– No hát ne veszszünk össze. Én nem megyek sehová panaszra se biróhoz, se püspökhöz, – ha te engem itt rögtön összeesküdtetsz az én mátkámmal, annak a szegény asszonynak az árva leányával, a kit te máglyára küldöttél.
– No hát legyetek egymásé!
A kelepczébe szorult pap, csak hogy meneküljön ettől a félnederestől, összeeskette őt azzal a másik bolonddal egész hozzá való czeremóniával: hanem a házasságkötést nem irta be a matrikulába. Úgy sem lesz annak érvényessége; mert nem volt se keresztlevél, se dispensatió, se dimissorialis, se két násznagy a szertartásnál. Hanem azért Jónás úrfi és Szaffi mégis csak férj és feleség lettek.
Az egész hozományát elvihette a karján egy batyuba kötve Szaffi. Az anyja czókmókját mind elvitték a pandurok, mint a boszorkányság bűntanujeleit; nem is adták vissza: az a hóhérnak marad. Csak egy kis vas-ládikó maradt meg, abban volt Szaffi tündér-öltözete, meg holmi ócska török iratok és mindenféle varázslabdacsok, ez a tűzhelybe volt befalazva, azért nem találtak rá; aztán meg a nagy fekete macska is megmaradt: az nem hagyta magát a tekintetes törvényszéktől elfogatni.
De a vőlegény is épen olyan jól volt kiházasítva. Az egész kastélya üres volt, kivéve azt, hogy tele volt patkánynyal.
– Hol alszunk mi itt? aggóskodék Jónás, mikor a kongó nagy termekben végig vezette a feleségét.
– Tudok én itt egy csendes kis szobát, mondá Szaffi; mikor kis leány voltam, sokszor bujkáltam itt, madártojásokat keresni.
Azzal, mint a ki legjobban járatos itten elvezette az urát egy alacsony ajtóhoz, a minek a nyitját már ismerte.
– Látod? Ebben a kis szobácskában születtél te, oda van felirva az ajtó márvány küszöbére: «Jónás fiam született 1717-ben Augusztus 17-én.»
– Ez hát szegény anyám ágyasháza volt. Vajjon min aluszunk mi itten?
– Ne búsulj rajta. Mind kitelik az a háztól. Te csak a lovadat lásd el. Mire visszajösz, vetett ágy lesz itt, meg terített asztal.
Jónás hozzá volt szokva ahhoz a gondolathoz, hogy Szaffi bizonyosan örökölte az anyjától annak azt a tudományát, a melylyel a szolgálattevő dzsineket rá tudja venni, hogy hozzák el a számára hamarosan a török szultán terített asztaláról a kész ebédet.
A patkányok ellenben olyan szép számmal jelentkeztek körülöttük, hogy csak úgy cziczáztak szerte-szélylyel. A fekete macska közéjük sem mert ugrani, hanem felült a Szaffi vállára, s onnan tüszszögött ellenük.
– Ne félj semmit: majd ezeket is elküldöm én innen.
Jónás bizonyosra vette, hogy Szaffi ezt a bűbájos mesterséget is érti. A mint hogy tapasztalá is, a mint a lovát bekötötte valamelyik tárt kapuju istállóba, hogy a patkányok egyszerre csak elkezdtek általános sirást, czinczogást támasztani, s arra bújtak minden lyukból elő, kúsztak alá a falakon, s egész táborjárással futottak világgá, ugráltak bele a kerten átfolyó patakba, az meg vitte le őket magával, egy sem tudott a tulsó partra eljutni. Ezeket már elbabonázta Szaffi.
Mire visszatért, tiszta volt a kastély. Aztán az ágy is meg volt vetve, meg a lakoma is fel volt hordva. Az ágy ugyan nem volt egyéb lesarlózott fűnél, leterítve Jónás lovag köpenyével; a lakoma pedig egy halom illatos szamócza volt, most szedve a kertből, s kitálalva szőlőlevelekre. Hanem a mi megszaporította a lakomát, az volt a menyasszonynak kaczagó két ajka, a mikben csakugyan egyesítve volt a világ minden drágasága, a mi csak füszerekből és liktáriumokból készült, s ezt is odaszámítva mégis csak külömb mennyekzői vacsorája volt Jónásnak a török szultán minden vendégségeinél. Az a menyekzői ágy is drágább volt még a hires Hamiltonnyoszolyánál is, a miben egy éjszakai bűbájos álomért kétszáz aranyat kellett fizetni. (Ha akadt olyan bolond, a ki megkivánta.)
Csak a hajnali napsugár keltette föl őket.
Akkor is Szaffi ébredt fel elébb, ő költögette fel szelid hizelgéssel Jónást, a miért az nem is haragudott.
– Emlékezel-e még rá, mit jövendölt neked a kártyából szegény anyám?
– Hogyne emlékezném? A mit a feleségem a mennyekző éjszakáján álmodni fog, az beteljesül s attól én kétszerte gazdagabb leszek, mint az apám. No hát mit álmodtál?
– Elmondom, hallgass rá. Egy nagy hosszú ősz szakállú férfi jött elém, aranyvirágos selyem török kaftányban, egy nagy arany botra támaszkodva, s azt mondta: «Leányom! én vagyok Mehemed, temesvári basa. Tudd meg azt, hogy ezen a helyen vannak elásva az én kincseim, azokkal együtt a te vőlegényed apjának, Botsinkay Gáspárnak a tömérdek drágaságai. Jegyezd meg jól, hogy tudjad a helyet, a hová azok el vannak rejtve. A hová a botsinkai templom tornyának a gombja veti az árnyékát délben tizenkét órakor, hét napot számítva az urad születésének napja után, ott ássatok le két singnyi mélységre; a kincseket megtaláljátok. Én, Mehemed basa az enyéimet te rád hagyom örökségbe: az urad vegye el az apja örökét.
Héj, de nagyot ugrott erre a jó hirre Jónás úr fektéből.
– Ez mind egy szóig szent és igaz! Az anyám csiziójában még csak most van az «érvágások» hónapja, a te születésed pedig a «hólyaghúzók» hónapjára esik: az idáig még negyvenkilencz nap.
– No hát az is majd letelik, negyvenkilencz napig csak elél az ember földi gyümölcscsel meg csókolózással. Kinek lesz panasza?
– Nekem nem.
– Nekem sem.
S azért sem volt boldogabb ember náluknál. Valahányszor megéheztek, csókolóztak.
Hanem harmadnap azt mondá Jónás: «Tudod mit? Nem várok én még negyvenhat napig: hanem kifogok az időn.»
– Hogyan fogsz ki?
– Hát ez a toronygomb árnyéka, a mi ide a kastélyom udvarára vetődik, minden nap odább megy. Én tehát minden délben tizenkét órakor egy czöveket verek a toronygömb árnyékának a közepébe. Ha ezt így folytatom hét napig, akkor aztán majd kitalálom én abból, hogy merre halad ez a toronygömb árnyéka? s hol fog megállapodni majd negyven nap mulva?
– Ejnye, bizony igazán találtad! Mondá reá Szaffi.
S rögtön hozzá kezdtek.
Nem tanultak ám ők se geometriát, se astronomiát: mégis kifundálták, ketten összevetve az eszük erejét, hogy a megjövendölt napon hol fog a gömb árnyéka delelni?
Csak az éjszakára vártak, hogy hozzá fogjanak.
A palota kertjében mindenfelé látszottak a nyomai a kincskeresők turkálásainak: a mély gödrökben ott hevertek a rozsdás csákányok és ásók, a miket a csalódott áskálók boszúsan ott hagytak, csak nyél kellett beléjük meg egy földhordó kosár iszalagból.
Estétől reggelig ásta a gödröt Jónás úrfi; Szaffi meg hordta ki a földet a fején a kosárral.
Még nem is pitymallott, hogy megzörrent a csákány alatt valami. Itt van a kincs! Egy nagy vaskondér volt, rézfedővel letakarva. Azt nagy hamar kiemelték. Nehéz volt, kettőjüknek is dolgot adott beczepelni a kastélyba.
Ott kiöntötték a tartalmát a földre. Csupa huszasok, meg denárok voltak. Lehetett egy pár ezer rénes forint.
– De hisz ez csak ezüst pénz. Nincs közte egy arany sem, mondá Jónás.
– Talán csak azért fehér, mert a holdvilág süt rá; a napvilágnál sárga lesz.
De biz az a napvilágnál is csak ezüst maradt.
Ez bizony még nem nagy gazdagság.
– No kedvesem; ez hát a te örökséged, a mit Mehemed basa rád hagyott. Monda Jónás.
– De én ezt mind te neked adom.
– De én pedig nem fogadom el tőled: mert a hol ez volt, ott kell lenni az én örökségemnek is, a mit az én apám hagyott én rám. Én ások tovább. Ezt csak tartsd meg te magadnak.
S egészen helyes úton járt Jónás bég. Az a kondér ezüst csak azért volt oda elásva, hogy ha a kincskeresők véletlenül, vagy a «varázsnyil» (Wünschelruthe) segélyével, vagy a nagypénteki lángfellobbanás által valahogy eltalálnák az igazi rejteket, a mint erre az üsttel tetézett kondérra akadnak, azzal beérjék és aztán tovább álljanak. Csak Jónás úrfi tudhatta azt, hogy ott még többnek is kell lenni.
Még két éjjel ásott tovább. Már kötélen kellett felhúzni Szaffinak a kiásott földet, olyan mélyen lement.
Egyszer aztán csak beszakadt a föld a lába alatt s Jónás úrfi leesett a mélységbe. Az omló föld nyakig eltemette.
De Szaffi nagy hirtelen leereszkedett utána a kötélen, s kiszabadította a rögök alul. Épkézláb maradt. Nem tört el semmi porczikája.
Egy nagy üreg volt az, a mibe Jónás beleesett.
A nagy sötétségen vajmi hamar segített Jónás úrfi. Minden magyar ott hordta a tarsolyában az akkori villanyvilágítási készüléket, a mi állt egy tűzkőből meg egy aczélból. Azt, ha folyvást szikráztatta épen olyan jól látott mellette, mintha Edison lámpája volna.
A hányat szikrázott a tűzszerszám, annyi tündérország meséje tünt fel a föld alatti sötétségben.
Az egész kincshalmaz itt volt. Alig lehetett lépni közötte. Egy arany kargyertyatartóban még benne volt a viaszgyertyacsutak. Azt tüzes taplóval addig fujta Jónás, mig lángra lobbant. Most azután már volt elég világosság, a minél végig nézze kincsei tárházát. «Csak álom ne volna ez!» Mondogatá magában. Mert annak is sok volt. A menyasszony álmának folytatása volt ez! A legnagyobb drágaságokat mind Szaffi kötényébe rakta. Legalább, hogy ha ő felébred is az álomból, Szaffinál megmarad az a kincs.
Másnap lóra ült Botsinkay Jónás s vízen-berken keresztül átgázolt Temesvárra. A nyerge mögé volt kötve egy kétrekeszű iszák, tele tallérokkal. Egyenesen a kormányzóhoz ment.
Az már hallotta hirét Feuerstein tábornok tréfái után a furcsa új birtokosnak: a kinek van egy nagy kastélya, de nincs neki mit enni, annálfogva feleséget keres, hogy megélhessen.
– No hát Botsinkay uram, hogy találta a gazdaságát odahaza, kérdezé komázva.
– A legjobb rendben, kegyelmes uram, felelt Jónás. Épen abban járok, hogy kegyes gyámolítását kikérjem. Legelőször is adjon nekem kegyelmességed egy regement katonát, a kik a töltéseimet, vizárkaimat újra megcsinálják: dupla lénungot fizetek nekik. Azután a mennyi asztalos, lakatos, kárpitos, pallér csak van Temesváron: annak én mind munkát adok esztendeig. Azután kérem kihirdetni az egész bánságban, hogy ha vannak szegény emberek, kiknek lakóház kell, szántóföld kell, jőjjenek Botsinkára; mindennel ellátom őket: adok nekik vetőmagot, igavonó marhát, ingyen ajándékba. Azután mihelyt az út Botsinkára annyira elkészül, hogy járható lesz: kérek harmincz társzekeret, azokat én mind megrakom ezüsttel a mennyi rájuk fér: vigyék fel az én fölséges királyasszonyomnak, az most nagy háborút visel, elkel nála a pénz.
A kormányzó majd hanyatt vágta magát nevettében; de nemcsak maga, hanem valamennyi tisztek, a kik nála voltak, mind nagy hahotával kisérték Jónás úrfi szavait, s mentől többet mondott, annál édesdedebben kaczagtak fölötte.
– De ez igazán olyan jó tréfa kelmedtől, mondá Merci tábornagy a vállára csapva Botsinkay Jónásnak; ez párja annak a nótának, hogy «Hallod-e spanyol király! Most mindjárt elémbe állj! Az országod megveszem. A pénzt érte leteszem, Madridnak az utczáit gyémánttal kirakatom!» Hahaha!
Botsinkay Jónás pedig nem szólt semmit, hanem megfordult a sarkán, kiment, levette a lova hátáról az iszákot, visszajött vele; ott kioldozta az iszák száját s kiöntötte a tartalmát az asztalra: csupa jó oroszlán tallérok voltak azok, a minőkkel a törökök fizettek hajdanában.
– Hát itt van ez a csekélység kóstolónak. Tessék ezt a legénység között kiosztatni foglalóképen, igyák meg az én egészségemre. Ilyen pénz van az én kastélyomban háromszáz hordóval. Száz hordó a királyé belőle. Vivat Mária Theresia, Rex Hungarorum.
– Vivát, vivát! kiabálták most aztán egyhangulag az előbbi nevetők, s Jónás úrfit csaknem a tenyereikre vették s ettől a naptól fogva nem volt okosabb ember a bánáti földes urak között Botsinkay Jónásnál.
Mint a tündérpálcza ütésére, úgy megváltozott egyszerre Botsinka és tájékának képe. Ezer meg ezer ember állt neki a gátkészítésnek, vízlecsapolásnak; a mocsárvíz lefutott a földekről: a hol tavaszszal a békák kuruttyoltak, őszszel már a béres legény fütyörészett, az ekét kisérve; az elzüllött lakosság visszatért a házaiba; a kastélyba helyreköltözött a régi pompa; az aklok megteltek paripákkal, a hodályok merinó juhokkal, béresházak szolgahaddal, pitvar, tornácz czifra, léhütő cselédséggel. Jöttek már vendégek is ötlovas hintókon a gazdag urasághoz, a kinek annyi volt a kincse, hogy még a királynak is ajándékozott belőle! Kétszáz dragonyos kisérte azt a szekérsort, a min a botsinkai kastély udvaráról szállították Bécs városába azokat a penészes hordókat, a mikben élire volt verve a pénz.
Hanem a sok pompás terem és palota közül egy szobácskát úgy hagyott Botsinkay Jónás, a hogy a lakodalma éjszakáján volt: fűből vetve az ágy; egy köpenyeg a terítő rajta. Ez a szoba volt Szaffié.
Nem jött ő ki soha a vendégek közé: akárhogyan hitta is az ura. Tudta jól, hogy arczpirulást okozna neki a jelenlétével; kicsufolnák érte, hogy ilyen czigányleányt tudott feleségül venni. Nem is kérdezősködött felőle senki. Olyan volt, mintha nem is lett volna.
Hanem Jónás, mihelyt az úri vendégeitől szabadulhatott, csak odamenekült mindig abba az egyszerű kis szobába, s ott tudott csak édesen aludni, azon az illatos szénaalmon: király nem oly büszke a koronájára, mint ő a maga szerelmesére. Ha magukra maradhattak, akkor voltak csak igazán boldogok. Olyankor, ha eltávozott minden vendég, maga mellé ültette Jónás Szaffit a két kerekű egy lovas kocsijába, s úgy járták be kettecskén az egész nagy dominiumot, a hol újra fel kezdett éledni a hajdani paradicsomtájék.
– Lásd, én ezt mind te neked adom, mondogatá Jónás Szaffinak.
– Ne adj te nekem semmit, csak magadat: suttogá vissza az asszony.
… «Asszony?» Én bizony nem tudom, hogy az egyházi kánonok szerint asszony-e már, vagy csak leány?
A sok dicsőséget még tetézte a Bécsből leérkezett császári kegy. A bánsági főparancsnok egy napon felhivatá Temesvárra Jónás uraságot (nem «urfit» többé) s az összegyült tisztikar előtt tudatá vele, hogy dicsőségesen uralkodó királyasszonyunk a trón és a haza körül szerzett érdemeiért a dicsteljes Szent István-rend lovagkeresztjével kegyeskedett őt felruházni. Ott Jónás megkapta az érdemrendet, a hozzá tartozó lovagöltözetet és a piros bőrbe kötött statutumokat. Az utóbbiakból megmagyarázá neki az auditor, hogy mint a Szent István-rend lovagjának az a kiváltságos szabadalma van, hogy mikor a királyi asztalhoz lakomára hivatalos, az étekfogók minden más rend lovagjai előtt tartoznak őt megkinálni a pecsenyés tállal: és ha a bárói czímért folyamodik, az neki menten megadatik.
Mikor hazament Botsinkára, felölté a kapott rendjelmezt, a piros selymes tunikát a hermelin-prémes, földig érő zöld bársony palásttal, a mit elől arany láncz csatol össze; hozzá feltette a hermelin kalapot, a rengő kócsagtollal: úgy mutatta be magát Szaffinak.
Hej mekkorát nevetett rajta a jó asszony, mikor ilyen díszben meglátta az urát, alig tudott helyretérni a kaczagásból.
– Ejnye, bizony olyan vagy, mint nagypénteken a passiojátékban a Kajafás.
– Hát nem tetszem igy neked?
– Sokkal jobban tetszel nekem abban a kerek köpönyegedben, a mibe egyszer betakartál, – tudod, mikor az a nagy eső esett.
A nagy esőre már nem emlékezett Jónás, hanem a kerek köpönyegre, a mivel a Szaffit betakarta, igen.
Le is vetette a czifra jelmezt s eltette az almáriomba és nem gondolt rá többet.
De biz a báróságra sem ám. – Itt lett volna már, csak egy rövid kis folyamodásba kerül, s adva adják. – Volt eszébe! – Máson járt a gondja.
Torkig volt lakva a magas nagy urakkal. Nem kivánt velök többet egy tálból cseresznyét enni. – Szaffitól hallott sokat beszéltetni a czigányokról; az érdekelte jobban.
Hát ugyan miről is beszélhetett volna neki a jó Szaffi: ő nem ismert mást, csak a czigány nemzetet.
Abban az időben volt «czigány nemzet» is. Ugy hitták. Egy egész nemzet volt. Hogy milyen nagy lehetett, azt ki lehet venni abból, hogy évenkint 2000 forint «Toleráncztaxát» fizetett a királynak. – Mikor a nagy Savojai Jenő herczeg a temesvári capitulátió feltételeit aláirta, a midőn a «kuruczok»-ról csak ily megvetőleg nyilatkozék: «la canaglia pou andare, dove vuole» (a söpredék mehet, a merre akar), addig a «czigány nemzet»-nek megengedi, hogy idebenn maradhat az országban. Később szabadalmat kapnak a bányamívelésre és a kohászatra. És ez természetes. A czigány nem hadakozó nép. Ha szeretné a háborút, nem bujdosott volna el a hazájából világtalan világgá. Lehet neki parancsolni: – fölvesz minden tréfát, gorombaságot. A mi olyan munka, hogy senkinek sem tetszik, az mind a czigányra vár. Aztán tud alkalmazkodni. A kinek a határában lakik, annak a vallását tartja, voltaképen pedig mind valamennyinek hátat fordít, s hisz a maga boszorkányaiban s megkeresztelt gyermekeit a pattogó tűz fölött avatja föl régi pogány szertartásai szerint. Bátran beszél a világ folyásáról, tudja jól, hogy az ő nyelvét nem érti semmi idegen, s közötte nincs kém, sem áruló.
Ezt a nemzetet szerette különösen Botsinkai Jónás. Nemcsak Szaffi miatt: ámbár ez is egy ok volt rá; kóbor életében szokott még hozzájuk. – Most azután összeszedett a Temesvárról szétzüllött czigányhadból egy falúra való népet s azokból egy új telepet alakított valahol a hegyszakadékok között, a hol rengeteg erdei voltak. Ott azok vasbányát nyitottak, kohókat építettek, s folytatták a maguk mesterségét, a mitől kormos lesz az embernek a keze és a pofája. – Egy egész falu csupa czigányokból; fekete házakkal, fekete benne asszony, férfi, gyerek, még az utczán végig folyó patak is fekete. A mély völgyből éjjel-nappal hangzik fel a nehéz pőrölyök csattogása, az ásók, kaszák, ekevasak pengése az üllő és kalapács között. Ez volt Jónásnak a legkedvesebb látogató-helye. Napokon, éjeken keresztül elnézte a fekete legények munkáját a kohók kemenczéje körül, s valahányszor érczet ömlesztettek, el nem maradt onnan.
Ezt a vasverő falut hívták Czigándiának.
Ez a tréfás faj is úgy ragaszkodott hozzá: mintha közülök való volna. Jó földesuruk volt, s védelmezte őket az «urak» ellen. A ki valami csinyt követett el: nem hivatta fel a compánia uriszékre, tömlöczbe sem csukatta; hanem előhozatta a vajdával, s az atyafiaival jó sort veretett rá: azzal megelégedett. Holmi malaczlopásért szót sem tett; mintha észre se venné.
Volt ennek a czigányfalunak egy öreg vajdája. Olyan fehér volt már a haja és szakálla, mint a gyapju, a képe pedig meg olyan fekete mint a kordován. Ez ismerte a Czafrinka czigánynőt, a Szaffi anyját. Sokat beszélt felőle Jónásnak. Azt volt a hatalmas asszony! Ott volt az öreg vajda is, mikor kínvallatták Szögedében. Ő neki kellett a kínzó eszközöket tüzesíteni; mert legjobban értett hozzá. Mindent magára vallott a Czafrinka, a mit csak az urak kérdeztek tőle, Hogy ő volt a boszorkányok kapitánya; hogy a sátánnak eladta magát, vérével aláirt szerződésben, hogy az ördögtől lett megkeresztelve s akkor Ololorum nevet kapott, hogy repülni tud seprűn és felkantározott hordón, azon szokott járni Világosvárra, a boszorkánykomákkal lakomázni, meg a szegedi Öthalomnál, hogy át tudott változni kerékké s úgy gurult végig az utczán; hogy eladta a törököknek az esőt, szárazságot csinált s ha kinyitott egy zsákot, abból forgószelet tudott ereszteni a vidékre; marhát, embert megrontott varázslatokkal, máskor meg holt embereket föltámasztott, új lelket fújt beléjük; tükörből jövendőt mondott; még az áldozatostyát is megbabonázta; ezt mind magára vallotta, a mikor kinozták, hanem egyet hiába kérdeztek tőle: azt, hogy mint csinált a botsinkai plébánusnak a kanalaival? Miért hozta el azokat neki az úrfi a pap asztaláról? Erre nem felelt semmit, akárhogy sütögették.
Jónásnak ilyenkor mindig valami hideg borzongott végig a hátán. Mikor ő csak tréfát akart azzal csinálni! S aztán egy ártatlan lélek hogy lett halálra, pokolra küldve az ő tréfája miatt.
Ezt a férgét a lelkének soha sem is birta elaltatni. Valahányszor Szaffit ölébe vette, mindig ez az agyonkínzott asszony jutott az eszébe, a ki neki megjövendölte, hogy a felesége mennyekzői éjszakáján meg fogja álmodni az ő elrejtett kincseinek titkát. És minden úgy történt. Az lett a jutalma érte a jövendőmondónak, hogy máglyán megégették.
Most aztán felrakná már az elpusztított asszony leányára a legdrágább kincseit, ruházná gyémánttal, rubinttal; de annak semmi ékszerben sem telik kedve. Nem örül az semmi csillogó drágakőnek, finom arany kösöntyűknek; mindig jó kedve van, csak olyankor szomorkodik el, mikor Jónás valami drágasággal kinálgatja, mikor gyöngyfüzért fon a nyaka körül.
– Nem kellenek én nekem ezek a kincsek, suttogja Szaffi szomorúan. Az én kincsem nincs még a föld alul kiásva.
– Mi az a te kincsed?
– Azt én meg nem mondom. Találd ki magadtól.
– Anyádtól maradt rád?
Jónás aztán megint elbarangolt czigány telepére, bámulni éjente a kohóból ömlő izzó érczzuhatagokat; s az alatt újra meg újra elmeséltette magának a Czafrinka kínszenvedéseit: hogy talán majd akkor megtudja, hogy mi kincset hagyott a bűvésznő maga után. De a vajda nem tudott semmi kincsről. A mi mindenféle babonás czókmókja volt a boszorkánynak, azt mind vele együtt megégették a máglyán, abból semmi sem maradt meg.
Egyszer aztán tovább kérdezősködött a vajdától: hát azután mi lett, mikor megégették a Czafrinkát?
«Akkor összeszedték a megmaradt hamvait, belerakták egy vasládába, s azt elásták az akasztófa tövébe.»
Most már tudta Jónás, hogy hol van a Szaffi kincse!
– Tudod te, hogy hová lett elásva?
– Hogyne tudnám. Én tettem a gödör fenekére.
– Ne szólj senkinek semmit róla. Én azt a ládát azokkal a hamvakkal el akarom onnan hozni.
– De ki vezet oda?
– Bizony te!
– De én nagyon félek.
– Mitől?
– Az ördögtől meg a hóhértól.
– Magam végzem azt el; te csak odavezetsz.
– Ha meglátnak, megfognak!
– Éjjel megyünk oda, mikor zivatar van!
– Én nem bánom uram. De ha az ördög ott kap kettőnket, téged visz el: rólam azt hiszi, hogy fajtája vagyok.
– Hát akkor mit félsz tőle?
Csak a Medárdus napját várta meg Jónás: nagy zivatarral végződött. Bizonyosra lehet menni. Negyven nap mindig lesz zivatar. Az nappal is igen szép tünemény: éjjel még szebb. Mikor úgy mennydörög, úgy veri a jéggel vegyes zápor a falakat, minden jó lélek iparkodik födél alatt maradni. Akkor ugyan akár az egész szegedi akasztófát ellophatják az Öthalom tetejéről.
Jónás kiszemelt magának a vajdán kivül még öt derék czigánylegényt a javából, s egy éjjel hetedmagával útra kelt Czigándiából Szegednek.
Minő út volt az! Keresztül azon a mocsáron, a mi a régi térségeken így van megnevezve: «Morast, über den nicht durchzukommen ist.» (Mocsár, melyen nem lehet áthatolni.) – A czigány meg a czigánynak a lova keresztül gázolt rajta. A hol a mocsár elvégződött, ott kezdődött a bozót, s azután a rengeteg erdő, a mit nem lakott más, csak rőtvad, vaddisznó és farkas: csak az átkanyargó lomha folyók partjain akadt egy-egy halásztelep sűrű tövissel körül sövényelve a dúvadak ellen. A ki lefekszik a buja fűbe aludni, mire fölébred, a ruhája mind tele van kigyóval. Hatodnapra érkeztek meg a Tisza partjára, a honnan Szeged sánczait, meg az Öthalom tetejéről égremeredő vesztőhely hat oszlopát messzire meglátni.
Ott meglapultak nádkévékből rakott kunyhók alatt, s nappal kialudták magukat, felváltva az őrtállókat, a kiknek embertől nem, de a csordafarkasoktól kell őriznie a legelésző lovaikat.
Estefelé csakugyan megjött a mindennapos zivatar. Előre jelenté a jöttét az ezernyi halászmadár, hojsza kócsag sivalkodása a nádas fölött; meg a bögölyök millióinak boszantó rajai. Az ég behúzódott.
– Siessünk át a tulsó partra, míg nyakunkba nem szakad az ég! mondá az öreg vajda, s azzal mind a heten, mint megannyi lovon ülő ördög, neki vágtattak a Tiszának s átúsztattak rajta.
Mire kikaptattak, sötét éjszaka lett.
Jónás egy szálas jegenyefa-csoportig vezette a lovas kisérőit; ott a legényeket hátra hagyva, maga egyedül, az öreg vajdával neki vágtatott az Öthalomnak.
A feketekék zivataros égtől élesen elvált a halmot koronázó hatágú fehér épület. Szép kis korona! A vesztőhely.
Oda kellett tartaniok.
A zivatar szele hajtotta maga előtt a fenyéren az ördögszekeret. Szeged városában harangoztak minden toronyban, hogy a zivatart elfordítsák; de úgy látszik, hogy másutt még jobban harangoztak; mert az mégis csak erre jött.
Csülökig ért a futóhomok a lónak s a szél is szembefútt.
Az a folytonos hempergő dörgés, az a folytonos szikrázó villámpislogás a felhők között csalhatatlan előhirnöke volt a jégesőnek.
– Siessünk vajda, hogy menedékbe jussunk.
– Szép kis menedék mondhatom! Az akasztófa alá.
Más szárnyék bizony nem volt, se távol, se közel.
Eljutottak a történelmi Öthalomhoz, a mit egymást eltemető nemzedékek hordtak ottan össze az alföldi síkság közepett. Ebből készültek mai időkben a föltámadt Szeged körtöltései, felemelt utczái. A földvágó kapa ott költögeté fel egymás után Etele hunjait, a marahán rézkardos vitézeket, egész a legalul fekvő kőfejszés kelta harczosokig; hegyes fejű, lapos fejű, gömbölyű tekekoponyájú, elmult nemzeteket. Legfelül a vesztőhely. Valamennyi dicsőséges hősnek a csontja felett a haramiák és boszorkányok megátkozott maradványai.
A roppant tömör négyszög-épületnek hat, magasra emelkedő oszlopa volt, vastag vasrudakkal egymáshoz kapcsolva, minden oszlopból egy támasztékon vaskampó meredt még elő. Néha napján a szél minden kampók, de még a vasrudakon is sorban csak úgy kalimpáztatta a légben tánczoló alakokat. Most épen csak egy libegett ott magában.
Jónás és a vajda a vesztőhely kapuján bevezették a lovaikat, s ott összebékózták, hogy el ne fussanak.
– Keressük meg azt a helyet. Mondá Jónás a vajdának.
Az öreg czigánynak a foga vaczogott féltében: «amáró dáde!» mormogá magában a czigány miatyánkot; de sehogy sem tudott az első mondásnál tovább eljutni: mert egyre közbecsapott a mennykő.
– Siessünk! a míg a jó idő tart!
– Jó az ördögöknek!
– Látod-e már azt a jegyet?
– Hogy ne látnám? ott van a negyedik oszlop lábára mázolva szénnel egy tiz küllős kerék: az a boszorkányok jele. Attól két lépés befelé: a hol a lábad alatt döng a föld; ott van a Czafrinka a vasládában.
Épen annak az oszlopnak a tetején himbálózott az a magányos emberalak a kinyuló fogason.
– Megtaláltam. Fogd az egyik csákányt. Segíts ásni.
– Jaj uram, félek, hogy elvisz a devla!
– Ha visz, velem elvisz: hát aztán ki veri fel a patkót a lovamra a másvilágon, ha te nem jösz velem?
Jónás maga vágta bele a csákányt elébb a földbe, a hol az döngött a lába alatt s mikor a vajda látta, hogy nem csap fel a láng a földből, vérszemet kapott s neki állt segíteni.
De annál jobban csapkodott le a láng az égből. A szörnyű égzengés egy perczig nem tartott szünetet, s közbe zúgott a jégeső kerepelése végig az avaron: igazi ítéletidő volt. A sirbontókat védte a magas fal, a jégcsapás rézsút jött, nem érte a fejeiket.
– Ásd a répát, ásd! ásd! Erre is tekints, arra is tekints! dörmögé magában a vajda, áltatgatva magát azzal a tréfás mondással, a mivel a gyermeket mulattatja az apja, az üstökét rángatva az alatt gyöngéden: «ásd a répát ásd, ásd!»
Nagyot kondult a csákány a vasláda tetején.
– Itt van. Rátaláltam. Segíts fölemelni, szólt Jónás.
– Jaj, de nehéz; a lidércz ül rajta. Nem tudsz uram valami diák mondást?
– Dehogy nem: «Ásáte, Kapáte». No ugy-e hogy megmozdult? Ez-e az a láda?
– Csak látnám; de sötét van, s én nem vagyok bagoly.
– No majd mindjárt világos lesz: mereszd ide a szemed.
Lett is világosság, több a szükségesnél. A hétágú istennyíla épen oda csapott le recsegve, süstörögve a vesztőhelyre! mintha az egész faltömeg tűzlángba borult volna, kévemódra szétsugárzó szikráival egyszerre több helyen lecsapva s aztán körülfutott az oszlopokat összekötő vasrudakon, veres izzóvá téve valamennyit, végre szertelövellt a kiálló vaskampókból. Az egész épület a nagy halommal együtt ugy rengett, reszketett a rászakadó ég csapása alatt.
– No ez-e az a láda? sürgeté Jónás a vajdát.
De ez ijedtében úgy megnémult, hogy egy szónak nem volt ura.
Az a feje felett lógó harmadik ember pedig alkalmasint gondolt valamint odafent; vagy talán a villám égette el a kötelét, egyszerre csak a rázkodó oszlop tetejéről leugrott a vajda nyakába.
– Jaháj! ordított az öreg dádé; engem már visznek.
– Nye bojsza! Biztatá Jónás úrfi. Nem bánt az már senkit. Nem látod, hogy a keresztfiad, a kit tegnapelőtt akasztottak fel lólopásért. Gyere, temessük el ebbe az üres verembe.
A vajda meggyőződött róla, hogy csakugyan nem az ördög az, a ki a nyakára vetette magát.
Akkor aztán rendén elhantolták azt a pihenni vágyó embert abba a csendes ágyba, a miből a Czafrinkát kivették.
A kiemelt vasládát Jónás felkötötte a lova hátára a nyereg mögé.
A vajda nagyot fohászkodott a bevégzett munka után.
– Soha életemben sem kivánkozom többet az akasztófához!
A zivatar elvonúlt dörögve. Ott hagyott maga után egy télmezőt. A messze síkság fehérlett a jégtől, a miben csülökig gázoltak a lovak.
Ha most a karámokban, a cserények mögül kidugta a fejét a pásztorember, a csikós, a gulyás s meglátta azt a két fekete alakot végig ügetni lóháton a jégtől fehér mezőn, az ugyan szentül megesküdhetett rá, hogy az ördögök jártak ott, ellopni az akasztófáról a maguk keresztfiát.
Ugyanazon erdőn, bozóton, mocsáron keresztül, a melyen idáig jött, vissza is törtetett Jónás egész Botsinkáig, anélkül, hogy útközben emberi teremtéssel találkozott volna, a czigányok ki nem beszélik azt.
Szaffi már kétségbe volt esve, el nem tudta képzelni, hova lett az ura.
Jónás összeázottan, sárosan, tépetten, arcza, keze tele töviskarmolástól lépett be hozzája.
– Tudod-e, hol jártam? ott voltam, a hol a te felásatlan kincseid vannak rejtve. Felvertem: elhoztam.
Azzal elővette a felleghajtója alól azt a vasládát, s letette az asztalra.
Szaffi vad sikoltással veté magát a ládára s két gyönge karjával kebléhez szorítva, nyögé fuldokolva: «óh anyám! Te drága, kedves anyám!» s azt a rozsdás vasat nem sajnálta csókjaival tetézni.
– Ez volt-e a kincsed, a mi után sóhajtoztál? kérdé tőle Jónás.
Szaffi szavak helyett csak a szemeivel tudott válaszolni, de azokban annyi hála, imádat, szerelem volt; annyi boldogság, üdv, megdicsőülés sugárzott ki belőlük, hogy három versíró nem tudná azt mind elmondani.
– Most hát boldog vagy már? kérdé tőle Jónás, az ölébe vonva.
– Az vagyok. Az lettem. Csak még egy kicsiny kis óhajtásom van hátra, ha azt is betöltenéd? ugy-e hogy megteszed? ugy-e hogy nem tagadod meg?
S olyan hizelkedve czirogatta össze Jónásnak az arczát, hogy az egész engedelmessé lágyulva mondá neki:
– Ugyan mit kérhetnél te én tőlem, a mit én te tőled meg tudnék tagadni?
– Hát csak azt az egyet, hogy engedd meg nekem, hadd tegyem én el azt az én feltalált kincsemet olyan helyre, a hol az ilyen kincsek állnak. Neked van egy nagy pompás családi sirboltod, a hol fényes nevű ősapád, anyád nyugosznak, faragott márványkövek alatt. Engedd meg, hogy hadd rejthessem el én is oda, a kit úgy szerettem, a szegény czigányasszonyt: a máglyán megégetett, elátkozott boszorkányt, de a ki nekem édes szülőm volt. Nem tudja azt meg senki, úgy elrejtem ottan. Nem csufolnak ki érte; nem pironkodol miatta. Csak én magam fogom tudni nyugvó helyét. Szentelt viz sem éri, csak az én könnyeim, elrejtett koporsóját. – Engedj ennek az én alázatos könyörgésemnek.
Jónás pedig mogorva ránczokba szedte a homlokát s azt mondá Szaffinak:
– Nem én! Bizony nem engedem ezt meg! Hogy nekem lopva odarejtsed az én fényes őseim közé az elitélt boszorkányt. Az érdemeikkel dicsekvő, aranyos nevekkel kérkedő márvány síremlékek közé egy névtelen puszta követ be nem hagyok állítani, a minek a háta mögé szégyen, gyalázat van rejtve. – Hanem azt kivánom, hogy ezek a hamvak, a miket te kincseidnek neveztél, meg legyenek tisztítva az igazságtalan itélet szennyétől; arról a névről, a mihez te azt a szót kötöd: «édes anyám», a szenny le legyen mosva. Igen, azt kivánom, hogy fényes gyászkiséret mellett, fáklyákkal, czímerekkel, halotti zsolozsmák éneklése alatt szállítsák e hamvakat a megszentelt sírba, s fehér márvány-kő álljon a fölött, arany betűkkel, a mik azt hirdessék, hogy a legjobb anya nyugszik ott a fényes ősök sorában. Ezt fogom megtenni.
Szaffi azt hitte, hogy most repülnek az égbe mind a ketten.
– De hogy tudod te ezt megtenni? kérdezé remegve a kéjtől, a gyönyörtől.
– Az az én dolgom lesz. Rögtön hozzá kezdek. Lehet, hogy egy évig nem látsz; de híremet majd hallod; s mikor újra meglátsz, az történik meg, a mit mondtam. – Addig ápold kis gyermekeinket.
(Legyen meg a te akaratod.)
Soha jobbkor nem érkezhetett volna az a Botsinkay által küldött pénz a császárvárosba. Mária Terézia minden oldalról ellenségtől körülvéve, hadsereg nélkül, pénz nélkül állt annyi hatalmasokkal szemben. Burkus, bajor, franczia, spanyol, olasz, muszka mind összeröffent ellene.
A magyar karok és rendek ugyan nagy lelkesülten kiálták, hogy «vitam et sangvinem!» de hozzátették, hogy «sed avenam non…»2) A lelkesedést tett követte, hadseregek támadtak elő a földből, s ime ugyanakkor a hadviseléshez való pénz is támad elő a földből.
Ez új fordulatot adott a veszve hitt ügynek; a vereségre diadalok következtek, a magyar csapatok Potsdamig száguldoztak, a királyné trónja meg lett mentve. Jutalmak osztogattattak.
Tudta ám azt jól Botsinkay Jónás, hogy őt a háta mögött minden ember «czigány-báró»-nak nevezi.
Volt valami jussa hozzá.
Olyan barna volt a képe, mint azoknak a szép czigánylegényeknek, a kiknek az arczszinét mi sápadt európaiak úgy irigyelhetjük; azonfelül is mindig szeretett a czigányok közt lakni. (Hát még ha azt megtudnák, hogy czigányleány a felesége.)
«Czigány!»
Senki sem szereti, ha úgy híják. Senkinek sem tetszik ehhez a nemzetiséghez tartozni. A szegény czigányt lenézi még a paraszt is. A mely munka olyan utálatos, hogy senkinek sem kell, azt a czigányra bizzák; más munkához még közel sem eresztik, azt mondják: «nem szereti czigány a szántást». Kergetik egyik falu végiről a másikra, mert azt hiszik, hogy lop, csal, s boszorkányokkal czimboráz. Ha ütik, nem szabad neki jajgatni, mert ha jajgat, akkor kinevetik.
Hát még «czigány-báró»-nak neveztetni!
A czigány utolsó a parasztok között, a báró pedig utolsó az urak között. (Minthogy «a bárónál kezdődik az ember», annálfogva felülről lefelé ő nála is végződik.)
Minthogy pedig Jónás ezt a titulust le nem koptathatta magáról, azt gondolta ki, hogy ő azt fényesre fogja kicsiszolni. Kivívja a becsületét a czigány névnek – csak azért is.
Azt tette, hogy az új telepből összeszedett százötven czigánylegényt a javából, a kik legjobban meg tudták ülni a lovat szőrén: azoknak csináltatott zöld dolmányt, veres nadrágot, fehér csákót; felfegyverezte őket huszárok módjára. Aztán maga állt a svadrony élére, úgy vezette fel őket a nemesi táborba.
Ezzel is megjárta, mert a mint bemutatta a csapatját a büszke generálisnak, az ezzel a szóval pipázta le:
– Itt most nincs foltozni való vasfazék.
Azzal hátra küldték őket a bagázsiás szekerek mögé, s komiszárust rendeltek melléjük, a ki a tiz körmükre vigyázzon.
Jónás abban az egyben csakugyan czigány természetű volt, hogy a gorombaságért nem szokott soha felpattanni: eltette, mint a vaczkort, csepü közé, a míg megpuhul. Más úrfi az ilyenért bizony kihítta volna egy szál kardra a generálist.
Ő várt a maga sorára. Majd eljön az!
Csak egyszer nagy ütközet legyen!
Az is megjött.
Nem azért kivánta pedig ezt olyan nagyon Botsinkay Jónás, mintha feltett szándéka lett volna a csata napján kivont karddal az öklében csodadolgokat hajtani végre a maga fekete serege élén. A czigány csak olyankor verekszik, ha nagyon megszorítják s nincs más menekülés, akkor aztán megmutatja, hogy mit tud?
Pedig milyen szép lett volna ez a következő mondás az ütközet után:
«Eddig feketék voltunk a naptól, most fehérek lettünk a burkus vértől!»
Ez bizony mondatlan maradt, – Botsinkay czigány dandárja össze sem mérte a kardját az ellenséggel. Hanem azért tett annál sokkal nagyobb szolgálatot a hadseregnek. A burkusok tönkrezúzták az ütközetben a császári seregnek hatvannégy ágyúját. Botsinkay czigányjai aztán neki gyűrkőztek, s másnapra valamennyi összetört ágyúszekereket és talpat ismét összekovácsolták; az invalidus ágyukat megint ki lehetett állítani a csatatérre.
– Hát van-e már foltozni való vasfazék? kérdezé e hasznos műtét után Botsinkay a gúnyolódó generálistól. Ez volt az ő boszúállása.
A generális aztán nagyon megdicsérte ezért a jó szolgálatért, s a csapatjának hivatalos czímet adott: «tábori kovács dandár»-nak nevezte. Jónást pedig megtette «főstrázsamesternek» ennél a csapatnál.
Hű szolgálataiért hivatalosan is czigánybáró lett a neve.
Nem csinálhatott olyan jó dolgot, nem érhette olyan kitüntetés, hogy ezt a gúnynevet még az is mind jobban bele ne tetovirozza a bőrébe.
S nem haragudott érte!
Eszébe jutott Szaffi odahaza, – meg az a két kormos purdé!
Látnátok csak azt a két pár nagy fekete szemet, a milyen nincs senkinek a világon, csak a czigány gyerekeknek!
Csakhogy ezeket nem volt szabad mutogatni.
Botsinkay Jónás egy szép napon meghivást kapott Bécsbe. Rögtön felutazott; egész úri pompával, négylovas hintóban, czifra kisérettel. Már akkor a helyreállított uradalma is olyan nagy jövedelmet hajtott, hogy nem kellett szégyenkednie semmi mágnások előtt.
A királynő nagy kitüntetéssel fogadta őt Bécsben, s ennélfogva az udvarnál egyszerre kedves emberré lett; kiváltképen mivelhogy mindenki azt hitte róla, hogy ő még nőtlen legény. És ő nem merte megvallani senkinek, hogy feleséget hagyott otthon, a czigány Szaffit.
A királynő csakhamar bárói czímmel ruházta őt fel és ezredesi ranggal, annál a huszárcsapatnál, a melyet Jónás saját költségén szerelt fel, s a melynek az élén aztán egy kis hadi csete-patéban is résztvett s ott elég vitézül viselte magát.
Hanem, valljuk meg az igazat hogy nem érezte ő magát jól sem az udvari fény közepett, sem a dicsőség mezején. Mással volt tele a szíve.
Megjött már a báróság is, a mikor épen nem is cserkészett rá, de mikor már a vállán hordta, akkor tapasztalá, hogy de még csak egy csizmasarokkal se lett magasabb tőle, mint azelőtt volt. Minden dicsőségnél többet ér az a kis csendes szoba ott a botsinkai kastélyban, a hol a Szaffi varrja a kis fiúknak a tarka ingecskéket. (Már akkor valának ketten.) Csakhogy ezt nem merte ám senkinek elmondani.
Az első békekötés örömére nagy ünnepélyt rendeztek az udvarnál, hivatalosak voltak arra a legújabb nemesi méltóságra emelt magyar családok is. A bájos királyasszony udvarához vonta a nemzet előkelőit, a mi csak szépségben, vitézségben és gazdagságban sok közül kiválik. – Az ilyen udvari bálokból Jónásnak sem lehetett kimaradni. Hisz a mi a tánczot illeti, akármifélét csak egyszer kellett neki látni, hogy azt eltanulja, nem csak ilyen tánczokat tanult ő, hanem hegyével fölfelé állított kardok között, égő gyertyával a feje tetején. Biz a legújabb franczia kontratáncz sem került neki nagy fejtörésbe.
De azért mégis megtörtént vele az a szégyen, hogy az udvari bálban, a hol neki is részt kellett venni a colonneban úgy elbámészkodott, hogy minden figurát elrontott; s a tánczosnéját olyan méregbe hozta, hogy az utoljára a legyezőjével a vállára csapott s megdorgálta, hogy mit ügyetlenkedik.
Pedig hát teljes oka volt Jónásnak az elmélázásra; mert az átellenes párnak a szebbik fele meglepően hasonlított az ő egykori imádottjához, Arzéna kisasszonyhoz. Csakhogy ez a módi viselet, meg az arczfesték, a puderezett hajépítmény, a szépség-flastromok némi idegenséget kölcsönöztek a megjelenésének. Aztán nem is nevetett, mikor ő rá nézett, hideg, feszes maradt. De azért mégis ő volt az valósággal, ezekbe a szemekbe de sokat nézett Jónás úrfi, mikor még csak úrfi volt! Ezek a párduczszemek!
S aztán folyvást egy gondolat háborgatta: az a bolond ötlet, hogy mi lenne belőle, ha ő most csak egyszerre a tenyerére vetné magát s a sarkantyús csizmáival az ég felé sasirozna szemközt az eléje kontrázó szép kisértetnek. Majd az ördög vitte el a nagy kivánságtól, hogy ezt megcselekedje. Egészen bele is izzadt ebbe a kontratánczba.
A mint annak vége volt: valaki hátulról a vállára üt, s «báró úrnak» szólítja.
Jónás báró az ő régi kedves barátját, Feuerstein bárót látja maga előtt.
– Ah! hát te «is» itt vagy! mondja neki.
– Barátom, én itt itthon vagyok, subsummál gyöngén Feuerstein; én a királynőnél udvari kamarás vagyok.
Nem is úgy értette Jónás, hanem: hogy «te is itt vagy, a hol Arzéna kisasszony»!
– Hát a báróné is itt van?
– Nem. Az otthon maradt. De ne beszélj te az én bárónémról; hanem a magadéról.
– A magaméról? (Jónás megszeppent, no most mindjárt kipattan a Szaffival kötött titka.)
– Igen. Ő felsége maga rendezte úgy, hogy a kontratánczban te szemközt kerülj a szép Arzénával s gyönyörködött a bekövetkezett sikerben, a mit a te furcsa zavarodba jöveteled elárult. Ő felsége már értesülve van felőle, hogy te megkérted Arzéna kisasszony kezét; az ő kegyessége elhárított minden akadályt, a mi közöttetek állt: Loncsár uramat magyar nemessé tette, tégedet báróvá.
Hej, de hosszúra nőtt Jónás úrfinak a bárói ábrázatja erre az örvendetes tudósításra.
Nem szólt semmit, csak a kedves barátjának a kezét szorongatta.
– De ne törd össze a kezemet csupa háládatosságból. Hiszen igaz, hogy én voltam a legmelegebb szószóló melletted a királynőnél.
Tudta ezt Jónás bég nagyon jól. Annak a galamb vitte levélnek minden szavára jól emlékezett.
(«Köszönöm a grácziát! mondogatá magában. Bárói koronát már kaptam, hét ággal, ha Arzénát elveszem, még két szarvat kapok hozzá: grófi korona lesz belőle; nem, ilyen könnyen nem akarok gróffá lenni!)
Hogy húzza ki most a lábát ebből a kelepczéből?
Hiszen hogy Arzéna kezét megkérte, az igaz. Arról a levélről pedig, a mit a galambbal együtt elfogott, nem beszélhet; mert azért kikorbácsolják. Legjobb volna felfedezni, hogy már van felesége; de a természetes esze azt súgta neki, hogy ezzel még ne álljon elő.
Kivel közölje itt a szorongattatást? Teljes életében mindig azt látta, tapasztalta, hogy a magas uraságokban nem jó bízni. Szerencséje, hogy jó adag bolondság volt a fejében. A királynénak pedig volt egy kedvencz udvari bolondja. (Valamikor magyar kálvinista diák volt.) Botsinkay ezt a másik bolondot választotta ki kebelbarátjának, annak tárta fel minden titkát az otthon hagyott feleségről.
– Jaj komám, ez nagy baj neked, mondá a királynő bolondja. Tudod, hogy itt az udvarnál sokat adnak a jó erkölcsre. A te házasságod vad házasság; mert az egyházi kánonok ellen köttetett, tanúk nélkül, kihirdetés nélkül. Az ilyent a mi királynőnk szigorúan bünteti. Van Bécsben egy rettenetes törvényszék, a minek «szűzességi tribunál» a neve. Ez tartozik evidentiában tartani minden alattvalónak az erkölcseit, de különösen a nemesekét és főtisztekét, s jaj annak, a kit ez hibában talál. Ebben az egy vétségben a királyné nem kegyelmez meg senkinek. – A mely asszonyféle a férjének nem törvényes felesége, az elveszett erre a világra nézve. Van Bécsben egy nagy javító börtön, a hová az ilyen állapotban talált asszonyokat bezáratják, s nem hiszem, hogy olyan tele volna ez a börtön, hogy a te Szaffid is el ne férne még benne. Téged pedig, ha ez kitudódik, száműznek az udvartól, megfosztanak rangodtól, czímedtől, még a birtokod is utána mehet. Nagy bolondság ez, hallod-e! Hanem hát a bolondságot csak bolondsággal lehet helyrehozni. Holnap nagy ebéd lesz az udvarnál, a melyre te is hivatalos vagy. Ebéd után tartsd magad a királyné közelében, s aztán a többit majd bizd rám. Te csak tedd magadat mentül ostobábbnak.
– No az nekem nem nagy megerőtetésbe fog kerülni.
Másnap az udvari ebéd végeztével, az áhitatos királynő rendelete szerint az egész vendégseregnek asztalbontás után el kellett mondani fenhangon a miatyánkot latinul.
Az udvari bolond ott állt Jónás háta mögött. Egyszer csak elkaczagja magát az imádság között.
Az ima végeztével a királynő haraggal kérdé a bohócztól:
– Mit nevetett kend az ima közben?
– De már hogy ne nevettem volna, felséges asszonyom, mikor ez a czigánybáró a helyett, hogy «fiat voluntas tua» azt imádkozza, hogy «fiet voluptas sua» (meglesz az ő gyönyörűsége).
Jónás elég ostoba képet csinált hozzá, hogy most már mindenki nevessen rajta. Csak a királynő nem. Ő nem szerette, hogy a szent dolgok felett tréfálózzanak.
– De hát tanulja meg a helyes mondatot! Fiat voluntas tua!
– Megtanulja biz ez, a jámbor; ha fölirod neki kegyesen erre a papirosra.
A bohócz egy összehajtott papirt tett a királynő elé az asztalra, készen tartva az iralt is hozzá.
Miért ne tette volna meg neki azt a királynő; oda irta neki szép férfias gömbölyű betűkkel: «fiat voluntas tua».
– De már a nevedet is rajzold alá, hadd idvezüljön tőle az a vad pogány.
A királynő jó kedvében volt: jó hírek jöttek Angliából; ezt is megtette a bolondja kértére.
– No most erre két heti időhaladékot kérek! mondá a bohócz; az alatt, a fejemet teszem egy fületlen gomb ellen, hogy betanítom annak a vad bárónak ezt a hosszú mondást.
Az egész udvar nevetett szegény czigánybáró rovására.
Mikor pedig különvehették egymást, akkor a bohócz kitárta azt az összehajtott papirost s megmagyarázta Jónásnak, hogy mi van annak a belsejébe írva. Az ő folyamodása volt az a királynőhöz, a miben először is az van kérve, hogy a királynő őtet és Szaffit a tudatlanságból eredt vétség terhe alól kegyesen oldja fel; másodszor, hogy engedje meg neki a törvényes egybekelést gyermekei anyjával, Szaffival, a kinek egyéb neve nem ismertetik, és harmadszor, hogy a püspökség tegye deficientiába a botsinkai papot, s rendeljen helyébe más plébánost.
Ezt az instantiát szentesíté a királynő a hátlapra írt nevével és a «fiat voluntas tuá»-val.
– Már most ezzel vágtass haza Botsinkára s addig vissza ne jöjj, míg feleségeddel együtt nem hivat a királynő.
Jónás báró nyargalt haza lóhalálában s vitte a királynő jóváhagyó levelét püspökhöz, kormányzóhoz. Semmi kifogás nem lehetett ellene.
Hanem mikor Szaffinak is elmondá a dolgot, őszintén bevallva az egész csalfaságot, akkor a nő a lábaihoz borult s zokogva könyörgött: «Ne tedd ezt jó uram! Nem szabad a koronás királynővel neked tréfát űznöd. Nagy baj támad ebből. Hagyj engem világgá menni a két porontyommal, mintsem én miattam veszélyt vonj magadra. Vedd el a szép úrnőt, a kit a királynő neked szánt jegyesül, ne gondolj én reám. Nagy a világ, elférek én benne; ha esem, nem esem nagyot; de ha te elesel, az ország veszít vele. Ez az egész vidék mind árvaságra jut.
De Jónás felemelte Szaffit a földről keblére: «és ha akkorát esném is, hogy a fejemmel a Tátrát ütném meg, s a sarkammal a Vellebit hegyet: még sem hagynálak tőlem elszakíttatni soha téged. Inkább vegyék el minden rangomat, kincsemet, birtokomat; kergessenek világgá: készebb vagyok veled együtt futni, czigány-sátor alatt lakni; kötélen tánczolással, bukfenczezéssel keresni a kenyeremet, a hogy nevelő apám kereste. Ha egyéb nem maradt rám a koldusoktól, az az egy rám maradt, hogy egymást el nem hagyják!»
Erre a szóra aztán Szaffi büszkén felemelte a fejét; arcza egészen átváltozott: olyan lett, mint egy fejedelemasszony.
– Akkor tehát vezess az oltárhoz. Megtudod, hogy nem érdemetlenre vesztegettél ennyi hű szerelmet!
Botsinkai Jónás most már minden törvényes szertartást megtartott, a hogy parancsolva van. A pécsi püspököt kérte fel az esketésre.
Mikor a püspök azt kérdezte a menyasszonytól, hogy mi a neve? mi a vallása? Szaffi szelid, csendes hangon felelt meg rá.
– Igen is, van nevem. Apám volt Szaffi Kuli khán, a tatár Ghiraiak nemzetségéből, Mehemed, temesvári basa leányának férje. Anyám keresztyén volt. (Isten nyugtassa meg!) a szent keresztségben Zsófia nevet kaptam! itt vannak az irások, a mik mind ezt bizonyítják. Sok esztendő előtt, mikor az atyám halálán volt, elmondá anyámnak ezt a titkot, hogy hová vannak elrejtve Mehemed basa kincsei, s elküldött bennünket Magyarországra, hogy legyünk ott, azon a helyen, és várjunk rá, míg egyszer a Botsinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból s birtokát elfoglalja: akkor közöljük vele azt a titkot. Nem voltunk boszorkányok, nem voltunk bűvésznők; egy titkot őriztünk. A mi azután történt: Isten akarta, hogy így történjék.
E megoldás után, természetesen, a királynő haragja is lecsillapodott, Szaffi mint fejedelmi vér jelenhetett meg az udvarnál, s szépségével ott is diadalt nyert.
A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kanahánban mind a mai napig virul és hatalmas, s tagjai grófi koronát hordanak, a minek az ágait bizony nem a feleségeik révén, hanem a maguk érdemeivel szerezték.