesében megjárta, nem járja Asszonyvárában. Nektek meg kell tartanotok az esküvőtöket.
– De hol veszünk hozzá papot? Embert csak lehetett teremteni, de ki tud papot teremteni?
– Tudok én azt is, szólt Mántay komolyan; azzal a távozó munkások után kiáltott: «Héj atyafiak, hozzátok el a kunyhómból azt a négyszegletű lapos bádogtokot, a minek gömbölyű dudorodása van a tetején, azután jőjjetek valamennyien ide vissza, szükség lesz rátok.
Manó nevetett, mint a ki tréfát vár ebből. Lizandra remegve huzódott hozzája, mint a ki sejti, hogy nagy komoly vége lesz ennek.
– Hát gyertek ide gyerekeim, szólt Mántay, hadd magyarázom meg nektek az ilyen csodatételnek a nyitját. Emlékezel rá Manó, mikor még Emma voltál, aztán odajöttél a dioptra elé alkalmatlankodni, azt kérdezted tőlem, hogyan tanultam én meg a mérnökséget? Szeretnél a nyomomon elindulni. Hát én akkor elmondtam neked, hogy én bizony eleintén papnak készültem, azután a jogászságra tértem át, censuráztam is, ügyvédi oklevelet is kaptam, csak azután tértem át a mérnöki pályára. Akkor nem akartalak elriasztani a magam példájával, láttam, hogy komoly ösztönöd van; elhallgattam az élettörténetemből azt, hogy én már káplán is voltam: valóságos felszentelt lelkipásztor bojtár, s egy álló esztendeig kereszteltem, eskettem, temettem az iratosi híveket. Maig is tartogatom mind az oklevelemet, mind a hajdanviselt selyem stólámat. Itt vagyok én! Ha csak pap kell. Pap vagyok én! S úgy összekötlek benneteket, hogy senki fel nem oldoz.
Manó még mindig kaczagott, de Lizandra már szeretett volna elszaladni, ha olyan nagyon nem fogták volna a két kezét.
– Hozzátok már hamar azt a bádogot! kiabált Mántay.
– De apámuram, szólt elkomolyodva Manó. Én nem vonom kétségbe a kegyelmed papi minőségét, de a szabályszerű feltételek még akkor is utunkban vannak.
– Ne fájjon neked azok miatt a fejed. Ha én téged a te Lizandráddal összeesketlek, soha semmi szentszék, viczispán azt meg nem másíthatja; ha dispensatio, dimissorialis nélkül tettem, az az én hibám, engem büntetnek meg érte. Mit csinálnak velem? Elcsapnak az «asszonyvári» ecclesia papságából: holtig való káplánságra itélnek. Peregrinus leszek! Hahaha! De ti rajtatok, Isten engem úgy segéljen, megörökül az áldásom. Soha igazabb áldás még ki nem jött a pap szájából, mint a milyennel én elbocsátalak titeket!
Az öregnek megteltek a szemei könynyel.
Erre aztán Lizandra is sírva fakadt, s oda borúlva Manó keblére, jól esett neki a kedvese arczát könyeivel beharmatozni.
Megjött azonban a bádog-tok. Benne volt abban ügyvédi, papi és mérnöki diploma szépen egymásra fektetve. Három ember életpályájára elég. A tok fenekéről előkerült a megfakult, penészfoltos selyem stóla is. Azt felkötötte a nyakába Mántay Móricz. Aztán fáklyákat gyujtatott.