Midőn Mahmud elhagyá a szerályt, kiválasztott tizenhat ifju lovagot kisérői közül, s azokat hátrahagyá palotájában, azon utasítással: hogyha zendülés talál kiütni Stambulban, a mi előre látható volt, vágják keresztül magokat ellenségeiken és siessenek őt tudósítani.

Thomár egyedül érkezék meg, a többi tizenötöt leverték a lázadók; ő utat tört magának s eljutott a Begsistasig.

– A sárkány fölemelte mind a tizenkét fejét uram, mondá a szultán előtt, itt az ideje, hogy vagy levágd mind, vagy megegyen országostul.

A szultán, ki nagyon szereté az ifjut, saját kendőjével törlé le arczáról az izzadságot s megparancsolá neki, hogy várjon reá oda alant, az étkező teremben.

S azzal imádkozott tovább.

Ötödfél órakor, midőn a nap teljes pompájában kelt föl Ázsia kék hegyei közül, leszállt palotája tetejéről a szultán s megparancsolá szolgáinak és fegyvereseinek, hogy álljanak ki a palota elé. Nem volt vele több harczos ezer ekskendzsinél, s még egyszer annyi számú lovász, szilihdár és bosztandzsinál. Ő maga hölgyeit ment meglátni.

Mindazok bámulva tekintének rá, a kik arczát ez órában látták. A különben oly szelid, oly békés kifejezés helyét büszke harag és halállal daczoló bátorság váltotta fel.

Megölelé anyját és a szultána aszszekit, azután fiát, a trónörököst. Egy könyet sem láttak szemeiben ez ölelés alatt. Mindnyájan új erőt látszottak szívni lelkesült szemeiből, nem volt szükség reá, hogy őt biztassa más.

Midőn gyermekét egy kezével, nejét másikkal átölelve tartá, így szólt hozzájok:

– Én most elmegyek. Utam Stambulba visz; hogy vezet-e vissza? azt nem tudom. De arra esküszöm, hogy ha visszatérek, mint országom valódi ura jövök meg. Mit teendtek ti, ha én el találok veszni?

Milieva arcza kigyult e kérdésnél, odavezette Mahmudot a terem hátuljába. A szultán egy nagy halom kerevetpárnát és vánkosokat látott ott felrakva.

– Ha Mahmud elveszett, szólt a cserkesz hölgy lelkesülten, azok, a kik szerették, megtalálják utána az utat; ám lássák elleneid: nekünk csak hamvainkat fogják itt találni.

Mahmud megcsókolá a nő homlokát; méltó volt az, hogy trónja zsámolyán üljön.

Azzal leszállt udvarába, a boltozatoknál paripáját vezették elé; a szultán Thomárnak inte, hogy tartsa kengyelét, míg felhág. Aztán letört egy ágat turbánja mellett lengő kócsagából s azt az előtte térdelő ifju fezjéhez szúrta.

– Te vezesd az ekskendzsiket. És most, a kinek kardja van, mutassa meg, hogy viselék azt őseink?

E szavaknál kirántá pallosát a padisah s lovasai élére nyargalva, maga a vezéri helyre állt. Pillanat mulva útban volt a kisded csapat Stambul felé; elől az ekskendzsik két tömegben villogó szuronyokkal, középett a szultán kiséretével, leghátul a lovászok és kertészek.

Mindannyi el volt szánva: meghalni becsülettel, dicsően.

Azonban a fővárosba érve, várakozáson kívül kevés ellenállás fogadta a merész csapatot.

A mult éjjel küzdelmei kifáraszták a zendülőket, a gyujtogatás bevégeztével hozzá fogtak a rabláshoz, s reggel felé nagy része szét volt oszolva a kávéházakban és egyéb mulató helyeken.

Mahmud egy támadó csapattal sem találkozott egész a szerályig, az utczák ugyan tömve voltak zajongó csőcselékkel, de az minden ellenállás nélkül utat nyitott az ekskendzsik tömött rendei előtt; még csak egy bántó szóval sem illeté a szultánt senki is, inkább a bámulat hangjai voltak itt-ott hallhatók. Az emberek el voltak álmélkodva, midőn a padisaht egy maroknyi fegyveressel megjelenni látták a tomboló vihar közepett, s engedték őt egész békével a szerály kapuin bevonulni.

A minden kapukon keresztül törő ordítás, mely nehány pillanat mulva onnan belülről hangzott, hirdetheté a künnlevőknek, mily lelket öntött a szultán megjelenése a szerályba szorult harczosokba.

Kara Makán megdöbbenve vonta el a lázadók tömegeit a nagyúri palota elől, s a janicsárokat az Etmeidánon csoportítá össze, hol a felfordított üstök mellett ki voltak tűzve a zászlók; az utczaszegleteken a vad Begtás papok lázíták rekedt ordításaikkal a nyugtalan tömegeket s a minarék tetejéről folytonosan szóltak a lázadási tülkök, csak olykor hallgatva el, midőn a nap öt részében az imámok Allah dicsőitésére hivák fel az ozmán népet. A namazát hangjai előtt még a bőszült népvihar is elcsendesült, s csak a végső hangok után kezdte újra.

Stambul fenékkel volt felfordulva, a szemét a felszinen úszott. A hamálok (a teherhordók testületei), a vízhordók, a csónakosok mind a janicsárok mellé álltak s roppant számra növeszték a fellázadt tömeget. Minden mecset, minden kaszárnya hatalmukban volt már, maguk a Dardanellák tornyai is megnyiták a janicsárokkal szövetséges jamakok előtt kapuikat, a szultán be volt zárva palotájába.

A janicsárok arról gondolkoztak, hogy ostrommal vegyék be a magas porta épületét, e végett elküldék kikiáltóikat a dzsebedzsik (táborkovácsok) testületéhez, mely nehéz ágyúival a Sófia mecset táján táborzott, hogy őket az ostrom megkezdésére felszólítsák.

A janicsárok küldöttje rövid dühös szónoklattal hitta meg a dzsebedzsiket a véres mulatságra. Azok sokáig tétovázva hallgattak; egyszerre azonban a tömegek közül egy lövés történt s a szónok halva rogyott össze. Erre a többi dzsebedzsik rárohantak a janicsár küldöttekre, leverték őket, s midőn valamennyinek a fejeit egy helyre hányták, egyhangúlag kiáltának fel: «éljen a szultán!» s azzal fölkerekedtek, fölvonultak mindenestül a szerály elé, ott ütötték fel ágyúikat a lázadók ellenében.

Dél felé harsogó zene mellett érkezett meg a Kapudán, Ibrahim, kinek mellékneve «a pokolbeli», négy ezer hajós katona és negyven ágyúval; nehány óranegyed mulva a Jali kioszk felől lehete látni Mehemed nagyvezér előnyomuló hadait, ki az éj oltalma alatt összegyűjté az ázsiai seregeket, melyek mindig ellenségei voltak a janicsároknak. A janicsár-aga elhozá a Tophánában fekvő komparadzsikat. Az érkező tömegek vérszomjas üdvkiáltásokkal fogadák egymást. A vezérek arczán látszott, hogy ezuttal nem fognak egy lépést is engedni, hogy ma vagy a janicsároknak, vagy az ozman birodalomnak végórája ütött.

Ekkor megnyiltak a szerály kapui s a főhivatalnokok és az ulémák kiséretében előlépett a szultán.

Az ulémák, az imámok és a hadvezérek félkörben álltak a kapu körül; a szultán a legmagasabb lépcsőn maradt.

Teljes padisah díszöltözetében állt ott, egyik kezében a próféta zászlóját, másikban egy kivont kardot tartva.

– Mit érdemlenek a lázadók? kérdé erős átható hangon a sheik-ul-izlamtól, kik Allah és a vallás feje, a padisah ellen feltámadtak?

A főmufti áhitattal felelt:

– Azt mondja az Alkorán: ha az igaztalanok testvéreiket megtámadják, öld meg őket.

– Úgy esküdjetek a próféta zászlójára, hogy kiirtjátok azokat, kik fegyvert emeltek ellenem.

A vezérek megcsókolák a szent lobogót és esküt tevének, hogy megvédik azt utolsó csepp vérükig.

– És most zárjátok be a kapukat! monda a szultán, s egyszerre parancs indíttatott Stambul minden kapuihoz, hogy az ott levő őrségek állják el a kijárásokat. Innen a két harczos fél közül egyik élve ki nem fog menni.

– Hosszú élet a szultánnak, halál a janicsárokra! hangzék ötvenezer ajakról a szerály előtt.

A szultán maga akarta vezetni a sereget a lázadók ellen, de vezérei lábaihoz borultak s a próféta nevére kérték, hogy ne tegye ki életét. Legalább kardját adta át a nagyvezérnek, hogyha ő nem, fegyvere fürödhessék a lázadók vérében.

A kapuk be voltak zárva. E tény borzalommal tölté el a lázadók szivét. Sejték, hogy ezen nap után nem következik másik nap, hogy az engedésnek, a kibékülésnek nincs keze többé, csak a kardforgatásnak, az öldöklésnek.

Mind az Etmeidán körül gyülekeztek, ledönték az utczákon az épületeket s torlaszokat raktak belőlök. Rossz jel a lázadásra, ha az már védelemre szorul.

Dübörgő dobszó mellett közeledének lassankint a nagyvezér seregei: a janicsárok torlaszai előtt megjelent a Dülbendár aga, kezében tartva a Szandzsák-sérifet, s felszólítá a zendülőket, hogy oszoljanak szét és térjenek meg a szent zászló alá.

A zendülők átka elnyomta szavait.

Kara Makán szava túldörgé az átkot és szidalmat, mit a fanatizált tömeg az ozman vallás megrontói ellen szórt.

– Töröljétek el az új rendszabályt, adjátok ki az istentelenek fejeit, kik a Hatti-Sérifet aláirták, a Kapuszi agát, a nagyvezért, a főmuftit és Nedzsib Effendit! Ezt kivánják a janicsárok ortái és a velök egyesült becsületes jamákok, kajikdzsik és hamálok, kik megmaradtak Istenhez hű mozlimeknek.

Háromszor intézte a Dülbendár aga a felhivást hozzájok, mindháromszor ugyane feleletet kapta. A vezérek fejeit kivánták.

Mahmud előde, Szelim, hasonló kivánságra kiadá vezérei fejeit; Mahmud ketté töré fejök fölött a kardot s a porba vetve kiáltá:

– A mint e kard kettétöretett és senki azt többé össze nem forrasztja, aként töressenek ők ketté és senki föl ne támaszsza őket.

A következő pillanatban mennydörögtek a pokolbeli Ibrahim ágyúi az Etmeidánon; a rongy faházak sorait keresztültörték a bombák, s az utczákon tört résen át előrohant Husszein basa, mellette Thomár bég az ekskendzsik élén.

Az új harczosok gyűlölt alakjára veszett dühvel rohant a janicsár had, de az első pillanat meggyőzé őket arról, hogy a szurony hatalmasabb fegyver, mint a handzsár. Thomár bég maga rohant legelől, szuronyával útat törve magának, s mint az éles ék befúrva magát a zendülők tömegei közé.

Ez oldalon nem volt szabadulás. Most a kétségbeesés dühével veték magokat a lázadók Ibrahim ágyútelepeire, háromszor nekitódulva a halált okádó tűztelepeknek, s mindháromszor holtakkal tömve meg az utczákat, kiket az irtó kartácsok halomra arattak.

Vége, vége volt mindennek, – Begtas kertjének virágai minden oldalon megverve, meggyalázva az új katonák által, futva menekültek a nagy négyszögű kaszárnyába, mely az Etmeidán hátterét elfoglalá.

Kara Makán nem érte meg a gyalázat óráját; egy ágyúgolyó úgy elhordta fejét, hogy csak övéről ismertek hullájára.

A kaszárnya falain belől még utolsó kétségbeesett harczhoz készültek a janicsárok. Késő volt már: a pokolbeli Ibrahim tüzes golyókkal kezdé lövetni a kaszárnyát s egy óra alatt lángokban állt az egész roppant épület; a ki a kapukon belől volt, ott is maradt; ott kelle nekik elveszniök együtt. A lángok ropogása között hangzott a halálordítás, mindig erősebben a láng, mindig gyöngébben a halál szava. A vezérek körülálltak, egynémely szemében rejtett köny is csilloghatott. Mégis vitéz hadsereg volt!

Volt!

Ez a szó beszél sorsáról.

Ezen a napon húszezer janicsár hullott el a padisah parancsára. A kiket el nem ért a golyó és a kard, megölte a zsineg és a bárd, hulláik átadattak a Bosporusnak, s a távol tenger hullámai sokáig hánytak ki fejetlen testeket a messze vidékek partjaira. Ezek Begtas virágai voltak.

A janicsár név kitöröltetett az ozman história lapjairól.

Ruházatjuk, jelvényeik viselése halálbüntetés alatt lőn megtiltva.

Kaszárnyáikat alapjaikból felforgatták, zászlóikat összetörték, üstjeiket széthasogatták, emlékükre átkot mondtak.

A Begtas papok rendje örökre megszüntettetett, klastromaik lerontattak, birtokuk az országra szállt.

Így lett vége a századok óta fennállt katonai rendnek, melyet a bölcs Csendereli alapított, s mely annyi dicsőséget szerzett az ozman fegyvereknek.

Most már neveiket sem szabad kimondani többé.

De a véres műtét után újult erővel támadt fel az ozman nemzet, s új életének dicsteljes napjait azon kéznek köszönheti, mely a nemzet két legnagyobb ellenségét, Tepelentit és a janicsárokat letörte.

* * *

Vajjon mit szólt Halil Patrona, midőn az Alsiráth hidjai előtt húszezeren jelentek meg egyszerre azok utódai közül, kik őt hasonló merényért száztíz év előtt meggyilkolák?

A FEHÉR RÓZSA

I. A ZSIBÁRUS.

Régidők, száz meg száz év óta foly a harcz a Siíták és Szunniták között.

Persia, India, Teheran a Siíták földe, Törökország, Arabia, Egyiptom és a berber ország a Szunna híveié.

Sok vér, sok pénz, sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és még sem derült ki, hogy a Siítáknak van-e igazuk, vagy a Szunnitáknak? Az a kérdés, hogy a próféta halála után következett helytartók közül melyik volt az igazi szent: Ali, Abu-Bekr, Omár és Ozmán? A Siíták azt állítják, hogy csak Ali volt az, a Szunniták pedig azt hiszik, hogy mind a négyen azok voltak. És bizonyára nagy bohók a Siíták, hogy inkább engedik magukat ezrével leapríttatni, mint hogy megengednék, hogy Isten neki! legyen hát ezzel a három névvel is több a szent naptárban.

A fő mufti már három Fetvát sújtott Mahmud sah ellen, s ugyanannyi hadsereg rohant a vitéz Szunnita fajokból az eretnek Siíták tartományaira; a derék, vitéz nagyvezér Damad-Ibrahim már elfoglalta tőlük Taurist, Erivánt, Kermandzsahánt, Hamadánt, s Stambulban alig beszélnek egyébről, mint az ő győzelmeiről, a miket már arról is meg lehet tudni, hogy a győzelmi híreknél a janicsár őrsereg sokkal élénkebben érezteti harczias erényét mind a békés lakosokkal, mind a még békésebb szultánnal, a ki egyébiránt nem sokat törődik sem velök, sem a Szunnával, sem Damad-Ibrahim győzelmeivel, nagyon meglevén elégedve szüntelen viruló tulipánjaival és szerályi hölgyeivel, kik még szebbek és szebben virítnak a tulipánoknál.

Az esthajnal utolsó sugárait bocsátja Stambul minaréire. A héthalmok városa nagyszerű megható képül tünik fel az alkonyfényben, alant a sugáros égtől lángoló Bosporus, melyben a Szerály s a Pera és Galata külvárosok házsorai és a tarkára festett tündérpaloták tükrözik magukat, melyek hosszú, tekervényes, keskeny utczákat képezve, vonulnak fel egyik halomról a másikra és mindegyik halom oly zöld, mintha csak a természet osztályt követelt volna a lakosoktól; nem olyan, mint a nyugoti városok, kikövezve, kiseperve, csupa kő és kémény minden; itt minden csupa zöld, a bástyák beültetve szőlővel, olajfával, a gazdagok házai előtt gránátalmák, cziprusok; a szegényebbek, kiknek kert nem jutott, házaik tetejére vitték fel a virágokat, vagy legalább az udvarba ültettek egy szőlőtőt, mely azután befutotta az egész házat, s közbe csak kétszáznyolczvan mecset ragyogó kúpjai emelkednek ki tündökölve az örökzöld közül, majd minden utcza végén ott van a temető, benőve mind buja fűvel és sűrű cziprussal; csak a turbános sírkövek mutatják, hogy ott szomorú nyugalom helye van, s a mi a kép hatását növeli, az egészen uralgó Aja Sofia mecset roppant kupolája, mely valamennyi palotán keresztül tekint le a Bosporus aranytükrébe. Az aranytükör nemsokára ércztükörré válik, a nap eltünik s a sötétkék égtől érczragyogványt kölcsönöz a nyugvó tengeröböl; a kiöskök, a bezesztán elsötétülnek, a Rumili hiszár és Anatoli hiszár tömör tornyai rajzolódnak még a csillagos égen, s az idegen kereskedők khánjain s a közminareteken itt-ott meggyújtott lámpákat kivéve, tökéletesen elsötétül az egész roppant város.

A muezzim a naplemente utáni naámát énekli a mecsetek karcsú tornyaiból, mindenki siet haza jutni, mielőtt tökéletesen beáll az éj; a hajcsárok csengős öszvéreiket két oldalt rakott tömlőkkel kergetik a szűk utczákon; a vízhordók, terhészek riogatják a szembejövőket, széltiben elfoglalva az utczát a vállaikra tett póznával; a kutyák egész csordástól jönnek elő a temetőkről s marakodnak a piaczon hagyott hulladékok felett. Minden igazhivő iparkodik minél hamarább biztos zár és födél alatt lenni, s nagy istenkisértésnek tartaná a muezzim reggeli énekeig bármily ürügy alatt elhagyni háza küszöbét. Kivált annak, ki ez időben az Etmeidán piaczon keresztül merne menni, nagy vakmerőséggel vagy nagy tudatlansággal kellene birnia, miután e piaczra három kapu nyilik a jenitseryk kaszárnyájából, a kik pedig ha jókedvükben vannak, nem igen szokták válogatni a tréfákat, mikkel a kezeik közé akadt idegent mulattassák. E helytől tehát minden igazhívő müzülmán megőrzi az ő lábait, kötelessége levén ismerni a Koránnak azt a versét, miszerint «bolond az, a ki keresi azt a veszedelmet, mely nélkül ellehet».

Már a takarodót is elverték a fatáblán fabotokkal, midőn az Etmeidánra vezető utczák egyikén két férfi találkozik.

Az egyik oláh gunyába öltözött idegen, hosszú sarukkal, széles tüszővel oldalán, mintegy negyven évesnek látszik, s a mennyiben arczvonásait és termetét a félhomályban kivehetni, erős, jól termett férfi, meglehetősen elhízott arczczal, melyben e perczben nem csekély nyomai látszanak a félelemnek és azon kényelmetlen tétovázásnak, mely valakit egy idegen nagy városban meg szokott lepni, melyet legelőször lát.

A másik tisztességes müzülmán, mintegy harmincz év körül, sűrű szénfekete szakállal s szenvedélyes izgatag arczvonalokkal, miknek jellemét igen jól tükrözi vissza a két villogó fekete szem. Turbánja oly mélyen van lehúzva homlokára, hogy szemöldeit egészen lenyomja, a mi még daczosabbá teszi tekintetét.

Az idegen az Etmeidán felé látszik tartani, ez pedig arról jő. Amaz engedi őt maga mellett elmenni, magát a falhoz vonva, s csak akkor meri megszólítani, midőn látja, hogy nincs iránta semmi rossz szándékkal.

– Kérnélek, ha meg nem haragudnál emberséges müzülmán, nem mondanád meg nekem, merre van az Etmeidán-piacz?

A megszólított egyszerre megállt, s kemény tekintetét a kérdezőre szegezve, haragos hangon felelt:

– Csak eredj előre, mindjárt ott fogsz lenni.

E szóra megrogytak a kérdező inai.

– Jaj nekem, érdemes müzülmán, kérlek ne haragudjál, nem azért kérdeztem én az Etmeidánt, mintha oda akarnék menni, hanem hogy oda ne tévedjek. Idegen vagyok ezen városban, s féltemben épen oda közelítek, a hova nem akarok. Kérlek, ne hagyj itt magamban, minden ház be van már zárva, a khánokba sem eresztenek sehol, vezess el magadhoz, nem leszek terhedre, elhálok az udvarodon, vagy a pitvarodon, csakhogy az utczán ne maradjak az éjszaka, mert félek nagyon.

A megszólított török egy gyékényből font tarisznyát vitt az egyik kezében, azt most felnyitotta s egy pillantást vetett bele, mintha magában tanakodnék rajta, hogy vajjon az estebédre bevásárolt hal és hagyma elégséges lesz-e két ember számára, azután egyet bólintott fejével.

– Tehát jer és kövess.

Az idegen kezet akart neki csókolni, s nem győzte hálálkodással.

– Elébb fogadd el, azután köszönd meg, mert addig nem tudod, hogy mit köszönsz. Nálam igen szűk vendégségre találsz, mert én szegény ember vagyok.

– Oh én is igen szegény vagyok, nagyon szegény; sietett felelni a jövevény, a görög fajnak ravasz alázatosságával. Az én nevem Janaki, mészáros vagyok Jassyban. A legényemet minden marháival együtt elfogták a kavaszok: azért jöttem Stambulba; koldus vagyok, ha vissza nem adják.

– No, Allah segítsen. Siessünk, mert már sötét van.

Azzal maga elül menve, elkezdé vezetni a vendégét azon kiismerhetlen tekervényes zeg-zugos sikátorokon keresztül, melyek a Hebdomon palotához vezetnek, hol a görög császárok hajdani fényhelyén most a népség legszegényebb, legrondább osztálya lakik, az utczák oly keskenyek, hogy két átelleni háztetőnél a felfutó tök és szőlő indái összekapaszkodnak s természetes mennyezetet alkotnak, ezek többnyire csak gyalog emberek által járhatók.

Egyszer, midőn épen egy hosszú, vékony sikátorba jutottak, szemközt jövő rikácsoló dal zaja üté meg füleiket; valami részeg ember lehetett, de akárki volt, rettenetes tüdejének kellett lenni, mert úgy tudott ordítani, mint egy bölénybika, s mintha még nem volna megelégedve az ordításával, az útjába eső házak ajtait sorba döngette ökleivel.

– Jaj, érdemes müzülmán, az talán valami jókedvű janicsár lehet? rebegé megijedt hangon a jövevény.

– Bizonyosan az. Békességszerető ember nem ordíthat így.

– Nem jó volna, ha visszafordulnánk?

– Más úton kettőre találhatunk. Tanuld meg azt, hogy utadból soha vissza ne fordulj, mert másfelől nagyobb szerencsétlenségbe lépsz.

E közben mindig közelebb értek az ordítóhoz, s nem sokára látható lőn annak alakja is.

A termet nem vált szégyenére a hangnak. Roppant, hat láb magas herkulesi férfi volt az, vállig felgyűrt ingujjakkal, dolmányának zavart állapotja s a félrecsúszott turbán gyaníttaták, hogy aligha kelleténél többet nem vett be abból a nedvből, melyet a próféta megtiltott.

– Gel! Gel! Ne míktár dír! Gel! (Jer, hányan vagytok?) danolt tele torokból a janicsár, az utcza egyik oldalától a másikhoz tántorogva s kivont handzsárjával hadonázva maga körül.

– Jaj nekem! derék müzülmán, szabódott szepegve az oláh mészáros, nem lennél olyan jó, hogy vennéd el a botomat, mert még meglátja nálam s azt hiszi, hogy verekedni akarok vele.

A török átvevé a mészáros botját, ki félni látszott attól.

– Hm, pedig ugyan jó botod van, a feje szegekkel kiverve s ólommal beöntve; kár, hogy nem tudsz vele bánni.

– Örülök, ha békességben lehetek.

– No hát csak gyere a hátam mögött egész bátorsággal és rá se nézz, mikor elmegyünk mellette.

Az oláh úgy akart tenni, de a janicsár már messziről szemet vetett reá, s a mint ez vezetője ködmenébe fogózva el akart mellette surranni, egyszerre útját állta s iszonyú markával megragadá gallérját és odarántá magához.

– Khair evetlesszin domusz! (ne siess disznó) gyere ide csak egy szóra, most vettem egy yatagánt, hozd ide a nyakadat, hadd próbáljam meg rajta, éles-e?

Az ember rögtön félholt lett az ijedelemtől s egész készséggel kezdé a nyakravalóját leoldozni, csak azon hebegve, hogy hát az ő négy gyermekére azután ki fog majd gondot viselni.

A vezető daczosan veté magát közbe.

– Pusztulj! részeg filkó, hogy merészled vendégemre tenni kezedet? nem tudod, hogy átkozott az, a ki az igazhivő vendégét megsérti?

– Ninini! szólt kaczagva és csúfolódva a janicsár, elment az eszed jámbor balukdzsi (halász), hogy a próféta kertjének virágaival, Begtas fiaival kiköss? Elmenj utadra, míg egy darabban mehetsz, mert ha sokáig itt maradsz, majd megtanítalak, hogy kell elhallgatni?

– Ereszd el vendégemet békével, s azután menj utadra te is.

– Mi bajod emberséges müzülmán, bánt téged valaki? Mashallah! mi bajod te néked abból, ha én egy kutyának fejét levágom? foghatsz helyette tízet mást az utczán.

A török látva, hogy egy ittas emberrel nehéz szavakkal boldogulni, közelebb lépett hozzá s megfogta azt a kezét, a melyben a yatagán volt.

– Mit akarsz te? kérdé a janicsár, egészen elszörnyedve e vakmerőségen.

– Gel! Eredj utadra.

– Tudod-e, hogy kinek a kezét fogtad meg? Az én nevem Halil!

– Az enyim is Halil.

– Halil Peliván az enyim. (A birkozó.)

– Az enyim meg Halil Patrona.

A janicsár egészen fel volt bőszülve az ellenzés miatt.

– Te féreg, te pokróczon ülő szatócs, te madzagkereskedő! ha el nem bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy akasztalak fel.

– Én pedig, ha el nem bocsátod a vendégemet, úgy ütlek főbe ezzel a bottal, hogy itt fekszel le.

– Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer ütni? Ide üss te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke, ide üss, ha mondom!

S mutogatta daczos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van bátorsága.

Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében levő ólmos bottal olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arczát elborította a vér.

Peliván elordítá magát ez ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a rosszul talált medve rohant Patronára, s miután még egy pár ütést karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe, s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor. De ekkor tünt ki, hogy Patrona sem az utolsó férfi küzdés dolgában, mindkét kezével megragadta az óriás torkát, s oly erővel szorítá azt össze, hogy az kis idő mulva tántorogni kezdett, végre hanyatt bukott, a mikor aztán Patrona mellére térdelt, s annyit kitépett a szakállából, a mennyi elég volt neki is, annak is emlékül. Peliván bor és vereségtől elgyalázva ott aludt el az utczán. Patrona pedig holtra rémült vendégével sietett lakát elérni.

Néhány szűk folyosószerű menedéken áthatolva és azután még mindenféle kerteken és búvóhelyeken keresztül-kasul járva, végre saját házához ért Halil Patrona.

Ha utczaajtóról beszélnénk, nagy járatlanságunkat árulnók el e helyen, miután ott, a hol Patrona lakott, még csak eszmében sem létezett semmiféle utcza; hanem mintegy másfél ezer faház úgy volt egymás hegyére-hátára építve, hogy kiki a szomszédja folyosóján, udvarán és tornáczán keresztül juthatott csak saját házába, s miután egész házsorok népei rendesen a legtitkosabb, ravaszabb egyetértésben szoktak élni, minden ház úgy volt rendezve, hogy abból rögtön a szomszéd házába lehetett átlépni, néhol a háztetők is egyenlőek, másutt a pinczék is egymásba nyilnak, hogy ha valakit hirtelen üldözőbe vesznek, egy percz alatt a háztetőkön, a szobákon, a pinczéken keresztül úgy eltünhessen, hogy senki észre ne vegye.

Halil Patrona háza is fából volt, mint a többi; egyetlen szobából állt az egész, de abban elfértek sokan, volt benne tűzhely is, s ha épen válogatós volt a vendég, igen szép fekvése eshetett a ház tetején, mely szinte be volt nőve szőlőlugossal. A bútorzat benne nem volt valami épen nagyon pazar; egy gyékény a szoba közepén, egy szőnyeggel leterített pad a szögletben, néhány fatányér és fatál, egy korsóval valami fapolczon s egy pár igen egyszerű főzőedény a tűzhelyen, ebből állott minden. A szoba tetejéről csüggött alá egy cserép-mécses, azt Patrona ősi tűzkővel és taplóval meggyújtotta, egy gömbölyű teknőben vizet hozott vendége számára mosdani, a hosszú korsóban pedig italnak valót a kútról s azután elővevé a gyékényszatyort, s kirakva annak tartalmát a gyékényre, oda ülteté magával szembe a jámbor Janakit, hogy vendégeskedjék.

Nem volt ugyan egyebe, mint egy pár apró hala és néhány szép rózsapiros hagymája, de azokat úgy el tudta dicsérni, hogy azokat a halakat hol és hogyan fogják? mi módon sütik? miféle porczogókat lehet találni bennök, a mik a legkedvesebbek? s hogy abban a hagymában mennyiféle íz van? több van benne, mint az ananászban, s aztán az a jó friss tiszta víz! az egész Alkorán tele van a tiszta víz magasztalásával és ezeket Patrona mind könyv nélkül tudta, s annyi érdekes mesét tudott mondani a pusztában eltévedt utazókról, kik epedve sovárogtak egy csepp vízért, s Allah könyörült rajtok és elvezette őket az oáz forrásaihoz, – hogy vendége nem képzelt egyebet, mint hogy a legpompásabb lakomában részesül és jól esett neki étel és ital és megelégedve kelt fel a gyékényről.

Achmed szultán – szegény – alig kelt fel ily elégedetten sorbethtel és czukros gyümölcsökkel rakott szofrája mellől, mely körül kétszáz odaliszk tánczolt és énekelt!

– Már most eredj aludni; monda Patrona vendégének; tudom, hogy az álom a legnagyobb öröm, melylyel Allah megajándékozta az embereket, mert az ébrenlét más embereké, csak az álom a miénk; ha jót álmodtál, örülsz, hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt. Szép langyos az éjszaka, a háztetőn alhatol; ha a kötélhágcsót felhúzod magad után, nem félhetsz, hogy valaki háborítand.

Janaki megköszönt mindent s felmászott a tetőre. Ott már el volt számára készítve a szőnyeg és bőrvánkos, melyen aludjék. Nyilván egyetlen szőnyeg és vánkos, mely a házban találtatott, s a vendég észrevevé, hogy ezek ugyanazok, miket odalenn a szobában látott, s lekiáltott Halilhoz:

– Emberséges tsorbadzsim! (házi gazdám) te felhoztad nekem szőnyegedet és vánkosodat. Hát te magad min alszol?

– Ne törődjél velem, muszafir (vendég), előveszem a másik szőnyegemet és másik vánkosomat, s alszom azon.

Janaki letekintett a padlás hasadékain a szobába s látta, hogy miután Halil erősen megmosdott s kétszer oly erősen imádkozott, vevé a gömbölyű teknőt, azt megfordítá, lefeküdt a gyékényre, a teknőt feje alá tevé s kezeit összedugva keblén, csendesen elaludt a prófétában.

Másnap reggel, midőn Janaki fölébredt s leszállt Halilhoz, egy pénzt adott át neki, melyet neveznek ott arany dinárnak.

– Ime fogjad e pénzt, derék tsorbadzsi és ha megengeded, hogy még ma is hajlékodban maradjak, készíts mindkettőnk számára ebédet.

Halil sietett a pénzzel a piaczra, bevásárolt mindenféle ennivalót és lelkiismeretes dolognak tartotta volna csak egy réz aspert is megtartani az e végre adott pénzből, hanem készíte vendége számára piláfot (török eledel, rizs, juh-hussal főve), hozott neki a sütőktől és czukorral bánó mesteremberektől mézes lepényt, dulcsászt, pisztácziákat, édes paprikákat dióval megtöltve és mézben kifőve, s más egyéb kellemetes dolgokat, miknek látására és ízleltére Janaki ordítani kezdett, hogy ennél Achmed szultán sem eszik különbet. Halil csak arra kérte, hogy ne igen emlegesse a szultánt és ne kiabáljon olyan nagyon.

Azon éjjel ismét fölfekteté vendégét a tetőre, s minthogy a mult éjjel az nagyon sokat forgolódott a fekhelyén, gyanítá, hogy nincs ilyen keményen fekvéshez szokva, s lopva alája dugta a szőnyegnek levetett kaftánját.

Másnap reggel ismét adott Janaki egy arany dinárt Halilnak.

– Hozz nekem iróeszközöket, mert levelet akarok irni valakinek, és ma azután Isten hírével elhagyom a házadat és tovább megyek.

Halil elment, bevásárolt, visszatért. Beszámola az adott pénzzel: ennyi volt a kalem (irótoll), ennyi a mürekob (tinta), ennyi a mühür (pecsét) ára. A többit visszaadta Janakinak.

Ez fölment a tetőre ismét, ott irt, a levelet lepecsételte, letette a szőnyegre és azután vevé ismét a botját és megkérte nagy háládatos köszönés mellett Patronát, hogy vezesse ki őt a perai útra, a honnan aztán majd eligazodik.

Halil megtevé szívesen a vendég kérelmét, s kikisérte őt egész a járható utczáig. A mint Janaki megpillantá a Bosporust, látva, hogy már onnan majd eligazodik, hirtelen felkiálta:

– Nézzed, nézzed. Most jut eszembe! A levelet, melyet irtam, ott feledém nálad a tetőn, a szőnyegre téve és mellette egy erszény pénzt, melyet a levéllel együtt el kellett volna küldenem. De már nem érek rá visszatérni, kérlek szaladj haza, s vegyed a levelet és pénzt, s vidd el annak, a kinek czímezve van. Azután áldjon meg az Isten.

Halil rögtön visszafordult nagy sietséggel.

– De aztán átadd ám annak, a kinek szól, a pénzt! monda a görög.

– Olyan bizonyos lehetsz felőle, mintha magad adtad volna neki.

– És igérd meg nekem, hogy kényszeríteni fogod azt a kinek a levél czímezve van, hogy a pénzt elfogadja.

– Ki nem jövök addig a házából, a míg kezeirását nem adja, hogy átvette, a midőn ismét ezen jársz, megtalálandod nálam.

– Isten veled, jámbor müzülmán.

– Szalám alek.

Halil futott egyenesen haza; felhágott a tetőre, ott találta a szőnyegen mind a levelet, mind a pénzt, nagyon megörült rajta, hogy az alatt el nem lopták, s mindkettőt gyékénytáskájába téve, a nélkül, hogy sokat nézegetné, futott vele a bazárra, a hol egy ismerőse volt pénzváltó, a ki egész Stambulban minden embert ismert, hogy majd attól megtudja, hol lakhatik azon ember, a kihez a levél irva van, melyet az idegen bízott rá?

E végett odanyujtá a pénzváltónak a levelet, hogy adjon neki utasítást, a nélkül, hogy maga sokat nézegetne rajta.

A pénzváltó megnézé a levél czímét s csodálkozva monda:

– Halil Patrona! farsangjuk van-e most a gyauroknak hogy magadból bolondot csinálj? Hiszen tudsz te olvasni?

– Tudok ám, de nem hiszem, hogy ismerném azt az embert, a kinek ez a levél szól.

– Még tegnap ilyenkor legalább ismerhetted, mert az magad vagy.

Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s valóban saját nevét olvasá rajta.

– Akkor az bolond, a ki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is kellene átadnom.

– Ime arra is a te neved van irva.

– De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez. Bizonyára őrült volt az az ember, a ki ezeket rám bízta.

– Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és olvasod, ekkor megtudod, hogy mi közöd van hozzá?

Valóban ez a legegyszerűbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy levélhez, ha feltöri és elolvassa.

A levélben pedig ez volt irva:

«Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám, sőt inkább Isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen egy leányomat, a ki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél s most azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam s ha lehet, kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással, megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejében ezt a kis erszényt, melyben vagyon öt ezer piaszter, hogy majd ha egyszer ismét visszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az Isten segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád Janaki.»

– Mondám, hogy ő a bolond, nem én! kiáltá fel a levelet elolvasva Halil, csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?

Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismerősei, s sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, a ki ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, a ki nem akarja azt elvenni?

Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult fölkeresni azt az embert, a ki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt már! Hamarább megtalálhatna valakit, a ki ugyanannyi pénzét ellopta.

A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, a hol harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa vér, a mi az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utcza közepén, s a mellette levő ház falára volt irva mindkettőjük neve; hihetőleg mikor felocsúdott a janicsár, saját vérébe mártott ujjával irta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól, Halil Pelivánét felül.

– Ez így nem jól van, mondá magában Halil, te voltál alul, nem én, s kapván egy veres tégladarabot, felül irta vele a nevét.

Késő estig lótott futott, nem találta Janakit sehol, s úgy tele zavarta a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor este felé az Etmeidánon halat vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy minden pontyot ezer piaszterért adnak.

Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És a miatt egész éjjel nem tudott aludni.

Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, a hova tegnap a nevét fölirta. Ime Peliván neve megint az övé tetejébe volt irva.

– Már ezen segíteni kell, monda Halil s odahíva egy teherhordót, annak a hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá irta a maga nevét, a hova azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem szeret magánál magasabb embereket ismerni, s a mint végigmegy az épülőfélben levő Tsiragán palota előtt és találkozik a padisáhval s a mint III. Achmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a Kiaja Bég és a Kapudán basa és a fő imám Ispirizade kiséretében elvonul előtte s ő alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná szivébe: «lesz idő, a midőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus, előttetek országok, világok urai!»

Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arczát föl nem emeli, a míg a napok urának kisérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván, ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne s nem igen sokat kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak miért hasították ketté a fejét?

II. GÜL-BEJÁZE. (FEHÉR RÓZSA.)

Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nem igen jövedelmes kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárakat árult. Áfiont (mákony) nem igen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb czikk lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s a mit Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült szomszédjaival e felett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre és az nem egyéb, mint a dzsínek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni és ettől következik a romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az egész mozlemin népre! A szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont, mert abból volt a legnagyobb haszon; s hát aztán azért, ha valaki elvágta a torkát késsel, soha se áruljanak többet kést a boltban? Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban a mi kevés haszna származott, az neki untig elég is volt és soha sem jutott eszébe, hogy valamire szüksége volna, a mi nincs.

Nagyon meg volt tehát akadva, midőn most egyszerre ötezer piasztert kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? A mit ő óhajtott, azok mind igen távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter; ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit kezdeni?

Boltja épen azon részére nyilt a bazárnak, hol egy rostélylyal különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi áruczikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös dolog.

Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költők olyan szépen le tudnak irni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és georgiai szűzeket, kiknek arczuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük könybe lábbad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hánytvetett portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a kérges szájú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak, kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, a ki éveikről, tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal legkevesebbet törődnek.

A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja előtt a bazárban, midőn a kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen fogva, s végig kiabált az utczán:

– Emberséges müzülmánok! Ime egy odaliszk a felséges szultán háreméből, ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak, lehellete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud tánczolni és énekelni, s mindenféle női munkákat. A ki többet ád érte, annak eladatik, s ára a dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már igértek érte, jőjjetek ide és nézzétek meg, ki ád többet érte!?

– Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt megvásároljuk, mondának az okos kalmárok, az annyi volna, mint készpénzen venni meg a nagyúr haragját, s bölcsen visszahúzódtak boltjaikba; nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni? Jobb volna annak, a ki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája falaira irni, vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint fölvenni egy virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.

A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabnővel, a kereskedők még boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az ilyen szerencse.

Csak egy ember maradt boltja előtt, csak egynek volt bátorsága megtekinteni a kikiáltott rabnőt és ez volt Halil Patrona.

Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e szemekben meglátszott a köny.

– Jer, hozd be őt boltomba, szólt Halil a kikiáltóhoz, ne leplezd le az utcza közepén.

– Nem lehet, szólt a kikiáltó, fejemre van parancsolva, hogy a bazár közepén, a hol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le arczáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.

– Nem tudod mit vétett ezen odaliszk, a miért ilyen csúfosan eladatik?

– Halil Patrona, szólt a kikiáltó, sokkal jobb lesz mind az én nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek. Én teszem, a mit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom mit tud? mire alkalmas? nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem biztatok, hogy vegye meg és senkit, hogy ne vegye meg. Allah mindnyájunkkal szabad s az történik velünk, a mi régóta elvégeztetett.

E szavakkal leemelé az odaliszk fejéről a fátyolt.

– A prófétára! ez szép delnő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arcz! Jól nevezték őt Gül-Bejázenak. A fehér rózsához hasonlók arczai. Látod, harmat is van rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek e szemek, midőn mosolyognak? minő ez arcz, midőn elpirul, minő ez ajk, midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!

Halil Patrona egészen el volt ragadtatva.

– Ne vidd őt tovább, szólt a kikiáltónak és ne mutasd meg senkinek, úgy sem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, a minőt más sem adna, ötezer piasztert.

– Legyen úgy, szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a delnőt, ám te lássad, hozd a pénzt és vigyed a leányt.

Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott belőle; az kezébe tevé az odaliszk kezét és ott hagyta azt nála.

Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva s elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig.

A leány nem szólt az egész úton.

Haza érkezve, Halil leülteté a leányt tűzhelye mellé, s nyájas, szelid hangon monda neki:

– Ime ez itt az én házam; a mit látsz benne, az az enyém és tiéd; igaz ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert, füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon és senki nem néz utánad. Ime itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.

A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet házánál, s csak este tért vissza ismét.

Gül-Bejáze ez alatt vacsorát készíte számára, a mi két piaszterből kitelt. Halil tányérát oda tevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.

– Nem ott, itt mellettem ülj, mondá Halil, s megfogá az odaliszk remegő kezét, s oda ülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból és kinálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, oda fordula Halilhoz és alig hallható hangon rebegé:

– Hatod napja, hogy nem ettem.

Halil csodálkozva kiálta fel.

– Hatod napja! Irtózatos! s ki volt, a ki ennyire kínzott?

– Magam akartam úgy, meg akartam halni.

Halil fejét csóválta.

– Ilyen ifju és már meg akar halni. És most nem akarsz meghalni többé?

– Szemeiddel látod.

Halil nagyon megszereté a leányt; sohasem volt neki senkije, a kit szerethetett volna, s a mint ott ült vele szemközt a leány, nagy, sötét szempillái árnyékot vetve fehér arczára, azon méla hallgatag ajakkal, azt hivé tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi magát alakulni.

Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szive dobogását észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni, úgy dobogott az, úgy örült.

Ah bizonyára jól énekli a költő: «két világ van, egyik a nap alatt, másik a hölgy szivében».

Sokáig elnézte szép rabnőjét gyönyörködve, arczát, bűbájos szemeit, huri termetét; az mind mind olyan szép volt.

S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja és bársony karjaival átöleli, hogy ez ajkak nemcsak pirosak, de édesek is, s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh akkor eszét kezdé veszteni a gyönyör, a vágy miatt!

És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg? Soha sem volt még rabnője, nem tudta mit mondjon neki? Az ő nyelve nem volt édes hizelgéshez szokva, nem tudá mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek?

– Gül-Bejáze… rebegé halkan.

– Parancsolj uram.

– Az én nevem Halil. Nevezz engem úgy.

– Parancsolj Halil.

– Ne mondd, hogy parancsoljak. Ülj mellém. Még közelebb hozzám.

A leány oda ült mellé. Egészen hozzá közel.

És most még kevésbbé tudta Halil, hogy mit mondjon neki?

A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint a rabnők szoktak. Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte történetét, szomorúságának okát, akkor talán könnyebben szólhatna ő is; vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.

– Mondjad nekem Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a bazárban eladatni parancsolt?

A leány föltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.

– Azt majd te is meg fogod tudni Halil, felelt neki suttogva.

És Halil mindinkább hevülni érzé szivét ily közel a legforróbb, a legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megradá a leány kezét és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt, hideg, mint egy halott keze.

Vajjon a kebel, az ajk is oly hideg-e?

Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt és a mint keblére voná és magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:

– Szűz Mária…

És a leány hosszú fekete haja leomlott arczára, s a mint Halil félresimítá azt a szép arczból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az öleléstől? íme az még fehérebb volt. Eltünt belőle minden élet, a szemek le voltak csukva, az ajkak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…

Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett vele Halil, a mit akart. Egy holttest feküdt a keblén.

A forró szenvedély lángja után egyszerre jéghideg borzadály hatotta át Halil szivét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:

– Ébredj fel, nem bántalak, nem bántalak.

A könnyü kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta s félelmesen nézte a szép hullaarczot.

A leány egy percz múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerék az előbbi pírt, szemei a bűbájos ragyogást, arcza a fehér rózsa gyöngéd elevenségét, szép keble ismét szállt, emelkedett.

Fölkelt a szőnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények eltakarításához fogott, s csak néhány percz múlva susogá Halilhoz, ki bámulatából nem birt magához térni:

– Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? A mint engem férfi ölelése érint, azon perczben holt vagyok és holt maradok, a míg ismét el nem bocsát és ajkai megfagynak rajtam és szíve visszaborzad tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa).

III. ACHMET SZULTÁN.

A nap a szerály ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a szultánnal együtt szokott imádkozni, épen most távozott el, s a Kapu Agaszi és az Anaktár Oglán (főajtónálló és kulcstartó) sietnek nyitni az ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni, a hol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a Khasz-Oda Basi (főöltöztető), a Csohodár, ki a szultán felső köntösét adja fel, a Dülbendár, a ki a shawlt köti a derekára, a Berber-Basi, a ki fejét megborotválja, az Ibrikdáraga, a ki megmossa a kezeit, a Peskiridzsi Basi, a ki megtörülgeti, a Serbedzsi Basi, a ki italát tartja készen és a Tirnakdzsi Basi, a ki körmeit elmetéli. Mindezek a legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah orczáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző szobájába lép.

Egyszerű hatszögletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva amethysttal, miknek jáczintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és almandinból rakott arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden darabja gyémánt, rubin és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arcza illik ennyi fény közé. Szelid, nyájas, tündökletes arcz, mintha egy atya lépne gyermekei közé. Nagy mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arczán, szép sima homlokán semmi ráncz nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.

Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év alatt történtek birodalmában olyan változások, a miken nem volt oka örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, a mi örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki mindkettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint «ragyogó» Szolimán alatt, s hogy szerálya nem volt örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig harminczegy gyermeknek lett boldog édes atyja.

Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána Asszeki (kedvencznő), a felülmúlhatlan szépségű Aldsalisz regéi lehettek nagyon mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berberbasi elkészíti alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orczáját, melyet az érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berberbasinak.

– Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed ellen, derék berberbasi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban?

Úgy látszik, hogy a berberbasik Stambulban is nevezetesek arról, hogy szeretik a napok eseményeit figyelemmel kisérni, s azokat másokkal közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen előidéz.

– Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy a mit leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt menyei szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, a mi legújabban történt Sztambulban.

A szultán gyűrűivel játszék, miket egyik ujjáról a másikra vont.

– Megparancsolád legnagyobb kegyelmű padisah, szólt a berberbasi, letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről, miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután háremedből elvitetett? Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert illendő, hogy a mit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne merje venni, és a hová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki kikerülje és rá ne merjen arra gázolni. Ime azonban mégis akadt egy vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány szépségének látása, s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába fogadott.

– Mi neve e férfinak?

– Halil Patrona.

– Mi történt tovább?

– Az ember haza vitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el fogna ragadni, a ki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerályban és a Kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herczeg háremében. Valóban gyönyörüség látni e leányzót és könnyen eszét vesztheti miatta, a ki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom hurijait megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, a mint férfi keze érinti őt és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arcza, sem a nagyvezér haragja, sem a szultána Asszeki korbácsütései, sem a fehér herczeg könyörgése nem birta őt fölébreszteni.

– És utána jártál, hogy mi történt ezen leánynyal tovább?

– Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, oh hatalmas padisah! Igenis, utána jártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt magához; örült neki, hogy mindenét oda adhatta érte. Maga mellé ülteté. Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta és ime a leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől őrizzen meg minden igazhivőt a próféta; azon szent asszony neve ez, kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik s nevét kiáltják, midőn az igazhivőkkel harczolni szállnak.

– Haragos volt-e a vevő?

– Nem, sőt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta békében hagyja a leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, a kiket nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgy, hogy azok között, a kik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy Halil rabszolgálót vett magának s maga lett annak rabszolgája.

– Ez valóban nevezetes eset, monda a padisah, tudd meg tovább is, mi kifejlése lesz e dolognak? A Teszkeredsi Basi (titkár) jegyezzen fel mindent, a mit elmondasz, örök emlékezetre.

A Berber Basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos működését, s azután jött az Ibrikdár Aga, megmosá annak kezét, a Peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a Tirnakdsi Basi elvagdalá körmeit, a Dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot, s derekára a hosszú keleti shawlt, a Csohodár ráadá a turquoisoktól nehéz binist (felső gunya), a Szilibdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a Khasz-Oda Basi és a Kapu Agaszi maradtak mellette.

A Khasz-Oda Basi jelenté, hogy a szerály előcsarnokaiban térdhajtva várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah a főmufti és Damad Ibrahim a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kivánnának szót terjeszteni a nagyúr elé.

A szultán még nem adott feleletet, midőn a háremhez vezető ajtókon keresztül belép hozzá a Kizlár Aga (eunuch főnök) tisztességes fekete, hasított ajku nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a szultán háremében szabadon járhat ki s be és abban neki semmi öröme nincsen.

– Mit kivánsz hű szolgám, Kizlár Aga? szólt eléje menve Achmed s fölemelve őt a földről, hová előtte leborult.

– Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni nap nélkül, a virágok legszebb, legillatosabb szála, a szultána Asszeki óhajtja látni orczádat.

E szókra még szelidebb, még mosolygóbb lett Achmed arcza; inte a Khasz-Oda Basinak és a Kapu Agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik terembe, a Kizlár Agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána Asszekit.

Gyönyörü damascusi hölgy volt Aldsalisz. A természet minden szépséget pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont és simább, mint a bársony. Hajfürtei mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka, s telt, mosolygó orczájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feslő rózsát, s ha e szemekkel Achmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sujtva érzé szívét, s ha e bűvösbájos ajkak megszólaltak, ki volna az, a ki ellent tudjon neki mondani? Achmed bizonyára nem. Oh nem. «Kérjed országom felét.» Ez a legkisebbike azon hizelgéseknek, mikkel őt el szokta halmozni. Ha ő ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja, elfeledi Stambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s ez nagy áldás a prófétától.

A kedvencz szultána azon csábító mosolylyal járult Achmed elé, mely örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain megjelenni a tagadó választ.

Minő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?

A szultán kezénél fogva vezeti őt bibor ottománjáig s megengedi, hogy lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein s fölvetve arczára szemeit, szól:

– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges chán, mintha az ő arczát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arczod állana előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő naphoz. Három évet tölte be már, most lép a negyedik esztendejébe, s még nincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arczodat elfordítád tőlem, álmot láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina ültek a nyilpiaczon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt egymás mellett, egyik fehér, másik violaszin, harmadik naphtazöld; ezekben ültek a herczegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a gömbölyü selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által fölékesítve, melyek egy nőnek boldogságot hoznak és a melyek az istifan (diadem), a nyakkötő, a fülönfüggő, a gyürű, az öv, a karperecz és a kösöntyü.14) Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az Emirek, Defterdárok, Reis Effendik, Muderriszek és Seikek nagy serege foglalt el. És a szekér fölött három magas pálmafa volt felállítva, melyeket elefántok húztak nagy kerekeken és három kert, melyben minden virág czukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a vőlegényt a Kiaja, a menyasszonyt pedig a Kizlar Aga képviselte és azok mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal, száz teve virággal és gyümölcscsel megrakva, egy elefánt aranynyal, drága kövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott tükröket hozott, pompásan fölnyergelt lovakat a miri achorok (lovászok). Ezek után jöttek a nagy vezér kisérői és dsiridhajításban gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy sátorban faembereket és egy eleven centaurt játszattak, és az egyptomi kard- és abroncstánczosok, az indu szemfényvesztők és kigyótánczoltatók, a kik után következett a főmufti, s orczádnak színe előtt a Koránból egy versezetet olvasott föl és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az arsenalból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát huztak nagy hengereken és utánok a topidzsik (tüzérek), kik szintén hengereken egy várat szállítottak elé, ágyukkal megrakva és azokból lövöldöztek. Ismét erre az egyptomai opiumevők táncza következett, a mely igen csodálatos, a mely után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat; mindezekre következett a czéhek elvonulása és a janicsárok megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe, a midőn azok a szerály kapujáig vitettek a czukorkertekkel együtt és a lámpaünnepély, melyben tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyiló tulipán között, úgy, hogy azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak; a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyui mennydörögtek közben, s a Bosporus egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó tűzjátékoktól. Ime ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak Dzsemachir 12. (jun. 15.) hajnalán, a mely szerencsés nap az ozmanlik előtt.

Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végig hallgatni, de Achmed gyönyörűségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták és semmivel sem lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltünő ragyogó pompával, a minőt még elődei nem ismertek. Aldsalisz az által lett kegyenczévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet minden évben megültek, s a «pálmák ünnepélye» ismét új eszme volt és a «czukorkerteké» szintén. Achmed elragadtatással ölelé keblére a kedvencz szultánát s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátá őt vissza a hárembe.

A Kizlár Aga bebocsátá a künn várakozó két főurat. Elül lépett be a főmufti, utána Damad Ibrahim a fővezér, mindkettő hófehér rengő ősz szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arczok.

Ott lehajoltak a szultán előtt, megcsókolák köntöse szegélyét s leborulva maradtak előtte, míg föl nem emelé őket.

– Mi hoz benneteket a szerályba, derék országnagyok?

Mint illett, a főpap kezdé a beszédet.

– Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel irántunk, a midőn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de jobb az ébrenlét az álomnál, s a ki rejtegeti maga előtt a veszélyt, annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a lázadó Esref Persia törvényes fejedelmét Tamasip sahot elűzze fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett, a fejedelem anyja rongyokba öltözött közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az «erényes» Küprili utóda Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Persiától Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime azonban a prófétának tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel s három csatában Damaghan, Derechár és Ispahan mellett tönkre veri Esref chánt, őt magát futtában a lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozman birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére Szafikuli chán nagy hadsereggel közeleg Küprilizade ellen. Az ozmán fegyverek napját sötétség fenyegeti, Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát esni; mi a fővezérrel már összegyüjtöttük a hadsereget, mely készen áll a Bosporus partján minden perczben hajóra szállani; pénz és eleség ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára. Csak egy szavadra van szükség s fegyveres kézzé válik az ország, melynek csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a földből támadnak elő a harczosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott ozman hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod, legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a diadalt; azért kelj, övezd föl derekadat Mohammed kardjával és szállj le a seregek közé, melyek óhajtva várják arczod láthatását, mint óhajtja a nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka és aludni nem bir.