Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.

A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál fogva maga alá szorítá.

Ekkor aztán a szaraczénok is, a diadal dühétől fellángolva rohantak ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás támadt.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se tárogató jel, se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, a hogy össze valának lánczolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a székely és szász vitézek.

A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító segítségre; mert a saját hiveiben nagyon meghült a vér, a mint őt egyszerre, a szent lándzsával együtt elbukni látták, azt hitték, hogy elesett.

Jó szerencse, hogy balkézfogó hive, Iváncs lovag, ott volt a közelében, a mint egy szaraczén vezér, Ben Muszafir, odarohant a királyhoz, ki balkezére esvén, a paizsával sem védhette magát, s már a király fejének mérte a szablyáját; a vitéz testőr, suta kézzel úgy vágott a szaraczénhoz, hogy annak a feje a lábához esett; s azután kiszabadítván a királyt a lova alól, a saját lovára ülteté fel.

Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő Ivánkák armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az ősi birtokot Felső-Magyarországon, a melyen az átfolyó patakot ma is «Jordán»-nak hívják, a völgyet, melyet átszel, a «Hebron völgyének», a temetőt «Golgothának», s a hegyoldalt «czédrusok hegyének»: a palæstinai viselt dolgok örök emlékére.

Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel kimenekülhetett, abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük volt, mert az ő döntő rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az ellenség sürűjéből. A királyt a testőrei és a főurak erővel vonszolták el e veszedelmes helyről, míg az előre törő Lebée és Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét elfoglalák.

A milyen hosszan ereszté a közös láncz, annyira távoztak egymástól, s az a láncz érczsorompót képzett, a mit az ellenség tömege sem birt által törni. A ki kettőjüknek közbe esett, az mind meglátta a Mahomed paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.

Lebée László ordítva hívta a vitézeit:

– Előre dárdások! utánam kopjások! Ne féljetek szászok! Nem sirat anyátok!

Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj, eltikkadás, bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a várkapuig; már a kezükben volt a felvonóhíd láncza, akkor egy átkozott pogány czélbaveszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegzével s mikor az épen új csapásra emeli föl a karját, a nyilát oda lövi a lovag hóna alá, a hol a pánczél vaslemezei egymástól szétnyilnak.

Lebée László érzé, hogy a lánczát hátrafelé rántja a süve.

– De megtántorodtál! mondja neki. Ért valami?

Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.

– Meg vagy sebesítve?

– Ne törődjél velem most, süvem, hörgé Brüniszkáld, kapcsold ki a lánczot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem hagyj itt az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.

– De nem hagylak bizony, kiálta Lebée László. De nem megyek tovább, míg innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja volna is ez itt előttem! Rajta magyar! Ne hagyd magad! Rajta székely, rajta szász!

S megkezdődött a legádázabb csata paizs paizs ellen vetve. A székelyek buzogányai úgy dolgoztak a szaraczén paizsokon, sisakokon, mintha Vulkán kalapálna valamennyi cyclops legényével remekmunkán. Ki is szabadíták a két ifju vezérüket az ellenség tóduló tömegéből; pedig oly sürűn voltak körülvéve, hogy az embersokaság, mint a rájuk szakadó fal szorítá őket össze. Tárnát nyitottak ebben a falban, úgy hozták ki a két hős ifjut, csakhogy az egyik halálra volt sebesülve. A kardját még markába szorítva tartá, de felemelni már nem birta a mellébe lőtt nyil miatt. Lebée László sem harczolhatott, mert a jobb karjával a süvét tartá átölelve, a baljával pedig a tekenő paizsát tartá föléje, hogy a fene onager, meg a balista lövegeitől megvédje. Mikor már a sebesültet a szász vitézek kopjáikra fektették, még akkor is egymáshoz voltak lánczolva a hős bajtársak.

Hanem ez a baleset végzetes lett az egész keresztyén seregre nézve.

Egyszerre vak lárma támadt, hogy a magyar király elesett. A lárma odább terjedt, egyik csapatról a másikra, s mire a hegy tulsó oldalára eljutott, ott már azt hirdette, hogy a cyprusi király is elesett.

Erre az egész keresztes tábort vadállati ijedtség lepte meg. Mint mikor egy falka oroszlán közé odalőnek: szétszalad ordítva; pedig izekre téphetné azt a lesipuskást, a ki királyát megölte. Ha az oroszlán megriad, az nagyobbat szalad, mint az őz.

A keresztesek minden oldalon megfordultak s futni kezdtek erre a rémhírre. Nem kergette őket senki; kő sem repült már utánuk, maguk űzték magukat. Az elfoglalt hegylapályt, a mit oly csodavitézséggel másztak meg, nyakrafőre odahagyták, s rohantak az erdőnek zilált csapatokban, mire az est leszállt, az egész keresztes tábor oda lenn volt a hegy lábánál, a veszteségeiről emlékezetes galiléai sikon, s onnan nézte, hogyan tüzik ki a Thábor-hegy messze felmagasló tornyán (egykor Illés próféta asylumán) az elesett keresztes lovagok levágott fejeit hosszú dárdahegyekre. Ide lenn nem hangzott semmi ének, semmi zsolozsma; még trombitaszó sem, hanem odafenn üvöltött a muezzim estimája: «egy az Isten, és az Allah!» s azok a sisakos koponyák, ott a széltől ingatott karcsú dárdák hegyén rábólintottak, hogy «úgy van!»

A legcsúfosabb kudarcz volt ez, a mi csak az európai fegyvereket érte ázsiai barbárokkal összecsapva. Húszszorta kisebb ellenség verte őket bénává. Pusztán a vaskesztyűikkel, a pecsétnyomó gyűrűikkel verhették volna agyon azt a maroknyi szaraczén hadat, mikor az már a térdeik alá volt gázolva.

Mindenki a másikat okolta a vallott kudarczért: a bajorok a magyarokat korholták, hogy hebehurgya módon rohantak előre; ezek meg amazokat szidták, hogy nem siettek jókor a támogatásukra, a templomos vitézek kicsiny híja, hogy össze nem verekedtek a domonkosokkal; a jeruzsálemi patriárkának kellett közbevetni magát, hogy odalenn a síkon egymás között ne kezdjék újra a csatát, a cyprusiak, királyostól együtt vissza sem jöttek a táborba, hanem egyenesen elvonultak Ptolomaisba.

A rengeteg nagy keresztes tábor ott állt, ott feküdt tehetetlenül, megverve harcz nélkül.

Jól jövendölte ezt a vén Malek Adel, mikor a fiait visszatartotta a derék ütközettől: «hagyjátok őket magukra, elmulnak ők magukban is, mint elmulik a Libanon hegyei közt mennydörgő zivatar magától».

… A hős Brüniszkáld ott feküdt haldokolva a sátorban. Nem volt számára ír a földön, mely őt életben tartsa. Az utolsó kenetet is elvégezte vele a püspök.

Lebée László ott ült a fekhelye mellett a földön, sebesült bajtársa kezét kezei közt tartva. A lázas érverése ennek a kéznek beszélt hozzá.

Vádolta a lélek, hogy ő volt okozója ennek a fiatal élet kioltásának.

Mert ő mesterkedte azt ki, hogy a fiatal vőlegény elszakadjon még nem is ismert hites arájától. Kiszámított furfanggal kényszerítette őt belé ebbe a végzetes kalandba. Mert hadjáratnak igaz lélekkel nem nevezhette azt.

Valami belső biró odabenn azt mondá neki: «hisz nem az hozott téged erre a véráztatta földre, mintha a te megváltó Jézusod sírját jöttél volna oly buzgón keresni; de jöttél bizony sírt keresni ennek a derék ifjunak a számára, hogy a nejét özvegygyé tedd. Megtaláltad, a mit kerestél. Ássák már a homokban a sírt Henning Brüniszkáld számára. Te vetettél neki oda ágyat, nem a pogány török. Ezért nem is adott Isten ti nektek diadalt, azért alázta meg kevély fegyveretek, mert nem igaz buzgóság volt, a mi idehozott. Nem félsz itt maradni? A honnan ráláthatsz arra a holt tengerre, a mibe az Úr elsülyeszté Sodomát, Gomorát, emberek bűne miatt.

A haldokló bajtárs beszélt hozzá.

– Velem is «elvégeztetett», mondhatom Jézussal. Holnap ilyenkor már csak a földi férgek beszélgetnek velem ott lenn a sötétben.

– Bizony meglátod akkor már a mennyországot.

– De nem látom meg a szép Erdélyt! – Valamennyi angyal odafenn az égben nem feledteti el velem azt az egyet, a kit itten hagytam. – Szegény kis madárkám, árvácskám, özvegykém! de hamar megválunk. Még egyek sem voltunk.

– Vele is egyesülsz odafenn az égben, vigasztalá Lebée László.

– A pap is azt mondta, sóhajtá Brüniszkáld. – Ha van a halálon túl örökkévalóság, úgy rám nézve két örökkévalóság lesz: az egyik a várakozás, a míg Annám feljő! Aranyos madárkám, báránykám, tuba virágszálom! De messze estem tőled. Még zokogásodat sem fogom hallani alvó poromban.

– Bizony mondom neked, hogy elviszlek hozzá, üvegkoporsóba zárva. Fogadá Lebée László.

– Ne tégy fogadást bizony szóval, mert nem tartod azt meg. Hozzám voltál lánczolva s nem tudod, hogy az a láncz nincs-e most is rajtad? Nekem azt mondja egy érzés, hogy te is itt maradsz velem, és te sem látod meg a szép Erdélyt soha. Megmondta ezt nekem a jegygyürűm. Le akartam húzni az újjamról, nem jött le, ellenállt. – Mind azt mondta: «ne adj át engem süvednek, ne Lebée Lászlónak. Inkább vigy magaddal a föld alá. Ne bizd te ő reá, hogy vigyen engem vissza a te egyetlen drágádhoz, az izeneteddel: ne is izenj semmit Lebée Lászlótól a te jó Annádnak!» Így beszélt a gyürűm, a szivemmel hallgattam. Mert furcsa dolog ez. – Mikor az ember a halálához közelg, akkor tudja meg csak, hogy a szivével látni és hallani lehet akár a szemével és a fülével. – Hát csak ne vállalj te semmi izenetet magadra én tőlem, hogy azt az én szerelmesemnek elvigyed, mert hozzám köt ez a láncz! És te nem mehetsz messzire attól a göröngytől, a mi engem eltakar. Ellenben ráemlékezzél még majd, mikor te neked is éneklik majd, hogy «gemitus mortis, dolores inferni, circumdederunt me!» hogy a kivel összelánczoltad magad ezen a földön, együtt maradsz vele a másvilágon is. S ez legyen a te vigasztalásod, Lebée László. – Ez legyen a te utolsó órádnak vigasztalása.

Lebée László meg volt rettenve. A haldoklók jóslatait hallgatni nem üdvös. Fel akart kelni helyéből, de a haldokló erőszakos kézzel tartá őt vissza, s látnoki látásra felnyitott szemeit feléje sugároztatva, hörgé kitörő végszóval:

– Mert a milyen igaz, hogy a halálramenők sziveikkel látnak és hallanak, olyan bizonyos az, hogy ennek az én halálomnak te voltál az okozója, Lebée László, mert bűnös szerelmet éreztél és érzesz az én Annám iránt. Ezért hoztál engem, a te lánczodhoz kötözve ide a szent földre. – A poklokat látnád meg bizonynyal e szörnyű bűnödért. – De én az én lánczomnál fogva kiragadlak onnan, s megbocsátok neked, Istennél könyörögve érted. Óh Jézusom, mutasd meg az utat, a merre elmenjek.

E szóval visszaesett fekhelyére, szemei megtörtek, de a szive annál jobban látott s már megtalálta azt a magas utat, a melyen fénylő nyomok vezetnek föl – föl – föl – az emberi észtől felfoghatatlan végtelenségbe…

MÁSODIK RÉSZ.

A jó II. Endre királynak elég volt már a dicsőségből. Megfürdött a Jordán vizében, majd bele is veszett, ha Bárány Balázs ki nem rántja a hajánál fogva, odafullad; – megostromolta a Thábor hegyét, levágott négy szaraczént, az ötödik aztán kicsiny hija, hogy őtet nem vágta le, ha Iváncs lovag ki nem vágja, szétaprítják. Elég volt a dicsőségből ennyi. Azonkívül olyan dolga is volt, a mi már nem dicsőség. Elfogyott a pénze. Izent haza a kincstartónak, hogy küldjön utána, de az meg azt izente vissza, hogy olyan likas a kincses láda, hogy kilencz macska sem tudna benne elfogni egy egeret. Ott abban a zsidó országban pedig kölcsön nem lehetett kapni. (Bizonyosan érezte már a jebuzeus, hogy a magyar országgyűlésen kegyetlen uzsoratörvényt fognak hozni.) – Mind ennek az lett a vége, hogy II. Endre király azt mondta, hogy ő haza megy.

A többi vezérek, az egyházfejedelmek neki estek, hogy ez árulás! hitetlenség! A jeruzsálemi pátriárka anathemát vágott a fejéhez, a pápa kiakolbólitással fenyegette, nem törődött vele: «mindenütt jó; de legjobb otthon». Nem is látta Jeruzsálemet.

Ekkor az egyházfejedelmek a velenczéseket biztatták fel, hogy ne szállítsák a magyar hadakat haza a hajóikon. Ezek azonban sokkal lelkiismeretesebb – kalmárok voltak, hogy sem az ilyen kivánságot teljesítették volna, ellenben olyan nagy árt szabtak a hazaszállításért, hogy a király, mikor szétnézett maga körül, se égen, se padláson felét sem találta a kivánt összegnek. Fejenkint minden vitézért húsz aranyat követeltek Spalatóig. A királynak pedig volt még huszonötezer vitéze. Ez annyi, mint ötszázezer arany: – az összes magyarországi arany-ezüst bányák egy esztendei jövedelme. – Tehette volna ugyan azt, a mit más okos fejedelmek tevének, hogy a hitetlenek ellen csatázva, kétharmadát agyonveresse vitézeinek; azzal nagyon leszállt volna a szállítási költség. Hanem hát nem tette. – «Tudjátok mit, fiaim! monda a magyar uraknak, csunya betegség az a tengeri nyavalya; jövet is nagyon megkinzott bennünket; aztán meg az embernek az élete sem biztos, a hajó kilyukadhat, a nagy tengeri csoda, a Krák, elnyel bennünket, azt mondom én, hogy menjünk mi haza, more patrio, lóháton, Erdély ide nem a világ!»

De nagyon megtetszett ez az indítvány, különösen a székelyeknek, meg a szászoknak; így nekik megtakarítódik az út Spalatótól a Királyhágóig; a kertajtón keresztül mehetnek haza Erdélybe. Előhozták a nagy mappát, a mi az akkori időkben annyival tökéletesebb volt a mostaniaknál, hogy nem volt rajta a földnek gömb alakja, hanem köpönyeggallér alakja, fenn a gallérja körül volt Európa és Scythia; lenn a felleghajtójában Lybia, Arábia és India. Közbe esnek egynehány tartományok. Azokat pedig már a magyarok jól ismerték a zsoltárból: Pontust, Cappadociát, Syriát és Mizsiát. Azokat már Szent Dávid is kirándulásra érdemes tartományoknak hirdeté, hegedűszó mellett. De különösen Mezopotamiát vétek lett volna elkerülni, a mi annyival ajánlatosabb ország, mivelhogy egészen zöldre van festve, tehát ott kétségtelenül igen jó legelőnek kell lenni. Közbe esnek egynehány hegylánczok és folyamok; de mi az egy magyarnak? Valószinű, hogy idegen népek is laknak azokban a tartományokban, a kik készek a verekedésre; de ez még épen egygyel több kecsegtetés az odamenetelre.

Ők bizony neki vágtak egész táborostól, s haza jöttek Palæstinából száraz földön, ki lóháton, ki meg az apostolok lován.

Már hiszen veszekedjenek a fölött a tudósok akár mennyit, hogy a magyarok Ázsiából jöttek-e ki, vagy sem? annyi szent igaz, hogy a tábornyi magyar nép, a ki Endre király vezetése alatt járt, egészen Ázsiából jött ki. Hogy milyen állapotban? az már megint más kérdés. És hogy hányan értek belőle haza? arra meg nincs is felelet.

A hosszú, kínszenvedésekkel teljes útban, a hol folyvást fegyverrel kellett magukat keresztűl vágni, a melyik csapat hátul maradt, vagy szárnyrul esett, az fel volt áldozva, a pogány eretnek nép levágta, elfogta, a derék had, mint a rák a lábát, magától elhagyta. Felbomlott minden tábori rend a seregben, kiki magának kereste az utat előre, igyekezve megelőzni a másikat, nehogy az egye el előle a sovány martalékot; a hány csapat, annyi utat választott, nem volt más vezetőjük, mint a csillagok, meg a turul madarak, mint Attila és Álmos idejében. Jó szerencséjére (de nem az országéra) az útban felszedte a király a Syriában letelepült «német lovagokat». Azok is megeléglették már az itt mulatást. Endre király úgy fölbiztatta őket, hogy milyen szép helyet tud a számukra Erdélyben, a szászok mellett, hogy kedvet kaptak hozzá, fölkerekedtek, így legalább a király is tett egy jó testőrseregre szert, a ki a saját maga zugolódó magyarjai ellen megvédelmezte.

Így aztán feliben, harmadában elvergődtek téltül derék nyárig Konstantinápolyba. Ott már keresztyén világ volt, nem kellett a pogányok hadai ellen tusakodni. Nem is tartotta őket össze többé semmi; hanem a mint a Bosporuson túl voltak, rohant szél ellenében minden ember, a merre utat látott maga előtt, torony irányában, északnak; vezér nélkül, trombitaszó nélkül. A király maga is egy hónappal későbben került haza, mint a seregének az eleje.

Az volt aztán a bevonulás!

Zilált csapatonkint, mint a czigányhordák, hosszúra nyult sorban, kettesével, hármasával bandukoltak a szentföldjáró vitézek, ruhájuk csupa rongy, sisak, pánczél rozsdás, kemény ütésektől össze-vissza horpadt; kinek a félkarja felkötve, kinek a félszeme beragasztva; maguk mind lovastól vándorló csontvázak; lehorgasztott fővel, elvadult orczával, a mit belepett az összecsapzott szakáll. Tán maga sem ismert volna senki magára.

Aztán minden fáradságos útnál az utolsó mérföld a leghosszabb. A keresztes vitézek, mikor a havasalföldi hegyekre felmásztak, esküvel állíták, hogy ez minden eddig megmászott hegynél magasabb. És még milyen esküvel! Ha egyebet nem, hát a káromkodás czifráját elhozták a patarénusok országaiból magukkal. Annak a gyakorlati alkalmazására pedig ugyan nagy alkalmuk volt, mikor a haza szent földére leszálltak, mert az első vendégfogadóik a szászok voltak, a kik példabeszéd szerint sem valami nagyon szeretik a csavargókat ingyen ellátni, de hát még ezeket, a kik folytonos nyomorúságban, küzdelemben elvadultak, s ahhoz voltak szokva, hogy minden falat kenyeret erőszakkal kell elfoglalni s ütleggel megfizetni, kiknek mindennapi imádsága az volt, hogy «hát ma hol raboljunk?» s a kik valamennyi pogányra, hitetlenre nem voltak olyan dühösek, mint az itthon maradt hazafiakra, miért, hogy azok bőven duskálkodnak az alatt, míg őket idegen földön az egyptomi csapások – megtoldva egynéhánynyal – kergetik országról-országra.

Visszaérkezésük nagyobb ijedelem volt Erdélyben a kunok pusztító betöréseinél. A milyen kinzó volt a remény minden háznál, hogy az eltávozott kedves vajjon visszajön-e? ép olyan aggasztó volt a félelem, hogy a várt helyett valami éhes siserahad lepi meg a családot. A kerített városok kapuit bezárták.

A Zsombori-vár tornyából messze ellátni a Homoród völgyébe. A torony ablakában reggeltől estig ül egy asszony. Nem mindig ugyanaz, ketten vannak, egymást felváltják az őrködésben. – Lebéené az egyik, Henningné a másik.

Jó két esztendő eltelt már azóta, hogy férjeik magukra hagyták őket, azóta hírt sem hallottak felőlük. Darú, gólya, kétszer is megjárta azóta váltogatott két hazáját, s az immortella koszorúk, a miket az asszonyok kötöztek visszatérendő hőseik számára, mind ott száradtak a falon. A tavaszszal megérkező fecske annyit csevegett a tornácz vasrácsozatáról hozzájuk! Csak megértették volna. – Talán jobb volt, hogy nem értették a fecske nyelvét.

A harmadik tavasz is beköszöntött. Jöttek, szállingóztak már a vándormadarak; – de ezúttal nem a darvak, gólyák, hanem a koldus zarándokok. – Ezek megelőzték mindenütt a fegyverviselő keresztes táborokat. Gyalog jártak, annálfogva gyorsabban haladhattak, mint a lovasok. Előre siettek, mert a koldulónak sokkal jobb a hadsereg előtt járni, mint a háta mögött. A ki előre siet, alamizsnát kap, a ki hátul marad, ütleget. – Hetekkel előbb, mint a fegyveresek előhada, szétrajzott a Bárczaságon, az Erdővidéken a zarándokok csürhéje. Az úri várkastélyoknak mindennap akadt belőlük látogatója, ott, a jó bor és meleg kandalló mellett aztán tartották mesével a hiszékeny úri népet, cselédséget. Zsombor várában is mindennapos volt az ilyen vendég. A vár urát, Lebée Lászlót természetesen, hogy mindenik ismerte. Nem rég látta, jó egészségben találta. S ha már azt látta, hát akkor lehetetlen, hogy az elválhatatlan fegyvertársát is ne látta volna, Henning Brüniszkáldot. Hanem hogy nagyon elváltozhatott mind a kettőnek az arcza ott a messze földön. Mindenik zarándok másformának irta le egyiket is, másikat is, a szép szőkehajú Brüniszkáld szöghajú lett, s övig ért a szakálla. A syriai nagy forróság okozza ám ezt! – És aztán mennyit tudtak mesélni a két vitéz által kivivott nagy diadalokról! Csakhogy mindegyik más város falain látta őket, zászlókitüzéssel foglalatoskodni, ki Tyrusba, ki meg Jeruzsálembe tette át a mesét. Hanem a pusztában kiállott szenvedéseiket mind valamennyien egész valóság szerint adták elő. Oh mennyit állt ki a szomjúság miatt a két derék lovag. Ittak rá aztán nagyokat ők vigasztalásul.

A szegény asszonyok pedig majd elepedtek a nagy várakozásban, s míg az egyik a toronyablakban vigyázott, hogy nem közelít-e még a Homoród partján valami lovas erre felé, az alatt a másik leosont a kertbe, s az «élek-e – halok-e?» virág szirmaitól kérdezett jövendőt; Henningné mind abban vallatta a tépett virágot: «él-e még – nem él-e», míg Lebéené csak azt kérdezgeté tőle: «Szeret-e? nagyon-e? – keveset? – sehogy sem?»

Egy este, mikor már alkonyatra járt az idő, s a tavaszi ködben a távol alakjai árnyékká mosódtak, Henningnén volt a sor a toronyablakban őrködésre. – Ime a távol kanyargó úton egy lovagot lát közeledni három paripával. – A középsőn maga ült a vitéz, a másik kettőt vezetéken kötve huzta két felől maga mellett.

Se előtte, se mögötte senki más, csak maga jön.

Rögtön sietett a hírrel a nénjéhez: «lovag jön Homoród felől!» – Még nem tudták, hogy örömhír-e ez, vagy gyászhír? örvendjenek-e vagy búsuljanak?

Mind a ketten kimentek a várbástya lonkájára, onnan néztek alá a közeledő lovagra, a mint az nagy csendesen léptetve ballagott fel a hegyoldalba felvezető kigyó-úton, olyan lassusággal, mintha nem is élő ember, csak kisértő árnyék volna. A ködös alkonyat miatt nem lehetett kivenni mást, mint az egy lovagnak és a három lónak a körvonalait.

Minek jár három lovon valaki?

A vár felvonó hídja elé érve, a lovag a kürtjébe fútt, az ismeretes kürtjeladás volt ez, a miről a várlakók egymásra ismertek, a csapóhíd leereszkedék, a lovag bekoczogott a három lóval az udvarra, s ott a tornácz előtt megállt, lehorgasztott fővel, mintha aludnék s azt várná, hogy fölébreszszék.

A két úrnő lejött eléje a tornáczig s egy ideig bámulva vizsgálták mind a ketten e különös szerzetet.

A lovag sisakja összevissza volt horpadva, a tollbokréta leperzselt csonka szárai szétberzedtek róla, csuhája rongyokban csüggött a válláról, vedlett háti bőrrel, a hátára vetett paizsáról hámlott az aczéllemez, pánczélja a rozsdától vereslett, egyéb öltözetét a sártól és portól nem lehetett megitélni, az egyik keze be volt kötve véres kendővel; a haja lelógott az arczába ziláltan, eltakarva a fél pofáját.

A két hölgy egyszerre kapott egymás kezéhez; talán mind a ketten azt gondolták egy pillanatban:

– Valjon melyikünknek a kedvese ez!

Egyiteké sem! drága jó asszonyok; – mert ez itt Lebée László hűséges csatlósa: a jó öreg Bálint.

Ő maga a legsoványabbik lovon ül, a minek a háta ki van marjulva, a horpaszai majd átszakadnak, a forgóira tarisznyát lehetne akasztani, úgy kiállnak.

A két vezeték ló már úri paripa. Az a szürke ott Henning Brüniszkáld kanczája, a melyik egész búsan alá hajtja a fejét a földig; az a fekete pedig Lebée László ménje; de ez már megismeri az itthont: a mint széjjel tekint az udvaron, az erkélyes tornáczokon, felemeli a fejét s elkezd vigan nyeríteni, s aztán odafordítva a fejét az asszonya felé, csendes röhögésben küldi hozzá öröme üdvözletét.

Lebéené is ráismer a paripára.

– Ez az én uram «Ráró» paripája!

Akkor aztán az öcscse is felsóhajt.

– Akkor az ott meg Brüniszkáld «Tündér»-je.

– Hát ez a lovag kicsoda?

Azt úgy kell két csatlósnak leemelni a nyergéből; mert fogytán van egész ereje.

Mikor leteszik a földre, csak úgy odaomlik a két hölgy lábához, a sisakját ledobva a fejéről; s nem tud más hangot adni, csak zokogni.

Asszonya rémülten ismer rá.

– Te jöttél meg Bálint.

Az alig tud felelni a nagy zokogástól.

– Én jöttem meg magam: két üres nyergű paripával.

– Hát hol van az urad? Hol van férjem? kiált Lebéené, megragadva a gyászvitéz egyik karját indulatosan.

Még hevesebb indulattal rohan oda hozzá Henningné s az egész embert felkapva a földről karjánál fogva, sikoltoz hozzá kitörő kétségbeeséssel:

– Hol az én férjem? Az én Brüniszkáldom?

Majd hogy szét nem tépik: melyik kérdésére feleljen hamarább?

A vén szolga összeszedi magát s elébb Henningnének felel.

– A te urad elesett, vitézül harczolva a Thábor hegyén, s el van temetve a szent földön, Názáret mellett. A te urad pedig…

– Az is elesett? sikolta közbe az asszony.

– Rosszabbúl járt, mintha elesett volna. Az rabságába jutott Koradin szultánnak s el van temetve elevenen a holt tenger körül valahol.

Erre a szóra Anna elkezdett keservesen zokogni; a haját szétzilálta s ökleivel a fejét csapdosta, hangosan kiáltozva: «Oh Brüniszkáld! szerelmes Brüniszkáldom! Hová lettél? Hová azok a te szép kék szemeid? az a te gyönyörű arany hajad? az a te pálma termeted! Jaj, jaj, jaj nekem! Oh gyászos özvegység! De korán megismerlek. Nincs többé Brüniszkáldom!» S még jobban rákezdte a zokogást. Aztán meg odarohant holt férje paripájához, annak a nyakát ölelte át, annak a fejét halmozta el nyájaskodásával, s majd meg keserves szemrehányásokkal. «Mért hagytad ott az uradat? Mért nem hoztad őt haza magaddal! Hogy nem tudtad megszabadítani?» A paripa csak nagyokat rázkódott; mintha ő borzadozna legjobban azoktól, a mik történtek.

A szép Anna a földön hurczolta meg szép bársony ruháját. Nem kár érte: most már majd sokáig gyászruha lesz a viseletje.

Hanem Mária nem sírt. Csak úgy bámult maga elé, kezeit egymásba téve, mintha a világ végét keresnék a szemei; s ajka egy jajszóra nem fakadt; daczára az öcscse buzdító példájának.

– Milyen különös, hogy én most nem tudok sírni, monda az öreg csatlósnak.

– Nem ám, felelt az, mert a te könnyeid befelé folynak. Ez itt vígan sírhat már; mert neki halottja van; de te azon gondolkozol, hogyan szabadítsd meg a fogoly férjedet?

Mária megragadta hevesen a vén szolga kérges kezét, s ugyan megszorongatá forró két kezével: szó nem tudott volna jobb választ adni ennél.

– S ha gondolod, akkor tudom, meg is teszed, folytatá a csatlós. Pedig bizony mondom neked, hogy minden poklokon keresztül kell törnöd, hogy őt megszabadítsd. Mert hét pokol van a török vallás szerint. (Hogy lakja meg mindannyit az a sok hitetlen!) De ők magukat csak a másvilágra biztatják azokkal; itt ezen a földön pedig valamennyi pokol az olyan jó angyal számára van nyitva, a ki az elfogott férjét indul kiszabadítani.

– Keresztül török valamennyin!

– Tudom én azt. Nem is azért hoztam haza öreg csontjaimat, hogy itthon nagyot nyúljak ki velük; hanem hogy még egyszer megtegyem azt az elátkozott utat, a mit már megtettem: téged vezetgélve.

– Jól van. Most eredj: kösd be a paripákat az aklaikba, vess nekik jó almot, adj nekik abrakot; hadd jőjjenek erőhöz. Magad is egyél, igyál, alugyál egyet. Majd hogyha fölébredsz, csak gyere föl hozzám, a belső szobámba; én ébren leszek mindig: ha éjjel, ha nappal. Aztán majd beszélj el nekem mindent, mindent, mindent.

Az öreg nem soká váratott magára: jó alvó is volt, rossz alvó is volt. Jól tudott aludni a nyeregben ülve, éjjeli hosszas bandukolás alatt sivatag pusztákban; rosszul tudott aludni a vetett ágyon. A míg nagy volt a lárma, a jajveszékelés az egész kastélyban, asszonynép, szolgahad sírt, jajgatott, csörtetett: abban ő tudott aludni; mikor elcsendesült minden: arra ő fölébredt. Aztán felczihelődött s felment az úrnőjéhez.

Mária egyedül várta: az öcscsét elküldé aludni. Az már agyonsírta magát: kell neki a pihenés. De ő még csak a munkája előtt áll! Héj ha ezt is egy permeteg könyzáporral úgy el lehetne verni!

– Ülj le édes öreg szolgám, ide a kandalló elé. Itt a kancsó, ha kiszárad a torkod, láss hozzá.

– Oh édes asszonyom, azon az uton, a melyen én jártam, nem kancsóból isznak ott bort; hanem ökörnyomból posványvizet. Ne szoktass te engem máshoz, mert vissza kell nekem azon az uton mennem.

– Legelébb is, mondd meg, hol fogták el a férjemet és kicsoda?

– Elfogták őt még a szent földön, Tyrus és Szidon között; a mikor a király seregei elkezdték a hazatérő utat. Az én uram Lebée László bizony jobbadán a maga hibájából esett a fogságba. Ő a maga csapatjával a nagy köves pusztaság felőli szárnyán volt a hadseregnek; melynek mindennap küzködni kellett a szaraczénokkal. Soha még éjjel sem szállhattunk le a nyeregből; mert nem tudhattuk, hogy honnan támad hirtelen egy forgószél? S mikor a forgószél odaér, akkor egyszerre átvátozik pogány hadsereggé: a fekete ördögök üvöltve rontanak ránk.

Egy forró, rekkenő napon, a mikor a szél csak úgy hordta a homokot a szemünkbe, mintha valami égő kazal pernyéje volna, este felé egy mocsárhoz értünk: nagy messze terülő nádas volt előttünk. Itt azt hittük, hogy meg lehet pihennünk. A mocsáron keresztül csak nem támadnak meg. Nem is volt semmi nesz. Csak a tapsifüles rókák nyivása s az aranyfarkasok röhögése hallatszott az egész berekben. Itten tábort üténk. De azért ki volt adva a parancsolat, hogy mindenki fegyverben öltözve maradjon s a lovát le ne nyergelje, míg legelteti. Meg is tartotta mindenki a parancsolatot; csak maga a vezér uram nem; meg az ő hadnagyai. Azok, a mint a szép holdvilág feljött, nagy maga biztukban, neki vetköződének, s a hol egy szép tisztást találtak a nádasban, leszálltak bele fürödni. Ekkor egyszerre megzendült a berek, a miből eddig csak farkasüvöltözés, kácsahápogás hangzott; s minden bozótból csak úgy rajzott elő a szaraczén sereg. Ott volt az már lesben, mielőtt mi megérkeztünk volna, s csak arra várt, hogy az éjszaka leszálljon. A mi táborunkban egyszerre riadót fuvattak; de mire a hadi népség lóra kapott, már akkorra a szaraczénok körülfogták Lebée László uramat és a hadnagyait. Azoknál pedig nem volt semmi fegyver, s nem hogy pánczél, de semmi gúnya rajtuk; ellent sem állhattak. Mire mi összeszedkőztünk, már a czudar martalóczok megkötözve vitték őket befelé a bozótba, oda pedig éjjel holdvilágba, ismeretlen nádrengeteg közé nem volt kedve menni a mi hadainknak. Én szegény nyavalyás, elkeseredésemben, nehányad magammal sokáig ütöttem a nyomukat; egyszer annyira is utólértem őket, hogy egy fekete bőrüvel összeakaszkodhattam. Nagyot sujték feléje a buzogányommal s a térde kalácsát találtam, úgy hogy lefordult a lóról; azt ott elnyomtuk s foglyul kihoztuk a mocsárból; a többi úgy eltünt előlünk, mintha a föld nyelte volna el. Ettől az elfogott hitetlentől aztán megtudók, hogy a kik ránk ütöttek, azok a damaskusi szultán, Koradin csapatjai voltak. És így bizonyára Lebée László uramat is ott kell keresni Damaszkusban, Koradin szultánnál, s ez a sok rossz között még a kisebbik rossz. Mert még Koradintól van reménység kiválthatni a te uradat; de ha az öreg szultán, a Malek-Adel kezébe került volna: onnan azt még te se vehetnéd ki.

– Miért, Bálint szolgám?

– Azért, mert Koradin szultán fiatal, azt mondják nemes szívű. Ha ő meglátja a te könyörgő arczodat, a te angyalokat az égből lecsalogató szemeidet, lehetetlen, hogy meg ne induljon a szíve rajta.

– Hát Malek-Adel szultán kegyetlenebb szívű volna?

– Nem hogy a szíve volna keményebb: hanem Malek-Adel szultán nem látja meg a te esedező orczádat; mert ő világtalan vak.

– Világtalan az öreg szultán?

– A bizony. Hályog szállt a szemeire, azért is osztotta fel az országát a fiai között. Ezt mind az elfogott szaraczéntól tudtam meg.

– Akkor majd ez ellen is ád nekem az Isten valami erőt! sóhajta fel jövendőbelátó lélekkel Mária.

Bálint gazda (így hítták, mivelhogy legöregebb szolga volt a háznál) folytatá a beszédét.

– Kétféle úton jöhetsz el a szent földre, asszonyom. Az egyiken odamentünk, a másikon visszajöttünk: mind a kettőt jól ismerem. Az egyik rossz, a másik rosszabb. Kerülő mind a kettő. Akárcsak a világ végét keresné az ember. Ennek a most betöltnek még jobban a szájamban van az íze. Pihenőről pihenőre elmondhatnám mi történt velünk. Ha ugyan pihenőnek lehet nevezni azt, a mikor az ember fáradságtól összeroskad, s lakomát csap a kidült lovából. Most mindazok a népek, a kiken keresztül jöttünk, fel vannak bőszülve minden keresztyén ellen: a városaik, falvaik, a miket a velünk járt gyülevész fölégetett, ott feketűlnek romba dűlve szerteszéjjel, a kizavart nép, mint a fészkéből kifüstölt darázsraj, úgy bolyong a pusztán. A hol pedig a keresztyének laknak, azok még jobban gyűlölnek bennünket, római katholikusokat, mint magok a pogányok. Arianusok azok, meg patarénok. Nincs ott vendégszeretet, nincs nyitott kapu, a ki a vándorlót szívesen hivogassa, de még a gyermekek is meghajigálják, mikor a házaik előtt elmegy az idegen, s aranyért sem adnak még csak egy ital vizet sem. De hova is rejtenők az aranyat, a kincset, a mit magunkkal viszünk. Minden lesben rablóbandák kezébe esünk, a kik kifosztanak, s jó, ha az életünknek megkegyelmeznek. Ha pedig valamely nagyobb számú karavánhoz csatlakozunk, s aztán vidékről-vidékre megváltjuk magunkat, szokás szerint, a kóbor törzsök fejedelmeitől, hogy oltalmazzanak, ne engedjenek megtámadni: akkor meg még nagyobb veszedelem vár reánk. Azok a minden országból összecsődülő zarándokok magukkal hozzák azokat a csapásokat, a miket a világ büneiért szabadított ránk az Úr. Nyavalyákat, a miknek a számára nincs orvosság: csak a hideg föld. Egyik nép a másiknak adja azokat. Hurczolják magukkal, mint a hátukon nyargaló ördögöt. A kerített városokba sehol sem bocsátják be a karavánokat, hanem kívül a mezőn kerítenek el számukra karókkal egy cserényt, mint a bitang marháknak, s kell nekik vesztegelni, egymásra utalva. Egy ilyen karaván hozta ki Egyptomból azt a csapást, a mit hajdanában Mózes elfelejtett a Faraónak kiadni: a rettenetes szemgyulladást. Arról az elterjedt a keresztes hadakra és a szaraczénokra egyaránt. Ebben vakult meg a vén Malek-Adel szultán is. Olyan kín az, a melyet a benne szenvedők nem birnak emberi szavakban elmondani: pokolbeli nyögés, vadállati üvöltés éjjelük, nappaluk: az álom rettenetesebb náluk, mint az ébrenlétel. Keresik a sötétséget, a buvóhelyet, hová világosság be nem hat, mert az áldott napvilág, a mit mink úgy óhajtunk, rájuk nézve gyötrelem, s a hajnal hasadása rettegtető kínszenvedés. És ezt a ragályt hurczoltuk mi magunkkal végig Kis-Ázsia tartományain mindenütt, ott hagyva annak a kiszéjét magunk után, mint az átkot. Vannak azok között népek, a kik a napot, a tüzet imádják: ezeknek most átkozniok kell a maguk isteneit. Hát még minket! Ezeket kell nekünk végig járnunk. A nyelvüket sem ismerjük. Vannak közöttük olyanok, a kiknek a vallásuk parancsolja, hogy az idegeneket bálványisteneiknek megáldozzák. Más helyen meg az elfogott vándorokat mély verembe vetik, a mik tele vannak kulláncsokkal, úgy kinozzák halálra. Egy másik népnek megint az a divatja, hogy minden embernek, asszonynak az orczája, homloka tele van írva czifra kacskaringókkal, napokkal, holdakkal, a miket apró tűszúrásokkal böködnek oda, s azt bedörzsölik kék, meg veres porral, hogy letörölhetlen maradjon. Ezek a közéjük vetődő idegenekkel is mind hasonlóul bánnak; senkit meg nem szívelnek maguk közt, a kinek a képe ilyen fertelmesül fel nincsen czifrázva. De még gonoszabbak ezeknél a török satrafák, mert ezek meg, a mi szép asszony a kezük közé kerül, azt elragadják s a háremükbe zárják, a honnan még a hirmondás se jöhet ki többé. Ha pedig az éjszaka oltalmát választjuk, ha rejtett utakon kerüljük meg a veszedelmet, akkor rábukkanunk az istentagadók barlangjaira: a kik ott az ördögnek áldoznak, éjszakai fajtalankodással. Minden ember ellenség, minden ember ördög, a kit csak előtalálunk. Jó nincs.

Mária nyugodtan hallgatta a vén szolga beszédét.

Az öreg Bálint okos, értelmes ember volt, a mit mondott, azt el lehetett hinni.

– De még maga az ember nem a legnagyobb ellenség ebben a szörnyűséges útban, folytatá Bálint. A legirgalmatlanabb ellenség maga a puszta. A szélesen elterülő nagy sivatagok, a miken pitymallattól napleáldozásig keresztül kell vándorolni. A napsugár éget, a kőszikla süt, a szél forró homokot fuj szembe. Sehol egy folyam, sehol egy kút, egy forrás: egy élőfa, sehol! Éjjel pedig hideg van, az ember tagja dermedt; sovány teveganéjból rakott tűz mellett hallgatjuk a sivó oroszlán orditását, az aranyfarkasok vonítását, a hiénák röhögését köröskörül, a mik éjjeli tanyánkat körül száguldozzák, lovaink, tevéink nyerítenek, bőgnek félelmükben. Magunk is csak félszemmel birunk elaludni; mert ki mélyen elszunnyad, a nyakára száll a repkedő tündelevény s kiszívja a vérét.

Megpihent az elbeszélő szolga. Nézte, nem kékül, zöldül-e az arcza az urasszonyának ennyi ijesztő szóra?

– És, látod asszonyom, mégis inkább ezen az uton kell neked, az én tanácsomra a szent földre vándorolnod, mint azon a másik úton, a melyen elmentünk: a tengereken át. Megismertem mind a kettőt: a pusztát is, a tengert is. Csoda mind a kettő! De a tenger rettenetesebb. Óh az a sivatag, ha kegyetlen anyánk is, de még is csak édes anyánk: a tenger mindig mostohánk. A vihar a pusztán rémület; de a tengeren kétségbeesés. A pusztában ha szenved is az embernek a teste, de a lelke megvigasztalja; a tengeren a nagyobbik kínszenvedés az, hogy az ember szívében a pokolbeli kárhozatok minden félelmeit érzi, mikor az Úr haragja felháborítja a vizeket. S aztán a szomjúságtól epedőnek a hogy a sivatag homokja nem ád egy ital vizet enyhíteni: úgy nem ád a tenger végtelen pusztája, pedig csupádon csupa víz az egész. Nem beszélek neked a tenger szörnyetegeiről: a nagy czethalakról, mik a csónakot felfordítják, a kalapács fejű halakról, a mik egy embert el tudnak nyelni, a vizi egyszarvúról, a ki a legvastagabb gálya falát átlikasztja a döfésével, a kiket magam láttam; még kevésbbé akarlak ijesztgetni azokkal, a miket mások meséltek: a halfarkú viziemberekről, a kik a hajósokat énekeikkel a vizbe csalogatják, a nyolcz karú hydráról, a ki az egész gályát átfonja egy karjával s lehúzza a víz fenekére; sem a mágneshegyről, a mi a hajókat magához ragadja; vagy a nagy szörnyeteg krákról, a melynek a háta zöldellő sziget, de ha a hajósok rászállnak örvendve, hogy ime megpihennek most, együtt leszáll a tenger fenekére s ott megeszi őket. Ezek mind lehetnek; de megvéd ellenük az Isten. Imádsággal, a szentek segítségül hivásával le lehet őket győzni. Nem ezekért nem tanácsolom én te neked a tengeren át utazást a szent földre. Hanem egyébért.

Két esztendő, a mit én a keresztes hadak közt töltöttem, annyi tudományra megtanított engem, mintha hét pecséttel lezárt könyvből olvastam volna: úgy hogy prédikálni tudnék belőle. Hanem ezért a prédikácziómért engem aligha máglyára nem vetnének. «Te neked» (tudod? te neked!) sokkal kevesebb veszedelem az ellenség tizenhárom országán keresztül vergődnöd, szidalmazva, éhezve, megkínozva: mint a keresztyének táborán, muzsikaszóval és üdvözölve. Nem az igazi Sodoma sülyedt el Zsidóországban! Az ott van most is Tolomás városában: a hol a mi seregeink laknak. A pogány ellenségen keresztül még eljuthatsz épségben a te foglyul esett uradhoz, de a keresztes táboron keresztül nem. Oda, ha te belépsz, minden oldalról egyszerre körül lész fogva, nem az ellenségektől, a kik fenyegetnek, hanem deli lovagoktól, a kik hizelkednek s egymásra ajánlgatják hű szolgálataikat. De akármelyikét fogadod el, a felől bizonyos lehetsz, hogy nem fog arra az útra vezetni, a melyen a fogoly uradat megtalálod, hogy kiváltsad, hanem tégedet magadat ejt olyan fogságba, a honnan ki nem vált senki. Nagyobb veszedelem ez a ragálynál, a hiénánál, a pogányok haragjánál. Meg nem véd ellene se apáczaköntös, se özvegyi fátyol, se a gyászoló tekintet, se a könyező szem. Szép vagy, nagyon szép! az oroszlán azt mondja: megeszlek! Rettegj az oroszlántól, a kinek szép lovag a neve! Százan meg ezren vesztek ott el, a kik odajöttek mint szentek, az üdvöt keresték s beleestek a kárhozatba.

A vén szolgának nagyon élénken volt az emlékében Clarinda herczegnő története.

– Gondold meg hát, hogy melyik utat válaszd? Az egyik rossz, a másik rosszabb. A rossz út – sokat szenvedve – odavezet talán a fogoly férjedhez; a rosszabb, – sokat gyönyörködve – bizonyosan elvezet tőle örökre.

– Már választottam, monda Mária, – «Minden poklokon keresztül!»

– Áment mondok reája, monda Bálint. És pedig még mikor minden poklokon keresztül eljutottál a magad czéljához, akkor vár reád még egy pokol: a legkínosabb, a legkárhozatosabb. De már azt az én szám ne mondja el neked. Ha egyszer azt is megtudod: a te nagy lelked még azt is legyőzi. Előre nem rémítelek vele…

A maga eszétől pedig azt Mária ki nem találta. Mint a hogy ki nem találhatja ember, hogy mi lakik a holdban? mi van túl az utolsó csillagon?

Az ő lelke előtt a férjének alakja úgy állt, mint egy legendabeli szent lovag képe: kívül aczél, belül arany, a feje körül gloria. A ki a szent földön nem keres mást, mint az ereklyéket, s nem is találhat mást, mint szenteket, szűz alakokat, remetéket és hitetlen ellenségeket. Amazokkal imádkozik; ezekkel harczol. Héj ha azt a sok éjszakai dáridót mind megtudta volna; a mikben a lovag urak éneklik bizony a Szent Dávidné zsoltárait, s tánczolnak ugyan a hét bolond szüzekkel, nem a Jehova, hanem a Baál oltárai körül: hát az lett volna ránézve az igazi pokol!

Bálint gazdának pedig mindezekben nagy volt a tudománya, mert a szolgája előtt senkinek sem lehet titka. Sokszor kellett neki a gazdáját hazavinni a ptolomaisi tivornyákból Istennek nem tetsző állapotban. Arról a Clarinda herczegasszonynyal való kalandjáról is jobban volt értesülve a szükségesnél. Ő vele vásároltatta a bűbájos tarenta-karpereczet is Lebée László; ő rá bizta az ál De Blois lovag és a minstrel elpusztítását, mikor felsült a terve. De még annál többet is tudott Bálint gazda. A mint Brüniszkáld lovagot eltemették, Lebée lovag egyebet sem danolt a timbora mellett, mikor a bortól felhevülve a sátorában heverészett, mint azt, hogy «van nekem egy szép kis ángyom otthon!» – s gyakran hallhatta a szolga, a ki ott feküdt a sátor mellett, a mint éjjeli álmában felsóhajtott a lovag szerelmesen: «édes Annám, drága Annám! szeretsz-e még kedves Annám?» – Soha sem szólt az Máriáról. A mi pedig legjobban elárulta, az egy arczkép volt. Egy szent hölgynek a képe Brüniszkáld imakönyvéből, a mit Bálint gazda gyakran látott Brüniszkáld lovag kezében, mikor urának izenetet vitt hozzá a sátorába, s az csak a kezével intett neki, hogy várjon, míg az «amen»-hez ér. Egyszer azt is mondta neki Brüniszkáld lovag: «nézzed öreg; ugy-e bár, mennyire hasonlít ez a festett kép az én jó Annámhoz?» No hát ezt a képet ott találta, arany tokba foglalva Bálint az ura köntösei között, a miket az levetett magáról, mikor azt a keserves fürdőt vette, a hol elfogták a szaraczénok. El is hozta magával Bálint az arany medályt a képpel, de itthon azzal a kegyes hazugsággal élt, hogy ezt a Brüniszkáld nyakából vette le, s az ő özvegyének hozta haza.

Mária mind ennek gyanúperével sem élt: mert hogyha megálmodja mind ezt, akkor talán nagyobb tusakodásába kerül elhatároznia magát erre a rettenetes utra: – de azért akkor is megteszi azt.

– Isten adott nekem egy világosságot mostan, monda Bálintnak. Az olyan épen, mint a balsam írja a vérző sebnek. Te azt mondád: egy átkozott csomát hoztatok el magatokkal a szentföldről, a hová azt megint az egyptomiak vitték be: a szemgyuladást. Pedig mi drágább az embernek a két szeme világánál? Más nyavalyától igazi halottá lesz az ember: ettől eleven halottá. A szeme nem látja az Isten szép világát; de látja a pokol kinzó parázstüzét. Kis leány koromban, emlékezem reá, nekem is volt ez a bajom: akkoriban igen el volt az a mi vidékünkön származva. A nép közt az a hit volt elterjedve, hogy ezt egy Daborka nevű vén vajákos asszony támasztja, a kinek elég a szemébe nézni, hogy rögtön megkapja az ember a szemgyuladást. Azt beszélték, hogy a vén asszony azért járja végig a helységeket ezzel a csomával, hogy mikor az már jól el van terjedve, akkor megint kerül-fordul, visszatérőben valami vajákos szerrel megbabonázza a fájó szemü betegeket, úgy hogy azok rögtön ép szeműekké lesznek, s így gyűjti magának a sok pénzt rakásra boszorkányi módon. A vén asszonyt utoljára megfogták, megkötözték, odahozták az apám udvarába, a ki ottan királybíró volt. A bilokhus kimondta rá, hogy megkell a boszorkányt égetni borsószalmán. Én hallottam udvarunkon a vénasszony sikongását, látni nem láttam, mert a szemeim be voltak kötve, elkezdtem sírni: az pedig még rosszabb a szemgyuladásnál. De az anyám nem tudta velem elhagyatni a sírást, csak úgy, ha megigérte, hogy azt a szegény öreg asszonyt nem égetik meg. Az anyám akkor volt teherben második leányával. A mi törvényeink szerint pedig, ha egy viselős asszony egy halálra itélt rabnak kegyelmet kér, a kivánságát teljesíteni kell. Hogy én ne sírjak, az anyám könyörgött, az apám megkegyelmezett, a Daborkát feloldozták a máglyáról. Akkor aztán a vén vajákos asszony odajött az anyámhoz, s megcsókolta a kezét, lábát. «Ne nekem köszönd, hogy épen maradtál; hanem kis leányomnak, a ki agyonsírta magát miattad; pedig szemei fájnak.» «No hát ne fájjanak», mondja a vén asszony. Elmondom neked a titkomat, a mi meggyógyítja. Én többet nem teszem; mert megbüntetnek érte. De te megteheted. Van a Firtos hegye oldalában, a Küsmöd patakon túl, ott a hol nagy zápor eső után az asszonyok a rézport kosárral szedik, három elhagyott régi bánya. A középsőnek a fenekén van egy kis tó; annak a tónak a vize olyan sötétkék, mint a csillagos ég éjjel. Ennek a vizéből meríts egy kupával, az egy kupa vízhez tégy annyi nádmézet, a mennyi csak felolvad benne, akkor a mennyi a három újjad hegyére ragad belőle, azt keverd egy éjjel tiszta forrásvízbe, minden veszedelem elmúlik a szemről, ha azzal megmosod. Még mást is meggyónok. Ha valakinek a szeme már félig megvakult, hogy hályog van rajta, még az is meggyógyulhat. De már ahhoz az írhez, a mi ezt elmulasztja, csak nagy veszedelemmel lehet hozzá jutni. Mert az a torjai kénköves barlangban található. Annak is csak a mély kopoltyuiban. Azokban gyül össze valami nedvesség: a sziklák izzadságából, kilobogó halálos levegő csapadékából. Azt kanállal kimerítheti valaki, a kinek van erős szive, sietve beszaladni a barlangba, orrát és száját bekötve eczetes kendővel, s addig ott maradni, a míg a lélekzetvételt vissza tudja tartani és aztán kirohanni: mert egy lehellet odabenn a bizonyos halál. Hát a kinek kedve van tizszer, húszszor befutni a pokol pitvarába, rips-raps összeszedni, a mi imitt-amott csillámlik, kanállal, megint kiszaladni; a kinek van kedve hármas-futóskát játszani az ördöggel: hát az olyan kincset hozhat magával, a mi többet ér a karbunkulusnál; mert a szemefénye drágább még a hatalmas potentátoknak is minden «macskaszem6) fényénél».

Sokszor hallottam ezt az anyámtól. Ő a jó lélek, azonnal követte a vén vajákosnő tanácsát: maga elment a Firtos alatti elhagyott bányákhoz, hozott az ott talált kék vizből; elkészíté a szert: az én betegségem el is mult attól ugyanaz nap; később az anyám azután maga meggyógyitá a környék szemfájóit, őt nem nevezték azért varázslónak; de inkább egész proczesszióval jártak oda hozzá: úgy hogy rövid időn az egész csoma, mintha eltörülték volna, úgy eltünt.

A csodaírre soha sem lett többé szükség. De még kevésbbé került arra a sor, hogy a torjai kénbarlang csodakincsét elhozza valaki a pokol pitvarából. Szegény jó anyámnak az ő szelid, félelmetes lelke nem is vitte volna őt arra rá, hogy ő hármasfutóskát játszszon az ördöggel azért a nagy kincsért, a mi drágább a karbunkulusnál; mert azt adja vissza, a mi a hatalmas potentátoknak is féltettebb drágasága koronáik gyémántjainál: a szemük világát. – No hát én nekem lesz bátorságom hármasfutóskát játszani az ördöggel s felvenni a kincset. Akkor aztán megindulunk együtt, kedves szolgám, azokhoz a népekhez, a kik átkozzák a tündöklő napvilágot kinjukban; a míg eljutunk ahhoz a fejedelemhez, a ki Isten és ember ellen gyűlölettel van elmérgedve, s végezzük azt, a mit a Daborka boszorkány félbe hagyott s vagy megégetnek érte, vagy visszaadják az én uramat érte.

Az öreg Bálint csak térdre esett e szóknál Mária előtt:

– Óh asszony, nagy a te hited.

És Mária, a mit megmondott, azt meg is tette. Felkereste azokat a rémséges helyeket, a miket a varázslónő előtte leirt, de a miket nemcsak az élő ember, de még az élő állat is messze elkerül: leszállt azoknak a félelemteljes üregeibe; megtöltött a kékszinű folyadékból egy egész tömlőt, a kénbarlang csapadékaiból egy hólyagos kulacsot, olvasztott gyémántnak lehetett volna nevezni ezt a kincset, s rászánta magát, hogy neki indúl annak az útnak, a mit jótetteivel fog maga előtt megnyitni. A kigyógyult nyomorultak lesznek a védői, a kisérői. Nem veszett oda ebben az istenkisértéssel terhes munkában.

És jó volt, hogy sietett vele. Mert a rákövetkező időkben jött az a rettenetes földrengés, a mihez hasonlót a krónikák nem jegyeztek fel; mert az egyszerre három világrészt rázott meg. A föld úgy hullámzott, mint a hogy a repülő madár lebegteti a szárnyát, a tenger kidobálta a gályákat a szárazföldre s a czápákat és hydrákat, s a mélységek emberevő szörnyeit oda hányta a piaczok közepére, a paloták romjai közé; s mig a veres-tenger feneke egyszerre ezer lábbal felemelkedett, másfelől Hollandiában mind lesülyedtek a hatalmas vizgátak, egész városok üntek el a tenger alá s százezernyi néplakta tartományból lett egy nagy tó.

Ez a földrengés azokat az üregeket is betemette, a mikben nem rég Mária járt a csodatevő szereket keresni. A kénbarlang is összeomlott felében, a Gyilkos barlang egészen.

Hanem egy jó következése volt az istenkéz e rettenetes fenyítésének. A közös rémület hatása alatt keresztyének és szaraczénok elfeledték a háboruskodást. A haragvó földisten egyformán sujtolá mind a két félt. Ledőltek a büszke kerített városok víhatlan falai; minden bástya, torony ott feküdt a földön. Rombadült Baálbek, Hamah, Barin. Damaskusban egész paloták sülyedtek alá a földbe, s a Thábor hegyén nem kellett már ostromolni Illés próféta várát, leszórta a hegy magáról! De a keresztyének városai is rommá lettek, Tyrusban nem maradt egy ép ház, Ptolomais, Tripolis ismerhetlen kőhalmazzá vált, s a vitatott szent városból, Jeruzsálemből, keresztyének és Mahomedhivők összekeveredve futottak ki a Libanon hegyére, ki az egyedül biztos menedék: a földbe gyökerezett élőfák alá s ott borultak arczczal a földre, imádva azt az ismeretlen lényt, a ki fölötte áll valamennyi isteneknek, a névvel megnevezett, oltárokkal megtisztelt, népekben válogató isteneknek: a ki az isteneknek az ura!

Úgy jött ez a világfélemlitő csoda, mint egy intés a népek kibékülésére s az is volt annak a legelső hatása.

A szultánok és a keresztyén fejedelmek kölcsönösen megegyeztek, hogy egymást ez inség közepett fegyverrel ne háborgassák.

Török szultán, keresztyén császár, egymásnak ajándékokat küldözött: saját lándzsáját, fegyverzetét az egyik, szép énekes, tánczos bayadéreket, felczifrázott elefántokat a másik, s a helyett, hogy a csatatéren vivták volna vitézi tornáikat, azzal mérkőztek össze, hogy egyik a másiknak geometriai problemákat adott fel a megoldásra; annyira ment a kibékülésük, hogy a török szultán önként odaengedte ajándékba a keresztyén császárnak a szent Jeruzsálemet, csak azt kérve, hogy a mohamedánok is hadd imádják ott a maguk prófétáját.

Máriára nézve az a kedvező helyzet támadt ebből, hogy az útja kezdeténél nem kellett egymással irtó háborút viselő népek között bolyongnia. A népek szivéből a félelem kitörülte a haragot.

Bátran nekiindulhatott a havasalföldnek, egyedül az öreg Bálint kiséretében, a ki nem rég tette meg ezt az utat, és így legjobb kalauz lehetett.

A mint a Dunán átkeltek Thráciába, ott azt mondák nekik, hogy várják be azt a karavánt, mely hajókon jön alá Belgrádból. Ennek a zarándok seregnek a neve volt «a mezitlábos szentek».

Ez egy férfiakból és asszonyokból vegyest csoportosult sereg volt; melynek minden tagját fogadása köté, egész a szent földig mezitláb zarándokolni, csupán egy talp alá kötött fakéreggel. Voltak köztük fiatal, deli termetű, szép arczú hölgyek is; de mind mezitláb s a lovagok, a kik lóháton ültek, azok is mezitláb lovagoltak. Volt ugyan fegyverzetük is, sisakjuk, vasczipőik; de azokat a nyeregkápára akasztva viselték, s csak a verekedés alkalmával használták. Mindnyájan egyforma durva szőrcsuhát viseltek.

Ez volt az a «mezitlábos szentek» csapatja, melynek tagjai mind egyenkint a pápa kezébe tették le azt a fogadalmat, hogy mezitláb, a férfiak hajadonfőtt, a nők lefátyolozott fővel vándorolnak a szent földig; még pedig Bodontól elkezdve mindenütt a szárazföldön gyalog. (Mert hiszen úgy könnyű a mezitláb zarándokolást megtartani, hogy az ember Velenczében hajóra üljön s aztán Ptolomaisban kitetesse magát a szent földre.)

Ezen a fogadalmon kívül még az is a vezekléshez tartozott, hogy naponkint háromszor, reggel, délben, este, egy álló óra hosszáig imádkoztak, az olvasó és litánia szerint; szerdán és pénteken bőjtöt tartottak, vasárnap pedig pihentek és prédikácziót hallgattak, misét mondattak, s a hátukat korbácscsal véresre verték. Az utazás közben pedig énekeltek. Egy zarándok, a ki elől ment a kereszttel, előénekelte a verset; a többiek rázendíték. Igy haladtak nagy csendesen előre.

Mária úgy érzé, hogy a mezitlábos szentek között ő maga a profana. Valamennyi között csak neki van tisztességes öltözete és kisérő szolgája, a ki a lovára gondot visel s a málháit czepeli. Szégyenlette is magát előttük, s minthogy sehogy sem illett a társaságukba, csak távolból követte őket, s az ő éjjeli tanyájuktól távol ütött sátort.

A mezitlábos szent csoportnak egy athletai termetű lovag volt a vezére, kinek bikamódra kiülő szemei, lüktető orrczimpái, vastag, kifordult ajkai, különösen asszonyokra nézve félelmetes tekintetet adnának, ha nem gyűrné le e vad indulatokkal fenyegető vonásokat a még erősebb vezeklés jelvénye. A lovagnak a homlokára egy kereszt van felmetszve az eleven bőrbe. S hogy a seb be ne hegedhessen, ő azt mindennap kutyatej maró nedvével újra kiedzi.

Ez az örökké vérző kereszt a homlokán azután még félelmesebbé teszi a rátekintést. A szava olyan, mint a nyeritő paripáé; mikor éneknek ereszti, túlharsog vele az egész sokaságon. A mit mond, az parancsolat.

Ez a lovag pártfogása alá vette Máriát, a ki ő benne csakugyan valami rettenetes szentet látott.

A lovag azonban nem tudott más nyelven, csak olaszul. Mária viszont csak magyarul. És így beszélhetett hozzá akármit a lovag, nem értette meg.

Hanem Bálint szolga még arra is intette, hogy azt se igen hallgassa az asszony; mert – ő már látta valahol ezt a lovagot. Volt ez már egykor a szent földön. Bizonyosan többet is tud felőle, mint azt, hogy kereszt van a homlokán.

Egy másik nevezetes alakja ennek a csapatnak a vezérlő diaconus volt, a ki szamárvemhén ülve, vitte elől a keresztet. Sötét, hosszukás arczú férfi; erős ránczotvonó szemöldökkel, hosszú szénfekete szakállal, villogó sasszemekkel. Széles válla, ideges karjai szokatlan izomerőt árulnak el. Megtette azt a példát, hogy mikor a zarándokok, a kik mezítláb bandukoltak, hangosan panaszkodának a kavicsos, tövises út miatt, akkor páter Horus leszállt a szamaráról, felvette azt a vállára s úgy vitte azt keresztül azon a tüske bozóton, a melyiknek a szamár átallt nekivágni.

Azonban korántsem a testi erejében volt legfőbb virtusa páter Horusnak; hanem az ajkai szózatában. Egy vasárnap négy nyelven is prédikált. A szentek karavánja a hány, annyiféle nemzetből verődött össze, s ő mindegyiknek a nyelvén tudott szónokolni, még pedig világosan, értelmesen. Mikor bolgárok közé jutott, akkor beszélt bolgárul; ha görögök, ráczok, örmények lakóhelyein vonultak át, hirdette az igét azoknak nyelvén, s mikor megtudta, hogy egypár magyarországi is csatlakozott a seregéhez, azoknak a kedvéért magyarul prédikált. S de szépen prédikált! A Jézus Krisztusról. Az ő nagy szenvedéseiről. A ki ő hozzá akar feljutni, az ne ijedjen vissza a nagy fájdalmaktól. Ezek adják a föld fiának a szárnyakat, a mikkel az égbe repülhet.

Mária bizony azt hitte, hogy valamint Róbert lovag a keresztes homlokú, a legistenfélőbb halandó a földön, úgy a diaconus az egyháznagyok, a keresztyén apostolok méltó tükre.

Pedig hát nem úgy volt.

Ez az egész zarándoksereg, a ki itt most mezítláb lépi végig a keserves utat az égető nap alatt: egytől-egyig a hét főbűnben lélekző vétkesek válogatott csoportja. Ezek a gonosztevők között az excellentiák és eminencziák, a kik úgy kerültek a világ minden részéből egy csoportba, hogy a pápa, mikor már azt látta, hogy Európában senki sem akar a szent földre menni hadakozni, mindenki békét kiáltoz, akkor kétségbeesésében ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a legátkozottabb bűnösnek is teljes bűnbocsánatot oszt, ha az a szent földre kész elzarándokolni s a hitetleneket fegyverrel megrohanni. A kiáltó szó nem hangzott el a pusztában. Előjöttek rejtekeikből, odúikból a legnagyobb gonosztevők, a társadalom számüzöttei, a vérpadok candidatusai, a börtönök szökevényei; – kiszálltak selyem párnáik közül az előkelő bűnösök, a kiknek eltitkolt vétkeik kinzó álmaikat kisértetekkel népesíték meg; a hatalmasok, a kiket a törvény keze el nem ér, leszálltak megtámadhatlan polczaikról, s odavezette őket a nyakukra kötött kötéllel a «belső biró», az a kérlelhetlen hóhér, a lelkiismeret a szentszék zsámolyához s ott fogadták a pápa kezéből a rájuk mért nehéz vezeklést, mely megszabadítsa őket a tőrvény nehéz kezétől s a még nehezebb lélekmardosástól. – Gyalog, mezitláb, a szentföldre, harczolni: férfinak, asszonynak egyaránt!

Ez volt az első dandár, mely a nagy csapás után újra megindult a népek közt helyreállott békét szétszaggatni, a harcz fáklyáit az olajfák erdejébe vetni.

Dante poklának valamennyi hőse megy élő testben keresni az utat, mely a kárhozatból kifelé vezet.

Azok az egyforma fehér csuhás zarándokok ott elől, derékkötő kordáikkal egymáshoz bogozva, nem mások, mint Konrád würtzburgi püspök gyilkosai, kik a szent férfi vérével az oltárt fertőztették össze.

Az a délczeg asszonyalak, a kinek aranyveres haja kikandikál a fátyol redői közül, egy hirhedett szépség, a ki hat férfit sorvaszta lassu halálra az aqua toffanával.

Mind mind valamennyien névtelen bűnök teherhordozói, olyan vétkeké, miket megtudni is irtózat, hát még viselni a tettnek emlékét!

És valamennyi között, még szörnyetegnek is vezér, előkelő: a hatalmas Róbert lovag.

Ez azt tette, hogy mikor fogságba jutott feleségével és leányával együtt Egyptomban, nagy éhinség ütvén ki az egész országban, ő felfalta először a feleségét, aztán meg a leányát… Ennek a szörnytettnek a vezekléseül mérte rá a pápa azt a végtől végig vérző keresztet a homlokán.7)

Az a diakonus pedig, a ki pater Horus név alatt ennek a seregnek előénekel, prédikál, s annak a fülbegyónását a világ minden nyelvén végig hallgatja, a ki oly magasztosan tud lelkesíteni a Jézus példájával: se nem pap, se nem keresztyén, hanem egy valóságos «Dái Áldoát» – a «Hegyek urának» a dái áldoátja.

De hát ki ez a «Hegyek ura», vagy «Hegyek vénje», a hogy a nyugoti népek fordítják a «Sheik Aldzsebál» czimet, jelentvén a «Sheik» urat is, öreget is? Ki az az ember, a kinek a puszta neve említésére is elsápadnak a koronás fők s reszketve szállnak le trónjuk lépcsőiről, s félve tekintgetnek királyi székük kárpitjai mögé s reszkető hangon kérdik e név kimondójától: «mit kivánsz? mit adjak?» Ki ez a rettenetes úr, a kinek a keze elér hetedhét országon keresztül, s benyúl a kerített várakba, kincseket osztogat tele marokkal, s halálcsapásokat villámgyors kézzel; a ki elől meg nem védi a kalifát a mameluksereg, az imámot a moschée szentélye, a bölcset a tudomány, a hőst a vitézség, a ki ura az uraknak, birája a biráknak, próféta a próféták fölött, maga egy vallás, a mely mindent tagad!

Ki ez a titokteljes lény? A kiről csak a rémtettei hirdetik, hogy «van!» de a kit nem lát soha senki!

Ezt elmondani egy kissé hosszú lesz.

Ez idő szerint, a midőn a «Hegyek urának» a neve rettegésben tartá az uralkodókat, és minden embert, a kit hőstette, vagy bölcsesége a néptömeg közül kiemelt, még azt sem tudták bizonyosan, hogy hol van valósággal az a tartomány, a hol a hegyek vénje uralkodik, kinek hivják azt a népet, a mely neki vakon és hiven engedelmeskedik, hol van az a vár, melyben székét tartja? ott: a nagy hegyeken túl! Ennyit tudott minden ember. A híveit mindenütt meg lehetett találni, őt magát sehol. Róla mindenki beszélt, vele senki. Szultánokat gyilkoltak le testőreik közepett, főpapokat a mecsetek közepén, hős lovagokat kerített városaikban, a legnagyobb vakmerőséggel: a gyilkosokat elfogták, kínpadra vonták, de semmi tüzes vas és forró olaj azokból soha egy szót ki nem birt csikarni; meghaltak kaczagva a pokolkínok közepett. Évekig elólálkodtak a kipéczézett áldozat körül, kit a Hegyek ura halálnak avatott: mindenféle alakban, mint bölcs tanácsadók, mint hű szolgák, mint csodavitézségű testőrök, mint tudós orvosok, míg az alkalom kapóra jött, hogy az itéletet végrehajtsák rajta. Annyit meg tudtak tőlük, hogy ez a Hegyek urának az itélete volt: többet semmit. Voltak adószedőik, a kik sorbajárták a szultánokat, (Malek Adelnek tizenkét fia volt, s az mind szultán volt apjuk nagy birodalmának egyes darabjaiban) megkérték az évi harácsot, a mit a Hegyek ura kivetett rájuk. A szultánok fizettek készséggel: nagy pénzt fizettek. Ez volt az ő életbiztosításuk. A ki nem fizetett, az a sirja fölött járt egy szál kötélen. A Hegyek urának sok pénz kellett. Ő is mesésen fizetett. Ismerték az ő pénzét Byzanczban is, az európai udvaroknál, még a szent városban, Rómában is voltak bérenczei s nem egy bibornokkal történt meg az, hogy a szentelt ostyában kapta meg a rögtön ölő mérget, a mit a Hegyek ura küldött neki.

Csak egy század mulva, mikor már a Hegyek ura a minden hatalmak fölött álló hatalomnak lett elismerve és rettegve: adott annak a hollétéről, kilétéről felvilágosításokat a tudós Mirkhand, perzsa történetiró, a miknek a nyomán azután két franczia lovaghős ráadta a fejét, hogy a Hegyek ura országát és fészkét fölkeresse s e rejtélyes lénynek szemébe nézzen. Az egyik volt Guillaume de Tyr, a másik Jacques de Vitry.

A Hegyek urának a birodalma Rudbard perzsa tartományban volt, hozzájárulhatlan hegycsoportok között, a miket még félelmesebbé tett húsz sziklavár, azok között legnagyobb Masziát vára. S e vár-tömkeleg közepette voltak azok a völgyek, a mikben a földmivelő nép lakott, szántóvető, baromtenyésztő, kertészkedő békés jobbágyság, a ki csendes völgyeit el nem hagyta soha. A kis tartomány közepén pedig, magas sziklatömbre szédületesen felemelkedő várpalota uralkodott. Ez volt Alamut vára. Ebben lakott a Hegyek ura. Maga a saját népe sem látta az arczát. Egész harminczhét évi uralkodása alatt csak kétszer jelent meg a vára lonkáján Hassán.

Ez volt a neve az első «Hegyek urának»; ki az izmaelitákat maga körül gyüjté.

Az izmaeliták egy vallásos sectát képeztek, melynek tana az volt, hogy lehet vallás pap nélkül is: nem kell se templom, se mosché, se imám, se dervis; minden ember forduljon maga az Istenhez. A mohamedán philosophok sectája volt ez; s annak a prófétája Hassán. Hogy ezeket egyik ország szélitül a másikig üldözték: az igen természetes. Tagadhatja valaki az Istent, de nem tagadhatja a papot: azért kikap.

Egy emberlaktalan sziklasivatag volt a Rudbardi hegyek közt, körül kopár bérczek; azok közt meg mocsarak, miktől dögleletes ragályok és pusztitó, öldöklő sáska, szúnyog, büzterjesztő repülő csimazsereg árasztotta el a körülfekvő tartományt. Ezt az elátkozott helyet birta örökségül Alinak egy unokája Méhdi. A philosophok prófétája Hassán azt az ajánlatot tette a pusztaság urának, hogy adjon neki el örök áron háromezer dinárért e hegyek közt egy akkora darabot, a mekkorát egy ökörbőr körülkerít. Méhdi rá állt az alkura, s akkor Hassán ismétlé azt a tréfát, a mit Carthágó alapítója talált ki, hogy a nyers ökörbőrt olyan vékony szironyokra hasogattatá el, hogy azoknak az összetoldásával körülkeríthetett egy egész hegyet, arra felépítette Alamut várát.

Azután csatornákat vágatott a sziklák közt, lecsapolta a völgyekről a mocsárvizeket, a hegyi patakokat medreik közé, tavak medenczéibe szorítá; az őstermékenységű földet művelés alá vette, Egyptomból elhozott buzával, termő magokkal bevetteté, az egész laktalan pusztának más alakot adott. Paradicsomkert lett abból, melyben hatvanezernyi szorgalmas nép talált otthont.

S többet aztán nem kérdezték az izmaeliták, hogy adja Mehdi a szikláit, hanem elfoglalták szép szerével s tíz új várat építettek a hegyeken szerteszét, a mik e kis hegyi vármegyét elkeríték s elzárták a világtól. Úgy hogy egyszer Melik sah azt vette észre, hogy nem ő uralkodik Perzsiában, hanem a «Hegyek ura». A sah el akart bánni a hivatlan uralkodótárssal s összegyüjté ellene hadait; hanem amint a serege élén meg akart indulni: egyszerre csak lefordult a nyergéből halottan. A Hegyek ura el tudja találni az ellensége szivét fegyver nélkül is.

Ekkor aztán a hirtelen kimult sah fiai összevesztek a trón felett, s a mig azok czivakodtak, ez alatt Hassán még tíz új várat épített hegyországa megvédelmezésére.

Utoljára Szindzsár szultán került fel a trónra, s ennek is az volt az első gondja, hogy a «Hegyek vénjét» a sziklaországából kipusztítsa.