– No és mit akar velem, jó asszony?

– Leány vagyok még, hála Istennek, – igazítá helyre, – Koleszár Mária hajadon.

– Pedig azt gondoltam volna, tekintve, hogy a mint mondja, már szoptatós dajka is volt…

– Ejh, hát mi van abban? (Szemeit, melyek nem voltak épen rútak, egy kicsit lesütötte.) Hiszen maga se pap – tette hozzá – s én se vagyok apácza.

– Jó, jó, – türelmetlenkedett Malinka mind nagyobb-nagyobb bámulatba esve, – de mit akar velem?

– Hiszen én is azt kérdezhetném az ifjú úrtól? – S ránézett hamiskásan, várakozón.

– Én? Semmit.

– Akkor aztán nem értem, miért küldött ide a méltóságos úr?

Aha! Kezdte már érteni Malinka a Kopereczky dévaj tréfáját. Ez lesz az a népdalgyűjtemény.

– Igen. Gondolom már. Maga sok nótát tud, ugy-e?

– A mi igaz, igaz. Nagy dallos vagyok. Hisz az a mesterségem. Tudok én minden nótát, a mi csak van a vidéken. Mert mikor még élt az édes anyám, Isten nyugasztalja, fonó volt a házunkban huszonkét esztendeig, ott minden nóta megfordult.

Malinka érezte, hogy nevetséges helyzetbe hozta a princzipálisa, dühöngött is magában ezért (Hanem iszen visszafizethetem én még azt), de már most legokosabb nem mutatni és a tréfa elől ügyesen, de mégis harag nélkül kisiklani.

– Tudja mit, Koleszár Mária, én nagyon szeretem a falusi dallamokat, épen úgy, mint a madáréneket. De a madár ne a kalitkában énekeljen, az engem nem gyönyörködtet, messziről szeretem hallani, a lombok közül, úgy a dal is csak a mezőről szép. Menjen hát ki kérem a kertbe és danoljon, én majd kinyitom az ablakot és úgy hallgatom.

Koleszár Mária megütközött egy kicsit ezen a furcsa kivánságon, de hát az urak esze mind bolondsággal van megbélelve, egyet perdült tehát fiatalosan, mint az orsó.

– A hogy akarja, galambocskám.

Ezzel kiszaladt a szobából s nemsokára fölcsendült a kertben az ablak alatt a különös tót nóta, halk, altató hangon, mint a mezei légy döngése:

Mindez természetesen szépnek, gömbölyűnek esik ki tótul, míg ellenben magyarul csak úgy vasvillával összehánytnak látszik és Koleszár Mária ugyancsak mélabúsan tudta fújni a haldokló Klárik Gyuri kesergését, onnan aztán átugrott a Janosik betyár nótáira, majd a katonának besorozott legények hetyke, vagy borongós lelki hangulatát tolmácsolta. Ezeken szokott a kis bárócska elaludni. Ha nagyon sír, ezek a legbiztosabbak… okvetlenül lecsendesedik tőlük, jele, hogy katona lesz belőle. A tót nép felette változatos dalaiban, nemcsak a szerelmet és a birkalopást énekli meg, nemcsak a falusi drámákat önti balladákba vagy románczokba, ezer meg ezer apró baját is szines rímekbe fonja.

Egy vidám vers (melyet Malinka azonnal le is írt magának) a törvényszékekkel évelődik, hogy t. i. a három fórum háromféle itéletet hoz a számadó bojtár pörében, felmentőt és elmarasztalót, de mind a hármat «a király nevében».

Míg Malinka úr ekképen mulatozék a tót népköltészeten, azalatt Bubenyik a maga dolgát végezte. Arra számított, hogy azóta a két főkötő-őr, kiket nem szokott semmiféle hír sokáig elkerülni, meghallotta a vasfúrómester megérkezését és éles elmével kitalálta, hogy a kék szoba vasládájából a gyöngyöket akarja kiszedni Kopereczky, azért hozta el a fúrómestert. Azt is kombinálta Bubenyik, hogy a melyik asszony előbb hallja meg a riasztó hírt, az rögtön kapja nyakába a kendőjét, napernyőjét és szalad a másikhoz, hogy a közös veszélyben egy czikóriás kávécska mellett megállapítsák a csatatervüket. Azért hát ürügyet keresett, hogy a tanácskozókat meglephesse. Ellátogatott a kertészlakba a kulcsárnéhoz, elkérni tőle a Sybilla-könyvét (az csak neki volt meg az egész vidéken). Útközben egy álmot gondolt ki, a mit a Sybilla megfejtsen, leadván róla a lutriba betendő számokat. De ezekre a hazugságokra nem volt szüksége, mert a kulcsárné már nem volt otthon. Hm, gondolta Bubenyik, a két pecsérke már együtt ül, nekem se szabad késni. Ezzel neki kerekedett és a Muskutyiék pajtája mellett elhaladva, a Prosz-féle téglaégető-kemenczéknél leereszkedett a Veszelyin János mélységben fekvő gyümölcsös kertjébe, a honnan már csak egy-két lépés volt a Kopereczky kapitányné kicsiny kúriája. Kopereczkynének valami különös füve volt kertjében, annak a gyökereiből, melyek olyan kemények voltak, mint a szegek, szokás volt a beteg állatok fülébe szúrni egy-egy darabkát, a mitől aztán megdagadt a fülük (mivelhogy a rossz vér állítólag mind odagyűlt) és vagy elpusztultak, vagy megéltek, de a fű roppant hírben állott az egész vidéken és az asszonyság úgy őrizte, mint egy kincset. Idegen falubeliek két garasért kaptak egy-egy gombostűnyi gyökeret, a lutheránusok öt garasért, Krapeczen ellenben mind a két vallásfelekezetnek ingyen járt ki a «mindenható» gyökér, a hogy nevezték.

Bubenyik tehát azzal a szándékkal kopogtatott be a tekintetes asszonyhoz, hogy egy kis gyökeret kér, mert az egyik urasági sertés már két nap óta nem eszik.

A két asszonyság csakugyan együtt ült az asztalnál a vizitszobában, kávés ibrik és párolgó csészék mellett, mind a kettő rossz hangulatban volt, a kulcsárné arczát szembetünő sápadtság vonta be, a kapitányné ajkai pedig idegesen rángatóztak, a mi mindég előfordult, ha valami belső nyugtalanság kinozta. Az urasági komornyik belépése láthatólag meglepte őket. Különösen a harczias kapitánynén látszott a zavar. Halántéka kivörösödött, szemei vésztjóslón meredtek Bubenyikra, majd a szobaszögletbe tévedt a tekintete, a hol a czirokseprő szokott állni.

De ezt a feltörekvő ellenséges indulatot hirtelen legyűrte a kiváncsiság (asszonynál ez az erősebb érzés). Vajjon mit akarhat itt Bubenyik? Erőt vett magán s még szinte nyájasan fogadta köszönését.

– Isten hozta. Hagyja el csak. (Bubenyik t. i. keze után nyúlt, hogy megcsókolja.) Mi jót hozott nekünk?

Mialatt Bubenyik előadta a beteg sertés dolgát és a mindenható gyökerekből kért, a kapitányné kedvet kapott tovább tapogatózni a kulcsárné által hozott hír tárgyában. Ez volt most rájuk nézve a legizzóbb kérdés. A kulcsárné kisírt szemei, melyek olyan vörösek voltak, mint egy öreg nyúlé, eléggé mutatták, hogy a faluban szállingó pletykát a vasfúró pesti emberről, az ő fantáziájuk és kombináló tehetségük veszedelmes irányban egészítette ki. A mi a falusi parasztok előtt csak egy érthetetlen furcsaság volt, az a két főkötő-őr szemében nagyon is reális alakot látszott ölteni. Mindamellett nincsen kizárva, hogy az egész csak üres pletyka. Talán egy órást hozott magával Kopereczky, a ki a kastély óráit megjavítja, vagy egy zongorahangolót, vagy isten tudja kit. Bubenyik azonban bizonyosan tud valamit felőle s ezt most igazi mulatság lesz kiszedni fortélylyal és keresztkérdésekkel s meglehet, letörpül üres ostobasággá az egész vészhír, vagy pedig megerősödik a gyanujuk s képessé teszi őket, hogy valamihez kezdjenek.

– Hát a gyökerekből? Adok, már hogyne adnék, – mosolygott a kapitányné, – Bubenyiknek még az utolsót is. De üljön le, míg előkeresem és beszéljen nekünk valamit.

– Nem igen érek rá, csókolom a kezeit, mert megjött ma az úr és rosszkedvű, mint a pulykakakas. Ha csak egy perczig nem vagyok ott, már dühöng, ha meg ott vagyok, rajtam tölti a haragját mindenért. Ma, a miért a kos, mely mindég ott settenkedik körüle, valahogy a lábára hágott, épen a tyúkszemére, engem pofozott fel, de úgy, hogy még most is szikrázik a balszemem.

– Bizony nem szépen bánnak magával kedves Bubenyikom, – sajnálkozott a kapitányné, – másutt a helyét is megfujnák az ilyen embernek, – tette hozzá, a vén Marczellához intézve szavait.

Bubenyiknek nem volt erre válasza, csak egy mély, fájdalmas sóhaj röppent el a melléből, de ez is csak kivetett csalétek volt. Rászállt a kapitányné, mint a légy a beczukrozott légypapirosra. A mint a mindenható gyökereket kereste az almáriomban, egyszersmind megtalált ott egy félig telt borospalaczkot és egy tányér töpörtős pogácsát, a mit az asztalra tett, megtöltvén a borból egy pohárkát.

– No, ugyan kóstolja meg, mit szól hozzá?

Bubenyik a szájába vett belőle néhány csöppet, folytatta, csámcsogtatta a nyelvén.

– Döfi, – szólt, a fejét is ingatván hozzá, miközben behunyta apró szemeit és felhajtotta a poharat egészen. – Héha! – kiáltott fel, jeléül, hogy nagyszerű bor.

– A váczi kanonok rokonom küldte, – dicsekedett a kapitányné és megint töltött. – No, még egygyel!

– Nem magamféle szegény embernek való, – ellenkezett Bubenyik a fejét rázva, és különös logikával egy lélekzetre kiürítette megint a poharát.

– Úgy hát megjött az úr? – ereszkedett be a sötét mélységekbe nagy óvatosan a kapitányné. Egyedül jött?

– Nem biz az. Valami kupczihért hozott magával.

– Miféle fajtájút. Talán kártyapajtást?

Bubenyik a fejét rázta.

– Nem úr az illető, inkább valami mesterember, úgy tudom, úgy vettem ki, a mint titokban értekeznek, mert előttem is titkolóznak, de nekem is van eszem, és végre is… szó ide, szó oda, nem azért mondom, hogy egy vagy más, de (zavartan nézett szét az ajtó felé, aztán a két feszülten figyelő hölgyön jártatta végig bambának átalakult tekintetét), de izé… mit is akartam csak mondani… no hát nem kóser ember.

A kapitányné megint töltött a poharába.

– Igyék még, Bubenyik, no még egy kicsikét.

Bubenyik megtörülgette a homlokát és kigombolt a mellényén két gombot.

– Nem, nem, már elég lesz.

– Ejh, ezt a gyüszünyit, a mi még a palaczkban van, nem érdemes már eltenni.

Bubenyiket meggyőzte ez az érvelés.

– Hallom, – kezdé a nyugalmazott kulcsárné az ő éneklő, kenetes hangján, – hogy most sok pénze van az új fispánnak. (Fispán halcsontot jelent tótul; a két hölgy így csúfolta új állása óta egymás közt Kopereczkyt.)

– Ki mondja azt? – röhögött Bubenyik. Volt, nincs. A kocsis beszélte, hogy a kártyában derekasan megkefélték Trencsénben a mult éjjel; azt mondja, egy fityingje se maradt.

A két hölgy sötéten nézett össze, mintha mondanák: «Jól kombináltunk.»

– Pedig most sok apró pénzre lesz szüksége az installácziónál, – vélte a kapitányné. – Kiváncsi vagyok, hol veszi?

Bubenyik vállat vont.

– Nem kell félteni az ördögöt, hogy hol talál rossz lelket.

– Hát azt gondolja, valami görbe úton szerez pénzt?

Bubenyik szabadkozott, ő nem gondol semmit, oh, a világért sem, ő csak azt tudja, hogy teremt pénzt… mert hát no – és hamiskásan hunyorított a szemeivel, majd igyekezett a beszédet átfordítani más egyébre; hogy volt-e a méltóságos asszonykának sok almája a kertben? «A mienk férges volt az idén, – hadarta, – körte pedig épenséggel nem termett!»

– Az ördög vigye a maguk körtéjét, – szólta el magát lázas türelmetlenséggel a kapitányné, – arról beszéljen nekünk inkább: kicsoda, micsoda az az ember, a kit magával hozott és mit akar itt?

– Semmit se hallottam, – felelte Bubenyik tartózkodva, – csak azt, hogy reggel visszautazik. Én is elkisérem Trencsénig. De én majd csak a Szedres pusztán csatlakozom hozzá. Még ma este valami levéllel küld uram az ispánhoz és meg van hagyva, hogy ott maradjak éjjelre. Nem értem, miért kivánja az úr mindenáron, hogy ott háljak, mikor nélkülem úgyszólván se levetkőzni, se felöltözködni nem tud.

– Hát én értem, – mondá páthosszal a kapitányné és arcza szederjes szint váltott. – Magát el akarják távolítani! Mert bűntény készül a kastélyban, érti-e? És nem akarnak tanut hozzá.

– Bűntény! – dadogta Bubenyik, és a szemei megüvegesedve meredtek a kapitánynéra.

– Bubenyik! – kiáltott fel vibráló hangon a kapitányné. – Rettenetes dolog készül. Az éjjel a kastélyban fel fogják törni a vasládát és kiveszik belőle a fekete gyöngyöket. Az a pesti ember töri fel, azért hozta, és magát azért küldik el a pusztára.

Bubenyik a fejére ütött, mintha csak most eszmélne.

– Hogy a gyöngyöket… hogy kiveszik, feltörik a vasládát? – dadogta, mint a felrázott holdkóros.

– Mi lesz velem? – tördelte a kezeit Mutnyánszky Marczella.

A kapitányné mintegy kimerülve a szörnyű esemény előtárása által, egy nagy karosszékbe rogyott s arczát kezeibe temetve sopánkodott:

– Meglop minket. Kiveszi a szájunkból azt az utolsó kenyérkét. Hát van Isten, Marczella? Oh, szegény Orsolya néni, szegény Orsolya néni, volt miért gyűjtened e csodaszép gyöngyöket! Tudom, hogy megfordulsz a sírodban!

– De honnan tudja ezeket a méltóságos asszonyka! – hüledezett még egyre Bubenyik.

– Honnan? Honnan? Tudom, mert tudom. Mondjuk, hogy magától Orsolya nénitől tudom.

– Ki az az Orsolya néni?

– Az ősanyánk, Bubenyik, a ki Róbert Károly idejében élt, a ki a gyöngyöket gyűjtötte.

– Hát hány éves a méltóságos asszonyka? – csodálkozott Bubenyik.

– Ejnye, maga szemtelen! – esett ki a sodrából a kapitányné. – Asztalt tánczoltattunk és az asztalban megjelent az ő szelleme, az árulta el nekünk, hogy mi fog történni. Igaz-e, Marczelka?

A vén szűz rábólintott a hirtelen előrántott hazugságra, Bubenyik pedig ájtatosan vetett magára kereszteket.

– Most értek hát én mindent, – eszmélkedett a komornyik. – Most lesznek előttem világosak némely elejtett szavak, melyeknek az értelmét félremagyaráztam… (Röstelkedve csóválta a fejét.) No már nagy birka vagyok. Ej, ej!

– E szerint mégis hallott valamit?

– Tetszik tudni, afféle félmondatokat, mikor megleptem őket beszélgetés közben a pesti emberrel s mikor hirtelen elhallgattak.

– Például? – kiáltá mind a két nő egyszerre.

– Hát például egy perczre azt hittem, hogy fogorvos az idegen, mert az uram így szólt: «Csak egy kell, csak egy is elég volna», mire az idegen közbevágott: «Eh, bolondság, ha már itt vagyok, vegyük ki mind a négyet.» Az uram erre azt kérdezte: «Nem jó volna betenni helyükbe hamisakat?» Mire ő megint azt felelte: «Minek? Olcsóbb a semmi.» Mondja már most a méltóságos asszonyka, nem azt kellett-e hinnem, hogy a báró úrnak négy rossz foga van, de csak egyet akar kihuzatni, a fogmester pedig arra kapaczitálja, hogy ki kell húzni mind a négyet és ne tetessen helyükbe hamisakat, mert olcsóbb a semmi?

Az asszonyok majdnem sírva fakadtak e leleplezésre. Oh, hiszen ez teljesen világos! Nekiestek szellemi ollóikkal, mint egy eleikbe teritett szövetdarabnak, fölszabták, ízekre szedték, megkrétázták, kigömböstűzték, azután megint összeférczelték, minélfogva a következőleg nézett ki: Kopereczkynek csak egy gyöngyre van szüksége ez idő szerint, de a vasfúró ember ki akarja venni mind a négyet. Kopereczky bele is megy ebbe, de fölveti a kérdést, nem kellene-e hamis gyöngyökkel pótolni a törvénytelenűl kicsenteket? Mert Kopereczky gyáva és fél, hogy a főkötő-őrök megszimatolják a dolgot, meg fogják akarni nézni a gyöngyöket és nem találván ott, bajt csinálnak, a vasfúró mester ennek ellenében figyelmezteti, hogy legjobb, ha már semmi sem lesz a ládában, mert a hamis gyöngyök után még azon túl is fizetnie kellene a főkötő-őröket, holott a semmi teljesen megszünteti a kulcsárné és a kapitányné évi díjazását, a semmi tehát olcsóbb. Igaza van az imposztornak, hogy a mennydörgős istennyila üssön bele, még naplemente előtt!

Bubenyik azonban már nem várta be ezt a fejtegetést, neki sürgős dolga van, már ezért is kikap otthon; ajánlotta magát s hazament, – a nélkül, hogy a mindenható gyökerekből vitt volna. A két asszony annyira elmerűlt a szőnyegen levő kérdésbe, hogy voltaképen észre se vette a Bubenyik távozását, még kevésbbé azt, hogy a gyökereket elfelejtette.

A kapitányné lihegett a haragtól s rikácsoló hangon tört ki:

– No Marczella, hát már most mit csináljunk ezekkel a tolvajokkal? Ne pityeregj nekem itt, hanem beszélj!

– Mit gondol a báróné?

– Azt gondolom, hogy odamegyek és összetöröm a gazembert, így ni.

S ezzel megfogta az ibriket az asztalról s a padlóhoz vágta, hogy ezer darabra tört össze.

A kulcsárné ellenkező nézeten volt.

– Jézus Mária! Ne jöjjön olyan nagy indulatba, lelkem báróné, mert árt a drága egészségének és csak kárát valljuk, ha az első haragunkat követjük, tessék elhinni. Itt van mindjárt az ibrik és következik a többi kár… Mert ha odamegy a báróné a kastélyba és akármilyen patáliát csinál is, meglehet, megfélemlíti a fispánt, a míg ki nem teszszük a lábunkat, de mihelyt kiteszszük, csak megint beáll az a kérdés, hogy honnan vesz pénzt az installáczióhoz s bizony kiszedi a gyöngyöket, ha egyszer hozzá készült.

– Mit? Hogy kiszedi? Azt szeretném én látni. Nem félek én a magam igazában senki fiától, ha olyan szakálla van is, hogy a térdéig ér. Leülök a vasládára és ha én egyszer megkötöm magamat, el nem mozdulok onnan, ott ülök, ott alszom rajta éjjel-nappal, míg csak el nem takarodik innen a czinkosa, a pesti betörő. Hát mit csinálhatnak velem?

– Hm. Nem ér az semmit. Egyszer csak mégis megúnja a báróné, mert az embernek gyomra is van és a láda nem ad enni, mégis csak nem ülhet rajta örökké és mihelyt otthagyja, mindjárt szabad lesz a vásár. Én a magam részéről legokosabbnak tartanám, ha hagynók a bárót, tegyen, a mit akar. Viseljük magunkat úgy, mintha semmit se tudnánk, mert akkor ő is úgy fog viselkedni, mintha semmi se történt volna és fizeti az évjáradékainkat.

– No persze! Hallgassunk úgy-e, mint a siket disznók a rozsban? Nem. Soha!

– De nézze a báróné, a hamis gyöngyök nekünk tulajdonképen csak annyit érnek, mint az igaziak.

– Nekem nem, – fortyant fel kevélyen a kapitányné, – mert engem nem csak a pénz köt a gyöngyökhöz, hanem a családi kegyelet. Én magam is Kopereczky vagyok, még pedig kétszer Kopereczky, a férjem után is. Nekem a szivem is fáj. Aztán meg hiszen hallotta, hogy talán nem is fogják helyettesíteni a gyöngyöket semmivel.

– Mindegy, csak soha ne nézzünk bele a ládába. Sőt ez lesz a nyugodalom, mert soha többé nem fog minket zaklatni. Még kevésbbé fogja beszüntetni az évjáradékot, mert akkor be kellene vallania, hogy feltörette a ládát, – a mi egyenesen kriminális ügy.

– Úgy ám, de az emberek halandók, hátha elviszi az ördög, – ellenveté a kapitányné, – és bár csak vinné már, akkor a hagyatéki leltárnál kisül a láda üres volta s magától szünik meg a mi járadékunk. Nem ért maga ezekhez a dolgokhoz. Képzelje csak el a mi helyzetünket galambocskám Marczelka, hogy fogja az magát kivenni az Isten előtt, ha mi, a kik eddig mindenképen átkoztuk Kopereczky Izraelt, most egyszerre imádkozni kezdünk az életeért. Nem, nem, én nem kompromittálom magamat.

A kulcsárné kedvetlenűl csapta le kötését kosarába, épen felelni akart, midőn kopogtatás hallatszott az ajtón és újra belépett Bubenyik, nagy vigyorgással, hogy itt felejtette a gyökeret.

– Az a bor megbolondított egy kicsit. De talán rosszkor is jöttem…

– Nem épen, de… dehogy, – hebegte a kapitányné, oly zavartan, hogy csak megerősítette azt, a mit tagadott.

– Hiszen tudom én… és már megyek is… Természetes az, kérem alásan, hogy ilyenkor, veszedelem idején, a kiket illet, megbeszéljék a dolgaikat. Bocsánatot kérek, hogy visszaszaladtam és zavarom. Mert tudom én, hogy zavarom. Hiszen van nekem szivem (és itt egészen elérzékenyült Bubenyik) és ha tudnék segíteni, a lelkemet is kitenném. És hát, hopp, (a feltalálók hirtelen örömével petyegette meg ujjait) tudnék is valamit, ha a méltóságos asszonykának négyszemközt mondhatnám meg.

A kapitányné kikisérte Bubenyikot a pitvarba, hol az óvatosan körülnézett, mintegy megijedve egy lugzókádnak a folytonos csöpögésétől, mintha azt hajtaná valaki: «poty, poty» (a mi annyit jelent tótul: gyere, gyere). Meggyőződvén, hogy nem emberi hang, egész közel hajolt a kapitányné sárga arczához, úgy hogy az finom orrával kiérezte a szájából kiáradó pálinkaszagot, a mi roppant csodálkozásba ejtette, mert hiszen Bubenyik bort ivott (ha csak azóta nem volt a kocsmában), de mindez csak sokkal később jutott eszébe, mert most kizárólag az foglalkoztatta, a mit Bubenyik megsugott.

– Én ismerem otthon a helyzetet s adok egy jó tanácsot a méltóságos asszonynak, de soha senkinek se tessék megmondani a kútforrást.

– Hogy gondol olyat, kedves Bubenyik, az Isten szerelméért?

– Tessék oda menni az uramhoz és felajánlani önként egy gyöngynek a kiadását, biztosítom, hogy megelégszik vele és rögtön elküldi a pesti embert.

– Azt gondolja? – dünnyögte a kapitányné, hálás szempislogással.

– Jót állok a fejemmel. Mert a báró gyáva elkövetni a merényletet, csak a kényszer viszi rá. Hisz azért izgatott egész nap, mert fél. A három gyöngy e szerint megmarad, s ha a prágai örökséget átveszi, a mi kis idő kérdése, annyi pénze lesz, mint a polyva; idők végéig nem szorúl rá a megmaradt három gyöngyre. Különben nem szóltam semmit, nem tudok semmit. Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyka!

Kopereczky majdnem az egész délutánt a parkban töltötte, hol kőművesek dolgoztak. A Kopereczky-Noszty kettős czímert, melynek kőkoczkáit és ábráit trencséni mesterek faragták, kellett a kastély homlokzatára fölilleszteni két ágaskodó oroszlán közé. Gyönyörű lesz az, ha elkészül!

Nagy érdeklődéssel nézegette az előkészületeket, midőn jelentették neki, hogy a kapitányné és a kulcsárné várják a nagy teremben.

Szive nagyot dobbant. Szepegve rossz sejtelmek közt ment be, gondolván, hogy Bubenyik már megbolygatta a két hölgyet és most itt szörnyű jelenetek lesznek; de mennyire elbámult, midőn nyugodt arczokkal találta magát szemben. A kulcsárné pláne kezet akart csókolni, a kapitányné pedig ekképen kezdé:

– Kedves Izrael öcsém! Tudjuk, hogy neked most sok költséged lesz új állásodban, melyben reméljük, fényt fogsz deríteni családodra. Azt gondoltuk, hogy dicsőült jó anyád szellemében cselekszünk, ha magunk jövünk ide megkérdezni, hogy nem kivánsz-e nyúlni a gyöngyökhöz?

Kopereczky azt hitte, hogy vagy ő bolondúlt meg, vagy a kapitányné, vagy pedig valami bohókás álom űzi vele a játékait.

Kopereczky annyira elérzékenyült e szavakra, hogy odarohant a trabális öreg hölgyhöz, megölelte, magához szorongatta.

– Ah, moja zlata nyanyika! (Oh aranyos nénikém) Milyen édes, jó szived van. És pacsi magának is, Marczelka asszony!

– Jaj, ereszsz el Izrael; jaj, minden csontomat összetöröd. Eredj már, ne okoskodj. Lenmag-kötés van a gyomromon, mind összerontod. Mit nyulkálsz a testemhez! Bizony Isten, még kellemetlenebb a szereteted, mint a haragod. No nézd csak. Beszéljünk egyébiránt a gyöngyökről. Ugy-e négy van még?

– A legszebb, legnagyobb négy, ma chère tante, az egyik pláne száz karátos, királynak való.

– Hát van-e szükséged vagy nincs? Mert mindjárt elhoztuk a kulcsokat is…

– Ej, ugyan mit képzelnek rólam, hogy én két ilyen szeretetreméltó dámának kosarat adjak? Egy Kopereczky sohase lehet annyira udvariatlan.

– Igazán szép tőled, – mondá gúnyos mosolylyal a kapitányné. – Menjünk, essünk át rajta!

Ezzel szó nélkül megindultak kifelé, mert a kék szoba a kastély végéhez ragasztott dependenceban volt, melyet még a megboldogult Kopereczky Boldizsár építtetett, olyan erős falakkal, mint egy bástya; mert egy czigányasszony azt vetette ki neki kártyán, hogy bent fog égni a házban; nem volt tehát a dependenceon semmi éghető anyag, még ablakfa se, a világosságot felülről kapta a helyiség. Bent is csupa kőből, márványból, vasból voltak a bútorok. Hanem azért mégis bentégett, abban pusztulván el, hogy a mértéktelen ivás miatt meggyulladt benne a pálinka.

Végig kellett menni az udvaron, hol a pumpás kútnál borzag-lekvárt főztek a béresasszonyok. Bubenyik, a ki ott legyeskedett, – mert szép volt az egyik, ej de szép volt, – épen a zsarátnokot paráholta el, mikor az ura szólította.

– Bubenyik, a kulcsokat!

– Milyen kulcsokat? – kérdé az együgyű, jámbor arczczal.

– A kék szobától. Hozd utánunk!

Bubenyik ugrott és csakhamar ott is volt a kulcsokkal. Megcsikordult a zár a nehéz vasajtóban, mely csak igen ritkán volt kinyitva. Kék szobának biz ezt csak azért nevezték, mert a kék ég egyenesen felülről mosolygott be ide, de a lapos, rovátkos üvegfedelet idővel úgy ellepte a piszok és mindenféle giz-gaz, hogy most alig lehetett látni, a levegő is fülledt volt, mint egy kriptában. A kulcsárné mindjárt elkezdett köhögni odabent. Bubenyik vissza akart vonulni.

– Csak maradj itt, mert föl kell emelnünk a vasláda fedelét, magam nem birom.

A félhomályban alig lehetett kivenni a kolosszust, a ládát, mely olyan nagy volt, mint egy szúszék, tömör, kovácsolt vasból, roppant vaskarikákkal a falhoz erősítve.

A kapitányné leakasztott a nyakáról egy kulcsot és a láda mellé térdelt.

– Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, – mondá és megfordította a jobb szélen levő zárban a kulcsot.

Ugyanezt cselekedte a nyugalmazott kulcsárné is. A középső zárat maga Kopereczky nyitotta fel nagy csikorgással. Akkor aztán neki rugaszkodtak ketten Bubenyikkal és nagynehezen felemelték a fedelét, melyet a Kopereczky-czímer, sárkányok és griffmadarak ékesítettek.

Bent a ládában elsárgúlt írások tetején volt egy bársony tok, a kapitányné nagy óvatosan kinyitotta, kivette belőle a történelmi nevezetességű főkötőt és kegyeletteljesen ajkaival érinté annak aranycsipke fityegőjét, mialatt a kulcsárné még mindig ott térdelt és hangtalanúl imádkozott.

– Hány gyöngyöt akarsz? – kérdé csendes, ünnepi hangon, Kopereczkyhez fordulva.

– Elég volna csak egy is, – felelte Kopereczky, szintén bizonyos meghatottsággal, – de mivel oly szivesek voltak hozzám, egyiküket sem akarom megsérteni, legyen hát kettő, hogy úgy vésődjék a szívembe, mintha mindenikük adott volna egyet.

Az asszonyok összenéztek, nem szóltak semmit, mire egy kis etuiből ollót vett ki a kapitányné és lenyírta a két legkisebb fekete gyöngyöt.

– Itt van, légy boldog velök! (Pukkadj meg, gondolta titkon.) Ime, a másik, az utolsó kettőt ezennel visszateszem. Jusson eszedbe, Kopereczky, a jóslat, – szólt aztán ünnepélyesen, – hogy mikor az utolsó gyöngy elfogy, elfogynak a Kopereczkyek is. Ne nyúlj a gyöngyökhöz többé. Fiad van.

– Ej, – felelte Kopereczky, félvállról, – hisz ez a kettő is csak egy kicsit vándorolni megy, világot próbálni, de visszatér, mert csak zálogba adom, hogy kiválthassam.

– Beszéd ez csak, Izrael öcsém, bohó beszéd; századok óta egy gyöngy se tért vissza.

Így jutott Kopereczky könnyű szerrel két fekete gyöngyhöz, a mi szertelen jó kedvre hangolta, kivált mikor az asszonyok már mind eltávoztak.

– Te, Bubenyik! – mondá, visszatérvén a kaputól, a meddig a kapitánynét elkisérte. – Azon gondolkozom, hogy el ne csapjalak-e? Félni kezdek az eszedtől, Bubenyik. Hiszen te veszedelmes ember vagy. Mit adtál te be ezeknek a sárkányoknak? Mivel nyergelted meg őket? Sohase láttam még én ilyent.

Bubenyik hamiskásan hunyorgatott s nyeglén vonogatta vállait.

– Ej, istenem, hát van egy kis modorom, ez az egész.

HETEDIK FEJEZET.

(Különféle előkészületek és intézkedések.)

A báróné vacsorára sem jelent meg.

– A feleségem korán fekszik le, – említé a főispán a kávénál. – Még nagyon gyönge. Sajnálom, hogy nem láthatja. Pedig szép asszony.

A titkár szomorúan mosolygott.

– Talán nem hiszi? – förmedt rá Kopereczky.

– Oh, miért ne?

– És kedves asszony. Az tudna ám magával beszélgetni, ha most itt volna; költészetről, írókról, szinészekről, efféle könnyű bagázsiáról, de hát nagyon el van gyengülve. Mit gondol, nem tréfa dolog lehet egy Kopereczkyt megszülni.

Malinka kínpadra volt feszítve e beszélgetés alatt s örült, mikor végre nagy ásítások között szobájába küldte a főispán.

– Én a tyúkokkal fekszem, – mondotta, – mert én az állatok tanítványa vagyok, de reggel sokáig szeretek aludni, ez megint családi vonás. Ha reggel már nem találkoznánk, abban maradunk, hogy 14-én Barátházára elémbe jön, s az addig szerzett tapasztalatokról és a megállapított legközelebbi teendőkről jelentést tesz. Azalatt én a beszédet tanulom. Van is arra valami szer vagy micsoda. Épen azon gondolkozom egész nap. Mintha hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve alá.

– Az Demosthenes volt, de az azért tette, hogy a dadogástól elszokjék.

– No mindegy, kigondoltam én egy másik methodust, lefordíttatom az egész beszédet tótra a kántorral, azt betanulja Koleszár Mária és éjjel-nappal dünnyögi a kis Izrael bölcsője fölött, addig-addig, hogy szóról-szóra megragad az eszembe, mert én meg ott fogok csibukozni a fiú mellett, mikor azután tudni fogom, visszafordítom az elmémben magyarra, ez már bliktri, s úgy elszavalom Bontóváron, mint a folyóvíz, hogy «Tisztelt Köztörvényhatósági bizottság! A mai politikai viszonyok között, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette…» Gondolom, így kezdődik? Hát csak ne féltsen engem, amicze. Jó éjszakát.

Rossz éjszakája volt. Az örömből, melylyel új állását fogadta, gyorsan kiábrándult. Csak elméletben volt ez szép, mikor az ő ábrándos lelkéből vette a szineket ehhez a krapeczi úthoz és mind ahhoz, a mi a titkársággal jár. Ő azt hitte, egy tiltott paradicsomba lép, pedig egy kálváriára lopta be magát, hol minden arra figyelmezteti, hogy Vilma már a másé. Hogy ez már nem is az, a ki volt. Nem a kis eleven bakfisch, a kivel a távoli parkokban adtak egymásnak találkozót, hanem egy gyermekágyas asszony, egy ismeretlen valami.

Minek volt ezt meglátni, ilyen közelről? Közben úgy rémlett neki, mintha távoli gyermeksírás hangjai vegyülnének a hallgatag éjszakába. Mérhetetlen düh fogta el, szeretné megfojtani azt a porontyot. Tízszer is megfordította a párnáját, hogy el tudjon aludni. Pedig nem a vánkos volt meleg, hanem az ő feje volt forró. És micsoda bolondos fej volt az! Jártak, keltek benne a gondolatok tüzesen, nyugtalanúl, piszkálták, gyötörték, bőszítették. Lebbenő árnyak hasadoztak ki a falakból, s nesztelen léptekkel jöttek feléje, mintha fenyegetnék, hogy mit keres ebben az ősi kastélyban. «Fuss innen, – szólott egy hang, – te betörő! Mit akarsz itt? Mi a végczélod?» A rombolás.

Védte és vádolta magát. Hol a levegőben kóválygott dagadó szárnyakkal, hol a posványban hempergett. Föltette magának a kérdést, hogy mit akar, mit vár ettől a lépésétől, aztán megfelelt rá: mit bánom én, mi lesz? Engedtem annak a titkos erőnek, mely ide hajtott, mert nem tehettem máskép. Hiszen a régi lovagok is szolgáknak szegődtek a várúrhoz, ki imádottjukat elkaparta s valahogy úgy fordult (a mesékben legalább), hogy a végén övék lett az asszony. Nincs ebben kárhozatos, a mit ő tett. Legfeljebb neki rossz, mert úgyszólván annyi, mint egy fájó seb örökös piszkálása. De kinek mi köze hozzá, hogy ő neki jól esik ez a tobzódás a fájdalomban? Hajnal felé aztán annyira elgyötörte az agyát, hogy megszakadt a fonál… a mit talán úgy is lehetne mondani, hogy a gyötrődés folytatása bele ömlött egy kényszeredett álomba. De korántsem volt üdítő és nem tartott sokáig. Roppant fejfájással ébredt fel kora reggel s kisietett a friss levegőre.

Ott künn akkor kelt a nap, szelid pompával a kopasz, rőt Brána hegy mögül. Bizony megöregedett az is. Nem égő tűzgolyó már, hanem csak tündöklő aranykarika. Különben könnyű már az ő sora ezután. Gyerekség. Csak inkább megszokásból megy mendegél az ég kék boltozatján. Tudja, hogy semmit sem kell többé érlelnie. A növények halála már csak napok kérdése. Azokról lement a gondja. Pedig milyen nehéz munka volt őket létrehozni! Mindegy, a törvény törvény, menniök kell. Hát csak annyi tüzet hoz magával az útra, a mennyi arra elég, hogy föligya a harmatcsöppeket az őszi rózsákról és a füvekről és csak annyi fényt bocsát ki magából, a mennyiben az az egy pár lepe megfürödhet, a mely még megmaradt.

Még csendes volt a ház, mikor Malinka végigjárta az udvart és az elhanyagolt parkot; a kőműveseken kívül, kik csigán huzogatták fel a czímer egyes darabjait, nem mutatkozott élő lélek. Azaz hogy a kert veteményes részében egy óriási piros virágféle egyszerre emelkedni kezdett. Kinyújtózkodott s lett belőle Koleszár Mária. Hupipiros kendőjével a fején csak addig látszott messziről valami exotikus virágpéldánynak, míg leguggolva az indák közt, a dinnyéket kopogtatta, szagolgatta, hogy melyiket vigye be a reggelihez.

Végre kiválasztott egyet s dudorászva mendegélvén, a kacskaringós úton szembejött a titkárral.

– Felkelt már a méltóságos úr? – kérdezte ez.

Koleszár Mária felnézett az emeleti ablakokra s miután bizonyos redőnyök még le voltak eresztve, tagadólag rázta a fejét.

– Még alszik, de a méltóságos báróné már felkelt.

– Miről tudja?

– Mert látom az ablakon.

– A bárónét? – kérdé mohón. – Hol?

– Ott ülni – felelte Koleszár Mária, egy nyitott ablakra mutatva az emeleten, a hol egy angora macska üldögélt, kék pántlikával a nyakában.

– Hisz az macska.

– Az mindegy. A hol a macska van, ott van a báróné is. Mikor a báróné reggel fölveszi a pongyoláját és átmegy a nappali szobájába, vele megy a macska is.

– Tehát az a báróné nappali szobája?

– Igen az, a hol a csiga jár.

– Még nem láttam a bárónét – jegyezte meg Malinka látszólag közömbösen. – Nem szokott a férjével étkezni?

– Dehogy nem, most azonban nem bírja a lépcsőjárást.

– Szép asszony?

– Szép, de nem csoda. Gondolja meg, mindennap kétszer kávét inni. Hiszen én semmi se vagyok, de ha én is kávét ittam volna kis leányka koromtól, mi volnék most. Bizony ha úgy szépen kiöltözne…

– Hát nem öltözködik szépen?

– No tudja, úgy értem, ha a sok selyem retyerutya, lipitke helyett harmonikás szoknyát kötne fel, a mellé slingelt kötényt, rámás csizmát, gyolcs ingvállat és pillangós főkötőt, ej haj, de gyönyörű volna. Hanem így (fitymálón görbítette el duzzadt piros ajkát) ő is csak uri asszony.

Malinkában fölkeverte ez a beszélgetés a zsarátnokot az éjjel ráülepedett hamu alól, ellenállhatlan vágy gyult ki benne, meglátni Vilmát s nyomban különös ötlete támadt.

Egyenest a kőművesek felé tartott.

– Várjanak csak egy kicsit – kiálta eléjök messziről. Húzzanak fel engem is az állványra!

A pallér, a ki lent rendelkezett, csodálkozva nézett rá.

– Szép kilátás lehet onnan felülről – mondta Malinka és egy szivarral kinálta meg a pallért.

A pallér elfogadta a szivart, megnyálazta a külső burkolatát (hogy tovább tartson), rágyujtott és így szólt vállat vonva:

– Ha épen tetszik az úrnak, hát tessék belépni.

Malinka beszállt a vaskosárba, a csiga nyávogott, csikorgott és a kosár lassanként megindult a magasba, a kötelet húzó munkások valami tót dal ütemeire egy-egyet rántottak a kötélen s ilyenkor mindég megingott a kosár, jobbra-balra lóbálódzva azt a benyomást tette Malinkára, mint a tenger hullámain hányódó hajó, már-már szédülni érezte a fejét, mikor egyszerre a szíve elkezdett sebesen verni, mint egy megbomlott kalapács, mert elérte az emeletet. Még egy rántás oda lent és a kosár a nyitott ablakhoz ért, a macska megriadva ugrott le a párkányról a szobába, s a Malinka szeme éhesen, mohón siklott végig az előtáruló szobán. És milyen balszerencse!… a báróné ott volt ugyan, de háttal az ablaknak, épen átellenben egy tükörbe nézve, fésülte a koromfekete, hosszú haját mely mint egy komor palást takarta el édes termetét, úgy hogy se az arczot, se az alakját nem láthatta és a könyörtelen kosár huzódott-huzódott és már az ablak fölött lebegett, himbálódzott, mikor sikolyt hallott és tompa zuhanást majdnem egyszerre.

Mi volt ez? tünődött Malinka, de csak később tudta meg; mikor leereszkedett visszafelé, már zárva találta az ablakot; (rossz jel, – gondolta boldogtalan szívszorongással) egyet fordult még azután a parkban, mígnem rábukkant Bubenyik.

– Tessék jönni reggelizni, mert azután megyünk.

A reggelinél elujságolta Bubenyik, hogy nagy ribillió volt odafönn, a bárónét elájulva találta komornája a szoba padlózatán, az urat is nyomban fellármázták, alig birták föléleszteni eczettel, vízzel, hogy azt mondják, valami látománya volt.

– Szent isten! De már magához jött?

– Hogyne? Különben nem beszélhette volna el, hogy látománya volt.

– Miféle látománya? – kérdezte Malinka és egész testében reszketett.

– Hogy azt mondja, valami kedves rokona, vagy ismerőse, nem tudom én ki, megjelentette magát, a hogy azt szokták az olyanok, a kik valahol a távolban meghalnak s elköltözött lelkük még egyszer felveszi élőkori alakját, hogy ezt kedvesének mintegy tudtára adja. Én nem hiszem, de az asszonyok hisznek az effélékben. És hát végre a báróné is bizony csak asszony.

Malinka kezéből kiesett a kávés kanál; hirtelen eltalálta a valóságot s szíve körül jótékony meleg áradt:

– Menjen fel kérem, Bubenyik, hivassa ki a méltóságos urat és mondja meg neki, hogy az a látomány én voltam; fölhuzattam magam a báróné ablaka irányában az állványra, a vidéket akartam megnézni a magaslatról; az ablak ki volt nyitva, láttam is a bárónét a tükör előtt, mely nyilván neki is megmutatta alakomat, s a mint följebb huztak, hallottam a sikoltást, de nem birtam elgondolni, mi lehet.

– Hehehe, – nevetett Bubenyik jóizűen és a kezeit dörzsölte.

Majd lóhalálában szaladt föl a magyarázattal…

Malinka tűkön ült s megbánta már, hogy a csigán felhuzatta magát. De ha már elkövette, minek volt most elhirtelenkedve bevallani? Elgondolta a következményeket. A báró, a ki eddig alkalmasint nem tett róla említést, most meg fogja mondani az asszonynak: «Hiszen ez csak a titkárom volt, a ki felhuzatta magát az állványra.»

Szepegve képzelte el a kifejlődő jelenetet: A báróné megkérdi: «Hogyan hivják a titkárodat?» «Malinka Kornélnak» – fogja a báró mondani. «Ki ajánlotta?» – «A bátyád, Feri». «Megmondta neked, hogy ki az?» kiált majd föl a báróné fölháborodva. «Nem szólt nekem egy szót se, csak ajánlotta.» – «Oh, a gyalázatos lélekkufár! Tudd meg tehát, hogy ez az én fiatalkori udvarlóm, egy kicsit flirteltem vele, mert az utamba esett és verseket írt hozzám, az nekem akkor nagyon tetszett, hiszen olyan kis buta voltam, most pedig az én hitvány bátyám révén férkőzött hozzánk a szemtelen, azzal a czélzattal, hogy feldúlja családi boldogságunkat… Kergesd el rögtön a nyomorultat…»

Valami ilyenforma jelenet folyhat most fenn. Izgatottan járt fel s alá a szobában, hozzá se nyúlt a reggelihez.

Hosszú, végtelenül hosszú időnek tetszett neki, pedig alig mult egy negyedóra, midőn belépett Kopereczky.

Halotti sápadtság borította el Malinka arczát, nem mert rá nézni.

– No maga ugyan szép gyerek – támadt rá a főispán derülten. – Nem tudtam, hogy olyan kitünő kisértet.

Malinka föllélekzett, tudta már, hogy a főveszedelem elmult.

– Igen sajnálom – dadogta, – de gondolhattam volna-e ilyesmire?

– Tudja, ilyenkor idegesek és képzelődők az asszonyok. S ön veszedelmesen hasonlít úgy tetszik valami rokonához vagy ismerőséhez. Gondolja el már most, hogy mikor ő a legnagyobb egyedüllétben tudja magát fent az emeleten, akkor egyszerre csak megjelenik előtte az illetőnek a képe a tükörben. Én nem vagyok babonás, de azért még az én fogam is vaczogni kezdene.

– De reménylem, felvilágosította a méltóságos asszonyt.

– Föl most már. De tegnap kellett volna. Se önről nem szóltam neki, se a kőművesekről, az utóbbiakról azért nem, mert meg akartam lepni a czímerrel. Nem tudta tehát, hogy idegen ember van a háznál, se hogy a csiga dolgozik odakünn.

– Említette a nevemet is méltóságod?

– Természetesen a nevét is. Sőt még le is írtam nagyjában a kinézését. Kiváncsi, ugy-e hogy mit mondtam?

– Sokkal inkább vagyok kiváncsi, hogy a méltóságos báróné mit mondott?

– Hát semmit – felelte Kopereczky. – Mi az ördögöt mondhatott volna?

És ez volt az a semmi, a mi sokkal többet ért a valaminél. Malinka megértette ebből, hogy nincsen száműzve, hogy az asszony számot tart rá. Elpirult örömében s boldogan indult egy félóra mulva Bubenyikkal Trencsénbe. A zsidó szerencséjükre otthon volt s szó nélkül megadta a tízezer forint kölcsönt a gyöngyökre, bár kifogásolta őket a szemtelen, hogy nem elég feketék és nem elég nagyok, pedig voltak olyanok, mint a kisebb fajta szőlőszem a vágújhelyi prépost fekete szőlőtőkéin; a «Nagy Szamár»-nál megebédeltek, a hol Bubenyik kiadta Malinkának a Noszty Pál részére járó összeget, aztán egyik jobbra, másik balra ment, a négyes vigan röpült Bontóvár felé, Bubenyik pedig visszakoczogott lóháton Krapeczre.

Szép őszi napok jártak ebben az időben, a természet fölvette azt az édes-bús fiziognomiáját, a melylyel legjobban meg tud varázsolni; a szederjesi ispán, Klincsók úr személyesen járt jelenteni, hogy az «Isten útja» erdőben vadkecskék (mouflonok) mutatkoznak, egy egész csapat. Kopereczky búsan ingatta a nagy fejét.

– Hagyjon engem. Ne szóljon hozzám. Én elveszett ember vagyok. Nekem most beszédet kell tanulni.

A milyen öröm volt neki a főispáni méltóság tudata eleinte, most olyan idegessé tette a terminus közelgése. Mert mégis furcsa az, hogy mikor az ember zsebében hétezer forint készpénz van, akkor az neki álljon, mint valami diák, beszédet betanulni, a helyett, hogy bemenne Trencsénbe egy kis parázs ferblire. Ez valami természetellenes.

De hát már benne van, meg kell lenni. Még hozzá szerencsétlenség is érte. Egy a faluban csatangoló veszett kutya megharapta a kost, a mi teljesen kihozta sodrából a bárót. Már azon tanácskozott a feleségével, hogy nem volna-e jó elhalasztani az installácziót?

– De milyen czímen?

– Közbejött családi események miatt.

– Ugyan eredj, még nagyobb bolondnak tartanának.

Volt futkározás a szegény «Jóska» miatt (így hivták a kost). Bubenyik kihozta Trencsénből a megyei fizikust, a ki dühbe jött, hogy őt állathoz hivják, persze segiteni nem tudott, de azt mégis meghagyta, hogy a kost agyon kell ütni és elásni, a mit meghallottak a prileszi czigányok és eljöttek a báróhoz rimánkodni, adja oda nekik a kost ezer szögért, a bőrét majd visszaadják.

– Nem, a kost nem adom oda, – ellenkezett a báró.

– De há úgy is elásátjá á méltóságos úr, kezsit-lábát csókolom.

– De nem ásatom el, nem hiszek a doktornak.

– Bizstosán megves, kérem álásán. Bibást legyek, há meg nem ves.

– Akkor legalább látok veszett kost is, – mondá a báró szomorúan.

– Hát nem lenne sebb kenyergem, há vesett csigányokat látná á méltóságos úr?

Végre is akkép egyezett meg a czigányokkal, hogy a Jóskát átadja nekik megfigyelés végett, hét nap mulva jelentést tartoznak tenni, van-e valami baja; ugyanazt teszik hét hét mulva, majd végül hét hónap mulva, ha akkor se mutatkozik Jóskán semmi veszedelmes jel, húsz forintért visszaveszi, ha ellenben csakugyan megveszne a hetes állomások valamelyikén, akkor Klincsók uramnál jelentsék Szederjesen, a ki megnézi a kost, konstatálja a veszettséget s megengedi, hogy isten hirével megehessék. A báró ezért nem követel semmit, az ezer szöget se, csak arra tart igényt, hogy ha aztán ettől a hústól a rajkók vagy az öreg czigányok közül megveszne valamelyik, azt ő lőhesse le, mert lőtt már medvét, szarvast, vadkecskét, zergét, csak még czigányt nem.

Ezt a fenforgó szomorú körülmények közt ilyen bölcsen eligazítván, szinte újból kedvet kapott a főispánsághoz (hisz az is csak ilyenekből áll) és a legközelebbi csütörtökön, bár még egy napig várhatott volna (csakhogy akkor péntek lenne), érzékenyen elbucsúzván Vilmától, kis fiától, megindult Bontóvárra Bubenyikkal, a ki új vadászruhát kapott, ezüst tölgyfalevelekkel a galléron. Illetőleg előbb csak Pestre mentek, a hol még sok csip-csup elintézni való akadt. Ott kellett átvenni a magyar díszruhát, összevásárolni egyet-mást, beszélni egy-két emberrel a kaszinóban, betekinteni a szabadelvű körbe s bemutatkozni még egy-két miniszternek, stb.

Az «Angol királynő»-be érve, az első dolga volt Kopereczkynek a kulcs után tudakozódni.

– Nem küldtek ide semmi kulcsot – jelentette a kapus. A mi levél vagy csomag jött, mind elküldtem Krapeczre, a hogy parancsolni méltóztatott.

– No, az szép komédia; már most mi az ördögöt csináljak?

– Miféle kulcsról van szó? – kérdé Bubenyik.

– Nem tudom én. A belügyminiszter azt mondta, hogy ide küldi és a nélkül ne induljak el.

– Legokosabb, ha reggel fölmegy méltóságod hozzá és megkérdezi.

– Egyebet nem tehetek.

Másnap aztán föl is ment Kopereczky a várba, de csak az államtitkárral beszélhetett, hogy még nem kapta meg a kulcsot, a miről a miniszter beszélt. Az államtitkár csengetett, elküldte a titkárját, ő tudja hova, valamelyik tanácsoshoz, tudakozódni mi, van a kulcscsal, azalatt szivélyesen elbeszélgetett Kopereczkyvel (jóizű, kordiális ember volt az államtitkár), érintvén, a megyében milyen zavaros állapotok vannak, figyelmeztette, hogy nem fog rózsákon aludni, hanem azért ne hagyja el magát.

– Óvatos leszek.

– Az nem jó. Hova gondolsz? A főispán semmi egyéb, mint a miniszter bőrének az a része, a miből szijjat is lehet hasítani. Óvatos csak a belügyminiszter lehet, barátocskám s épen abból áll az óvatossága, hogy főispánja van. Ha a főispán valami okosat csinál, az a belügyminiszter érdeme, ha a belügyminiszter valami ostobaságot csinál, az a főispán hibája. Legokosabb hát, ha a főispán semmit se csinál, ha békén csibukozik s hagyja történni a dolgokat. Magyarország kezd a jelentések országa lenni. A főispan minden rendkívüli dolgot jelent. A melyik főispán legkevesebbet jelent, az a legjobb főispán, a mely megyéből a legkevesebb ügydarab érkezik fel, az a legjobban kormányzott megye. Ezeket jegyezd meg magadnak. És a másikat is, a mit mondtam… Voltál-e valamikor szolgabiró?

– Nem voltam.

– No én voltam, még akkor nem volt eltörülve a viginti quinque solidos, s láttam, hogy a delinquens ilyenkor úgy játssza azt ki, hogy a nadrágja fölé még egy másik jó vastag nadrágot húz, nos hát el ne felejtsd, hogy te vagy a belügyminiszternek az a bizonyos vastag felső nadrágja.

Kopereczky szinte szédült e beszélgetés ereje alatt, jó szerencse, hogy visszatért a titkár jelenteni:

– A kulcs már a mult héten elküldetett a bontómegyei főispán úrnak az «Angol királynő»-be.

Ejnye, ez már fatális eset. Kopereczky visszakocsizott a szállodájába és követelte a kulcsot a portástól. Az mennyre-földre esküdözött, hogy vakuljon meg, ha csak látta is a kulcsot, fölhányt a páholyában minden zeg-zugot, mind hiába, Kopereczky a haját tépte düheben, hogy mit fog most csinálni. Kikereste táskájából a miniszteriumtól kapott leveleket, melyeket a portás utána küldött s melyeket otthon csak felületesen olvasott el, s ime megtalálta az egyikben, hogy mellékelve küldik a kulcsot. A levél még most is ott volt azon módon a borítékban, de a kulcs hiányzott. Tünődtek rajta Bubenyikkal, mitől lehet az a kulcs, hogy a miniszter olyan fontosnak tartja? Talán a megyeházától? De hiszen a megyeháza nincs becsukva. És ha be volna is csukva valami, a mi szükséges, hiszen nem lehet az olyan ok, hogy ne merjen a miatt elindulni, mert talán csak van Bontóváron lakatos, vagy mi a szösz?

Mindezeknél fogva, miután minden egyebet elvégeztek, másnap korán reggel elhajtattak az indóházba és a félhét órai vonattal megindultak Bontóvár felé.

Barátházáig semmi nevezetes se történt, itt azonban a programmhoz híven Malinka beszállásának kellett elkövetkeznie.

Az állomáson sok kabátos utas volt, kik csörtetve rohanták meg a vasutat. Malinkát alig birta a szem kiválasztani, míg végre előbukkant kis táskájával.

– Ide, ide! – kiáltá eléje kappan hangján Bubenyik.

Megkapván az irányt, csakhamar felugrott a coupéba.

– No, csakhogy már látok valakit, – szólt a főispán örvendezve. – Alig ismertem meg ebben a ruhában! Olyan benne, mint egy vérbeli mágnás.

Új fekete Ferencz József-kabátot viselt és szépen vasalt szürke nadrágot.

– Csináltatnom kellett egy öltözetet, – mentegetőzött Malinka. – Nagyon szegényesen festettem. Egy titkár végre is tartozik ezzel a főispánjának.

– Okosan tette, – hagyta rá a báró. – Deák Ferencz maga is azt mondta egy kopott ruhájú főispánnak, hogy szereti, ha a főispán fényt fejt ki, de az ne a térde kalácsán mutatkozzék.

Mialatt Malinka a táskáját elhelyezte a fonatos polczra, háttal fordult a főispánnak, ki csodálkozva pillantotta meg, hogy a titkár új kabátjának egyik hátulsó gombjára egy ezüst női óra van kiakasztva arany lánczon.

– Azonban, – tette hozzá rögtön, – a túlságos fényűzéstől mégis jó tartózkodni, mert azt már Esterházy herczeg se teszi, amicze, a mit maga, hogy az óráját kívülről akasztja ki a kabátján. Ámbátor a westministeri herczegről mesélik a kaszinóban, hogy egy millió font sterlinges bankóját az istállóban tartja berámázva, csakhogy az istállót mégis csukják, míg ellenben a maga óráját bármely szegény ember észrevétlenül leakaszthatja. Hiszen ebben kétségkívül van valami grandezza, de én mégis túlságosnak tartom a fenforgó viszonyok közt.

Bubenyik kedélyesen vigyorgott, míg a szegény Malinka zavartan bámult a főispánra, s csak épen ösztönszerűleg kapott hátra a gombokhoz. Hát csakugyan egy óra volt ott összegubanczolódva, a mit akarata ellen akkor ránthatott ki gombjával valakinek a zsebéből a zsufolt váróteremben, mikor a táskájáért lehajolt s azt a földről felemelte.

Ezen aztán nagyokat nevettek. Malinka behívta a kalauzt, átadta neki az órát, hogy keresse meg a gazdáját valahol a vonaton.

– No, maga szerencsés kópé, Malinka. Üljön le most és mesélje el, hogy és mint állnak a dolgok?

– Hát csak úgy lassan, – felelte a titkár a vállát vonogatva. – Sok baj van.

– Mondjon például egyet.

A záptojások ára például nagyobb tegnap óta a piaczon, mint a jó tojásoké.

– Tudja-e, hogy ez igen kellemetlen! – szólt a főispán fejcsóválva.

Malinka csak a fejével bólintott.

– Magam is úgy gondolom.

– És az apósom mit mond ezekhez?

– Ő mindent elkövetett, a mit lehet. De azért mégis igen hűvös lesz a fogadtatás.

– A záptojások miatt gondolja?

– Abból is sejthetni, hanem még inkább, hogy a diadalkaput, a mit a város szélén voltaképen ő nagysága, a méltóságod apósa csináltatott a mi pénzünkön, az éjjel összetörték.

– Szép história!

– Az ellenpárt konventikulumot tartott tegnap a Veszelyi Tamás házánál s elhatározta, hogy minden áron meg fogja akadályozni a főispáni ténykedését, ha kell, botrányokkal is.

– És ugyan mi kifogásuk van ellenem?

– Mindent megmondjak?

– Csak rázza ki bátran az egész zsákot.

– Azt mondják, hogy méltóságod értelmi tehetség dolgában nem egészen áll azon a magaslaton, mely egy ilyen megye kormányzásához kivánatos volna.

– Azaz hogy ostoba, tudatlan fráter vagyok; menjünk tovább.

– Hogy inkább a Jóska kost neveztette volna ki Noszty úr főispánnak, mintsem méltóságodat.

– Ah, szegény Jóska, – sóhajtott fel a főispán, – ő már átesett az ilyesmin, őt már egy pár nap előtt megharapta egy veszett kutya. Nekem pedig ön egy egész falkát helyez kilátásba.

– Valóban úgy van. A csőcselék föl van izgatva s kivált a bevonulásnak könnyen lehetnek komoly és kellemetlen részletei, a mi azonban magát a beiktatást illeti a közgyülési teremben, ott már nem igen lehet félni, ha lesz is egy kis lárma, egy csomó gúnyos vagy épen goromba közbeszólás.

– Az nem tör csontot, – jegyezte meg Kopereczky elgondolkozva, – hanem a rántottát nem szeretem.

– A közgyűlési teremben, – folytatá Malinka, – már jelentékeny számmal lesznek embereink: a Noszty-rokonság, a közömbösek, óvatosak, félénkek, várakozó álláspontúak, stréberek és azok a paraszt bizottsági tagok, a kiknek Noszty úr napidíjakat fizet, hogy éljenezzenek. A közgyűlésnek legfeljebb a másik fele lesz rakonczátlan. Meglepetések azonban itt sincsenek kizárva, mert ezek az emberek átkozottul leleményesek. A hangulat határozottan ellenünk van, a hangulat pedig nagy hatalom. A legjobb embereinket összetöri. Így jártunk az üdvözlő szónokkal, Vér Tamás főjegyző úrral is, tegnap váratlanul polypot kapott a gégéjébe, most operálni kell.

– Még ez is? Ki tartja most a beszédet?

– Noszty úr az alispán urat, Poltári Györgyöt kérte fel ma reggel, csak úgy vállalta el, hogy királyi tanácsosságot igért neki. Ad vocem beszéd! Tudja a beszédét?

– A beszédet tudom, hanem a rántottát nem szeretem.

– Azt mi is gondoltuk s Noszty úr megbizott engem, hogy négyszemközt valamit előadjak, de csak négyszemközt, mert…

Malinka nyugtalanul tekintett a bóbiskoló Bubenyikra.

Kopereczky gondolkozott egy perczig: a coupé azokban az időkben készült, mikor a kocsi-folyosó még nem volt kitalálva, Bubenyikot tehát nem lehet kiküldeni.

– Bubenyik! – kiáltott rá, – beszélsz te németül?

Bubenyik felriadt és a fejével bólintott:

– A katonaságnál megtanultam.

– Marha vagy, – förmedt rá ingerülten. – Semmire se használhatlak. Hogy lehet németül tudni!

Eközben azonban eszébe jutott, hogy egy csomó gyapot van a táskájában, a mire jód tinkturát szokott csepegtetni fogfájás ellen. Ezt hát most elő kellett keresni és a saját méltóságos kezeivel dugdosta be a Bubenyik füleibe, de még ez se volt elég, ráadásul kinyittatta vele az ablakot is, hogy azon nyújtsa ki a nyakát, a mennyire csak lehet, nem törődve a figyelmeztető táblácskával, hogy: «Ne tessék kihajolni».

– Csak te hajolj ki, Bubenyik, ha valami bajod történik, nagyon szépen foglak eltemettetni.

Most aztán beszélhetett Malinka:

– Hát az a terv, méltóságos uram, – suttogta, – hogy a bevonulást elkerüljük, de olyan ravasz módon, mely mellett semmi gáncs nem érheti személyét. Bontóváron innen van Rekettyés kőzség, a hol Tóth Mihálynál vidám vadász-társaság van.

– Ki az a Tóth Mihály?

– Valami nagyon gazdag ember, én nem ismerem. Közönségesen «Amerikánus»-nak hívják és állítólag gyönyörű leánya van, nagy parthie.

– Ahá! Hallottam már erről valamit.

– Hát ennél a Tóth Mihálynál vannak a vadászok s ezek közt kettő, Homlódy János és Noszty Károly, a méltóságod apósának közeli rokonai be vannak avatva a tervbe, de csak épen ők ketten. Mind a kettő igen derék ember, a kik…

Ne kezdje nekem Ádám és Évától amicze, – vágott közbe türelmetlenül.

– A terv az, hogy mikor a vonat az alsó-rekettyei indóházba ér, akkor a vadászlakból a bizalmasok véletlenül épen ott lesznek s Homlódy úr, (a kit a kaszinóból ismer a báró úr) kiáltani fogja a nevét, mire kitekint az ablakon s udvariasságból leszáll, hogy kezet foghasson s néhány szót váltson velök. Szóból szó lesz (ők is fűzni fogják mesterségesen), a vonat e közben megindul s méltóságod lemarad. Én kétségbeesve fogok kiabálni, de hasztalan, ön káromkodni fog, aztán megadja magát sorsának, az estét a Tóthék házánál tölti, vacsora után kocsira ül és megkerülve a várost, a nyugati oldaláról hajtat be a megyeházába, a hol mi megvetett ágygyal várni fogjuk. Oly egyszerű az egész, mint a Kolumbus tojása.

– Hm, – szólt Kopereczky hálásan pislogva. – Egy kicsit restellem, hátha gyávának fognak tartani?

– Az lehetetlen. Hisz egész evidens, hogy vis major volt.

– És maguk aztán mit csinálnak? Maga kapja a rántottákat mi?

– A mi szerepünk könnyű. Gyimókán beszáll az összetoborzott küldöttség, ebben benne lesz Noszty képviselő úr is, a ki nekünk elhiszi a fatális elmaradás történetét, szidni fogja a vasutakat, fenyegetőzni fog, hogy meginterpellálja ezért a minisztert, ráfogja az ellenpártra, hogy aljas csinyt követtek el, megvesztegették a kalauzt, a vonatvezetőt, vizsgálatot fog követelni. Szóval úgy nyélbe üti ő a dolgot, hogy még mi csinálunk tőkét belőle.

Kopereczkyt kezdte erősen mulattatni a szituáczió.

– És az utczákon, meg az indóházban várakozó tömegekkel mi lesz? – kérdezte vigyorogva.

– Azok bizony szépen felsülnek, nem lesz kit inzultálni.

– Ha csak az üres hintómat nem.

– Azt se; mert az ugyan ott vár az indóház előtt, de mihelyt odaérünk, nyomban elküldjük méltóságodért a rekettyési indóházhoz, a hol lemaradt, de azzal ne tessék törődni, mintha ott se volna, az csak egy finta, egy kis szemfényvesztés, azon a kocsin nem jó volna bejönni. Majd iszen tudja a többit Homlódy úr.

– Körülbelül én is tudom, – felelte Kopereczky fölélénkülve és egy nagyot ütött a Bubenyik hátára. – No pupák, behúzhatod már a tökfejedet.