HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

(Az ember néha egy szalmaszálban botlik meg.)

Egy estefelé úgy jött Rekettyésre, hogy Tóthné és Mari nem voltak otthon, a szegény mezernyei doktorné temetésére mentek el, időközben azonban rettenetes égiháború keletkezett, mintha minden lázadoznék a természetben, a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak, s az utolsó fűszál is félénken reszketett; a vihar nekiszilajodva, ádáz erővel tördelte a fákat, dobálta le a háztetőket, a sötéten kavargó vészterhes felleget Isten haragos pillantásai hasogatták.

Tóth urat nagy aggódásban találta.

– Nem tudom, hogyan jönnek haza az enyéim. Jobb volna, ha ott hálnának meg.

Noszty nem volt azon a véleményen.

– Az ilyen vihar hamar átszáguld, egy óra alatt vége van, még haza jöhetnek.

– Az még rosszabb, – vélte Tóth, – mert ha felhőszakadás lesz, a Gyík elönti az utat. Jobb, ha ott maradnak éjszakára.

– De az a vendéglő gyalázatos, – fakadt ki Noszty, a ki különben is kedvetlen volt, hogy Marit nem találta itthon, – tele van poloskával. A borzalom fog el, ha hivatalos ügyben ott kell éjszakára maradnom, pedig sokszor kénytelen vagyok vele.

– Persze, – jegyezte meg Tóth. – Ha az ember mindent előre látna. Nekem ott a Szent Sebestyénben rendes, tiszta szobám van, kényelmesen meghálhatnának benne most, föltéve, hogy a vihar tartós lesz, ha a kulcsot odaadtam volna, vagy ha eszükbe jutna kinyittatni az ajtót. Hanem ha már ő rajtuk nem segítettem, az öcsémuramat szívesen mentem meg a Nagy korsó bogaraitól. Tessék, használja a szobát, ha Mezernyén tartja a hivatalos dolga, odaadom a kulcsot.

– Köszönöm alásan, de ha a kulcsot nekem adja, akkor a bátyám nem használhatja a szobáját, mikor szüksége van rá.

– Dehogy nem. Két ajtaja van, az egyik az emeleten, a másik egy csapóajtó, mely egyenesen levezet a kórházi terembe. Bátran használhatjuk azt mind a ketten. Én különben mindössze kétszer vagy háromszor hálok ott egész évben, csak vigye el az egyik kulcsot.

S ezzel kihúzott az asztalfiókból egy kulcsot és átnyújtotta Nosztynak.

– Ha a király aranykulcsot adott, – mondá nevetve, – elégedjen meg, ha a kifli-király csak egy vaskulcsot ajánl föl.

Erre most már kénytelen volt zsebretenni a kulcsot.

– Nagyobb kitüntetésnek veszem az utóbbit, – szólt magát meghajtva, – mert a bátyámuram irántam való jóakaratát jelenti, míg az előbbi egyszerű szamárság, s csak a katonaságnál veszi hasznát az ember. De mióta katona nem vagyok, csak annyit ér, mint a mennyit a kakasnak a sarkantyú.

– Igaz biz az, el is feledtem, hogy azelőtt katona volt.

– Úgy van! Belekóstoltam a gyöngyéletbe is.

– És miért vált meg tőle?

– Egészségi okokból.

– Furcsa, nem úgy néz ki öcsém uram, mintha gyönge, beteges szervezetű volna.

– Vért köptem, – akarta mondani Noszty, de csakhamar megrestelte, hogy ilyet mondjon, hiszen hektikusnak nem adhatja ki magát; elpirult, zavarba jött.

Szerencsére e pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron. Tóth felugrott és az ablakhoz futott.

– Megérkeztek az asszonyok, – mondá. – A vihar kitörését mégis szerencsésen megelőzték.

De azért nem kerülte el figyelmét a Noszty zavara, s Ferit is boszantotta, hogy olyan esetlenül viselte magát ennél a kényes pontnál. «Az ördögbe is, egy szalmaszálban botoljak meg, mikor már kerítéseket ugrottam át», gondolta magában, mialatt a hölgyek átöltözködtek és magukhoz térve az ijedtségtől, szintén megjelentek a szalonban.

Elcsevegvén a temetés részleteit, kik voltak ott, hogy voltak öltözve, mit beszélt a pap stb., Tóth úr úgy irányozta a beszélgetés rúdját, hogy még egyszer visszatérhetett a katonaéletre.

– Bizony kedves dolog az. Ha még egyszer születnék a világra, és ha a teremtő megkérdezné, mi akarok lenni, azt felelném, hogy húsz éves koromtól harminczig huszárhadnagy, azután pedig egész végig püspök, hogy leimádkozhassam a bűneimet.

– Ugyan apa! – mosolygott Mari.

– Egyébiránt attól függ, hogy hol van az ember, Majlandban-e, a sok szép olasz leány között, vagy valami istenverte határszéli faluban. Öcsémuram hol szolgált?

– Pesten és Trencsénben, – felelte Feri közömbösen.

– Trencsénben? – kérdé az öreg úr, kellemesen meglepetve. – Nem ismerte Velkovicsékat?

Feri megint elpirult.

– Trencsén kis város, mind ismerik egymást az emberek.

– Tehát a mi Rózánkat is ismeri? – emelte fel fejét élénken Mari.

– Természetesen. Sokat tánczoltam vele annak idején.

Feri kedvetlenül harapdálta bajszát. Ez a szerencsétlen Róza már másodszor jön elő, hogy a mulatságát tönkre tegye.

– Szép leány úgy-e? – kérdé Tóthné.

– Csinos, kellemetes teremtés.

– Megfordult a házuknál is?

– Elég sokszor, – felelte immel-ámmal Noszty.

Az öregek jelentőségteljesen néztek össze, mintha mondanák: Hm, nem ez a hadnagy-e az, a kit Velkovicsék emlegettek?

– Unokahugom, – mondá Mari.

– A nővérem leánya, – magyarázta Tóthné, – és azt hallom, neki is egy huszárhadnagy csapta a levet. Zsófia azt mondja, hogy tetszett neki a ficzkó. Oh, ezek a leányok, ezek a mai leányok. Húzza őket az uniformis, mint a mágnes a vasat. Azok az ostoba katonakabát-gombok és csillagok! Ámbár iszen nekem is voltak leánykoromban katona udvarlóim. De ez más, mert Pozsony tele van katonákkal és fülemilékkel. Mária Terézia ott hált egy éjszakára és arra az alkalomra néhány ezer fülemilét fogatott a városi magisztrátus és eleresztette őket a ligetben, hogy éjjel szépen énekeljenek a királynénak. Hogy énekeltek-e neki, nem tudom, de azóta igen sok fülemile van, az bizonyos. A királyné aztán a fülemilékért viszonzásul egy-két ezred katonát helyezett oda, úgy hogy most úgyszólván egyéb sincs Pozsonyban, mint fülemile és katonatiszt. Hát ott nem lehet egészen elhúzódni a katonatisztektől, mert akkor csak a fülemilék maradnának, azokhoz pedig nem lehet férjhez menni.

Tóth úr bosszús volt Zsuzsánna asszonyra, hogy a sok szóbeszéddel mintegy elkaparta a lélektani megfigyelésekre alkalmas tárgyat, csendesen dünnyögte a bajusza alatt: No, bizonyosan volt ott liba is feles számmal.

S aztán egyszerre megint ráugrott az előbbi themára, mint a kutya a csontra.

– Nini, hiszen ha ön Trencsénben volt, akkor bizonyosan ismeri Stromm ezredest.

Noszty összerezzent erre a nem várt kérdésre és arcza sápadt lett, mint a fal.

– Oh, bizonyára, felelte rekedt hangon, – hiszen a parancsnokom volt.

Mari ráemelte az ibolyaszin szép szemeit, melyek a varrására voltak eddig szegezve s ijedten kérdé:

– Nincs magának valami baja?

– Tanulókori pajtásom volt, – mondá Tóth.

– A fejem fáj, – felelte a szolgabiró.

– Jó volna talán egy kis tormát szagolni, – vélte Tóthné. – Eredj leányom, reszeltess hamar künn a konyhában. Ez bizonyosan használni fog. Mert az mindenre jó a világon. Bizony, Pázmár doktor is vehetett volna ma a szájába koronként egy csipetnyit, hogy legalább az sajtoljon ki egy-két könycseppet a szemeiből a tisztesség és illedelem okáért. Szégyen, gyalázat egy férjtől, hogy annyi fájdalmat se tud mutatni a felesége temetésén, a mennyit egy agyonütött szunyog érdemel. És micsoda dísztelen volt minden, fenyőfa koporsó, olcsó szemfedő.

Tóth Mihály egy pár szót ejtett a doktor védelmére, hogy iszen egy doktor egészen máskép nézi a halált, mint egy gyönge nő. A mi pedig a fukarságot illeti, az is a doktori állással jár. Majd minden doktor fösvény lesz idővel. De ebben nem pusztán a pénz szeretete mutatkozik, hanem egyszersmind a munkája látható eredményében való gyönyörködés. A többi foglalkozásnál külön jelentkezik ez a két hajlam. A gazda munkájából előbb vetés lesz, gyönyörködik benne, ha szép, ha megérik, következik az aratás, nagy öröm, ha sok kéve lesz, aztán a cséplés új öröm, ha jól fizet, és csak mikor már a gazda a munkáján kimulatja magát únos-untig, akkor lesz belőle pénz, – s ez már csak afféle ráadás, nem sokba veszi s könnyen kiadja. Ezért a leggavalérabb osztály a földdel foglalkozó, mert legmesszebb esik munkájától a pénz. A pénz szeretete hiszen mindenkiben megvan, de ennél erősebb érzés a munka eredményének a szeretete. Például az írónál, kinek a könyve majdnem olyan kedves, mintha a gyermeke volna. Hanem az orvos munkája, ép úgy, mint a kereskedőé, úgyszólván abban a szempillanatban pénzzé változik. Mikor fölébred reggel, künn az előszobájában türelmetlenül csoszognak, krákognak a várakozó betegek. A szobaleány bejön és jelenti, hogy hatan várják. «Hat ötforintos», – gondolja a doktor. Az ötforintosok aztán beeresztetnek érkezési sorrendben, a doktor végez velök, megkopogtatja a mellüket, kinyújtatja velük a nyelvüket, megtapintja az ütőeret, s mikor végre kiürül az előszoba s fáradtan kimerülve dől karszékébe, munkájából nincs egyéb látható eredmény, csak az ötforintosok. Szóval az orvosnál a pénzszeretet érzésébe beleszakad a munka eredményének szeretete is, vagyis az orvosnak a szíve két vezetéken húz a pénzhez.

Ezek a fejtegetések, melyekben a természetes eszét szerette csillogtatni a self made man, szerencsésen eltemették az előbbi kényes beszélgetést, Noszty egy kis levegőhöz jutott, fejfájása megszünt a tormaszagolástól és az elfogulatlanságát is visszanyerte, noha a mai beszélgetés mégse múlt el egészen nyom nélkül.

Tóth úr fejében megfogamzott az az elhatározás, hogy a trencséni ismerősöknél esetleg tudakozódni fog, ámbár nem gondolt semmi olyanra, a mit magától is ki nem találhat, – hogy t. i. Noszty könnyelmű fráter lehetett, sok leányt megcsalt és sok hitelezőt szerzett Trencsénben, – de az vesse rá az első követ, a ki valaha hadnagy volt és nem képzelte magát kisistennek!

Noszty pedig arra jött ma rá, hogy ezt a veszedelmes pontot nem vette eddig tekintetbe, pedig a Velkovics Rozália megjelenése a somlyói szőlőhegyen, mindjárt baljóslatú volt. Most még jobban nyugtalanította Stromm ezredes. Egy kisértet, mely nem éjfélkor jelenik meg, hanem mikor legjobban süt a nap. Mit akar ez a sötét árnyék? Figyelmeztetni akarja-e csak, hogy «vigyázz és siess», vagy pedig a bűnhődést hozza a köpenyege alatt. Tehát tanulótársa volt Tóthnak! Milyen csodálatosan szövi az emberek életútjait a gondviselés!

Feri azt találta, hogy nem jó lesz a dolgot sokáig halogatni. Ez pedig meglehetősen megegyezett a Kopereczky és az öreg Noszty véleményével is, kik aggódva nézték a Feri életmódját, mióta az uborkafára kapott s könnyen meg tudta tölteni a tárczáját, ha kiürült. Gyakran utazott le a fővárosba és néha napokig ott kártyázott. Még egyszer majd kiírják az ujságba, vagy más úton is fülébe juthat az öreg Tóthnak. Ha Pesten volt, akkor az volt a veszedelem, ha pedig nem volt Pesten, az még nagyobb veszedelemnek látszott. Nyári szinkör volt Bontóvárott s egy vándortársulat működött benne, valami vöröshajú primadonnával, a kit hogy Feri egyszer-kétszer megpezsgőztetett, máris híre járt a városban.

Félni lehetett, hogy valami bolondot csinál. Mert Feri azokhoz a szerencsétlenekhez tartozott, a kik okosak, mint a kígyók, ha nem jól megy a dolguk, de a kik megrészegednek a jólléttől, mint a darazsak a pergetett méztől.

A kis vöröshajú szinésznő meglehetősen fölzavarta a család kedélyét, Ferit maga elé idézte a főispán s jól megmosta a fejét apja, nővére és Homlódyné jelenlétében.

– Hát micsoda ember vagy te? Nem szégyenled magad ilyet tenni? Most, mikor már annyit költöttünk rád. Mikor már majdnem a czélnál vagy. Még egy lépés és nagy úr lehetsz örökre. S mikor épen ezt a lépést kellene megtenned, te akkor hasravágod magad, meghemperegsz a pocsolyában, mint egy sertés. Hát becsület ez, sógor?

Feri mennyre-földre esküdözött, hogy nem teszi többé.

– Ha teszed, csak egyszer teszed, mert rögtön felfüggesztetlek, azt a dámát pedig eltolonczoltatom a városból, Isten engem úgy segéljen. Különben azt látom, hogy a te kezedben olyan a pénz, mint a kis gyerek kezében a kés. Azért többet ne várj egy garast se.

– Pedig épen kérni akartalak, – mondá Feri szelid, félénk hangon, mint egy megszeppent diák. – Nagy bajban vagyok.

– No, mi az megint? – vonta össze redőkbe szemöldjeit az öreg Noszty.

– Vesztettem kártyán, becsületszóra.

– Mennyit? – kérdé a főispán.

– Háromezer forintot.

– Lődd magad főbe, – szólt Kopereczky ridegen. – Ez a legokosabb, a mit tehetsz.

– Oh, Izrael, hogy tudsz olyan kegyetlen lenni! – kiáltott fel fájdalmasan Kopereczkyné. Keskeny ajka remegni kezdett s könnyek szivárogtak szemeiből.

Kopereczky nyomban ellágyúlt erre és így szólt:

– Egy föltétel alatt megkapod a háromezer forintot.

– Elfogadom, ab in visis.

– Ebből az ab in visisből ismerek rád. Jóravaló ember semmit se fogad el látatlanban. De most ne vitatkozzunk ezen. Az én föltételem az, hogy még e héten dülőre viszed Tóth Marival a dolgot.

– Magamnak is az volna óhajtásom, de félek, hogy még zöld gyümölcs az egész, – felelte Feri.

– Még most sem vagy biztos a leányban?

– Nehéz dió egy leánynak a lelkülete. Hátha mindent elrontok, ha korán nyulok hozzá?

– No, én pedig nem adok semmi haladékot, – jelentette ki Kopereczky kereken, – mert akkor meg a vereshajúval rontasz el mindent.

– Becsületemre mondom, csak azért legyeskedtem körülötte, mert Marihoz hasonlít.

– Mily megható szerelem és állhatatosság, – kiáltott fel gunyoros kaczagással a főispán.

Az öreg Noszty a mellett érvelt, hogy a fennforgó esetben alig volna értelme a halasztásnak. Ő úgy tudja, Feri most előnyben van az összes ott settenkedő akarnokok között, hát mire vár? Olyan időpontra, a mikor nem lesz előnyben?

Vilma ellentmondott apjának.

– Vannak dolgok, apa, a melyekhez te nem értesz. A szerelem hirtelen támad, mert az csoda, mennyei misterium, de a hajlam lassan érik, akár a dinnye, melyet nem szabad idő előtt meglékelni, mert különben vége van.

– Furcsa hasonlataid vannak, – dörmögte Kopereczky s valami közvetítő formulán törte a fejét. – Talán nem ártana, ha valamely szakértő szemek szétnéznének… Egy kis izé, hogy is hivják csak katonanyelven, egy kis kémszemle… ha például te vállalkoznál Máli, te, a család esze.

Homlódyné elgondolkozott egy perczig.

– Magam is gondoltam már erre, de…

– Tudom, hogy nehezére esik a kevélységednek, de…

– Látod, Izrael, ez megint egy jó gondolat tőled, – mondá Vilma. – Mert ha Máli néni egy félórát tölt Tóthéknál, beléjük lát, olyan világosak lesznek a Máli néni szemén keresztül, mint a gyertya irányában tartott tojások.

– Mondom, Vilma, hogy borzasztó vagy a hasonlataiddal.

– Csak valami szerencsés ürügyön gondolkozom, – mentegetőzött Homlódyné, kis homlokát összeránczolva, – nem szeretném, hogy háztűznézőnek látszassam, valami formát keresek a látogatásnak s holnap áthajtok Rekettyésre, holnapután pedig mindent meg fogtok tudni.

A tatár herczegnő másnap csakugyan meglátogatta Tóthékat, a mit kivált a hiú Tóthné roppant nagyra vett, azt se tudta a nagy örömtől, melyik lábára álljon; Homlódyné egész lényéből csodálatos chic és előkelőség áradt ki, méltóságteljes volt és mégis szeretetreméltó, nyájas és mégsem leereszkedő, természetes és mégis ravasz, kiszámító. Teljes két órát csevegett részint Tóthtal, gazdasági dolgokról, részint az asszonyokkal, holmi semmiségekről, beleszőve Noszty Ferit is, a mennyire a szükség hozta, meguzsonnált, s mikor elbúcsúzott, összecsókolózott a hölgyekkel, megigértette velök, hogy legkezelebb ők is eljönnek Voglányba.

Még ez is! Tóthné ujjongott elragadtatásában. Voglányba mennek vizitát visszaadni, a Balikán ősfészekbe. Nagy dübörgéssel leereszkedik előttük a felvonóhíd. Kár, hogy már nem tartanak kürtöst a nagy urak, mint hajdanta, hogy kürtszó jelentené a vendégek érkezését. De még e nélkül is szép! Teremtő Isten, ki gondolt volna arra valaha, mikor még mi összekeltünk, Mihály, hogy egy ilyen helyre megyünk vizitet visszaadni. Oh, Mihály, nem dolgoztál hiába e világon, nagy pozicziót szereztél a családnak, hanem most már gondoskodj, hogy illő módon jelenhessünk meg, négy lovon, a mint Homlódynékhoz szokás. Mit rázod a fejedet? Hogy nem engeded, mert nem szereted a hivalkodást és kapaszkodást? Hát mit bánom én, ne szeresd, de szeress legalább bennünket s ne engedd, hogy úgy állítsunk be Voglányba leányoddal, mint valami arme Reisenderek.

A tatár herczegnő összejött útközben, épen a Gyík hídjánál, a Noszty fogatával. Baldachinos kis kocsiját, melyben ő hajtott, messziről felismerte Feri és az ostora nyelével tisztelgett. Meglassítván lovait, odakiálta Homlódynénak:

– Mi ujság?

– Megnyertem az egy mázsa bonbont, – kiáltá ez vissza.

– Komolyan?

– Mind a három kapu ki van nyitva. «Good by!»

Kocsis és Pimpósi, a hajdú, mind nem értett ebből egy szót se, de annál többet Feri. Mintha kicserélték volna a világot. Zöldebbek lettek a füvek, szerelemről zúgtak az erdők s ugyanerről fecsegett a kacskaringós Gyík. Vígan hajtott most már Rekettyés felé, ismerősen integetett a pléhfedeles torony, mintha hívná. A mint a faluba befordult, szembe látta jönni Tóth Mihályt Pázmár doktorral. A doktor egy kifeszített ernyőt tartott maga elé a nap ellen, Tóth pedig puskát vitt a vállán.

Noszty odadobta a gyeplőt a kocsisnak, leugrott.

– Úgy látom, veszett kutya van a faluban.

– Nem biz az, – felelte Tóth Mihály nevetve, – hanem egy kis kabátbélés kell az anyjuknak télire, hát arra pályázom most. A doktor egy róka-családot fedezett fel itt a Horka-erdőben.

– És ön, doktor, napernyőt visz puska helyett?

– Én csak egyféleképen ölök, – elménczkedett a doktor. – Tartson velünk a szolgabiró úr!

– Bánja a szösz, – határozta el magát hirtelen, – hanem akkor puska kellene.

– Majd hoz utánunk a hajdú egyet, – vélte Tóth Mihály. – Csak menjen, Pimpósi, kérjen a kisasszonytól, mert a feleségem nem mer hozzá nyúlni. Ott leszünk a kis erdőben, – mutatta a hajdúnak az egy pár holdnyi bükköst.

Szép júniusi délután volt, úgy hat óra felé, a nap még erősen tűzött s Pázmár a napernyő alatt is nagyban törülgette izzadó homlokát.

Az erdő alig nehány száz lépésnyire volt innen; a Tóthék lakásától még ennél is közelebb, mert valaha a gazdatiszti parkhoz tartozott, de Tóth kiirtatta a közbül eső részt és most búza termett benne. Hogy tehát az erdőfoltot megközelítsék, a falu végére kellett jönniök s ott a mezei gyalogútra térni, mely zizegő búzafalak közt vezetett odáig. A gabona már-már fölszedegette a szőke ruházatját, a nagybajuszú kalászok szeliden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta őket. Egyhangú és mégis szép volt minden, itt-ott a búzavirág kéklett, vagy a pipacs harangja piroslott.

– Szép a világ! – lelkesedett a doktor.

– S a maga betegei mégis itt hagyogatják, – kötekedett vele a szolgabiró.

– Hja, az már nem az én hibám, hanem a legfelsőbb közigazgatásé, – riposztirozott a doktor.

– Kérdés. Mert például ki ápolja őket ilyenkor, mikor maga a róka ellen vezet öldöklő férfiakat?

– Oh, azokról ilyenkor is gondoskodva van. Három öreg asszony ápoló van a kórházban. Minden héten felváltva asszistensem valamelyik. Felvesz távollétemben betegeket s képes őket ellátni legalább az első segélylyel. Néha magamat is meglepnek, mi mindent tudnak ezek az öreg anyókák s mi mindent kitalált a nép ezredévek óta a maga eredeti észjárásával. A múlt héten egy embert hoztak be Voglányból, ki a nagy emelésektől veszélyes sérvet kapott. Nem bírtam visszatolni. Mikor otthon nem voltam, Kecske Gergelyné (így hívják az egyik ápolónőt) két téglát tett a beteg ágya alá, a lábaknál, úgy, hogy a beteg feje alantabb essék, mint a felső teste, s egy éj alatt a sérv magától visszament.

Tóth Mihálynak megtetszett az eset, a magyarázatát kérte, a mi veszedelmes volt, mert a doktort, ha valami tudományos fejtegetésbe bocsátkozott, lehetetlen volt megállítani.

Szerencsére elérték az erdőt s a szolgabiró furfangosan kivonhatta magát a meghallgatás alól.

– Csak menjenek előre. Nekem itt az erdő szélén kell bevárnom Pimpósit, mert különben nem akad rám. Majd utólérem az urakat!

Tóthék tovább mentek, beljebb a sűrűbe, Noszty pedig leült egy fatörzsre s hallgatta a madarak csicsergését. Többet ér az, mint a Pázmár előadásai. Különösen ma nagyon a szivéhez szólnak, mintha egyenesen neki dalolnának. S mennyire megtöltötte szivét édes érzésekkel az erdő is. Elandalodva nézett bele a fasorok titokzatos, mély homályába. Lábainál egy kő alól víz szivárgott ki, mely egy kis darabon mint ezüst paszománt futott a zöld pázsiton, megitatva a füvecskéket, majd eltűnt a földrepedésekben vagy egy bokor alatt, aztán előbukkant odább és újra elrejtőzött. Még hangja sincs, csak úgy megy, nesztelenűl, – gondolta magában Noszty, – holott odább már zsémbelni fog és morogni, valahol pedig talán harsogó folyam lesz és a sziklákat verdesi haragos habjaival.

Noszty a figyelmét erre irányítva, mindenütt követte a szélesedő ezüst pántlikát a szemeivel, látva, annak is milyen nehéz útja van eleinte, hogy megy neki egy kőnek s hogy hull vissza gyöngyözve, hogy téved bele egy gödörbe, a honnan nem tud egyhamar kivánszorogni, a hol hajolt sziklarétegre ér, szétterül rajta, mint egy ezüst abrosz… S a mint odább sem ereszté el a tekintete az erecskét, sőt fel is állott, hogy tovább láthassa, egyszerre két villogó szem és egy rőt fej bizseregtette meg a tagjait. Egy öreg róka mászott ki egy lyukból s óvatosan szétnézvén, száját a patakba mártotta s csakhamar felszürcsölte majdnem az egészet. Valami jót uzsonnálhatott a koma.

Noszty egy bokor mögé húzódott, hogy a róka észre ne vegye, szidván Pimpósit magában, hogy még mindig nincs itt a puskával. A róka eloltván szomját, körülnézett a világ mind a négy része felé, mint a magyar gazda, mikor az esőt várja, csakhogy a gazda az eget nézi, a róka pedig a talajt fürkészte. Csend volt köröskörül, semmi gyanús jel sehonnan. Most tehát visszament a lyukhoz és sajátságos hangot hallatott.

Ez volt a hivó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból és elkezdett a lyuk előtti pázsiton hanczúrozni. Az anyjuk egy nyúllábat keresett elő valahonnan, azt odadobta nekik, az egyik rókakölyök elkapta és elkezdett vele szaladni a tisztáson, a másik kettő utána, kergették, utólérték, egymáson hemperegtek és az inkriminált nyúlláb hol az egyiknél, hol a másiknál volt, kikapták egymás szájából, iregtek-forogtak, mint a fonott kalács, néha egyetlen hármas testnek látszottak egy rakáson, a másik perczben pedig egy három rókatestből formált karikagyűrűnek, hanem ez mind csak játék volt, mert a kis testvérkék egymást nem bántották. Az öreg megállt a lyuk szájánál és onnan nézte gyönyörködve a gyerekek egészséges jó kedvét, aranyos pajkosságát.

Egyszer aztán magasra emelte fel a lompos farkát s úgy látszik, ezt a jelbeszédet értették a csemeték, mert egyszerre megszűnt a játék, s mint valami vezényszóra, mind a hárman betakarodtak a lyukba, – künn hagyván a nyúllábat, mely, úgy látszik, inkább csak simbolum volt.

Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot mindenfelől s miután a közbiztonságot kielégítőnek találhatta, mégegyszer visszaszaladt a lyukhoz és megint hallatott valami hangot, a mi, tekintettel a továbbiakra, fenyegetésféle lehetett, hogy: «most én elmegyek, gyerekek, szépen viseljétek magatokat és ki ne jöjjetek semmi zajra, míg én ki nem hívlak, mert különben megesz a mumus.»

A róka elrohant Mezernye felé, nekivágván rézsút az erdőcske éjszaki részének (a hol különben egy major volt az erdőszélen). Noszty megfordult, utána bámúlt és épen kiáltani akart Tóthékra, hogy: «Hop, hop, ott szalad a róka», midőn egyszerre nesz támad, megzörrennek a gallyak, hátrafordúl és elnyeli a szándékolt kiáltást, mert egy sokkal meglepőbb tör ki az ajkairól:

– Klára!

Azt hitte, álmodik. A somlyóhegyi leány állt előtte, ugyanabban a cseresznyeszínű szoknyában, ingvállban, csipkés kötényben, sárga thearózsával a hajában, nem bírt betelni vele.

– Az vagyok. Én vagyok. Elhoztam a vadász úrnak a puskáját.

S pajzán mosoly játszott az ajkai körül, miközben az erdő is nevetett, ő pedig egyet perdült, mint az orsó és szétnézett.

– De hol az apa és az orvos?

– Azok elmentek az erdőbe a doktor rókáját keresni, én meg itt bevártam a puskát.

Mari nagyon elszontyorodott erre és az erdő is szomorú lett.

– Szent Isten, mit tegyek? Hisz akkor én kompromittáltam magamat. Jöjjön, jöjjön, keressük fel őket.

– Lehetetlen most.

– Miért?

– Látja ott azt a lyukat, ott a kis tisztáson, a borókával átellenben?

– Látom.

– Hát abban három rókakölyök lakik, most tuszkolta be őket az anyjok s ő maga elment valahová, várom, míg visszatér.

– Lehetetlen! – dadogta Mari gyermekes elképedéssel. – Oh, be szeretném őket látni!

– Üljön le és várjuk meg.

– Leüljek, és hová?

– Talán a gyepre. Tudja-e, mikor Somlyón a hordócskán ült, a szoknyáját váltig lehúzogatva, hogy a szép kis lába ne legyen künn. Épen ez a szoknya volt. Beh szép ön ebben! Köszönöm a kedves meglepetést.

– Tudja, a mama nincsen otthon, épen átment a kasznárnéhoz, mikor a hajdúja jött puskát kérni. Gondoltam magamban: ahá, a szolgabiró úr átvedlett vadásznak, hát én is csinálok egy tréfát.

– No, hát még sem ül le?

– Nem, nem, én visszamegyek. Félek, nagyon félek, hogy meglát valaki. Képzelje csak. Hisz akkor én el vagyok veszve. Már talán így is. Úgy félek, úgy reszketek…

– Ejh, mitől fél?

– Furcsa. Hogy hírbe hoznak.

– Hiszen lehet azon segíteni.

– Oh, dehogy lehet.

– Én tudok rá akár két módot is, – mondá fojtott hangon Noszty és lehajolt a bokor alá, hogy egy cziklament letépjen, melyet a buja páfrányok eltakartak.

– Mi az? – kérdé a leány haloványan, ijedten tekintgetve körül.

Noszty hozzá lépett vakmerően. A leány mintegy ösztönszerűleg egy lépést tett hátra.

– Az egyik az volna, ha én most megkérném feleségül.

Mari arcza kipirosodott, mint a nyíló rózsa.

– Majd is a szájára ütnék. No, nézze meg az ember. Nem szégyenli magát ilyeneket beszélni? Mondja a másik módot!

– A másik mód pedig az lenne, ha maga kérne meg engem férjeül.

– No hallja, szolgabiró úr, maga mégis gonosz egy ember.

– Pszt, pszt! Ott, ott jön, – susogta most Noszty és a tekintetével mutatta az irányt, a hova Marinak néznie kellett.

A róka jött vissza, hosszan elnyúlt testtel, lompos zászlaját felkunkorítva s egy téglaszín tollazatú kakast tartott szájában a lábainál fogva, mely kínosan vergődött szárnyaival s kétségbeesve csipogott, nyímozott, mintha mondaná: «Engem már visznek.»

– Jöjjön közelebb! – integetett Feri, majd átfogta derekát és közelebb vonta a sűrű bokorba, hogy a róka ne lássa. A leány észre sem vette a látvány izgalmai közt, hogy még azután is ott maradt az ifjú keze a derekán; egyre közelebb húzta magához balkézzel, míg jobbjában a puskát tartotta, a két szív közel egymáshoz dobogott, a két fej majdnem összeért, Feri érezte a leány hajának illatát, a Mari szive hangosan vert, – de persze mind a róka miatt.

A róka mama tehát uzsonnáért járt a majorban, s most a lyukhoz érve, valami nyiffanást hallatott, mire megint kiugrottak a rókafiak s látván anyjuk szájában a félelmetes állatot, a mint hősiesen kalimpál az egyik sarkantyús lábával s üti-veri szárnyaival az édest, a mit csak annyiba vesz, mintha egy önműködő legyező hűs szelet hajtana rá ebben a kutya melegben, ijedten, megszeppenve állottak félre.

Az öreg némi mozgásokat csinált a farkával (úgy látszik, minden mozdulata jelent valamit, a mit a kicsinyek értenek), aztán közvetlen közelükben eleresztette a kakast. Nesztek, itt az uzsonna!

A rókafiak azonban, a helyett, hogy rávetették volna magukat, riadtan futottak be a lyukba, a kakas pedig az ellenkező irányban menekült.

A róka bosszús tekintetet vetett a maflák után, mintha restelné, hogy ilyen élhetetlen kölykei vannak: «mi lesz belőletek, mi lesz?» – a kakast egy iramodással megint elfogta és megint előhívta a gyerkőczöket.

Kijöttek engedelmesen s megálltak sorba, mint valami iskolásfiúk, szemüket anyjukra függesztvén. Az öreg kétszer emelte fel a farkát, kétszer lehajtotta s egy félkört írt le vele a gyepen. Aztán a középre állt, s elkezdődött az előadás. Ide figyeljetek, kedveskéim!

Kieresztette szájából a kakas lábát, mire az megint szabad lett volna, de az egyik talpát rátette a szárnyára, az természetesen rángatta, mire egy fényes toll a szárnyából kitépődött. Az egyik rókakölyök, a legbátrabb, nekidurálta most magát, kilépett a sorból és a szájába vette a tollat. Az öreg jóakaratúlag pislogott rá: «Jó róka lesz belőle», gondolta, de talán meg is mondta valahogy a farka billegetésével, mert határozottan irígykedve tekintettek rá a testvérkéi.

A helyzet egyre válságosabb lett. A kakas csapkodott, fetrengett, vonaglott, hánykolódott, de mindig kevesebb erővel. Érezte utolsó perczeinek közeledését. A róka egy-kétszer meghömpölygette első lábaival, mintegy játszott vele, aztán egyszerre megvillantak apró, éles fehér fogai és ham, egyetlen harapással elválasztá nyakát a törzsétől, aztán elugrott a vonagló holttesttől, mely fej nélkül is szaladt még egy darabkán, s a kölykeit uszította rá… ezek most is félénken közeledtek felé.

Noszty e pillanatban vette le karját a Mari derekáról, fölkapta puskáját, hogy czélba vegye az öreg rókát.

Mari remegve fogta meg a karját.

– Ne, ne; jaj, ne bántsa a szegény kicsikék mamáját… kérem.

– Mit ad, ha életben hagyom? – suttogta Feri mosolyogva.

– A sárga rózsámat a hajamból, – suttogta vissza Mari.

S már ez a suttogás oly ingerlő, oly csalogató volt, mint az örvény. A szerelmesek hangja az, – habár most csak a rókák miatt volt suttogó.

– Nem elég, nem elég, – és keze a kakashoz nyúlt.

– Hát mit akar? – kérdé rekedten, lázasan.

– Egy csókot, Mari, – lihegte Noszty.

– Nem lehet, az nem lehet, – szólt, és reszketett. – Hova gondol? Legyen esze.

– Lássuk no, mit ajánl föl a maga jószántából?

– Jaj, csak a csókot ne kívánja, mert én meghalnék szégyenletemben, – dadogta csendesen, szép fejét féloldalra hajtva, mintha el volna törve, – inkább leszek, nem bánom… a felesége.

– Oh, kis bohó! – kiáltott fel Noszty örömittasan. – Hát jól van, abba is belenyugszom.

S ezzel elhajítá magától a fegyvert, a két karjába zárta a kedves alakot, forró lehellete, feje mellén nyugodván, szinte égette s megbódítá, szemei tétova fényt lövelltek, lehajolt az arczához, kezébe vette az állát, belenézett a szép vágású ibolyaszemeibe s hirtelen megcsókolta.

Csodálatos, nem halt bele, – sőt olyan viruló lett az arcza, mint azelőtt egyszer sem, s elmenekülvén tőle, összeomlott haját igazgatva, melynek egy fonata valahogy a mellénygombba akadt meg, lesütött szemeiben alattomosan bujkáló mosolylyal fenyegette meg az igéretszegőt:

– Megálljon, erdei zsivány!… Maga Patkó!

A róka-család az eldobott puska zörejére bevonúlt a földalatti palotájába és semmi sem maradt a tisztáson az előbbi drámából, csak a szegény kakas kitépett tollazata. A fák levelei ábrándosan suttogtak. Egy hűs áram végigsuhant az erdőn. Valahol egy rigó fütytyentett. Odább az erdő mellett vezető telegraf-oszlopok egyikén egy harkály dolgozott, kopácsolt, abban a hitben, hogy bogaraknak kell lenniök az oszlopban, különben honnan lenne a zúgás? A kenyérért való küzdelem mindenütt – s a hibás kombináczió. Hát ezeknek a szegény madaraknak is vannak csalódásaik?

Különben csend volt köröskörül. Ünnepélyes, lankasztó, édes csend.

– Menjünk, – mondá Mari, ábrándosan. – Keressük meg apát.

Feri lehajolt a puskáért s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen nem is volt megtöltve.

Megindultak az erecske mentén s nézték, nézték, hogy nő, hogy szélesedik. A nap már lent járt s biborvörösre festette a páfrányok húsos leveleit s arany vásznakat teregetett ki a sűrű lombozat között. Jobbról egy lövés döreje rázta fel a csendet. Arra tartottak. A patak velök ment, zsémbelt, majd morgott. Ők pedig hallgattak.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

Tóth Mihály fölszippant valamit.

Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik czigaretta-hüvelyeket töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánynyal, midőn minden bejelentés és kopogtatás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.

– Nos? – kérdé a főispán, hivatalos ridegséggel.

Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta magát a divánon, még a lábait is fölrakta.

– Nos, megkértem Marit és igent mondott.

Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.

– Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.

Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, a mely nyitva volt.

– Malinka nincs ott, – nyugtatta meg Kopereczky – Vilma egy kicsit náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.

– Mit kért el Vilma, nem értettem?

– Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a Malinka. No de beszélj már, hogy volt, mint volt?

– Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el. Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell hozzá, a milieu, az erdő csendje, a rókák, stb. Egyszóval az erdőben voltunk tegnap, és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.

– Gratulálok, sógor. Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is végeztél?

– Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára, másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak. Az sohase árt.

– Sőt használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.

– Azért is jöttem legelsőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szives, vállald el a kérői tisztet.

– Parancsolj velem, kérlek.

– A mely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted és dülőre viheted az öreg úrnál.

– Abban igazad van.

– Mindenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell fizetnem. S azután se élhetek apanageból, mint valami nyugalmazott hivatalnok. Az öreg úrnak elég pénze hever itt Bontóvárott és egyebütt takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval te elég ügyes vagy, hogy a körülmények és az ott fujdogáló szelek szerint kivasalod a lehető legtöbbet.

– Csak bízd rám, sógor.

– Tehát rendben van?

– Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan lakzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához és mondd el neki az eset poetikus részét… A prózát majd elintézem én.

Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba ment s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg «in blumen»: «Feri beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett.» Az öreg a képviselőházban kapta meg a sürgönyt, megértette és legott vonatra ült; sőt a furcsa sürgöny tartalma a telegrafista-kisasszony révén a nagyközönség közé is kiszivárgott s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak is megtudták falujokban és másnap úgyszólván az egész úri család összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán Rekettyésen van az ügy végleges rendezése czéljából, nagy érdeklődéssel várták megérkezését és az új hireket. Feri egy csöppet sem volt ideges. «Biztos vagyok a dolgomról.» A tatár herczegnő pedig épen úgy fogta fel a dolgot, hogy a szülők roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is megmozdult az a kis húsdarab, a mely annyi bajt csinál a világban; az öregeknek unoka kell, és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a Noszty-czímer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért mesebeli királyfit, a ki zsákmányul hozta a csodálatos bül-bül madarat, melynek dalától mindnyájan megifjuhodnak. Nem tréfa az! Ő volt a család nyűge eddig s most ő lesz a nábobja, a szemefénye; a Tóth-vagyonról tömérdek szó esett.

Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, oly gyorsan nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen lesz.

A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ottmaradt, hát akkor bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan megegyeznek.

Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye hozományából. A hogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant s nem mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelből igyekeztek kitalálni az eredményt.

– Izrael vidám, – mondá a főispánné – fütyörészve jön fel a lépcsőkön.

– Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva, – figyelte meg Homlódy.

– Nagy traktában voltak, – jegyezte meg a tatár herczegnő.

Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.

– Széna vagy szalma? – kiálták négyen is, mialatt az elbizakodott Feri nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé.

– Szalmáról szó sincs, – nyilatkoztatta ki a főispán bizonyos, fontoskodással – de a széna sincsen még lekaszálva.

Egy kis lehangoltság keletkezett.

– Nem értjük!

Feri maga is meghökkent.

– Hát ne tréfálj, – mondá türelmetlenül.

– Az ördögnek tartoztam egy úttal, – folytatá Kopereczky, s az arczok még jobban kezdtek elsötétedni, – nem volt szerencsém.

– Izrael, az Istenért, megölsz bennünket, – pirongatta Vilma. – Beszélj már világosan. Ideadta Tóth a leányt, vagy nem adta?

– Nem adta, – felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal és egy kis művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a szobában – mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.

– Tehát nem is beszéltél vele?

– Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe, sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a temetésre és a családi ügyek rendezésére.

Nagy lidércznyomás alól szabadultak fel a kedélyek.

– No, hála Istennek. Akkor hát nem romlott el semmi.

– Sőt minden a lehető legfényesebben áll, – erősítette Kopereczky.

Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet és azt is kijelentette, hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez, és hogy az öreg úrnak nem volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg, kijelentette, hogy Feri neki rokonszenves és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.

Körülbelül minden arcz kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy Velkovicsot megütötte a guta. Mért épen Velkovicsot? Nem tudott inkább valaki mást megütni? Sehogysem tetszett neki, hogy épen Trencsénbe kellett utaznia Tóth úrnak.

– És miben maradtatok? – kérdé Kopereczkytől.

– Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.

– Az messze van!

Kopereczky pajkosan hunyorgatott.

– Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni s egyenkint hullottak le róla a reklik és a szoknyák…

– Utálatos vagy, Izrael! – szakította félbe a főispánné. – Sohasem nézhetek többé nyugodtan a szemeidbe, ha meggondolom, hogy milyen paráznaság lakik bennök.

– Mikor jön haza az öreg úr? – kérdezte Feri.

– Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megigértem, hogy mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket…

– Nem, az nem volna illendő, – vélte Homlódyné, – az apát be kell várni az eljegyzésre.

Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél, a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan elterjedt a városban s egymást érte a sok gratuláczió, fakgatás, kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a szerencsefiak, a kiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak ugyan, sőt új pénzeket jöttek felkinálni, persze jó kamatra, mert hiszen még levegőben lóg a tündérvár – vagyis libalábon forog (a hogy a csípős nyelvüek jegyezték meg), de a helyett özönével jöttek a kéregetők, a feltalálók, a kiknek csak épen egy pár száz forintra volna szükségük, hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s ime, itt van egy vérbeli gavallér, a ki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, a kiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek, megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zúgából is régi iskolatársak, a kiknek mind kellett valami, Klementy szerkesztő egy kis baráti kölcsönt kért, a mit lehetetlen megtagadni, már csak azért is, hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes Hymen-hírt (azért, hogy majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk maradjon a szó) csőddel fenyegettek a pesti hitelezői s kapóra jött a dinnye-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet. Ferivel egy tizezer forintos váltót iratott alá, melyre most már Kopereczky is alákanyarította a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész dolog s minden eddigi pénze elúszik. Ment hát Kopereczky is a pénze után.

Ferinek szintén ki kellett magát húznia, hirtelen megvette a Topsich gróf négy fekete lovát s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket. Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg türhető állapotokat tud teremteni. És hát csak hadd maradjon, nem hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a tatár herczegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej de más világ az ezeknél a nagy uraknál! Ott a kanalak és kések is máskép csörögnek, mint közönséges helyen.

Azontúl is majd minden nap átment Feri Rekettyésre, a mikor pedig nem mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet vive-hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem érkezett meg.

Két hét is elmult, a júliusi nagy hőségek beütöttek és Tóth még mindig nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna mennie, de napról-napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez – s azután megy a császárfürdőbe a rheumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy Zemplénmegyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát ezt az alkalmat nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az önkénytes árverésen nemes állatokhoz, a melyekben Mari is örömét fogja találni; a vasuton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a Balatonon dangubáló yachtja és hogy most épen meg van szorulva, vesztett a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a yacht új szeget ütött a fejébe.

Terringette, egy yacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne ide-oda őgyelegni a Balatonon saját yachton! Ilyet még egyetlen Noszty sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt s a zempléni árverés helyett neki vágott a dunántúli útnak Siófokra.

Hogy im távol volt Feri, most már épen semmit se tudott Kopereczky Tóth úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, ha megjött-e már Tóth Mihály vagy sem, a mi aztán meg is történt, de mindig az, hogy még nem érkezett meg.

Még az ágyban feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüst tálczán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb s bosszúsan dobta a padlóra; a szokásos jelentés volt benne az állomásfőnöktől: «Tóth Mihály ma sem érkezett meg», majd a névjegy után nyult, azon meg az volt írva: «Tóth Mihály.»

– Ő maga van itt? – csodálkozott a főispán.

– Ő maga!

Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.

– Vezesd be hamar az elfogadó szobába s vigyél be szivart és cognacot. Mondd, hogy öt percz alatt rendelkezésére állok.

De még talán annyi se telt el, már felöltözött s szaladt be Tóth Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe s megrázva azt, hogy szinte ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.

– Isten hozta, Isten hozta, kedves bátyám. No ez igazán nagy meglepetés. Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje a szamár még ma is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az emberekben megbízni.

– Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen, egyenest ide jöttem a mai reggeli vonattal.

– Úgy? Hát foglaljon helyet kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha karszékbe…

De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, a hogy a látogató szokott a szivélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arczán mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a meleg kézszorítást is mintegy huzódozva fogadta, mint a kinek valami bankóból tévedésből többet adnak ki, mint a mennyi jár.

– Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem…

– Kezdheti, a hol tetszik, kedves Tóth bácsi és nem is olyan különös már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő, azért kerestem fel a multkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya és hess, elröpül a fészekből. De hát mért nem ül le, Tóth bácsi?

– Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen épen azért jöttem, mert a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat és arról is értesített, hogy újolag készül hozzám bizonyos ügyben.

– Hát az csak természetes, – szólt Kopereczky, a kezeit dörzsölve.

– Meg akartam előzni és otthon ki sem szállva, egyenesen ide jöttem Trencsénből.

– Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kimélni, de ezzel rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.

Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; épen ilyenforma kiméletes kifejezést keresett szűk szótárában.

– «Ebből kifolyólag», méltóztatott mondani. Ez az, a mi engem aggasztott. Ettől akartam megkimélni méltóságodat, mivelhogy…

– Nem értem önt?

– Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi – mondta Tóth Mihály szeliden, egyszerüen.

– Melyik dologból?

– A melyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.

– Én a Noszty sógorom ügyét értem – lihegte Kopereczky izgatottan.

– Én is – felelte Tóth Mihály. – Nem akarom azt a színt adni a dolognak, hogy a főispán úr, illetve a szolgabiró úr kosarat kapott, hát arra jöttem kérni, ne méltóztassék engem e miatt fölkeresni s különösen kegyeskednék oda hatni a szolgabiró úrnál, hogy a leányomat, kinek bizonynyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl mint lovagias úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.

Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis asztalkák közöl egyet.

– Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik?

– A mit egy becsületes apának kell cselekedni.

– Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?

– Én semmitől se félek.

– Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a Noszty szándékát.

– Ez akkor volt; most máskép határoztam.

– Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt s boldogtalanná teszi ezt a kedves teremtést.

– Azt is meggondoltam.

– De legalább az okot mondja meg.

– Nem szándékozom az okot megmondani.

Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem birta már magát türtöztetni. A csengetyűhöz rohant s olyat rántott rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbeborult szemekkel dobta a padlóra Tóth úr elé:

– Vigyázzon Tóth, vigyázzon! – rikácsolta. – A sógorom nem hagyja ezt annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.