Lenke Simon, mikor első furiájában rögtön elhagyta a Bárdy-palotát (eddigi hivatalos lakását), a feleségén kívül egyébre sem gondolt. Se komornyiknak, se kapusnak nem szólt semmit, hogy késő éjszaka hová megy; csak rohant, mint a felvert vadkan. Jó szerencse, hogy a szemfüles ujságiró észrevette a meteorhullást s utána szaladt. Utólérte az utczán. Annak aztán elmondá, hogy a vendéglőben fog hálni s egyuttal utasítást adott neki, hogy ha majd vége lesz a dinom-dánomnak, jőjjön fel hozzá s referáljon róla, hogy mit látott és hallott.
Ollósi úr titkos besugója volt Simon bárónak.
Egész a hotelig elkisérte a menekülőket; ott ő lármázta föl a szolgáló személyzetet, két szobát nyittatott a számukra, a szobalányt avizálta, hogy a kegyelmes asszony számára készítsen hársfaherbatét és hideg borogatást, mert erős migraineje van, a pinczérrel pedig szamovárt és egy palaczk rumot vitetett föl a kegyelmes úrnak, a ki az éjjel fönn fog maradni, sok irnivalója lesz. – Minden akként lett végrehajtva.
Azzal Ollósi úr nyargalt a nyomdába, megirta a reggeli lap számára a nevezetes ujdonságot, cicero durchschossen czikknek. Aztán hirtelen versbe szedte az egész tréfás esetet: fölséges paskvil kerül ki belőle. A metronpás czimborája volt, az szedte ki: reggelre ki lesz nyomva és szétosztva.
Hát ugyan ki irná a gúnyverseket a kegyelmes urra más, mint a saját lajbzsurnalisztája. A jó spion előre is, hátra is csuszik, mint a kurta kigyó, a kiről azt hiszik e miatt, hogy két feje van.
Aranka lefeküdt az egyik szobában; rosszul volt! Simon pedig leült az asztal mellé egyedül; megparancsolva a pinczérnek, hogy résen legyen, a mikor csengetni fog neki.
Hozzá fogott, hogy tudósítást irjon – a kormányzónak, a helytartónak és a miniszternek.
Egy betü sem jött ki a tollából. El volt a feje butulva. Azt sem tudta, hol kezdje el?
Előtte lobogott a meggyújtott rum a theás csészében. Annak a zöldes kék lobogványa kisértetes világítást adott az arczának. Olyan volt, mint egy galvanizált halott.
Forrott a lelkében a méreg! Agyában egyik torzpofáju szörny a másikat kergette.
Mekkora csalódás! Bizonyosra vette már, hogy az elitélt Bárdy Zoltán birtokait neki fogják adományozni, s most azt egyszerre szabadon bocsátják, mint ártatlant. Ki kontárkodik odafenn?
A hazatérő előbb előkelő gőggel fitymálja, majd kihivó módon megsérti őt, a hatalmas főnököt s az inzultusra a jelenlevő vendégek nem hogy a megbántott főnökért megtorlást vennének, ha egyébbel nem, hát azzal, hogy vele együtt ott hagynák a kivilágított termeket, nem! mind ott maradnak, a hazatértnek gratulálnak, megiszszák a rózsamáliját s tánczolnak a nótáira.
Minő boszút álljon rajtuk?
Föl-fölugrott s nagy léptekkel járta végig a szobát.
Még az is bántotta, hogy a mai ünnepély kedvéért új csizmát huzott föl s az kegyetlenül szorította a tyukszemeit. Becsengette a pinczért. Hozatott magának papucsot, a csizmát lehuzatta a lábáról s kiadatta a háziszolgának, hogy reggelre fényesítse ki.
Papucsban aztán könnyebb volt a föl s alá járkálás.
Kiken álljon boszut? És mi módon?
Nagy hajlama volt a kegyetlenkedésre.
Az ő agyában született meg az a praktikus eszme, hogy a zsandároknak tagliát kell adni az elfogottakért, az azokra kimért büntetés kvalitása szerint. Egy éven alul itélt bünös két forint, azon fölül három forint és aztán minden további év három forint. Ha olyat kerit kézre a zsandár, a kit halálra itélnek: azért hatvan forint!
Volt is fényes eredménye e dicső ötletnek. Az első három hónap alatt, hogy ezt életbe léptették, háromszáznegyvenegy ezer kilenczszázkilenczven elfogatást eszközölt a csendőri intézmény a birodalom területén. Volt ugyan polyva is közte, a mi kihullt a rostán, de mag is csak maradt.
Hej, ha azt az egész társaságot, a mely most a Bárdy-palotában tivornyázik, «per kompanyi» mind hatvan forintosokká lehetne tenni.
Ha Lebegutra gondolt, akkor arra haragudott jobban. Ha pedig a muzsikus jutott eszébe, arra agyarkodott. Általában üldözte a czigányokat. A csendőröknek ki volt adva a rendelet, hogy a hol czigányt találnak útközben, szekéren, sátor alatt, verjék vasra, csukják be, koplaltassák meg s mikor szabadon eresztik, verjenek rá egy sort emlékezetnek okáért. A muzsikus czigányt pedig dugják be a dolgozóházba; tanuljon varrni, legyen a czigányból szabó!
S még deklamálni mer az ilyen czigány egy előkelő társaságban. S elcsavarja az asszonyok fejét, hogy egymásután sorba csókolják!
Mért nincs nekünk is Szibériánk!
Lehetett már éjfél után három óra, mikor Ollósi ur előkerült a dáridóból. – Hajmeresztő dolgokat beszélt.
A vacsorának még most sincs vége. Még mindig az asztalnál ülnek. Most adták fel a tizedik fogás ételt: a levelen sültet.
Levelen sültet! Ilyent csak nagy urak asztalán látott, a ki látott, egyszer életében.
S micsoda ivást követnek el! Lebegut úr magyar nótákat dalol, a két mutatóújját feltartva magasra, mint egy kinai pagódli.
Lebegut dalol.
Még pedig a czigány elé dalol. Ugy, hogy az a fülébe huzza a nótáját.
De hisz ez még álomnak is képtelenség!
– Hát a zsandárfőnök?
– Ott van! Nem hiányzik. Megjelent a nagy muzsikálásra. Aztán őt is leültették az asztalhoz. Épen most köszöntötte fel Anna bárónét, mint a Gracchusok anyját.
Simon kaczagott dühében s a papucsokat lekapkodva a lábáról, a plafondhoz hajigálta.
– Bertalanéjt a gazoknak! Szicziliai vecsernyét! No majd a seprűjét én töltögetem ki nekik.
Aztán egyszerre átcsapott az ellenkező hangulatba. Hideg vért affektált s csak ugy magában mormogá a német szójárást: «Geduld bringt Rosen – Geduld bringt Rosen».
Azzal elbocsátá Ollósi urat. Azt mondta, hogy aludni akar.
Megivott a theához egy palaczk rumot. A mint levetette magát az ágyra: rögtön elnyomta a tompa kábulat.
Reggel lüktető fejfájásra ébredt fel. Olyan volt a szája ize, mintha gubicsot evett s timsót ivott volna.
Öltözni kezdett, behozatta a csizmáit. Az egyik sehogy sem akart felmenni, valami volt beledugva – egy papiros.
Kihuzta, szétnyitotta. Ott volt a legujabb frissen sült paskvill a mult esteli tréfás eseményekről.
«Gyorsaság, nem boszorkányság.» Azt szokták mondani.
Valakinek, a ki az estélyen jelen volt, arról szatirás verset irni alexandrinusokban, azt kiszedetni, kinyomatni s reggelre ő excellencziája legfényesebb csizmájába bedugatni! Ehhez még is csak kell egy kis boscói tudomány.
Az első meglepetésre nagyot ugrott Simon báró dühében s ki akart szaladni az ajtón, hogy rögtönitélő biróságot tartson az összes vendéglői cselédség fölött, hanem aztán csak meggondolta mégis, hogy igy félcsizmával, félharisnyával a lábán nem volna valami impozáns megjelenés a folyosón s az alatt, a mig egészen felöltözött, visszanyerte az önmaga fölötti egyeduralmat. – Dobbal nem fogják a verebet. – Jobb lesz lármát nem ütni, hanem lesben maradni. – Az árulónak itt kell a közelben lappangani.
Kopogtattak az ajtón. Belépett Ollósi.
Simon báró olyan közönyös arczot csinált, mint a ki semmit sem tud a paskvilról.
De nem várt arra Ollósi, hogy a báró igy vagy amugy kezdje a beszédet. Szaladástól lihegve sietett elmondani:
– Kegyelmes úr! A Durchlaucht az éjjel megérkezett.
Ez sikeres oldaltámadás volt. Ezzel a gunyirat háttérbe lett taszitva. Simon bárónak várvavárt hir volt ez.
– Megérkezett?
– Az inasától tudom. Le sem feküdt. Rögtön küldte az inasát excellenciádhoz egy levéllel, az a Bárdy-palotában kereste, ott nem tudta senki felvilágosítani, hogy hová méltóztatott az éjjel a főhadiszállását áthelyezni. Én pedig nem mondtam meg neki.
– Azt okosan tette Ollósi. Nem szükség kikiabálni, hogy itt töltöttem az éjszakát.
– Hát… ez az orr! Mondá Ollósi, mutató ujja hegyével megpeczegetve a szagműszerét.
– Hát ha olyan nagyon jó szagoló organuma van önnek, édes Ollósi, nem tudná kitalálni az illatáról, hogy hol termett ezen az éjszakán ez a szép mákvirág?
Azzal odanyujtá neki a gunyversezetet, fürkésző oldaltekintettel pislogva felé, mig azt elolvassa.
Ollósi úr hüledezése strófáról-strófára növekedett. Mikor végét érte, a loyális elszörnyedés hangján rebegé:
– Ez már infámia!
Simon báró a közönyöst játszotta.
– A tartalom engem legkevésbbé boszant. Elég elmésen van irva. De azt szeretném tudni, hogy lehetett azt estétől-reggelig megirni, kinyomatni és az én lábtyümbe becsempészni. Önnek jó orra van. No hát mit szimatoljon?
– Kegyelmes uram… szólt vonakodva Ollósi, – én nekem van szimatom, de nem merem nyilvánítani.
– Csak bátran.
– Meghallják.
– Kicsoda?
Ollósi nem felelt, csak a hüvelykujjával mutatott a háta mögötti ajtóra.
– Ah! – Ön azt hiszi, hogy a feleségem?
Ollósi ur sugva mondá:
– Mikor művésznő volt, minden játszótársára irt paskvillokat. Geniális dolgok voltak.
– De hisz velem jött. Itt van a mellékszobában. Egész éjjel migrénje volt.
– Mikor az asszonyoknak migrénjük van, olyankor szeretnek leginkább szatirikus verseket irni. Ez csillapító kura nekik.
– De hogyan juthatott volna ki innen ez az irás?
– Megsughatom. Mikor első izben ide jöttem, láttam, hogy egy ablak hirtelen felnyilik és aztán becsapódik. A járdán egy sötét alak felkapott valamit a földről s a mint engem meglátott, elszaladt.
– De hol nyomtatták ki? Hisz a mi nyomdánk ellenőrzés alatt áll éjjel-nappal.
– Méltóztassék rá emlékezni, hogy a megyefőnök úr irodájában van egy kézisajtó, a min az utasításokat és kurrenseket szokták nyomtatni.
– Ön azt gondolná, hogy Lebegut bele van avatva?
– Ah! Nem ő maga, hanem valamelyik alárendeltje.
– Jó. Figyeljen tovább is, de ne közölje a tapasztalatait senkivel.
A furfangos tollforgató jól ismerte Simon báró gyengéit. Féltékeny a feleségére. Képesnek hiszi, hogy az boszantja őt ezekkel a gunyversekkel. A gróf hazakerült. S hajdan igen erős viszony volt kettőjük között, a régi érzés feltámadhatott. – De még inkább gyanakodhatott Lebegut áskálódásaira. – Ezt az embert ő szoritotta hátra a hivatalos előmenetelében. Ez természetes ellenség volt.
Ilyenformán Ollósi úr szépen hamis nyomra vezette a kegyelmes protektorát. S egyuttal egymásra uszította a két rivalist. Hát a szegény tollvitéznek ez a sportja. Egyik emberrel a másikra vadásztatni. Mikor azok egymásba beleharapnak: az neki pokoli gyönyörüség.
«Panem et circenses.»
Azok adják neki a panem; ő meg azoknak a circensest.
Aranka még mélyen aludt a féloldali fejfájás után, a midőn Simon báró elment a Durchlauchtnál tiszteletét tenni.
Vártak reá. A legbelső kihallgató szobába vezették.
Simon báró nagy emfázissal adta elő a példátlan botrány történetét, mely Zoltán gróf megérkeztétől az ő eltávoztáig és még azután is végbement, különösen kiemelte azt a minden discziplinát halomra döntő perfid és frivol magaviseletet, a mit Lebegut és a többi hivatalnokok (inclusive rendőrfőnök) ez alkalommal tanusítottak.
Az ilyen dolgokban a Durchlaucht máskor nem igen szokta érteni a tréfát.
Ezuttal azonban, Simon báró nagy megütközésére, egészen hidegen hagyta a vehemens előterjesztés.
– De leginkább az a Lebegut!
– Hm, hm. Dünnyögött a teljhatalmas ur. Ez a bon homme nem hiába kapott már annyi hivatalos orrot, de ugyan átkozottul jó szaglása van.
(Már ennek is jó szaglása van?)
– Gondolja csak, édes báró, ez a pánnsábel ember egészen korrekt cselekedett, mielőtt az utasítást megkapta volna. Oda fenn egészen megforditották az eddigi rendszert. A hivatalnokoknak utasításul van adva, hogy igyekezzenek a társasággal magukat amalgamázni, járjanak el a mulatságokba, tánczoljanak, igyanak és muzsikáltassák magukat, ugy a hogy e tájon szokás.
– Hogyan? Hát engedni fogunk a magyarok kivánságainak?
– Arról szó sincs. De meg akarjuk tudni, hogy mit építenek? Be akarunk látni a fellegvárak architekturájába. Gondolja ön csak, most jöttek rá odafenn, hogy nem az a 341. 990 ember csinálja az országfelforgatást, a kiket a mi zsandárjaink összefogdostak, hanem az a százhuszonhat ember, a kit most odafenn «Umsturczpartáj»-nak neveznek.
– Hát nem tudják azokat is a többiek közé felfüzni?
– Nem lehet. Csupa herczeg, gróf, báró, marquis és nagykereskedő, élükön az esztergomi herczegprimással, a kalocsai érsekkel és több püspökkel. Csupa kifogáson fölül álló nagybirtokos urak. Hajdan ó konzervativeknek nevezték őket, nagyrészt az udvarnál megöregedett mágnások. Ma ezek a legnépszerűbb emberek Magyarországon. Az emigránsoktul nem fél senki. Hanem mikor ezeket említik, csakugy reszket a fehér pantalló a miniszterek inán. Most is azt találták ki, hogy ezt a «bagázst» kontrakarirozni kell.
– Ugyan miként?
– El kell a kezükről liczitálni a népszerűséget.
– Nekünk? A hivatalnok ármádiának?
– Igen. Magyar ruhába fogtok bujni. Kaptok kucsmát kakastolltarajjal, aranyzsinóros dolmányt, szük magyar nadrágot és sarkantyus csizmát. Görbe kard egészíti ki az öltözetet.
– Lebegut Ottokár, magyar nadrágban! Azokkal a lőcslábaival.
– Vannak ügyes szabók, a kik a hiányzó lábikrákat pótolni tudják.
– A gönczöl szekérig fog felhangzani a hahota, a mi ezt a grand maszkaradot követni fogja.
– Annál jobb. A kik nevetnek, azok jó emberek. – És azután a kaszinókba, dalárdákba rendes tagokul beléptek, szinházba, konczertbe eljártok, a feleségeitek a jótékony nőegyletben buzgón közreműködnek, a bálokban tánczolnak, a hogy a lélegzetük birja. A czigányzenét különösen szolgálatba veszitek.
Simon báró összecsapta a kezeit.
– És mindezt előre megérezte Lebegut Ottokár és az ő kollégái!
– A hogy a kutyák, macskák előre megérzik a földindulást. Lássa kedves báró, önnek sem kellett volna elszaladni a Bárdy-házból, mikor az igazi gazda megérkezett, hanem a nyakába borulni, összecsókolni és á-tú-pri ott maradni vele együtt, ha már az intercalare alatt elfoglalta rezidencziájául a bátyja házát.
– Soha! Az után az affront után, a mit rajtam elkövetett. Meggyalázni nem engedem magamat még az anyám fiának sem!
– Azt már helyeslem.
– Engem az az ember nevetségessé tett a hivatalnokaim előtt.
– Az igaz. Borért küldeni a kerületi főnököt!
– Én ezért megtorlást követelek.
– Nagyon helyes. Ha megtisztel azzal a báró úr, hogy én szerezzek önnek elégtételt…
– Lenne olyan kegyes a Durchlauht?
– Kétségkivül. Rangbeli emberek ilyesmire kötelezve vannak egymás iránt. Már most az én kezemben van a dolog. A gróf urral én végzek. Ne beszéljünk erről ma többet. – Van önnek már új szállása?
– Azt nem lehet ilyen kis városban olyan hirtelen találni.
– Vegye át az én szállásomat. Ez ugy is üresen marad.
Simon báró nagyot bámult.
– Üresen marad? hebegé.
– Igen. Én holnap délután költözöm a csehországi birtokomba.
– És nem jön hozzánk többé vissza?
– Soha! – Mert én szeretem a komédiát nagyon, – de csak nézni, – játszani benne semmi kedvem. A revoár kedves báró! Aztán ne felejtse el a tisztelt nejét beiratni a jótékony nőegyletbe, mint alapitó tagot. A szükséges költségekre keze ügyében lesz egy megfelelő dispozicziónszfond.
Végül még az utolsó kézszorításnál azt igérte a magas úr Simon bárónak, hogy pontban tizenkét órakor meg fogja látogatni, nem a hivatalos helyiségben, hanem a szállásán, a vendéglőben: tartózkodjék otthon.
Simon báró sietett vissza a vendéglőbe.
Csak utközben jutott eszébe, hogy arról az impertinens paskvillról el is felejtett panaszt tenni a Durchlauchtnál.
Erről aztán eszébe juttott a felesége.
Nem ment ki a fejéből az a szeg, a mit Ollósi belevert.
Az asszony szereti a pikáns élvezeteket s mi lehetne pikánsabb mulatság, mint a magas állásu férjet gunyversekkel feldühíteni s aztán gyönyörködni benne, hogy szaladgál az előre-hátra, a szerzőt keresve, hasonlatosan ahhoz a játékhoz, a midőn egy még be nem avatott embernek meg kell találni a tollsipot, a mit a háta mögött megfujnak, azt pedig sehol sem kaphatja meg, mert a hátára van tüzve czérnaszálra.
A vendéglőbe érkezve, alig tudott belépni a saját szobájába a sok bőröndtől.
Aranka elhozhatta a Bárdy-palotából az összes garderóbját s minden czók-mók ott volt szétrakva székekre, pamlagokra.
Természetes, a tegnapi kivágott derekú bálruhában csak nem járhatott nappal.
Pedig nincs rettenetesebb jelenség a világon, mint egy asszony, mikor garderóbot pakol. Hát még «ilyen» körülmények között. Rosszabb ez a hajótörésnél.
Simon ügyesen kerülte meg a veszedelmes pozicziót.
– Van már szállásunk, kedvesem. Pompás, nagyszerű. Ezen kezdé. Ne pakolj itt ki, egyenesen oda költözhetünk már holnap.
Arankának be volt kötve a feje tarka selyem kendővel, de csak hátul, elől szabadon repkedtek a szétzilált hajfürtjei. Olyan volt mint egy gyönyörűséges szép Meduza.
– Ugyan miféle szállás lehet az? kérdezte boszús fitymálással.
– Nyolcz szoba és szalon, erkélylyel a piaczra, istállóval, kocsiszinnel. Teljesen bebutorozva, damaszt garnitura, tapéták, brokát függönyök.
– Hisz az a kormányzó lakása!
– Ráismertél? Holnap oda költözünk át.
– Megőrült ön? Rikácsolt Aranka tiz körmét saskeselyű módra a fejéhez kapva. (Most már tökéletes Meduza-fej volt.) Hát nem tudja ön, hogy mennyi infámis pletykát csináltak én felőlem e miatt? S most czakumpakk költözzünk oda?
Simon a két zsebébe dugta a kezeit s cynikus mosolylyal nézett Arankára: Hát zsenirozzák magát ezek a pletykák? De nem mondta ki. Mást is tudott. Úgy játszott a felesége kedélyén, mint a fuvolán. Kevés embernek van megadva az a talentum, hogy az asszonya kedélyét hangszernek merje használni.
– Légy nyugodt, kedvesem, a Durchlaucht még ma este kiköltözik a szállásáról.
– A mi kedvünkért?
– Nem biz az, hanem azért, mert meghasonlott a miniszteriummal s itt hagyja állását s haza megy az uradalmába.
– Végképen elmegy innen? rebegé Aranka, hüledező arczczal.
Aha! Most már más hangokat kezd adni a fuvola!
– Gondold csak, a kormány új kisérletet kezd meg a politikájában, a mi az eddigi rendszertől homlokegyenest eltér s mégis ugyanazon czélhoz akar vezetni. A hivatalnokok mind magyar ruhát kapnak. Képzeld Lebegut urat Balambér kostümjében! Kakastollas kucsma, görbe kard, zöld zsinoros nadrág, sarkantyús csizma.
A fuvolával sikerült kaczajhangot adatni, Aranka kénytelen volt elnevetni magát annál a gondolatnál, hogy a jámbor emberke ezentúl Tuhutumnak lesz fölteremtettézve. Kolosszális tréfa volt, akárkinek a fejében született!
– Mi pedig ezentúl minden nyilvános mulatságban részt veszünk, bálokba járunk. Te mint alapító tag fogsz belépni a jótékony nőegyletbe s még úgy fordulhat, hogy megválasztanak elnöknőnek.
Ez ismét új hatást keltett. Aranka ambicziója lett egyszerre felhizlalva.
– Szónoklatokat fogsz tartani és adod a honleányt.
Ez! Ez volt az ő utópiája.
– Azért a henczegésért pedig, a mit Zoltán gróf mindkettőnkkel elkövetett, majd fog bátyámuram olyan visszatorlást kapni, hogy megemlegeti. A Durchlaucht megigérte, hogy fényes elégtételt fog nekünk szerezni.
A szép asszony arczán most a haragos dölyf indulatja vette át az uralmat. A kendőt letépte a fejéről. A fejét megrázta, dús haja úgy repkedett, mint a szilaj paripa sörénye. «Ezt el is vártam!» dörmögé a fogai közül.
– Délben meg fog bennünket látogatni a Durchlaucht.
– Itten?
– Hát hol? Pur prándr konzsé. Holnap utazik.
Ez megint új trillát adott. Aranka egyszerre elfelejtett haragot, fejfájást. Csupa elevenség lett. Ez a szó: «látogató jön», minden hadállást megváltoztat. Rögtön csengetett a szobaleánynak s miután az késedelmeskedék, ráfanyalodott, hogy maga kezdje el a haját rendbehozni, leült a tükör elé. Egészen meg volt szelidítve. Simonnak megengedé, hogy apró szolgálatokat tegyen a toiletje körül. Nem is volt már szükség a szobaleányra. Beszélni akart a férjével.
– Miféle megtorlást adhat nekünk Bárdi ellen a herczeg?
– Hát neki sokféle eszköz áll a rendelkezésére. Én sejtem, hogy mit fog tenni, mert egyszer már említette s bátyámuramnak ez lesz a legkeservesebb. Internálni fogják őt Csaszlauba. Kétségtelen!
– Ah! Egy csehországi kis városba! De hát lehet az?
– Ha lehetett egy magyar regényirót Budweisba internálni, miért ne lehetne egy magyar mágnást is. A regényiró nem vétett semmit, csakhogy épen nem tetszett az ábrázatja a rendőrfőnöknek.
– No ez nem csak nekünk volna fényes elégtétel, de igen ügyes sakkhuzás.
– Emlékezetébe fogom hozni a Durchlauchtnak, ha elfelejtette volna.
– Te ne hozd elő. Majd elmondom én neki.
Aranka egészen visszanyerte azt a hangulatát, a miben a valódi belső világába engedett látni. Itt volt a kedvező alkalom egy véletlen Ku-dő-Zsárnák-kal5) elesésre birni az «ellenséget». Simon csak előhuzta a zsebéből azt a bizonyos paskvillt s oda tette Aranka tükörasztalára.
– Egy kis mulatságot is hoztam magának. Tessék kedveském. Olvassa el. «Estély a kegyelmes úrnál.» Al freskó! Nagyon elmés!
Aranka épen akkor tűzte fel a kontyát a fejére, hímzett pongyolájának a bő ujjai, gyönyörű fényes karjairól, egész a hónaljáig csúsztak alá. Mikor meglátta a nyomtatott verset, elnevette magát. És nevetés közben oda nézett Simon szemébe. (Ejh, de pokoli szép volt, mikor így egyszerre nevetett is, fürkészett is.)
– Mit olvasnék rajta? Hisz én magam irtam.
Simon báró csak elámult.
Aranka pedig tovább nevetett.
– Hát ön még nem jött rá, hogy ezeket a gúnyverseket én magam irom? Azt akarom, hogy mérgelődjék egy kicsit, különben elhizik s olyan lesz, mint Balambér bácsi.
Simon báró már most igazán nem tudta, hogy ki irja hát ezeket a paskvillokat. Mert hogy ezek a szépséges piros ajkak nem arra a czélra lettek formálva, hogy valaha igazat mondjanak, azt tapasztalatból tudhatá.
Sokkal több inquizitori szellem volt benne, mint hogy az ilyen nevető arcz vallomását készpénznek vegye. Az igazi «ludas» tagad! A vétekben tudós gonosztevőnek a vád hallására egyszerre megnyúlik az arcza, a szemeit fölfelé forgatja, szent pofákat vág és könyeket csorgat. Másfelé kell nyomozni!
Simon báró aztán megemlékezett a várt magas látogatásról. Rögtön hivatta az oteljét,6) tudatta vele a krónikába való eseményt, hogy a Durchlaucht ma délben a vendéglőt meg fogja tisztelni magas látogatásával. A pinczérek frakkot, fehér kravátlit öltsenek, a vendéglős maga plén parád a lépcsőházban álljon, a lépcsőkanyarulatoknál thújákkal és tarkalevelű kecskerágóval rakják meg a szögleteket, a mi csak szőnyeg van, mind függeszszék ki az ablakokba. Az asztalra egy nagy georgina bukétot hozzanak s egy palaczk zöld sartrőzt7) szerváljanak föl, ez az «ő» kedvencz likőrje.
Pontban a déli harangszóra begördült a kapu alá a nagy úr landauere.
Rangjához illő czeremoniával lett fogadva.
Legelőször is a kegyelmes asszonynál tette búcsúlátogatását.
Simon báró egyedül hagyta őket, ő a saját szobájában várakozott.
A Durchlauchtnak titkos utasításai lehettek az asszonysághoz, a kire nevezetes szerep bizatott jövendőre, s ezzel együtt jár a titkos pénzalapnak a megjelölése is, mely a reprezentaczionalis költségeket fedezze. Erről még a kerületi főnöknek sem szükség tudni.
Arankának nem volt szükség azt a kényes kérdést előhozni a főúr előtt. (Zoltán gróf ügyét.) Ő maga említette fel. Teljes elégtétel fog adatni, úgy a hogy azt Simon báró maga kivánta.
Azzal végződött a búcsúzás, a nagy úr áttette látogatása szinhelyét Simon báróhoz.
A mint egyedül voltak, mindjárt az első pohár sartrőz után belépett a fényes úr in mediász resz.
– Minden rendben van. Magam voltam Bárdy Zoltán grófnál!
– Durchlaucht maga ment a grófhoz? kérdé elbámulva Simon báró.
– Természetesen. Ilyen afér8) esetében nem hivathatom oda a grófot magamhoz. A gróf elismerte a megbántás szándékosságát s nem habozott azonnal elfogadni az elégtételadást. Holnap reggel hét órakor fognak önök a katonai lovagköröndben verekedni.
– Verekedni? hebegé Simon báró s egyszerre fél fejjel kisebb lett, a térdei megroskadtak alatta.
– Igen. Kardra. Én a kardot választottam. A pisztolypárbajt azért nem ajánlom, mert ha egyik önök közül a másikat le találná durrantani, majd csinálnának ebből a londoni lapok megint nagy czettermordjót, ha pedig mind a ketten a levegőbe lőnének, akkor meg a berlini Kladderadatsch figurázná ki a spiegelfekterájt. A kardpárbajnál azonban okvetlenül kell valami eredménynek lenni.
Ez mind helyes nézet úgy általánosságban, de Simon bárónak esze ágában sem volt ehhez a neméhez folyamodni a megtorlásnak. Ő valami officziális retorzióra gondolt.
A magas úr azonban tetőtől-talpig katona volt és gavallér, a ki hozzá volt szokva, hogy a vérontást egészséges dietétikai rendszabálynak tartsa és el nem képzelhette, hogy lehessen ember a világon, a ki csiklandozást érez, ha a kard hegyével járnak a teste körül. Lenke Simon pedig épen az az ember volt. A katonai nevelő-intézetből is azért száműzték, mert nem tudta megszokni a hadakozást.
Talán volt is erről tudomása a magas úrnak, s eljárása nem volt ment minden malicziától.
Még egy más nevezetes körülmény is közreműködhetett. Bécsben megsokalták azt, hogy a «gentry» fiatalok a társas életben mindenféle legénykedéssel infesztálják az új korszak férfiait: ennek csatányosan véget kellett vetni. A-la Horáciusok és Kuráciusok. A tiszti kaszinó in korpore provokálta a mágnási kaszinót án-blok. Sorshúzás útján választatott mind a két részről három-három viador s azok karddal vivtak meg pur-lonnör-düdrapó.9)
És akkor is megesett, hogy az egymással összecsapó pár az életben legjobb barátja, sőt rokona volt egymásnak.
Hát Lenke Simonnak is helyet kellett már egyszer állnia a zászló becsületéért. Állásának a tekintélye, a presztizs követelte, hogy személyes bátorságának eklatáns bizonyítványával tündököljön.
Aztán el sem lehetett tagadni az afrontot, mert az a fatalis paskvill már közkézen forgott.
Simon bárónak azonban még is nagyon vásott a foga ettől az almától.
Inkább megalkudott volna a haragjával.
– Ő nekem testvérem, sóhajtá föl farizeusi fancsali képpel.
Ezzel feküdt aztán csak le tökéletesen a magas úr előtt. Ki ismét sietett őt félreérteni. Magasztalni kezdte.
– Ez önnek épen a legnagyobb érdeme! Hogy a midőn kötelességét kell teljesítenie, nem kérdi, hogy testvér, vagy jó barát áll-e előtte? Lesujt rá! A kormányrendszerhez való hűség erősebb a vér hajlamainál. Ennek köszönheti ön gyors emelkedését. Midőn kezében volt a veszélyes összeesküvés fonala, nem kérdezte ön, hogy testvér-e az, a kinek nyakán a hurok összehuzódik? Összehuzta! Derék tett volt. Az az ön bátyjának életébe kerülhetett volna! De önnek drágább volt a rendszer, mint a testvér feje. Az ilyen emberek termettek a kormányzásra.
Minden dicsérő szó olyan volt Simonnak, mint a skorpiócsipés! Úgy-e, akkor nem dobbant meg a szive arra a szóra, hogy «testvér», mikor az ő kezében volt a pallos, annak a kezén a bilincs, hanem most igyekszik nemesen dobogni, mikor a bátyja kezében is aczél lesz, ki azzal nagyon jól tud bánni.
– Mit fog mondani anyánk!
Ahá! Anyánk? most már az is eszünkbe jut!
– Nem tudhat meg semmit. Már elutazott a falusi kastélyba, a hol tiz hónap óta nem volt.
Simonnak borzongás futott végig a hátán, a tiz hónap említésére.
A magas úr vette észre, hogy kivel van dolga. Biztatásra fogta a beszédet.
– Hiszen bagatell az ilyen kis ránkontr. Nem megy ám élet-halálra, se harczképtelenségig. Már megegyeztünk a gróf szekundánsával. Első vérre megy a párbaj. Kivétetik a fejvágás, nyak- és hasvágás, meg a szúrás. A vivók fejükre vastag nemez kalapot kapnak, nyakuk, altestük befásliztatik, a jobb kezük csuklója selyem kendővel átköttetik, nem lehet egyebet vágni, mint a mellet, kart vagy arczot. De hát mit magyarázom én ezt önnek, a ki heidelbergi diák volt? azok egy «dummer Junge» miatt is kiállnak a menszurába s büszkék a pofáikon rajzolt sebhelyekre. Önnek is nagyon jól fog állni egy «smissz» a bal pofájára. Ez is egy ajánlólevél lesz a magasabb körök előtt.
Még csak ez a biztatás kellett Simonnak! Egy smissz a balpofájára! Mikor még azt sem szerette, ha borotválkozás közben megvágta a borbély. S mikor egyszer a tollkéssel belevágott a kezébe, elájult bele.
De már ebből a fatalis állapotból nem lehetett kiszabadulni.
Ha valaki úgy a lelkébe nézhetett volna, aligha nem találta volna azt a gondolatot benne, hogy jó volna innen végképen megszökni. Itt hagyni hivatalt, feleséget, palotát, elfutni világgá s odaszegődni a sátorozó czigányokhoz. Azoknak nem muszáj duellálni, ha valaki megsérti őket.
Ámde a magas úr ettől az órától kezdve ki nem bocsátá a keze közül boldogtalan áldozatát. Vitte magával hol hivatalból, hol barátságból. Egyszer a kurrens ügyekről kellett magát informáltatnia s az ittmaradónak az aktákat átadni, rezignálni, kollaudálni, komputizálni skontrálni, rekapitulálni. Aztán meg magánál tartotta a búcsúlakomára, melyet a tisztikar számára rendezett a magas úr, ott neki is muszáj volt mulatni. Toasztokat mondani. A bortól aztán megjött a bátorsága, kivált a pezsgőtől. A pezsgő után következett a puncs, a puncs után a fekete kávé, aztán meg a konyák,10) úgy, hogy mire megvirradt, csak úgy kóválygott a feje körül a világ.
Akkor aztán lefektették s aludt, mint egy darab fa. De nem sokáig alhatott, mert fél hétkor fölczibálták, hogy keljen föl, itt az idő a verekedésre.
Sehogy sem akarta megérteni. Nagy nehezen mégis lelket vertek bele, s elvitték a katonai lovagló-iskoláig.
Ott levetkőztették szabályszerűleg s megcsinálták vele a párbaj-toalettet.
Panaszkodott, hogy fázik.
Hanem aztán mikor meglátta a kardokat, akkor meg egyszerre elkezdett izzadni.
Odanyomtak egyet a markába a kardok közül. (No csak bátran! sugá a fülébe a magas úr, ki párbajsegédkezett mellette.)
Szemben állt vele Bárdy Zoltán, azzal a szelid mosolylyal az arczán, a mivel egy erős ember szokott lenézni egy hányiveti gyerekre.
A jelt megadták az összecsapásra.
Simon báró a félelem vakmerőségével kezdett el csapkodni a kardjával Zoltán felé. Az meg csak kommandirozta.
– Ne a kardomat ütögesd Simi, hanem ide vágj a vállamra. Lépj közelebb, úgy nem érsz el.
Az lett belőle, hogy Simon kiejtette a kezéből a kardot.
Zoltán fölvette a kardot s visszaadta neki.
– Látod, izzad a tenyered. Kend meg jobban azzal a kolofoniummal. Aztán a szemem közé nézz s jól kinyujtsd a karodat, mikor vágsz.
A hogy a vivómester oktatja a tanítványát.
Akkor aztán Simon is összeszedte magát. Elébb megivott egy pohár vizet. Azután ismét hozzáfogott a nagy munkához. Akkorákat vágott Zoltán felé, hogy ha az föl nem fogta a vágást, a kard hegye a padlóban állt meg. Világosan észrevehették a segédek Zoltánnak azt a szándékát, hogy meg akarja vágatni magát Simonnal. «Szegény fiúnak, egész életére lesz dicsekedni valója, hogy a legjobb vivót megvághatta.»
Végre csakugyan siker koronázta az igyekezetét.
Akkorát vágott Zoltánnak a fedetlenül hagyott karjára, hogy a kardja ketté törött bele. Természetesen a lapjával vágott. Hanem azért a tört kard szilánkja mégis szakított akkora repedést a fölhámon, hogy a becsület helyreállítására elégséges vér kiömölhessen rajta.
Mikor a kard ketté törött Simon kezében, akkor egyszerre halálsápadt lett az ember, megijedt, hogy most a sebzett ellenfél kétfelé fogja hasítani. A két párbajsegéd azonban egyszerre keresztbe tette a kardját a vivók között s kimondá, hogy «elég».
Zoltán leereszté a karját, a melyről csurgott alá a vér.
És ekkor az a fakó arcz elkezdett őrült módra vigyorogni. Vért látott folyni, s nem a saját vérét, hanem a testvéréét. Sokáig úgy állt ottan, azzal a torzmosolylyal az arczán.
Elkábítá az a meglepetés, hogy ő most egy hőstettet követett el, először életében, maga sem tudja hogyan. Kevés kellett volna hozzá, hogy elkezdjen kaczagni gyermekes örömében.
Az orvos rögtön ott termett Zoltán sebét megvizsgálni. Konstatálta, hogy semmi ütér sincs elvágva.
A segédek kimondták, hogy a párbaj be van fejezve, a föltételek szigorúan megtartattak, a lovagiasság szabályai szerint a becsületnek elég van téve. S azzal ki-ki a maga ügyfelét fölszólítá, hogy már most nyujtsanak egymásnak békejobbot.
Zoltánnak még kötözték a karját, midőn Simonnak a kezét nyujtá.
– Szervusz bruder. Derekasan viselted magadat. Mától fogva büszke vagyok rád.
Komolyan mondta. Az, hogy a testvére politikai jellemét mindenki elvetőleg itéli meg, nem fájt a szivének, hanem hogy gyávának is tartották, azt restelte nagyon-Hogy ezt az egy foltot mégis lemosta magáról. A testvérnek a vére kellett hozzá. De hát maradt még ennek elég, úgy is nagyon sok volt.
Milyen nagyra fogják ezt neki venni Bécsben! Még majd elviszik innen! Adná a mindenható!
Még azt is megtette Zoltán az öcscse kedvéért, hogy három napig kendőbe akasztva hordta a karját s egész tüntetéssel járt igy az utczán.
Simon báró pedig komolyan vette a diadalát.
A ketté tört kardot haza vitte diadalemlékül s azzal a szóval lépett be a nejéhez:
– Megboszultam a gyalázatunkat! Adtam neki egy olyan vágást, hogy a kardom ketté törött bele.
Aranka alig ismert a férjére. Hisz ez egy Ritter ohne Furcht und Tadel!
Ha valami megérdemlené a statisztikus fáradságát, az bizonyára azoknak az adatoknak az összeállítása volna, egy hosszu tetszhalott korszak alatt, a melyekkel a művészvilág hozzájárult a nemzeti intézmények életben tartásához. Kár az utókornak azokat elfeledni!
Művésznők és művészek énekelték, deklamálták, muzsikálták össze az emlékszobrokat, fogadalmi kápolnákat, kisdedóvókat, ők voltak a jótékonyság letéteményesei.
Azt már nem lehetett megtiltani a világi hatalomnak, hogy a ki tud hozzá, énekeljen, szavaljon, muzsikáljon, se a közönséget visszatartani attól, hogy az ilyen élvezetért a pénzét odahordja. Mikor aztán tele volt a kassza, akkor a művész azt mondta, én pedig ezt átadom a megnevezett közintézetnek.
A művészek voltak a legbőkezübb mecénások abban a korban.
Azonban Lenke Simon még ezt is meg tudta akadályozni. Azért volt hatalom a kezében, hogy annak a sulyát éreztesse az alattvalókkal. Szépen kiérdemelte egy lustrum alatt a Gessler nevet.
A felesége ellenben a legbuzgóbb választmányi tagja volt a jótékony nőegyletnek.
Ezek a nőegyletek is nevezetes tényezők voltak a szomorú időkben. A csodatevő sors, mikor elvette a férfiaktól a teremtő erőt, a nőket ruházta föl vele. Szobrot kellene a magyar női jótékonyság emlékére emelni, mert ez egy győztes hadjárattal fölért.
S a ki az asszonyok ellen küzd, az az istenek ellen küzd.
E szerint a szerepek igen jól voltak fölosztva. Simon volt az üldöző. Aranka az oltalmazó. A kinek a férjjel galibája volt, az a nőnél keresett oltalmat. És többnyire talált is. Aranka ily módon a védszent, az őrangyal hirébe került. Az ő befolyása ellensulyozta az államférfi rigolyáit.
Vajjon midőn egyedül voltak, minő párbeszéd folyt közöttük? Folytatták-e az ellenkezést négyszem között is, vagy pedig egymás szemébe nevettek: «ezt a szindarabot jól játszottuk!» Talán még más beszélni valójuk is lehetett.
Aranka oly buzgónak, oly odaadónak mutatta magát a hölgyek előtt, hogy azoknak teljes bizalmát megnyerte. Anna báróné már megszerette a menyét, elfeledett minden keserüséget, gyalázatot, gyanut, hitt a megtérésben. S az asszonyi szív (asszonyok előtt) nyitva áll. Ha volt titok az országban, úgy azt Aranka révén Simonnak legelső kutforrásból meg kellett tudni.
De hiszen nem volt az titok többé, hogy valami történik ebben az országban. Kell ahhoz kalendárium, hogy az ember észrevegye a tavaszt? A virágok előbujtak a földből, az történt. A napsugár csalja őket elő.
Egyszer csak azt lehetett látni, hogy az emberek nem buslakodnak, nem panaszkodnak többé, jó kedvük van, új ruhát csináltat magának minden ember, mintha általános ünnep volna. Uton-utfélen dalolnak és muzsikálnak.
Aranka eszes asszony volt. Ő előre látta a nagy változást s most már csak arra törekedett, hogy Simont megtarthassa a hatalom polczán a jövendő fordúlat esetére is. A mit a férfi elrontott gőgös erőszakoskodásával, azt ő iparkodott furfangosan helyrehozni.
A politikánál azonban van egy erősebb elementum is.
Mind a férjnek, mind a nőnek volt egy azonos őrjöngése.
Az a dæmon, a kiről Aranka beszélt. «Bennem kétféle ördög lakik, egy lángoló és egy jegesztő szellem.»
Ez volt Simon lelkében is. A szenvedélyeért képes lett volna elvesztegetni a hivatalos állását, tekintélyét.
S a nőnek és a férfinak ugyan egy akadály állt utjában, két becsületes léleknek a törhetlen hűsége egymáshoz.
A czigány, meg a czigányasszony oly hiven szerette egymást, mint két nemes vadállat.
A medve nem hagyja el a feleségét s a medvenőstény a himét soha.
Citera lehetett már huszonegy éves. Csak úgy sugárzott róla a vad indus bűbáj. A női társaság befogadta, hisz a férje jóltevőjük volt, minden alkalommal lehetett őt látni a születésre, vagyonra büszke urhölgyek között.
És Simon egészen utána volt bolondulva.
S ugyanez a szenvedély emészté Arankát; ő meg a művészért lángolt.
A régi görög klasszikus korban Vénusra fogták volna, hogy isteni szeszélyből oltott két szivbe ily dühöt.
És mind a kettő ismerte a társának ezt a szivfájdalmát. Különbség csak az volt közöttük, hogy a míg Simont a sértett büszkeség féltékenynyé tette (de nem szerelem féltővé), addig Aranka azon fondorkodott, hogy Citerát elbuktassa. Ha a nő bukik, a férj meg fogja utálni s a boszutól a hűtlenségig már csinált ut vezet.
Simon még arra sem adott engedélyt Barkó Palinak, hogy a székvárosban hangversenyt adjon; hasztalan volt minden közbenjárás. Azt vetette ellene, hogy politikai demonstrácziókra fog okot szolgáltatni. Pedig az engedély ki volt már állítva, hanem az árát akarta érte elébb megkapni. Azt az árt Citerának kellett volna megfizetni.
Egyszer aztán Lenke Simont fölhivták Budára a helytartósághoz. Fontos tanácskozmányok folytak. 1860. októberét irtuk.
Aranka kapott az alkalmon s a készen tartott engedélyt kiadatta a férje titkárával a Barkó Pali hangversenyére.
A jótékony nőegylet egy házat építtetett a kisdedóvó számára, annak a javára volt szánva a hangverseny jövedelme.
Pompásan volt akkor organizálva a láthatatlan kormány. Egy nap alatt el volt helyezve minden szinházi jegy, a programm szétosztva, másnapra kitüzve az előadás. A visszatérő kerületi főnök már csak a bevégzett tényre fog találni s vissza csak nem muzsikáltathatja, a mi már egyszer le van hegedülve.
Egy órával az előadás kezdete előtt már együtt volt az egész hölgyválasztmány a szinház foyerjában, a hova az ismerősök is betekintettek, a kik be voltak avatva a mai est titkába. A mai est folyamán az urhölgyek a művésznek egy pompás ezüst koszorut fognak hálájuk fejében átnyujtani. Ezt a koszorut szabad volt megtekinteni a barátságos elemeknek.
Ott volt Anna báróné, Aranka báróné és Citera is. Manga is ott lappangott valahol a függönyök mellett. Egyedül sehová sem eresztette Citerát.
Anna báróné megnyitá az értekezletet.
– Tisztelt tagtársak! A mai hangverseny eredményéül jelenthetem, hogy ezzel teljesen egybegyült az összeg, melyen a kisdedóvó házat felépítettük.
(Mesébe való dolog volna az ilyesmi más országban, itt igaz történet.)
Citera nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:
– És ezt mind az én uram hegedülte össze.
– Valóban az ő érdeme ez.
– Nem az ő dicséretére mondtam, hanem a magyar közönségnek a magasztalására. Hogy egy szegény vándorló muzsikusnak a hegedüszavára megindult adakozni. S ha én zsémbeltem vele, hogy mért töri magát olyan nagyon? mind azzal vigasztalt, hogy nekünk lesz majd arra a «dédóra» legtöbb szükségünk. Az igaz, hogy már öten tépászszák egymás haját odahaza.
A hölgyek csendesen megmosolyogták ezt az ömlengést; de Anna komolyan vette.
– Ez a hangverseny lesz a hazai hangversenyeknek a koronája. Már tegnap minden jegy el volt adva. Hát még ha a programmot fogják olvasni. De mi is ki fogjuk fejezni a hálánkat a művész iránt, ki jótékony czélunkat sikerre vezette. Elhatároztuk, hogy a mai hangverseny közben egy ezüstkoszorut fogunk a művésznek átnyujtani: és ime arany koszoru lett belőle.
Azzal fölnyitá a bársony tokot, mely a fehér szinpadi asztalon feküdt.
A hölgyek mind meg voltak lepetve: ah! ah! hangzott minden ajkon. De legjobban elbámult a pénztárnoknő.
– Hogy lehet ez? Én nálam csak ezüst koszorura való összeg volt.
– Ugy lehet, hogy egy urhölgy az egész aláirt összeget megkétszerezte.
– Ki az? Ki az? kérdé egy pár kiváncsi fej.
– Nem tudatta a nevét. Az összeget zárt levélben küldte el, aláirás nélkül.
Sokan arra gondoltak, hogy az a névtelen adakozó maga Anna báróné volt.
– Most az emlék átadásával kell megbiznunk egyletünk tagjai közül valakit.
– Az elnöknőt! Hangzott minden oldalról.
– Én nem tehetem azt; mert ha több ember előtt kell beszélnem, rögtön előfog a szivdobogás s beszéd helyett csak zokogni tudok. Méltóztassanak valakit ajánlani.
Citera megint hebehurgyamódon bele szeleskedett. Nem volt szegénykének kellő nevelése; soha sem tudta megszokni, hogy mi illik egy uri társaságban.
– Hát ki lenne arra méltóbb, mint az, a ki az ezüst koszorut aranynyá varázsolta át: a kegyelmes asszony.
Arankára mutatott.
A báróné hidegen kérdezé:
– Honnan tudja ezt kegyed?
Citera azzal a ravasz czigány mosolygással mondá:
– Hogy én ne tudnék ilyesmit?
A hölgyek mosolyogva csóválták a fejeiket.
– Jó! Mondá Aranka, levetve a tartózkodást. Hát én elvállalom a koszoru átadását. Én megszoktam a szinpadot s nem fakadok sirva, ha deklamálni kell.
Uj ismerősök érkeztek.
Jött Lebegut úr (aranyos magyar egyenruhában) Fruzina asszonynyal, a kinek a fején debreczeni tornyos főkötő volt; Balambér úr, a ki ismét bajuszt viselt és fekete parókát, élete párjával; majd legázolta a sarkantyuját, sleppjét valamennyinek; Ollósi úr, a ki egy óriási babérkoszorut, czipelt, négy rőfös nemzetiszin szalaggal, a mire a művész neve s a dedikáczió volt nyomtatva aranyos lapidár betükkel.
– Korán is jöttünk, korán is jöttünk; mondá Lebegut úr. Ez nekem szokásom, szokásom. Mindig első vagyok a szinházban. Addig is megnézzük az ezüst koszorut! Ah, arany koszoru!
Ollósi úr azt tartá, hogy ha már koszorut akarnak nézni, ne azt a csekélységet nézzék; hanem azt, a mit ő tart két kézzel felemelve.
Fruzina asszony azt kérdezé jelekkel, hogy vajjon azon a koszorun keresztül fog-e ugrani a művész? a hogy a czirkuszban szokták a kunsztrájterek.
– Vajjon mennyit érhet az a koszoru? kérdé Balambér urtól a felesége.
– Tiz katasztrális hold, prima klasszis a Mezőségen; felelt szakértően a kataszterelnök s aztán sietett üdvözölni a kegyelmes és méltóságos asszonyokat, bemutatva a sokatigérő tenyereit. «No hiszen lesz itt ma taps, hogy rezegni fog bele a ház!»
Ollósi úr e közben Citerát vette körül: egy darab hosszú papirost, a mit hirlapirói műszóval «kutyanyelvnek» nevezünk, mutogatott neki.
– Én már megirtam előre a referádát a mai konczertről, olvassa el nagysám.
– Nem tudom én ezt olvasni.
(Nem mintha nem tudott volna irást olvasni Citera, hanem az Ollósi úr szarkalábjait nem tudta olvasni.)
– Nem kaphatnám meg a művész urnak a banketten mondandó tósztját a lap számára előre? Nem kegyeskednék nekem nagysád a koszorut készíttető hölgyeknek a neveit feldiktálni? Hol készült, kérem az arany koszoru? Ki fogja átadni?
S e közben a nyert válaszokat gyorsirói jegyekkel hirtelen a jegyzőkönyvébe firkantá, melyet nagyobb kényelem okáért Balambér úr széles hátára helyezett el.
– No nézd! Morgolódék a kataszter; ez az én hátamat használja pultnak! De csak élelmes is az ilyen ujságiró. No aztán engemet is beleirjon, hogy itt voltam.
Ez alatt megérkezett Bárdy Zoltán és a művész.
Azon évnek a divatja szerint voltak öltözve.
Zoltán granátszin attilát viselt antik gombokkal, fehér kalotaszegi varrottas mellényt, vadgalambszin magyar nadrágot, hosszuszáru kordován csizmát, nagy pengős aczélsarkantyuval.
Pali pedig fekete bársony attilát hordott, granát gombokkal, meggyszin magyar nadrágot, rojtos nyakravalót, a csizmája fénymázos volt, gombos ezüst sarkantyuval.
Mind a ketten Anna bárónét siettek elébb üdvözölni.
Zoltán az anyjánál maradt s halkan mondá:
– Idáig eljutottunk az akadály-hangversenyben.
– Remélem, hogy nem lesz több akadály előttünk.
– Nem tudom. A kerületi főnököt láttam mellettünk elgördülni gyorskocsival.
Pali pedig Arankát üdvözlé. A delnő egész kezet szorított vele. Az arcza ragyogott a jó kedvtől.
– Ma ki fogja ön vivni az olympi győztes nevét.
– A jó szándékon nem mulik nálam.
– Egy kis meglepetés fog önre várni. A hölgyek emlékének átadásával én lettem megbizva.
– Ez oly nagy szerencse rám nézve, hogy szinte megdöbbent.
– Ah, a művésznek éreznie kell a hatalmát. A hol más csak imádkozik, a művész hódít. Egy más világ lakója az. Én is laktam egykor e szép világban s örökké visszasóhajtok bele. És sokszor ugy jön, mintha futnom kéne, erővel visszatörnöm elhagyott mennyországomba. Olyan ez rajtam, mint a holdkór. És a mikor rám jönnek azok az isteni álmok, ha olyankor volna egy kéz, a mely megragadna, el tudnám hagyni ezt az egész meggyülölt világot s belerohanni abba a felséges tüzbe, melyben a főnix megég és ujjá születik.
A művész nem felelt semmit ezekre a bombasztokra, pedig ő is tudott volna hasonlókat mondani. Csakhogy ő ismerte ezeknek az értelmét jól.
– Ön ma az én kedvencz dalomat fogja eljátszani, mondá Aranka. Azt mondják, hogy azt egy király irta a királynéjához.
(A «Repülj fecském ablakára». Rákóczynak tulajdonítják a versét.)
– Most pedig egy rabszolga fogja eljátszani, felelt rá Pali.
– A rabnőjéhez?
– A királynéjához.
– Ha kegyosztásban állna a királynéság, tudnék az lenni. A diszlakoma után, előre megsugták, a fényes társaság föl fog engem szólítani, hogy énekeljek egy dalt. Én vonakodni fogok. De hogyha ön is szól egy szót, akkor engedek a közóhajtásnak. Olyan régen nem énekeltem, talán nem is tudok már? Melyik dalt szereti ön jobban? Rozina magándalát, vagy Arditi «Csók-keringőjét»? Úgy-e a csók-keringőt? Ah, minő báj van abban!
S halkan eldudolta a kezdő verset.
«Sul le sul le labbre.» Csitt! Ez meglepetés fog lenni.
Pali arczán valami keserü iróniás mosoly látszott.
– Én is hoztam egy meglepetést a kegyelmes asszonynak. A kegyelmes úr hazaérkezett.
Aranka oly dühbe jött e szóra, hogy egészen megfeledkezett magáról.
– A férjem? Az lehetetlen. Hisz annak most Budán kell lenni a tanácskozmányban.
– Pedig hazajött, még pedig külön gyorskocsival.
(Akkor még nem volt abban az egész tartományban vasut.)
– Tán csalódott ön?
– De láttam őt a kocsival a palotájába behajtatni.
– Ilyen infernális ötlet csak is tőle telhetik ki. Értesítse ön erről az elnöknőt.
Pali meghajtotta magát s Anna bárónéhoz ment.
Aranka reszketett a haragtól.
«Simon megjött? Gyorskocsival! Nem is a saját hintóját rendelte a debreczeni vasuthoz mint rendesen. Ez az ember vesztét érzi! Mi hozza őt most ide? Neki most Budán kellene lenni, a hová sietve fölrendelé a helytartó. Lét és nem lét kérdése forog fenn rá nézve. Bécsből kormányválságot jeleznek. S ő most eszeveszetten haza fut. Épen a mai napon! Ah, kedves úr. Ez az én napom! Megbolondult ez félig? No hát legyen egész bolond.»
Arankának egy démoni ötlete támadt. Fölkereste Citerát, a kivel mindig igen nyájasan szokott bánni. Kényeztette, mint egy gyermeket. Olyan mézesmázosan beszélt hozzá.
– Kérlek, kedveském, tégy a kedvemért egy szivességet. Most sugták meg, hogy lakoma után föl fognak szólítani, hogy énekeljek el egy dalt a társaságnak. Légy szives, itt a budoirom szőnyegajtajának a kulcsa, ott állnak az étagéren a hangjegyeim. Ülj a hintómba, eredj föl és keresd ki az Arditi Csók-keringőjének a hangjegyét. Az inas kisérjen föl. Úgy-e megteszed, kedveském?
Citera két gömbölyü válla egyet tánczolt erre a szóra, elmosolyodott rá.
– Minthogy a kegyelmes úr nincs otthon, megteszem.
Jobb lett volna Palinak, ha Aranka helyett a feleségének mondta volna el, hogy látta Simon bárót hazajönni. Citera még nem tudta azt.
Aranka lekapcsolá a karpereczéről a kis aranyozott aluminium kulcsot, mely a budoirja szőnyegajtajához szolgált s átadta Citerának. Az gyorsan elsietett, hogy az előadás kezdetére visszajöhessen.
Aranka az óráját nézte.
«Hogy állunk az idővel? Ha a báró most jött meg az utról, előbb át kell öltöznie. Uti gunyában szinházba nem mehet. Nagyon hiu a szépségére, különösen a hajfürteire. Abba beletelik fél óra. Az alatt a jó szerencse helyébe toppan. Meghallja, hogy a budoirban jár valaki. A szobája szomszédos vele. Citerát találja ott egyedül. A többi aztán a rosszak dolga.»
Aranka olyan diadalérzéssel igazgatá a tükörből a ruhája fodrait, mint a ki teljesen el van készülve arra a kettős válságra, a mit fölidézett.
Ott az egyik fog leesni, itt a másik a közös égből.
Csak egy dologban számította el magát.
Arra nem gondolt, hogy a megsértett férfinak nincsen hiusága. A ki dühbe jött, nem megy a tükörhöz nyakravalót újra kötni.
A mint Simon a lakására megérkezett, nem talált az egész háznál mást, mint a kapust. Minden cseléd a szinháznál volt, ki a bakon, ki a kakasülőn: titkár, irnok a parteren. A kapusnál volt minden kulcs. Az nyitogatta fel előtte az ajtókat.
Dulva-fulva járta végig a szobákat; csapkodta az ajtókat maga után. A felesége hálószobájában megkapta az asztalon a mai hangverseny programmját. Mikor elolvasta, toporzékolt dühében. Aztán tovább kutatott. Egy fiókban meglelte Anna bárónénak a levelét, melyben megköszöni Arankának azt a nagylelkü adományát a Barkó Pali aranykoszorujára.
És Simon a sok jó tulajdonságai hegyébe még fösvény is volt.
Arany koszorut! A czigánynak!
A kapus alázatosan kérdezte, hogy ne melegíttessen-e a kegyelmes úr számára a feleségével vizet a borotválkozáshoz?
– Kisztihand! Jó leszek én ilyen borostás pofával is.
Még csak más kabátot sem vett magára. Megtartotta azt a szürke dzsekket a zöld hajtókával.
Ha tudta volna, hogy micsoda szerencsét szalaszt most el!
Még csak bérkocsit sem hozatott, gyalog ment el a szinházba, nem is a főutczán, hanem a merre közelebb egy sikátoron át.
Igy aztán elkerülte a hintaját, a melyben Citera sietett az ő palotájába csók-keringőt keresni.
Egyszer csak betoppan a foyerba, mint egy bomba, az összegyült diszruhás társaság közé.
Aranka volt az első, a ki meglátta.
Elébb megrettent, de aztán egyszerre mosolyogni kezdett.
– Ah! Ön is megérkezett? Ez igazán kedves!
Simon pedig fuldokolva a sietségtől és indulattól, lihegé:
– Micsoda komédia ez itt?
– Hát komédia-házban komédia szokott lenni.
– De azt nem mi játszszuk, hanem nézzük s ha tetszik, megtapsoljuk, ha nem tetszik, kifütyöljük.
– Hát ön tapsoló vagy fütyülő szándékkal jött ide?
– Még az utóbbinál is rosszabbal. Hogy megakadályozzam ezt a demonstrácziót.
– Miféle demonstrácziót?
– Ezt a mai úgynevezett hangversenyt. Ki adta meg erre az engedélyt?
– Ön maga. Ott volt az aláirt engedély a titkárnál, a ki külömben is föl van hatalmazva, hogy közmulatságokra engedélyt adhasson.
– S önök felhasználták távollétemet, hogy egy ilyen tüntetést a közmulatságok kategóriájába becsempészszenek!
– Nem találom ki ennek a mondatnak az értelmét.
– Minden nyilvános előadásra nyujtott engedély ahhoz a feltételhez van kötve, hogy a rendezők benyujtsák a programmot a cenzurának, három nappal az előadás előtt.
– Azt megtették. A cenzor helybenhagyva adta vissza a programmot.
– Holnap el lesz csapva a cenzor. Hájfejü. Port hágy hinteni a szemébe egy ilyen programmal!
– Mit talál ön ebben?
– Mit? Tessék ide nézni (Simon kivette a zsebéből a neje asztalán lelt szinlapot). Először is jön a Svihrovai nóta: – Tudja ön, mi az? Ez nem más, mint a «Bercsényi indulója», a mely mellett a kuruczok az országból kivonultak.
– Én nem ismerem Bercsényit s soha sem láttam kuruczokat.
– Hát ez a másik? A «Bihari kesergője?» Hisz ez a valóságos bihar vármegyei protestáczió!
– Zenére téve? Csodálatos!
– Aztán jön a «Repülj fecském». Erről meg köztudomásu, hogy a szövegét Rákóczi Ferencz irta a feleségéhez.
– Hát bántott azzal valakit, hogy a feleségéhez verset írt?
– Itt van aztán a végén Berlioz transpozitiója egy magyar indulóra, teljes zenekar kisérettel. Tudja ön, mi az a Berlioz-féle tranzpoziczió? Az a Rákóczi-induló!
– A főpróbán hallottam s mondhatom, hogy valami gyönyörű zene.
– De hisz az őrült gondolat: azt képzelni, hogy ezt egy rendezett állam kormánya el fogja türni!
– Hát olyan gyönge lábon áll az önök rendszere, hogy azt egy hegedű-vonó is feldöntheti?
– Nem a hegedűszó, hanem akik attól megbolondulnak! Az egész ország föl van keveredve. S nem alulról jön a felfordulás, hanem felülről. A mágnások és mágnásnék indítják a galibát. A konzervativ főurak izgatják a könnyen fellobbanó tömeget. Pesten ők maguk játszanak komédiát, irókkal, szinészekkel összefogva. Humánus czégért tüznek ki: «Szükölködő horvát testvéreink javára!» Mintha a kormány nem gondoskodnék a maga horvátjairól! Szinpadi képletekben testesülnek meg a protestácziók. Az ócska kardok szerepelnek az élő képletekben s láttukra tombol a közönség. Ha nyomtatva nem mondhatják el a panaszukat, elsirják zenében s a tömeg megérti őket. – Muszka herczegasszonyok deklamálják magyarul, hogy «Ha férfi vagy, légy férfi!» s a magasrangu komédiások szekeréből kifogja a lovakat a csőcselék s úgy vontatja az utczán végig ujjongva. S ön azt hiszi, hogy én el fogom ezt türni, a meddig az én kezem elér?
Ez mind magas páthoszszal volt elmondva, annál komikusabb volt a hatás. Ennyi ártatlan mulatság, mint hatalmi megtorlásra méltó zendülés!
Aranka nagyot kaczagott rá.
– Uram! Ez oly szép volt, hogy ha ön ezt a szinpadon elmondaná, nagy tapsot aratna vele. De minek vesztegeti ezt a nemes páthoszt én rám? Ez különben is nem tartozik az ön szerepköréhez. Az ön szakmájához tartoznak a rutinált bonvivánok, a sarzsált karakterrollék, maradjon azoknál. Beszéljünk egész bizalmasan. Hisz egy test egy lélek vagyunk. Ön nagyon haragszik. Azt látom és elhiszem. De hogy ehhez a magas politikának valami köze volna, azt nem látom s ha látnám, sem hinném, ugyan ki fog ágyuzni – verebekre?
– Nem kell kicsinyleni az ellenséget.
– Ennek az ellenségnek a lépvessző is elég. Az egész magyar faj olyan, hogy az ujja körül csavarhatja, a ki szépen bánik vele, hanem ha törni akarja valaki, akkor visszapattan és megüt! De hát mi közöm nekem ehhez? Én asszony vagyok, politikához nem értek. Hanem aztán az asszonyi tudományhoz: ahhoz értek.
– No hát halljam, mihez értesz?
Simon tegezni kezdte a feleségét. Ez csalfaságot árult el.
Aranka bizalmasan ölté a kezét a férje karjába s úgy beszélt hozzá, mintha családias nyájaskodás folyna közöttük.
– Nekem nincsenek Argus-szemeim és Dyoniziusfüleim, hanem spiritusz familiáriszom, a mely nekem mindent megsug. Te magad is lekötötted a szavadat már, hogy meg fogod engedni az európai hirnevű művésznek, ki itthon is a legnépszerübb alak, hogy egyszer a lakóvárosában is bemutassa a művészetét – jótékony czélra.
– Kinek kötöttem le a szavamat?
– Egy igen kedves, szeretetreméltó teremtésnek; a művész nejének.
– De csak föltételesen.
– Hát persze, hogy föltételesen.
– Föltéve, hogy a programmja a czenzurán…