A tizenötödik század vége felé, hogy az ozman félhold állandó helyet vert magának Európa csillagzatai közt, élt a török birodalomban egy jámbor dervis, a kit neveztek Hadzsi Begtasnak.
A hogy a megalapult birodalom túlömlő hadseregei eláraszták a körülfekvő keresztyén tartományokat, Hadzsi Begtas mindenütt járt, a diadalmas hadseregekkel, időközben pedig koldulgatott az országban és alkalmas összeg pénzt kiharácsolt a török nagyoktól, vagy a zsákmányosztályt pazarló katonáktól.
Mire való volt a jámbor dervisnek e sok pénzt összegyűjteni s fárasztani magát a Feketetengertől az Adriai tengerig, holott elülhetne naphosszant a Kaába ajtajában, mely a próféta sírjára nyomtatott kőnek neve, s ott hosszú olvasójáról számlálhatná Allah kilencz tulajdonságait, a mi nem igen fáradságos munka, s kapna érte zarándokoktól ételt, italt és gazdag alamizsnát?
Hadzsi Begtas nagy munkát vállalt magára. A török hadseregekkel együtt járva, midőn azok valamely keresztyén helységet megleptek, midőn a lakosságot levágták s a foglyokat szőrkötelekre fűzték, a dervis odavegyült a vérengző hadak közé s ha meglátta, hogy valamely vad baskir vagy kurd csatár az elhajtott anyja után síró gyermeket a falhoz vágni készül, megfogá kezét, elvevé tőle a gyermeket, palástjával betakarta, megcsókolgatá és elvivé magával; és így ment elébb tovább, úgy hogy néha egész csoport gyermeket vitt el magával, kik mind hosszú lebernyeg palástja alá voltak bujtatva, a hol nem bánthatta őket senki, sőt gyakran még pólyázott csecsemőt is hozott ölében; azzal ugyan szerették volna tudni, hogy mire megy?
Később kihirdette, hogy valaki egy fogoly gyermeket visz neki, fejenkint mindenikért egy ezüst dinárt ád; az ugyan kevés pénz, de mikor a gyermekfélének épen nincsen ára; a vásáron az embernek is csak a nagyja kelendő. Számtalan gyermeket hordtak össze a jámbor dervisnek.
Ő azokat mind elhordta magával Drinápoly mellett fekvő mecsetjébe; a népek nevették és azzal gúnyolták, hogy tán kertet csinál belőlük.
Hadzsi Begtas elfogadá a gúnyt és nevezé a gyermekeket Begtas kertje virágainak és ezt a nevet a késő századok is fentarták.
A fiatal csemetéket, kik közül a legidősebbek hat-hét évesek lehettek, Hadzsi éveken át nevelte fáradatlanul, megtanítá őket az Alkoránra, megismerteté velök ama menyei gyönyöröket, miket a próféta az igaz hitben elhunytaknak igér, s a mellett hozzá szoktatá őket a földi sanyaruságokhoz.
Legtöbben e gyermekek közül nem ismertek sem apát, sem anyát, a ki ismerte is, elfeledte mire felnőtt; semmi családi szeretet nem köté őket a világhoz, de annál több egymáshoz, ők csak társaikat tanulták szeretni, s valamennyi egy apát ismert, az öreg Begtast; az ő szava szent volt előttük.
A mellett erős munka, folytonos fegyvergyakorlat, úszás, birkózás között teltek le napjaik, a tizenkét éves ifju már képes volt közülök megküzdeni más felnőtt férfiakkal és serdült korában egy-egy Sámson volt mindenik.
Ez időben sok veszteséget szenvedtek az ozmanlik a keresztyének fegyverei által. Főerejük jobbára lovasságból állott, mert a töméntelen gyalog gyülevészből tíz sem tett egyet az európai rendes, pánczélos, tömegbe zárt gyalog hadsorok előtt s várak ostromainál csak arra volt jó, hogy a sánczárkokat hulláival betemesse az utána jövő vitézebbek előtt.
Ekkor, mintegy varázsszóra, egy kisded gyalogcsapat jelent meg a harczmezőn, öltözetük egészen különböző a többiekétől; fejükön magas, előregörbülő kuka, lengő fekete kakastollakkal, dolmánjuk himzéstelen kék szövet; salavárijaik csak térdig értek, azon alul az egész lábszár fedetlen; minden fegyverzetük egyedül egy széles görbe kard, ellentétben a többi török hadakkal, kik annyiféle fegyvert hordtak magukon, mintha tíz kézzel kellene hadakozniok.
Senkisem ismerte a fiukat; mind ifjak voltak még, nem keveredtek a többi csapatok közé, nem veték magukat alá a főhadvezérnek s nem kértek zsoldot senkitől.
Hanem a legelső ütközetben megmutatták, hogy kicsodák. Egy várat kelle megostromolni, melyet széles folyam vize védett elől. Az idegen ifjak fogaik köze szorítva széles kardjaikat, átúsztak a vizen, tűzben lángban felhatoltak a bástyákra, s a legelső lófarkas félholdat ők tűzték ki a toronyba.
Ezek voltak Begtas kertjének virágai.
Az első csatában meg volt alapítva a vén dervis által nevelt ifju csapat híre, s míg a második hadjárat elé került, akkorra már Hadzsi Begtas számtalan kolostor főnöke volt, melyeknek alárendelt papjait Begtas szerzeteseknek nevezték, s ezek alakítottak, egyenesen a szultán parancsára, elfogott keresztyén gyermekekből egy új gyalog hadsereget, mely vitézsége hírével majdan a fél világot betölté.
Ezek voltak a jeni cserik (új katonák), mely név később «janicsárokká» alakult. De még századok mulva is, ha büszkeséggel akart szólani a janicsár bajnok, magát «Begtas kertje virágának» nevezte.
Sok dicső név virágzott fel századok lefolyta alatt e kertben, a szultánok hatalma az ő vállaikon nyugodott, s ha ők lerázták a szultánt vállaikról, le kellett annak esni onnan; a milyen erős szolgái, olyan erős zsarnokai voltak az uralkodónak; vitézségük gyakran aratott győzelmet, de nyakasságuk számtalanszor eltépte a már kész diadalt; hatalmuk nőttével elbizottságuk is nőtt, nem a szultánok, nem a vezérek parancsoltak többé nekik, hanem ők a szultánok és vezéreknek s ha a fellázadt odzsák kitüzték az Atmeidánon az üstöket, zendülésük jeleit, remegve kérdezék a szerályban, mivel kivánják azokat megtöltetni, s könnyebben lélekzett az egész diván, ha az volt a felelet, hogy aranynyal és nem az volt, hogy vérrel: a vezérek vérével. S midőn a nagy Bajrám után kioszták a piláfot, megrakva a veszélyes üstöket a végzetviselő riskásás juhhússal, remegve nézett szét a szultán, mint fogják azt elkölteni a méltóságos janicsárok? ha mohón elkapkodták, az örömjel volt, de ha csak finyásan nyultak hozzá, ekkor futott a szultán szerályába és bezárkózott háremhölgyei közé, mert bizonyos volt, hogy a janicsár urak neheztelnek, s jó volt, ha e neheztelésüket csak az által érezteték, hogy aznap egy-egy városnegyedet hamuvá égettek.
Két szultán akará e veszélyes kétélű fegyvert ketté törni, mely a hány sebet ütött kívül, annyit vágott az ország belsején; de a janicsárok bűvszerű hatalma annyira bele volt már a nép lelkébe szőve, oltva, hogy mindkét uralkodó elveszett a merész kísérletben. Ozmán szultánt a szerályból hurczolták elő, s hátrafelé fordított arczczal sánta szamárra ülteték, úgy hordozák végig a városon s végre bezárták a fatális héttoronyba, melyben a török uralkodók és rokonaik szoktak elfeledve, elevenen eltemetve meghalni. Második Mahmud atyja, Szelim pedig a lázadók kardcsapásai alatt húnyt el, és az a kard még éles volt és azok a kezek még erősek, melyek őt megölték, a midőn fia a trónon ült, mely egy szultán alatt sem ingadozott annyira, mint ő alatta.
A hatalmas janicsárhadtest csak bűneiben, csak nagyszerű hibáiban élt még ekkor, a régi dicsőség nem lett többé új; egy század óta folyvást csorbát szenvedtek fegyvereik az európai rendszeres hadtudomány túlnyomó összecsapásai alatt.
Begtas kertjének virágait nagyon megviselék az idők; a dicsőség hímes szirmai lehullottak már róluk, csak a tövisek maradtak még meg, ezek sem voltak pedig többé a vitéz csipkebokor tövisei, melyek a kert határait ellenség betörésétől védik, hanem a csalán tüskéi, melyek a gyomláló kertész kezeit összecsipkedik.
Semmi vagyon, semmi élet nem volt tőlük többé biztos; a szultán maga legveszélyesebb helyen volt, midőn trónján ült, s a vezérek, az ország legfőbb hivatalnokai mindennap remeghettek életükért, a janicsárok zajgása egy örökké visszatérő betegség volt az ország minden ereiben, mely mérges kelevényekkel tetézte az egykor hatalmas birodalmat.
A diván tanácskozásai az ő ordításaik alatt történtek, s a félelem más tanácsot adott a kupolyteremben ülő palotauraknak, mint a meggyőződés.
A janicsárok fenyegetései kényszeríték Mahmudot, Ali basát fegyverrel támadni meg, s íme midőn Ali lángba borítá az országot, akkor felszólítá a szultán a janicsárokat, hogy siessenek az ellenséget leküzdeni és ők azt felelték, hogy nem tartoznak másként harczolni, mint ha a szultán maga vezeti őket.
E helyett Stambul falai közt kezdtek háborút; valahányszor egy vesztett csata híre érkezett a fővárosba, a janicsárok mindannyiszor a védtelen görögöket rohanták meg, s ezerenkint gyilkolák le.
Távol Ázsiából, az ország legvadabb vidékeiről előjöttek a Begtas papok s halált, pusztulást hirdettek a mecsetekben a görögök fejére, s maguk ragadták kezükbe a fáklyát, úgy rohantak az őrjöngő janicsárok élén Bujukdere és Péra és Galata ellen, mely városnegyedeket a görögök lakták, s mindennap döngeték buzogányaikkal a szerály kapuit, új meg új halálitéleteket követelve a hét toronyba zárt fogoly görögök ellen. A szultán hivatalnokai remegve irták alá a követelt itéleteket, s százankint hullott az áldozat s midőn az orosz követ, Sztroganoff, tiltakozott a mészárlások ellen, az ő palotájára rohantak a janicsárok s ajtaján, ablakain belövöldöztek; – ez lett később csirája azon hosszú háborúnak, mely megrendíté a birodalmat, de melynek a janicsárok kezdetét sem érheték meg…
… Mahmud a császári palota tetejéről nézte a pusztulást, Stambulnak és birodalmának pusztulását és nem látott segélyt sehonnan, nem látott semmit, mint őseinek szomorú példáját s birodalma elenyésztét, s midőn első szülötte, a nyolcz éves Abdul Medzsid fejét simogatá, elgondolá magában: ez már nem fog trónon ülni, ez már nem lesz uralkodó, miként ősei voltak; nem fog parancsolni a fél világnak, mint Omár minden utódai, hanem bujdosni fog a világban, idegen népek szolgája, miként bujdosott a világban Dzsem, a kit századok előtt elűztek!
Milyen szomorú a szultán élete!
Mit ér, ha a föld paradicsomai nyitva vannak előtte, ha maga az élet be van zárva? mit ér neki Istennek lenni, ha nem lehet ember? A szultán soha sem ismeri testvéreit; korán, még gyermekéveikben, elzárják az utóbb szülötteket a héttoronyba, az elsőszülött velök nem találkozhatik, hanemha a trón lépcsőjén, midőn a lázadó janicsárok kihoznak egyet a börtönből, hogy őt zárják be helyette, s amazt emeljék a trónra. A szultánnak nem lehet neje, csak kedvencznői vannak, százan, ezeren, a mennyit akar, s köztük csak az a különbség, a mit némely nő szépsége, vagy a vakeset, mely gyermekkel áldja meg, hoz számukra és egyik sem tartatik jobbnak, mint a másik, s egynek sem hivatása, hogy férjét szeresse, elég ha gyönyörrel szolgál neki. Ha aggodalma, ha bánata van a padisáhnak, senki sincs körüle, a kivel azt közölje, úgy járhat végig háremében, mintha egy üvegkertben járna, melynek virágai mind oly szépek, mind oly mosolygók, de miknek hiába mondja el bánatát, aggodalmait, mert nem értik, mert nem törődnek vele; s tán ha azt mondaná nekik, hogy a világ négy részéből hatalmas ellenségek jőnek Stambul ellen, még itt-ott egy-egy vágyó sóhajt is hallana; ki feledni nem tudott, egy-egy rablott szűz lehet ott, titkos örömmel gondol arra a boldog órára, midőn megzördül a kéz a háremajtón, mely annak zárjait feltöri, s visszaadja a szép napvilágos szabadságot.
Szolgaalázat, nem egyéb, mely a nagy úr előtt térdel; félelem, nem szeretet, mely őt fogadja. Kihez forduljon hát, midőn az ő szivét is körülfogja azon szorongó indulat, mely a hatalmasokkal tudatja, hogy ők is csak emberek: a félelem?
Egyetlen öröme volt Mahmudnak nyolcz éves fia; ezt nagyanyja nevelte, a még akkor alig negyven éves szultána Valideh, egy Francziaországban nevelt európai míveltségű hölgy, kihez az ifju herczeg nagyon ragaszkodék s tőle nyeré mindazon vágyakat és nemes ösztönöket, miknek befolyása alatt harmincz évvel később új élet támadt Törökországban.
A szultána Valideh úgy akarta unokáját nevelni, hogy az egykor méltán foglalhasson helyet Európa többi uralkodói közt, korszerű ismeretek, nemesebb elvek magvait ülteté szivébe, s gyakran elhallgatá a szultán kis fia bölcs beszédeit, a mint őt térdein ringatá, s míg arcza mosolygott reá, szíve aggódva dobogott, nehogy valaki odakünn megtudja azt!
Az ó-török párt minden szavára figyelt a szultánnak, s jobban kellett félnie egy Begtas szerzetes mutatóujjától, mint a legjobb görög hős fegyveres kezétől; ha valaki meg találta volna tudni az ulemák közül, hogy az ifju trónörökös más könyvek tudományaira hallgat, mint az alkoránéira, melyben minden világi bölcseség benfoglaltatik, képesek lettek volna a janicsárokat a szerály ellen lázítani, s megölni az uralkodót és gyermekét.
Még nagyon friss emlékezetben volt Szidi Achmet emléke, ki a főulemák egyike, a Sófia mecset imámja volt, s midőn a közelebbi években Katalin czárné seregei és diplomatái csatát csatára nyertek az ozmanoktól mind a harczmezőn, mind a szerződések terén, e szerencsétlen imám azt tanácsolá a divánban, hogy a keresztyének fortélyainak kiismerése végett tanulmányozni kellene a török diplomatáknak a bibliát; akként okoskodván, hogy valamint a mozlemin bölcsek mind a hadviselésre, mind a státusbölcsészetre az Alkoránból szedik tudományaikat, hasonlóul a keresztyének a bibliából tanulják azt, s ennek ismeretével a keresztyének minden tudománya elsajátítható;9) de e tanácsért keserűen meglakolt a jóakaratú ulema, mert száműzetett Chioszba, s ott csekély vétség miatt rangjából letétetve, minthogy ulemát fegyverrel kivégezni nem szabad, az ottani basa által nagy kőmozsárba tétetett, s úgy zúzatott össze, félelmes intésül mindenkinek, a kinek eszébe jutna bár csak egy követ is megmozdítani a régi ozmán alkotmányból.
Midőn Smyrnából elindult a derék Argyrocantharidesz Leonidász, egyikén legszebb hajóinak, valami kis baj érte az úton.
Hajóját, mely festett bőröket szállított volna Stambulba, fele úton zivatar fogta elő, mely elverte a seleuciai partokig, ott sötét éjszaka közepén rávetette egy zátonyra, melyről reggelig nem birtak megszabadulni, s a mint szürkületkor világosulni kezde a táj, akkor tünt fel a kereskedő előtt a kellemetlen állapot, melybe hajója jönni talált, daczára szent Procopiusnak és szent Demeternek, a kik igen szépen voltak kétfelől a hajó mellényére festve. Az egész jármű féloldalra volt már dőlve, s azt az oldalt, mely a hullám felé volt fordulva, minden perczben összetöréssel fenyegette a tajtékzó vízroham, olykor-olykor keresztülcsapva a födélzeten, melyről minden árbocz és vitorla szépen le volt már tördelve; a hajó pántjai kezdtek szétmenni eresztékeikből, recsegve, ropogva minden újabb hullámtaszításnál; s ha szomorú volt a hajó sorsa a zátonyon, még szomorúbbá kellett lennie, ha onnan leszabadul, mert előtte a seleuciai partok szirtei állanak, miknek meredek falát oly dühvel korbácsolja a fellázadt tenger, hogy a megtörő hullám néha húsz öl magasra felcsap oldalukon. Ide szép volna valami hajóval jutni.
A jámbor kereskedő nagyon sajnálta sorsát, sajnálta azt a szép hajót, mely a világ minden szineivel szép tarkára ki volt festve, sajnálta azt a sok szép kecskebőrt, melyből egyetlen köteget sem engedett volna kivetni a tengerbe könnyebbülés végett; inkább sülyedjen el valamennyi; sajnálta magát is, ilyen szépen kezdődő év elején a tengerbe levén kénytelen fulladni; de a mit hajójánál, bőreinél és saját életénél jobban sajnált, az a két cserkeszgyermek volt, a drága szép fiu és leány, Thomár és Milieva, a kik megértek ez idő szerint kiki tízezer aranyat, azért pedig Leonidász saját bőrét is odaadná.
A két gyermeket épen nagy reményekkel szállítá Stambulba; festett bőr csak mellékes dolog volt, s íme czélja végénél érte utol Kasi Mollah átka.
Két dereglyét legénységgel megrakva elindíta a part felé, hogy kötelet vontassanak odáig; mindkét dereglyét szeme láttára zúzta össze a habtorlat a meredek sziklafalon, s a kalmárnak nem maradt hátra egyéb, mint elveszni ott a zátonyon.
Egyik hullám a másik után sűlyeszté mélyebbre a roncsot; a kik még rajta voltak, kezeiket tördelve imádkoztak, vagy káromkodtak, kinek mint véralkata hozta magával.
Cselekedte mind a kettőt Leonidász: imádkozott és káromkodott és pedig vegyesen, s úgy látszott, hogy egyik sem válik hasznára.
A két gyermek pedig egymást átölelve ült az árbocz tört oszlopa mellett s gyönyörködni látszék a felséges zivatarban.
Semmi félelem sem látszott arczaikon; ez a bömbölő szél, ezek a tajtékot túró hullámok nekik kedves mulatságot látszottak nyujtani, a fehér és fekete vészmadarak, ráülve a tornyosuló habra, ott uszkáltak a veszendő hajó körül, vígan csapkodva szárnyaikkal a vizet. Ejh be jó dolguk van a sirályoknak!
A két gyermek régóta összebeszélt már, hogy a mint a hajó elmerül, ők a vízbe fogják magukat vetni és kiúsznak a partra. Hisz az nekik gyönyörűség lesz.
A kalmár kétségbeesve rohant oda hozzájuk és átölelve őket két karjával, felkiálta keservvel az égre:
– Tízezer arany! irgalmas menyország!
A gyermekek azt hivék, hogy a kalmár félelmében megtébolyodott s vigasztalták őt jó szavakkal:
– Ne búsulj jó nevelő apánk, nem veszünk mi itten, s téged sem hagyunk el! mihelyt a hajó elmerül, kiúszunk innen a partig; tudunk mindketten jól hullámokat hasítani erős karral, te pedig fogózzál öveinkbe, s velünk együtt megmenekülsz.
A kalmár összecsókolá a két kedves gyermeket, megölelgetve őket gyöngéden; egy óra mulva a szép hajó utolsó deszkája is elvált a többitől, a szétbomlott gerendákon erre arra kapaszkodva hányódott-vetődött a hajótörést szenvedett nép, nagyobb részét eltemette a hab, vagy oda verte a kemény sziklákhoz, vagy behajtotta a sík tengerbe; csak hárman menekültek meg: a két gyermek és a kalmár.
Leonidász öveikbe kapaszkodva engedé magát vontatni a vizek között; legelső volt Thomár, ki a tajtékzó hab által magasra kiemelve, megpillantá azt a sziklát, melyen egy utána jövő habtorlat össze fogta volna zúzni, s azzal ellesve a helyes pillanatot, hirtelen megragadá a szikla tövében hosszan lelógó fagyökereket, s mindhármukat erőszakosan felhúzta oda. A hab keresztülhömpölygött rajtuk, egy perczig mély víz alá temetve őket, a következő pillanatban visszaomlott a hullám s ők a sziklaparton voltak.
A kalmár nem volt sem élő, sem halott, úgy kellett őt a gyermekeknek a földön tova hurczolni, nehogy az újra visszatérő hab ismét a tengerbe sodorja őket; csak akkor pihentek meg, midőn egy sziklahasadékhoz érve, ott végre biztosítva látták életüket; itt is minden perczben elborítá ugyan őket a víz, mely torony-magasságban fecskendezett fel az ellenálló sziklaparton, de súlyával mégsem érte őket.
Késő estig ott kellett összeszorulva maradniok, sem előre, sem hátra nem volt menekvés, s csak úgy irigykedve nézkedtek fel a hojszákra, melyek este felé hosszú sorban ültek le a sziklák párkányain, hová nekik nem lehetett menni.
Alkonyatra azonban elcsöndesült a vész, a tenger lelohadt, elsimult s az a hely, hová a hajótöröttek menekülének, három ölnyire emelkedék ki a tenger szine felett.
Ekkor tekinthetének csak széjjel; a part gerendákkal és elzúzott hullákkal volt fedve, a szép hajóból és gazdag terhéből csak a halottakat és a romokat okádta ki a tenger.
De a kalmár nem volt kétségbeesve. Letérdelteté maga mellé a két gyermeket, maga kettőjük között térdepelt és imádkoztatá őket háladatosan az éghez a csodás megszabadulásért, s aztán kebléhez ölelve, könyekkel szemeiben rebegé:
– Mit bánom én, hogy hajóm elveszett és kelméim elmerültek, csakhogy ti megmaradtatok nekem, én drága szülötteim, ez nekem elég vigasztalás.
Igazat is mondott a derék kalmár, mert csak eljuthasson Stambulba, azért a két gyermekért kap annyit, a mennyin hajót és árúkat vásárolhat, kétszer többet, mint a mennyit a tengerben hagyott.
De az volt most a nehezebb kérdés: hogyan elmenni innen e helyről valamerre, a hol emberek laknak? E vészes partokat messze kerüli minden hajós, nincs is mit keresnie e helyen, még csak halászok sem hajtják ennyire bárkáikat, s a menekvőkre vizbefulás helyett közeleg az éhhalál.
E szomorú helyzetben egyszerre úgy tetszett a menekülteknek, mintha nem messze emberhangokat hallanának, még pedig élénk szóváltást, férfias mély beszédet.
A két gyermek megörült, gondolván: jó emberek vannak itt közel, de a kalmár megrettent, azt gondolva: hátha rablók?
Thomár azt mondá testvérének, hogy csak maradjon ott Leonidászszal, majd ő azalatt utána megy a beszélő hangnak és megtudja, kik laknak ott.
A bátor fiu egyik szikláról a másikra kapaszkodva, megkerülé a kőszálat, mely mögé el voltak rejtve, s a mint annak túlsó oldalára jutott, egy tág barlang ürege sötétlett előtte, afonyabokrokkal félig eltakarva. Hihetőleg onnan jött a beszéd, de sem közelebb, sem távolabb nem látott emberi lényt, sem emberek nyomait a földön; a barlang elejét buja zöld moha lepte, melyben a lépés nem hagy nyomot.
Thomár bekiáltott a barlangba, s hogy onnan szó nem jött vissza, bátran bement, lassan előbbre haladt; bement egész annyira, mennyire a külvilágosság behatott, s miután ott sem felelt hangos kiáltozásaira senki, ismét visszatért s ugyanazon az úton, melyen jött, megkerülte a sziklát, elmondva a kalmárnak, hogy embereket ugyan nem talált, hanem egy barlangra akadt, mely legalább éji szállásnak elég jó lesz.
A hallott beszédet csalódásnak tartották.
Azzal egyenkint átsegíték egymást a sziklán s a barlangba jutottak.
Milieva alig tekinte szét abban, midőn örvendve kiálta fel:
– Nézzed Thomár, itt két láda van a bokrok között.
Valóban két deszkamálha volt ott és Thomár csodálkozott, hogy azokat ő még nem látta.
Bizonyosan a tenger veté azokat oda, valami korábbi összetört hajóból.
Az egyik láda nagyon hasonlított azokhoz, minőkben a hajósok a kétszersültet tartják, a másiknak pedig külső alakja elárulá a pecsétes borokat tartó edényt.
Ha még használhatók volnának!
Egyszerre hozzáfogtak fölnyitásukhoz s mily nagy volt bámulatuk, midőn a fölnyitott ládában nemcsak hogy penészes nem volt a kétszersült, hanem egészen száraz és ép, mintha csak most hozták volna azt oda; a másik ládában szintén egy üveg sem volt összetörve, vagy kipattanva, mind szépen polyva közé takarva álltak ott.
A menekülteknek nem volt sok okuk azon töprenkedni, hogy ki és miért hagyta ott ezen dolgokat? Nehéz volna valakiről föltenni, ki három napig hányatott a tengeren s azalatt nem evett és nem ivott, miszerint az egy véletlenül megtalált kenyeresláda és boros üvegek előtt elébb megolvassa az Alkoránt, hogy mit parancsol az hasonló esetekről? s vajjon nem tiltja-e tisztességes müzülmánnak, hogy azokból egyék és igyék?
A gyermekek elfeledék nyomban a kiállott veszélyt, s az első pohár bor után fáradságtól elnyomva eldűltek a puha ágyon, a mit a természet mohából vetett számukra; Leonidász még fenmaradt, czélszerűnek találván sorra kóstolni az ingyen borokat, minek következtében vége felé olyan jól kiválasztotta, hogy hová feküdjék, miszerint a feje volt lefelé, a lábai pedig magasan. Így aludtak szépen mind a hárman.
Ekkor újra hallatszottak az emberhangok a barlang távolában, s nemsokára előtünt a sötét űrből hat ősz, halvány arczú férfi. A melyik legelül jött, volt a legvénebb, fehér szakála övén alul ért, s szája nem látszott bajuszától és szemei a fehér szemöldöktől.
Azon omarita szerzetesek voltak ezek, kiket fogadásuk a legirtózatosabb nélkülözésre kötelezett, a napvilág megtagadására. Örök sötétségbe vonulva egy hosszú éjszakává tevék az életet, Allah dicsőségére, és soha a nappal nem látta őket a föld felett.
Már jól elhaladt az éj, midőn a hat omarita kijött az alvókhoz, s míg öten hallgatva álltak körül, a hatodik, azzal a hosszú rezgő ősz szakállal, lehajolt a gyermekekhez és megnézve arczaikat figyelmesen az éjjeli sötétnél, melyet csak alig enyhített néhány fellegbujkáló csillag világa, halkan suttogá társainak:
– Ők azok.
Azzal hüvelykujját hegyével lefelé fordítva, Thomár fejelágyára tartá; mind a hatan hallgatóztak figyelmesen. Az alvó fiu keble nyugtalanul kezde lihegni, kezeit ökölre szorítá, arcza hevült, ajkai dagadtak; az ősz férfi ekkor homlokára látszott lehelni, mintha valamit sugdosna, s erre megszólalt álmában a fiu, érthető erős hangon mondva:
– Karddal! Ágyúval! Fegyverrel!
A férfiak fejeiket csóválták, mutatva, hogy helybenhagyják a mondást.
Erre a másik gyermekhez hajlott a vén, s öt ujját nehányszor végighúzá annak arczán; a leányka keble szemlátomást emelkedék, a mint az ősz arczára hajolt és rálehelt, felkiálta hevesen, parancsolóan:
– Térdre előttem!
Az omariták ezzel összesúgtak, s ketten vállaikra emelve egyet-egyet az alvók közül, bevitték őket a barlang mélyébe.
E barlang torkolata volt amaz emlékezetes alagút, melynek túlsó kijárása a seleuciai völgyben végződik, fél mérföldnyire a tengertől, egy terméketlen, kietlen puszta völgyben.
Az omariták szövétnek nélkül jártak-keltek a sötét üregben, mint a vak, ki nem téved el az utczák tekervényein, bár azokat nem látja. A három alvó bűvös italt ivott, mely nem engedé, hogy fölébredjenek; a férfiak egész a túlsó nyilásig vivék őket vállaikon, s ott letevék ismét a mohára, azon helyen, a hová a napvilág be szokott járni.
Késő reggel volt már, midőn legelébb a két gyermek fölébredt. Egyszerre nyiták fel szemeiket, s első dolguk volt egymást megölelni, megcsókolni.
Felránczigálták azután a kalmárt is, s kitörülve szemeiből az álmot, elkezdék neki gyermekszokás szerint elmondani, mit álmodtak.
– Ah, mi szépet álmodtam, szólt Thomár, s még most is szikráztak bele szemei, – a szultán mellett állottam, ki vállaimra támaszkodék. Előttünk és körülöttünk lázongó sokaság ordított, a szultán halvány volt és bús. Oda fordult hozzám, felsóhajtva: mivel engeszteljük meg e felháborodott tengert? Én sokáig nem birtam szólani, mintha valami nyomta volna mellemet, nehéz, mint a hegy; míg egyszerre kiszabadult ajkaimon a szó, és kiálték: «karddal, ágyúval, fegyverrel!» És azután a padisah saját kardját köté oldalomra, s én berohantam az ordító tömegek közé és vágtam, vágtam őket, mígnem elfogytak és utoljára egy learatott mező volt előttem, melyen nem volt egyéb, mint holttestek.
– Bolond álom biz az, minek ettél az este olyan sokat? szólt reá Leonidász. Erre Milieva mondá el álmát.
– A bor zavart meg engem is. Előttem is lázadó tömegek jelentek meg, és nekem úgy tetszett, mintha akkor nem leány lettem volna, hanem fiu. Minden oldalról ellenem rohantak dühöngve, és nem féltem tőlük! midőn közel értek hozzám, büszkén kiálték reájok: «Térdre előttem! Én vagyok a szultán fia!» És elcsendesedtek mind.
A kalmár kaczagott a megfulladásig ez álom felett. Ki álmodhatna ily bohóságokat más, mint gyermek?
– Pedig azt állítják hazámban, szólt Thomár komoly arczczal, hogy a hol valaki először hál, azon a helyen látott álmai beteljesülnek.
– No azt szépen megköszönném, mondá a kalmár, engemet álmomban Szalonikiben felakasztottak, még pedig lábamnál fogva, a fejemmel lefelé.
Ezzel kiküldé a kalmár a fiut a barlangból:
– Nézd meg gyermekem: elcsendesült-e már a tenger, s nem közelít-e valahonnan hajó?
Thomár szót fogadott, kiment a barlangból, s bámulva kiáltá el magát:
– Nézd, nevelő apám! nem hogy hajó volna itten, de még a tenger is eltünt, csak a feneke maradt itt.
Valóban, az előtte terülő vidék elég kopár volt arra, hogy tenger-fenéknek nézhesse.
Leonidász tréfának vette a fiu szavait és nem mulatott rajtok.
– Máskorra tartsd elmésségedet fiam és törüld ki szemeidet s nézz jobban.
Erre Milieva is kiszaladt Thomár után s odaérve, összecsapta kezeit, gyermeteg csodálkozással kiáltva:
– A tenger elfutott előlünk!
Már ekkor a kalmár is fölkelt helyéből, kilépett a barlangból, s alig akart hinni szemeinek, midőn a sivatag kősziklás vidéket látta maga előtt, melyet még csak a harmatcsepp sem látott, nem hogy a tenger!
– Csodák számára tartott meg bennünket az Isten! sóhajta fel a kereskedő. Látni való volt, hogy egészen más helyen vannak, mint a hol lefeküdtek.
– Bizonyosan a Kaf hegyi tündérek hoztak ide bennünket, monda Milieva.
– Úgy van, tündérek voltak, állítá Leonidász, körültapogatva tüszőjét és érezve, hogy gyémántjai benne vannak. Ha nem tündérek lettek volna, a gyémántokat bizonyosan megkeresték volna ottan.
Most csak az volt még a megtudandó: van-e és merre van kijárás a sivatagból? A legnagyobb aggodalom elenyészett, a tengerparton veszhetés félelme, a száraz földön könnyebben találni menekülést.
Rövid keresés után egyszerre lábnyomokat találtak a homokban, e nyomok egész a völgytorkolatig elvezeték őket. A nagy cochenilla kaktusok erdőként lepték el a sziklákat, s az aszu gyöpön egy-egy szelid kecske látszott legelészni.
Nemsokára a pásztorra is ráakadtak.
Leonidász inkább megijedt, mint megörült az izmos, marczona alak láttára, ki a mint észrevevé őket, szemközt jött reájok, s durva hangon megszólítá őket.
– Ti vagytok azon hajótörésből menekvők, a kik az éjjel itt a dzsin barlangjában aludtatok?
– Dzsin? mondá magában Leonidász. Gonosz lélek lehetett az.
A gyermekek bátran merték a kérdést igenleni, s kérték a pásztort, hogy igazítsa őket útba, valami lakott táj felé.
– Csak menjetek itt a völgyszorosban egyenesen, nem tévedhettek el. Jobb kézről fogtok találni egy kunyhót, abban lakik egy Erdbuhár szerzetes, a ki tovább fog vezetni. Szalem alek.
S azzal a kalmár nagy bámulatára ott hagyá őket a pásztor. Leonidász nem várt tőle egyebet, mint hogy ki fogja őket rabolni.
Dél felé eljutottak az Erdbuhár szerzeteshez.
– Vártalak benneteket, szólt a dervis, a mint megérkeztek hozzá. Nemde hajótörést szenvedtetek, s az éjjel a dzsinnél háltatok?
Egyik csoda a másikat érte velük.
A dervis ételt és italt hozott számukra, és megmosta lábaikat, s midőn mind azt elfogadták, felajánlá magát, hogy elvezeti őket egész Seleucia kapujáig.
A kalmár sokat szeretett volna megtudni csodás menekülésük felől, de a szerzetes minden kérdésére az Alkoránból felelt, s abból nem értett meg semmit.
A mint Seleuciát megpillanták, a kalmár megköszöné a dervis szolgálatát.
– Nem fárasztlak tovább, derék müzülmán, nem tudom megjutalmazni fáradságodat, jutalmazza meg Allah; én koldus vagyok. Látod, így maradtam, mint az egy ujjam. A tengerbe veszett mindenem.
Tele volt ugyan tüszője drágakövekkel, de nagy bolondságnak tartotta volna szerencsétlenségéből valami hasznot nem húzni, s szép mondásokkal nem fizetni meg a dervist.
Az még a köszönetet sem fogadta el.
– Tartoztam vele. Nem neked, hanem másoknak.
Azzal ott hagyta őket, egy-egy olvasót ajándékozva mindenik gyermeknek.
Míg a város kapujához értek, a két gyermek elül ment s egymással halkan suttogott, mikor aztán a népes utczákra jutottak, megfogák Leonidász kezeit s Thomár mondá:
– Mindened oda veszett a tengerben, ki segít meg e nagy idegen városban, hol bennünket senki sem ismer? Engedd meg, hogy mi majd a piaczon és a nagy urak házai előtt énekeljünk, azok majd adnak számodra pénzt, a mennyivel odább mehetünk innét.
A kalmár mélyen elérzékenyült e gyermeteg ajánlatra, s engedé a gyermekeket énekelni a piaczon s a basa pitvarában, ekként gyűjtve annyi pénzt, mennyivel egy várossal tovább juthattak. A gyémántokat nem kellett elővennie, a jó gyermekek táplálták nevelő apjokat.
Így jutottak vissza Smyrnába ismét. Ha saját gyermekei lettek volna, sem várhatott volna Argyrocantharidesz nagyobb szívbeli jóságot tőlük. Maguk koplaltak, csakhogy őt jól tarthassák, fáztak, csakhogy őt betakargathassák és nem aludtak, hogy ő háborítlanul aludjék és megalázták magukat, hogy énekeljenek a piaczokon, nehogy ő legyen kénytelen koldulni az utczaszegleteken.
Jó gyermekek, kedves gyermekek!
Mihelyt új hajója érkezett a kalmárnak, rögtön elvivé őket Stambulba; ezuttal nem érte semmi baj az úton.
Ott elvivé őket a Kizlár Agához, ki megvizsgálva termeteiket, s meggyőződve ügyességük felől, megvevé őket a kalmár által szabott áron, a fiut a szultán mulattató apródjának, a leányt a szerályi hárem számára.
Hanem annyit meg kell mondanunk a derék kalmár becsületére, hogy mikor eladta őket, zokogott keservesen. A derék becsületes ember!…
A Valideh szultána születésnapja volt.
Mahmud anyja, a szultána, franczia nő volt, kinek szülői Martinique szigetén éltek, ifju korában felküldék őt Párisba, ott a kegyes nénék zárdájában nevelték tizenhat éves koráig, akkor visszahívta őt a család a szép déli szigetre Afrika tulsó oldalán. Útközben a hajót zivatar roncsolta össze s egy más gálya szabadítá meg az utasokat, azt pedig a sík tengeren berber kalóz fogta el, s a szép franczia leánykát eladták a szultánnak.
A többit aztán tudjátok.
Hugo Victor.
Azok a szegény virágok, kiket a világ minden részeiből vásárra hordtak össze a nagyúri hárem számára s a kik nem tudnak egyebet mint szeretni, elhalaványultak az európai műveltségű hölgy ragyogó szépsége és szelleme előtt, ő lett Szelim kedvencz neje, ő szülte neki Mahmudot és fia jobban szerette anyját, mint valamennyi hölgyeit.
A Valideh születésnapjára nagy meglepetés várta őt. A szultán titokban intézett el mindent.
Európai tánczvigalmat rendezett a szerályban.10)
Bécsből szabókat hozatott, azokkal legújabb divatú köntösöket készíttetett odaliszkjainak, eunuchjaival betaníttatá a legújabb farsangról ismeretes keringők zenéit, egy menuettet és két franczia négyest; ugyanazon tánczokat a hölgyek is elsajátíták; a hárembe jártas férfiak, a Kizlár aga, az anaktár bey, az ifju trónörökös Abdul Medzsid, és maga a szultán is barna színű európai öltönyöket kaptak, úgy, hogy midőn a zultána belépett az ünnepélyesen világított porczellán-terembe, a bámulattól leigézve állt meg. Egy párisi udvari ünnepélyen képzelé magát, minőket még mint gyermek a Louvreben látott; a száz meg száz fiatal odaliszk hullámzó tömegben járt alá s fel, büszkélkedve a legutóbbi évek tarka divatjában, hosszú keztyűiben és selyem harisnyáiban; a turbánok helyett tollas kalapok és bokréták diszíték a felbodorított pompás hajfürtöket; fedetlen vállal és kebellel, lengeteg habkönnyű öltözetekben, pillangós festett legyezőkkel, szabadon kaczagva, fecsegve mulatott ez új világban a háremek népe, s az egészet csak az tevé különbözővé a mi tánczvigalmainktól, hogy a mulatság sötétebb része, a férfialakok hiányzottak belőle.
Ez árnyéklatot csak négyen képviselték: a szultán, a trónörökös, a Kizlár aga és a bey. Egy ezek közül még nem férfi, a másik kettő pedig már nem az. Mind a négyen magyaros feszes dolmányokba vannak öltözve, hosszú fekete pantalókkal, fejeiken vörös fez; a szultán vaskos termetével olyan jó magyar alispáni alakot mutat, senki sem nézné őt egyébnek állig begombolt dolmányával; az ifju herczeg deli termetét különösen emeli a feszes öltözet, haja kétfelé van bodorítva divatosan, szétnyilt dolmánya alatt látszik a gavalléros fehér mellény; a Kizlár aga ellenben igen mulatságosan viseli magát a szokatlan öltözetben: mindig az övébe akarja dugni kezeit s akkor veszi észre, hogy nincs az oldalán; kabátja szárnyait pedig egyre húzogatja lefelé, mintha restelné, hogy nem érnek a földig.
A Valideh szultána kellemesen van meglepve. Gyermekéveit képzeli vissza e látványra, s háládatosan öleli keblére fiát e gyöngéd figyelemért, s az hódolattal csókolja meg az anyai kezet.
Szerelmét sok nőnek osztá a szultán, de tisztelete egyedül anyjáé maradt.
Az odaliszkok örvendve, hizelgve fogják körül a jó szultánát. Sohasem volt ő egyikhez is szigorú, sőt védője, pártfogója volt mindegyiknek, s a kiket ő szeretett, azok biztosak lehettek Mahmud kegyének tartósságáról.
Mindenik iparkodik a Validehnak megtetszeni új öltözetében. De egy sem tudja azt annyi kellemmel viselni, mint ez az új virágszál, kit csak nemrég hoztak a szerályba, s már is első lett az elsők között: a szép cserkesz leány. Ez a lengő lépés, ez a galambszerű hajlítása a nyaknak, ez a csáb a vállak, a kebel ingerlő lejtésével, alig engedik elhinni, hogy ez alak nem Páris salonjaiból raboltatott, a hol jól tudják, mint kell a divat előnyeit felhasználni. Hajfürtei à la Valiere vannak bodorítva, féloldalt eső választékkal, mi egy kissé férfias kinézést ad neki, a mi műértők tudtával még annyival ingerlőbb.
Mégis igaza volt a görög kalmárnak, a föld semmi foltja sem méltó e helyen kívül arra, hogy Milieva rajta járjon.
A Valideh megcsókolja az odaliszk homlokát s maga vezeti őt a szultán elé, ki most nem engedi neki, hogy kezét megcsókolja; – micsoda gondolat? európai ruhában kezet csókolni urának?
E helyett az ifju koronaörökösnek engedtetik meg, hogy Milievát karjára öltve körülvezesse a teremben. Milyen szép két gyermek együtt. Abdul Medzsid még alig tizenkét éves, a leány talán tizennégy; ha öltönyeik meg nem különböztetnék, senki sem tudná megmondani, melyik a fiu, melyik a leány?
Majd a rejtett zenekar megpendíti hangszereit; a Validehre új meglepetés vár. A régen hallott zeneműveket hallja ismét eljátszani, s bámulata tetőpontját éri, midőn a szultán felhívja, hogy tánczoljon vele egy – menuettet.
Minő bohó gondolat. Tánczoljon az anyaszultána, fiával a szultánnal? valamennyi nevető odaliszk előtt, a ki még sohasem látott ilyet. Hol van még egy pár? Igen. A herczeg és Milieva lesz az. Átellenben a felséges párral foglalnak ők helyet s a lassú andalgó zenénél nagy méltósággal lejtik együtt a courtoisie melancholikus tánczát; akként hajlongva és bókolva egymás előtt, mint a legjobb hajporos lovagok és szépség-flastromos istennők az Oeil de Boeuf korából.
Sohasem láttak még ily jelenetet a szerályban.
A szultána maga is elbámult azon hódító ügyességen, melyet Milieva e tánczban kifejtett, tökéletes udvarhölgy volt ő, azon fejedelmi mosolygással, melyről Estrelles Gabriéle oly hirhedett volt. A jó Mahmud annyira is Milieván felejté szemeit, hogy a táncz vége felé egészen elfeledkezék a maga lépéseiről s minden szabályon kívül magához ölelé Milievát s kétszer-háromszor megcsókolá orczáját, pedig csak meg kellett volna hajtania magát és kezet csókolni, – nem is neki, hanem a Validehnek, a ki tánczpárja volt.
A menuette végeztével keringőt játszottak az eunuch zenészek, ebbe azután valamennyi odaliszk belevegyült, párosával egymásba kapaszkodva s úgy lejtve a szép háromlépéses tánczot, mert a két lépéses fordulót csak a később haladó kor találta fel. A zenénél hangosabb a vidám zaj, mely a tánczolók közt támadt; itt-ott egy pár elbotlott a hosszú tapadó ruhákban, mikhez szokva nem volt s az utána jövő nymfák halomra hullottak körülök, másik megunta már a tánczot, vagy belefáradt, de erősebb s tüzesebb társnéja által hurczoltatott tovább; a vén Kizlár Aga és a bey középett álltak, ügyelve, hogy valami botrány ne történjék. A dévaj odaliszk-sereg egyszerre őket is körülfogta, belekapaszkodtak ketten-hárman s vitték őket magukkal tánczolni, keringeni; belesodorták a vágtató rohamba, hogy a két jó úr lélekzetét veszté bele.
A szultán és a Valideh, a herczeggel és Milievával a terem emeltebb részén ülve nézték és kaczagták e vidám jelenetet, mentül jobban szóltak a sípok, mentül jobban ütötték a dobot, annál sebesebben ragadták az odaliszkok a két prédára esett urat, – a réztányérok csengtek!
Hah! Hallga! Mit hallasz, jó szultán? Mi zaj vegyül onnan kívülről e vidám zivatarba?
Mintha ott is dobolnának s szólnának a trombiták, s vigadnának az emberek.
Ejh semmi az, csak képzelődés. Hozzátok a poharakat! ne azokat a sorbethes csészéket, ma a Valideh születésnapja van; ma európai emberek leszünk, hozzatok bort és poharakat.
A szultán különösen kedvelte a tokajit és a champagnei pezsgőt, e két hatalmasság követei voltak rá legnagyobb hatással.11)
Meg kellett ízlelniök a bort az odaliszkoknak is s azután még vígabban ment a táncz, eszeveszettebb lett a víg dal és zene.
Mi ez ismét?
A szultán figyelmez. Mi zaj van a szerályon kívül? Mi világít be a tetőről a gömbölyű ablakokon?
E dobbanások nem a kettős dob döngései, e kiáltás nem a vigadók lármája, e csöngés nem a réztányérok verése, hanem kardcsattogás és ágyúmoraj és ostromi zaj, s ama világ nem a tűzijáték fénye, hanem az égő üszköké.
Fel Mahmud az ottománról, el azzal a pohárral, ki azzal a karddal, nem vigalom éjszakája ez, hanem a halálé! Kapuid előtt a lázadás!
A szerályt ostromolják!
Tizenkétezer janicsár a sztambuli csőcselékkel egyesülve rohanta meg a kapukat, épen midőn a zene legvigabban hangzott a kivilágított termekben.
– Halljátok ezt? kiáltá Kara Makán, a janicsárok leghirhedtebb szónoka, ki saját kezével akasztá fel a stambuli metropolitát palotája küszöbére. Halljátok e zenét? Itt vigadnak, midőn köröskörül sír az ország. Tudjátok-e, mi a legújabb hír ez éjjel? Gaskho beyt elfogták a szulióták és semmivé tették janinai seregünket; a Kapudán hajóhadát egy asszony gyújtotta fel s Kermandzsahánt haddal lepte meg a sah. Végenyészet közelg reánk és az árulás a szerályban lakik. Íme halljátok! ők tánczolnak, énekelnek s borban fürösztik nyelveiket, az ő káromlásuk hozza reánk Allah csapásait; mi jajgatunk, mi vérezünk és ők vigadnak s kaczagnak rajtunk. Ne sírjanak-e ők is, ne vérezzenek-e úgy el, miként testvéreink, kiket mészárszékre küldtek?
A bőszült tömeg névtelen ordítása felelt a lázító kérdésére.
– Ha az egész országot bejárjátok, nem találtok gonoszabb foltot e helynél.
– Tüzet a szerályra! ordítá erre egy, utána a többi.
– És ha valamennyi ellenségtől megmenekültetek, akkor vagytok a leggonoszabb ellenség körmei között.
Halál a vezérekre! halál a palotaurakra! dörgé a nép, s egy hang felkiálta Kara Makán mellett:
– Halál a szultánra!
Kara Makán oda fordult hozzá és megfeddé.
– A szultánt ne bántsd. A szultán élete szent. Ő és gyermeke az utolsók, kik Omár fejedelmi véréből életben vannak s bár nem méltó ő, hogy azon trónon üljön, melyet a hős Mahomed utódai számára emelt, de ő az utolsó, azért a szultán feje szent. De halál a Reis Effendi fejére, halál a Kizlár agára és a Kapudánra. Ők okai pusztulásunknak. A gyaurok fejedelmei fizetik őket, hogy hazájokat elpusztítsák. Ezeket tőből kitépd és ha találsz gyermeket családjából, megöld azt is, még a csecsszopót is, hogy az se maradjon, a ki megemlegesse!
A nép bőszülten ordíta a szerály kapui előtt, melyek be voltak zárva és lánczokkal elkötve. A janicsárok megfútták a lázadási tülköt, a dobok recsegtek és a szultán odabenn szép lányka ölében nyugtatá fejét.
Hogy elhallgatott a zene, hogy elhalt a csók, a nevetés az ajkakon, midőn egyszerre egy ágyúlövés rázta meg a szerályt.
Egy vakmerő izoglán a vizikaput megrohanó népre lőtt a kiszegzett ágyúval.
A szultán megrettenve hagyta el háremét s sietett a középkapu fölé, hogy a néphez beszéljen.
Míg a folyosókon végighaladt, szolgái, hivatalnokai lábaihoz borultak és térdeit átfogva könyörögtek, hogy ne mutassa most magát a népnek.
Mahmud nem értette őket. A pillanat zavarában nem jutott eszébe, hogy a frank öltözet van rajta, melyet a nép most átkoz és gyűlöl.
Midőn kilépett az erkélyre, a fáklyák és üszkök világánál megpillanták őt a janicsárok.
Egyszerre ujjal mutatott rá minden ember. Egyszerre támadt a gúnyos, a dühös ordítás:
– Nézzétek, ez itt a szultán! Látjátok a kalifák kalifáját! a mozleminek padisahja a gyaurok öltözetében! Ez itt Mahmud, ellenségeinek szövetségese!
A szultán visszadöbbent a viharzó népdüh elől s mintegy önkénytelen fordult hátra, sáppadtan rebegve:
– Mivel csillapítjuk le e zivatart?
Szolgái remegő ajkakkal álltak körüle, félrehúzódva mellőle, nemcsak tiszteletből, de félelemből is.
E pillanatban egy merész fiatal izoglán lépett a szultán elé, s bátor, remegéstelen hangon válaszolt kérdésére:
– Karddal, ágyúval, fegyverrel!
Ez Thomár.
A szultán végignézte a fiut, meglepetve annak merészsége által s azzal sietve ment öltöző szobájába, báli öltönyét fölcserélve uralkodói öltözetével s úgy jött vissza belső termeiből és leszállt az udvarra.
Az ágyúk a kapuknak voltak szegezve, a topidzsik nyugtalanul álltak mellettök égő kanóczokkal, parancsszóra várva.
A mint a szultán az udvarra lépett, egyszerre nehány száz izoglán fogta körül, elszántan őt az utolsó csepp vérig védeni. Mahmud újra megismeré közöttük Thomárt. Úgy látszott, hogy ő a többiek lelkesítője.
A szultán inte nekik, hogy tegyék hüvelybe kardjaikat. A topidzsiknak megparancsolá, hogy oltsák ki a kanóczokat.
Azután meghagyá, hogy nyissák meg a nép előtt a szerály ajtaját.
Mindenkit eltávolíta magától. Egyedül állt a kapu alatt, szultáni öltözetében, méltóságos tekintettel.
A mint a kapu kétfelé nyilt s a néptömeg fáklyákkal és villogó fegyverekkel kezében berohant az udvarra, egy perczre megdöbbenve állt meg a szultán alakja előtt. Nem úgy, mint az idegen öltözetben kigúnyolá. A fejedelmi fenség megbénítá a dühöt, de csak egy perczig tartott az. A következő pillanatban már kinyúlt egy kéz a lázadók tömegéből, mely a szultán vállán megragadá a kaftányt.
Mahmud elsáppadt e vakmerőségre és elsáppadása veszélyt hozott reá; egyszerre minden oldalról megragadták.
A szultán e pillanatban visszafordult s megpillantva Thomárt, hátra kiálta:
– Védd a háremet! s azzal jobb kezét kiszabadítva, kirántotta kardját, megcsóválta feje fölött s míg ellenei azt várták, hova fog lecsapni? ő Thomárnak hajítá a kardot s mégegyszer kiáltá: «védd fiamat!»
A fiatal izoglán felkapta a szultán kardját s míg a janicsárok tömkelegében az elragadott szultán eltünt, ő társaival a második udvarba vonult vissza s annak kapuit eltorlaszolva, dühös védelemmel fogadta a zendülőket. Azt a kardot, a szultán kardját meg kellett ma érdemelni.
Lassankint kétezer izoglán és háromezer bosztandzsi gyülekezett a hős ifju mellé. A janicsárok halommal feküdtek már a kapuk előtt, miket úgy keresztül-kasul lövöldöztek, mint rostákat. Minden rohamot visszavertek a szerályi ifjak.
Miért nem maradt közöttük a szultán? Megvédték volna az egész világ ellen. Most ki tudja hová lett? Talán meg is ölték azóta.
A janicsárok csakhamar átlátták, hogy rájuk nézve semmi sem volt czélszerűtlenebb, mint fáklyákat hozni az ostromhoz, így őket jól láthatták a belső szerályból s minden lövés czélba talált.
– Oltsátok ki a fáklyákat! hangzék Kara Makán szava, ki roppant öblös paizst tartva maga előtt, már a harmadik golyót érzé a tizenkét bivalybőrön keresztül testéhez ütődni.
A fáklyák egymás után kioltattak s azzal elsötétült a tágas udvar, csak a fegyverek villámlása vetett olykor fényt a küzdő tömegekre.
Éjfél után két óra lehetett, midőn egyszerre szünet állt be, mindkét fél elfáradt, elcsendesült; a janicsárok összesúgtak, végre a mély csendességből Kara Makán dörgő hangja szólalt fel:
– Halljátok ti mindnyájan, kik a szerályon belül vagytok; ti is jó harczosok vagytok, mi is azok vagyunk s bolondság az igazhivőknek egymást kölcsönösen fogyasztani. Mi nem azért fogtunk fegyvert, hogy benneteket megöljünk, sem hogy a szerályt kiraboljuk, a padisaht sem akarjuk megölni, sem a trónörököst; de ki akarjuk őket ragadni az árulók kezéből, kik őket körülvették s meg akarjuk szabadítani az országot a hűtlen vezérektől és tanácsadóktól. Azért adjátok ki nekünk a herczeget, a szultán fiát; bizonyára semmi bántása nem lesz, – és mi azonnal elhagyjuk a szerály udvarát és nem bántunk senkit annak kapuin belül; ha pedig kérésünket nem teljesítitek, akkor Allah legyen irgalmas mindazoknak, a kik az ostromlott falakon belül vannak!
Kizlár aga megvivé a hárembe e hírt s feszült hallgatással várták ostromlók és ostromlottak a Valideh izenetét, mert az övé volt a határozás, mind a négy Asszeki szultána fölött.
Egy óranegyed mulva visszatért a Kizlár aga s jelenté az ostromlóknak, miszerint – a herczeget ki fogják nekik adni.
A janicsárok diadalordítással fogadták ez izenetet, míg az izoglánok felzúgtak e szóra. A Kizlár aga vállat vont. Így határozák a háremben.
– Nem hiába asszonyok voltatok mind, mondá boszúsan Thomár a Kizlár agának s maga a kapuhoz állt, hogy legalább még egyszer megcsókolhassa a herczeg kezét s tán megsúgja neki, hogy ne menjen.
A janicsárok újra meggyújtották a fáklyákat s a kapuhoz tolongtak, benn sötétség uralkodott.
Nemsokára léptek hallatszottak a sötét folyosón s két fáklyavivő kiséretében a lépcsőkön alászállt a herczeg. Ugyanazon öltöny volt rajta, melyben a Bajrám ünnepe alatt a Sofia mecsetig végig lovagolt. Hogy ujjongott akkor a nép előtte. Rózsaszínű selyem bugyogó volt rajta, karcsú bokáin sárga topánkákkal, deli termetére zöld kaftán símult nagy arany virágokkal, a sárga selyem mellény szép gömbölyű nyakáig ért és a zsinórok és gombok tarka pillangókat ábrázoltak, színes drágakövekből kirakva.
A mint a kapu alá ért, inte a fáklyavivőknek, hogy álljanak meg, a Kizlár agát visszaküldé s maga egyedül járulva a kapu elé, parancsolá, hogy nyissák fel a szárnyakat.
Míg ez megtörtént, Thomár oda simult hozzá s megragadva a herczeg kezét, megcsókolá azt, fülébe súgva halkan:
– Ne menj ki. Mi megvédünk, ha itt maradsz.
A herczeg megszorítá Thomár kezét s azt súgá vissza:
– Kell, hogy menjek. Te védd a szerályt tovább is.
Azzal magához ölelé az ifjut s megcsókolá őt hevesen kétszer.
Thomár megdöbbent, mit jelentettek e forró, érzékeny csókok? A sötétség nem engedé neki, hogy a herczeg arczvonásait kivehesse s midőn még egyszer vissza akará őt tartóztatni, az hirtelen kiragadta magát kezeiből s kilépett a sötét bolthajtás alól a janicsárok közé.
Thomár eltakarta szemeit kezeivel, mert nem akarta e pillanatban a herczeg sorsát látni. Lehet, hogy a vérszomjú janicsárok az első düh pillanatában rögtön le is gyilkolják őt.
A herczeg kilépett a zendülők közé.
A féktelen öröm vér- és diadalittas kiáltásával rohantak azon perczben feléje a janicsárok; csak egy kéznek kell megkezdeni és a többi elvégzi a legvéresebb munkát.
De a herczeg bátran, büszkén állt meg előttük s meglepő vakmerőséggel kiálta rájuk:
– Térdre előttem, lázadók!
Thomár ijedten pillanta e szóra a herczegre. A fáklyák teljes fényt vetének annak gyönyörű arczára. Nem Abdul Medzsid volt az, hanem – Milieva.
A háremben őt öltöztették fel a Bajrám ünnepi köntösbe; ő lépett ki a herczeg helyett, bátrabban, mintha annak született volna. Ki vehetné észre a cserét? Az odaliszknak szíve is van eljátszani a férfiszerepet s nemcsak férfiöltöny az, mely őt átalakította, hanem férfilélek is!
A janicsárok meg voltak lepetve e merész föllépés által.
A gyönyörű fönséges alak ellenállhatlan hódító tekintetével nézett végig a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem.
És akkor halál lebegett annak feje fölött, a ki azt merte mondani: én vagyok a fejedelem!
Thomár önfeledve ragadta kardját és ki akart rohanni testvére védelmére. Társai visszaránták. Mit akarsz? Boldogtalan. Bízd őt sorsára.
Kara Makán vad daczczal lépett az álherczeg elé, kezében kivont kardja.
– Térdre előttem! kiálta rá az odaliszk s kezével parancsolóan mutatva rá, merészen szemébe nézett a vad harczosnak.
A marczona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassankint elborultak, keze aláhanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött alatta s az ifju gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a «saalamot», megcsókolva annak kezét s letéve lábai elé véres kardját.
Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén, felségesen tekinte szét az elnémult lázadókon s azután fölvevé a kardot s visszaadá azt Kara Makánnak.
– Járulj előttem és nyiss utat!
Mint varázsszóra nyilt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállára vetette kardját s úgy ment az ifju alak előtt; a népsereg önkénytelen hódolattal nyitott előtte mindenütt utat, a szerálytól egész a héttoronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük oly büszkén lépdelt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a cserét. A fiatal arcz hasonlatossága, a Bajrám ünnepi ismeretes öltöny, a férfias magaviselet nevelék a csalódást s azon gyülevész között, mely őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül, kik a herczeget közelebbről látták s a csalást fölfedezhették volna.
Ugyanazon héttornyú börtönbe, a szultánok és családjaik emlékezetes helyére hurczolták a szultánt is. Azon nyolczszögű teremben, melynek gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsóhaj hangzott már el Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt, vagy egy diadalmas testvér rövidebb vagy hosszabb halálra itélt.
Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerályt nem ostromolták többé.
Reggel belépett Kara Makán a szultánhoz.
A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt rajta, turbánjában a kalifák gyémánt forgója és ő a földön ült s nem nézett fel a földről.
– Felséges úr! szólítá őt meg Kara Makán.
A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé s arczán semmi vonás meg nem mozdult.
– Uram, megjelentem előtted, hogy szóljak veled a mozlem nép nevében.
Beszélhetett, mintha egy márványszobornak beszélt volna.
– Minden zivatar Allahtól jő, uram, és ok nélkül nem történik semmi, a mit Allah cselekszik; mikor a villámok széthullanak Adramelech angyal kezéből, nem a légben megsűrűdött átok hítta-e azokat alá? és midőn az élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztalanul kiontott vér rendítette-e ezt meg? Azért a mozlem nép támadását is Allah szerzé és Allah tudja annak okait. Megőrzöm nyelvemet attól, hogy ez okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgy is; én nem gyalázom meg a próféta fölkentjét szavaimmal. De kérlek tégedet én uram, igérd meg Allahra nekem és a népnek, hogy cselekedni fogod azt, a mi az ozman nemzet uralkodójához illő; igérd meg nekünk panaszaink orvoslását és mi visszaültetünk trónodba.
Mahmud fölveté e szóra szemeit a beszélőre, sokáig nézett arczára sötéten, balul, mint a napsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult tőle s tompa, megvetéssel terhes hangon felelt neki:
– A szultán nem felesel szolgáival.
Kara Makán arcza vonaglott e szóra. Alig birta visszafojtani dühét s tört mondatokban szóla:
– Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak; – de ha kalitkában van, – hallgat őrizőjére. – Ismerheted e kezet, mert eleget harczolt éretted s szaporítá győzelmeid, – és tudhatod, hogy a mit e kéz megfog, az vassal van megfogva.
A szultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott eszmélni, mert arcza elveszté szigorát s csendes, engedékeny tekintettel fordult a janicsárvezérhez.
– Tehát mit kivánsz?
Ama megszelidült tekintetben volt a gondolat szülemlése, hogy a janicsárhadnak el kell törültetni a föld szinéről. – «Mit kivánsz?» kérdé szeliden a padisah.
Kara Makán tekintélyes arczot öltött, mint a ki át van hatva azon tudattól, hogy ő most országok sorsát intézi el.
– Halljad kivánatainkat. Mi józan müzülmánok vagyunk. Nem kérünk lehetetlent. Ha meggyőzhetsz a felől, hogy kérésünk helytelen, elállunk tőle; ha meg nem győzhetsz, teljesítsd azt.
Mahmud ajkai keserű gúnyra vonultak el e bölcs beszéd felett.
– Nem vitázok veletek. Ti parancsoljatok velem. A kalifák kalifája engedelmeskedik szolgáinak. Hozass pergament és irónádat és mondd tollam alá, a mit kivánsz! a szultán lesz a te iródeákod, nagyságos zendülő.
Kara Makánnak nem volt elég esze e szavak iróniáját elérteni, sőt hizelegve érzé magát ez alázatos szavak által.
Büszke biztonsággal nyult keblébe s onnan egy nagy csomó kész megirott levelet vont elő.
– Felszabadítalak e munka alól, felséges úr, monda Mahmudnak, eléje téve az iratokat. Ime már készen vannak. Csak alá kell irnod.
– Megengeded, hogy elolvassam? kérdé keserű mosolylyal Mahmud, vagy kivánod a nép nevében, hogy olvasatlanul irjam alá?
– A hogy tenéked tetszik.
Mahmud feltárta az iratokat egymásután s az elolvasottakat maga mellé rakta.
– Ah. Ez új szerászkier kineveztetése. Nem is olvasom tovább. Helybenhagyatik. A nevét sem kivánom tudni. Helyes az, mihelyt ti kivánjátok.
– Khursidot kivánjuk, magyarázá Kara Makán, látva, hogy a szultán el sem olvassa az iratot.
– Ez a másik jutalmat kér a janicsárok számára. Igen természetes; megadatik. Ingyen csak nem ostromolták a szerályt. A mennyit kivántok, fizesse a fő khaznadár. E harmadik Janina elfoglalását követeli. Megengedem. Hihetőleg az egész janicsársereg meginduland Ali basa ellen.
– Mihelyt te élére állsz, szólt Kara Makán megzavaratlanul, a janicsárok csak a szultán vezérlete alatt tartoznak harczolni.
– És e többi mind hasonló bölcs kivánat, szólt a szultán, alig tekintve egybe-egybe.
Végre az utolsót vevé kezébe, de a mint azt felnyitotta, arcza elsötétült, s egyszerre talpra ugrott; szemeinek egykedvű apathiája düh és haragra vált, öklével a kinyitott irásba ütve, kitörő indulattal kiálta:
– Mi ez? Ti elég merészek vagytok ez iratot elém nyujtani, hogy azt aláirjam?
Kara Makán sokkal inkább készen volt a szultán haragjára, semhogy meg lett volna lepetve általa. Pórgőggel viszonzá:
– Akarjuk azt és követeljük.
– Tudod-e mi van ez iratban kérve?
– Az, hogy szabadítsd meg országodat az idegenektől. Az, hogy az orosz követet Sztroganoffot ültesd hajóra és küldd haza; az angol és frank hajóknak tiltsd meg a Bejkószba jövetelt, a Valideh szultánát küldd messze Damascusba, a nagyvezért, a Kizlár agát, a berberbasit és a Kapudánt pedig ölesd meg és holttesteiket add a népnek.
A nagyúr megvetéssel hajítá a földre az iratot s lábával rátapodott.
– Gyalázatos martalóczok. Nem vér, hanem pénz kell tinektek, ugy-e bár? nem az országot megmenteni, hanem az országot kirabolni kértek ti engedelmet. S azt várjátok, hogy a padisah szentesítse azt! Nem ti emeltétek-e magatok hatalomra a vezéreket? Nem ti vagytok-e okai, hogy ők e hatalmat nem gyakorolhatják? Ha győznek rajtunk a gyaurok fegyverei, nem ti voltatok-e az elsők, kik mindig megfutottatok a csatából, s ha elsűlyed az ország, nem ti vagytok-e az utolsók, a kik segélyére jöttök? Nem utódai, árnyékai vagytok a dicső janicsárseregnek, mely nevét véres betűkkel irta fel az idegen népek emlékébe, ti pedig szégyent, gyalázatot irtatok oda. Öljetek meg. Nem első szultán leszek, kit a janicsárok meggyilkoltak, de Allahra mondom, utolsó; mert utánam vagy nem ül senki Omár trónján, vagy ha ül valaki, az titeket kiirt!
A janicsárfőnököt csak elemébe hozta magas foglyának ez ellenállása. E dühvel szemben sokkal otthonabb érezte magát, mint az előbbi nyomasztó gúny nyugalmával. Ezt tudta viszonozni.
Fölemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálitélete volt irva, s letörölve róla a port, ismét odatartá a szultán elé.
– Vagy aláirod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról s keresünk a próféta utódai közül mást, a ki helyöket elfoglalja.
– Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod mit beszélsz. A halál Allahtól jő és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas elvenni a királyi pálczát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt akarni?
– Láss engemet.
– Látlak. A nap nem lesz mocskos az által, hogy a fertőbe süt, tehát nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy a míg «hatalmas» Szoliman unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.
– Egy intésem csak – és ők nem fognak élni! kiálta a vakmerő zendülő, gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. Tudd meg, hogy fiad, Abdul Medzsid, kezeink között van.
A szultán összerezzent; egész arczán látható volt a megdöbbenés, mely e szavakra felriasztá.
– Fiam? Abdul Medzsid? Az nem lehet.
– Ugy van az. A szultána Valideh adta őt ki kértünkre.
– Oh ez őrült gondolat! kiálta fel a szultán s hevesen kezdett járni alá s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetlenül megölni; ha meg nem gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjukorában összeroskadt a folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a marczona nép kezei közé került?