– Én még nem akarok hazamenni.

– Mit, te még nem akarsz? Hallod ezt Krisztina, a fruska még nem akar hazamenni? Hát mit csináljunk?

S ezen aztán olyat kaczagott, hogy a csipkefüggönyök mozogni kezdtek a hahotájától, mintha a szél lengetné. És minden nevetett köröskörül. Nevettek a gyertyák, lobogva, incselkedve, nevettek a tükrök, a virágok az asszonyi hajakban, az opálok, smaragdok, rubintok a fülbevalókban és násfákban, a buzogányos Palojtayak és a Stuart Mária-galléros Palojtaynék a falakról, mert hát olyan nevettető is, hogy ez az életúnt, törékeny, sápadt arczú kis Mari, a ki elálmosodik udvarlói közt otthon, a ki már ásít vacsora közben az utolsó ételnél, a kit mindig csak parancsszóval lehet kimozdítani otthonról, most megköti magát, hogy azt mondja, ő nem akar még hazamenni.

– Olyan nagyot nevettél, – mondá Tóthné – hogy kiment az álom a fejemből.

– És belement a ravaszság, mert ezt azért mondod, hogy a leányod akarata meglegyen. No, eredj hát még vissza, te kis korhely, te éji pille.

Majd félrehúzta Tóthnét egy szögletbe s hamiskás hunyorítással kérdé:

– Ennek valami oka van, Krisztina. Ez nagy változás. Nem vettél észre semmit?

– Nem, nem. Semmit se vettem még észre. A leányka még egy óra előtt haza akart menni, nekem is szólt, hozzád is elment. A változás hiszen kétségtelen, de azt mondják az orvosok, hogy az ember minden hét évben megváltozik, minélfogva talán az elmult óra alatt telt le a hetedik év… De talán nem is a doktorok mondják, mert azoknak úgy sem hisz az ember, hanem annyi más embertől hallottam ezt, hogy már szinte azt hiszem, én magam találtam ki. Gondolod, hogy nem így van?

– Ostobaság! – felelte Tóth Mihály, nem kell ahhoz hét esztendő, elég ahhoz egy csinos bajusz.

Azon meg aztán Tóthné nevetett édesdeden, s óvatos macskaléptekkel húzódott a leánya után, de úgy, hogy az ne lássa, ne tudja, meg-megállt valamely a hátak és vállak által védett helyen, s a hónok alatt nézett szét, föltéve lorgnette-jét is, hogy azt a bizonyos bajuszt fölfedezze.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

(A Szt. Sebestyén pihenőház és a rekettyési kuria, valamint lakói.)

A mezernyei «Nagy korsóhoz» czímzett vendéglőben, melyre olyan korsó van ráfestve, hogy beleférne három akó sör, közönségesen két okos ember szokott esténkint sakkozni. Néha csak beszélgetnek s mindeniknek van egy rögeszméje. Az egyik okos ember, dr. Pázmár Anzelmus azt állítja, hogy törvényileg meg kellene tiltani az ötven éven alóli emberek gyógyítását (maga alatt vágja a fát a doktor), mert ha egészséges szervezetű az ötven éven alóli ember, magától is meggyógyul, ha pedig nem jó szervezetű, hadd menjen a maga útján, ne szaporítsa itt a kenyérpusztítókat és a rossz szervezetű utódokat; gyógyítani csak az ötven éven túlit volna szabad, az öregségi bajok reparálása czéljából. Ha ezt a törvényt behoznák, akkor kellene aztán megnézni vagy száz év mulva Magyarországot. A másik okos embernek, Holics József kéményseprőmesternek szinte van egy hazamentő eszméje (mert van az minden magyarnak). Azt mondja ugyanis, hogy egy országot csak a kémények tehetnek nagygyá. De ez aztán biztos. A kormány ostoba, mert az embereket számláltatja meg a statisztikusokkal, holott a helyett kéményszámlálást kellene elrendelnie. A kéményekben van az erő. Anglia nem azért nagy, mert negyven millió lakosa van a három királyságnak, hanem mert van vagy tizenöt millió kéménye. Minden három lélekre esik egy. (Csak azt szeretném tudni, a poncziusát, hogy ki tisztogatja azt mind!)

A doktor rossz véleménynyel viseltetett a kürtők iránt, mint a melyeknek füstjében megy ki az ember keresménye. A kéményeket, úgymond, csak Dickens szerette, mert a szél regényeket dudált be neki azokon keresztül.

Ennek ellenében, bár nem olyan tudós ember Holics mester, mint a doktor, mégis kivágja a rezet:

– Bizonyára vagynak kémények, a melyeken kiszalad a föld, de viszont vagynak kémények, a melyeken beszalad a pénz. Igaz, hogy ilyen kürtői csak az egy Tóth Mihálynak vagynak.

Az ám. A rekettyési uradalom tele volt ilyen karcsú, égnek meredező kéményekkel; ott állt a gőzmalom a falu végén, a koczka-gyár roppant kürtője és a fűrészmalomé az erdő alján, továbbá egy nagy szeszgyár is ott dolgozott még tavaly a kenderáztatók mellett, a mi krumplit már a tótocskák nem birtak megenni, átváltoztatta nekik alkohollá; volt még azonfelül téglagyár a birtokon és Isten tudja mi minden. Egyszóval Tóth Mihály nem hiába járta Amerikát, valóságos kis paradicsomot teremtett az elhanyagolt birtokon, hol az idillikus ősgazdálkodás mellett megkisérelte az amerikai rendszert is: zsidó nélkül gazdálkodni – a mit ő így fejezett ki a szomszéd birtokosok előtt, kiknek alagcsövezett rétjeit és füstölgő gyárait megmutogatta: «Az urak szidják a zsidót, pedig nem tudnak meglenni nélküle, mert ő veszi meg, a mit termelnek, én nem szidom, pedig nincs rá szükségem, mert lehetőleg magam dolgozom fel, a mit termelek, ezáltal munkát nyujtok a népnek és – tette hozzá – magam teszem zsebre a hasznot.»

Csak abban nem volt igaza, hogy a hasznot ő teszi zsebre. Tóth Mihály birtoka öntötte ugyan a pénzt, de ő nem volt kapzsi és haszonleső (amerikai részvényei úgyis eleget jövedelmeztek), a mit a birtok hozott, okos bőkezűséggel szórta szét jótékony czélokra, többnyire névtelenül, sohase hivalkodás okáért, nemes ösztönből, azért az élvezetért, hogy ő magát jó embernek és hasznos polgárnak tudja. De a jótékonysága egészen más volt, mint az idevaló magyaroké. Követválasztásra nem engedte magát megpumpoltatni, pártczélokra se adott egy grislit se (a miért aztán rossz hazafinak tartották), még kevésbé volt munificens templomok és papi dolgok iránt (a miért kijárt neki a «pogány kutya» elnevezés), hanem a helyett kiosztatott nyaranként a bontóvári gyerekek közt háromszáz labdát, télen pedig ugyanannyi pár korcsolyát (ezért meg már épen félbolondnak emlegették), s megalapította Mezernyén a (tatár fővárosban) a Szent Sebestyén-szanatóriumot, melynek ő lett a védnöke s költségeit jóformán maga viselte. Ezért már nem merték szidni, csak magukban gondolták: «Ostoba fráter.»

Voltaképen csak azért alapította, mert vagyona egy részét valami jó czélra szánta. S ez elég jó. Az Isten iránta való jósága megtermékenyítette az ő szivének jóságát is. Az öröklött vagyon rendszerint gőggel jár, a szerzett vagyon bizonyos alázatossággal, bizonyos bocsánatkérés félével az emberiség iránt, mely elől a tejfölt leszedte. Innen van az, hogy a parvenük humánusabbak, mint a született nagy urak. Ezek a külső csillogásra költenek, azok a szerencséjük nyomán keletkező irigység tompítására.

Talán ez a szempont vezette Tóth urat is? Talán az amerikai nábobok példája? Akármi vezette, elég praktikusan csinálta. Nem doktorokat alkalmazott a kórháznál, hanem öreg asszonyokat, a kik az ápoláshoz értettek és a főzéshez, doktor csak egy volt, az említett Pázmár Anzelmus. A kórházat nem nevezte el ispotálynak, hanem Szent Sebestyén-pihenőháznak, mert az ispotály szó ellenszenves azon a vidéken. Gyalázatnak tartja a paraszt a kórházba való jutást: az akasztófán meghalni, vagy a kórházban, egyforma szégyen, sőt az akasztófa még valamivel gavallérosabb, mert a király akasztatja fel az embert, roppant czeremóniával (s az is csak valami), de az ispotály borzasztó, inkább pusztuljon el az illető a garádban, a lésza alatt!

Ez elnevezés alatt csakhamar fölvirágzott a kórház s tele lett betegekkel és szimulánsokkal (mert híre ment a jó kosztnak), s a nép is belátta a Tóth Mihály áldozatkészségét, számos jellel mutatta ki iránta szeretetét és nagyrabecsülését, úgy hogy Tóth Mihály úr, a ki csak azt czélozta, hogy Lázároknak és ügyefogyottaknak vigasztalását nyujtson, önmagának szerezte a legnagyobb vigasztalást és gyönyörűséget. Jobbnak, nemesebbnek, tisztábbnak érezte magát, valahányszor az egyemeletes vörös téglaépület szemébe tünt. Ez tehát az ő alkotása. Úgy tűnt fel neki, mint egy kőből összerakott oltár, melyről imádság száll az Istenhez a kémények füstjében… Ez a füst ugyanis a betegek számára főtt ételekből származik.

Kevély volt erre a dolgára s lassankint minden javítási és cselekvési szenvedélye erre a pontra gyűlt. Kertet csinált a betegeknek, artézi kutat fúratott nekik, hogy jobb ivóvizük legyen, örökké tett-vett, járt-kelt a Szent Sebestyén-pihenőház érdekében.

Majd minden délután áthajtatott Mezernyére, ha nehéz betegük volt, néha éjszakára is ott maradt, kivált ha krizis előtt állott, érdekelte, hova billen a Párkák orsója. Egy szobája volt berendezve az emeleten, abban hált, este pedig olyankor a «Nagy korsó»-nál vacsorált s hallgatta a dr. Pázmár és a Holics József disputáit a kéményekről és a beteg emberekről. Néha ő maga is beleszólt szelid, csendes modorában, leginkább az orvos rögeszméje ellen, ki Spárta példájára, egy erős, edzett fajnak roppant jövőjét tudta élénk színekkel kifesteni, azon az alapon, hogy hadd hulljon a férgese.

– Nem doktorhoz méltó beszéd ez, – jegyezte meg egyszer Tóth Mihály.

Pázmár úr nagyon neki volt már hevülve, nem hagyta magát.

– A doktor is lehet okos ember a privát óráiban.

– Igen, de mindenekelőtt neki kell a legjobban áthatva lennie a modern humanizmustól, mely ez előhaladott századnak a legnemesebb alapgondolata. Önben a mult századok szelleme nyilatkozik, mikor az embert, mint birkózási alanyt tekintették a királyok és olygarchák.

– Ejh, menjenek önök a pokolba azzal a modern humanizmussal. Az is csak schwindli!

– Ejnye, doktor, doktor! Hiszen maga alatt vágja a fát. A saját működését törpíti le és egy kicsit az enyimet is.

– Bánom is én!

– Hát nem lélekemelő az, mikor az év végén kimutatást csinálunk a Szent Sebestyénnél s azt jelenthetjük, mint például tavaly, hogy kétszáztiz beteget bocsátottunk el meggyógyulva? Nem érez ön ekkor egy kis meleget a szíve táján? Vallja meg őszintén.

– Nem.

– No, én érzek.

– Pedig ha valaki, úgy épen ön nem érezhet.

– Hogy én? – dadogta Tóth úr, részben csodálkozva, részben elképedve, részben sértődve.

– Ön, ön, Tóth úr, – rikácsolta a doktor, és az egész pohár puncsot fölhajtotta egyszerre.

– Hogy érti ön azt? – kérdé Tóth Mihály tompán.

– Nos, én goromba ember vagyok, és ha már annyira jutottunk, hát megmondom önnek az igazat. A hogy én önt ismerem, Tóth úr, le fog a szeméről esni a hályog s egész világításban meg fogja ismerni a saját, úgynevezett modern humanizmusát, a melyre most olyan sokat tart.

– Vajjon? – szólt Tóth Mihály, s kétkedve rázta a fejét.

– A dolog valóban úgy áll, hogy körülbelül kétszáz beteget gyógyítunk ki évente a Sebestyénben, de miután én egyszersmind a gyári orvosa is vagyok Tóth úrnak, én ennélfogva arról is vezetek magánstatisztikát, hogy az ön gyáraiban hány ember betegszik meg és nyomorodik el évenkint, a szeszgyárban előállított alkohol pusztításait nem is számítva, körülbelül háromszáz lélekre rúg, az idén pláne több volt. No, már most…

– Ugyan, ugyan, – vágott közbe Holics uram, szürke, gömbölyű fejét rosszalón csóválva.

– No, már most, – folytatá a doktor feltartózhatlanul – ha Tóth úr beszüntetné egy napon gyáraiban az üzemet és bezárná a Szent Sebestyént, hát maradna évenként ötven ember haszon. Ilyen az a modern humanizmusa a kémények urainak, hahaha.

Tóth Mihály elvörösödött, mint a rák, kihörpintette szó nélkül a whisky-jét s azzal hazament lefeküdni a szanatóriumi szobájába. Mikor reggel felkelt, már akkor az orvos az inspekczióját végezte a betegek közt.

– Majd ha készen lesz, doktor, rendelkezésemre bocsátja azokat az adatokat.

– Miféle adatokat? – csodálkozott Pázmár.

– A melyekről tegnap este szólott.

– Tegnap este? Miről is beszéltünk tegnap este? Ah, igen, emlékszem már. (Nevetett, mint a ki valami jó tréfára emlékszik vissza.) Tényleg összeállítottam ezeket az adatokat.

Kihozta szobájából s átadta neki.

– A statisztika azért jó tudomány, – jegyezte meg – mert mindent be lehet vele bizonyítani.

Tóth Mihály azzal kezet fogott vele s hazament Rekettyésre. Nem is jött el, csak harmadnapra, a mikor visszaadta a jegyzeteket Pázmár úrnak.

– Önnek igaza volt, – mondá egyszerüen – A mai naptól kezdve bezártam a gyáraimat.

– Csak talán nem? – hüledezett a doktor.

– De igen. Ön meggyőzött engem, hogy az efajta humanizmus öncsalás, istencsalás és népcsalás. Egy szájból hideget és meleget fújni s bezsebelni az emberek tiszteletét, nemtelen dolog. Vagy a gyárakat kell becsukni, vagy a szanatóriumot. Számot vetettem magammal, elég gazdag vagyok hozzá, én a gyárakat szüntetem meg.

– És az én gyári praxisom és fizetésem?

– Az is megszünt a mai nappal. Vagyis a fizetés jár még egy évig hálából, azért, hogy fölvilágosított.

Pázmár dr. ránézett, nem tréfál-e, s mennyre-földre esküdözött, hogy ő csak tréfált tegnapelőtt, de bizony Tóth Mihály egészen komolyan vette a dolgot, s attól a naptól kezdve a rekettyési uradalomban megszüntek füstölögni azok a szép magas, karcsú kémények, a Holics József uram kedvenczei.

Ilyen ember volt Tóth Mihály. Hirtelen elhatározású, s a mit egyszer eltökélt, a mellett kitartó, sőt hajthatatlan.

A gyári üzem megszünése sok szóbeszédre adott alkalmat annak idején, de kevés következménynyel járt, ha csak azt nem vesszük, hogy a «Nagy korsó» két szenvedélyes vitatkozója végre abbahagyta az évekig tartó szóharczot, a doktor óvatos volt a betegek hiábavaló gyógyításáról elmélkedni, a kéményseprőmesternek pedig fájt a szive a kürtőkért, melyeket ő söpörtetett azelőtt, s a be nem hegedt sebet nem akarta többé érinteni, azonfelül egy pontban mind a ketten megegyeztek, hogy Tóth Mihálynak az egyik kereke hiányzik. A távol álló körök természetesen nem hitték el Pázmár előadását, hanem arra vezették vissza a gyárak megszüntetését, hogy nem jövedelmeztek eleget (van ám Tóth Mihálynak magához való esze), de akadtak olyanok is, a kik azt sugdosták: Tóth Mihály uramnak elfogyott immár az aprópénze.

Ezt az utóbbi hiresztelést azonban nemsokára tudtán és akaratán kívül is alaposan megczáfolta, midőn a mult év végén a bontóvári takarékpénztár válságos helyzetbe jutott, s még Pesten járt küldöttei sem birtak a pénzpiacz rendkívül nyomott helyzete miatt gyors segítséget hozni; jó szerencse, a vonaton összetalálkoztak Tóth Mihálylyal, s elpanaszolván neki a bajukat, megjegyzi az amerikánus szerényen: «Ejnye, ejnye, hm. A mi pénzem van most a ház körül, beviszem holnap az uraknak.» Be is állított másnap és leolvasott nekik a pulpitusukra egy negyed millió forintot.

Most már egészen a terményekre vetette magát, de ebben is mesés sikereket ért el, mert nem a chablonos gazdálkodást folytatta, nem azt nézte, hogy ő mit szeret, hanem hogy mit szeret a föld; egy ötszáz holdas táblát beültetett hagymával, több mint százezer forint tiszta jövedelmet hozott neki, egy másik nagy táblában rengeteg mákja termett, egy harmadikban lencséje. A pompás talaj, mely már megúnta az örökös búzát, szinte nekiszalajodott mámoros jókedvében, hogy valami újat mutathat.

A szomszéd birtokosok nem győzték bámulni szerencséjét, s dicsérni csodálatos szakértelmét, de ő mindig kitért a dicséretek elől.

– Nem tudok én semmit. És épen abban van az erőm, hogy ezt tudom magamról s olyanokra bízom a dolgaimat, a kik tudnak hozzá. A mineapolisi egyetemen van egy komám, a ki a Mari leányomat tartotta keresztvízre, nagy vegyész, annak zacskókban beküldöm különböző dülőkből a talajt, ő vegyelemzi és megírja, melyik milyen növénybe szerelmes. Én aztán csak az áldást adom rá. Ez az egyik titkom. A másik az, hogy jól fizetem az embereimet, a béresek, juhászok bére fokozatosan emelkedik s nyugdíj van kikötve öreg napjaikra, ezzel érem el, hogy jól viselik magukat és együtt éreznek velem. A gazdatisztjeimmel per tu vagyok s ha valamit mondani akarok nekik, én keresem fel őket, a miért aztán jól érzik magukat nálam és a fizetésen felül bizonyos hányadban osztoznak velem a jövedelemből, egy szóval, szépen megélnek a birtokon valamennyien, sőt azonfelül nekem és vendégeimnek is jut.

Még pedig elég vendég fordult meg a háznál, kivált mióta Mari eladó sorba került. Kedves, barátságos háztartást vittek, melynek azonban voltak holmi különösségei, melyeket balul itéltek meg némelyek, s csufolták érte háta mögött a kifli királyt. Már mindjárt furcsa, hogy a kastélyban, mely egykor a Várkonyi báróké volt, a gazdatisztek laktak, a tulajdonos az ambitusos tiszttartó-házat foglalta el. «Még ez is túlságos bő és fényes nekem – mentegetőzött Tóth úr. – Mit keresnék én abban a zordon kastélyban, azokban a nagy termekben? Megfagynék én ott.»

Bent a szobákban is különcz összevisszaságban fonódott egybe a legridegebb igénytelenség a legnagyobb pompával. Az előszobában néhány keményfa szekrény van, egy ruhafogas, rajta a Mari kékrókás bundája lóg (Worthtól való elsőrangú darab) az öreg úr birkabőrrel bélelt fakó kabátjai közt. A falon egy velenczei tükör látható, mellette az aratók szalmakoszorúja, a tükör alatt egérfogó masina és egy kosár, a melyben az anya-macska ül világtalan kölykein. Kedves parányi fejüket ki-kidugják, azután megint összebújnak az anyjuk meleg teste alá. Ámbár iszen ebből a szempontból elég tisztességesen ellátva jöttek a világra, prémes bundában mindenik.

A nagy nappali szoba is a fent írt képet mutatja. Minden előkelő és értékes, a mi Mari kisasszonyra vonatkozik vagy az ő tulajdonát képezi, a többi pedig polgárias. Egy korhadt suplód szekrény, néhány olcsó csikos kanavászszal behúzott szék és ugyanolyan kelméjű hepehupásra besülyedt kihuzós diván, egy hibátlan tigrisbőr a padlón s halvány zsenilia szőnyeg rózsákkal, a kánai menyegző egy rossz színnyomata a falon, husvéti barkával a ráma mögött, átellenben Mari kisasszony pompás arczképe kis leányka korából Lenbachtól, egy kétezer forintos mahagoni zongora, egy puhafa pohárszék festetlen (a faragó béres készítménye), egy XIV. Lajos korabeli bronz díszítésű rózsafa asztal, melynek felső lapján művészien van berakva a fontainebleaui kastély. A szoba másik sarkában is van egy asztal, de ez már nem műremek, egyszerű X lábú alkotás, melyen a Mari kedvencz virágai telelnek drága majolika-cserepekben. S így megy ez végig. A Tóthné szobájában, akár válik díszére, akár nem a zöld ripsz garniturának, egy szuszék áll az ajtónál, tele ocsuval, hogy a mikor a nemzetes asszony kifelé megy, belemarkolhasson, mivelhogy künn csipogva gyűl köréje, ha meglátja, a sok lesipuskás, potyakedvelő baromfi s azt nagyon szereti a nemzetes asszony.

Érdekes volna a Mari kisasszony szobájába is benézni, milyen kedves, tiszta, csillogó, csupa hab, csupa csipke, mint egy királykisasszony fészke, de oda nem illik belépni akármikor, sőt a legjellemzetesebb a gazda szobája lenne, de ilyenkor, ha az eszterga berreg, nem szabad őt háborgatni. Most templom a szoba s lakója az Istennek áldozik, vagyis első szerelmének: zöld posztó kötényben, felgyűrt ingujjakkal tajtékpipákat csinál a cselédeinek és a tiszteknek.

Azaz van, a kinek minden szabad. Mari kisasszony rántja fel az ajtót, ijedt képpel, szelesen.

– Apa, apa, – lihegi, – vendég érkezett.

– Hát aztán? – mondja az öreg nagy flegmával.

– Hamar, hamar, vesd le a kötényt… a kötényt… az ablakon át láttam, mindjárt itt lesz.

S ezzel maga rohant, hogy a kötényt megoldja.

– De legyen már eszed, mit rángatsz? Mért félsz úgy a köténytől? Hiszen nem loptam én azt.

Mari a lábával toppantott.

– De ő van itt, – hebegte zavartan, – az izé…

– Talán bizony az esztergomi herczegérsek? – mondá az öreg Tóth némi csodálkozással.

De már akkor kopogás hallatszott az ajtón, s az új szolgabiró, Noszty lépett be.

– Isten hozta, Isten hozta, – szaladt elébe az öreg úr, ismergetve, ki légyen. – Ah, az én multkori gibiczem, – kiáltá vidáman, s megrázta a jöttnek mind a két kezét.

– Mint a járás új tisztviselője, kötelességemnek tartottam tiszteletemet tenni.

– Örülök a szerencsének. De menjünk talán a szalonba, mert itt nagy rendetlenség van. Pipákat metszek a cselédeimnek. Értek hozzá egy kicsit. Pipacsináló voltam valamikor. Hej, milyen szép idők voltak azok!

Noszty tapintatosan jegyzé meg, hogy csak az az igazi úr, a ki a kezével is meg tudja a kenyerét keresni, nemcsak az eszével, mert annak két dominiuma van.

A szalonban csakhamar megjelent Tóthné is. Valóságos örömlármával fogadta a váratlan vendéget. Bocsánatot kért, hogy előbb nem jött, de nem vette észre a kocsi érkezését. Ebben a latyakos sárban nem zörögnek a kerekek, csak hurutyolnak. Ámbár előre érezte, hogy ma kedves vendég lesz.

– Mert valóságos kalendárium az én testem és sybilla-könyv, – folytatá szokott modorában, mindig a jelentéktelen részletekbe csúszva az alapgondolatról, – ha a lábamban van hasogatás, akkor eső lesz, ha a halántékom ég, szél lesz, ha a balszemem viszket, kedves vendég jön, ha az orrom viszket, valami eltörik a háznál… ha a jobb fülem zúg, rossz hírt hallok, vagy ha talán a bal fülem, nem tudom bizonyosan, te talán tudod, Mihály.

– A bal füled lesz, Krisztina… mert csak a balra hallasz, – nevetett Tóth úr.

– Ejnye Mihály, Mihály, – botránkozott meg Tóthné, – mi szükség a feleségedre rápirítani? Mért nem doboltatod ki a bontóvári piaczon hajdúval, hogy siket vagyok? Tudhatnád, hogy minden asszony asszony, s egyik se szereti, ha a hibáit kikürtölik.

– Nem akarom, szivem, hogy elszeressenek tőlem, – tréfálózott Tóth úr.

Erre aztán Krisztina asszony is elmosolyodott és rászólt a hallgatag Marira, ki olyan zavartnak, ügyetlennek, bátortalannak érezte magát e pillanatban, mint még sohasem.

– Ugorj leányom, hozzál az asztalra egy kis szilvóriumot és pogácsát.

Miközben még mindig dörzsölte a viszkető bal szemét.

Noszty úr szabadkozott, hogy az ő kedvéért ugyan ne fáradjon a kisasszony, mert ő a világért se kér semmit, s hogy megakadályozza, mert Mari már megindult, utána szaladt a szomszéd szobába és ott hirtelen átadott neki néhány összehajtott régi ujságot.

– A mit igértem, kisasszony. Tudja, a somlyói tündérről.

– Emlékszem, – felelte félénken, s a fekete kabátkája alá csúsztatta a fakó ujságot.

– És most már jöjjön vissza, mert azzal az ürügygyel szaladtam maga után, hogy megakadályozom a pogácsa-hozatalt.

Noszty ezek után csakhamar felkelt és búcsúzott. Sopánkodtak, a mint ez már minden magyar házban szokás, hogy mért nem marad ott ebédre, játszották a sértettet, fenyegetőztek, hogy soha se bocsátják meg, csábították, hogy őzgerincz lesz és balatoni fogas, délután tarok-parthie, mert a kasznár egyike a legjobb tarokkistáknak Magyarországon és a kapcsolt részekben, Noszty azonban kibeszélte magát, hogy most csak rövid, tiszteletteljes vizitre jöhetett, mert ebédre Voglányba hivatalos, ott találkozik a hugával, a főispánnéval, a kit még nem látott, mióta itt van. Sok huzavona után utoljára abban egyeztek meg, hogy a jövő héten eljön egy egész napra, s hogy azután is mindig ideszáll, ha a hivatalos dolga erre hajtja. Búcsúzáskor ünnepélyesen kezet kellett adnia mindezekre.

– Annyit leszek én itt, hogy még rám is únnak asszonynénémék, – igérgette.

– De már azt csak nem teszszük, – tiltakozott Tóthné, kit egészen elbájolt a bizalmas «asszonynéném» megszólítás, mintha hájjal kenegetnék.

Künn az ambituson az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás következett, a mikor a szives háziak még egyszer összefoglalják az összes jókivánságokat és viszontlátogatási biztosítékokat, természetesen dideregve, mert ők csak a szobai ruhában jöttek ki, míg a vendég már jó helyen van a bundájában, de mindegy, ennek meg kell lenni, hisz azért falu, és azért fekszik Magyarországon. Marinak természetesen eszébe jut eközben:

– Ejnye, lássa, meg sem mutattam magának, hogy mim van.

– Hát ugyan mije?

– Jöjjön no, nézze meg!

S ezzel visszainti az előszobába, a hol megmutatja a kis macskákat az anyjukkal.

– Ugyan Mari, de gyerekes vagy, – csóválja a fejét Tóthné, – pedig már nagy leány volnál.

A vén macska gyanakodva, ellenségesen néz vissza a kiváncsiakra, szemei pirosban fénylenek, mint a rubint és a berzenkedő bajusza szinte szikrákat hány. A kicsinyek pedig bóbiskolni látszanak mindnyájan, csak épen az egyik nyitogatja már a szemecskéjét, mintha egy kis serét volna ott bent a nyilásban.

– Hát látott már valaha ilyen gyönyörűséget?

Noszty elmosolyodik, mint mikor valaki nem tudja, mit feleljen egy bohókás kis gyermeknek.

– Nem, soha, – mondá, és egész lelkével belemerült a Mari arczának nézésébe.

Mintha tűz perzselné, úgy égett, olvadt, vörösödött e tekintet alatt.

De ennek is vége lett, sőt a harmadik búcsúzásnak is a kocsi mellett, a hova már csak Tóth Mihály kisérte vendégét, még egyszer kezet fogni vele, mikor felszáll.

– A viszontlátásig, Miska bátyám.

S ezzel aztán elgurult a szolgabiró kocsija, az ugató komondorok, melyek rárohantak, összeszidattak, ott bent pedig a szokásos észrevételek cseréltettek ki. Tóth Mihály azt mondta: «Szép fiatal ember, meg kell adni.»

Tóth hozzá toldta:

– És milyen kedves, előkelő.

Mari nem nyilatkozott. Tóth Mihálynak feltűnt és megkérdezte:

– Neked hogy tetszik, kis leányom?

Elbigyesztette ajkát, huzogatta egy kissé a szemöldjeit, a vállait, azután azt felelte:

– Nekem? Én bizony meg se néztem.

Vidáman, szelesen, valami dalt dudolva szaladt ki a szobából, bezárkózott a magáéba, kulcsra csukta be, aztán maga elé terítette ki a lapokat, és miután ráakadt, éldelegve olvasta el a következő kishirdetést:

Lankadtan bocsátotta le a lapot ölébe s merengett, álmodozott, bekalandozta lelkével azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett apróhirdetésnek mögötte elterül; milyen szépnek gondolta ő azt (pedig milyen rút volt, milyen közönséges volt – mi már láttuk).

– Szeret, szeret, – suttogta, aztán felugrott, végig keringőzött a szobán, majd megállt a tükör előtt, nézegette magát s egy két szertartásos pirouettet vágott ki tükörbeli énje felé.

Egész nap víg volt, mint a csicsergő madár, de ez se tűnt fel, mert a Palojtayné-féle születésnap óta nem olyan ványadt, búskomor többé, mint azelőtt. Nemcsak a régi kedve jött meg, hanem az arcza is kezdte fölvenni a hajdani almavirág színét.

Az udvarlók iránt se volt oly érdes többé, nem bújt el előlük, nem személyeskedett, ha jöttek, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott, vagy kártyázott velök. Pedig ugyancsak jöttek. Néha tele volt az udvar kocsival, az istálló pedig idegen lovakkal. Az a baj hogy a kocsisok is ott voltak, a kik sok minden tarkaságot elmondtak az uraikról a Tóthék cselédei előtt, kikből ismét Tóthné szedte ki a hasznos tudnivalókat, melyek nagyban halványították azt a jóleső pompát és fényt, melyet a szép kocsik, czifra szerszámok és lovak mutattak a szemnek. Kisült, hogy a Vitnyédy Pali négy szürkéje le van foglalva s ha meg nem kapja Mari kisasszonyt husvétig, mindene dobra kerül. (No hát nem kapja meg, – dohogott Krisztina asszony.) A Gyengő Józsi is csak olyan könnyű gavallér, két orosz trapperje is bizony csak arra való, hogy sebesebben elérje rajtuk a «Budapesti Közlöny» valamelyik hátulsó kolumnáját. A legnagyobb «flancz»-ot Palásthy György fejtette ki, mert az minden alkalommal más-más lovakon jött, folytonosan csereberélvén őket. Csinos, elkényeztetett úrfi volt, szertelen gőgjében azt szokta mondogatni: «Csak egy Isten és egy Palásthy van, csakhogy az Isten három személyre oszlik.» Szóval az Isten föl van már Krisztus születése óta darabolva, de Palásthy egyben van. Erősen számot tartott a Mari kezére s úgy tekintette, hogy egy szavától függ, hanem ezzel a döntő szóval még gazdálkodott, egyelőre a «flirt»-nél maradt, csak ez a szép, ezt kell nyújtani, – a többi egyszerű forma.

Valóban a származás volt itt piaczra állítva a jámbor Tóthék elé, hogy mint portéka óriási áron keljen el. És Tóthné tényleg a származás felé hajlott titkos terveivel, Palásthy és Klackner közt habozva, mert Palásthy ugyan csinosabb fiú, de Klackner báró. Igaz viszont, hogy Klackner csak német báró, holott Palásthy előkelő magyar familia. Tóth úr semmi nézetet nem nyilvánított, de ha szabad némi jelekről következtetni, legszivesebben beszélgetett vendégei közül Sipos törvényszéki elnökkel, pedig az csak fiakkeren járt ki Bontóvárról és már nem is volt elég fiatal, azonfelül, azt mondják, nem nemes ember, holmi polgári Siposokból való. A széptevők néha «elefántokat» is hozták magukkal, ezek nélkül nem megy az ilyen falusi udvarlás. A széptevőkből nem egy esetben udvarlók támadtak s így szaporodott a Mari udvara. Új alakokkal új benyomások keletkeztek s Tóthné a szerint módosította terveit, reményeit, a folytonosan változó szituáczióban nagyobb szórakozást és mulatságot találva, mint leánya. A Palásthy György előkelő származása elhomályosult a köpczös Vente László egyik elejtett büszke szavával. Vente, a kit lófeő székelynek mondanak, de inkább hasonlít feje a békáéhoz, csak elefánt volt eddig, vagy legalább úgy tekintették (Gyengő hozta el magával néhanapján), hanem egyszer, két nappal azután, a hogy a szolgabiró ott járt, nagyban feléje fordult a Tóthné érdeklődése és figyelme. Orronverősdit játszott Marival.

Vente úr bukti lett, Mari pajkos volt, mint egy kis ördög, nem lehetett vele birni, olyan komolyan és lendülettel ütögette nagy uborka orrát a kártyákkal, hogy a vér eredt meg belőle. Az Istenért, hamar egy lavoirt és vizet! Kifolyt abból vagy másfél messzely vér, úgy, hogy mindnyájan meg voltak már ijedve s ő maga is megrettent, hogy azt mondja, ez igen veszedelmes dolog a Ventéknél. Hogy miért, kiváncsiskodott Tóthné, ki szenvedélyes gyűjtője a különös családi vonásoknak.

– Mert családi betegség, még pedig halálos betegség – felelte Vente. – Már Attila, egyik nevezetesebb ősapám is orrvérzésben halt meg, épen a lakodalma éjszakáján. (Olyan hangon mondta, mintha még nevezetesebb Venték is lettek volna.) Azóta meg épen sok Vente pusztult el így, – kivált a megyei restaurácziókon.

Az orrvérzés elállott és a Vente Laczi értéke nagyban megnőtt, mert már mindjárt a vacsoránál feljebb ültette Tóthné vagy négy terítékkel, mint azelőtt.

HUSZADIK FEJEZET.

(Noszty Ferencz emelkedőben.)

E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor a következő héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szivesen fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott, neki beszélt, ő rá figyelt és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája igyekeztek férkőzni. Ez különösen a Palásthy gőgjét sértette s ürügyet keresett, hogy belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került a pozsonyi Kempelennek, a kit Tóthné még ismert kis leányka korából, a világhírű sakkozó gépe, mely I. Napoleont is megverte a sakkban. Kempelen anyai nagybátyja volt Palásthynak, de a család se tudja a világ e legcsodálatosabb találmányának a titkát, az akkori fejedelmek is eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta meg.

– Ejh, hát ember volt benne elrejtve, – mondá Noszty. – Nem lehet máskép.

– Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt!

– Én csak azt állítom, hogy élő ember volt a gépben, – felelt kitérőleg és gunyorosan, – se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi közöm.

Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.

– Én pedig nem tűröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr.

Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty:

– Én pedig megtanítom önt türelemre.

Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána, s vontatottan ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.

Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty Ferencz átlőtte a Palásthy jobb kezét, úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett. (Most már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel is lehet hajtani négy lovat.

A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg ez a szomorú eset, mely a nálunk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:

– Ő volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga kereste a bajt.

Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midőn nehány nap mulva látogatást tett, nem hősként viselte magát, inkább mutatkozott vezeklőnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az asszonyok előtt mindig a jelenlevőnek van igaza, nem az elmaradottnak, már pedig Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.

– Mit is keresne itt? – nyugodott bele nagy malicziával miss Tropp, az amerikai gouvernante, – hisz már úgyis csak balkézre köthetne házasságot.

E közben apránkint elvonult a tél s megérkezett a tavasz lila biborával a rekettyési udvarházat körülövező orgonabokrokon. Minden izgalom és nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sőt még a szinházba sem kivánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant el a tél. Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is mulatság.

Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be délutánonkint a közeli falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha összebeszéltek volna, néha csak egy vagy kettő.

Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a tiszteletesné egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné, Voglányból, a jó befőttekre. Ebből a két asszonyból telt ki a társasága, mert Palojtayné, Fruzina mama, a kivel szintén jóban voltak Tóthék, téli időben nem mozdult otthonról; a többi vidéki gentry gőgös asszonyainak derogált a pékné barátsága.

A gazdát nem igen vonzotta ez a társaság, többnyire áthajtatott délután Mezernyére s ott volt késő estig a szanatóriumban: azok a fifikák, «grif»-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a mamák, bántóan hatottak az ő gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a leánya kezéért versengő léha úrfiak közt. Olyannak tűnt fel előtte, mint egy liczitáczió, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a gondolatra, hogy a leányát valami idegen ember elvigye tőle, – de mégis megadta magát a természet rendjének. Úgy kell lenni, mert mindig úgy volt. Arra azonban nem volt rávehető, hogy a természet rendjét ő maga is támogassa, – elég, ha ellene nem szegül.

Váltig pirongatta Krisztina asszony e végett:

– Te semmit se törődöl a leányoddal, a jövőjével.

– Eleget szereztem neki. Húsz-harmincz rostélyost ehetik napjában holtáig.

– Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzzsák, s nem mint egy keresztény úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szive is. Tekintetbe kellene venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán lehet kikerülni, sőt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie s ezt irányítani kell.

– Az anyák dolga a leányokat elsütni, – feleselt Tóth Mihály kedvetlenül, – ha már olyan nagyon meg akarsz tőle szegénytől szabadulni.

Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították arczát a könnyek s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után az ajtót, hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.

Pedig nem volt igaza, mert Tóth figyelte azért a dolgokat a maga módja szerint és máris többet látott, mint neje. Feltünt neki, hogy a megyei közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik dongája elromlik, másnap már ott terem a szolgabiró a helyszinén és elrendeli a megcsináltatását, ha egy korlátfa kidől a meredek helyeknél, megjelenik a szolgabiró, mint az örökké éber gondviselés, s pótolja újjal, ha egy kátyú támad az úton, nosza legott Rekettyésen van s behányatja, ha egy becsületes verekedés esik az Iczik korcsmájában (pedig az mindig esik), másnap már megindul a vizsgálat, szóval a szolgabiró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a faluban és felüti a maga székhelyét Tóthéknál.

Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabiró érdeklődik Mari iránt. Abban meg semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az ő kedvéért jár. Hanem van egy másik gyanús jel, a mit Tóth észrevett, hogy a gavallérok eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni. Világos ebből, hogy valamit már észrevettek, a mi a chanceaikat összetörte, hogy már van valami, a mi a szimat és megfigyelés erejével megállapítható, mert a szerelem szemesebb, érzékenyebb a történendők iránt a börzénél is. Minek törné tehát az eszét Tóth Mihály úr a találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a jelek?

Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt már az egész környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a főispán Tóth urat, már akkor nem egy kedélyes czélzást hallott erre nézve ismerőseitől. Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a főispán magánál marasztotta ebédre.

– Csak épen a legszűkebb családi körben. Semmi parádé. Egy kis levesünk lesz és egy kis húsunk.

Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélni valója volna a takarékpénztári igazgatóval, a ki ezalatt már elhagyta a tanácskozási termet és lefelé sietett a lépcsőkön.

– Szaladjon utána, Malinka, – találta fel magát hirtelen a főispán, – és hívja meg nevemben őt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.

Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta magát sorsának, pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni, mint a bárói családnál mamaligát,1) mert a két kézzel való evés mindig kiizzasztotta, – holtig nem tudott beleszokni.

Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné volt ott és a takarékpénztári igazgató, Uhl Timoteus, a kit a kapunál csípett el Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr soha se tudta volna elmondani, mi minden volt, pedig Krisztina asszony hetekig fogja élesíteni, sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezőtehetségét. «Gondolkozzál csak, hiszen élő ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe ne jusson.» Pedig mégsem fog eszébe jutni, hanem azt el nem felejti, hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek voltak iránta; a méltóságos asszony (de micsoda takaros, czukros teremtés) kilátásba helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s ez alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.

A feketekávénál a főispán egy sajátkezűleg megtömött csibukot nyomott a markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék, berohant tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a fehér kezecskéjével a findzsájába két czukorkoczkát, a tatár herczegnő, Homlódyné pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a székét.

– Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az én öcsémet, Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-főve ott van Rekettyésen?

– Jó ember a jó emberekhez húz, – felelte Tóth Mihály egyszerűen.

– Nincs annak valami egyéb oka? – mosolygott a főispánné.

– Isten tudja, – mondta a kérdett kitérőleg.

– Hehehe! – nevetett a főispán. – Mintha ti nem tudnátok. Oh, szegény kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis boszorkány, a ki ott lakik. Nem igaz?

Tóth Mihály elpirult a távollevő kis boszorkány helyett is.

– Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak az ideje van, kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza.

– No persze. De ön csak nem programmszerűen emlegeti most a bunkót?

– Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom ellene.

– Feri egy kicsit szeles fiú, – jegyezte meg a báróné, – de jó szíve van, és én meg vagyok győződve, hogy a kit elvesz, boldoggá fogja tenni.

Több szó nem esett erről e nevezetes ebéden, de ennyi is elég volt untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden szemről leessék a hályog s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelő napot. A pénz előre vetődő árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez egy kapitális fiú! Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki magát. De iszen ember lesz ebből Különb, mint az apja. Őt kell az országgyűlésre küldeni, nem az öreget. Lesz még abból miniszter is és legyen, mert azelőtt mindig voltak a kabinetben földieink, addig volt jó dolgunk, de befellegzett már azóta a szegény hazának (vagyis nem kap a nemes város semmit), stb.

Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvencze mindenkinek, a szemek lehunyódtak a hibái fölött és csak az a hír világított, mint valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl Timotheus pertu-poharat iszik vele az «Arany golyó»-nál, mondván: «Legyünk örökös barátok és ha egy hű szívre van szükséged, vagy egy kis polgári kölcsönre, méltóztass velem rendelkezni.»

Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is megbiztatja, tréfás szemhunyorgatással:

– Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a tervünket. Hanem tudod-e, mi az a finish-lovaglás?

– Épen abban vagyok most.

– Helyes. Most kell megfeszíteni minden erődet, az utolsó pillanatban, a czél előtt, és talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha a leányra helyeznéd a fősúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem ártana. Tudod, egy kis maszlag. Mit szólnál valami gyönyörű hátas lóhoz? Takarosan veszed ki magad a ló hátán. Imponálnál neki. Vagy talán egy szép négyes? A mi a költséget illeti, hát iszen már benne vagyunk. Ne félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?

Noszty Feri természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz, és igénybe vette a sógora tárczáját, sőt az Uhl Timotheus igéretét se hagyta rozsdásodni, t. i. a pénzre vonatkozó részét, mert a mi a hű szivet illeti, erre ez idő szerint nem volt szüksége.

Mindenütt csak előzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még Tóth Mihály részéről is, ki a főispáni ebéd óta, a hol a házassági terv először merült fel, mint egy küszöbön álló lehetőség, mélyebben kezdett foglalkozni a fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy rokonszenvezik vele s közeledik hozzá.