Hej, erre a szomorú levélre megdobban otthon az apa szive. Mikor indul a legközelebbi vonat? Hamar a táskámat, a köpönyegemet! Mint a záporeső, sirdogál a kisasszony. Jaj, meghalok itthon a nagy bizonytalanságban, vigy magaddal engem is, apuskám! Bizony nem is olyan rossz gondolat. Ki tudja, mi baja a fiúnak, de legyen bármi szívbeli keserűség, ha valaki vissza bírja őt rántani a sírból, az a huga keze, hiszen mindég annyira szerette, olyan nagyon kényeztette. Jól van, készülődj fel, együtt megyünk leányom!

Noszty Pál és Vilma leánya 9-ikén estefelé Trencsénbe értek és a «Nagy Szamár»-hoz szálltak be, onnan küldték el a bérszolgát, keresse fel Noszty hadnagyot.

A hadnagy nemsokára előjött (már az is milyen nagy öröm, hogy életben van) s töredelmes vallomást tett.

Máskor földig sujtotta volna az öreg Nosztyt az eset, most csak annyit mondott sötéten:

– Ilyesmi még nem történt a familiánkban, de most már késő, hogy e miatt neked szemrehányást tegyek. Most már csak annyi időnk van, hogy mentsünk, a mit lehet. De mikép? Mert pénzt nem hoztam. Annyira megijesztettél, hogy rögtön jöttem. Hol vegyek itt pénzt? Engem itt senki se ösmer.

– Hiszen épen az a jó, – jegyezte meg nagy czinizmussal a fiatalabb Noszty.

Az öreg eltünődött, miféle ismerőse lehetne itt? Hát a kis Kubicza főispán. Az bizonyosan megembereli, ha itthon van, s ha nincs is pénze, segít valahogy. Aztán itt lakik most báró Kopereczky Izrael Izsák is, igaz, hogy önző tót ember, de lehet vele beszélni, van rajta egy kis kaszinói patina. Csakhogy most már későn van, vacsora ideje, ilyenkor senkit sem illik meglátogatni, ilyen szándékkal; legjobb lesz reggelre halasztani a műveletet.

– Eredj most a szemem elől, ne lássalak, mert csak az epém forr fel – pirongatta meg a hadnagyot – végezd a dolgodat, ha van, vagy aludj, ha tudsz aludni, de én előlem elpusztulj. Reggel aztán eljöhetsz és ha az Isten szerencsét ad, hát még egyszer kiváglak, pokol fajzatja, hanem aztán azt se halljam, hogy apád vagyok.

Ezzel a mennydörgéssel könnyítvén atyai lelkén, a könnyelmü emberek csodálatos módon helyreigazodó nyugalmával lesétált leányával a «Nagy Szamár» étkező termébe, mely alul volt, két rekeszre osztva a vörös és fehér abroszok számára.

A fehér abroszos teremben első volt, a kit megpillantott egy nagyobb társaságban, báró Kopereczky Izrael. Az asztalfőn ült; szürke kabátban, nyúlszinű fajdkakas-tollas vadászkalap a fején. Épen javában beszélt valamit, mikor a Vilma kisasszony szoknyáinak suhogására egyszerre minden szem az ajtó felé fordult. Gyönyörű jelenség volt, nyulánk, magas termetével, finom fehér arczával, melyen valami költői köd borongott; fekete haja volt, de nem fényes, olyan mint a korom, s ahhoz egy imádandó fitos orrocska, hogy az ember szeretné megenni.

– Ohó! Hohó! Hiszen ez Noszty – kiáltott fel a báró kitörő örömmel s úgy vágta az asztalhoz a kalapját, hogy szinte zúgott.

– Szervusz Kéti öcsém! Ejnye, de derék dolog, hogy látlak!

Kopereczky felugrott, eleibök sietett és egyben átigazítá magát kaszinói alaknak, kiegyenesítvén nyakát, félkörben hajlítá meg karjait. «Csak a zúza hiányzik a hóna alul», jegyzé meg a törzsasztal seniorja, a járásbiró, a rántott csirke szokásos tálalása jutván eszébe az arisztokratikus kéztartás formájából.

Kopereczky aztán ott is ragadt a Nosztyak asztalánál. Az öreg úr felette nyájasan fogadta s a kisasszony olyan pompás társalgó volt, hogy mindjárt át tudta melegíteni, a kivel beszélgetett, mintha tiz éves ismerősök volnának. A báró apró szürke szemei csakhamar ragyogni és világítani kezdtek, mint a macskáé. Hova-tovább jobb kedve támadt, még pezsgőt is hozatott és vizespoharakat rendelt hozzá. Így előkelő az a vidéken, hogy a plebs ne tudja, mit isznak az urak.

Egyébként hiába erőltette a nagyvilági bontont, azért igazi typusa maradt a vidéki gavallérnak, bizonyos zöld allure-ökkel. Jongleur-mutatványait vette elő, mindjárt első intradára elnyelte a Vilma kisasszony keztyűit, majd újveretü körmöczi aranyakat szedegetett elő a hajából és a csipkés gallérja fodraiból, a mire nagyokat kaczagott az öreg Noszty, de Vilmának határozottan visszatetszett a szellemtelen tréfa, bár nem mutatta.

Mikor a kunsztokból kifogyott, odaintette a kucsébert, rákényszerítvén Vilmát, hogy húzzon a zacskójából három számot. Vilma húzott, de a három szám összeadva túl volt a százon, tehát nem nyert. Most maga húzott Kopereczky, megint nem nyert. Dühös lett, káromkodni kezdett, majd megmustrálta a kucsébert, hogy csal, kiszedte a számait, megolvasta, hogy kilenczven-e, mindez igen közönséges, izetlen magaviselet volt, de csak el kellett azt nyelni jó képpel, mint egy kapitális bohóságot szokás, hiszen kis városban kisvárosi emberek laknak és végre is Vilma kiérezte apja modorából, hogy Kopereczky ez idő szerint becses ember.

Különben nem volt ostoba s látszólagos együgyüsége mellett ravasz tervet főzött ki. Az a művelet, hogy az aranyakat a Vilma hajából fogdosta ki s hogy az elálló hajszálak érintése édesen csiklandozta, veszedelmes kóstoló volt. Tovább, tovább! – incselkedett vele az a pajkos tündér, a ki a pezsgőben lakik.

– Tudja mit, Vilma kisasszony, se az én kezem nem szerencsés külön, se a magáé, van egy babonám, próbáljuk meg, húzzunk egyszerre együtt, én egy számot, maga a másik kettőt.

Megrázta a zacskót és odanyujtotta Vilma felé. Vilma kisasszony bedugta a keskeny kis kezét, mire a selyma Kopereczky is belenyúlt a maga nagy mancsával, de volt annyi esze, hogy a zacskóban nem a begöngyölített számokat hajszolta, hanem mohón kapott a fehér kezecske után, megszorongatva azt nagy kéjjel, mámoros pislogással; mintha puha meleg madárfészekben turkálna, érezte a kéz lüktetését, izzó tűz nyargalt át erein, a leány arcza pedig piros lett, mint a rózsa. A bolond is kitalálhatta, hogy a zacskóban mi történik, de hát a mit az emberi szem nem lát, azt nincs joga az apai vigyázatnak figyelembe venni.

– Ejnye Kopereczky! – szisszent fel durczásan Vilma, és kirántotta kezét a zacskóból. – Meg van maga bolondulva, vagy mi?

– Úgy látszik, hogy csakugyan bolond vagyok, mert kis számot kellene húznom s a helyett szándékosan egy nagy numerus után vetettem ki a kezemet. Haragszik?

– Persze hogy haragszom, – felelte és elfordította a szép, álmatag arczát.

Erre aztán teljesen elkeseredett Kopereczky. Fejét lehajtotta a félkönyökére és elkezdett könnyezni.

– No, ne okoskodj Kéti, ne légy gyerek! – szólt közbe az öreg Noszty. – Micsoda dolog az, Vilma? Hiszen csak tréfa az egész. Még csak az hiányzik, hogy felhívjátok rá a közfigyelmet. Máris idenéznek az idegen asztaloktól. Hamar, nyujts kezet Kopereczkynek!

Vilma engedelmeskedett, a mi aztán annyira fölvillanyozta a bárót, hogy egész vidáman fölkiáltott:

– Hopp no! Most már meghalsz kucséber! Játszom az egész kosárra!

Ez mindig esemény a «Nagy Szamár»-nál, korszakalkotó dolog. Minden évtizedben egyszer történik, hogy egy-egy nábob vagy tékozló örökös egész kosárra játszik. Síri csend támad szerteszét az asztaloknál. Beszélgetés, anekdotázás félben marad. A kucséber szivének hangos dobogását lehet hallani. A szegény olasz életfolyamatja megdöbbentő válponthoz jutott: vagy koldus lesz a következő perczben, vagy szerencsefi. Minden figyelem ide fordul. A pinczérek lába legyökerezik. Még tán az óra is megáll a falon, bereked a tik-tak egy-két perczre.

A báró sokáig kotorász a zacskóban, végre kirántja a három számot és figyelmesen a kucséber arczára néz.

– Nyertem! – hörgi diadalittasan.

– Honnan gondolja? – kérdi Vilma.

– A kucséber arczáról látom. Biztos.

A kucséber arczán a kétségbeesés gyöngyözik. Ő már ismeri kívülről a számait, s hirtelen összeadja, de a szörnyű katasztrófát látva, mégse adja meg magát, megüvegesedett szemeit babonásan emeli a mennyezet felé, nem mer hinni a bizonyosban s csodáért imádkozik: «Oh, Santa Madonna, segíts.»

A számok azonban Santa Madonnánál is erősebbek. A 9, 15, meg az 53 Maróthy szerint 77, jóval százon alul; a kosár tehát a Kopereczkyé.

– Engedje meg, Vilma kisasszony, hogy önnek ajánlhassam fel.

Olyan kevélyen, szertartásosan mondta ezt, mint egy középkori lovag, ki az ellenségtől elvett zászlót a királynéja lábaihoz teszi le.

– Köszönöm uram addig is, míg viszonozhatom.

– Mit, viszonozni akarja? – pattant fel Kopereczky. – Vagyis szintén kosarat akar nekem adni?

Vilma elmosolyodott.

– No no, hát alkudjunk meg, a kosarat nem maga kapja, – biztatta meg, miközben kivett a kosárból egy szem mogyorót és egy narancsot, a mogyorót kettéharapta a hófehér, rizskása-alakú fogaival, a narancsot félretette, a kosarat pedig visszaadta az olasznak.

– Itt van, szaladjon vele szegény ember és máskor ne kezdjen ki a báró úr szerencséjével.

Az nem is kérette magát sokáig, úgy elszaladt terhével, mint a füst, abban a meggyőződésben, hogy a Madonna mégis csak segített rajta, egy másik Madonnát küldvén le az égből maga helyett.

Most meg már azért neheztelt meg Kopereczky, hogy hát az ő ajándékát így becsülte meg a kisasszony. Ezt ő nem érdemelte. Ez kegyetlenség. Isten, a ki az ő szivében olvasni tud, látja, hogy az milyen tiszta és őszinte, s ezen aztán sírni kezdett, el nem felejtvén, a mennyi nedvet kisirt, azt megtetézve beszedegetni a poharakból.

Nosztyék látván, hogy a bárón mind jobban erőt vesz a bor, fáradtaknak jelentették magukat s elbucsúztak, hogy a szobájukba vonulnak.

Kopereczky váltig ellenkezett.

– Ej no, restellem, hogy jobban nem mulattattalak De mért nem írtad meg előre bátyácskám, barátocskám, hogy jössz. Fogattam volna galóczát a Vágban, kötöttünk volna nyakára pántlikát, nemzetiszínt, a hogy szoktuk, ha nevezetes férfiúvendég van. Galócza nélkül nem lehet. Egyszer Deák Ferencznek is küldtünk, de mikor az «Angol királynő»-nél elébe tették megsülve, a nemzetiszín pántlikával nyakán, csak nézte, de nem mert belőle enni. «Várom, – mondta – hogy előbb talán a szózatot is el fogja énekelni.»

Erősködött, hogy galócza nélkül nem eresztheti el a város kedves vendégeit, azért csak olyan föltétel alatt engedte őket a szobáikba, hogy holnap még nála jelentkeznek.

Fölmentek szobájukba, de az alvástól még messze voltak. Csordultig ki kellett élvezniök a vidéki mulatság minden ízét, Kopereczky valahol előkerítette a czigánybandát, Kiczka Flórist s éji zenét adott Vilma kisasszonynak, a mire az boszúsan fordult meg ágyában s csípősen jegyzé meg:

– Az ember, úgy látszik, nem kezdődik okvetetlenül a bárónál.

– No no, – felelt félálmosan az öreg Noszty. – Csakhogy Izrael barátunk nemcsak báró, hanem azonfelül senior is lesz, az pedig csinos kis bolondság.

MÁSODIK FEJEZET.

(A Kopereczky család s főleg néhány szó az előbbi fejezetben szerepelt báró Kopereczky Izrael Izsákról.)

Kétségenkívül feltünik az olvasónak az Izrael Izsák kettős név s körülbelül így okoskodik:

Ha már az apja bolond volt, legalább a keresztszülőknek lehetett volna eszük. Micsoda hobort az, egy magyar bárót ilyen zsidó nevekkel megnyomorítani?

Pedig bizony nem voltak azok a keresztelő funkczionáriusok bolondok, se a papája, tudták ők azt, hogy mitől hízik a légy. Az Izrael Izsák neveknek épen olyan, sőt amolyanabb oka van, mint például a Tamás keresztnévnek a Szirmay-családban, vagy annak a hagyománynak a gróf Nádasdyaknál, hogy minden házukat mindenkoron náddal födjék, a mit annyira betartanak, hogy mikor a pesti palotájukat nem engedte a fővárosi tanács náddal födetni, mégis náddal födték, – csak tettek fölébe még egy zsindelyfedelet is.

Az Izrael Izsák keresztnévnek az az oka, hogy Kopereczky Károly a mult század elején Prágába kerülvén, mint huszárfőhadnagy összeállt ott egy kellemetes zsidó hajadonnal, mely vadházasságból egy fiú született, Móricz, s neveltetvén a zsidó ritusban és hitben, csak felserdült korában adoptáltatott Károly által, kinek kemény szivét a közelgő halál fuvallata melegité meg törvénytelen fia irányában. Ez a Móricz báró áttérvén a keresztény hitre s megkapván az őt illető magyarországi birtokrészt, megtelepedett az arany Prágában, kereskedelemmel foglalkozott (a vér, hiába, kiüti magát) s kivált mint katonai szállító roppant vagyont szerzett. A magyarországi gőgös Kopereczkyek mindamellett megvetették őt és sohasem érintkeztek vele, a mi főbosszúsága volt életének. Gyermektelenül halván el, bolondos végrendeletet tett, hogy vagyonának kamatait és mindennemű jövedelmét idők végéiglen a Kopereczky bárói nemzetségnek olyan tagjai élvezzék, kik a szent keresztségben az Izrael Izsák keresztnevet kapták és viselik, még pedig, a mennyiben több Izrael Izsák fordulna elő a családban, mindenkor a senior, a legidősebb Izrael Izsák báróé a vagyon jövedelme s csak a Kopereczky-család czímere felfordításával (vagyis magvaszakadtával) száll az egész tőke a katonai kincstárra. Katonák bőrén szereztetvén, legyen a végén megint a katonáké.

A Kopereczkyeket természetesen hidegen hagyta a végrendelet. Nem reagáltak. A pénznek még akkor szaga volt. Csak húsz évvel később, a fösvény Kopereczky Benedek (IX. Benedek a családfán), mikor már a prágai kamatok nagyon felszaporodtak és a családi birtokok erősen megfogytak, gondolta rá magát a legutolsónak született fiúgyereknél, kinek az anyjára erősen gyanakodott (egy az insurrekczióból visszamaradt nyelvmester volt szóban), hogy Isten neki, kereszteljék meg hát Izráel Izsáknak a kis porontyot.

Báró Kopereczky Izrael Izsák viselte is a nevet egészen húsz éves koráig, de akkor belátta, hogy ezzel a névvel nem lehet egy Kopereczky bárónak megélni Magyarországon; kigúnyolják, hep-hepet muzsikáltatnak neki, az úri kisasszonyok háta mögött azt mondják neki a «Haragszom rád»-ban: «Haragszom rád.» (Miért?) «Mert olyan furcsa neved van.» S összenevetnek lenéző ajkbiggyesztéssel. A megyei restoráczión nem választják meg semminek: a bemutatásoknál még a családtagok is szégyenlik magokat s elharapják a keresztnevet; magok közt is «Kéti»-nak nevezik a szerencsétlent (hogy t. i. két «i» van a neve után: Kopereczky I. I.) Kéti báró érezte, hogy ettől az átkozott névtől okvetlenül meg kell válnia, erre pedig épen csak egy mód volt, hogy főbelőjje magát s ezzel aztán egy füst alatt azt is bebizonyította apja előtt, hogy mégis igazi Kopereczky volt. Abban a tekintetben legalább, hogy nagy szamár volt, – a miről országszerte ismeretesek a Kopereczkyek – mutatja ezt a pozsonyi dietán szárnyra kelt pasquillus is, Kopereczky István követre vonatkozó:

Igy mult el vagy húsz év. Sok idő egy család történetében. Azalatt bejött a váltó, vasút, a vasúttal a nagy fényüzés, pezsgők, havanna szivarok és most már nem Galilei mondta, hogy «mozog a föld», mert az ugyan meglehetősen közömbös volt míg csak ő mondta, hanem az volt a baj, hogy most már Kozsehuba János takarékpénztári igazgató (a Tivadar néhai apja) kezdte mondogatni tótosan, hogy «mozogja a föld». Lehetett pedig ezt a mozgást látni a takarékpénztári könyvekből, az árverési hirdetésekből és egyebek közt az elterjedt Kopereczky bárói család némely tagjainak mindég szükebbre szoruló háztartásából, szemlátomást kopottabb fogataiból és egyre savanyúbb ábrázataiból.

Nem csoda, hogy ebben a helyzetben az egyik Kopereczky (IX. Benedek) nagyot és merészet gondolt; rávetette magát arra az eszmére, hogy ő megváltoztatja a nevét «Izráel Izsák»-ra, ha lehet, de megpróbálja, ha nem is lehet. A kamatok annyira felgyülhettek azóta a prágai örökségnél, hogy ez már maga roppant garmada, de a puszta évi jövedelem is a harminczezer forintot kerülgeti. Nosza megindult kormányhoz, császárhoz, kijárni az új keresztnevet, püspök rokona révén magához a római pápához is eljutott és addig kilincselt, költött és rimánkodott, míg végre csakugyan megváltoztatták a keresztnevét valamely törvényesnek kieszelt formák között Izrael Izsákra, de a biróság kimondta, hogy néhai báró Kopereczky Móricz a király által is helybenhagyott végintézkedése a szent keresztségben nyert névre érvényes és nem a koronás fők audiencziáján szerzettre.

Uczczu lelkem teremtette, most aztán leesett a hályog a Kopereczky bárók szeméről, kezdték már belátni, hogy hohó, hiszen ez a név voltaképen nagy érték, és a mi fiúgyerek született a legközelebbi időben, az mind Izrael Izsák nevet nyert, úgy a katholikus, valamint a lutheránus ágaknál. Persze nem ütheti meg valamennyi az örökséget, de már a név egymagában is promesse, ajánlólevél bármely a világba lépő Kopereczkynek, ha nem nyitja is meg a kövér örökséget előtte bizonyosan, de legalább el se zárja és hitelt fakaszt a könnyelmübb uzsorásoknál. A hány Kopereczky családfő, annyi Izrael Izsák lett már most; igaz, hogy az örökségben csak egy ült, a szkipcsavai Kopereczky Mihály fia (épen abban az időben született, mikor IX. Benedek Rómában járt). Ezt most már úgy hívták a családban rövidesen, hogy «senior», pedig még csak most tanul járni, de ha meg talál halni, jön a sequens, az lesz akkor a senior, pedig most még csak szopik.

Nőttek csendesen, lassan az Izrael Izsákok, s már a kiskorban bizonyos gyöngédebb ápolásban részesültek a Kopereczky Józsefek, Mihályok, Benedekek, Györgyök és Jánosok között, sőt a folyton romló világ is többre nézte, elnevezvén őket «várandós Kopereczkyek»-nek, míg a keresztény keresztnevű Kopereczkyek a «kimaradt Kopereczkyek» gyüjtőneve alatt úsztak bizonytalan vizeken a boldogulás felé. Úgy, hogy idők folytán szivettépő dologgá vált a Kopereczky-szülőkre nézve, hogy csak az egyik fiúszülöttüket ékesíthették ilyen névvel. Ott voltak ő méltóságaik is, a hol az angol lordok, a kik könnyeket csorgatnak utóbb szülött fiaik bölcsőjébe, vagyis még rosszabbul voltak, mert az angol lordnak a második, sőt harmadik fiából lehet lord, ha elhalnak előtte az idősebbek, de a Kopereczky Györgyökből, Benedekekből, Mihályokból, hajh, sohase lehetnek Izrael Izsákok.

Bizony vérlázító, hogy a papok nem engednek több egyforma nevű élő gyereket egyugyanazon apától és anyától! Pedig egyik-másik Izrael Izsák meg is halhat időközben, s micsoda szívfájdalom az aztán, hogy a megmaradottakban egy se Izrael Izsák többé.

Hanem iszen a mit nem lehet, nem lehet, de miért nem lehetne megadni a módját legalább a szép hangzatra nézve? S egyszer csak kitalálta az egyik Kopereczky, a kinek már volt Izrael Izsák fia, hogy a következő fiacskáját megfordítva: Izsák Izraelnek keresztelteti. Ez ellen aztán nem lehetett a papnak semminemű kifogása, ezt a kánonok nem tiltják. Hiszen csak az kellett, hajrá, utánna a többi Kopereczkyek, a mi divat, divat; s lőn csakhamar majdnem annyi Izsák Izrael a családban, a mennyi Izrael Izsák volt eddig. A bárónők egyebet se csináltak, szülték őket rakásra.

Évtizedekig folyt ez ártatlanul, nem is látott ebben senki «dolus»-t, legfeljebb jámbor mulatságot, hanem épen most, történetünk idejében, hallatlan, micsoda kavarodás történik belőle, – ki hitte volna még akkor?

Legközelebb IV. Kopereczky Izrael Izsákra, Mihály fiára következett a seniorság. Most ugyanis egy tüdővészes Kopereczky III. Izrael Izsák (a lutheránus ágból) a senior, a ki folyton utazgat, a tavaszt keresi és a sirt találja meg rövid időn. Minthogy az utódlási igény még a senior életében bejelentendő, a mi egyszerüen a keresztlevél beküldéséből áll, s ez idő szerint IV. Izrael Izsák, Mihály fia, az előbbi fejezetben leírt hórihorgas vörös Kopereczky a legidősebb, el is vitte a nyáron személyesen a keresztlevelet Prágába. De tessék csak elképzelni, mi történt, már egy másik keresztlevelet talált ott. Az Izsák Izraelek közül, a kikre a kutya se gondolt, véletlenül előállt I. Izsák Izrael (XII. Benedek fia), hogy azt mondja, ő négy egész hónappal öregebb a hórihorgas vörös Kopereczky Izrael Izsáknál, tehát őt fogja illetni legközelebb a stallum.

A szerteszét élő Kopereczkyek általában, de különösen a legitim érzésüek megbotránkoztak e váratlan fordulaton (az Izsák Izraelekkel biró familiák kivételével), s többnyire jól megmosták a törvénytelen követelő fejét, ha találkoztak vele.

– Megbolondultál? Mit akarsz, szerencsétlen? Miféle nagyzási hóbort ez tőled? Hiszen nem vagy te Izrael Izsák! Te csak Izsák Izrael vagy barátocskám!

– Az mindegy.

– Ohó!

– No hát majd megmutatom, hogy mindegy. Két karakterisztikus zsidó névről van szó, s az örökhagyó intenczióinak egyformán felel meg, akár az egyik van elől, akár a másik van hátul.

Ennyiben állt az ügy s valóban igen kellemetlen volt I. Kopereczky Izsák Izrael váratlan föllépése, mert a vörös Kopereczkynek nagyon kellett az örökség. Csak nagy nehezen birta foltozni a szegénységet. A birtoka alig jövedelmezett valamit, hivatalt pedig nem vállalhatott, mert semmihez sem értett. Úgy nőtt fel, mint egy csikó. Nyilvános iskolába nem adták, az otthoni nevelését pedig a krapeczi kántor-tanítótól, Szlimák Józseftől nyerte. Mikor már olvasni megtanult (csoda, hogy megtanult) az apja közbelépett, hogy nem engedi tovább kínozni a gyereket. Hogy mit csinált, mivel töltötte idejét harminczhárom éves koráig (annyi idős most), bajos elősorolni. Voltaképen semmit se csinált, vadászott, lovazott, eljárt a szomszéd birtokosokhoz és a többi Kopereczkyekhez névnapokra, búcsúkra, lakodalmakra, szerette a parasztlányokat és a menyecskéket, kártyázott a környékbeli gentryvel, lovakat csereberélt a trencséni kupeczekkel, néha gyapju eladás idején Pesten is töltött egy-két hetet, hol a kaszinóban «jó spéczinek» tartották, ki szeretetreméltó abban, hogy jó képpel türi a gúnyolódást és a brutális kaszinói malicziákat. Atyja halála után átvette a krapeczi birtokot: kétezer hold hozzáférhetetlen erdőt és mintegy nyolczszáz hold szántóföldet, növelte apródonkint a rajta levő terheket, miközben türelmetlenül várta a prágai stallumot.

Ez a várandóság, bár megzavartatott, mégis nagyban emelte tekintélyét. Sőt, miután az a hír is keringett, hogy a Prágában elhelyezett tőkéket, az új senior idejében, ha az egy kicsit utána jár, a magyarokkal megbékült uralkodó átengedi hozatni magyar pénzintézetekbe, a hol ez idő szerint magasabb a kamatláb, ez a körülmény adta meg az impulsust, hogy a takarékpénztár Kozsehuba halála után, nem közönséges előrelátással, Kopereczky bárót választotta meg elnökének.

A tudatlanok vakmerőségével kapott utána, de a nemezis hamar utólérte, mert még el sem foglalta elnöki székét s már is híressé lett a pénzügyi körökben egyetlen mondásával.

Az igazgatósági tagokat, kik a választás hírét testületileg hozták meg, kitüntető szivességgel fogadta s cercleszerüen intézett hozzájuk leereszkedő kérdéseket.

– Nos tehát nagyon jól van; szivesen leszek az elnökük. Majd csinálok rendet. Mindent el fogok követni, hogy az önök dolgát megkönnyítsem. Sokat dolgoznak?

– Elég sokat. A forgalomtól függ.

– És mi az a sok dolog?

– Reggeltől estig jönnek az emberek.

– Úgy? És mit akarnak? – kérdezé csodálkozva.

– Kölcsönt akarnak felvenni.

– Micsoda? – riadt fel Kopereczky, fenyegetőleg emelve fel ökleit. – No iszen, majd adok én azoknak kölcsönt!

Az igazgatósági tagok hüledezve néztek össze s rögtön tisztában voltak az új aquizíczióval. Titokban azonban nem tartották a famózus kijelentést s csakhamar közkincsévé vált az emberiségnek, mint anekdota, bejárván az egész országot, kaczajt fakasztott mindenfelé. Sok becsületet nem szerzett vele a takarékpénztárnak, de szerzett magának még egy titulust, a «báró Stupiczky» nevet.

Mindez inkább tudatlanságból eredt, mintsem hülyeségből, s abból a szelességből, hogy nem tudta a tudatlanságát véka alatt tartani. Nagyképűnek kell lenni az embernek, másokat hagyjon beszélni előbb ott, a hol ő maga nem áll szilárdan. A tudatlanságnak csak egy takarója van – a nyelv; minek azt minduntalan mozgatni?

Ismerethiányaitól eltekintve azonban, elég magához való esze volt s veleszületett gavalléros gondolkozásmódja. Csakhamar belejött az elnökségbe, s a mint apránkint megismerte a dolgok csinját-binját, csakolyan jó takarékpénztári elnök lett belőle, mint elődei.

HARMADIK FEJEZET.

(Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatlan dolgok is.)

A bárónak ez a takarékpénztári állása foglalkoztatta az éjjel Noszty képviselő úr gondolatait. Alig aludott valamit. A nagy adósság-csinálóknak csodálatos a szimatjuk. Valami titkos érzés megsúgja, hogy ettől vagy attól az embertől ki lehetne vasalni ennyit vagy annyit. Nincs rá semmi különösebb ok, de azért görcsösen ragaszkodnak ehhez a sejtelemhez.

Reggelre kelve első dolga volt a bárót felkeresni a nagy sárga épületben a piaczon, melynek homlokzatán egy arany köpü pompázott, de a takarékpénztári tisztviselők azt ujságolták, hogy a báró még nem jött be, bizonyosan alszik, az éjjel nagy czéczó volt, ő méltósága olyan kedvre szottyant, hogy éji zenét adott először itt bent a városban valami pesti kisasszonynak, a kibe teljesen belebolondult, azután kivitte az egész czigánybandát a Vághoz és a galóczáknak adott éji zenét, végezetül pedig azzal az ürügygyel, hogy menjenek galóczát fogni, belelökte a brácsást meg a czimbalmost a folyamba, hogy azok majdnem belevesztek, de legalább tüdőgyulladást okvetlenül kapnak, szóval fölséges egy mulatság volt, minélfogva ma az elnök úr ő méltósága valamivel később fog bejönni.

Tíz óra is elmúlt és még mindig nem jött Kopereczky, sőt a féltizenegyet ütötte a toronyban, mégse mutatkozott az utczán. Noszty tűkön ült a várószobában, de hát még a fiatal hadnagy, a ki künn az utczán fel s alá járva várta, széna-e vagy szalma: élet-e vagy halál? A kis forgópisztoly ott volt a zsebében. Szorongó érzések között tapogatta meg s aztán megint járt-kelt, hol a toronyórára tekintve, hol a takarékpénztár zöldre festett kapujára.

Végre kijött az öreg.

– No mi van? – kérdé tőle rekedt hangon.

– Nincs szerencsénk, Kopereczky még most sem jött be. Devernázott az éjjel és talán alszik.

– Mindennek vége, – sóhajtott fel a hadnagy. – Úgy látszik, el kell vesznem. Tizenkét órakor felbontható és előmutatható a váltó. A hogy én ismerem Kozsehubát, egy perczig fog várni. Mit tegyünk?

– Talán küldjünk valakit Kopereczky után? Vagy a lakásán keressem fel? Ahol jön ni!

E pillanatban tűnt fel hórihorgas alakja, a mint nagy peczkesen lépkedett a templomnál. Mellette egy hatalmas kos poroszkált, nagy görbe szarvai körbe hajolva befelé nőttek a halántékaiba. Erős állat lehetett, egyszer állítólag összetülekedett a város bikájával és megkergette, Kopereczkyt mint egy hű kutya kisérte mindenüvé.

A hadnagy szemeiben remény csillant meg s sietve osont el egy mellékutczába, míg az öreg Noszty Kopereczky elé lépegetett.

– Épen te hozzád iparkodom.

Kopereczkyn semmi nyoma sem látszott már az éjjeli dorbézolásnak, friss volt, vidám és csupa illat, még a vén kos is rezeda-parfümmel volt meglocsolva. Nyájasan nyújtotta mind a két kezét Nosztynak.

– Isten hozott kedves bátyácskám, Isten hozott. De jó, hogy megszólaltál, mert bizony nem ismertem volna rád, mint az olyan kóróra, hehehe, a min még tegnap egy rózsabimbó ringott.

– Vilmát a fogadóban hagytam, mert egy komoly dologban jöttem hozzád.

– No hát csak gyere be azzal a komoly dologgal.

Kart karba fűzve léptek be a takarékpénztári épületbe, a folyosón kinyitotta az elnöki szobáját és előre ereszté Nosztyt, de a kos fürgébb volt, ő törtetett be elsőnek a szentélybe s egész nyugodtan lefeküdt a Wertheim-szekrény elé.

– Hát ülj le és gyújts rá, aztán parancsolj velem, ha úgy tetszik.

– Nem egyébért jöttem kedves Kéti öcsém, mint azokért az aranyakért, melyeket tegnap a leányom hajából kifogdostál.

– Ah! Persze, – nevetett édesdeden a báró. – Erre nem is gondoltam. Igazán kapitális! Tudod-e, hogy egy jó prókátor talán ki is tudná perelni részetekre. Az a baj, hogy mindössze csak kettő volt; azzal csináltam az egész flanczot.

– Az bizony kevés, – veté oda amúgy mellékesen a képviselő, majd egész komolyra vált arczczal így folytatá: Mert úgy nézz meg engem, hogy én most egy nagyobb összeget akarok tőled rövid úton, rövid határidőre szerezni. Tudod, a fiú. Hej, barátom, nagy dolog apának lenni. Valami görbe dologba keveredett, a becsülete áll koczkán. Kényes természetű ügy. Hisz értesz engem. A pénz rögtön kell. Egy félóra alatt kell, vagy még hamarabb. Ide hiv levélben és bevallja. Nem hogy előre megírta volna. Képzeld a kényszerhelyzetet, a mibe kerültem. És hát kihez forduljak itt? Itt csak egy úr van, egy perfekt gentleman, a ki ezt a helyzetet megérti és az te vagy. Mindenesetre hozzád kellett fordulnom… Igaz-e vagy nem?

Kopereczky szeretett volna most itt nem lenni, de azért mint egy igazi gentlemanhez illik, nem mutatta, csak a zavart beszédjén látszott az igyekezet, hogy a voltaképeni beszélgetési tárgytól távolodjék.

– Hiszen igaz, igaz, a mi azt illeti. Bizony czudar nép ez itt. Nincs ezeknek fogalmuk a becsületről. Jól mondod. Ezeknek a fenyves madár a madaruk, nem mint nekünk a Turul. És azt megeszik mindenestől. Önző kutyák. Adnak is ezek valakinek valamit. Megcsalják ezek az Istent is. A Máriának is mivel szúrják ki a szemét. Odaadták neki a fecskét, hogy az legyen a Mária madara, s azt aztán megkimélik, nem bántják, kicsinyeit ki nem szedik és nagyra vannak vele. De hát mért nem adták oda a fürjet vagy a császármadarat? Azért, mert az nekik jó pecsenyének. A kis verébfiókokat is megsütik és megeszik, de a fecske semmire se jó, hát legyen a Máriáé.

Noszty idegesen húzta ki az óráját.

– Hiszen mind szép ez, édes öcsém, hanem az óramutató könyörtelenül szalad, azért hát kérlek, méltóztass a tárgyra térni.

– Jó, hát beszéljünk róla. Az nem árt. Mennyi volna az az összeg?

– Kétezer forintra van szükségem, még pedig ebben a negyedórában.

Az öreg Noszty mindig úgy egyenlített ki adósságokat, hogy kétakkorákat csinált. Ez olyan rossz szokása volt, a miből a legkritikusabb pillanatokban sem engedett.

– Hm, az csinos összeg. Zsigmond király valamikor egy várost zálogosított el ennyi pénzért.

– Ne beszélj nekem Zsigmond királyról és a madarakról, kérlek.

– Jó, hát nem beszélek. Hanem tisztázzuk előbb az eszméket, – szólt derülten (jele, hogy mentő gondolat jutott eszébe.) – Mondd meg nekem mindenekelőtt, hogy kihez jöttél most, kedves bátyám?

– Hogy értsem azt?

– Báró Kopereczkyhez-e, vagy a takarékpénztári elnökhöz?

– Természetesen báró Kopereczkyhez.

Kopereczky olyat kaczagott erre, hogy a falak is rengni látszottak és a kos is abbahagyta a kérődzést az asztal alatt.

– No, hisz akkor jó helyre jöttél. Kopereczky ugyan nem adhat neked egy grislit se, mert ő maga is kölcsönökből éldegél.

– Ej, akkor hát a takarékpénztári elnökhöz jöttem, – vágott közbe Noszty türelmetlenül.

– Úgy? Az elnökhöz? Az már más – és a Kopereczky vöröses tüskés szemöldökei felszaladtak a homloka tetejére. – Oh, én Istenem, milyen kellemetlenség ez most! Mint elnök nem adhatok neked pénzt ebben az órában, mert ahhoz össze kellene hívni előbb az igazgatóságot, a ki megszavazza, ahhoz pedig legalább huszonnégy óra kell.

– No, akkor aztán vigyen el az ördög, – tört ki a komoly honatya s rohant kifelé kalap nélkül, sétabot nélkül, azzal a végső emberi ösztönnel, hogy bár minden czél nélkül, de segítségért induljon valahová.

– Hohó, megállj csak! – futott utána Kopereczky és megcsipte a folyosón. – Valami jutott eszembe.

– Mit akarsz?

– Gyere csak vissza; hisz a kalapodat is bent hagytad. Hová mennél így? Ugyanis az jutott eszembe, hogy van nekünk egy határozatunk, mely szerint az elnök a saját szakállára is adhat pénzt, ha az illető kézizálogra veszi azt fel. Hát adjál valami zálogot!

– Ne légy legalább nevetséges, Izrael! Nincs én nálam pajtás egyéb értéktárgy, csak három vadgesztenye a zsebemben, a mit a gutaütés ellen hordok.

– Dehogy nincs. Hát ez az aranykeretű üveg fityegő az óralánczodon?

– Ez a Vilma arczképe. Testvérek között sem ér többet tíz forintnál.

– Az mindegy. Nekem ez a medaillon kell. Megelégszem vele.

Noszty kordiálisan belecsapott a báró markába és lekapcsolta a medaillont.

– Mégis derék gyerek vagy, Kéti. Köszönöm a szivességedet és mihelyt lehet, kiváltom a zálogomat.

A báró átvette a jou-jout, bezárta a Wertheim-szekrénybe és leült megírni az utalványt.

– Csak ez az unalmas írás ne lenne, – zsémbelt. – Micsoda bolond találmány, barátocskám. Az ember lefogdossa az emberi hangokat ezekkel a légylábakkal. Hát nem nagyszerű? Mit is mondtál csak? Hogy mindjárt kiváltod, mihelyt lehet. Bocsánatot kérek, de mi nem élünk frázisokból. Nem vagyunk mi se közvélemény, se országgyűlés. Tessék üzleti nyelven beszélni! Mikor? Évet, hónapot, napot! Mondjuk, kiváltod egy fél év alatt…

– Helyes.

– De tegyük fel, hogy ki nem váltod s ebben az esetben…

Olyan eset nincs.

– Bocsánatot kérek, az üzleti életben mindég számolni kell ilyen esetre. Tehát ebben az esetben a kézi zálogra vonatkozó szabályok lépnek életbe, vagyis…

– Vagyis?

– A zálogtárgy akkor a mienk, – nevetett Kopereczky. – A zálogtárgy eredetije, hehehe. Mert maga a zálogtárgy csak symbolum, hehehe. Mint például a mappa egy bizonyos földterületről.

Ezen a tréfán aztán Noszty is jóizűen nevetett s bevárván, míg a becsengetett hivatalnok áthozza az utalvány ellenében a kétezer forintot, meleg kézszorítások között elbúcsúzott barátjától, ki megigérte, hogy feketekávéra felkeresi őket a vendéglőben.

Alig hogy az utczára ért Noszty, megkondult a déli harangszó a piarista-templom tornyában. Lehorgasztott fejjel, szorongó érzésekkel járt azóta odakünn a hadnagy s úgy tünt fel neki ez a várhegy tövében elterülő egész város, mint egy nagy siralomház. Feje zúgott, lábait lassú reszketegség fogta el, szemei elhomályosultak, összefolyt előtte minden, házak, furmányos szekerek, jövő-menő vásárosok. Annyira meg volt semmisülve, hogy az apját se vette észre, a mint feléje lépegetett. Csak a harang búgott rémletesen: bim-bam, bim-bam. A lélekharang az. Arra rezzent fel, mikor az öreg vállon érintette.

– Kiszorítottam, – mondá spártai egyszerűséggel.

Föllélegzett, mint a sivó homokban fetrengő hal, ha vizet öntenek rá.

– Hála Istennek! De akkor most már menjünk! Egy perczet se szabad veszteni.

Ugyde épen most jön rájok szemben a megyeházából Kubicza főispán, a ki el van ragadtatva, hogy régi barátját és képviselőtársát itt láthatja, a hol a madár se jár, összeszidja, hogy nem hozzá szállt, de még csak nem is értesítette (ördögök szánkázzanak a hátadon) s aztán megfordulván és hozzájuk szegődvén, egy benszülött hidalgó büszkeségével magyarázza el a Főtéren útközben az egyes nevezetesebb épületeket. Ez volt az Illésházy grófok palotája. Balra odább lakott állítólag valamikor Szvatopluk király, hogy azt mondják, ott volt a téli rezidencziája. (Az ám ni, most is ott vánszorog az udvaron egy fehér gebe, talán épen az a bizonyos.) Emitt a 13-as szám alatt őrizték 1622-ben a szent koronát. Nézd csak azt az ócska házat, ott hált meg Podjebrád Katalin, mikor Mátyás király átvette mint menyasszonyát.

Meg-megállt valamely alkalmas ponton, mutogatni a várromok festői voltát. No, úgy-e szép? Nem afféle akármilyen dib-dáb város ez. Úgy nézd meg a czipőidet, hogy a nagyapáid pora van rajtok.

– Apám, elkésünk! – türelmetlenkedett a hadnagy, de Kubiczával nem lehetett birni.

És már úgyis elkéstek. A déli harangnak csak épen az első kondulását várta Kozsehuba Tivadar, dehogy várt volna többet egy perczet is. Tudta már ő, hogy megjött a hadnagy apja tegnap (kis városban hamar elterjed a hír). S nemcsak attól fél, hogy fizetni fognak, hanem a Noszty kisasszony jelenléte olyan háztűznézés félét látszott jelenteni. A Velkovics-házban egész éjjel tisztogattak, sikáltak, rendezgettek erre a hírre s azóta is egyre füstölög a kéményük, sütnek, főznek, – legalább azzal a pletykával ijesztette meg délelőtt a gazdasszonya, Klobukné asszony. Nosza, nem szabad késni. Ki kell a kigyó méregfogát venni, ha alkalom van rá. Klobukné által ugyanis egy kosár mogyoróval kedveskedett Rozáliának délelőtt, de az azt üzente nagy gúnyosan, hogy ő nem mókus. Ez ütött szeget a Kozsehuba fejébe.

Hát tavaly még mókus volt? Hisz tavaly még elfogadta tőle az évenkénti mogyoróküldeményt. Meg is köszönte levélkében. De most már nem mókus. Hm, úgy vagyunk? No hát majd megint mókus lesz a kisasszony.

És a míg Nosztyék ácsorgással töltötték az időt a Főtéren, ő magához vevén az ominózus levélborítékot, sietve igyekezett a kaszárnya felé az ezredes lakására.

Kemény, katonás, hirtelen haragú ember volt Stromm lovag. Kozsehubának már előre megborzongott a háta, ha elgondolta, hogy fog az mérgében ugrani, mikor a nevével aláírt váltót felmutatja. De mindegy, ezen már át kell esni a jövendő boldogsága érdekében.

Kozsehuba sohase beszélt vele, csak a kaszinóból ösmerte, a hol az ezredes kalabriást szokott játszani és olyan mérges, harczias hangon mondta ki a terczeket, kvartokat, mintha hadcsapatokat vezényelne. Hát még a kontrát? Azt lehetett volna hinni, hogy egy kartács süvít a levegőben.

Nem minden szepegés nélkül kopogtatott be most ajtaján.

A mogorva «szabad»-ra benyitott a dolgozó-szobájába, hol épen csibukozott az ezredes. Féltizenkettőkor szokott reggelizni s ilyenkor szívja a csibukját. Ez volt a legrosszabb időpont. Azt már mindenki tudta, hogy az ezredest nem szabad csibukozás közben zavarni, mint a püspököt imádkozás közben.

– Mi tetszik? – kérdé boszúsan.

– Én Kozsehuba vagyok.

– Az nekem mindegy, de mi tetszik?

– Mindenekelőtt ezt a borítékot akarom az ezredes úr jelenlétében feltörni.

– Hát aztán? – kérdé az ezredes valóságosan nyugtalanul. Nem birta elgondolni, miről lehet itt szó.

– Ime, a borítékban egy ma lejáró váltó van az ezredes úr girójával, azt bátorkodom tiszteletteljesen bemutatni.

– Egy váltó? Az én girómmal? Lehetetlen, – mordá elcsodálkozva.

– Méltóztassék megtekinteni.

Az ezredes átvette a váltót. Megnézegette elől, hátul, miközben kivörösödött, a szemei kigyúltak, halántékán az erek kidagadtak s a balkezével idegesen dobolt az asztalon.

(No, most mindjárt kezdődik a vihar, – gondolta Kozsehuba.)

De az ezredes kemény arczvonásai a hogy kijöttek a formáikból, épen olyan gyorsan vissza is igazodtak Egy nagyot fújt előbb, aztán egyet szippantott a csibukból.

– Ki adta önnek ezt a váltót? – kérdezte nyugodtan.

– Noszty hadnagy úr.

– És hát most azt akarja ön ugy-e, hogy én fizessem ki?

– Igen is jogom van azt kivánni bármelyik aláírótól, s a mennyiben Noszty úr ma délig nem fizetett, kénytelen voltam a másik aláírónál mutatni be a váltót.

– Hát igen, – hagyta rá az ezredes udvariasan, – kezes fizess, ez a regula. Foglaljon helyet uram, míg összekeresem a szükséges pénzt.

– Az ezredes úr ki akarja fizetni? – kérdé ez csodálkozva.

– Természetesen. Hát nem azért jött ön, hogy kifizessem? Hiszen úgy értettem.

– Igen, igen, de joga van az ezredes úrnak legalább megvizsgálni az aláírást és esetleg tiltakozni.

– Az ördögbe! – fortyant fel az ezredes. – Hiszen csak nem tagadhatom meg az aláírásomat?

– Bizonyos ön abban, ezredes úr, hogy ezt a váltót aláirta?

– Persze hogy bizonyos vagyok. Hiszen csak emlékszik az ember, nem vagyok még demencziában.

– Tessék csak jobban megnézni.

– Ejh, ön úgy tesz, mintha gyanakodnék, hogy nem az én írásom.

– Bizonyosan tudom, hogy nem az ezredes úré! – kiáltott fel élénken Kozsehuba.

– Ezer ördög! – pattant fel az ezredes. – Hogy meri ön kétségbe vonni, a mire én egyszer azt mondom, hogy így van? Egy szót se többet. Itt van a pénze. Egy-kettő, fordulj, indulj! Aláz’ szolgája!

Rossz hangulatban tért haza Kozsehuba. Már a pitvarban meghallotta, hogy vendégei vannak, a kikkel Klobukné bibelődik odabent. Kardcsörgés, káromkodások hallatszottak. Könnyű volt kitalálni, hogy Nosztyék méltatlankodnak, a miért nem találták otthon.