– Te gazember, – sziszegé a hadnagy.
Egy perczig gondolkozott, ne forduljon-e meg, de mégis csak benyitott hozzájuk.
– Szervusz bruder, – kiáltja eléje örvendezve a hadnagy, – de jó, hogy jössz. Már szinte megharagudtunk, hogy nem vártál be. Édes apám Noszty Pál országgyűlési képviselő. (Kozsehuba meghajtotta magát.) Eljöttünk barátom, azt a bizonyos dolgot eligazítani.
– Már el van igazítva.
– Ne tréfálj, kérlek, hanem add ide az izét, a borítékot, elhoztuk a pénzedet, köszönettel.
– Ismétlem, már rendben van. A váltót ezelőtt egy negyedórával bemutattam az ezredesnek. Onnan jövök most.
– Azt a gazságot csak nem tetted meg? – hebegte a hadnagy elhalványodva.
– Ugyan ne tetesd magad, – tört ki Kozsehuba haragosan, mintha nem tudnám, hogy össze voltatok beszélve, hogy az ezredes is csak olyan… olyan lump («mint te») – akarta mondani, de a hadnagy vérbenforgó szemeit látva, megenyhítette, mint a többi lumpok.
A hadnagy hozzáugrott és felemelte a kezét, hogy arczul üti.
Az öreg Noszty elébe állt, nem engedte.
– Te gazember, – sziszegé a hadnagy és reszketett a dühtől.
– Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez, – méltatlankodott Kozsehuba.
– Vigyázzon fiatalember, türtőztesse a nyelvét, inté tárgyilagos magaslatról az idősb Noszty. Ne ingerelje. Nem látja, hogy kard van az oldalán? A helyett, ha már megcsinálta a bonyodalmat azzal, hogy be nem várt bennünket, hanem úgy viselkedett, mint egy Sylock, segédkezzék a kibontakozásban. Hát lássuk csak. Ön bemutatta a váltót az ezredesnek; mit csinált már most az ezredes?
– Az ezredes kifizette a váltót.
– És mit mondott?
– Azt mondta rá, hogy ő írta alá.
Apa és fiú mély csodálkozással néztek össze.
– Menjünk, – szólt az öreg, – itt többé nincs semmi keresetünk.
– De engem ez az úr megsértett! – dühöngött a hadnagy. – Ez vért kiván.
– Eredj a pokolba, az igazat mondta.
Erővel kituszkolta fiát a szobából, mire az megelégedett vér helyett egy gőgös, lesujtó tekintettel.
– Eredj már, kérlek, itt úgyis borzasztó a festék-szag.
Az ajtók tényleg újonnan voltak festve és a hadnagy hozzá is súrolódott az egyikhez, mire dühösen rúgott egyet a pitvarajtón s tisztogatni kezdte a festékhez ért kardbojtját.
– Nem árt már annak semmi, – sóhajtott az öreg, – be van az már piszkolva a nélkül is.
Túl a kapun tanácstalanul álltak meg.
– Hát már most mit tegyünk, apám? Hová? Merre?
Az öreg a gondolatait igyekezett rendbeszedni.
– Az ezredes kétségen kívül gavallér ember. Az szép tőle, a mit tett. Nem akart elejteni, megmentette az életedet. Fizetett ezért ezer forintot. Nem akarta, hogy a világ megtudja, ki vagy, de ő maga már tudja. Mit lehet tehát ebből konstatálni? Azt, hogy úriember és jóakarattal viseltetik irántad. A katonák többnyire jószivű emberek. Kár azokat bántani. De ez más blattra tartozik. A fő az, hogy a konkrét esetből szűrjük le a kardinális alaptételeket, a melyek aztán eligazítanak a teendőinkben. Első dolgunk kipuhatolni, hogy ez a jóakarat mekkora és mennyire aknázható ki? Ez az egyik. Mert ha nagyon erős a jóakarata, akkor el lehet talán végkép simítani a dolgot. Azonban azt is konstatáltam, úgy-e, hogy úriember. Ez a második. Itt megint az áll elő, hogy nagyon úriember-e, vagy csak afféle úri svádájú jó bácsi? Mert, ha nagyon úriember, akkor nem engedi elsimítani azt a disznóságot, a mit elkövettél és nem öl meg ugyan, de megszabadítja tőled a tisztikart. No, ne szólj közbe. Hiába csikorgatod a fogadat. Mert apád vagyok, de nem akarok szamár lenni s úgy okoskodom a dolgok fölött, a mint hideg észszel kell. Ezekhez képest tehát tisztán áll az én feladatom. Most te eredj a hugodhoz a vendéglőbe, vigasztald meg és rendeljetek nekem is ebédet, én pedig sietek az ezredeshez, megköszönöm az eljárását, kifizetem, magamhoz veszem a váltódat és a mit meg lehet csinálni a javadra, azt megcsinálom. Csak azt mutasd meg, hogy hol lakik.
Ezzel aztán az öreg Noszty elindult jobbra, a hadnagy balra és csak az ebédnél találkoztak, a mikor már ott ült az asztalnál Kopereczky is. Lábainál a kos feküdt s ő annak a gyapjas hátán melegítette a lábait, mert úgymond, ilyenkor őszszel, mikor még nem fűtenek s könnyen fölfázik az ember alulról, lábmelegítőnek használja a kost, téli vadászatoknál pedig megbecsülhetetlen. Ugyan tegye csak fel rá a lábacskáit, Vilma kisasszony! Az imposztor így akart gyönyörködni ingerlő lábformákban és bokákban.
Az öreg úr viseletéből semmit se lehetett leolvasni, mintha érczből volnának arczvonásai. Jóízűen evett, fesztelenül csevegett Kopereczkyvel, a mit jó jelnek vett a hadnagy, hanem azért mégis furkálta a bizonytalanság s nem birta sokáig megállni, hogy egy jelentőségteljes oldalpillantással meg ne kérdezze:
– Mi van az illetővel, apám uram?
– Nagyon úriember, – felelte az apa egész közömbös hangon. (Oh, ezek a politikusok! Hogy tudnak magukon uralkodni!)
– No, hogy dagadjon meg, – gondolta magában a hadnagy elszomorodva.
Képzelhetni, milyen unalmas volt neki most végig hallgatni a Kopereczky széptevéseit, parlagi bókjait, vaskos tréfáit és kijelentéseit. Épen magyarázta, hogy ő sohasem hallgatott a tanítóira, mindent az állatoktól tanult, a mit tud.
– Talán a kos is valami professzor-féle magánál? – csipkedte Vilma kisasszony.
– Valóban az. Ő türelemre tanít engem, mint a hogy a méh, mely a takarékpénztári épületen van, a gyűjtésre és szorgalomra emlékeztet. Én az állatok tanítványa vagyok és ez egyik legfőbb büszkeségem.
A hadnagy kiváncsian nézegette a kost, jó volna most eltanulni tőle a türelmet, mert ugyancsak türelmetlenül várta az asztalbontást, míg végre okos szót válthat az apjával.
– Mit végeztél?
Az öreg úr kivette nadrágzsebéből a kettérepesztett váltót és átadta.
– Ezt elhoztam, – mondá, – a becsületet tehát úgy a hogy, megmentettem, hanem az angyalbőr elveszett.
– Hogy érted azt?
– Úgy, hogy a váltómanipulácziódról csak két ember tud. Az egyik az ezredes, a ki sohase fog arról szólni, a másik pedig Kozsehuba, a ki talán szólni fog róla, de ez csak pletykaszámba esik. Mindamellett ez legyen az utolsó botlásod ezen a téren, mert ez nagyon csunya és veszedelmes dolog. A mi pedig a legközelebbi teendőket illeti, eredj fel a szobámba és írd meg a lemondásodat, az ezredes követeli, hogy le a mondurral, lépj ki a hadsereg kötelékéből, azután pedig csomagolj, megyünk haza. S ha nagyon tapintatos akarsz lenni, kezdj köhögni, mert egészségi okokból jösz; a felvidéki éles levegő megtámadta a tüdődet.
Így folyt és így végződött a Nosztyék felvidéki kirándulása. A legszebb hadnagyot elvitték Trencsénből, a mi azonban nem hagyott nagyobb űrt a kis tót városban, mert más hadnagy jött a helyére. Velkovics Rozália sírt, a hol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, a hol hallották. Még egy darabig irkáltak utána, hol neki, hol az apjának, de miután választ nem kaptak, elmaradoztak apránként, mint a darazsak az elvirágzott fától.
Innen-onnan végkép is elfeledkeztek volna róla, ha Kopereczky nem járna egy idő óta annyit Budapestre s nem hozna róla némi híreket, hogy köhécsel, hogy azért hagyta el a katonai pályát, majd meg hogy vért hány. («A mi vérünk az, a mit hány» – sopánkodtak a hitelezők) Némelykor Velkovics Rozáliának is hozott valami üzenetet tőle s akkor rendesen elpirúl vagy elsápad.
Ebből aztán kombinálni lehet, a ki akar. Hanem abból is lehet kombinálni, hogy valahányszor Kopereczky Budapestre megy, mindig találkozik Nosztyékkal. Sőt itthon is sokat gondol rájuk, mert a mi galóczát fognak a Vágban s a mi vadkecskét lőnek a krapeczi erdőben, az mind Noszty Pál czímére megy a fővárosba.
S hova-tovább mind több-több gyanus jel gyűlik össze. Az ősi bagolyfészket, a krapeczi kastélyt javítani kezdik tavaszkor, a bozóttal, farkastejjel, labodával fölvert kertet parkirozzák, utakat csinálnak, exotikus bokrokat ültetnek. Valami fő a Kopereczky fejében, meglássátok.
Hát az főtt benne, hogy egy félév mulva azzal állított be Pesten az öreg Nosztyhoz, a hol különben gyakori vendég volt egy idő óta, hogy a terminus lejárt, eljött a kétezer forintért és elhozta a zálogot.
Noszty Pál tréfára fogta a dolgot.
– Te is mindig olyat kérsz, a mi nincs. Várj kérlek őszig, míg a viczinálisomból pénzt tudok összeütni.
Kopereczky megrázta a nagy fejét.
– Én bizony nem várok egy napot se. Előre megmondtam. Vagy fizess rögtön, vagy pedig viszem a zálog eredetijét.
– Miféle eredetijét?
– Vilma kisasszonyt. No, mit bámulsz úgy rám, mintha meg akarnál enni? Vagy a pénzt, vagy a leányt, így volt az alku.
Noszty arcza olyanra gömbölyödött ki, mint a császárzsemlye.
– Hát iszen jól van, csak ne kiabálj annyira! Azért kár olyan lármát csapni, hogy a cselédek azt hiszik, verekszünk. Hiszen a mi Vilmát illeti, megkapod tőlem ingyen is, sőt tartom szerencsémnek. Mért nem szóltál már előbb, hogy szereted? Hát így szokás nálatok leányt kérni?
– Ej, te azt nem érted, – s fitymálólag intett a kezével. – Tudom én, mit csinálok. Mert úgy van az bátyácskám, vagyis rectissime, kedves apósocskám, hogy az öcsém János, IX. János, megkért a boldogult apámuram kivánságára feleségül egy Abaffy kisasszonyt Liptóból, nem is szerette pedig. Az Abaffy leány kosarat adott neki. János öcsém épen olyan szerény, szégyenlős ember volt, mint én, a kosarát annyira restelte, hogy beugrott a Vágba és belefult. Ezt meg aztán az apám vette a szivére és a halálos ágyán megeskettetett engem, hogy sohasem kérem meg a kezét anyától született teremtésnek. Ezért nem házasodtam ekkoráig. Mindig vártam, hogy valaki rám köti magát, valami olyan módon, a hogy az a regényekben előfordul, de az ördögnek se kellettem. Hát értesz most engem, ha én a zálogot követelem.
Noszty melegen megrázta a kezét és megölelte.
– Látom, Kéti fiam, hogy a formulák embere vagy. Ezt szeretem. Ezzel Magyarországon még sokra lehet vinni. Jövőd van, Kéti. Olyan főispánt csinálok belőled, mint a pinty. De igazán szereted a leányomat?
Kopereczky csak a szemeivel hunyorított s bágyadtan leeresztette kezeit, mint a meglőtt bagoly a szárnyát.
– Hát Vilma szeret-e?
Kopereczky az égre nézett merengve.
– Azt csak az Isten tudja, – sóhajtá.
– Nos akkor eredj, beszélj vele!
Búsan rázta meg fejét.
– Ez az, a mi nem lehet. Hisz az megkérésszámba menne és még kosarat is kaphatnék. Isten ments attól, hogy én szóljak. Inkább a nyelvemet vágatnám ki. Én csak passive viselkedhetem. A mit megfogadtam, megtartom. Nem vagyok én politikus. Én az állatok tanítványa vagyok.
– Pedig úgy beszélsz, mintha a jezsuitáké volnál.
– Neked kell elcsinálnod a dolgot, – követelte Kopereczky, – vagy pedig fizesd meg a kétezer forintot és akkor itt a medaillonod, én pedig megyek szerelmi bánatomban egyenesen a Dunának, hadd lássa az apám szelleme az égből, hogy a kosarat ki lehet ugyan kerülni asszonyi dolgokban, hanem a vízbefulást nem.
– No hát csak ne menj a Dunának, hanem eredj szépen a vendéglődbe és jöjj el este; addig én megpróbálom kiegyengetni az utat.
Így mesélik ennek a leánykérésnek a részleteit a Noszty-rokonság sósabb nyelvű tagjai.
Kopereczky állítólag megjelent este a Nosztyék lakásán. A képviselő azonban a klubban volt, Feri pedig a szinházban. Vilmát egyedül találta nagynénjével, özvegy Ilvánczyné született Noszty Erzsébettel, a ki a háztartást vezette fivérénél.
Nyomasztó hangulat támadt beléptével. Vontatottan indult meg a társalgás s minduntalan megakadt. A hölgyek hímzéseik fölé hajoltak, Kopereczky pedig a családi képeket látszott nézegetni. A néma időközökben hangosan ketyegett a fali óra, mint egy szorongó szív. Hol a nagynéni, hol Vilma kérdezett valami nagyon közömbös dolgot, a mire szórakozottan felelt Kopereczky; ügyetlen, elfogult volt, mint egy diák, mintha valami leszorítaná a nyelvét, miközben szelíden, reményteljesen függeszté szemeit Vilmára, mint a mesékben a kővé vált lovag, kit a csillaghomlokú királykisasszony egy varázsszava van hivatva megeleveníteni.
A nagynéni a kos után tudakozódott.
– A kost tetszik kérdezni? Sajnos, nem akarják a vasúton felvenni kutya gyanánt, azért nem hordhatom magammal. Ilyenkor otthon legel a krapeczi kertemben.
– Zöld-e már maguknál a természet?
– Oh igen. A krapeczi kertemben már virágoznak a baraczkfák és az orgona-bokrok.
A krapeczi kert jó thémának igérkezett. Elmondta, hogy újonnan rendezte az ősi parkot és renoválta a kastélyt. Gondolta magában, utat egyenget Vilmának, hogy minden szemérem nélkül elejthessen itt egy melegebb vagy jelentősebb czélzást, ha ugyan tartogat ilyet számára. De Vilma egy csöppet se látszott érdeklődni a krapeczi kastély munkálatai iránt, pedig tudhatja már apjától, hogy azok az ő kedvéért folynak.
Kopereczky elkomorodott. Legalább annyit kérdezhetett volna, hogy miért, kinek újíttatja a kastélyt s ebből olyan szépen, illedelmesen következhetett volna a többi.
Nagy zavarában most már ő kezdett fölvetni thémákat, idegesen nézegetve óráját.
– Nem mondta Pali bácsi, hogy mikor jön haza?
– Az a «mesterek»-től függ. Tudja, azoktól a mesterektől, a kik a tarokk végén még visszatartják az urakat.
Ösmerem ezeket a mestereket.
– Biz azok épen olyan bizonytalanok, mint általában a magyar mesteremberek.
– Akkor én talán be sem várom Pali bácsit, – nyöszörgött elkeseredve.
– Minek siet, mikor olyan jóizűen beszélgetünk? – jegyzé meg csipősen Vilma.
Kopereczky felállt és elkezdte lassan felhúzogatni a keztyűit.
– Nem hagyott hátra az öreg úr valami nekem szóló üzenetet?
– Nem.
– Sem nem szólt önnek valamit felőlem?
Vilma ma minden gonoszságát előszedte a szerencsétlen báró megkinzásában.
– De igen. Megálljon csak. Mi is volt? (Úgy tett, mintha elfelejtette volna.) Ahá, tudom már. Azt mesélte nekem, hogy ön házasodik. Igaz?
– Nem hitte?
– Persze hogy nem. (Felbiggyesztette ajkait, gúnyosan mosolygott, miközben három szemvesztő gödröcske támadt szép arczán, egyik balról, másik jobbról, a harmadik, a legellenállhatatlanabb, az álla közepén.) Hogyan, ön, az állatok tanítványa? Hiszen ez nagy következetlenség lenne, az állatok nem választanak hitvestársat, hanem csak úgy élnek, a hogy jön.
– Vilma! Ejnye Vilma, – intette a nagynénje.
– Az nem áll, kérem, mert a gerliczének párja van, a papagály pedig örök szövetséget köt a himjével, – disputált Kopereczky. – A házasság alapgondolata kétségtelenül megtalálható az állatoknál.
– No hála Istennek, csakhogy ráakadt!
– Egyebet nem mondott az uraatyja?
– Dehogy nem. Azt is mondta, hogy engem akar feleségül venni.
Olyan közömbös, fáradt hangon, szinte fitymálva szólt, hogy Kopereczky hátgerinczén halálos hideg futott végig.
– És mit felelt? – motyogta tompán, szinte elhalón, s még a szemeit is behúnyta, mint egy halálra itélt, a kit most mindjárt szíven lőnek.
Vilma nagy figyelemmel igyekezett egy finom selyemszálat átbujtatni a tű fokán.
– Azt mondtam, – szólt lassan, vontatottan, miközben ásított egyet, – hogy hozzámegyek.
– Vilma, édes Vilma! – kiálta Kopereczky elérzékenyülten feléje rohanva. – Én vagyok a világ legboldogabb embere.
– No no no, azért csak ne taszítson fel! Ejnye Kopereczky! Ereszszen el! Maga szemtelen!
– Oh Vilma, Vilma! – lihegett lázasan. – Hát így szokás igent mondani?
Vilma az ölelés elől a nagynénje háta mögé menekült s onnan felelt fel, mint valami bástya mögül.
– Hát így szokás úri kisasszonyt megkérni?
– Bocsássa meg nekem, hiszen tudja, hogy én az állatok tanítványa vagyok. – Hiszen Vilma tudta is, de ő meg a Sacré cœur-ök tanítványa volt, a hol Anselma nővértől azt az aranytanácsot tanulta, hogy a ki gyalog van, az ne válogasson a hintókban, hanem üljön fel mindjárt az első kinálkozó járműre.
(Néha a szerencse Istenasszonya ellen is sequestrumot lehetne kérni.)
Beavatott nyelvek így adják elő ennek a házasságnak az intim részleteit a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, a hogy tud. Legalább már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis chablon. A mézeshetek, a háborús esztendők, a válás, vagy az összetörődés.
A mi Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem irigyelték, sem a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre, hogy a senior-jelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, a kinek nincs a rajta levő ruhán kívül egyebe.
Hát a nexus kutya?
Kopereczky maga is restelte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét s nem győzte mentegetni a látogatók előtt ezt a dolgot.
– Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyen semmi lim-lomot. Nem fér ide be már egy bútordarab se. Ezeket az ősi székeket, szekrényeket pedig ki nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én, becsületemre mondom.
Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégis csak befért még (pedig nem volt ezüstből), egy bölcső, a mibe a gólya egy év alatt egy kis Kopereczkyt hozott, a kit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.
Ugyanaz nap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyek létszámán most már semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a senior Kopereczkyt Meránban; este jött meg a távirat Krapeczre s most már nemcsak apa lett Krapecz ura, de egyszersmind gazdag főúr.
A keresztelőre feljött Krapeczre az öreg Noszty is s a díszes ünnepély után félrevonta a vejét és így szólt hozzá bizalmasan:
– Szoktál te lapokat olvasni?
– Minek volna az nekem? – csodálkozott Kopereczky.
– Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a bontómegyei főispán megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani folyamszabályozásnál s a főispán volt a szabályozás kormánybiztosa. Buknia kellett. Most aztán tegnapelőtt félre hítt a miniszterelnök, mint a legöregebb és legbefolyásosabb bontómegyei képviselőt, hogy ajánljak neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egy pár napig s ha megfelelő férfiút találok, a kit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében, azt ő ki fogja neveztetni.
– Mit bánom én azt.
– De nem úgy van az hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.
– Csak nem? – lihegte Kopereczky és csupa ragyogás lett az arcza.
– És miért ne, ha szabad kérdenem?
– Köszönöm, kedves apa – szólt ellágyulva – de meg tudok-e én annak felelni?
– Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy és most már elég vagyonod is lesz hozzá.
– Épen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a hóbortos Izsák Izrael s a pör évekig elhúzódhat, már pedig az ördögnek nőjjön a fű, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem mozdulhatok.
– Ebben az esetben még jobban elkél a főispánság. Ha meglesz a prágai vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási kormánybiztosság, vagy kilenczezer forint össze-vissza.
Kopereczky a szájával csettentett.
– Te vagy a legédesebb após a világon!
– Ne itélj kérlek hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.
– És az?
– Hogy te meg a sógorodat teszed úrrá.
– Már mint Ferit? Hm, az nehéz sor.
– Meg kell lenni.
– Hivatal?
– Dehogy. Nincsenek olyan hivatalok a világon, az irországi alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feriből, nagy urat.
– Akkor hát szoknya?
– Az.
– Megvan s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképen lehet, azt megtudjátok.
– Én rajta leszek – szólt Kopereczky – ámbár lelkiismeretes dolog. Azt a fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.
– Rossz közmondás – felelte Noszty kedvetlenül. – Ha az almafa dombon áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.
– Van benne valami – hagyta rá Kopereczky – Ki az a kisasszony?
– Egy amerikai leány.
– De csak nem kell Amerikába mennünk?
– Nem, nem. Az Isten végszükségünkben úgy tetszik, egyenesen nekünk hozta, mint a sült galambot, és letette Bontómegye közepére. Ezt vétek lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha bontómegyei főispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel támogatod ezt a tervet. A főispán szörnyű potentát ilyen helyen, sokat tehet, valamint a főispánné.
Kopereczky oda nyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig mintha egyéb dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a dolgokat, hogy a mint Noszty haza ért a keresztelő után s másnap a Házba ment, az első ember a miniszterelnök volt, a kibe beleütődött a folyosón.
– Hohó! Állj meg ember, agyon ne tiporj – tréfálózott a miniszterelnök. – Egyébiránt közlendőm is van veled. Tegnapelőtt egy küldöttség volt nálam megyédből, mely Topsichot kivánja főispánnak. Van ellene kifogásod? De kinálj meg előbb egy czigarettával!
– Igen is van. Elsősorban klerikális és másodszor nagy intrikus, ravasz, megbizhatatlan ember.
– Van talán már valakid? De adjál előbb egy kis tüzet is.
– Igen is van.
– Olyan-e, a kinek adhaerentája van ott s a kiért egyszersmind jót állsz, hogy simán megszünteti a Gyik-szabályozásnál beállott zavarokat?
– Olyan – felelte Noszty.
– Hm, az a baj, – vallogatta be lassankint a kegyelmes úr – hogy már Topsich gróf is volt nálam tegnap és félig-meddig megigértem neki.
– Ejh mit! Ejtsd el!
– De nagyon megharagszik…
– Ne törődj vele. Kevésbbé ártalmas ő neked ellenségnek, mint intimusnak.
– Bizony meglehet – dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közzé, mert Noszty ezen a réven birt roppant befolyással. A közösen elkövetett diákcsinyek jobban forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.
– Nos hát, ki az a te jelölted? – folytatá élénken. – Add elő Pál úr, de hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.
– Báró Kopereczky Izrael.
– Ugyan eredj, – pattant fel a miniszterelnök, – azt mondják, nagy szamár.
– Ne adj a mende-mondákra, – felelte sértődve. – Hisz itt még (valami nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.
– No, a mi igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképen ez a báró Kopereczky? Van vagyona?
– Övé a krapeczi uradalom.
– De az nem Bontómegyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?
– Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Ragányosok, Leviczkyek és Homlódyak.
– Úgy? Neked is rokonod?
– Vőm.
A miniszterelnök kedélyesen a vállára borúlt.
– Ej no, bocsáss meg bruder, de bizony Isten nem tudtam. Szeretnék a nyelvemre ütni. De ugy-e nem aprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum. Kinevezem neked ab invisis. No, ugy-e jó lesz. (Kedélyesen a tenyerébe csapott.) Végeztünk, amen.
Csengetyűszó hallatszott a teremből. Sietve tünt el a folyosón, eldobva czigarettáját, épen olyan könnyedén, mint egy főispánt.
Csakhogy a czigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a főispán mindjárt hamu.
Nosztynak első dolga volt megsürgönyözni a nagy hirt Kopereczkynek, mire hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyülködtek az emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hir okozta a legnagyobb szenzácziót. Gyereke ’iszen a többi trencsénmegyei embernek is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, a kitől örökség nyílik, de hogy Trencsénből vegyenek kölcsön okos embert olyan híres megye fejének, mint Bontó, a hol statusférfiak, miniszterek teremnek, olyan még nem történt, mióta a világ áll.
– Hát ez az az elmaradt staffirung! Ehol van ni. No, most mondjátok már, hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három hálóreklit!
Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik Kopereczkynek, új költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai seniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van, kinevezik főispánnak, a főispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok, meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, a mint meglett valahogy a többi járulék is.
Nem sokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alig hogy átesett a tömérdek gratuláczión, Budapesten termett és átalakúlt. Máskép lép, máskép beszél, máskép tartja a fejét. Valami nagy ő most, úgy képzeli, hogy a föld is érzi, a hol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek, mint a tifusznak, hogy kodifikálni lehet őket.
Átveszi a belügyminiszteriumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a belügyminiszternél, a ki ellátja instrukcziókkal, kivált az ilyen megyében, mint Bontó, a hol zavarok vannak és pánszláv mozgalmak készülődnek. Már mindjárt az előszobában kezdi a hatalom bűvös mákonyát fölszíni.
A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó képviselők egymásnak suttogják: «Az új bontói főispán» s bosszús szemet vetnek rá, mert a képviselőket megelőzve mehet be a miniszterhez. Ő excellencziája «per tu» szólítja: «Ülj le kérlek és gyújts rá, beszéljük meg együtt a dolgokat.»
Mikor a komoly és titkos részt rendbehozták, akkor egy pár meleg kérdést intéz hozzá a miniszter:
– Mikor szándékozol lemenni?
– Mikorra parancsolod?
– Minél előbb tartod meg az installácziót, annál jobb. Reménylem, leviszed a feleségedet is?
– Úgy szándékozom.
– Úgy-e, Noszty-leány?
– Az.
– No az ott aranyat ér… – Hát csak erély barátom, erély és harmadszor is erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról, természetesen számjelekkel.
Ezzel aztán udvariasan kikiséri és az ajtónál hozzá teszi:
– De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra. Hol vagy szállva?
– Az «Angol királynő»-nél, kegyelmes uram.
Az új főispán most már elhajtat egy litografushoz és névjegyeket nyomat: «Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye főispánja», aztán a távirdára szalad és egy sürgönyt meneszt a bontómegyei alispánhoz, melyben főispáni kinevezését tudatja és kéri, hogy minél rövidebb idő alatt a szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten az «Angol királynő»-ben.
A Koronaherczeg-utczában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos ficzkó, vasalt nadrágban, villogó czilinderrel, szegfűvel a gomblyukban. Persze, nagy örömbe tör ki:
– Ejnye, de jó, hogy találkozunk, épen azon gondolkoztam, kitől kérjek kölcsön hirtelenében ötven forintot?
Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de azt a megjegyzést még se hallgatja el: «Ámbár most nekem is sok kiadásom lesz.»
– Az ám, főispán lettél. Ebédek, pezsgő, reprezentálás. Kedves poziczió. Minden virág neked nyílik a megyében, minden fáczánt te eszel meg s minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán rólam se feledkezz meg, sógor.
– Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?
– Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát, valami ügyes lateinert, a ki majd lapot is szerkeszt. Mert saját organumodnak kell lenni, a mit te sugalmazol.
– Ne beszélj!
– Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált nemzetiségi megyében. A kormány szubvencziót ad a lapodnak, a lap azután működik. Te a közgyűléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek ellen, ő a czikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a czikkeket aztán a szerkesztő megvörösczeruzázva küldi fel a kormánynak, hogy lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében s addig-addig dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy a hol azelőtt béke volt, most fenekestől felfordult minden. Hát erre én nem vagyok való, ahhoz egy «buzgó» fiatalember kell. Hanem ha valami jót akarsz velem, szerezz nekem egy jó parthiet…
– Jó, majd hiradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már beszélt velem ilyesfélét, de olyan formán, mintha már meg is volna. De addig is kisérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini, elfelejtetted már Velkovics Rozálit?
– Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már nagyobb hal kell.
– Vigyázz, sógor, mert a czápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a Tiszában, se a Dunában.
Ilyen vidám beszélgetés közt értek Grünbaum és Weinerhez, s onnan aztán a Birner-féle kereskedésbe nyitottak be perzsgőt rendelni a beiktatási lakomára. Ötven üveg franczia és négyszázötven üveg magyar pezsgőre alkudtak meg.
– Hanem az etiquette legyen egyforma a palaczkokon, – rendelte a főispán. – Ért engem?
Noszty Feri helyeslőleg intett a fejével, míg Birner úr arczán széles mosoly terűlt el.
– Oh, hogyne! Nagyon is értem a méltóságos urat. Méltóztassék benne megnyugodni, mind egyforma Moet Chandon vignettával lesz szállítva.
– Az ördögbe, Birner, – pattant fel Noszty megbotránkozva. – A sógorom nem úgy érti ezt, hanem megfordítva, hogy t. i. a magyar vignetták legyenek a franczia pezsgőkön is.
– A hogy parancsolni méltóztatik, – hajtotta meg magát Birner úr.
Kopereczky oldalba döfte a sógorát és tótra fordította a beszédét, mint mindig kritikus pillanatokban.
– Cso robis? Csi szi sza zblazni? (Mit csinálsz? Megbolondultál?)
Hanem ott künn aztán felvilágosította Feri.
– Te bolondultál meg, sógorkám. Mert látod ez a különbség. Egy tót úr úgy csal, a hogy te; egy magyar úr úgy csal, a hogy én. Ha a te intézkedésed sülne ki (pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál Bontómegyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a franczia pezsgőre tettél magyar etiquettet, akkor mint bámulatraméltó gavallért és hazafit fognak ünnepelni s a mellett így is, úgy is czélodat éred, hogy csalod őket, s hogy ti inyenczek fent az asztalfőn franczia pezsgőt fogtok inni, míg az alsóbb rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt kortyogtatják.
Tetszett az okoskodás Kopereczkynek.
– Hm. Mondasz valamit. Igazad lehet. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Én nem vagyok hiú ember, se pedig olyan nagy szamár, a ki ne tudná, hogy szamár. Én tudom és érzem a szamár voltomat s ez a kiváló tulajdonságom meglásd, ki fog emelni engem a közönséges főispánok közül. Apád nem fog velem szégyent vallani, ne félj! Hanem egy okos ember okvetlenül kellene hozzám. Mert ha egy jó titkárom volna, hiszem, jól be tudnám tölteni az állásomat. Pompásan lehetne felosztani a dolgokat. Én a parancsolást tudom, a törvényeket, meg a többi egyebet a titkár tudná. Kereshetnél nekem valahol egy alkalmas ficzkót, mi?
– Utána látok.
– Köszönöm, sógor, nagyon lekötelezel, kivált ha sietsz vele, mert a miniszter azt akarja, hogy minél gyorsabban foglaljam el a székemet. Sokat vár tőlem – tette hozzá némi büszkeséggel. – Szóval, nem merem a beiktatás napját későre kitolni, annál is kevésbbé, mert már mindenem kész, ami a bontói fölszereléshez kell, csak még egy sastoll kell és egy irótoll. A sastollat megvehetjük útközben.
– Az irótollról meg én gondoskodom. Három-négy nap múlva nálad lesz.
Noszty elvállalván a feladatot, egy úgynevezett «pokoli ötlete» támadt, melyről bajos elhatározni, az ördög sugta-e, vagy egy kis ijjas fiú, a ki valamikor Isten volt, míg az Olympusi hatalmakat nem depossedálták, de a ki legtovább uralkodik, mert a többiek, az öregek, már eltüntek, de ő még most is intéz.
– Szegény hugocskám, – dünyögte az elhatározásnál Feri – miért ne tenném boldoggá?
S ezzel másnap, mikor reggel otthonról elment, benyitott az ugyanazon utczában levő «Czinkotai itczéhez» czimzett kis kocsmába; oda szokott járni, ha pénze nem volt és mulatni akart, ott mindig hiteleztek az elegáns fiatal úrnak.
Jóképű, tisztes öreg asszony volt a kocsmárosné, nyájasan köszöntötte, mert már régen nem látta.
– Itthon van Kornél? – kérdezte.
Kornél, az öregasszony fia, oskolatársa volt, azonfelül együtt önkénteskedtek s azonfelül… de ezt már nem kell mindenkinek tudni.
– Nincs, édes urfim, nincs biz az, – felelte a jóképű anyóka. – Az ügyvédi irodában van?
– Hát kegyed hogy érzi magát, kedves Malinkáné asszonyom.
– Köszönöm a szives kérdését. Mit mondjak neki, ha hazajön?
– Hogy kerestem, fontos beszélni valóm van vele.
– Jó vagy rossz? – kérdé aggódó pillantással az asszony.
– Azért kérdeztem, kérem alásan, mert kedélybeteg, félek, nem jó vége lesz. Szenved, valami titkos bánata van, óvom a rosz fuvallattól is, nemhogy a rossz hirtől. A lelkem is reszket, ha ránézek.
– Majd talán meggyógyitom – mosolygott rejtelmesen az úrfi. – Mondja meg neki Malinkáné asszony, hogy eljövök délután, várjon meg otthon.
Feri körülbelül tudta, mi baja van. Évek előtt együtt voltak önkéntesek, mikor az ezred még itt Pesten feküdt. A «czinkotai itcze» akkor is már abban a hírben állott, hogy koszt dolgában csak a «Kis pipa» versenyezhet vele. Szokásban volt akkor, de még most se multa divatját, hogy a jobb házból való leányok a sacré-cœur-ök után mintegy a nevelés befejezéseül egy-egy nevezetes konyhájú vendéglőbe adattak, hogy egy pár hónapig déltájban ott szorgoskodjanak, mint volonteur-ök a konyhán, annak csodás titkait meglesni, mert a szent házasságban csak eleinte vonzerő a csók, de a jó asztal, az örökös kapocs a férj és feleség között. Az elválás is «ágytól» és «asztaltól» szól. Az ágytól még csak el lehet válni, de a jó asztaltól nagyon keserves.
Vilma kisasszony, minthogy az utczájukban volt, a «Czinkotai itczé»-hez járt gyakorlatra. Eleinte kedvetlenül, később valóságos szenvedélylyel. A kocsmárosné önkéntes fia szép, délczeg, magas, szőke fiatal ember, be-bekukkantott a konyhába, ha éhesen hazajött, egy kis palacsintát lopni azon melegiben a sütővasról, úgy jó az. Önkéntes Malinka Kornél azonban csak éhes volt egy-egy gyakorlat után délfelé, de vak nem volt (sőt inkább igen csinos ábrándos szemei voltak), tehát hamar észrevette a konyhán sürgő-forgó uri kisasszonyt, Malinkáné sietett bemutatni a fiát, a ki aztán elbeszélgetett vele egyről-másról, elannyira, hogy bizonyos idő multán a konyhabeli jók közt Vilma kisasszonyt kezdte találni a legédesebb falatnak és mondjuk ki egyenesen, a mi igaz igaz, a backfisch Vilmácska sem maradt iránta hidegen. Itt a pattogó, perelő tűz mellett, a hol minden nyers anyag megfőtt és megsült, az ő érzéseik is hamar forrtak. Elannyira, hogy már szűk volt nekik a konyha. Valahányszor Vilma elment az önkéntes öcscsével sétálni, az ifjú Malinka, ki már az ablakból leste, hozzájuk csatlakozott s együtt járkáltak a városban. Feri úrfi, a ki szerette hugát s kit a huga sokszor segített ki apró pénzzavaraiból, testvéri gyöngédséggel húnyt szemet a szövődő viszonyra. Sőt később, midőn Vilma már bevégezte a tanfolyamot a «Czinkotai itczé»-ben, minthogy valaki, a kit Malinkának hínak, semmiféle ürügy alatt nem juthatott volna be a gőgös Noszty Pál szalonjába, Ferencz úr közvetítette a szerelmesek levelezését.
Hogy minek irkáltak és mit reméltek, isten tudja (de hisz a szerelem legjobban táplálkozik a reménytelenségből), hogy találkoztak-e valahol a Feri tudtán kívül is, nem igen fürkészte, meglehetős felületes és könnyelmű volt, hogy ne törődjék vele. Az önkéntesi év után mindkettőjüket kinevezték hadnagynak. Noszty elfoglalta helyét s elment az ezreddel Trencsénbe, Malinka ellenben nem maradt a katonaságnál, beállott ügyvédsegédnek, hogy minél előbb letehesse az ügyvédi vizsgát, s mint híres ügyvéd odaállhasson Noszty elé egy szép reggelen. Hej, mennyit álmodozott erről a napról a száraz akták között.
Özvegy Ilvánczyné szül. Noszty Erzsébet, a Vilma nagynénje, a ki a háztartást vitte Noszty Pálnál, szigorú asszony volt, a furfang se hiányzott benne (hiszen Noszty vér csurgott az ő ereiben is), de ha valamely regény olvasásába elmerült, akkor a szőnyegét is el lehetett volna lopni a lába alól. Általában az olvasmányaihoz igazodott; ha a gyilkosságról, rablásról olvasott, nappalra is kulcscsal zárta be az ajtókat, ha nem, éjjelre is nyitva hagyta. Ha a regényben valami csintalan, kikapós asszony volt, átható árgus szemeivel, melyek egy detektivnek is becsületére váltak volna, még a Vilma titkos gondolataiba is behatolni igyekezett, a sóhajait, halaványságát, hallgatagságát mint bűnjeleket kezelte, az elhullatott papirosait titokban összeragasztotta és elolvasta, ha azonban jó indulatu, hős jellemek fordultak elő regényében, akkor megbízott benne, sokszor egyedül is elengedte órákon át flangirozni a városban. Beszélik a dr. Horváth Márton köz- és váltó-ügyvéd irodájabeli emberek (meglehet azonban, semmi vonatkozása nincs ezzel), hogy gyakran jött fel hordár, a ki Malinka Kornélt kereste, egy levélkét csusztatott kezébe, mire annak kigyúlt az arcza s észrevétlenül otthagyva keresetet, aktát, végzést, kiosont az irodából. Az imposztor segédek, a kik utána leselkedtek, azt állítják, hogy az utcza sarkán egy elfátyolozott, karcsú kisasszony várakozott reá olyankor.
Hogy volt, hogy nem volt, isten tudja, csak az bizonyos, hogy azokban az időkben, mikor Kopereczky elvette a Noszty-leányt, búskomor lett, nem ivott, nem evett, nem dolgozott, nem tanult (mert különben már letette volna azóta az ügyvédi vizsgát), hanem őgyelgett az utczákon, a budai hegyek közt, mint egy testetlen árnyék. Hogy miért, senkinek se mondta, senki nem sejtette, az ifju Nosztyt kivéve, a ki még a nász előtti héten is hordta a leveleket. Aztán akárhányszor rajta kapta húgát, hogy keservesen sírt ott, a hol nem látták.
Vilmát aztán elvitte férje Krapeczre, annak több mint egy éve és most micsoda pompás jelenet lesz – mikor egyszer odatoppan Malinka Kornél is.
Alig várta a délutánt, hogy fölkeresse régi önkéntes pajtását.
Az már várt rá akkor; szomorúan nyujtotta feléje a kezét. Feri hasonlított Vilmához. Ez az arcz fájt neki. Óvakodott rá nézni.
– Parancsolsz velem valamit?
Olyan volt a hangja, mintha a sírból jönne.
– Egy ajánlatom van számodra, kedves öregem. Mennyit keresel te meg az ügyvédi irodában?
Malinka vállat vont és rábámult a közömbös jéghideg szemeivel.
– Mit bánom én azt? Minek nekem a pénz? Hitványság az!
– Boldog ember vagy. De én még boldogabbá akarlak tenni. A sógorom, a Vilma férje, bontóvári főispán lett és titkárra van szüksége. Vállalkozol-e rá?
Azok a jégszemek hogy kezdtek egyszeribe villogni, mint a szentjános bogarak. Mohón, izgatottan kapta meg a Noszty karját.
– Ő akarja?
– Nem, egészen az én ötletem.
– Tud róla? – suttogta rekedtes hangon.
– Nem is tud róla, de majd megtudja, ha egyszer ott lát.
– Azt hiszed, örülni fog?
– Gondolom, nem fog haragudni.
– Nem okoz-e az neki fájdalmat?
– Fájdalmat? Miért? – csodálkozott Noszty.
– Mert nekem fájdalmas lesz.
– Hát akkor ne vállald el.
– De nem bírok neki ellentállni.
– Ebben az esetben rendben van a dolog. Irok majd egy pár sort s ezzel keresd fel a sógort az «Angol királynő»-ben.
Noszty fütyörészve távozott, gondolván magában: ezeket én most összehoztam, a miből szép vígjáték lesz Krapeczen. Sokkal frivolabb volt, mintsem arra is gondolt volna, hogy ép úgy lehet szomorújáték is.
Malinka jelentkezett másnap s a csinos, jó formájú fiatalember megtetszett Kopereczkynek, röviden megegyeztek és még az nap délután iróasztalt tétetett be neki az egyik vendéglői szobájába:
– Ez az ön dominiuma, – mondá, mutatván neki az iróasztalt. – Ön ezentúl nem Malinka, hanem Kopereczkynek a második énje. Beleképzeli magát az én bőrömbe és gondolkozik helyettem. Én mindenbe beleavatom önt. Ha ön valami bolondot csinál, összeszidom, ha pedig én csinálok valami bolondot, akkor még jobban szidom össze. Elég, ha egyelőre ennyit tud. A többi majd következik.
– De mégis szeretném teendőim tüzetesebb meghatározását, – szólalt meg Malinka.
– Ne beszéljen nekem ilyen stilusban. Mert azt én ki nem állhatom, azt hiszem, hogy valami hivatalos okmányt olvas s attól én mindjárt elalszom, mint a kakas, ha meglóbálják. Hogy mi a teendője? Hm, azt nehéz meghatározni. Mindenekelőtt egy szép beiktatási beszédre van szükségem. Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius dolga. Csinált ön már ilyesmit?
– Nem csináltam még, de a chriától kezdve mindent meg tudok csinálni, csakhogy…
– Csakhogy?
– Jó volna látni mintának egy ilyen beszédet, mi szokott abban lenni.
Sok zöldség, tömérdek ketle-kotla. És ezt nekem szóról-szóra be kell magolnom. De hát ilyen az ember. Hihetetlen, mi mindenre képes a hazájáért! Különben itt volt tegnap az alispánom, a kivel e hó 20-ikára állapítottuk meg a beiktatást. Fogalmazzon majd egy levelet ilyen értelemben a törvényhatósághoz, a melyben értesítem erről, holnap pedig rendeljen valamely nyomdában meghivókat a főispáni ebédre. Azokat majd csak a jövő héten küldjük szét otthonról, Krapeczről, mihelyt megkapjuk az alispántól a meghivandók névsorát. Ugyancsak megigérte, hogy megküldi a jegyzőkönyveket a régibb főispáni beiktatásokról, ezekből aztán megtudjuk, mi minden vár ott engem. Oh jaj, csak már átestem volna rajta!
Malinka megértvén ezeket, lassan-lassan belemelegedett feladatába s minthogy úgyis értelmes koponya volt, az alispán által küldött programmból és a régi beiktatási jegyzőkönyvekből összefogdosta a beiktató ünnepély képét.
A főispán 19-ikén a délutáni vonattal érkezik Bontóvárra. A megye határán egy kisebb küldöttség száll fel a vonatra s kiséri a székvárosig. A székváros indóházában a város polgármestere és a megyei tisztikar fogadja, az ott elhangzó rövid «Isten hozott!»-ra néhány szivélyes szóval felel, mire a Dengely hegyén megdördülnek a régi Thököly-ágyúk, lévén most Thökölynek sokkal több ágyúja, imitt-amott elszórva várakban, városokban, mint a mennyit valaha öntetett és bírt. A főispán az előre odaküldött négyesfogatára ül és a megyeházi szállására hajtat. A voltaképeni beiktatás csak másnap lesz az e czélra összehivott közgyűlésen, a hol a főispán leteszi az esküt, mely alkalommal a főjegyző, Vér Tamás fogja üdvözölni, mire aztán a főispán mondja el a beszédét, stb.
A programm egy kicsit szegényesen festett (kifejezője volt, úgy látszik, a hangulatnak). Kopereczky is észrevette és váltig morgott. Hogy még be se tette a lábát a vármegyébe és máris sikkasztanak. Hová tették a programmból a fehérruhás lányokat? Micsoda szemtelenség! E nélkül legyen ő főispán? Azonkívül se bandérium, se fáklyás-zene. Ez bizony nem jól kezdődik.
– Nem csoda, – vigasztalta Malinka a panaszkodót, – még nem ismerik méltóságodat.
– Hiszen épen az, hogy még nem ismernek. Azért csodálkozom. Mert ha ismernének, nem csodálkoznám.
Nem volt kedvező prognostikon a «Bontói Napló» se, melynek minden sorát figyelmesen olvasták. A fekete betűerdőből hideg szél fújt s gonosz manók vigyorogtak ki. A távozó főispán iránti szeretet és melegség áradt ki a különböző közleményekből. A lemenő napnak üvöltöttek hozsannát. Ejnye, de furcsa magyarok!
E hidegségből egyébiránt nem érzett Malinka semmit, sőt inkább melege volt, izzadt a beszéd készítése közben. Sok penzumot csinált már életében, de egy se ment olyan nehezen, talán épen azért, mert valami rendkívülit akart alkotni. Olvasta mintának Cicero, Kölcsey beszédeit, hogy azokból ihletet merítsen, elment vagy kétszer-háromszor a karzatra országgyűlési beszédeket hallgatni, ezeknek a hatása alatt írt aztán egyet-egyet, de mikor Kopereczkynek felolvasta, az nem volt megelégedve.
– Nem jó, amicze, nem jó.
– Hát miért nem jó?
– Mit tudom én? Csak nem jó.
Akkor aztán áttanulmányozta az Antonius beszédét Caesar holtteste fölött s írt egy hatalmas, lendületes szónoklatot alexandrinusokban, hogy öröm volt azoknak a pattogását hallani. Mert meg kell adni, pompás tolla volt Malinkának.
Kopereczky végighallgatta ezt is s fitymálva intett a kezével:
– Ez se jó.
A szegény Malinka most már kezdte az alispán által küldött régi jegyzőkönyvekben megörökített beiktatási beszédeket fölturkálni s nagy kínjában kiválasztván egyet, a melyet a mostani alispán tartott még főjegyző korában, az 1868-ban kinevezett főispán, báró Aráncsy János beiktatásánál és a melyet a szónok úgy adott elő akkor, mint a vármegye óhajait, most akként travesztálta, mintha a főispán igéret gyanánt mondaná el ugyanazokat a szóvirágokat, reformokat, pattogó szentencziákat, kopott hasonlatokat és részesülőkben össze-vissza gubózott oratori maszlagokat és czirádákat.
Kopereczkynek a szemei csillogtak a megelégedéstől és örömtől.
– Ez az, pán brat. Ez az igazi, ez a szép, rajta van az a bizonyos megyei szag, a mi a hajduk dolmányán és a bizottsági tagok bekecsén. Maga nagy talentum, pán brat.
Az volt nála a legnagyobb fokú megelégedés, ha valami alantast per «pán brat» (testvér úr) szólított.
Ezt a beszédet vitte haza Krapeczre, hogy betanulja.
A beiktatásig ugyanis még tíz nap volt. Kopereczky ráért még hazamenni; úgyis dolga volt otthon; lemondani a takarékpénztári elnökségről, átadni az irományokat, ellátni instructióval a tisztjeit, aztán a kis rajkót is meg kellett nézni. Hisz az már nőtt azóta! Oh, hogyne! Egy hete, hogy eljött hazulról. Azóta talán már nevetni is tud!
Különben se lett volna czélja a további ittidőzésnek, mert az apósa, a ki eddig tanácsokat öntögetett a fejébe, már tegnapelőtt előre elutazott a megyébe a hangulatot megfordítani (már a mennyire lehet), sőt egyenesen nem czélirányos lett volna, mert Feri sógor otthon maradt s minden másodnap megpumpolta, még pedig mindig duplájával az előbbeni kölcsönnek. Egy szóval kubusra dolgozott. Ezt a methodust pedig állítólag egy hajdankori perzsa sah se győzte a sakktáblán, pedig csak búzaszemekről volt szó. Hja, ezt nem lehet tíz napig kitartani. A báró tehát azt mondta egy reggel Malinkának:
– Készüljön fel, amicze, megyünk haza Krapeczre. Ott a csendességben, a hol nem zörög ez a sok bolond szekér, könnyebben megtanulom a beszédet. Aztán szó a mi szó, nagyon szeretnék már egy kis gyereksírást hallani.