Pali azt hitte, hogy utána kell mennie.
Simon ráförmedt:
– Ne hágj a sarkamra! Maradj ott, a hol állsz. Nem vályogvető ez, se nem taposó malom.
A czigány hátra huzódott, a titkár úgy tett, mintha irna.
Az alatt halkan hátraszólt:
«Manga!»
A czigánynő örvendezve sietett hozzá:
– Parancsolj te drága uraság!
Simon elővette azt a rózsaszínű levélkét s odasugott a nőnek:
– Ezt a levelet dugd a kendőd alá s aztán vidd el a színházba, add át annak, a kinek szól. A bárónénak ne szólj felőle semmit.
A czigánynő átvette a levelet s elrejté azt a keblébe.
– Be van irva a számotok, most már mehettek. Mondá Simon, átadva az útlevelet a zenésznek.
Pali átvette az irást s azzal odalépett a bárónéhoz.
– Köszönöm a kegyes közbenjárást, grófnő, Isten áldja meg érte.
S tiszteletteljesen kezet csókolt az úrnőnek.
Anna pedig rátette a kezét a fiú fejére. (Nevelt gyermeke volt.)
– Isten vezéreljen az utadon, jó Pali.
Manga szemei kidülledve bámultak e jelenetre.
Egészen elképedt. Mintha valamit nézne, a mit rajta kivül senki sem lát. Magában motyogott: «Hát már ennek a fiúnak ki sugta azt meg, hogy annak az asszonynak megcsókolja a kezét? Hát annak az asszonynak ki mondta, hogy a fejére tegye a kezét és megáldja? Látott volna valamit a «Devla szeme» odafenn?»
– Menjünk édes anyám! hangzott Pali lágy, melancholikus szava.
Manga felrezzent, mint a kit álmából riasztottak fel. Visszafordult, Simon bárót találta a háta mögött. «Édes fiam!» rebegé.
– Be vagy te pálinkázva? vén majom! Rivallt rá a méltóságos úr.
– Bocsánat! Elkáprázott a szemem.
A mint a czigánycsalád eltávozott, Simon bárónak az arcza ismét visszanyerte előbbi apathicus kifejezését.
Tudta éreztetni mindenkivel, hogy ő neki hatalmában áll kellemetlennek lenni; különösen az anyjával.
– Nos? Hát elég tejtestvérileg bántam a védenczeddel? Mondá a bárónénak. Kegyenczed no! Mikor kis kölykek voltunk is, azt beczézted jobban.
– Megköszönöm a készségedet.
– És ezzel vége az audencziának?
– Még nincs, fiam. Mikor beléptem a szobádba, épen egy levélkét borítékoztál be. A rózsaszinű papir sejteti a levél tartalmát.
– Ejh de éles tekinteted van. Kitaláltad.
– S abból, hogy te véletlen belépésem fölött olyan nagy indulatba jöttél, azt is kitaláltam, hogy az a levél kinek van irva.
– Kitalálhattad. Arankának.
– Te szerelmes vagy e nőbe?
– Azt nem tudom; hanem nőül fogom venni.
– Az én beleegyezésem nélkül?
Simon báró cynikus phlegmával ült le a karszékébe az anya előtt, a kit állni hagyott s elkezdte a körmeit csinosítani; aztán meg a két zsebébe mélyeszté kezeit s csak úgy beszélt ki a vatermörderei közül.
– Kedves mamám! Ha te Bárdy grófnő volnál, és én fiad, egy Bárdy gróf, akkor a te áldásod, vagy átkod sulyt vetne a latban. De te most özvegy Lenke báróné vagy s Lenke Simonra nézve anyai beleegyezésed vagy tiltakozásod pusztán akadémiai diskusszió.
A báróné megtörten beszélt fiához.
– Soha sem voltam terhedre szemrehányásaimmal. Néma türelem volt irányodban egész életem. Se neked, se másnak nem mondtam el soha, hogyha valami fájt, pedig te én nekem arra bőséges okot adtál. Azért én nem szüntelek meg téged szeretni. Fiam! Édes fiam! Nem állhatom meg, hogy meg ne ragadjam a kezedet, mikor az örvény szélén látlak járni. Tudod te, hogy ki az a nő?
Erre dölyfösen ugrott fel a székéből Simon.
– Grófnő! megtiltom önnek és bárkinek is a világon, hogy azt a nőt előttem ócsárolja.
A grófnő szelid lemondással beszélt.
– Egy szót sem fogok felőle szólni. De annyit mondok te neked, fiam, hogy a mely órában te azt a nőt mint feleségedet e házba behozod, én abban az órában elhagyom ezt a házat s visszavonulok falusi magányomba.
– Azt pedig nagyon okosan fogod tenni. Ott igen jó lesz laknod. Itt a székvárosban te csak galibát csinálsz. A mit a férfiak meg nem tehetnek, azt a szerepet mostan elvállaltátok ti asszonyok. Ha azok nem demonstrálhatnak, ti demonstráltok.
– Hogyan?
– Hát ez az öltözet, melyet viselsz, ez a kékre festett «honi» karton ruha nem demonstráczió-e? A kalikót a magyar mágnásnők rendes divatja? Ti ezzel a nemzeti velleitásokat ébresztgetitek.
– Hát az bűn? A saját nemzetünk iránti vonzalom?
– Hóbort! Hát az a mindenféle nagy hangzású nőegylet, mely szép szin alatt összejöveteleket tart, gyülésezik, spicsel, határozatokat hoz, pénzt gyűjt és osztogat, hiveket toborz, mind annak nem te vagy-e a főfő megindítója, vezetője?
– Hát a betegek ápolása, a kisdedek megóvása, és a nyomor enyhítése…
– Hóbort! S nagyon jól fogsz tenni magaddal s velem, ha abba hagyod.
Simon báró olyan önérzettel beszélt, mintha ő egymaga verte volna le az egész forradalmat.
Anna mélyen el volt keseredve.
– Akkor, édes fiam, úgy elválnak az utaink egymástól, hogy soha össze nem találkozunk többé. Tégy a mit akarsz. Az én átkom nem fog téged érni soha. Hanem az az áldás, a mit az oltár előtt adnak rád, a mikor le fogsz térdepelni kéz kézben azzal a nővel: az lesz a te átkod. Isten irgalma legyen veled.
Anna megfordult s csendesen távozott a szobája felé. Még egyszer megállt az ajtóban és visszafordult. Összekulcsolta a kezeit. Az igaz fájdalom hangján kiálta föl:
– Fiam! Édes fiam! Esdeklek hozzád.
– Hajthatlan vagyok. Rikácsolá az, karjait összefonva a mellén s úgy állt ebben a törhetlen jellemű stereotyp poziturában, míg a báróné be nem tette maga után az ajtót. Vasból vagyok.
Hanem aztán egyszerre megszünt vasból lenni, a mint a középső ajtó megnyilt. Pedig csak egy öt láb magas emberke lépett a szobába.
Az volt a megyefőnök.
Lebegut Ottokár három év óta volt már e nevezetes Bezirknek a főnöke. Abban külömbözött a többitől, hogy szeretett alkalmazkodni az itteni lakossághoz és szokásokhoz. A magyar nyelvet is elsajátítá, s azt minden alkalommal használta; hibás kiejtéssel, de helyes syntaxissal.
Kedélyes kicsi emberke volt. Gömbölyű arcza, piros ábrázatja, hirtelen szőke haja hegyes üstökbe csavarintva, kurta kis bajusza, mely nem ért a száj szögletéig, s ahhoz kifli forma pofaszakáll incselkedett az arcza közepén. Tisztességes hosszú tubákszin kabátot viselt, s annak a gomblyukában veres érdemrend-szalagot.
– Jó reggelt! jó reggelt! Mondá beköszöntve.
E varázshangra a törhetlen vasember egyszerre kétrétt görnyedt.
– Ah, méltóságos megyefőnök úr! Milyen kiváló szerencse! Ezer bocsánat, hogy ilyen negligeéeben talál. Azonnal, azonnal!
S nagy sietve kapkodva veté le a bársony hálókabátot s rántá fel a fekete salonrokkot, nem mulasztva el folyvást hajlongni, bókolni.
A megyefőnök úr pedig azzal volt elfoglalva, hogy erősen szitt egy szivart, mely nem akart a hatóságnak engedelmeskedni.
– Kialudt, kialudt. Szivhatom, szivhatom. Nem szelel, nem szelel.
A megyefőnök úrnak az a szokása volt, hogy a szavakat gyakran megduplázva ejté, a mi külömben nem kellemetlen. Az operában gyakran halljuk ezt. Ő maga természetesen nem vette ezt észre.
Simon báró készséggel futott a gyufatartóhoz s sietett tüzet gyujtani s azzal a főnök úr szivarját működésbe hozni.
De biz az tovább is megmaradt a passziv ellentállásnál.
– Átkozott szivar! Úgy hivják, hogy dragaderos, dragaderos. Eleinte azt hittem, hogy spanyol szó spanyol szó, mikor aztán magyarul megtanultam, megtanultam, akkor megtudtam, hogy magyarul van; azt teszi, hogy «drága, de rossz; drága de rossz!»
– Szolgálhatok? Talán ez jobb lesz? Kinálkozék Simon báró, az iróasztala kis fiókjából elővéve egy világos pettyes szivart. Mindjárt gyufával is szolgált.
Lebegut Ottokár úr elvette az ajándék szivart, a magáét kioltá s a zsebébe tette, aztán kerekre nyilt szemekkel megnézte a kapottat, meggyujtotta, egyet huzott belőle, a füstöt kifujta, azután a tenyerével az arcza felé vissza terelte, ajkait gömbölyűre csücsöríté s egy ravasz oldalpillantást vetve Simon báró felé, fejcsóválva mondá:
– Ej, ej, ej, ej, ej, ej! Csempészett szivar? Csempészett szivar?
– Konfiskált szivar. Igazítá helyre a balvéleményt Simon.
– Nagyon jó, nagyon jó. Ezután minden reggel idejövök kollaudálni, kollaudálni.
– Legyen szerencsém, legyen szerencsém.
Már Simon báró is duplázta a szót. Lehet, hogy ragad önkénytelen ez a beszédmodor, de az is feltehető, hogy csupa kedvkeresésből tette.
A főnök urnak nagyon derült kedve volt. Valami adoma furta az oldalát, a mihez embert keresett.
– Nagyon nevetnem kell, nevetnem kell ezeken az idegeneken, idegeneken, a kik még nem tudnak a nép nyelvén, a nép nyelvén. Az a cseh járásbiró,3) a Mikuláj, a minap egy kriminalitásban inkvirál, inkvirál. Kérdezi a delinkvenstől, delinkvenstől, ki volt még ott rajta kívül? Azt mondja, nem volt ott más, csak a komondor, csak a komondor. Azt mondja erre a Mikuláj, a Mikuláj: «Komondor lépjen be! Komondor lépjen be!» Hahaha! Azt hitte a Mikuláj: valami «komandőr».
Simon báró is erőltette a nevetést. Ostobaság volt. De ha a főnök úr anekdotázik, akkor muszáj nevetni.
– Igazán nevetni való! nevetni való.
A főnök úr nagyot nézett rá s elkomolyodott. Gondolta magában, de furcsa szokása van ennek a szekretáriusnak: minden szót kétszer mond el, kétszer mond el.
Rátért a tárgyra.
– Hát ezuttal a feleségem küldött, a feleségem küldött, a báró urhoz. Még nem tetszett vele beszélni. Nem is lehet, nem is lehet. Áldott teremtés, áldott teremtés. Süket és néma, süket és néma. Hanem igen jól tudja készíteni a Nudlpflanzlt, a Nudlpflanzlt. S ez az én Leibspeisom, az én Leibspeisom.
– Én is imádom.
– Ma az lesz ebédre. És ebéd után a feleségemmel Langepuffpartie.
– Az nekem passzióm.
Igazán jó fiú ez a bárócska!
– Szabad refarálnom a beadványokról?
– Ráérünk, ráérünk! Monda a főnök. Nem kell sietni! Ez a regula. Inkább még én is hoztam egy irást, a mivel tudom, hogy meg fogom örvendeztetni kedves barátocskám.
«Kedves barátocskám!» mondá magában Simon báró. Ez bizonyosan előléptetésem.
– Oh kérem! Mindig hálásan emlékezem pártfogó kegyességére a méltóságos urnak.
A megyefőnök kigombolta a kabátját s előhuzott a zsebéből egy paksamétát.
– Kellemetlen história! Nagyon kellemetlen. A báró úr bátyja, gróf Bárdy Zoltán, valami nagyon kompromittáló levelet irt külföldre, külföldre, kompromittáló levelet. A titkos megbizottja, a kire a levelet bizta, átadta azt nékünk. Itt van az akta: a species facti. Ennek az alapján én nekem gróf Bárdy Zoltánt rögtön el kellene fogatni, elfogatni, haditörvényszék elé állíttatni. Tíz évi sánczfogság és birtokvesztés lenne jutalma, lenne jutalma. Én azonban, tekintve a rokonságot; a báró úr testvére, testvére, mondok, ne csináljunk belőle lármát, belőle lármát. Mai világban sok a delátor, sok a delátor. Csunya egy fajzat! Simitsuk el a dolgot, simitsuk el a dolgot. Fogja barátocskám ezt az irást. Vegye elő négy szem között az urabátyját. Vigyázzon magára, meg ne üsse a lábát, üsse a lábát! Az egész levelet aztán dobja a tűzbe, dobja a tűzbe. Nem kell protokollumba vezetni. Szeretem a békességet. Igazság helyett kegyelmet, kegyelmet. Ez az én elvem, az elvem.
Simon báró fanyar képet csinált az egész dologhoz. Jobb szerette volna, ha a főnök az előléptetési decretumát huzta volna elő a zsebéből. Beletekintett az átadott irásba s átfutott rajta.
– Fölöttébb lekötelez méltóságod ezzel a nagy grácziájával. Bátyámuram igazán nagy bajba keverhette volna magát ezzel a levéllel. Az amerikai dollárjegyekről van benne szó. Flagrans perduellió! Én azonban, mint afféle subalternus hivatalnok, nem tehetem azt a saját hajlandóságomból, hogy egy ilyen kezembe akadt ügyiratot, csupa testvéri szeretetből, a rendes útjáról félretérítsek; hanem ha méltóságod kegyeskedik ide az akta szögletére ráirni ezzel a kék plajbászszal, hogy «supprimatur». Legalább ha megmutatom a gróf urnak, majd az is abbahagyja az élczelődést az új hivatalnokokra.
– Hagyja el! A kik élczelnek, jó emberek, jó emberek. Voltam én már olyanok között is, a kik szembe hizelkednek, hátul leszurkálnak, hátul leszurkálnak.
S azzal egész jóhiszeműleg ráirta az ügyirat hátára a maga ismeretes hátradülő irásjegyeivel a hivatalos «supprimatur»-t (Elfojtandó).
E mellett teljes tudatával birva annak a jó szolgálatnak, a mit e discrét eljárásával tett a báró családja grófi ágának, még egyszer igénybe vette azt a szivarrejtő fiókot egy pettyegetett havanna erejéig.
Régi közmondás, hogy «apró ajándékok tartják fenn a jóbarátságot».
Megint nyilt a középső ajtó s bejelentetlenül lépett be valaki.
(Ilyen baj az, ha az irodaszolga ex abruptó mondja fel a szolgálatot.)
A belépő azonban, a mint észrevette a megyefőnököt, vissza akart huzódni.
– Ezer bocsánat! Nem tudtam, hogy a megyefőnök úr itt van. Senki sincs az előszobában.
– Csak az én kalucsniaim. Tessék bejönni. Kiálta eléje a főnök. Nincs semmi titkos dolgunk, titkos dolgunk. Lupus in fabula, lupus in fabula. Épen gróf Bárdy úrról beszéltünk.
Bárdy Zoltán gróf mostoha testvére volt Lenke Simon bárónak.
Két ellentétesebb alakot alig lehetne képzelni.
Zoltán athletai termete, mely közel egy öles lehetett, teljes összhangban volt szelid férfias arczával. Határozott, egyforma jellemre valló vonásai voltak, nyugodt tekintete, sötétszőke haja és szakálla. Az egész arcznak nagy hasonlatossága volt az anyjáéhoz. Európai öltözetet viselt, minden különlegesség nélkül. Daczára annak, hogy olyan kurucz hirben állt, nem volt se veres nyakravalója, se halálfej melltűje.
– Rólam méltóztattak beszélni? kérdé csodálkozva. Hogyan ért ez a szerencse?
Lebegut Ottokár megkinálta a grófot a szivartárczájával.
– Szabad szolgálnom egy szivarral, egy szivarral?
– Köszönöm. Én nem szivarozom.
– No hát erről beszéltünk, erről beszéltünk. Hogy a gróf úr, a mióta a trafikát behozták, a trafikát behozták, nem dohányzik többet. Én bámulom Mucius Scaevolát, Mucius Scaevolát; de jobban bámulom azt a magyart, ki a tyrannismus boszujára lemond a dohányzásról, lemond a dohányzásról.
– Hát már én ilyen vagyok.
– Magukra hagyom önöket uraim, uraim.
Azzal felszedte az esernyőjét, kalapját a megyefőnök és távozni készült. Látszott az arczán, hogy szeretne is kezet nyujtani a grófnak, de fél is tőle. Ez karakán ficzkó! Mindenki tudja róla, hogy mikor Bécsben találkozott egy ünnepélyen a mindenható miniszterrel, ki hajdan ügyvédje volt, azzal szólítá meg: «nun lieber Doktor (!), was haben Sie neues vor?»
Zoltán gróf azonban észrevette a tétovázást s őszinte nyájassággal nyujtá a távozni készülő elé a kezét.
A mit aztán Lebegut egész elérzékenyülten fogadott, mind a két kézzel megszorongatva s háromszor is megrázva.
– Gróf úr! Gróf úr! Csak annyit mondok, csak annyit mondok…
Azzal kiment az ajtón, az előszobában kiabálva:
– János! Johann! A kalucsniaim.
De biz ott se János, se Johann nem jött elő, magának kellett felhuzni a sárellenző telekes-bocskorait.
– Jó napot öcsém. Monda Zoltán, egy karszékbe leereszkedve.
Simon nem hagyhatta észrevétel nélkül, hogy «de nagyon megszorongattad a kezét a megyefőnöknek».
– Ez egy becsületes idegen hivatalnok, a ki a kötelességét teljesiti.
– Az «idegen» szó nekem volt apostrofálva?
– Semmi vonatkozás nem volt benne. Én most te hozzád egy igen kényes és bizalmas ügyben jövök s mint testvér testvérhez akarok veled beszélni.
Simon féloldalt sandított Zoltánra.
– Azt előre is kijelentem, hogy ha Arankáról akarsz beszélni, én veszem a kalapomat s itt hagylak egyedül a szobámban.
– Egy szót sem fogok szólni a «te» Arankádról. Hanem elmondom neked a saját életem tragikomediáját, a miben senki sem lesz nevetségessé, csak én magam. Hogy megtudjam róla a véleményedet. Ezt megengeded, úgy-e? Te olyan higgadt, komoly férfiu vagy, hogy bölcs itéletet mondhatsz az én hebehurgyaságom fölött.
– Hallgatok rá.
– Mikor én olyan idős voltam, mint te most, én is halálig szerelmes voltam. Ugy látszik, hogy mind a ketten «aus dem Geschlechte Azra» vagyunk, a kik meghalnak, ha szeretnek. (Lásd Heine.) Ideálszépség volt, márványból kifaragva sem láttam soha mássát.
– De eleven márványnak! És a mellett szellemes, csupa bűbáj, szikrázó elmésség, ha rá jött a kedve, szilaj volt, mint egy menád; ha meg a mélaság szállta meg, tul emelkedett a földön s magával vitt. Azt csinált belőlem, a mit akart. Szentföldre vándorló zarándokot, vagy Fra Diavolót. S úgy tapasztaltam, hogy ő is szenvedélyesen szeret engem.
– Nem tetted próbára?
– Dehogy nem. Mind fényesen kiállta. Ez tartott két évig. Paradicsomi élet volt. Ki is vettem a jussomat a gyönyörből ez alatt az egész életre; úgy, hogy utóbbra semmi sem maradt. Te akkoriban külföldi egyetemen voltál, minderről nem tudsz semmit. Mi örök hűséget esküdtünk egymásnak s én megfogadtam az imádottamnak, hogy a mint nagykoruvá leszek, azonnal nőül fogom venni. Addig is elláttam minden kényelemmel és pompával s a miatt csináltam annyi adósságot, hogy a mama nyilvános tiltakozást bocsátott közre a megzabolázásom végett.
– Anyánk haragudott e viszonyért?
– No de mennyire! Fenyegetőzött, hogy elhagyja a házat, ha akarata ellenére ide hozom a mátkámat. Meg is átkozott, ha jól tudom.
– Veled is így bánt?
– Természetesen. Csakhogy én rászolgáltam, mert én korhely, garázda, tékozló fiu voltam, nem ilyen józan, szorgalmas, munkás ifju, mint te. Hát persze ezek a mamák azt szeretnék, ha az ember valami szükmellü, vérszegény, klastromban nevelt imádkozó bábot hozna nekik a házhoz, a ki fölött szuverén jogaikat gyakorolhatnák! Haha!
Simonnak egészen inye szerint volt ez a beszéd! Ő is tódított rajta, nevetve.
– És a kinek legalább három ezer hold várandósága van s hét őse apa-anyai ágon. Haha!
– Hanem én hát ebben a tárgyban nem hagytam a fejemmel beszélni; megmondtam magyarán a grófnőnek, hogy ha nem tetszik neki a nő, a kit feleségül veszek, visszavonulhat a falusi kastélyába s ott uralkodhatik minden élők fölött.
– No úgy-e? Kapott rajta Simon.
– Az volt hozzá a végszavam, hogy «hajthatatlan vagyok!»
Simonnak tágult a keble. Vannak közös családi tulajdonságok. «Erély a mamával szemben.»
– Mielőtt azonban a nagykoruságomat elértem volna, kiütött az országban az a szerencsétlen mozgalom, melybe aztán magam is belekeveredtem.
– Nem tudtál külföldre menni?
– Nem tudom én azt megmondani, mi volt? Valami szent düh, valami járvány, a mi az embert meglepte. Felcsaptam huszárnak. Tetszett az a nyalka egyenruha, aztán meg a könnyelmü tábori élet, a veszélylyel járó izgalom, kalandos csatározások, strapácziák utáni dinomdánom. Egy néhány derék ütközetben is részt vettem. Tudod, ez a legélvezetesebb neme a sportnak. Félig medvevadászat, félig akadályverseny, a mellett párbaj en masse.
– Egyikhez sincs kedvem.
– Mikor aztán vége volt a hajczihőnek, akkor besoroztak a császári seregbe, elvittek Lombardiába, megismertem a szép Olaszországot, ingyen, a császár kenyerén.
– Hát a mátkád?
– No hisz arról akarok beszélni. Ez alatt folyvást levelezésben álltam az én jegyesemmel. Leveleink áradoznak a szerelemtől s annak minden édes fájdalmaitól. Mikor aztán megkaptam az obsitomat, vágtattam a szenvedély tüzes szekerén haza a mi városunkba. Itt aztán nagy bámulatomra értesültem róla, hogy az én ideálom réges-régen, rögtön a harcz bevégezte után, az uj rend beálltával, a legbensőbb baráti viszonyba lépett azzal az emberrel, a kit én a világon legjobban gyülölök s a ki olyan magasan áll fölöttem, hogy megtorlást nem vehetek rajta. S ez a szirén ez egész idő alatt folyvást irta hozzám a szenvedélytől lángoló leveleket, sőt a miniatür arczképét is megküldte, a legeszményibb jelmezben. A levelei mind itt vannak ebben a tárczában, az arczképe a tárcza borítékán. Most adj nekem tanácsot, öcsém, mit tegyek én ezzel a nővel?
Ezzel odanyujtá a zsebéből kivett tárczát Simonnak.
Ilyen lehet a viperacsipés hatása, mint mikor Simon azt az arczképet meglátta.
– Ez Aranka!
– Én nem mondtam ki a nevét, szólt a gróf hidegvérrel,
– Miért adtad ezt a tárczát a kezembe?
– A tárcza le van pecsételve. Egészen rád van hagyva, hogy fölbontsd-e, vagy fölbontatlanul hagyd? Ha akarod, megismered a tartalmát, ha nem akarod, tárczástul, arczképestül a tüzbe dobod.
– Ez szép kelepcze volt tőled!
– Őszintén megmondtam, hogy én csak a saját tragikomédiámról fogok beszélni, ha akarsz, okulsz rajta, ha nem akarsz, nem okulsz.
Simon végig járt a szobában s azután karjait összefonva a mellén, odaállt a bátyja elé.
– Mondd meg, miért akarjátok ti a grófnővel együtt, minden kigondolható furfanggal utját állani az én házasságomnak Arankával?
– Megmondom öcsém. Nem foglalok el holmi erkölcsprédikátori pulpitust. Én a szerelemben nem ismerem a különbséget az erény és a bün között. Mi férfiak annyiszor elbukunk ebben, hogy semmi jogunk sincs a nők fölött törvényszéket ülni. A szívnek mindig igazsága van.
– Hát akkor mi bajod velem?
– De ennek a hölgynek nincs szíve. Ennek minden izében hideg kiszámító ész lakik. Nincs szenvedélye; csak tervei vannak. Téged azért választott ki jövendőbelijének, hogy elfogadható állást szerezzen magának a világban. Ezt az állást azután ő majd más összeköttetéseinél fogva folyvást magasabbra fogja emelni. Téged tolni fog egyik rangfokról a másikra, csak azért, hogy önmagát emelje fölfelé.
Simon báró most már egészen visszanyerte nyugodtságát.
– Hát a mit most elmondtál, ez az én programmom. Rémképet akartál elém festeni s eltaláltad az én prospektusomat. Apám után szegény vagyok, anyám az első férje utáni özvegyi jogon élvezi a birtokát, a míg él. Nekem az eszem után kell megélnem. Katona nem lehetek, mert ahhoz hiányzik a személyes bátorság nálam. Ideges vagyok. Vagy nem tudom mi lelt? Nincs a véremben a vitézkedés. Állami szolgálatba kell állnom. Ez most gyülöletes dolog. A patrioták nem akarnak állami hivatalba lépni. És így előttem egy üres pálya nyilik meg, melyen kevés a versenytárs s a hol azzal a szerény tehetséggel és tanulmánnyal is mehetek előre, a mi nekem jutott. De én gyorsan akarok előre haladni. Nem kérdezem, kinek a keze az, a ki emelkedni segít? Ha asszonykéz, annál jobb. Akár merre nézek, azt látom, hogy a patriotáskodás, az ábrándkergetés minden nemesi családot tönkre tesz. Próbáljuk meg az ellenkező utat, hátha a hűség, a szolgálatkészség jobban czélhoz vezet? Anyám azért ellenzi Arankával kötendő házasságomat, mert a hölgy szegény; te felvilágosítottál róla, hogy Arankának «hozománya» van!
Zoltán felállt és megfogta Simonnak a kezét.
– Még egy szót öcsém. Ez lesz az utolsó. Nem beszélek semmi nőről többet. Mi mostoha testvérek vagyunk. Csak anyánk ugyanaz. A te atyád derék tábornok volt, de vagyontalan. Az én apám szép ősi birtokot hagyott rám. Van kényelmes kastélyom jól felszerelt birtokkal. Ennek a jövedelme mind a kettőnket uri módon eltart. Jőjj oda velem. Hagyjuk itt a várost. Menjünk gazdálkodni. Én megosztom veled a jövedelmemet. Házasodni sohasem fogok, elég tanulmányom volt eddig a nők világából. Ha meghalok, egész vagyonom te rád száll. Azt mondád: gyorsan akarsz emelkedni. No hát én egyszerre urrá emellek. Azt mondád: nem kérded, kinek a keze segít előre? elfogadod. No hát itt a testvéred keze! Elfogadod?
Simon indulatosan rántotta ki a kezét Zoltán kezéből. Cholerikus félnevető hangon beszélt.
– Más szóval: én hagyjak itt most minden munkát, rangot, hivatást? Menjek ki az erdőre bus magyarnak? Kergessek nyulat, őzet? Neveljek agarat, kopót? Tanítsak csikót hámba, nyereg alá? Szaladjak az oláh fáták katrinczái után? Tagadjam el, hogy irni-olvasni tudok; mindenre mondjam azt, hogy «niksz tájts!» Üssem a filkót a vad czimborákkal napestig robotban s szidjam a németet, mikor nem hallja? Igyam le magam a pajtások kedveért félholtra, s mikor józan vagyok, építsem a fellegvárakat a jég hátára s várjam a külföldi messiást, a ki a régi szabadságot ezüst tálczán, megsülve, elénk hozza? Addig is énekeljem a szózatot, meg a «dárum madárum» nótát? Mondjak toasztokat, a mik a félvilágnak hadat izennek. S azzal fussak a berekbe, ha egy zsandár sisakját megpillantom? Hisz ettől én megőrülök!
Zoltán lecsüggeszté a fejét, de még nem adta fel a sakkjátszmát.
– Hát sok igazat mondtál, bruder, a magad szempontjából. Te arról nem tehetsz, hogy hazáról, nemzetről nincsen fogalmad. Külföldön nevelkedtél gyermekkorod óta. A mi fájdalmainkat nem érzed s én azokat beléd nem olthatom. Magas ambiczióid vannak, legyenek. Munkád, eszed után akarsz megélni. Helyeslem. De akkor térj át a helyes utra. Te iskolai tanulmányaidat nem fejezted be. Diplomád sincs. Eredj hát vissza az egyetemre s szerezd meg a doktori kalapot. A «doktor» czím külömb az excellencziásnál. Légy jogtudós. Ne maradj itt ebben a kis szük hazában. Települj le Bécsben. Lesz hired, állásod, jövedelmed. A míg kell, pénztáram nyitva áll előtted. Ha ágens fogsz lenni, megszerzem számodra valamennyi ismerősöm megbizását. Vagy válaszsz bármi életpályát: légy orvos, mérnök, építész. Légy uzsorás! Csak ne légy a mi üldözőnk! Ne légy a mi elnyomóink kezében vak eszköz! Ha az idegen sujt bennünket a korbácscsal, egyszer fáj, elfelejtjük; de ha a vérünkből való vér kezében van a korbács, annak az ütése éget és el nem mulik soha! Hadd vegyem ki ezt a kezedből, öcsém.
Meleg hangon mondott meleg szavak voltak! De hát az amfibiumoknak az a sajátságuk, hogy ha szerelmeskednek is, ha dühbe jönnek is, azért a vérük csak hideg marad. (Talán ez a fekete vér?)
Simon a tükör elé állt a haját helyreigazítani. Azután eszébe jutott, hogy a zsebórája nincs felhuzva, azt felhuzta. Csak azután reflektált a mondottakra.
– Kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a nagylelküségedet bámuljam-e inkább, vagy a könnyüvérüségedet? Képesnek hiszlek rá, hogy a mi szót most olyan könnyen odavetettél, azt meg is fogod tartani. Ámde én óvatosabb vagyok a szavam lekötésében. Igaz, hogy te most egyike vagy az első nagybirtokosoknak a koronaországban; de egy meggondolatlan lépés egy óra alatt megfoszthat minden birtokodtól s téged fogolylyá s engem földönfutová tehet.
Zoltán megütközve tekinte az öcscsére.
– Mit gondolsz öcsém? nem értelek.
Simon erre határozott mozdulattal lépett Zoltán elé s vállára tette a kezét.
– Te most is összeesküvésen töröd a fejed!
– Én? Badarság! Mért esküdnénk össze mi magyarok? Hiszen mind egyetértünk!
– Tagadni szokás azt; de mi jól vagyunk értesülve. Itt egy messzeágazó összeesküvés van.
– Akkor az olyan finomul van szőve, hogy én egy szálát sem látom.
– Nem állsz levelezésben az emigráczióval?
– Soha! Egy betüt sem irtam senkinek.
– Nemesi szavamra!
Simon egy lépést tett az iróasztala felé, hogy fölvegye azt az iratot, a mit Lebegut rábizott s Zoltánnak a szeme elé tartsa. Hanem aztán feleuton mást gondolt, abbahagyta.
(Akkor a többi is ámítás volt, a mit beszélt, ha ezt eltagadja).
Megnézte az óráját. S azzal hivatalos lagymatagsággal mondá:
– Gróf úr! Ugy hiszem, ez az ügy be van fejezve. Engem hivatalos teendőim szólítanak. Volt szerencsém!
Azzal leült az iróasztalához.
Bárdy Zoltán is vette a kalapját s távozott.
– Üdv önnel, uram. S azzal fölcsapta a kalapját még a szobában.
… Az ajtóban csaknem összeütődött egy sietve belépő hölgygyel, a ki előtt aztán sietve lekapta megint a föltett kalapját.
… Aranka volt az.
Zoltán háromszor meghajtotta magát a hölgy előtt, a míg az ajtón kilépett; a hölgy büszke fejbólintással fogadta az üvözlést. Egy szót sem szóltak egymáshoz köszöntés fejében. A hölgy egy helyben állt addig, a míg Zoltán be nem tette maga után az ajtót. Akkor sebesen előre jött Simonhoz, a kinek épen csak annyi ideje maradt az alatt, a míg Aranka daczosan a szeme közé nézett Zoltánnak, hogy azt a tárczát az ügyiratok közé elrejtse.
– Ez az ember én rólam beszélt! Lihegé a hölgy indulatosan.
Már maga a megjelenése mutatta, hogy ez valami soronkivüli hölgy. Az egész hölgyvilág krinolinban járt, utczákon, társaságokban csupa mozgó léggömböket lehetett látni, csak Aranka nem vette fel azt soha. Volt vakmerősége daczolni a rut divattal. Ő testhez tapadó öltönyt viselt, utczán mindig fehéret, a fejdisze is fehér volt, fátyolával az álla alatt keresztül kötve s ehhez a fehér klasszikus öltözethez az arcza oly feltünő ellentétet képezett. Barna, sötét, mint a beduin nőké, nagy mély tüzü, epedő szemekkel, fekete egyenes szemöldökökkel, vékony ajkakkal. Ha a szobában leveté a fátyolát, a fejét vállig levágott szénfekete haj repkedte körül, olyan volt, mint egy Rafael-angyal.
S mennyi kifejezés volt ebben a szintelen arczban! Még akkor is, ha a szemeit lehunyta. Ezt gyakran szokta tenni. Ha az ajkait összeszorítá s a szemeit lehunyta, azzal kinozni tudott.
Simont megzavarta ezzel a kérdéssel. Válasz helyett csak azt tudta hebegni: «Aranka!»
– Ne tagadd! Az ő arczából láttam, hogy beszélt s a tiedből olvastam, hogy te azt meghallgattad.
– De visszautasítám.
– Elmondta, hogy egykor az ő szeretője voltam, most pedig a halálos ellenségeé vagyok, a koronaország despotájáé.
– Ravasz furfanggal csalt bele, hogy meghallgassam.
– Most hát én kényszerítelek, hogy hallgass meg engem. Hallgasd meg az én védelmemet s légy itélő birám.
– Nem, Aranka!
– De igen. Én ismerem a vádat. S ha egy nő vádolva van, az már el van itélve. A társadalom kegyetlen törvényszék. Az apagyilkos számára van védelem, a nő számára nincs. A kit a vésztörvényszék elitél, még appellálhat, még remélhet kegyelmet, várhatja, hogy fogsága majd letelik s akkor szabad lesz; de a nő, a kit a társadalom elitélt, nem várhat kegyelmet, az életfogytig el van itélve, annak csak egy appellátája van, ahhoz az emberhez, a kit szeret. Tehát hallgass ki.
Simon megfogta Aranka kezét s le akarta ültetni a pamlagra.
– Nem. A vádlott állva beszél. Te ülj le az asztalodhoz. Lám a feszület is ott van már.
Simon elfanyalodva ült le, nem az asztalához, hanem a pamlagra. Az egész következő jelenethez nem volt semmi kedve. Tudta ő jól, hogy «kit» vesz el. Alapjában skeptikus volt, csupán a kiváncsiság ösztönzé, hogy vajjon mit tud egy merész nő fantaziája elővarázsolni, mikor a látszatot meg akarja menteni.
Aranka drámai poseba helyezte magát, két leeresztett kezét összetéve. Akár csak Norma az utolsó scénában: «Most tehát ismerj meg engem»!
– Nevem Arnóti Zsófia. Az Aranka nevet a bérmálásban kaptam. Huszonöt éves vagyok, római katholikus hajadon. Atyám regens chori volt, vagyontalan. Anyámat korán elvesztettem. Gyermekkoromban tanítottak varrni, hímezni; pénzért dolgoztam. Szép hangom volt, atyám zenemester, megtanított énekelni. A templomban énekeltem nagy ünnepek alkalmával a legnehezebb oratoriumokat. Tizenhat éves voltam, mikor legelőször találkoztam Bárdy Zoltán gróffal. Ő akkor kezdett el a világban szerepelni. Szomorú volt a találkozás, atyám temetésén. A gróf volt az egyház patronusa. A legelső találkozásnál felajánlotta, hogy menjek az özvegy bárónéhoz társalkodónőnek; én elfogadtam. A bároné igen kegyesen bánt velem, úgy tekintett ő és a rokonsága, mint családtagot. Az egész háztartás rám lett bízva. Gondolhatod, hogy a hol egy fiatal férfi és egy ifjú leány vannak együtt egy háznál, mennyi ártatlannak tetsző bizalmaskodás történik meg ottan. Egyszer a báróné észrevette, hogy ő irányomban nemcsak anya, hanem annál több: anyós. Heves jelenetek következtek az anya és a fiú között, a miknek a következése az lett, hogy nekem el kellett hagynom a házat. A gróf azonban esküvel fogadta, hogy nőül fog venni, mihelyt nagykorúságát eléri. Odáig azonban még évek voltak hátra. Nekem addig is valami állás kellett a világban. A gróf rávett, hogy menjek a szinházhoz, a míg nőül vehet. Rövid időn a közönség kedvencze lettem. Külföldre is hivtak s ha a fényes ajánlatok valamelyikét elfogadtam volna (a leveleket megláthatod nálam), most világhirű művésznő lehetnék, nekem is ritka nagyterjedelmű althangom van, mint Alboninak volt. A gróf nem bocsátott el. Körülvett pompával, úri kényelemmel. Ellenben a báróné minden eszközt elővett (elismerem, hogy tisztességes eszközöket), hogy innen eltávolítson. Saját költségén ide hozatta a külföldi imprezáriókat, hogy hallgassák meg az énekemet: rá akart venni, hogy bécsi vagy párisi énekmesterhez menjek tanulni. Nem fogadtam el, hű maradtam a grófnak adott igéretemhez. Ekkor kiütött az a szerencsétlen belháború, melybe a gróf is belekeveredett s melynek az lett a vége, hogy az egész ország megbukott, minden társadalmi rend fölfordult s mely az én vőlegényemet is elszakítá tőlem. Így mondta el a gróf előtted?
– Így mondta.
Még eddig igazat beszélt a nő.
– Fél évig hírt sem hallottam a grófról. Elhiszem, hogy az nem az ő hibája volt. Az egész társadalom szét volt robbantva. Egy ismerős alak nem volt a székvárosban. Én, ki éveken át kényelemhez, úri életmódhoz voltam szoktatva, ott álltam a legszomorúbb inség országútján. Egy szép leány, a ki éhezik.
– De hiszen megmaradt a művészeted.
– Épen ez volt sorsomnak a lidérczfénye, vagy talán vezércsillaga. Kérdezhetnéd, hogy miért nem mentem hát külföldre, a hová oly nagyon hivtak? Azért, mert a forradalmak idejében a külföldi művészeti vállalkozók is mind megbuktak és azután, mert még mindig bíztam a vőlegényem adott szavában. S vártam, hogy visszajön. Addig is itt akartam maradni és daczolni a czifra nyomorúsággal. A fegyverzaj elcsöndesülte után összeverődött megint innen-onnan egy szinész-trupp; ledobták a honvédruhát, leborotválták az arczukat s ismét beálltak komédiásnak. De ám az új rend mellett a komédiázáshoz felsőbb engedély is kell. S kinek legyen elég erős szive a koronaország félelmetes deszpotájának a szine elé járulni, a kinek kegyetlen híre megelőzte az érkezését? Senki sem mert eléje kerülni a konczesszió kérvényével. Engem biztattak föl, hogy tegyem meg. S én fölkerestem a hatalmas nagy urat. És találtam a dölyfös zsarnok helyett egy udvarias gentlemant, a ki a kérésemet nyugodtan végig hallgatta; rögtön aláirta az engedély-okmányt, maga elvezetett az irodájába, a hol azt hitelesítették, aztán az előszoba ajtajáig kikisért s azzal bocsátott el, hogy bármikor legyen valami teljesíthető kivánságom, mindenkor szivesen fogja azt pártolni. Hát nem mutatsz még ajtót előttem?
Válasz helyett Simon megfogta Aranka kezét s gyöngéden oda vonta a leányt maga mellé a pamlagra.
– Kérlek, mondjad tovább.
– Én diadallal tértem vissza a szinész-trupphoz a kivivott konczesszióval a kezemben. S ezzel a diadallal lett megalapítva a rossz hírem. Ettől fogva akárkinek volt valami baja, kivánsága, az mind engem kért fel közbenjárónak a hatalmas férfiúnál. Hány embernek nyitottam meg a börtöne ajtaját! Hány embert szabadítottam meg a bujdosásból! Hány gyászoló háznak adtam vissza a családapát! Hány elbukott embert segítettem új életpályához! Hány nemzeti intézetnek eszközöltem ki a szabad fejlődhetést! Hány nyomorultnak adattam vissza elkobzott vagyonát! És mindannyian, a kikkel jót tettem, siettek elhiresztelni felőlem, hogy «Könnyű neki, mert a zsarnoknak kedvese!» Ezt hallotta felőlem a gróf, mikor Olaszországból visszaérkezett. De hogy ehhez a visszatéréshez én nyitottam neki útat, azt nem tudta meg soha. Ha ekkor odajött volna hozzám vádolni, szemrehányást tenni, akkor neki mondtam volna: hallgass ki s aztán ments fel, vagy ölj meg! De ő felém se jött. A kósza hírre elitélt, megvetett, kikerült. Mindent elmondtam, most törd ketté a pálczát fölöttem, ha bűnösnek találsz.
Simon e szóknál fölkelt Aranka mellől, az iróasztalához lépett s előhuzva az ügyiratok közé dugott arczképes tárczát, oda nyujtá azt Arankának.
– Itt a válaszom. Zoltán bátya itt hagyta nálam ezt a tárczát, lepecsételve, melyben annak a hölgynek a hozzáirt levelei vannak, a kinek a történetét előttem, a név említése nélkül, mondta volt el s én csak ez arczképről, mely a tárcza borítékán látható, tudtam meg, ki az? Rám hagyta, hogy bontsam fel a tárczát s olvassam el a tartalmát, vagy dobjam a tűzbe olvasatlanul.
– Még ez a kegyetlenség is! kiálta fel indulatosan Aranka. (De barna arcza még ekkor sem lett pirossá.)
– Én az egészet felbontatlanul átadom neked.
Azok a nagy szemek milyet villámlottak.
– Ezt még meghálálhatom! rebegé, elvéve a tárczát. A fenyegető arczkifejezés meghazudtolta a szót.
Simon megszorítá Aranka kezét.
– Ma tudattam a grófnővel nősülési elhatározásomat. A levelet is látta, melyben kezedet megkérem.
– Én is tettem valamit, hogy azt előmozdítsam. Én is hoztam a számodra meglepetést.
Azzal kivett a kebeléből egy iratot s azt Simonnak nyujtá.
Simonnak örömre hajnalodó tekintete elárulá az irat tartalmát.
– Kineveztetésem irodafőnökké!
Ezért gyöngéden átölelé Arankát: «őrangyalom vagy!»
Aranka még fokozta a jótett becsét a helyzet fölfedezésével.
– Pedig bizony mondom, hogy mostanában nagyon rossz kedélyhangulatban van a főúr! Bátyádnak az az igazán kuruczos tréfája azzal a hajtóvadászat rendezéssel minden jó indulatát ellenkezőre fordította. Egy ilyen büszke főnemes, a ki megszokta, hogy hozzá hizelegve, vagy reszketve közelítsen mindenki, egy olyan emberre akad, a ki vele daczol s még hogyan daczol? úgy, hogy őt nevetségessé teszi. Te! Azt még egy szinpadi zsarnok sem sziveli el, hogy kinevessék!
– Hátha még azt a levelét látná a zseniális grófnak, a mit az imént adott át nekem a jámbor megyefőnök, hogy semmisítsem meg, akkor bátyám uram busásan visszakaphatná a tromfot a hajtóvadászatért.
– Levelét? kapott a szón Aranka.
Simon megbánta, hogy szólt.
– De mit beszélek én most hivatalos allotriákról? Mikor te itt vagy, enyim vagy, szeretsz! Azzal maga mellé vonta Arankát a kerevetre s megfogta a kezét a leánynak. S azután a fehér fátyolt feljebb húzta a fejéről, hogy jobban gyönyörködhessék az arczában. «Most már irodafőnök vagyok, most már beszélhetünk arról, hogy menyegzőnket mikor tartsuk meg?»
Aranka kibontakozott a gyöngéd ölelésből s fölkelt a pamlagról.
– Még nem, kedvesem. Még «csak» irodafőnök vagy. Kétezer forint fizetéssel. Ez még háztartásra nem elég. Ha én hozzád nőül megyek, a szinháznál többé nem maradhatok. Másunnan pedig jövedelmem nincs. Ha udvari szinháznál volnék, akkor lehetnék hivatalnok neje, az már «állás», de ez egy vándortrupp, mely nyáron faluzni megy. Azt pedig, hogy vendégszerepelni járjak, ismerve a világ nyelvét, talán te sem engednéd meg. Azért még várnod kell egy ideig. Ne nyugtalankodjál, nem sokáig. Pártfogónktól hallottam, hogy a kerületi főnököt rövid időn fölhivják Bécsbe, osztályfőnöknek a miniszteriumhoz.
Örömhír volt ez Simonnak!
– Akkor nagy előléptetés lesz! Lebegutot kinevezik kerületi főnöknek, én pedig elfoglalhatom az ő helyét, a megyei főnökséget.
Aranka szükebbre húzta a fátyolt az arcza körül, hogy csak a szem és a száj látszott ki belőle. A többi mind fehér rajta, csak ez a léleklakta folt sötét.
– Hátha még jobban is lehetne? suttogá. Azt mondtad, a megyefőnök a grófnak egy levelét adta át neked megsemmisítés végett, a mi ha illetékes kézbe kerülne, a grófnak nehéz megtorlást okozhatna a famozus hajtóvadászatért. Hadd lássam azt a levelet.
Simon fölvette az iróasztalról az egész ügyiratot s átadta Arankának.
A hölgy figyelemmel olvasott s kivül-belül megvizsgálta az összehajtott fölzetet.
– Hm! A megyefőnök azt jegyezte föl ez iratra, hogy «Supprimatur». Ha ez egy felsőbb hatalom kezébe kerülne, a gróf beleütné a fejét a felhőbe, a megyefőnök kapna egy nagy hivatalos orrot s maradna megyefőnöknek az előléptetéskor, te pedig az ő fején keresztül ugranál át a kerületi főnökségbe! Add ezt az iratot én nekem, a helyett, hogy a tűzbe dobnád, én téged kerületi főnökké teszlek. (Sugva tevé hozzá): És ennek a palotának az urává…
Simon letérdelt a nefitim leánya elé, térdeit átölelve.
– Istennőm vagy!
– Legyen eszed, sugá a hölgy. Még nem vagy itthon. Állj fel és írd meg a köszönő feliratot a Durchlauchthoz. Ma nem fogad el senkit. De a leveledet várja.
Ez rendes dolog. Simon azonnal az iróasztalához ült s új tollat tett a tollszárába, hogy egész kalligrafiával irhasson a magas pártfogójának. Természetesnek tartotta, hogy a hálálkodó levelet is ugyanazon posta vigye meg, a ki a kinevezési iratot idehozta.
Azalatt Arankának módjában volt a szobában szerteszét fürkészni. Leányoknak mulatság az, egy férfiszobát felkutatni.
Az álló iróasztalhoz is odament, a hol a kitárt protokollum feküdt a támlányon. Abba is belepillantott.
A legutolsó szám volt a Barkó Pál külföldre szóló útlevelének bejegyzése.
Arankának az egész arcza egyszerre átváltozott. Harag, elszörnyedés torzította el a vonásait. Ideges reszketegség állta el a termetét.
– Megbocsáss! lihegé. Csak irj tovább, nem várhatom meg a leveled. Tiz óra! A próbára kell sietnem. A viszontlátásig!
S azzal nem várva, hogy Simon kisérje, elsuhant a szobából s aztán futott a szinház felé, a hogy szoktak szinésznők futni az utczán, a kik elkéstek a próbáról.
– Siessen kisasszony, a próba már elkezdődött, rögtön a jelenése jön. Kiálta eléje az igazgató a szinfalak sikátorában.
– Ma nem énekelhetek. El vagyok rekedve.
– Ne tréfáljon kisasszony.
– Lehetetlen. Nem hallja? Egy csepp hangom sincs.
Csak úgy suttogva hápogott.
– Megüt a guta! Minden páholyjegy, minden zártszék elkelt.
– Adják mással a darabot.
– Mit? a Prófétát? Hát énekelheti Fidest a sopranistáné?
– Adják hát Ernánit.
– De a Durchlaucht express a Prófétát kivánta mai napra. Magas rangú vendégei vannak Bécsből.
– Várjanak holnapig. Akkorra majd kirekedek.
– Holnap drámai nap van. Holnapután pedig itthagy bennünket a karmester, megy Muszkaországba.
– Annál rosszabb rá nézve! Jőjjön a szinházi orvos, vizsgáljon meg.
Azzal berohant az öltözőbe, ott hagyta a directort, engedve neki találgatni, hogy kire nézve rosszabb az: a direktorra? a Durchlauchtra? vagy a karmesterre?
– Meg vagyunk lőve! rikácsolt a direktor a rendező elé. Capriciósa berekedt, nem énekel. Küldjön a doktorért.
A rendező tapasztalt férfiú volt és flegmatikus temperamentum.
– Nem doktor kell ennek, hanem valami más.
Azzal odament a sugólyuk födeléhez s hangtölcsért csinálva a rekvizitum jegyzékből, odatelefonozott a karmesternek.
– Gyere fel egy szóra Palkó barátom.
Barkó Pali volt a szinház karmestere.
– Ugyan kérlek, sugá a fülébe, mikor Pali előkerült, eredj be a primadonnához, s csinálj vele csodakurát, hogy ne legyen ma rekedt.
Aranka az öltözőben azt cselekedte, hogy levelet irt.
Mikor Pali belépett hozzá, mérgesen összetépte a levelet.
– Nagysád be van rekedve?
– Úgy! Csak nagyságolj! Miért nem kezded mindjárt a «fenséges»-en? Förmedt rá egészséges teli hangon a művésznő.
– Örömmel hallom, hogy a kisasszony hangja nem veszett el.
– Nem a hangom veszett el, hanem a lelkem.
– Majd megkeressük.
– Keresheted azt! Te vesztetted el!
– Drága nagysád.
(Aranka tegezte Palit, ez pedig nagyságolta a hölgyet. Ez így szokás a czigányoknál.)
– Te utazni készülsz Muszkaországba?
– Hisz ezt leghamarább megmondtam a kisasszonynak.
– Igen. Nekem mondtad meg legelőször, hogy meghivást kaptál Szentpétervárra. S én ugyanakkor közöltem veled az én titkomat, a mit még kivüled senki sem tud, hogy én is kaptam szintén Szentpétervárról igen kedvező ajánlatot. Milyen örömmel, milyen lelkesedéssel beszéltünk akkor arról, hogy egyszerre megnyilik előttünk a nagy világ. Nem koldulni fogunk ezután, hanem hódítani.
– Nagysád lelkesedett, de én nem. Rosszul emlékezik rá.
– No hát a saját extasisomban azt hittem, hogy te is örülsz! Hisz ebből a te mozdulatlan pofádból nem lehet kiolvasni semmit.
– De világosan beszéltem. Magam miatt is aggódom, bár én sokáig és alaposan kitanultam a zenét; nagysádra nézve azonban egyenesen megmondtam, hogy ha a nagyvilágban akar hódítani, elébb menjen fel Bécsbe s legalább egy esztendeig tanuljon egy jó énekmestertől.
– Ejh! Én tudok annyit, mint Alboni tudott! A hangom, megjelenésem biztosítja a diadalt.
– Akkor mehet nagysád Szentpétervárra.
– Mehet, nagysád, Szentpétervárra, ismétlé daczosan Aranka, utánozva Pali méla szólejtését. Ezt bolond nélkül is tudom. De mi másról beszéltünk akkor!
– Nagysád beszélt, én pedig hallgattam.
– Hallgattad, de nem mondtál ellent! Közös dicsőségről, megosztott koszorukról beszéltünk, művészi versenyről, mely neveinket egymás fölé helyezi, együtt átérzett isteni mámorról, mely erősebb sacramentum az oltár előtti eskünél! Beszéltünk arról, hogy lelkeinket a legerősebb lánczok, a művészdiadal koszorúi kötik majd össze! És most egyszerre elutazol.
– Én csak azt teszem, a miről beszéltünk. Elfogadtam a szerződést, s most sietek annak eleget tenni. Hát nagysád válaszolt valamit az orosz direktornak?
Aranka boszúsan tépte le a keztyűt a kezéről, hogy az oldalzsebéből kikeressen egy összehajtott levélkét, rózsaszin volt a papir.
– Elmondok neked mindent. Válaszúton állok. Rád bizom, hogy válaszsz, melyikre lépjek? Olvasd e levelet.
Pali olvasta a levelet s visszaadta azt.
– Lenke Simon báró nőül kéri nagysádat.
– Nos! Mit szólsz?
– Én szaladnék Szentpétervárra.
– Veled? Együtt ketten?
– Az útlevélnyerés soká tart; azt Bécsben kell láttamozni s én sietek.
– Beirathatsz a magad útlevelébe, mint útitársnődet.
Mint a tigris az áldozatát, úgy tartá Aranka a szemei igézetével megfogva a művészt.
– Oda már van valaki beirva.
– Kicsoda?
– A feleségem.
– A Citera? Hát őrült vagy te? Egy ostoba fabábot czepelni magaddal, a ki egy szót sem tud más nyelven, csak magyarúl, s azon is csak hülyeségeket mond! A feleségedet viszed magaddal külföldi művész útra, hogy legyen egy fájós oldalad, a mit mindenki sérthet? Gúny, nevetség tárgya akarsz lenni idegen országban? Hiszen itt sem mered emberek közé vinni a társadat, mert az arczod ég miatta.
– Úrnőm! Én keleti faj vagyok, mely nem beszél az asszonyáról soha.
Aranka megkapta hevesen a művész kezét s forró lehelletével égeté az arczát, midőn fülébe súgott:
– Hagyd itthon a nődet, s én veled megyek Oroszországba.
Barkó Pál arra fölemelte a fejét s komoly határozott hangon szólt:
– Már most azt a tanácsot adom önnek, kisasszony, hogy fogadja el a báró úr ajánlatát; ma pedig énekelje el szépen Fidest, hogy a Durchlaucht meg ne haragudjon. Én kezdem a nyitányt.
Aranka elállta az útját, nem bocsájtá ki az ajtón.
– Maradj még egy szóra. Azt mondtam, hogy válaszúton állok. Még nem mondtam el mindent. Bennem kétféle ördög lakik: egy jó, meg egy rossz. Démon mind a kettő. Az egyik őrült, lángoló szellem; a ki csak a jelennek él, csak a gyönyört keresi, feláldozza magát: nem törődik isteni és emberi törvényekkel, csak a szenvedélyes vér parancsolatával. Ez a jó! A másik egy hideg, kiszámító démon, a ki nem osztozik senki örömében, csak a fájdalomnak örül. A melyiknek odavetsz, azé leszek.
– Sokkal csekélyebb teremtésnek érezem magamat ezen a világon, minthogy én valakinek a sorsára befolyással lehessek.
– Sokszor a csekélynek látszó emberekre vannak bizva nehéz küldetések. Ez a te mostani siettetett elutazásod valami politikai mozgalommal van összeköttetésben.
– Nevetnem kellene rajta, ha oly végtelen nagy tisztelettel nem volnék a kisasszony iránt.
– Ne gyilkolj a tiszteleteddel! Szólj! Szereted-e Bárdy Zoltán grófot?
– Hogy szeretem-e? Senkit a kerek világon úgy nem szeretek. Csak egy apát ismertem: az ő volt. Csak ő nem éreztette velem soha alacsony származásomat. Azért az emberért meg tudnék halni.
– No hát annak az embernek az élete most a te kezedben van.
– Az enyémben?
– Ha én úgy akarom. Még most én tartom kezemben. Én, a ki őt gyűlölöm. A kit megrontott, megalázott, összetört. Most a fejére téve tartom a lábamat. Ha te most azt mondod: «Eh! hagyjuk a gyűlöletet az okos embereknek! Mi legyünk könnyelmű bolondok! Öntsük ki a méregpohárt s raboljuk el az istenektől azt, a mi édes, a mi meg van tiltva!» hát akkor én összetépem ezt a papirt, a mit itt tartok a kezemben, s elszórom a fejünk fölé, legyenek belőle lepkék.
– Mi van abban az iratban?
– Látod, mennyi bizalmam van hozzád? Ha ezt a titkot közlöm veled, magam is árulást követek el. Mégis megmondom. Orozva loptam el ezt az iratot a báró asztaláról. Ebben Zoltán grófnak egy levele van az emigráczió főnökéhez, melyből kitünik a részvétele az összeesküvésben, melynek czélja az országnak általános fellázítása.
– Nem hiszem, hogy ezt a levelet a gróf irta volna.
– Nem hiszed?
– Nem. Mert ismerem a jellemét. Nyilt szivű, őszinte lelkű, a ki ha ellenségére talál, azt szemben támadja meg, nem a háta mögött. A ki karddal vitézkedni tudott, annak a keze orgyilokhoz nem nyúl soha.
– De ha ez a levél illetékes kézbe talál kerülni, akkor a grófot elfogják, hadi törvényszék elé állítják.
– Majd szabadon eresztik, ha ki fog derülni az ártatlansága.
– És ha az ellenkező derül ki? Ha utóléri a nemezis, melyet maga idézett föl vakmerően és hitszegően? Igen is hitszegően, mert már egyszer amnestia útján szabadult meg a büntetés alól és akkor nemesi szavára fogadta meg, hogy többé semmi összeesküvésbe bele nem ártja magát. És most «ezt» az adott szavát is megszegi.
– Nem tudom elhinni.
– Láthatod, hogy milyen rabnővé teszem magamat, testem lelkem a hatalmadba adom. Ha Bárdy Zoltánt elfogják, te tudni fogod, hogy ki adta őt föl, újjal mutathatsz rá, s a kit ma a közönség lelkesedése a csillagokig emel, holnap a közmegvetés a sárba fogja tiporni. Kényurammá, istenemmé tettelek! Mondd, hogy ne tegyem! Vigy magaddal, hogy ne tehessem. Mondd ki azt a szót, a minek az árában széttépem a Bárdy levelét. Elkárhoztathatsz vagy üdvözíthetsz.
– Zsófia!
– No hogy valahára nevemen szólítasz! Azon a néven, a melyen gyermekkoromban híttak, mikor a szent mise alatt én énekeltem a chorusban az Ave Máriát, s te zenéltél hozzá. Milyen jó fiú voltál akkor, s én milyen rossz leány! Mennyit kinoztalak! S te hogy engedted magadat kinozni!
– Komolyan beszéljünk. Vagy irta valóban Zoltán gróf a levelet, melyből az összeesküvésben való részvéte kitünik, akkor meg is fogja tenni azt, a mit irt. Akkor elfogják fegyverrel a kezében. Vagy nem irta, s akkor föl fogják menteni. Vigye ön vissza azt a levelet oda, a honnan elhozta, nehogy még a vőlegényét is bajba keverje.
– Hát a «vőlegényemet»? Azt akarod, hogy fogadjam el Lenke báró kezét? A tejtestvéredét. Aztán legyek férjéhez méltó asszony. Te is maradsz feleségéhez méltó férj. Jól van. Végeztünk. Eredj, mondd meg az igazgatónak, hogy már kirekedtem. Egy adag arzenikumczukor a szokott módon énekképessé tett. Eléneklem az este Fidest. Kiteszek magamért. Úgy fogok játszani, mint még soha.
Barkó Pali szépen kezet csókolt a primadonnának.
– Még egy szót! Te még ma bizonyosan meg fogod látogatni Zoltán grófot, hogy elutazásod előtt búcsut végy tőle. Mondd el neki, a mit tőlem megtudtál, hogy az elfogatás veszedelme fenyegeti. Még most menekülhet. Reggelre túl lehet a határon: Havas-Alföldön. De csak attól a rossz gondolattól őrizze meg őt a védszentje, hogy a mai estén eljőjjön a páholyába. Mert ha én őt ott ma meglátom, akkor elfelejtem, hogy nő, hogy ember vagyok! Szörnyeteg leszek! Eredj: Időt adok rá, hogy megszabaditsd.
A zenész férfiúi büszkeséggel emelte fel a fejét.
– Arnóti kisasszony. Én öntől utasitást nem kérek. Búcsuzni már voltam Zoltán grófnál s hirt hordani nem szokásom. Nem is tenném a jelen esetben, mert ha Bárdy gróf futni talál, akkor ez által tanubizonyságot szolgáltat a vádlóinak a bünrészességéről. Ő itt lesz az este a páholyában s ha ön szépen fog énekelni, tapsolni fog önnek lelkesen.
Azzal otthagyta a művésznőt.
Az esteli előadás fényesen sikerült. A szinház tele volt válogatott közönséggel. Taps, kihivás, koszorú töméntelen sok.
A parterren már el volt terjedve a hire, hogy ez aligha nem utolsó föllépte az isteni Arankának.
Némelyek azt beszélték, hogy rendkivül fényes föltételek mellett van szerződve a szentpétervári operához. Mások ellenben azt suttogták, hogy Barkó Pali társaságában indul világkörútra, mint Lagrange. A legjobban értesültek azonban kitalálták, hogy egy nagyon előkelő mágnás kedvéért válik meg az Olympustól, a ki őt czímere viselőjévé teszi.
Ma énekli a hattyúdalát.
Zoltán is jelen volt a páholyában. Két idegen vendége volt; azoknak engedte át az első két ülést, maga a háttérben foglalt helyet.
A koronázási jelenetnél azonban előre került s kiült a középső helyre.
Éppen akkor volt Fidesnek az átkozódási jelenete.
Észrevette Zoltánt a páholyban.
A templomban énekelték a «Domine salvum fac regem» zsolozsmáját. Fides közbeénekli: «És légy örökre átkozott!»
De azt mindenkinek észre kellett venni, hogy a kinyújtott karja az átokverő szétnyilt kezével egyenesen Zoltán felé van irányozva.
A közönség suttogott.
Arankát az a suttogás még jobban felingerlé. Remekül játszott. Nem játék volt az már!
E felvonás után rengett a szinház a tapstól; Aranka neve hangzott fergetegként.
A mint előjött a függöny mögül s meglátta Zoltánt, teljes buzgósággal tapsolni, féktelen düh szállta meg testét, lelkét. Fejét daczosan hátra vetve, ökölre szorított kezekkel maga volt a boszúállás istennője. Egész lénye azt mondta: «hogy mersz te énnekem tapsolni.»
Tizenkétszer kihivták a lámpák elé…
… Ezen az éjszakán, éjfél után két órakor elfogták Bárdy Zoltán grófot s vasraverve vitték Gyulafehérvárra.