Aranka nem hagyta végig mondani.
– Dehogy programm, dehogy czenzura! Nem azon fordul meg a dolog. Hanem azon, hogy az instáló szép asszony minden alkalommal magával vitte az anyósát is, mikor a magas urhoz ment könyörögni. No hiszen! Ezek az anyósok! Ezek aztán az igazi argusok és Dyoniziusok!
Simon csak a bajuszát rágcsálta zavarában.
– Te azt sugtad a szép kérvényezőnek, hogy hajlandó volnál megadni az engedélyt a művésznek, ha a konczesszióért ő maga jönne el – egyedül. No nem a művész – egyedül, hanem a felesége.
– Eh! Mende-monda!
Aranka nem bocsátá el még Simon karját. Tovább suttogott a fülébe.
– Akkor aztán vehet föl a művész a programmjába, a mit tetszik. Akár azt a trombitafinálét, a mivel Jozsué Jerikó falait tönkre muzsikálta, nincs vele veszélyeztetve az európai ekvilibrium.
– Te tulzasz!
– És mindezen a számításon keresztet huzott végig az a malapropó véletlen, hogy a szép «Czithére» épen akkor jött el a konczesszióért esedezni az anyósa nélkül, a mikor te Budára utaztál. Hát mit tudhatta ő azt, hogy téged Budára hivtak! Helyetted pedig engemet talált. Én természetesen a te szekretáriusod által megadattam neki, a mit kért, nála volt s ő lefizette érte a kötelezett dijat, három huszast ezüstben. Azt ott találod elszámolva. Innen van most az a nagy fölháborodás! Hogy az ország nyugalma veszélyben! Az állami rend megingatva! Ugyan nem szégyenled magad?
– Azt én kérdezem te tőled. Nagyon ügyes vagy, azt elismerem. A mikor tartasz a megtámadástól, te megelőzöd azt s magad támadsz. Csakhogy engem fölkészülten talál a taktikád. Nekem férfinak semmi sem tilos. A férfibecsület qualifikácziójából ez a szó «szerelmeskedés» ki van felejtve. De a nőnél még a tréfa is bűn! Hiszed, hogy nem jutott tudomásomra, hogy te voltál, a ki a czigányművész ezüst koszoruját te, a nagy alkimista! aranynyá változtattad?
– Harpagont játszszuk?
– És most ugyanezen arany koszorut te készülsz neki nyilt szinpadon, mint a hölgyek jutalmát átadni.
(Ezt már röptében hallotta meg Ollósitól, míg a lépcsőn feljött.)
Aranka nevetve mondá:
– Don Sylvát játszszuk?
Simon kidüllesztette a mellét s nagyon impozáns figurát csinált.
– Én tudni fogom, hogyan kell férji jogaimnak érvényt szerezni!
Aranka most már egész hideg nyugalommal fordult feléje.
– Uram! Mikor ön engem nőül akart venni, én önnek elmondtam őszintén, ki voltam? ki vagyok? ki leszek? El nem titkoltam ön előtt semmit. És ön mégis nőűl vett engem. Pedig mindent «tudott». És most, midőn nem «tud» semmit, csak gyanakodik, most akarja ön előttem a féltékenyt «játszani?»
Ez a szó egész czinikussá tette Simont.
– Ejh, asszonyom! Vannak szarvak, melyeket az ember a nemesi koronája ágaihoz ragaszthat, de hogy én egy kóbor minsztrel, egy csavargó trubadur tolltarajával engedjem a homlokomat dekoráltatni, arra nem vagyok elég jó!
– S ki mondta önnek, hogy annak a trubadurnak előttem szerencséje volt?
– Ha nem volt, az nem az ön erénye, hanem annak az ostobasága.
Erre aztán kihuzta a kezét Aranka a férje karjából.
– A milyen vagy magad, úgy itélsz másról. Tedd, a mit akarsz!
S azzal hátat fordított Simonnak.
– Azt is fogom.
Azzal Simon odalépett az egybegyült uri társaság közé, parancsoló orrhangon kérdezve:
– Ki ennek a konczertnek a rendezője?
Egyszerre ott termett Ollósi.
– Mingyárt előhivom, kérem alásan.
Azzal furta magát a tömeg közé.
Anna báróné szelid nyájas tekintettel lépett «fia» elé.
– Lásd, milyen szép eredményt értünk el! A mai hangverseny bevételével a kisdedóvodánk otthona meg van alapítva.
Simon szatirás dölyffel válaszolá:
– Már most alapítsatok majd egy «nagy gyermekeket» megőrző óvodát, neveletlen árva patrioták számára. Arra van sürgetős szükség ebben az országban.
Ollósi úr visszatért Zoltán gróffal Simon báróhoz.
Zoltán egész nyugalommal kérdezé:
– Mit parancsolsz velem, kegyelmes uram?
– Te vagy a rendező? Nem veled akarok beszélni, hanem a muzsikussal.
Ollósi urnak fölnyiltak a szemei: «Ahá! Ez is a Phaedrus vadásza! Nem kereste az oroszlánt, hanem csak a nyomát».
– Mingyárt ide küldöm, mondá Zoltán s elment Palit keresni.
Simon előtt ott tiblábolt Ollósi.
– Édes Ollósi úr, mondá neki rettenetes szelidséggel. Most még egy dologra kérem. Kegyeskedjék a kedvemért rögtön levegővé változni.
Ollósi úr sietett a felsőbb óhajtásnak eleget tenni; de azért bizonyosan ott tartotta a fülét. Hej, mert az ilyen reporternek, ha maga eltünik is, de a füle, meg a szeme ott marad.
Egy percz mulva előállt Pali.
– Parancsolatjára állok, kegyelmes uram.
Simon báró eléje tartotta a szinlapot.
– Ki állította ezt a játéksort össze?
– Én.
– Mikor adta ön be a czenzornak?
– Három nap előtt.
– Mellékelve volt a dalok szövege?
– Be voltak nyujtva mind a költemények, mind a hangjegyek.
– Akkor az a czenzor őrült volt, a ki ezeket megengedte! Én megtiltom önnek e zeneművek előadását.
– Kegyelmes uram. Én ugyanezeket a császárvárosban, Bécsben is előadtam, a legmagasabb uraságok jelenlétében.
– Bécsben tehette ön. Hiszen szivarozni is szabad mindenütt; de a lőporos toronyban még sem.
– De hiszen itt ebben a városban is eljátszom én ugyanezeket a darabokat nyilvános helyeken akárhányszor.
A kegyelmes urat egészen kihozta a sodrából az, hogy a czigánynak igaza mer lenni! Ő vele szemben! Mértéktelen dühbe jött egyszerre.
– Velem ne feleselj, czigány! Ha czigány vagy, légy czigány! Eredj korcsmába, kávéházba: huzd, a mit a vendég parancsol! Azután fogd a tányért s szedd össze az adakozást a borozóasztaloknál! De ha ezekkel a rendjelekkel akarsz föllépni egy theáter paré közönsége előtt belépti dijak mellett: akkor tartsd meg a becsületet. Ezt a programmot nem játszod el.
S azzal a szinlapot kettészakítva, odadobta a művész lába elé.
– Beszélni fogok a rendező urakkal, mondá Pali.
– De ne az asszonyok szoknyái mögé sánczold el magad! Küldé utána a dölyfös sértegetést Simon.
– Férfiakkal fogok beszélni, szólt az visszafordulva.
Ezzel a művész elvegyült a társaság közé.
Simon báró egyre tüzelte magát, magában pattogva.
– Csak kitör a czigánytermészet a czudarból! Azért, mert egy tejen nőttünk föl, még szembe mer velem állni és visszavagdal. Megállj! Majd tartok én neked óvácziót! Majd azt a koszorut tedd el, a mit én kötök a számodra.
A Manga onnan nézte egy szögletből.
– Jaj de csunya vagy, mikor igy haragszol! Csak a feleséged ne látna ilyenkor. Csak ne vicsorogtatnád úgy a fogaidat. Bizony úgy felejt az Isten!
Ollósi úrnak föl-fölbukkant a feje félig egy ferzeszkaszni mögül. Magában sóhajtozott: «Hajh milyen érdekes czikk lenne ebből, ha a czenzura ki nem törölné! De paskvilltárgynak se kutya!»
E közben egy postakihordó rontott be a foyerba, nagy táskával a nyakában s egy pár vendég lábának letaposásával odafurakodott a kegyelmes ur elé, katonásan szalutálva.
– Kegyelmes uram. Express depesche.
Azzal kinyitva a nagy táskát, kihúzta belőle a lajstromos könyvet, meg egy hivatalos pecséttel lezárt nagy kék borítéku paksamétát. Tintás üveg és toll is volt birtokában. Azt mind egyszerre odakinálta Simon bárónak.
Az pedig most épen nagyon kifordított kedvében volt. A postásnak is meg kellett érezni a haragját.
– Az ördögökbe is! Még a szinházba is nyakamra hozzátok a depescheket! Vidd oda a levelem a megyefőnök úrnak, irja alá helyettem az átvételt. Most nekem más hivatalom van.
A postás odament Lebegut urhoz. Annak a számára is volt egészen hasonló alakú levele. Odaadta a kezébe a tintába mártott tollat.
Lebegut úr átvette mind a két levelet s beirta a könyvbe a nevét. Azzal a póstás odább ment.
Senki sem sejtette, hogy itt e nehány percz alatt egy darab világtörténet ment végbe.
Lebegut hűségesen prezentálta Simonnak az átvett sürgönyt.
– Dignetur excellentissime!
Simon mérgesen elkapta a levelet s föltöretlenül az oldalzsebébe gyűrte.
– Majd elolvasom otthon.
Lebegut úr visszament a feleségéhez s egy fali lámpa alá állva, fölvágta szépen a tollkéssel a neki szóló levél pecsétjét s elkezdte azt olvasni.
Mentül tovább olvasta, annál hosszabb lett az ábrázatja, a szája gömbölyüre nyilt s a két szeme kidülledt. Azután Fruzina asszony felé fordult s elkezdte neki néma jelekkel magyarázni a levél tartalmát. Ők már megértették egymást.
Az a kacskaringós gallér azt jelentette, hogy «miniszter», a feje fölött ívben átemelt kéz azt, hogy «megbukott», a két kézzel csinált szélmalom azt, hogy «minden fölfordult», a két tenyérnek lapátszerü felfelé legyintése azt, hogy «minket innen eleblábaltatnak».
Fruzina asszony néma jelei az ijedséget tolmácsolták: mi lesz belőlünk? Ismét visszamegyünk kintornázni, furulyázni?
Lebegut úr aztán megnyugtatá jelbeszéd útján. Azt nem teszszük, fizetik a teljes penziónkat, ezentul összeteszszük a kezeinket s a lábunkat lógázzuk.
Ezzel aztán Fruzina asszony teljesen meg volt nyugtatva.
Senki sem ügyelt rájuk, minden ember figyelme oda volt ragadva Simon báróhoz. Mit fog az most mívelni?
Csak Ollósi úr figyelte meg a Lebegut-pár mimikai eszmecseréjét s kezdte azt magának érthető nyelvre lefordítani.
Bárdy Zoltán közeledett Simon felé és még egy pár előkelő úr.
Lenke Simon három lépést hátrált előlük.
– Kérem! Önökkel semmi dolgom. Önökkel szóba sem állok. Nem vagyok semmi értekezésre birható.
Aranka odalépett a férjéhez. Azt is elutasítá.
– Báróné! Önnek a szinházban csak a páholyban van helye. Ön a szinpadon nem komédiázik többet.
Ekkor Anna báróné járult a fia elé.
– Édes fiam! Tekintsd a hölgyeket. Az ország legtiszteletreméltóbb alakjait látod magad előtt. Minden szem kérlelve fordul feléd.
– Grófnő! Én nem játszom el Coriolánt! Én ezekért a rám néző szép szemekért nem koczkáztatom az állásomat. – Hagyjon engem a grófnő békével! – Én önnek a világon semmivel sem tartozom, mint ezzel a szilaj vérrel, mely ereimben tombol. A mi vagyok, azzá magam teremtém magamat. Az önök jótékony hóbortjai miatt nem hagyom magam porrá töretni.
Zoltán eléje toppant, felindult hangon szólva hozzá:
– Uram, ne sértse ön meg a hölgyeket!
– Én csak az anyámnak beszéltem.
– És az én anyámnak!
E nehéz jelenet félbeszakadt Pali közbeléptével.
Minden arcz föl volt hevülve az indulattól, csak az övé volt olyan, a minő mindig szokott lenni, mozdulatlan, nyugodt.
Odalépett egészen közel Simonhoz. Szemébe nézett, a mit az nem tudott eltürni.
S még hozzá az az előkelő modor, a mivel a czigány beszélt a hatalmas főúrhoz!
– Kegyelmes úr! A hogy méltóztatott megparancsolni, úgy teszek. Holnaptól fogva nem vagyok más a lakóvárosomban, mint egy czigányprimás. Játszom a korcsmában, a kávéházban, sétányon; huzom azt, a mit a vendégek parancsolnak s járok tányérozni az asztalok körül. De ma! Este hét órától tizig – én nekem csak az én uram, a tisztelt közönség parancsol. Annak fogok ma játszani. És azt fogom játszani, a mit nyomtatásban kiadtam. Tessék azután velem a kegyelmes urnak azt tenni, a mi hatalmában áll.
Azzal megfordult a sarkán s átment a foyerból a szinpadra.11)
Simon arcza a dühtől úgy fénylett, mintha öntött rézből volna a homloka és izzadt bele. A hangja elfulladt.
– Még ilyen vakmerőséget nem látott a világ! Hogy neked csak a te urad, a közönség parancsol? Te czigány! – Majd megmutatom én hát neked, hogy ezt a te fenséges uradat, a tisztelt közönséget is kiveretem ebből a házból!
Az egész társaság elszörnyedt erre a szóra.
Zoltán gróf eléje állt a hatalmaskodónak.
– Azt kisértse ön meg uram! S aztán legyen felelős azért, a mi akkor történni fog.
Simon már benne volt az erőszakoskodásban, nem lehetett meghátrálnia.
– Én felszólítom önöket, hogy vegyék vissza a pénztárnál a belépti dijaikat s oszoljanak haza! Ha nem engednek önök a fölszólításomnak, én a hatalom eszközeihez fogok nyulni. S azt a szemtelen lázadót az asszonyok szoknyái mögül elhurczoltatom!
– Ön nyomorult! kiáltá rá Zoltán. Meg meri támadni a hölgyeket.
A sértő szó megrázta a dühöngőt.
– Ön engem nyomorultnak mer nevezni? – Köszönje, hogy testvérek vagyunk.
– Voltunk már egyszer testvérek, karddal a kézben szemközt. – Hivassa ön a poroszlóit. Verekedni fogunk! Meglátjuk, lesz-e önnek bátorsága az én testemen keresztül gázolni? Mert engemet talál legelől.
Több férfi, köztük ősz szakállu daliák, oda sietett Zoltán mellé. Nem szólt senki, de tenni kész volt.
És ekkor egy olyan oldalról, a honnan senki sem várta, támadt Zoltán szavaira erőteljes visszhang.
Mikuláj úr ökölre szorított keze és fölemelt kalapja emelkedett ki a többiek feje fölül. Ő kiáltott föl a maga idegen accentusával.
– Igazság megvan gróf úrnak! Mink ántrét megfizettünk. Akarjuk hallani muzsikát. – Kikergetni publikumot theatrumból? Nem oda Buda! – Nem vagyunk Muszkaországban, excellencziás uram!
A felesége csitította.
– Nem bánom, csapjanak el! – Inkább kapálom krumplit!
Elbámult mindenki. Még a Morvából ide származott idegen hivatalnok is föltámadt a saját vérünkből való zsarnok ellen. Ez mindenkinek fölnyitotta a száját. Kiabáltak már mindent össze-vissza.
Csak Balambér úr nem kiabált semmit. Nagyon halkan sugta a nejének:
– Gyerünk mi innen Zsenám, mert itt baj lesz! – Elosontában bele botlott Ollósiba s igen szépen kérte: «Engem ne irjon a referádába, nem voltam itten».
Simon báró fölcsapta a kalapját a fejére. Arankának megfogta a karját.
– Menjünk! Nem beszélünk többet, hanem cselekszünk.
Anna báróné odarohant hozzá s letérdelt eléje.
– Simon! Ne felejtsd el, hogy az én fiam vagy! Az Istenre kérlek!
– Én nem ismerek semmi rokoni köteléket, csak hivatalbeli kötelességet.
Ez gyilokdöfés volt az anya szivének. A báróné kebléhez szorítá a két kezét.
– Óh Isten! Küldj rám rögtöni halált! – Hogy ne érjem meg ennek az órának a végét. – Hisz annyian meg tudnak halni egy percz alatt a fájdalomtól s ennél a fájdalomnál nem volt nagyobb soha. Ölj meg Isten! Mert különben én magam ölöm meg magamat! – Óh, mert azért bünhődni kell, hogy ezt az embert én hoztam a világra!
A tántorgó úrhölgynek Manga sietett támogatására. A czigányasszony nem félt. Neki nem volt semmi veszteni valója. A bőre is elég durva, nem fél a korbácstól.
– Türtőztesd a fájdalmadat nagyasszonyom. (Elég hangosan beszélt, hogy a körül állók meghallhatták.) Nem téged öl meg az Isten azért, hogy ezt a szörnyet a világra hoztad, hanem engem. – Én szültem ezt az Isten ostorát! – Én tettem azt az átkozott csalást, hogy azon az Istenharagja éjszakán elcseréltem a két újszülöttet. – Az ott a te fiad, az a jámbor, az a dicső, a művész. – Ez pedig, ez a gyehennaember: az én fiam! – Azt hittem, jót teszek vele, mikor beloptam őt az úri palotába. – Azt hittem, ha a farkaskölyket oroszlán fészkébe teszik, oroszlán lesz belőle. – S lett belőle farkas, a ki mindnyájunkat összemar.
Aranka fölsikoltott.
– Minő meggyalázás!
Simon hideg vért szinlelt.
– Megyefőnök úr! Fogassa el ezt a szemtelen czigányasszonyt s korbácsoltassa ki a városból!
E szóra dühösen ugrott eléje a czigánynő. A szemeit elfutotta a vér, az ajkai tajtékzottak:
– Engem korbácsoltatsz te meg? Anyádat? Átkozott! A czigányasszony anyaátkát akarod kipróbálni magadon? Te fölfuvalkodott pöfeteg! – Egyet fujok rád s össze fogsz zsugorodni, mint a gilvagomba!
Simon fölemelte az öklét, hogy leüsse ezt az asszonyt.
Zoltán megkapta a kezét.
– Egy nőt akar ön megütni? Egy őrültet! Nemes ember ön?
Simon eszére tért e szótól. Jó segítség volt Zoltántól rá nézve a czigánynőt őrültnek mondani.
– Megyefőnök úr! Vitesse ön ez őrült nőt a kórházba, a megfigyelő osztályba. Helyezzék el a tébolydába, államköltségen.
Lebegut úr azonban nagy lelkinyugalommal állt ott, két kezét a gyomra fölött összetéve s egyik hüvelykujját a másik körül malmoztatva s kategorikus hangon mondá:
– Azt én bizonyára nem cselekszem, bizonyára nem cselekszem.
Simon elképedt e hallatlan refraktáriusságra.
– Hogyan? Ön nem engedelmeskedik az én parancsolatomnak?
– Pro primo, pro primo, én már általánosságban nem engedelmeskedem senkinek, senkinek; mert én ez órában megkaptam a kegyes fölmentetésemet, fölmentetésemet a hivatalomtól rögtön és azonnal, rögtön és azonnal. – Pro secundo, pro secundo, pedig ön sem parancsol itt már senkinek, senkinek. Mert ha érdemesnek tartotta volna felbontani azt a hivatalos paksamétát, paksamétát, ön is megtudta volna, hogy az ideje letelt, ideje letelt. – Önt is elszólítják innen, cum honore, cum honore. Miniszterium leköszönt, leköszönt. Új emberek jönnek utánunk, jönnek utánunk. S már most, ha tetszik a báró urnak, báró urnak, utazhatunk par kompanyi, par kompanyi – Csaszlauig, Csaszlauig.
Mindezt szokott humoros flegmával mondá el a derék emberke.
Simon hasonlított a hipnotizált médiumhoz, ki a delejező parancsára azt teszi, a mit az mond neki; kivette az oldalzsebéből az odadugott levelet, fölszakítá, kibontotta, elolvasá.
A levélben ez állt:
«A legkegyelmesebb októberi diploma következtében a magyarországi municzipiumok helyreállíttatván, uraságod a fölöslegessé vált kerületi főnökség alól fölmentetik, nyugdij iránti igényei fenhagyatván.» Aláirva – a magyar kanczellár.
Megrendülve kapott a fejéhez.
«Eldobtak! Mint egy divatból kiment kabátot! A kik bálványt csináltak belőlem, cseréppé törtek. – Voltam és nem vagyok. – Ma még reszketett tőlem minden ember s holnap én reszketek mindenkitől. – A talpamat csókolták s holnap hozzám fogják törülni a sáros talpukat. – Ha el vagyok temetve már, miért nem tudok meghalni?»
Talán csak gondolatában, talán Arankához mondta. Talán hangosan, talán csak lelkében felelt rá neki Aranka: «Miért futottál ide? Miért nem maradtál Budán?»
Valami moraj zúgott körülötte, a fölszabadult elnyomottak első szabad föllélegzése, a káröröm és az elégtétel suttogó szava. Érzé, hogy tenger ez, melybe ő elsülyed. – Egyet vetett magán s ismét a felszinén volt. – Fölemelte a fejét daczosan.
– Jó! – Tehát ha nem vagyok sem kerületi főnök, sem a gróf testvére, akkor kérhetek tőle elégtételt azért a sértésért, a mit szemembe vágott.
Meg akart halni.
– Szolgálatjára állok uram. Nevezze meg a segédjét.
Simon széttekintett. Van-e még itt valaki, a kit félig-meddig hivének tarthat?
– Én gróf Ingoványi urat kérem föl.
– Én pedig Kalászi ügyvéd urat.
A két megnevezett félrevonult egy szögletbe, egymással halkan értekezve.
Aranka fölsóhajtott, némi árnyékával az elégültségnek.
«Végre egy férfias cselekedet! Csak meg ne bánja holnap reggelig.»
Anna báróné siró arczát eltakarta.
– Óh, milyen szomoru nap ez!
Ingoványi és Kalászi urak előjöttek a zugból s a feleikhez lépve, valamit sugtak azoknak a fülébe.
Simon és Zoltán szótlanul intének helyeslést.
Az ügy a szokott útjára volt terelve.
A czigányasszony nem türtőztethette a diadalérzetét. Oda szólt a bukott nagyságnak:
– Összezsugorodtál már, mint a gilvagomba! Utólért czigányasszony anyádnak az átka gyorsan, úgy-e? – S te még fegyverbe mered szólítani ezt az igazlelkü embert? Áldott legyen az a fegyver, mely azt a te fekete véredet kiontja!
Simon összeborzadt. Babonás volt. Ez a varázslónő egy ráfujással hüllővé változtatja, a kire megharagszik. Az lett ő már. Mesebeli tündérherczegből utált varangy, tündérherczeggé is a czigányasszony tette, hüllővé is az tette.
A kihivás és a vele járó körülmények nyilvánosan történtek meg. Kinos feszültség uralta az egész társaságot. S e nyomasztó hangulat közepett egyszerre csak belebben nagy lihegve, kipirult orczával a társaság közé Citera, kezében a hangjegygyel.
Még csak sejtelme sem volt arról, a mi itt történt az alatt, a mig ő odajárt. Azzal a madárszerűen csengő hangjával szólt Arankához, a kit legelébb meglátott:
– Itt van az Arditi csók-keringője. Könnyen rátaláltam. Ott volt kitárva a zongora támlányán.
Általános volt a hatás.
Aranka megrettenve utasítá el magától a hangjegyet. El volt árulva, hogy ő itt e társaságnak énekelni készült. S még a Csók-keringőt! Kinek a kedvéért?
Simon szikrázó szemekkel nézett a neje szemébe.
Manga vad dühvel emelte a két kezét a feje fölé.
Anna báróné összekulcsolt kezekkel borult Zoltán vállára.
Az egész társaság fel volt förmedve.
S ez elszörnyedt arczok közepett ott állt nevető, hűséges, gömbölyü, piros arczczal a kis barna menyecske; a keble lihegett a nagy sietéstől.
Mikor aztán körültekintett s meglátta az arczokon a különféle nehéz indulatok kifejezéseit: elmult az arczáról a mosolygás, szemei rémlátásra nyiltak föl s midőn megpillantá Simont Aranka mellett, akkor egyszerre, mint a villámlobbanásnál, látta meg a veszélyt, a melybe küldve volt s iszonyattal dobta oda a hangjegyet Aranka lábához s aztán Manga keblére vetette magát, arczát elrejtve annak a kendőjébe.
Simon durván kapta meg Aranka kezét. Sietve tüntek el mindketten a társaságból.
E tragikus momentumban belépett a világ legprózaibb embere, a szinpadi rendező.
– Hölgyeim és uraim! Méltóztassanak a páholyaikat elfoglalni. A művész úr sürgeti az előadás megkezdését.
Barkó Pali akkor eltávozott, a mikor az ultimátumát elmondá. Semmit sem tudott az azóta történtekről.
Az urak pedig gondoskodtak róla, hogy az előadás végeig senki hozzá ne férhessen a művészhez, a ki elmesélhetné neki a nevezetes fordulatokat. Hisz akkor nem tudna játszani többet. Hermetice elzárták a külvilágtól két óráig. A feleségét sem eresztették hozzá. Ollósit pedig bezárták egy öltözőbe.
– Hát már most az aranykoszoruval mi fog történni? kérdezé az alelnöknő.
A rendező arra is tudott felelni.
– A művész azt kivánja, hogy olvasztassák be s az árán vegyenek a kisdedek számára téli ruhácskákat.
Kezdhetik a nyitányt.
Barkó Pali úgy játszott ezen az estén, a hogy még soha sem hallották hegedülni.
Hogy az előadás alatt a szinház össze nem szakadt a taps és diadalordítástól, az azt bizonyítja, hogy igen szilárdul van megépítve.
Más időben talán nagyobb izgalmat keltett volna az a botrány, a mit a czigányasszony goromba kifakadása Simon ellen okozott.
A legtöbb ember előtt azonban Manga nem fedezett föl titkot. Régóta suttogták azt úton-útfélen, hogy Simont és Palit kicserélte a bölcsőben a czigánydajka. Simon maga is hallotta azt s ezért volt az a véghetetlen gyülölete a czigányok ellen. Ezért üldözte őket. Demonstrált vele. A Mangát képes lett volna egy mosolygó ránézésért máglyára vettetni. Fokozta az indulatoskodó hangulatát, hogy minden ember szeméből azt a gondolatot olvasta ki: «azért te mégis csak czigány vagy!» Dühös volt Palira azért, hogy az urak úgy szeretik s különösen, hogy Anna báróné és Zoltán gróf minden alkalmat észrevesznek, a melyben gyöngédségüket tanusíthatják iránta. Az elcserélt fiut, testvért beczézgetik benne! Nem hihette, hogy az a hizelgés csak a művésznek szól.
Anna báróné maga is hallott erről a mondáról s nagy lelki nyugalmára szolgált, hogy Palit, a czigányfiut, gyermekkora óta úgy szerette, mint saját gyermekét; mikor a házától elvitték, akkor is gondoskodott róla. Öröme telt benne, hogy ez a fiu hogy vívott ki magának hirt, nevet! Hát még az a boldog családi kép! Az a kis ház, kerttel körülvéve, ott a sétány végén, a hol a muzsikus családja lakik! Talán ezért vonta Anna báróné Citerát a családi körébe. Titokban ajándékokat küldözött nekik. Mikor Manga fenszóval elkiáltá: «Az a te fiad! Az a derék, becsületes!» egy vádló dobbanással sem háborítá a szive. Mindig úgy érzett iránta.
Az idegeneket pedig, a kik a lappangó mondáról nem tudtak, megnyugtatá Zoltánnak az a mondása, hogy a czigányasszony őrült.
Kellett is ahhoz jó nagy adag őrültség, hogy egy czigányasszony a hatalmaskodó kényurnak, a kitől még akkor mindenki rettegett, a szemébe mondja: «te az én fiam vagy!»
Csak egy ember nem tudott erről semmit: – Pali.
Az egész közönség annyira szerette a művészt, hogy mindenki félt elárulni előtte, hogy ő nem a czigány ivadéka. Féltek, hogy akkor leteszi a hegedűt s nem muzsikál többet.
Csak neki lesz ez kínos meglepetés, ha megtudja.
Azonban ezt az egész mendemondát eltakarta egyszerre az országra szóló nagy catastropha: megbukott a kormány, vele együtt az egész rendszer, valamennyi eszközével; visszatér a régi szép szabadság! Ki beszélne itt többé czigány asszony elcserélt purdéiról. Váratlanul, de nem hivatlanul beköszöntött a nagy sorsfordulat.
Mint a hogy a vidatáncz láza ragad ránézésből, úgy terjedt el egyszerre az izgalom a szinházi közönségben, egyik ember arczáról a másikéra szállt a lelkesedés, a rég nem érzett öröm. Uj élet lesz! Szabadság lesz! A nemzet ismét nemzetté lesz! Itt hagynak bennünket mind, a kiket gyülöltünk; visszatérnek, a kiket szerettünk! Ezt megértette minden ember.
Mikor a művész hegedűje nem szólt, olyan zaj volt a szinházban, hogy pániknak lehetett volna nevezni; az átellenes páholyokból beszéltek át egymáshoz az urak, nevettek, hahotáztak, mindenki magyarázta egymásnak a történteket, egy-egy ujon érkező referálta a legközelebbi tíz percznek az eseményeit, tíz percz már egy stádiumot képezett.
… Lenke Simonék palotájában nyakra-főre pakolnak, a nehéz bagázsiát még az éjjel előre küldik Nagyváradra.
… A casino illuminálta az ablakait, utána az egész utcza, a piacz fényárban uszik.
… Lenke Simon a katonai parancsnokhoz kocsizott zárt hintóban az éjszakai kihágások meggátlása végett…
… A fiatalság macskazenét szándékozott adni Lenke Simonnak; hanem aztán higgadt hazafiaknak sikerült a lelkesedést más irányba terelni. Fáklyászenét fognak adni a casinónak…
… A katonai parancsnok azt válaszolta Lenke Simonnak, hogy ő neki utasítása van a katonai erőt beavatkozásra nem alkalmazni; miatta énekelhetnek, muzsikálhatnak az utczán, a mennyit és a hogyan akarnak…
… A fiatalság elhatározta, hogy a parancsnoknak is fáklyászenét fog adni…
… Lenke Simonék kiköltöztek a palotából a vendéglőbe, ugyanazokba a szobákba, a miket már egyszer meglaktak…
… Ujabb hír érkezett Bécsből! Ki vannak nevezve a főispánok. Gróf Bárdy Zoltán lett a megyének főispánja…
Csakúgy rengett a szinház az éljenzéstől, mikor Zoltánt meglátták a páholyban.
És a mellett nagylelkű is volt a közönség. Lebegut urat mindenki kézszorításokkal traktálta. Most emlékeztek rá vissza, hogy mennyi jót tett a maga hatáskörében; segített a kin lehetett, enyhítette a szigorú rendszabályokat; sajnálták, hogy megválik a várostól! Mikuláj urat pedig épen vállra emelve hordozták körül azért a derék felszólalásáért: «Nem vagyunk Muszkaországban. Kegyelmes úr! Inkább megyek kapálni!» Nem oda Buda! Itt marad! Megválasztjuk a restauration törvényszéki ülnöknek!
Csak Palinak nem volt semmi tudomása arról, a mi a külső világban történik, őrizték, mint egy zárdanövendéket, hogy semmit meg ne tudjon a nagy országváltozásból. Az tönkre tette volna a művészetét. Ő folyvást azt hitte, hogy ezt a lázas paroxismust a közönségben az ő hegedűjátéka idézi elő. Igaz, hogy remekül játszott, megérdemelte a felmorajló tetszésvihart. Az is érdemül volt beszámítható neki, hogy az aranykoszorút visszautasítá. Hogy fognak a kis gyermekek örülni a karácsonyi ajándékoknak! Hajh, de most a nagy embereknek volt a karácsonyja: a Messiás születésnapja, tele a karácsonyfájuk minden játékszereivel a reménységnek.
A szokatlan lelkesedést odamagyarázta a művész, hogy a közönség demonstrál a zsarnok ellen. Az megtiltotta neki a nemzeti dalok eljátszását, s ő a tilalom daczára adja azokat most elő.
Egészen megerősíté ebben a hitében az a jelenet, a mi a hangverseny utolsó részlete után következett.
Az egész közönség mintha összebeszélt volna, egyszerre felállt a székeiről s elkezdé az egész tömeg együtt a «Szózatot» énekelni: «Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar!»
A jerikói trombitahang volt az! Ezek az énekhangok döntötték le azokat a bástyákat, a mikről az alkotóik azt hitték, hogy örök időkre vannak építve.
Csak akkor, a midőn az utolsó taps elhangzásával Pali fáradtan visszatért az öltözőbe, jött oda hozzá Zoltán.
– Most már jöhet vasra veretni a kegyelmes úr! mondá Pali.
– Nem veret már senkit vasra a kegyelmes úr, mert az kegyetlenül megbukott. A ministerium leköszönt, az egész rendszernek vége. A mai szent nappal egy új világ kezdődik. A te hegedűd volt az ébresztő!
A művészt aztán átvette a rendező-bizottság, tartottak neki üdvözlő beszédet. A hölgyek is csoportostul jöttek hozzá hálálkodni, de azok közt hiába kereste Anna grófnőt. Hát Citera hová lett? Hogy Aranka nincs köztük, azt már értette.
Még Manga sem settenkedik sehol, a hogy szokása tartja.
Hogy mit tett Manga, azt még nem mondta meg neki senki.
Valami titkos egyetértés volt a közönségben, hogy azt Palinak soha se árulják el.
S talán nem is volna lehetetlen egy ilyen nagyszabású titoktartás, ha ujságíró nem volna a világon.
Hasztalan volt Ollósi urat bezárni egy öltöző szobába, ki tudott az menni az ablakon, s azzal nyargalt a nyomdába megirni a mai nap eseményeit s azok közt a végzetes gyermekcsere történetét.
A hangverseny után következett a művész tiszteletére adott díszlakoma, a mit félbeszakított a fiatalság által rendezett fáklyászene. Az első áldomást Bárdy Zoltán mondta a «legelső magyar emberre», a mit frenetikus éljenrivalás követett. A második toast szólt a leendő főispánnak. Iszonyú pohárcsengés. Csak a harmadik felköszöntés jutott a művésznek. Ha egy és más közbe nem jő, az övé lett volna az első toast. Hölgyek nem voltak a lakomán.
Fatális dolog volt, hogy a ki Palit felköszönté, kétszer is belezavarodott a mondókájába, sőt egyszer épen «méltóságá»-nak czímezte a czigányt, a min Pali nagyot nevetett, de senki más nem nevetett, csak a fejét csóválta egy némely ember.
Mikor aztán a vad toastok elkezdődtek, megcompareált a társaságban Ollósi úr is.
Ilyen a hivatását felfogni tudó publicista.
Már hozta két kefelevonatban, azon nedvesen a holnapi szám első oldalát: vezérczikk! kezdő vers! antrifilé! tárcza! telegramm! kommüniké! on di! egyveleg! Ciceróval, compacttal, versállal, elsevírrel, borgissal, nonpareillel szedve! ujjmutató kezekkel ellátva, koszoruk közé rámázva. Mintaremeke a zsurnalistikai művészetnek.
– Tessék olvasni! Itt van!
Zoltán gyorsabb hirlapolvasó volt, mint Pali. Egyszerre rátalált a «gyermekcsere» czímű czikkre. Összehajtotta az egész kefelevonatot s azzal megfogva Ollósi úrnak a gallérját, odavonta őt az ablakfüggöny mögé, s ezt a nyájasságot sugá a fülébe:
– Hallja kedves barátom Ollósi úr. Én az ujságirókat in genere, önt pedig specialiter rettenetesképenvalómódon tisztelem és becsülöm, hanem ha az a gyermekcseréről szóló czikk önnek a lapjában holnap megjelenik, akkor én önnek minden teketória nélkül kitöröm a nyakát.
Ollósi úrnak ez elég volt.
Arra Zoltán visszasietett az asztalhoz, azzal a szándékkal, hogy kikapja Pali kezéből a kefelevonatot, mielőtt ez azt a végzetes közleményt megkapta volna. Az ilyen muzsikus azt gondolja, hogy az ujság is kóta, a mit elejétől végig le kell muzsikálni. S ez a czikk a tárczában volt, a vonalon alul.
De már Palit nem találta a helyén. Az eltünt valamerre.
Hová lett? Senki sem tudta.
Egy pinczér mondott felőle annyit, hogy a mint olvasott, egyszer csak felugrott a székéről, azt mondva: «meg vagyok ölve!» Azzal kitántorgott a teremből. Azt hitték, hogy megártott neki a pezsgő s hagyták menni.
Senki sem tudott többet mondani Zoltánnak Barkó Pali felől. Mindenki arról beszélt, hogy mikor lesz összehíva az országgyűlés.
Még ma éjjel a poéták, muzsikusok első rendű csillagai voltak a magyar égnek; holnap reggel senki sem fogja őket meglátni többé.
Abban a sürgés-forgásban, a midőn a rendező felhívására a kiváltságos közönség elhagyta a szinpadi társalgót, hogy a nézőtéren elfoglalja a helyét, senkinek sem tűnt fel, hogy a vén czigány asszony megkapta a fiatalnak a kezét s azt sugva neki, «most jössz velem!» vitte magával Citerát.
Citera egy tetten kapott bűnös lehangoltságával engedte magát az anyósa által vezettetni.
Mikor az utczára letértek, azt kérdezé tőle:
– Hová viszesz?
– Haza! felelt röviden Manga. S a karját szorosan odaölté a menye karjába.
A belváros hosszú utczáin kellett végig haladniok, azután egy külváros szemetes sikátorain, a hol már kóbor kuvaszok ugatták meg az elkésett járókelőket. Innen is kivergődve, a nagy sétány fasorai alá jutottak. Azt is szótlanul végig haladták. A sétány végében állt a kis ház, mely a muzsikus otthona volt. Alacsony, zsindelyes épület, egy kis kirugó ereszszel, hátul gyümölcsös kert. Körül palánk, melyen áthajlott a piros bogyókkal tarkáló liczium.
Az ajtón nem kellett kopogni, furfangos tolózára volt, a mit kivülről ki lehetett nyitni. A házajtónak a kulcsa meg fel volt téve az eszterhéj alá. Odabenn a szobában már sötétség volt.
Volt ugyan egy pesztonka, kinek az lett volna hivatala, hogy a gyermekekre vigyázzon, de az már ilyenkor olyan mélyen aludt, hogy felőle nemcsak az egész házat, hanem őt magát is el lehetett volna lopni.
No de hát ki jár a czigány házába lopni.
A gyermekek is mind jól aludtak, kettesével egy ágyban, az ötödik a bölcsőben. Ez már egy éves, el is volt választva.
– Most vesdd le azokat a czifra ruhákat, mondá a menyének Manga. Rakd el szépen az almáriomba. Sok víz lefoly addig a Szamoson, a míg azokat még egyszer felveszed.
Citera szót fogadott s előjött ismét a hétköznaplójában.
– No most rakj tüzet, mondá Manga. Tanuld meg, hogyan kell. Forgácsot raksz keresztbe, aztán a kéngyertyát meggyújtod a parázsnál s elébb feléleszted a mécsest. Tudod, hogy kell a mécsest megcsinálni? Mikor az uradnak tokányt készítesz, a faggyút mind leszeded a húsról, s egy bögrébe félrerakod. Ebből raksz a mécsesre. Azután apró venyigét raksz a vaskutyára,12) arra hasogatott fűzfát, akkor alágyújtasz. Ha nem akar jól égni, hajtsd a kötényeddel. Aztán megcsinálod a rántottlevest. A kicsike nemsokára felébred, annak levest kell adni. A míg lánggal ég a tűz, addig nem tartod rá a serpenyőt, mert megtalál benne gyulladni a zsír. Azután is vigyázz rá, hogy bele ne csapjon a láng, mert kozmát kap tőle a leves. Mikor a zsír már süstörögni kezd, akkor egy egész főzőkanálnyi lisztet öntesz közé, azt sebesen elhabarod, hogy hozzá ne égjen a serpenyőhöz. Mikor a szagáról megérzed, hogy már jól megpörkölődött, akkor a forró vizes fazékból hozzá öntesz annyit, a mennyi szükséges. Ügyelsz rá, hogy ki ne fusson. Azután egy csipet köménymagot dobsz bele, meg egy gondolatra való vereshagymát. Akkor csendesen habarod a serpenyőt. Utoljára apránkint eregeted bele a törött sót; a főzőkanállal egyre kóstolgatod, hogy nagyon el ne legyen sózva. Mielőtt a gyermeknek odaadnád, annyira ki hagyod hülni, hogy a száját meg ne égesse.
Citera minden utasítást híven követett.
– Hát biz édes menyemasszony, ezt most már meg kell szoknod. Eddig a napad csinált mindent. Én főztem, takarítottam, gyerekekre ügyeltem, te azalatt parádéztál, nagyságos asszonyok társaságában kisdedóvókat rendeztél, s a magad porontyaira nem volt semmi gondod. Ennek most már vége. Itt van a te kisdedóvód!
Citerának egy szava sem volt ez ellen. Megrakta a tüzet, megfőzte a rántottlevest; a felébredt gyereket megetette, újra lefekteté s szépen elringatta.
– Ezt már neked, édes leányom, meg kell szoknod, mert engemet nem látsz többet a házadnál.
Citera e szóra keserves sírásra fakadt.
– Hát mit vétettem én, hogy így haragszol rám?
– Te is vétettél nagyot, mert ott jártál, a hol nem kellett volna. Nem a lelkedre kötöttem, hogy ahhoz a házhoz, magadban, nálam nélkül, még imádkozni se menj?
– Hiszen az asszony küldött, olyan szépen kért rá.
– Hogy a kórság húzza félre azt a szépen kérő száját! meg akart rontani vele.
– Hiszen nem tudta, hogy a férje hazaérkezett.
– Tudta jól. Épen azért küldött oda téged, azt hitte, akkor otthon marad az ura s neki könnyű dolga lesz azzal a másikkal. Cserélni akart. Mint egy czigány! Igazi czigánycsere! Asszonyt asszonyért, férjet férjért. Csak a mindenható Isten őrzött, hogy most itthon lehetsz a házadnál. Te itthon lehetsz, de én elmegyek. Én vagyok a bűnös! Én vétettem nagyot.
– Mivel?
– Mivel? A nyelvemmel. Ezzel az ostoba darab hússal, a mit minden aszonynál ki kellene gyerek korában furni, azután karikát húzni rajta keresztül. Én rontottam meg a Barkó Palit! De úgy megrontottam, hogy semmi iralással helyre nem gyógyítom soha. Kikiabáltam egy titkot, a mit senki sem tudott, azon a látó csillagon kívül az égen, a mi az ajtón bepilácsolt. Kikiabáltam, úgy, hogy száz ember hallotta. Csak ő nem hallotta. De majd meghallja, ha az egész világ beszéli. És akkor haza jön, és megöl bennünket.
– Megöl bennünket? Hát mit vétettünk mi neki, a kiket úgy szeret?
– Azt, hogy loptátok azt az ő szerelmét. Tolvaj vagy te is, tolvaj még az a bölcsőben alvó porontyod is. Elloptátok tőle a szivét. Elloptátok az egész életét. Elloptátok a czifra aranyos ruháját, a kardját, az arany sarkantyuját, a grádicsos palotáját, helyébe loptátok az inséget, a nyomorúságot, meg ezt a gunyhót. S én voltam az orgazdátok.
Citera erre elkezdett féktelenül nevetni.
– Csak te nevess, bolond! Azt hiszed, én most gunárost játszom veletek «nem eszik kend libahust!»13) de majd mingyárt itthon terem. S akkor azon kezdi, hogy legelőbb is tégedet megfojt, azután sorba megfojtja a gyermekeket. Engem utoljára hagy, hogy a többiek halálát végig nézzem, akkor öl meg.
Czitera ismét elrémült.
– Én Istenem! Hát miért! miért?
– Azért, mert úgy érdemeltük. De én nem várom ám be itten. Nincs elég vastag pofám, hogy a szeme elé merjek kerülni. Elbujdosom. Soha a hiremet se halljátok többet. Vagy ha meghalljátok, csak azt halljátok, hogy valahol a Szamos kivetett a partra. Ha addig éltek. Oh mennybeli Jehova, de bolondot tettem, de bolondot tettem.
Az öreg czigánynő kiszaladt a házból, hasztalan kiabált utána Citera, úgy futott, mintha üznék, a folyampart felé. Ott eltünt a sűrű fehér levelű nyárfabokrok között.
Citera aztán leült a háza küszöbére, onnan bámult ki a világba. Az égen járó holdvilágra, meg arra az érthetetlen nagy világosságra, a mi a város fölött derengett, hogy az égen a bárány felhők mind pirosak lettek tőle. (Az volt a kivilágítás.) Valami szakadatlan moraj zúgott fel a városból, emelve zenehangoktól. Arról sem tudta kitalálni, mi az?
Barkó Pali úgy elfutott a tiszteletére adott lakomáról, hogy még a hegedűjét is ott felejtette.
Futott, mintha kergetné valaki, mintha attól félne, hogy elfogják, visszaviszik. Valami névtelen rémület üzte.
Csak akkor kezdett magához térni, mikor a város utolsó házait is elhagyta, kijutott a folyampartra.
Itt azután, mikor lábai alatt ropogott a kavics, az az ismerős kavics, melyben annyiszor szedett békateknőt gyerek korában, elkezdett magával tanácsot tartani.
Mit kiabált ki felőle az a czigány asszony?
Hogy ő nem annak a fia, hanem a bárónéé. Nem czigány, hanem nemes úr.
Ha nem czigány, akkor nem is muzsikus. Semmi jussa hozzá, hogy a világban alá s fel tekeregjen, hegedűvel. Akkor a czigány asszony sem az ő felesége? Hát a purdék? A czigány purdék?
Álom volt az élete, s most egyszerre fölébresztették belőle.
De hát nincs arra hatalma az embernek, hogy azt mondja: nekem nem kell a ti valóságos világotok! én tovább akarom álmodni a magam álmát. Nekem az tetszik.
Mi lesz most belőle?
Az egész világ nevetve fog újjal mutatni rá. Mint czigányt megbecsülték, mint nemes embert, szánni fogják. Nem lesz számára hely a kerek világon sehol.
Ráült egy vén fűzfaderékra, mely a vízbe dült a partról. Onnan nézte a locsogó hullámot. Milyen egyszerű megoldása volna a találós mesének, fejtetőre a vízbe rohanni s nem jönni többé elő.
A csalit másik oldalán, a partkanyarulatnál épen így bámult a mély vízbe az a másik, a ki a bajt okozta: Manga.
Palinak eszébe jutottak a gyermekei.
Ej haj! Minden bolondság a világon! Dicsőség! Hatalom! Gazdagság! Asszonyi kegy! Füst és pára! Csak azok a szép gyerekek: az az igazság!
Megint csak kilépett arra a kavicslepte vízjárásra s mérte végig hosszú léptekkel a partot.
A keleti égen már kezdett pirkadni a hajnal, a nyugoti oldalon még vitatta a befolyását a fogytán levő hold.
E kettős világításban a parton járkálónak is kettős volt az árnyéka; erre a hajnalfény, amarra a hold vetette árnyék.
Ilyen kettős árnyék követi őt minden lépten-nyomon.
A part mentében levő csalit egész őszi képet vett már fel. A bükkfák hullatták sárga leveleiket. Az aljban virított a dércsipte cserjének a lombozata. Vörös gyűrű, szömörcze, borbolya a veres és lilaszin minden árnyalatában pompázott. Közte a kisértetiesen fehér törpenyár lombozata. Madárfütty nem hangzott már, csak a prücskök czirpeltek szerteszéjjel.
Ehhez az idylli prücsökzenéhez olyan kiáltó ellentétet képezett a városból felhangzó Rákóczy-induló elmosódott accordja. A tegnapi éj benyulik a mai hajnalba.
Pali ebből sem értett semmit. Hisz ő nem volt politikus.
Neki vágott a sűrűnek, a hol nem fog semmi zajt hallani.
Egyszer aztán csak arra riadt fel, hogy a sűrű rekettyés közül egy szembejövő alak toppan eléje.
Manga volt.
A czigányasszony megállt, mikor Palit meglátta. Ez pedig indulatos hevességgel csörtetett feléje. A két ökle fel volt emelve…
– Mit tettél asszony? rivallt rá rekedt hangon.
– Megforgattam a szivében a kést, suttogá Manga.
– Az én szivembe verted azt a kést! Hát érdemeltem ezt te tőled «én»? Nem voltam én teneked jó fiad, hogy most megtagadsz? Nem voltál te nekem mindig jó anyám? Koplaltál, hogy engem jól tarthass, rongyoskodtál, hogy engem felruházz! ha beteg voltam öledben tartád a fejem! ha rossz voltam, te akkor is szerettél. Soha egy feddő szóval nem illettél. Templomba hordtál, imádkozni tanítál. A becsület regulájához szoktattál. Soha egy anya oly hű rabszolgája nem volt a gyermekének, mint te énnekem. S most azt mondod, keressek más anyát, nem vagyok, nem voltam soha a fiad. Hát akkor ki vagyok? Nem voltam én tegnapig boldog ember? volt kis gunyhóm, de tele örömmel, szeretettel. S te most engem a gunyhómból kizavarsz? Azt mondod, menjek palotával cserélni. Hát az én czigány asszonyom? A kis kölykeim? Az mind nem enyim. Álmodtam: vége van! És a hegedűm? Az sem az enyim! Törjem össze. (E szónál Pali megragadta Manga vállait.) Valld meg, hogy hazudtál. Nem igaz, nem igaz, nem igaz. Mert ha úgy van, a hogy mondod, én inkább megölöm a feleségem és a porontyaim, téged pedig velem együtt ebbe a folyóba öllek, minthogy másnak adjalak.
A vén czigánynő arcza örömtől ragyogott.
– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol. Hát csak szeretsz te minket, a kik téged úgy szeretünk? No ne forgasd hát úgy a két szemed. Czigányság volt a dolog, semmi más. Hát czigány asszonytól mi is telne ki más, mint czigányság. Csak azt a kevély embert akartam megszégyeníteni. Ráfujtam s összezsugorodott. No ne nézz rám olyan nagyon, no! Mert megijesztesz. Hisz nem akartam én, hogy neked fájjon! Bizony Isten, nem akartam. Dehogy adnálak oda senki grófnéjának! Még ha a török császár kérne, annak se adnálak. Az én fiam vagy! Tudod, hogy neked sohasem hazudtam. No ne nézz úgy rám. Csókold meg az orczámat.
– Hát fiad vagyok? Czigány fiad? mondá Pali gyanakodó arczczal. Majd megtudom: igazat mondasz-e? Most ide hozom a két fiamat, velem együtt muzsikáljanak a járó-kelőknek rézkrajczárért, igaz czigány módra. Ha azt megengeded, akkor elhiszem, hogy én hozzám igaz vagy.
Manga elfogta Pali kezét.
– Úgy, úgy. Hozd ide a két rajkót. Tanulják meg, mi a czigány dicsőség. Te bolond! Hiszen ha ránézesz arra a két fekete rigóra, arról is meg kell tudnod, hogy te vagy a fekete vérű, nem az a másik.
Pali keblére ölelte Mangát. Édes jó szülőm.
– De megállj! Megállj! Egy nagy bolondot mégis csak csináltam! Mikor azt mondtam, hogy az a hatalmas úr az én fiam: akkor az ellene fordult az igazlelkű grófnak. «No ha nem vagyok testvére, akkor megvívhatok vele». Ide fognak jönni, azt is tudom. De ne félj. Megrontom ezt a szándékot. Nem lesz abból a párbajból még sem semmi. Látod ezt a hét szem babot a kezemben. A hány, annyiféle színű. Ha én ezt a hét szem babot feldobom, mikor leesik, kereszt lesz belőle.
Manga feldobta a babszemeket a légbe.
– Látod, hogy kereszt lett. Ezeket most beletaposom a földbe. Megvan a babona. Ez a viaskodás el van rontva. Nem fognak azok egymásra lőni, keresztet csináltam közéjük. No most gyere, menjünk a te kis házikódba, a te otthonodba. Ne félj, tied marad! Aztán ne haragudj az édes szülődre. Tudod czigány asszonynak vériben van a czigánykodás. Hát tehetek én róla, hogy czigány vagyok?
Minden helyre volt hozva már. Czigány asszony helyre czigánykodta, a mit elhibázott. S a czigánynak az a jó szokása, hogy mindent elhisz, a maga fajtájának. «Bolondság, tréfa volt az egész!»
A nap kiemelkedett a láthatárról, a holdárnyéknak vége lett egyszerre. Bánta is már, hogy mi zaj morajlik fel onnan a városból? Az ő háza táján kukurítanak a kakasok. Ez az ő virradatja.
Citera még ott ült a ház küszöbén, az őszi lomb fényes sötétségébe bámulva, a midőn egyszer csak felriadt a targaly recsegésére.
A csalitból Manga és Pali jöttek elő, egymást átölelve.
A sétány elején volt egy tejgazdaság, kedvencz látogató helye a városi közönségnek.
Korán reggel ide szoktak kijárni kúrából, a kiknek tejet vagy savót tanácsolt az életrendjük. A savót, zsendiczét azon forrójában fogyaszták, a hogy hajnalban elkészült.
Terjedelmes park volt a gazdaság mellett, kanyargó utakkal, azoknak a mentén voltak felállítva asztalkák leczövekelt padokkal, a mik mellé a vendégek letelepedhetének. Ki-ki maga hozta el a zsendiczés bögrét s a karaj kenyeret magának, pinczér nem szolgált fel. Háboríthatlanul szürcsölhette mindenki a forró italkáját. Egy sátor alatt árultak sóspereczet, a másik alatt mézeskalácsot. Vannak, a kiknek orvosi rendeletből mézeskalácsot kell aprítani az aludt tej közé.
Szép derült októberi reggel volt, az ökörnyál úszott a légben, s hosszú fátyolfonalakban akadozott fel a fákon, a pázsit mintha be lett volna szőve finom pókhálóval, melyen ragyogott a harmat, itt-ott fehér zuzmara is: az első dér. A fákon veres mókusok futkároztak, hajigálózva a bükkmakkal, a huros rigó ropogtatta a gyalogfenyő magjait, a házi macska talpait kimélve járt a kavicsos úton s a fűszálakat kóstolgatta. A mezőről hangzott a fiát hivogató tehén bőgése s a vezérbika kolompolása. Emberhang nem zavarta a csendet.
A legelső látogató egy férfi és egy nő volt. A nő sötétszinű útiköntösben, állon keresztül kötött selyemkalappal; a férfi vastag szövetü kurta dzsekkben, félmagas czilinderrel a fején, a mit úgy híttak, hogy «czvájfler» (tünődő).
Alig ismer rájuk az ember.
Ők volnának ezek? A kegyelmes úr és a kegyelmes asszony! Hajh, az az egy nap tíz esztendőt vénített rajtuk!
Ide jöttek korán reggel. Talán azért, hogy kizsémbelhessék magukat. «Otthon» már nincs. A palotában nem mertek éjszakára maradni. Féltek a néptüntetéstől. A vendéglőben pedig minden szó áthallatszik a szomszédba. Talán egyéb ok is volt, a miért egyikük ide jöjjön.
Leültek egy útféli asztalkához, két átelleni lóczára, de nem szemközt, hanem úgy, hogy az egyik hátat fordított a másiknak, s mikor a másik megfordult, akkor az egyik fordult háttal.
– Itt van az ön vasfejűségének következése, kezdé Aranka. Százszor, nem egyszer figyelmeztettem önt rá, hogy igyekezzék az állását mind fölfelé, mind aláfelé megerősíteni. Önnek meg kellett volna nyernie a népnek a szivét.
– Hát van a népnek szive? Árulják azt a piaczon?
– Megnyerhette volna apró kedvezésekkel, a mik a kormánynak semmibe sem kerülnek. A helyett ön mindent elkövetett, hogy szükségtelen kicsinyes hatalmaskodásokkal minden osztályt elidegenítsen magától. Háborgatta a közönséget a mulatságában, kihivólag lépett fel a nemzeti érzülete ellenében. Beleszólt a ruházati viseletébe, hadjáratot viselt a kalapok, a tollak, a szalagok ellen.
Simon egy fűszálat vett a fogai közé, azt rágta apróra.
Aranka győzte a szemrehányást.
– A helyett, hogy féltek volna öntől, kinevették, hallhatta az ablakából a gúnydalokat, a miket az utczán önről énekeltek.
– Nem azt mondá ön, hogy ön szerzi e gúnydalokat?
– Ezt az «egy» szavamat elhitte ön. Nem vette észre benne az iróniát. Hisz azokat az ön legjobban fizetett intimusa irta s az ön saját nyomdáján sokszorosította.
Simon kiköpte a megrágott fűszálat a szájából. Keserű volt!
– Az előkelőbb köröket nem hogy megnyerni igyekezett volna, de elidegenítette magától. Én igyekeztem az előkelő hölgyek társaságát keresni, ön pedig üldözte azoknak a törekvéseit. A ki az ön hivatalszobájába belépett, onnan csak könyes szemekkel s haragpírral az arczán jött vissza. S a ki az asszonyok ellen kezd háborút, a meg van verve.
– A ki szövetkezik velük, még jobban.
– A polgárságot zsarolta ön. Általános volt a vélemény, hogy önhöz csak vesztegetés útján lehet közelíteni.
Ez kegyetlen csipés volt.
– Van-e még valami a bűnlajstromomon? förmedt fel Simon. Még azt is szememre veti? Hiszen ha a jövedelmeimet iparkodtam szaporítani, ennek a főoka az ön őrült pazarlása volt.
– Szeretem, hogy főokának nevezte; mert mellékokai is lehettek. Nekem megtiltotta ön, hogy még valaha a szinpadon megjelenjek, bárcsak egy hangversenyben közreműködni is; de saját magát nem tiltotta ki onnan. S ott is a legalantasabb spherákban találta jól magát, kardalnoknők és apró ballerinák között. Azokkal tudott egész éjeket végig tivornyázni.
– Ne kivánja, hogy visszaadjam ezt a vágást.
– Ön fel sem tudta fogni állásának feladatait. Mikor a kormányának referált a kerületéről, mindig azt irta meg, a mi kellemetes, de nem igaz. Soha egy valóságnak megfelelő jelentést a maga helyén és idején nem koczkáztatott.
– Hát ezt hol vette?
– Alattvaló hivatalnoktársai irányában durva, kiméletlen, kötekedő volt.
– Ezt ön mind Fruzina asszony néma jeleiből tudja?
– Elzárta ön magát mindenkitől, csak azt fogadta szivesen, a ki denunciált, egész rendszert csinált a kémkedésből.
– S ki tanított engemet erre?
– Bizony nem én. Én azt hittem, hogy önnek nemes ambitiói lesznek; hogy fokról-fokra emelkedni fog honfitársai becsülésében s engemet is magával együtt fog abba a légkörbe emelni, a mely után epedtem, mint a bányalégben fuldokló a szabad ég után s a helyett magával húzott le az ingoványba. Én egy nagy nevet akartam kapni s kaptam helyette egy nagy bélyeget! Most látja ön, hogy hová jutott. Azon a napon, a melyen ön elhagyja ezt a várost, fel lesz lobogózva minden ház s a templomokban Te Deum laudamust énekelnek. Ön pedig kerülni fogja saját nemzetét.
– Gyűlölöm ezt az egész fajzatot!
Léptek hangja zavarta meg a szivélyes társalgást, a tekervényes úton nem lehetett messziről meglátni, hogy ki jön a borókabokrok miatt. A sétány tulsó vége felől jöttek többen, hangos beszélgetés között.
Csak a mikor kibukkantak a sűrű bokrok mögül, akkor ismertek rájuk a kegyelmes úrék. A czigány muzsikus, meg az ő pereputyja.
No ezekért nem érdemes helyet változtatni.
Pali jött, aztán meg Citera a két iker fiuval.
Pali levetette a tegnapi nagy szerephez viselt bársonyattilát, most már a hétköznapi dolmánya volt rajta. «Viktória» dolmánynak hivták azt, világos kék posztóból, veres kihajtóval, három sor apró ólompitykével, hozzá még rajthuzli rézgombokkal. A hóna alatt hozta a hegedűt, de nem ám azt a straduariót, az most is ott van még tokba zárva a szinháznál; ez csak afféle Schunda-hegedű.
A Citera is egész czigány asszonynak van öltözve, bekötözött fejjel, mellén átkötött kendővel, rojtos katrinczával. A két fiut ő vezeti kézen fogva. Azok olyan egyformák, mint két mókus, még a viseletük is ugyanaz. Nem rongyosak, a hogy czigány gyerek szokott lenni, az öreg anyjuk gondoskodott róluk.
Azoknak is hegedű van a kezükben. Igazi felnőtt hegedű, nem afféle kölyökhegedű. Komoly muzsikusok ezek.
Pali most már egész czigányosan adja a biczegő lépést, semmi úrias mozdulat nem jár vele. Demonstrál, hogy ő nem más, csak czigány.
Pletykálhat már az az ujságiró, a mit akar! Nem az a bolond, a ki megirja, hanem a ki elhiszi.
Nem messze a kegyelmes úrék asztalától van egy másik asztal lóczával. Az a nekik való hely, mert ott két út keresztezi egymást. A mellé letelepednek.
– No gyerekek, itt ütünk ma tanyát, szól Pali az ifju nemzedékhez. Itt jó hely lesz. Mindjárt jönnek az uraságok friss zsendiczét inni. Az éjjel sok bort ittak, arra sok savót kell nekik fogyasztani. Stimmoltatok?
A gyerekek megpengették a hegedűiket.
– No aztán rajkók, ne kiméljétek a gyantát a hegedűvonótól, a mi nótákat megtanultatok már, elővegyétek. Aztán felnyissátok a szemeteket! Ha ezüst gombos úr jön, annak huzzátok a Luiza-csárdást, ha magas kalapú jön, annak czeppelpolkát. Hát bizony dolgozni kell, a ki becsületesen meg akar élni. Én is így kezdtem, mint ti. Mikor öt esztendős voltam, már itt muzsikáltam a promenádon. Aztán minden nap tanulni kell, mikor otthon vagytok. A ki művész akar lenni, annak nincs pihenése soha. Annak még álmodni sem szabad másról, csak a hegedűről. No hát az új nótát betanultátok-e már, a mit a Pontyugrás hozott a Tisza mellől? Hadd hallom. Próbáljátok el, még most senki sincs a promenádon.
Simon és Aranka neki «senki» volt.
Erre a Petykó meg a Palkó módosan odaállt az apjuk elé, a nagy hegedűt, a minek a nyakát alig érte el az apró kis ujjaival, az álla alá szorítva.
Pali maga kisérte őket a hegedűjén.
Citera pedig oda guggolt eléjük, hogy az arcza egyenlően nézzen a gyermek arczával s halk csengő hangon dudolta eléjük az új tiszamenti nótát: