Achmed szeliden tekinte le a beszélőre, mintha az alatt, míg ez beszélt, egészen másról gondolkoznék s egy szót sem hallana azokból, a mik hozzá mondattak.

– Hű szolgáim, szólt nyájasan mosolyogva. E mai nap szerencse napja rám nézve. A szultána Asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy valósíttassék; Istambul utczáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva az egész város, lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben és az «édes vizek» körüli kiöskök udvarain, s mozgó pálmafák és czukorból készült kertek vitettek körül a piaczokon, az utczákon kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Ez álom oly szép, hogy valósulásra vár.

A főmufti meghajtá magát mellén keresztbetett kézzel.

– Allah akbár! Allah kérim! Az Isten hatalmas. Legyen úgy, a hogy parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugaton, ha úgy kivánod.

Azzal a főpap visszavonult és elhallgatott.

De előlépett az agg fővezér Damad Ibrahim, s kaftánja szélével megtörülve könyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.

– Óh uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra, s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály, földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le Stambul legszebb része, a Chodzsa-basa mellett, alig nehány hete az Ejul külváros az egész part mentében, midőn a város másik része kivilágíttatott Murad herczeg születésére. Kallipolisban a villám a lőpormalomba sujtott s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadchane patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét elöntötte, s a fölállított ágyukat elragadta, s ime nézzed: legújabban Santorin sziget mellett egy új sziget emelkedett ki a tengerből, három hónapig folyvást nőttön nőtt és a mig megnőtt, Sztambul alatt reszketett a föld. Oh uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid tanácsát meghallani, bőjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep helyett, mert Stambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava hallatszik határainkon köröskörül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Pruth vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz keze volna minden muzulmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy azzal védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra és büntess meg vakmerőségemért; én lángok között látom Istambult, valahányszor ünnepélyre van az kivilágítva s ijedtséggel kiáltok hozzád és a prófétához: segítsetek!

Achmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a folyóméz, midőn felelt.

– Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, a kit Omárnak hínak, a ki meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, a ki már három éves, Emine. Él az én lelkem! hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, a míg őket össze nem házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása sietteti egybekelésüket. A szultána Asszekinak esküvel fogadtam azt fel, s visszafelé esküdni nem lehet, mint a hogy tesznek a hitetlen tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, visszafelé elmondják azt, s azt hiszik, hogy az által fel vannak oldva alóla. Igazhivőhöz ez nem illik. Én megigértem ez ünnepélyt s akarom, hogy ez pompás legyen.

Ibrahim felsóhajtott s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb tanubizonyságát. Ráért volna ez ugyan későbbre is maradhatni: hisz a vőlegény csak négy, a menyasszony csak három éves.

– Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas padisah! szólt Damad Ibrahim s azzal megcsókolva a nagyúr kezét, eltávozának mind a ketten.

A szerály kapujában borusan monda a főmufti a nagyvezérnek:

– Jó lett volna nekünk kettőnknek nem őszülni meg.

Achmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kiséretében sietett a puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.

IV. A RABNŐ RABJA.

A jámbor Halil Patrona egész példabeszéddé kezde már válni, a bazáron nem is nevezték máskép, mint a rabnő rabjának; a mi egyébiránt épen nem ártott neki, mert annál többen mentek be hozzá csibukot és dohányt vásárolni, minthogy mindenki szerette volna ismerni azt a müzülmánt, a ki egy valóságos pénzen megvett rabnőt még csak kezével sem érint, hanem végez helyette minden házi dolgot, mintha az vette volna meg őtet.

Patrona szomszédságában lakott Muszli, egy veterán janicsár, ki időtöltésből a papucsfoldozás művészetét gyakorolta.

Ez gyakran látta Halilt holdvilágos éjszakákon a háztetőre fellopózni, a hol Gül-Bejáze aludt, s ott két lépésnyire leülve tőle, elmélázni, órákig, éjfélekig, a késő hajnalig; homlokát tenyerébe fektetve nézte, bámulta azt a gyönyörű termetet, azt a szép halovány arczot és gyakran közelebb csúszott hozzá, oly közel, hogy ajkai annak arczától alig voltak egy gondolatnyi távolra; akkor ismét visszakapta fejét és ha olykor föl talált ébredni a rabnő, inte neki, hogy csak aludjék tovább, nem háborítja senki.

Halil mindezzel a beszéddel nem törődött, arcza ugyan még valamivel halaványabb volt, mint azelőtt, de ha valaki szemtől szembe mert volna vele tréfálni, tapasztalandá, hogy karjai most sem gyöngébbek, mint valaha.

Egy napon szintén ott ült boltja ajtajában, keveset ügyelve az előtte járókelőkre, s oly irányt adva messze kibámuló szemeinek, hogy valamennyi feje fölött ellásson, a midőn valaki, a ki egész csendesen lépett oda hozzá, nagy nyájasan megszólítja:

– Kedves tsorbadzsim!

Patrona oda tekintett s Janakit látta maga előtt, egykori rejtélyes vendégét.

– Ah te vagy az, muszafirom. Ugyan kerestelek két álló nap azután, hogy eltávoztál, vissza akartam adni ötezer piaszteredet, melyet nagy bolondság volt tőled nekem ajándékoznod. No de jól van, már most nem kereslek, mert azt a pénzt mind elköltöttem.

– Örülök ezt hallani tőled, Halil, remélem, hogy sorsodon javítottál vele. Elfogadsz-e ismét egy napra vendégednek?

– Kész örömmel. Csakhogy kettőt kell megigérned: először, hogy semmiféle ravaszságot el nem követsz a végett, hogy nekem valamit megfizess, a mit ingyen adok; másodszor hogy nem kivánsz nálam maradni éjszakára, hanem átvándorolsz tanyázni az én derék szomszédomhoz Musszlihoz, a ki szintén magányos ember és papucsokat foldoz, s ilyenformán igen tisztességes férfi.

– És miért nem hálhatok te nálad?

– Mert tudnod kell, hogy most már ketten vagyunk a háznál, én és egy rabnő.

– Hát nem tesz az semmit Halil. Én elhálok a tetőn, te pedig leviszed rabnődet magadhoz.

– Az nem lehet, Janaki, az nem lehet.

– Miért nem lehet?

– Mert inkább elhálnék abban a veremben, melybe a tigris beleesett, inkább aludnám a behemóth fészkében, vagy egy csónakban, melyet kajmánok őrzenek, inkább töltenék egy éjszakát egy pinczében, mely tele van skorpióval és skolopendrummal, avagy a szurémi toronyban, melyet a dzsínek látogatnak, mintsem töltenék egy éjszakát ezen rabnővel egy szobában.

– Bámulatra gerjesztesz, Halil. Tán csak nem te vagy az a nevezetes müzülmán, kiről már Perában is beszélnek, hogy rabnőt vett és azt szolgálja.

– Te mondád. De jobb lesz, ha nem beszélsz róla többet. Mind ennek a te ötezer piasztered az oka, egészen meg vagyok rontva azóta; az eszem visszafelé jár, s ha jönnek hozzám vásárosok, kérdéseikre olyan feleletet szoktam adni, hogy nevetnek rajtam. – Beszéljünk inkább te rólad. Megtaláltad-e már leányodat?

Most Janakin volt a sor felsóhajtani.

– Kerestem mindenütt, nem találtam sehol.

– Hogyan vesztetted el?

– Egy szombat napon több társnéival a márványtengerre ment egy vitorlás ladikban, mulatozni. A zene és énekhangok oda csaltak egy török kalózt, s az a békességes ország közepében elrablá mind a lányokat s oly titokban el tudta adni, hogy nyomára nem juthatok sehol. Már azt kell hinnem, hogy a szultán szerályába vitetett.

– No onnan ugyan pedig sohasem kapod ki.

Janaki nagyot sóhajtott s fejét búsan megcsóválva kérdezé:

– Gondolod, hogy sohasem juthatok hozzá, ha ott van?

– Ha ne ha egyszer a janicsárok, vagy a debedzsik, vagy a bosztandzsik egyet gondolnak s a szultánt leteszik.

– Ki merne ilyesmire még csak gondolni is, Halil?

– Bizony én mernék, ha az én leányom ott volna a háremben, az én akaratom és az ő akarata ellen. Hanem az nem neked való dolog Janaki. Te nem ontottál más vért soha, mint tulok- és ökörvért, hanem annyit mondhatok, hogy ha én olyan gazdag ember volnék, mint te, még a szerályból is ki tudnám hozni leányomat. A gazdagság nagyobb erő, mint a vitézség.

– Kérlek ne beszélj oly fenhangon. Szomszédjaid valamelyike meg találja hallani, s leüt, hogy pénzemet elvegye. Pedig sok pénzt hordok magammal s mindig félek, hogy elrabolják tőlem. A bazár előtt vár egy szolgám öszvérrel. Annak a hátán van két tömlő aszalt pálmaszilva. Neked megmondom, hogy azon tömlők félig aranynyal vannak töltve, s csak azon fölül van a pálmaszilva. Szeretném azokat nálad letenni. Rabnőd nem nyúl hozzá, ugyebár?

– Bátran ott hagyhatod; ha meghagyod neki, hogy ne nézzen rájok, be fogja hunyni szemeit, mikor azon megy.

Ezalatt bezárta boltját Patrona s elvitte vendégét magához; útközben beszólt szomszédjához, az emberséges janicsárhoz, a ki papucsokat foldoz. Musszli szivesen ajánlkozott Halil vendégének éjszakai szállásadásra. Patrona azonfelül meghívta őt magához egy kevés jóízü piláfra s nehány serleg tiltott nedv elköltésére, melyre az érdemes janicsár még szívesebben ajánlkozott.

Azzal beléptek Halil házába.

Gül-Bejáze épen a tűzhely mellett állt és Halil vacsoráját főzte, a mint ez vendégével együtt bejött az ajtón s hallva a lépéseket, visszafordítá arczát.

Ezen pillanatban elordítá magát a görög jövevény s hosszú süvegét magasra hajítva, odarohant a rabnőhöz és térdre borulva előtte, kezeit, karjait, azután halovány orczáját össze-vissza csókolá és a leány odaomlott vállára és átölelte a férfi nyakát és sírt mind a kettő és egyik rebegte e szót: «leányom!» a másik: «atyám!»

Halil csak bámult és nézett reájuk.

Janaki pedig folyvást térden állva, ég felé emelé kezeit és hálákat adott Istennek, hogy lábait ide vezérlé.

– Allah akbar! áldott legyen az úr, szólt Patrona is, oda lépve hozzájuk. Ime, a kit oly régen kerestél, nálam kellett őt feltalálnod. Magasztald Istenedet, mert illetetlenül nyered őt vissza tőlem.

– Nem jól mondád Halil, szólt az apa örömtől ragyogó arczczal; nem fogod őt nekem visszaadni, sőt inkább itt marad nálad örökre. Mert ha háromszor, három irányban körüljárom is ezt a földet, nem találnék számára olyan férjet, mint te vagy; azért mondjad, mi árát szabod neki? hogy őt kiválthassam és mint szabad nőt adjam át neked.

Halil nem sokat gondolkozott a váltságdíjon, hamar készen volt vele. Egy tekintetet vetett Gül-Bejáze mosolygó ajkaira és egy csókot kért azokról.

Janaki megfogá leánya kezét és az ő kezébe tevé azt.

Halil már kezében tartá a forró síma kezecskét, érzé annak biztató szorítását, látta a leányt mosolyogni, látta ajkait csókra nyujtani és még mindig nem hitt szemeinek, még mindig attól remegett, hogy a midőn ajkaival érinteni fogja, a leány ismét el fog halni, halovány lesz és hideg, csak a midőn végre ajka ajkihoz forrott és keble keblén dobogott és érzé a visszaadott csókot és a szív meleg dobogását, akkor hivé csak el boldogságát és azután hosszan-hosszan tartá őt kebléhez és ajkát ajkaihoz szorítva és boldogabb volt, mint a kik a paradicsomban vannak.

És azután leültették maguk közé a leányt, egyfelől az apa, másfelől a férj, kezükbe vették kezeit és hizelgének neki és ölelték. A leány csókot és ölelést kapott, akár jobbra, akár balra hajolt és arcza nem volt halovány többé, hanem égő piros, mint az átváltozott rózsa, melyre Aphrodite vére hullott. Igérte atyjának és férjének, hogy sokat, igen sokat fog nekik beszélni oly dolgokról, minőkről sejtelmük nem volt soha.

Az ablakon keresztül, a vékony rácsozaton át nézte e jelenetet az emberséges Berber-Basi.

Még javában élvezék örömeik mámorát, a midőn bedugja fejét az ajtón a sokszor emlegetett szomszéd, az emberséges Musszli s meglátva ezt a jelenetet, vissza akará húzni ábrázatját, de észrevette őt Halil s nagy vígan rákiálta:

– Gyere be, gyere! jámbor szomszédom, ne tarts semmitől, látod, vígan vagyunk.

A jámbor szomszéd szépen tartózkodva belépett, dugdosva kezeit a kaftánja keblébe, mert szurkosok valának azok igen nagy mértékben, ámbár szüntelen mosta, de nem akart lemenni róluk a szurok; a turbánja tekercsébe pedig most is oda volt szúrva az ár s nagyon szépen vette ott ki magát, mint valami kócsagtoll; természetesen neki is, mint minden csizmadiának, a legrongyosabb papucs volt a lábán.

Midőn meglátta Gül-Bejázét Halil ölében s magát Halilt örömtől sugárzó arczczal, összecsapá a kezeit és elkezdett csodálkozni, mindjárt gondolva, hogy nagy változásoknak kellett itt ma történni.

Halil pedig kényszeríté, hogy üljön közéjök és Gül-Bejázét megcsókolta és monda:

– Látod, kedves szomszéd, ez most az én feleségem; és ezentul szeretni fog engem és én nem leszek az én rabszolgálóm rabja. Ezen tisztes férfiu pedig az én nőm atyja. Azért üdvözöld őket s azután egyél és igyál velünk.

Musszli oda lépett Janakihoz és megcsókolá annak vállát; azután Gül-Bejázéhoz fordulva, kezét a földhöz és homlokához értette s leült Janaki mellé az eléhozott vánkosokra és lakmározott velök.

Janaki elküldé magával hozott legényét a pástétomsütőhöz, Musszli átszaladt házához és hozott át egy ezüsttel kivert tamburát, melyet nagyon jól tudott verni és igen érzékenyítőn tudott mellette énekelni s így bor és zene és szép hölgy csókja mellett vígan folyt le Halil nászestéje.

A vigalmat az ablakon keresztül nézte az érdemes Berber-Basi s alig bírta fékezni csodálatát, midőn látta, hogy Gül-Bejáze sem a csóktól, sem az öleléstől nem rogy össze halottan többé, mint ezt a háremben tevé, sőt arcza pirosabb, mint a hajnal.

Végre nem állhatá tovább a kiváncsiságot, az ajtóra került s belépett a mulatozók közé.

Együgyű baltadzsinak (baltás, favágó) volt öltözve, elég ostoba képe is volt hozzá, hogy többet senki se nézzen ki belőle s nagy alázatosan mutatta be magát:

– Allah kérim! Szalám aleikum! Az Isten adjon áldást a ti mulatságaitokra; olyan vígan voltatok, hogy kihallott a temetőbe, midőn arra mentem. Ha meg nem bántanálak benneteket, örömest itt maradnék, míg megengeditek s hallgatnám a zenét, melyhez ezen derék müzülman olyan szépen ért s azokat a szép regéket, miket amaz égből aláhozott huri zengedező ajkai mesélnek.

Musszli ittas volt a bortól, Gül-Bejáze és Halil a szerelemtől, egyiknek sem volt semmi kifogása az idegen szavai ellen, csak Janaki nem élt sem borral, sem szerelemmel, ő volt józan s fülébe sugá Halilnak:

– Valjon ezen idegen nem kém, vagy nem tolvaj-e?

– Hogy gondolsz arra? mondá négyszem közt Halil, hiszen látod, hogy milyen emberséges baltadzsi. Ülj le, derék müzülmán és tarts velünk.

A Berber-Basi szót fogadott. Evett és ivott, mint a ki három nap óta éhezik, el volt ragadtatva Musszli tamburája által s felnyitott szájjal hallgatta az általa elmondott mesét a fösvény papucsairól s akkorákat kaczagott rajta, mint a ki soha sem hallotta még ezt.

– Már most mondj te nekünk valami regét, asszonyok legszebbike, szólt a hölgyhöz fordulva ekkor, s Gül-Bejáze megcsókolva férjét, egy cseppet ivott az eléje nyujtott serlegből, hogy ajkai nedvesek legyenek és mondott regét:

– Volt egyszer egy gazdag kereskedő, nem tudom már hol? Pérában, vagy Galatában, vagy Damascusban. A neve sem jut eszembe, nincs is arra semmi szükség. Egyetlen egy leánya volt ennek, a kit igen nagyon szeretett, a kinek minden kivánságát teljesíté s még a szellőtől is megőrízte.

– Nem tudod, hogy e leányt hogy hívták? kérdezé a Berber-Basi.

– De igen, Irénének hívták, mert görög leány volt.

Janaki megijedt e szóra. Leánya tán saját történetét akarja elbeszélni, mert hiszen ő kapta e nevet a keresztségben. Az ugyan nagy gondatlanság volna idegen emberek jelenlétében.

– Iréne egy napon ifju barátnéival a tengerre ment csónakázni; énekeltek, dalolgattak, az idő szép volt, a tenger síma; midőn egyszerre a síma tengeren kalózvitorla jelen meg s egyenesen a csónakázó leányok felé csap s mielőtt azok elérhetnék a partot, mindnyáját elfogja és rabul magával viszi.

Szegény Iréne! még csak Istenhozzádot sem mondhatott szerető atyjának; elgondolá, midőn a rabló vitorlája sebesen repült vele s mindig messzebb látta távozni a várost, melyben lakott, hogy ott őt most várják – várják! Atyja künn áll az ajtóban s minden érkezőt megkérdez, ha nem jön-e még leánya? Otthon vigalmat rendezett számára, minden vendég együtt van már, csak ő nincsen; majd kimegy a tenger partjára s végig nézi a síma, fényes víztükröt szemeivel és kérdi a haboktól: leányom hol van, ki tud felőle?

(A férj és apa szemei önkénytelen megteltek könynyel.)

– De ne sírjatok hát, milyen bohók vagytok ti, hisz ez csak mese! Halljátok tovább. Az elrabolt leányt Stambulba hozta a rabló s egyenesen a Kizlár-Agához vitte, a ki a padisah háreme számára szokta a rabnőket összevásárlani. Az alku rövid volt; a Kizlar-Aga kifizette, a mit a kalóz kért s azzal átadá Irénét a szerály rabnőinek, kik őt rögtön illatos fürdőkbe vitték s csodálkozva magasztalták arczát, termetét, szépségeit. És midőn Iréne e magasztalásokat hallá, szívében elborzadt. Tehát Isten azért adott neki bájakat, hogy azok miatt áldozatul veszszen el? Jobban szerette volna ekkor, ha púposnak, kancsalnak, feketének született volna, ha arcza ragyás volna, mint a jégverte víz és teste bélpoklos, hogy undorodnék el tőle, a ki látja, oh! mert jobban undorodott ő magától így.

Ekkor czifra köntösöket adának reá, fülébe gyémánt függőket akasztottak, derekát shawllal fonták körül, karjaira, lábaira arany kösöntyűket csatoltak s így vivék be őt a titkos terembe, melyben a padisah hölgyei voltak együtt. Ez pedig régen-régen volt, ki tudja, melyik szultán alatt, a kit atyáink sem ismertek.

Fény és pompa, virágok és szőnyegek ékesíték a roppant termet, melynek boltozatja drága kövekkel volt kirakva és a padozat csupa merő gyöngyházból állt, hogy csillogott, mintha csupa merő szivárvány volna összetörve s annak darabjaiból volnának a földön kirakva virágok s madarak a legcsodálatosabb formákban, mely miatt szőnyegeket nem volt szabad a padozatra rakni s hogy a hideg padon át ne hűtsék a delnők lábaikat, apró zsámolykák álltak készen, melyeket lábaikra kötöttek s azokon állva sétáltak végig a teremben. Ezeket nevezik kobkobnak.

– Ej, ej, szólt aggódva Janaki, oly elevenen irod le a szerály belsejét, hogy szinte félni kezdek tőle. Ha az ember ezt hallgatja, annyit tesz, mintha a szultán háremébe vetne egy pillanatot s annak jobb volna előre meghalni.

– Hiszen csak mese ez és képzelt terem, melyről beszélek. A terem közepén volt egy nagy szökőkút és abból illatos rózsavíz szökellt magasra, arany labdákkal játszva; a falakon földig érő velenczei tükrök, mikben gyönyörű odaliskok bámulták termeteik alkotását, az oszlopokon száz meg száz lámpa ragyogott, mindenféle színekben s tündéri világítást adott a teremnek, melyen valami átlátszó kékes köd látszott derengeni, az ambra és burnut füstjéből támadt ez, melyet a delnők hosszú argylákból szívnak. De jobban mint minden pompa és ragyogvány lepé meg Irénét a szultána Asszeki alakja, kihez vezetteték. Egy magas, ideges termetű hölgy ült a terem végén emelt divánon, termete derékban karcsú, de vállban széles és gömbölyű, hófehér nyakát és karjait igaz gyöngy-füzérek köríték, gyémántos kapcsokkal, drágaköves turbánjába magas kócsagforgó volt tűzve, mely még büszkébb tekintetet adott fejedelmi alakjának; nagy fekete szemeivel igazgatni látszott az egész világot.

– Ejnye, ejnye, szólt közbe Janaki, olyan elevenen irod le, hogy szinte félek rá hallgatni, legalább csak egy kis fátyolt hagytál volna meg az arcza előtt.

– Hiszen régen történt ez, ki tudja melyik szultán alatt?… A rabnő a szultána Asszeki elé vezetteték, ki kétszáz rabnőtől környezve, kis kedvencz törpéjével játszadozott, körüle énekeltek, tánczoltak és füstölőt hintének, fölötte egy nagy czukorból készült gyümölcsfa volt, melyen mindenféle alakú és színű czukorgyümölcsök függtek, a mikből gyakran szaggatott le a szultána s megkóstolá egy kevéssé, a mi megmaradt, a kis törpének adta, az megevett mindent. Irénét itt egy fekete eunuch fogadá el, ripacsos fekete képű férfi, kinek felső ajaka fel van hasítva, úgy hogy fogai kilátszának.

– Épen mint a mostani Kizlár Agának! kiálta fel kaczagva Musszli, mintha csak őt látnám magam előtt.

– A szerecsen parancsolá Irénének, hogy boruljon arczra a szultána előtt. Iréne leborult és a míg ott arczczal a földön feküdt a szultána előtt, e szavakat mondá magában: «Boldogságos szent szűz! Isten anyja, szűzek védője, láss meg engemet ezen helyen és midőn hívlak, szabadíts meg engem.» A szultána ezalatt parancsolá rabnőinek, hogy bontsák le Iréne hajfürteit s a midőn sarkig omló hajától eltakarva ottan előtte állt, meghagyá, hogy fessék ki orczáját pirosra, mert nagyon halavány volt, szemöldeit feketére és haját kenjék be illatos olajjal, nyakára és karjaira fűzzenek igaz gyöngyöket. Iréne nem tudta, hogy mi fog történni vele? a midőn a Kizlár Aga odalépett hozzá s bíztató hangon e szavakat mondá neki: «Légy örömben, boldog hajadon, mert nagy szerencse ért ma tégedet. A Beirám ünnep egy hét mulva leend s a kedvencz szultána téged választott ki a többi odaliszkok közül, hogy a padisahnak ajándékozzon. Azért örülj.» Iréne pedig szeretett volna meghalni e hírre. Azzal a szultána egy nagy legyezőt adatott kezébe merő pávatollakból s megengedé neki, hogy folyvást ott lehessen mellette s a kis törpét ölében tarthassa. Mint később megtudá Iréne, ez is nagy kegyelem jele volt. Hat napig azután halálos aggodalmak között élt ott a leány. Társnéi irigykedtek rá, mert a háremhölgyek nem szeretik egymást, ők csak gyűlölni tudnak. Mindennap látta a szultánt, szelid, nyájas arcza iránt önkénytelenül tiszteletet érzett, de ha arra gondolt, hogy őt szeretnie kell, elborzadt lelkében. A szultán legtöbbször a kedvencz nővel töltötte idejét, de néha megesett, hogy egyik vagy másik odaliszknak veté a kendőt és az nagy szerencsének tartatott, vagy nagy szerencsétlenségnek. Egy szép szőke olasz leány volt ott, kit a nagyúr nagyon látszott kedvelni; egyszer a szép szőke leány elmulasztá szemeit lesütni a szultána előtt, midőn vele találkozott. Másnap Iréne nem látta többé a leányt s midőn tudakozódott utána, hálótársnéja megsugá, hogy az a mult éjjel megfojtatott. S akárhányszor lehete hallani éjféli sikoltásokat a szerály titkos erkélyén s utána mintha valami nehéz hullana a vízbe és másnap rendesen egy-egy ismerős arcz hiányzott a szerályból. Azok mind elbízott rabnők voltak, kik örömüket nem birták elrejteni a szultán kegyei felett s e miatt a vízbe hányattak. Senki sem kérdezősködött felőlük többet.

Janaki összeborzadva szólt közbe:

– Ugyan jó, hogy mindez csak rege.

– Eljött végre a Beiram ünnepe, folytatá Gül-Bejáze a regét, egész nap dörögtek az ágyuk a Bosporuson. Este kifáradva érkezett a padisah háremébe, a midőn a szultána Asszeki kézen fogá Irénét és oda vezeté a nagyúrhoz s a más egyéb neki rendeltetett ajándokokkal, aranynyal kivarrott jószágokkal és befőtt gyümölcsökkel együtt őt is átadá a padisah gyönyörűségének. A nagyúr nyájasan tekinte a leányra, míg az, mint az oroszlán kalitkájába vetett őz, reszketett előtte és midőn a szultán megfogá kezét, hogy őt keblére vonja, e szókat suttogá: «Szűz Mária…» És ime, azonnal elhalaványult a leány, szemei lezáródtak és holtan rogyott le a földre. Nem első volt az ilyen jelenet a háremben, az ide hozott hölgyek mindegyike rendesen az ájuláson kezdi; a rabnők rögtön futottak hozzá, testét illatos szerekkel dörzsölék, átható szeszeket töltöttek arczára, jeges vizet csepegtettek szívgödrére, mind hasztalan! A leány nem ébredett föl és holt maradt másnap reggelig; a hová letették, ott maradt. Másnap ismét maga elé hozatta őt a padisah; előbb hizelgő szavakat mondott neki, megajándékozá szép ruhákkal, kösöntyűkkel, arany istifánnal, a rabnők körülfüstölék bódító illatokkal, megfüröszték hevítő ambra és nárdus fürdőben, vérlázító italt adtak neki inni. Mind hiába. A szűz Mária nevére ismét megszünt minden vérforgás szívében, lerogyott, elhalt és föl nem ébredett semmi mesterségtől; ez így történt harmadnap is. Ekkor a szultána Asszeki dühre gerjedett ellene s azt mondá, hogy ez nem Isten műve e leányon, hanem gonosz indulatból tetteti magát halottnak s rögtön parancsolá, hogy meg kell kínozni a rabnőt. Elébb jéghideg márványlapra tették a leányt egészen öltözetlenül; nem reszketett! Azután lassú pártűz fölé tarták vasrostélyon. Nem mozdult meg. Azután vörös hangyákat kerestettek elő a puszpángfák kertjéből, azokat bocsáták el testén. A leány meg sem sziszszent mérges harapásaikra. Végre hegyes tűket szurdáltak körmei alá és a leány még arra sem mozdult meg. Ekkor dühében korbácsot ragadt az Asszeki s maga addig verte azzal a leány testét, míg bele nem fáradt, de lelket még sem tudott bele verni.

– Allahra mondom! kiálta az elbeszélésnél Halil, öklével az asztalra ütve, azon szultána megérdemlené, hogy bőrzsákba varrva, a Bosporusba vettessék.

– Hisz ez csak mese, szólt Gül-Bejáze, megsimogatva a jó Halil Patrona állát és folytatá. A szultán megparancsolá, hogy el kell Irénét távolítani a háremből, mert nem akarta az eleven halált látni maga körül; s a szultána oda ajándékozá őt a padisah kis öcscsének, ki a szultán testvérének fia volt. Szép halavány ifju volt a herczeg, mint rendesen szoktak lenni azok, a kiket az asszonyok nagyon szeretnek. A szerály külön részében tartatott ő fogva, mert bár minden öröme meg volt, pompa, gazdagság, rabszolgák vették körül, de a szerályt soha sem volt neki szabad elhagyni. A szultána maga vezeté hozzá Irénét, gondolva, hogy a leányon ülő varázst legkönnyebben meg fogják törni az ifju szép szemei. A halvány herczeg el volt ragadtatva a leány látásától, hizelgett, rimánkodott előtte, kérte, hogy ne haljon meg csókja, ölelése elől. Hiába. A leány ismét elalélt az első érintésnél s mintha hullát csókolna, a ki ajkát érinté. A herczeg ráborult, sírva kérte, hogy térjen magához. Nem hallá az és nem felelt. Végre maga is megszánta őt a szép szultána Asszeki, a köny, a rimánkodás, mely nem hatott a halottra, az ő szívét indítá meg; odahajolt a halavány herczegre, átölelte őt gyöngéden, keblére vonta szeretettel és elkezdé vigasztalni, megcsókolva ajkát és szemeit s a herczeg megvigasztalódott és nagyon örültek egymásnak, nem volt senki más jelen, csak az alélt leány, ki csak annyi volt rájuk nézve, mint egy halott.

– Üm, mormogá magában a Berber-Basi, ezt is jó volt megtudni.

– Másnap oda ajándékozá a halvány herczeg Irénét a fővezérnek. A fővezér is nagyon örült a leánynak, elvivé őt pinczéjébe, megmutogatá a három nagy kádat, mely tele van aranynyal és drágakövekkel s azt mondá, hogy ezt mind neki adja, csak őt szeresse, megmutogatta neki a tömérdek drága ékszert, melyet a palota eresze alá eldugva tart és azokat is neki igérte, kinálta az édes vizek mellett épült palotáival, minden csókért egy palotát.

– Tüzet ezen palotákba! kiálta fel hevesen Halil.

– No no, fiam, legyen eszed, szólt Janaki, maga is sejteni kezdve, hogy ez aligha nem több mesénél.

A Berber-Basi szörnyű módon fülelni kezdett a nagyvezér által eldugott kincsek emlegetésére.

– Irénét a kincsek látása sem hódítá meg. A szent szűz nevét soha sem hallgatá el, midőn férfi arcza közeledék arczához és az mindig csodákat tett.

– Én azt hiszem, szólt Halil, hogy azok nem csodák voltak, hanem e hölgyben volt az erős akarat és holtnak tetteté magát minden kínozásra.

– Végtére az határoztatott a rabnő felől, hogy ki kell őt állítani a bazárra, a nyilvános rabszolgák közé és eladni a többet igérőnek. És ekkor megvette Irénét egy szegény zsibárus, a ki mindenét érte adta; egy hó lefolytáig érintetlen hagyá rabnőjét a vevő és a leány, kit sem kínzás, sem nagy urak kegyelme, sem kincs, sem hő gerjedezés meg nem hódított, megszerette a szegény szatócsot és többé nem rogy össze holtan, midőn forró ajk érinti arczát.

Ezt mondva átölelte férjét Gül-Bejáze s megcsókolá és szemébe mosolygott azokkal a nagy ragyogó szemekkel.

– Ez ugyan szép történet volt, monda Musszli nyelvével csettentve, kár, hogy tovább nem tart.

– Oh, ne búsulj, jámbor müzülmán, szólt felállva helyéből a Berber-Basi. Van folytatása a mesének. Csak hallgassatok rám; a padisah eladatván a leányt a bazáron, rábízá Ali Kermeszre, az ő Berber-Basijára, hogy látna utána, mi történt az odaliszkkal tovább? És a Berber-Basi megtudta, hogy a leány csak tetteté magát, midőn elájult és a Berber-Basi visszavitte őt a szerályba, mielőtt férjével egy éjet töltött volna. Mert én vagyok Ali Kermesz! és te vagy Gül-Bejáze, azon Iréne nevű rabnő, ki holtnak tetteti magát.

Mindenki rémülten ugrott fel helyéből, kivéve Janakit. Ő térdre esett a Berber-Basi előtt s átölelte lábszárait s úgy könyörgött neki, hogy tegye mind azt hallatlanná, a mit leánya most beszélt.

– Elvesztünk! rebegé sápadtan Gül-Bejáze, ki egyszerre kijózanodott a mámorból, mit a bor és szerelem idézett szívébe.

Janaki könyörgött, Musszli szitkozódott, csak Halil nem szólt semmit. Ő hallgatva tartá szorosan magához ölelve nejét s arra gondolt, hogy elébb le hagyja vágni kezét, mint őt elereszsze.

Janaki roppant kincseket, pénzt igért Ali Kermesznek, hogy hallgassa el a történteket s engedje leányát férjénél maradni.

– Leányodat is elviszem s kincseid is enyimek lesznek. Halál fiai vagytok mind, a kik itt e házban lélekzetet vesztek, mert azon titkok hallása, miket e rabnő kifecsegett elég arra, hogy háromszor meghaljon valaki. Parancsolom, hogy vedd fel fátyolod és kövess, ti pedig itt maradjatok, míg a debedzsik a zsineggel értetek fognak jőni.

Ezzel elrugta magától Janakit s odalépett a delnőhöz és megfogta annak kezét. Halil folyvást átölelve tartá őt.

– Jöszte velem.

– Szűz Mária, szűz Mária! rebegé a hölgy reszketve.

– Védszentednek nincs rajtad hatalma többé. Téged férfi ajka érintett. Jöszte velem.

Ekkor megszólalt Halil, tompa, mély, elbúsult hangon:

– Bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

– Hallgass eb! Egy óra mulva függsz kapud előtt.

– Még egyszer kérlek, bocsásd el nőmet, Ali Kermesz.

Ez felelet helyett egyik karjával ki akará szakítni a férje keblére borult nőt s másik karját Halilnak feszíté.

Erre Halil olyat sujtott öklével a Berber-Basi fejelágyára, hogy az egy árva szó nélkül menten összerogyott.

– Mit cselekedtél! kiálta Janaki ijedten. Megölted a szultán Berber-Basiját!

– Úgy hiszem, hogy megöltem, felelt Halil nyugodtan.

Musszli odaugrott Ali Kermeszhez, megtapogatta s a tűz felé fordítá.

– Meghalt biz ez. Tökéletesen meghalt. Ejnye Halil, ez szép ütés volt tőled. A prófétára! ilyen ütést nem minden nap látni. Puszta kézzel, csupasz ököllel így megütni valakit! Ha ágyú hordta volna el sem halt volna meg tökéletesebben.

– De mit tegyünk most? aggódék Janaki. A szultán kerestetni fogja elveszett Berber-Basiját. Tudva van, hogy ide jött álruhában, az eset kitudódik.

– Ne féljetek semmit, biztatá őket Musszli. Könnyű itt a tanács. Mielőtt kitudódnék a dolog, elmegyünk az Etmeidánra, beállunk a janicsárok közé. Ott keressen bennünket valaki. Ott legbiztosabban leszünk. Tavaly történt, hogy a lázadó Dsefir chán, kit még a külső országokon is halálra üldöztetett a padisah, utoljára azon gondolatra jött, hogy beálljon janicsárnak és itt Stambulban biztosabb volt az élete a selyemzsinór ellen, mint mikor Rhodusba menekült. Beállunk mindnyájan janicsárnak, én is, te is, Janaki is.

Janaki tiltakozott ez ötlet ellen.

– Csak menjetek ti ketten, majd mi addig leányommal elszökünk Tenedosba, s ott várjuk be tudósítástokat. Az egyik tömlő pálmaszilvát én elviszem, a másikat oszszátok ki a janicsárok között, hogy szivesebben fogadjanak.

Halil átölelé nejét, megcsókolá, megsiratta. Nem sok idő volt a búcsúzásra; a debedzsik, kik a Berber-Basit kisérték, már nyugtalankodni kezdének gazdájok kimaradásán s hallatszott kopogásuk a ház körül.

– Hirtelen, hirtelen! ne sokat csókolózzatok, sürgeté őket Musszli, hátára vevén az egyik tömlőt.

Halil még egyszer egy hosszú csókot nyomott Gül-Bejáze reszkető ajkára.

– Alláhra mondom, nem sokára látjuk egymást.

S már most ki jobbra, ki balra!

Musszli elvezeté Janakit egy felől a házak alatti pinczéken keresztül, Halil másfelől a háztetőkön át menekült tova, s egy óranegyed mulva egyszerre értek mind a ketten az Etmeidánra.

V. A TÁBOR.

Minő zaj, minő élénkség ez Stambul utczáin? A nép tömegestől tódul az Aranyszarv kikötői felé. Ifja, véne lelkesült tekintettel látszik buzdítani egymást, tízen, húszan megállnak egy csoportban, s magyarázzák egymásnak a történteket; az Etmeidánon, a szerály előtt, a mecsetek kapuiban rajzik a nép, s kíséri utczáról-utczára a zászlós dülbendárt, ki trombitaszó mellett hirdeti ki az igazhivőknek, hogy III. Achmed szultán megizente a hadat Tamasip-sah ellen.

Mindenütt lelkesült arczok, harczias kiáltások.

Olykor egy-egy csoport janicsár, vagy egy csomó arnót lovas vonul végig az útczán, vagy nehéz, hosszú kerekes ágyúkat vontatnak bivalyokkal. Azokat ezernyi népség követi a Skutari felé vezető útra, hol a tábor már fel van ütve.

Végre valahára megeléglette a padisah a sok ünnepélyt és kivilágítást, s miután mindenféle szelid ürügy alatt 18-ik Szaferről (2. szeptember) Rebiulevvel elsejére, arról ismét tíz nappal később a próféta születésnapja után halasztá a próféta zászlójának kitűzését, elközelgett a várt, az igért nap, s az egész hadsereg összegyűlt a táborban Skutari alatt, csak a szultán megérkezésére várva, hogy a készen álló hajókra szálljon, s a csatatéren álló Küprilizáde segélyére siessen.

Az egész Bosporus egy eleven erdő, mely rengő árboczokkal, vitorlákkal van beültetve; ezernyi színes lobogó repked, pattog a reggeli szélben. A roppant sorhajók hármas fedezettel, hosszú evezősoraikkal, mint százszemű tengerszörnyek látszanak úszni száz lábbal a vízszinen, ágyuik dörgése bömbölő visszhangot költ a Bosporusra néző paloták homlokán.

A part hosszában mindenütt fegyveres nép; fénylő kardok, kopják ezrei verik vissza a nap fényét. Az egész zöld tér be van ültetve minden színü sátorokkal, fehér a főmufti számára, világos zöld a vezéreké, skarlátszín a kiajáké, sötétkékek a főországbirák, emirek, a mekkai, medinai és stambuli birák, a Defterdár és Nisandsi sátrai, lilaszín az ulemáké, világoskék a Müderriszeké, lazurkék a Tsausz-Agáké és sötétzöld a Mir Álem, a szent zászló vivőié, melyek közül legmagasabb dombra feszítve tűnt ki a padisah narancsszín sátora, arany és bibor függönyökkel s bejárása elé letüzött kettős és hármas lófarkakkal.

Még naplementekor nyoma sem volt az egész tábornak, egész éjszaka verték a sátrakat s reggelre, mint egy tünemény, készen állt az egész.

A síkságot elfoglalták a szipáhik, a sereg legszebb, legdélczegebb lovasai, parthosszant álltak a topidzsik, sorbahelyzett ágyúikkal, vagy el voltak helyezve a dombokra, szélrűl volt helyezve az arnót lovasság, a tatárok, s a horáni drúzok; középett illeté a hely a sereg színét-javát, a büszke janicsárokat.

S valóban jól látszottak azt tudni, hogy ők a sereg java, s még csak közeledni sem volt szabad hozzájuk más seregosztálynak, nem hogy összeelegyülni velök, legfelebb egy-egy delinek (őrjöngő) engedék meg, hogy fanatikus elmerevedésben soraik között előre-hátra ődöngjön.

Az egész sereg harczvágytól van lelkesülve s ha olykor tömeges ordításokat hallani, mikbe egész dandárok összhangzó kiáltása vegyül, az a hadizenet kihirdetésére történik; míg a hajóhad ágyúk dörgésében nyilvánítja tetszése örömét.

Achmed szultán ez alatt reggeli imáját végzi, mint a hogy azt napról-napra pontosan megszoká.

Az éjt nem tölté háremében, hanem együtt tanácskozott vezéreivel a divánnak azon titkos teremében, melynek arany kúpozata van. A tanácskozmány eredményét senki sem tudá rajta és a vezéreken kívül és mégis, midőn imatereméből kilépett, a Kizlár Aga már ott várt reá s egy pecsétnyomó-gyűrűt nyújtott át a szultánnak.

– Legdicsőbb padisah! Az asszonyok legbájosabbika küldi e gyűrűt neked. Jól tudod, hogy e gyűrű köve alatt mi volt? Halálos méreg volt ez alatt. Most nincsen ott. Üdvözletét küldi neked a szultána Asszeki és szerencsekivánatát a harczhoz. Üdv neked. Az őrangyalok kísérjék minden léptedet. A szultána elzárkózott magányos szobájába s azon órában, melyben te a szerályt elhagyod, beveszi a mérget, melyet a pohárban felolvasztott, hogy meghaljon.

A szultán nagyon elkomorodott.

– Miért búsítasz engem ily szavakkal?

– A szultána szavait mondom, legnagyobb padisah. Azt mondja ő, hogy ha te most a harczba mégy, soha sem térsz vissza többet, és ő nem akar azon uralkodónak rab. nője lenni, a ki utánad a trónra lép.

– Miért búsítasz engem e szavakkal?

– Nyelvem átkozza meg ajkamat és fogaim harapjanak nyelvembe, a miért ezeket mondom. A szultána parancsolta így.

– Menj vissza hozzá és mondjad neki, hogy jőjjön ide.

– Ez izenet halála lesz, uram. Élve el nem hagyja szobáját.

A szultán elgondolkozott s azután mélázva kérdezé:

– Ha házad ég, és benne van kedvesed: arra fogsz-e gondolni, hogy elébb a tűzet oltsd, vagy kedvesedet megszabadítsd?

– Bizonyára az oltás ráér és a kedves megszabadítandó.

– Te mondád. Minő ágyúlövések ezek?

– A tábor üdvlövései.

– A szerályba is lehallanak-e?

– Elnémítja azokat ott a dal.

– Vezess Aldzsaliszhoz. Neki nem szabad meghalni. Mit ér az ég, ha nincs többé nap, mit ér az egész világ, ha a legkedvesebb elvész. Eredj előre és mondjad, hogy sietek hozzá.

A Kizlár Aga eltávozott. Achmed magában suttogá:

– Csak egy perczig, csak egy pillantatig, csak a meddig egy hosszú csók tart, csak egy óráig, csak egy éjszakáig, csak egy álomig még. Azután is jókor lesz a hideg, fagyos csatatérre menni.

Azzal háremébe sietett.

Ott ült a szultána, széjjelszórt hajakkal, megtépett ruhában, ékszer nélkül, himzetek nélkül, szürke gyászruhában. Előtte az asztalon kis pohár, átlátszó kék nedüvel. Azon nedv bizonyára méreg. Rabnői körüle a földön heverve sírtak és körmeikkel tépték orczáikat s kebleik havát.

A padisah odajárult hozzá s gyöngéden keblére ölelte.

– Miért akarsz én előttem meghalni világok világa?

A szultána eltakará arczát kezeivel.

– Szeret-e nyílni a rózsa, mikor tél van? Nem lehull-e a levél, ha az ősz szelei ráfúnak?

– De még az a tél messze van, mely téged elhervaszt.

– Oh Achmed, mikor valakinek a csillaga lehull, kérdik-e attól: ifju vagy-e? szép vagy-e? Tetszik-e az élet? Mashallah! Holt ember az. Az én csillagom a te orczádon ragyog, s ha azt elfordítád tőlem: haljak meg akkor én.

– S ki mondá neked, hogy én elfordítám tőled arczomat?

– Oh Achmed, a szél nem mondja: én hideg vagyok, mégis érezzük azt. Te elvivéd szívedet tőlem messze, messze, midőn még közel voltál. Az én szívem veled van a távolban is; ott vagyok hozzád közel, de te messze vagy, midőn mellettem ülsz is. Ez nem Achmed, a ki velem beszél. Ez csak Achmed teste. Lelke másutt jár, véres harczmezőkön, hideg fegyverek közt. Azt hiszi, hogy e zászlók, e fegyverek, ez ágyúk őt jobban szeretik, mint a szegény elhagyott, elfeledett Aldzsalisz.

Egész sor ágyúk tüze hallatszott a szerály előtt.

– Hallod mint szólnak hozzád? Az ő szavuk erősebb, mint Aldzsaliszé, eredj, kövesd hívásukat. Eredj, a merre ők mutatják az útat. Aldzsalisz szava nem versenyez velök, mi az én szóm? gyönge erőtlen hang. Eredj! ott is veled fogok lenni. S midőn a zászlók hosszú sörényei előtted lengenek a diadal mezején, gondold, hogy Aldzsalisz lobogó haját látod magad előtt, ki, hogy lelkével követhessen, megszabadítá azt testétől.

– Oh ne mondd ezt, oh ne mondd ezt, rebegé a szelid szultán, magához ölelve az édes kedves termetet s ajkait lezárta ajkával, mintha meg akarná őrzeni, hogy lelke el ne repüljön.

Döröghettek már az ágyúk künn a Bosporuson, hirdethették a csauszok nagy trombitaszó mellett a hadizenetet, várhatott a tábor népe Skutari síkjain, Achmed szultán sokkal boldogabb volt Aldzsalisz karjai között, mintsem arra gondolhatna, hogy most a próféta zászlaját kezébe vegye, vérszomjas tömegeket vezetendő a fáradalmas csatatérre.

Az odaliszkok serege kobzot, mandolint ragadott, s édes bűbájos éneket zengtek a boldog fejedelmi pár körül, míg odakünn Stambul utczáin dörögve gördültek végig az ágyúk, s a nép fellázadt fanatismussal ordított harczot, háborút a támadó Siíták ellen.

Az első janicsárezred bográcsa körül azalatt zajosan megy a dolog. Ezek a bográcsok nevezetes szerepet szoktak játszani Törökország történetében. Ezek körül sereglett a janicsárság, midőn harczot vagy harácsot követelt, midőn gyülöletes basák fejét kérte, midőn a próféta zászlajának látását kívánta s annyiban félelmesek valának e bográcsok, hogy a megszorúlt vezérek és padisáhk rendesen aranynyal voltak azokat kénytelenek megtölteni, vagy tulajdon vérükkel.

Egy csoport nyugtalan janicsár áll a bogrács körül, mely magas háromlábú vasállványra van föltéve, köztük Halil Patrona és Musszli. Mindketten janicsáröltözetben, kerek turbánokkal, mikbe fekete kócsag van tűzve (fehéret csak a vezérek viseltek), mezitelen lábszárakkal, miket csak térdig fed a rövid, bő bugyogó. Halilon alig ismerné meg valaki a tegnapelőtti szatócsot; merész, bátor tekintete, határozott beszéde s a tegnap és ma elpazarlott pénz, melyet Janakitól kapott, kedvenczévé tették őt új társainak. Musszli még most is ittas, oly kétségbeesett önfeláldozással ivott egész éjjel az új bajtárs egészségeért; valamennyi régi bajtársai s a janicsáraga sátora előtt nem restel kiabálni fenhangon, hogy ha olyan vitéz ember Hasszán, hát bujjék ki onnan a sátor alól, ne őrizze a medve bőrét, vagy pedig adja át a fehér forgóját Halil Patronának, majd az vezetni fogja őket az ellenség ellen.

A janicsáraga jól hallja ez ordítozást, de azt is hallja, hogy még a sátora előtt őrt álló janicsárok is kaczagnak rajta s hallatlanná teszi az egészet.

Ez alatt egy csoport lovas csausz közelít az első janicsárezred bográcsa felé, melynek vezetőjében Halil Pelivánra ismerünk. Allah fölvitte a dolgát, csausz-vezetővé emelkedett.

Az óriás megáll a janicsárok között s dörgő hangon kérdi:

– Melyiteket hívják itt a közjanicsárok közül Halil Patronának?

Patrona előlép.

– Úgy hiszem Halil Peliván, hogy nem szükség nagyon megerőltetned az eszedet, ha rám akarsz ismerni.

– Hol van a te társad, Musszli?

– Nagyságolj engem, csauszkutya! ordít Musszli. Nagyságos úr az én nevem, nem tudod? A míg te janicsár voltál, te is nagyságos úr voltál, most pedig csauszkutya vagy. Miért jöttél Begdas virágos kertjébe?

– Gyomlálni. Ti ketten egymáshoz kötözve követni fogtok engem.

– Nézzétek, barátim, szólt Musszli társaihoz, ez az ember részeg, holt részeg. Alig áll a lábain. Hogy merészelsz te olyast mondani, hogy két janicsár, Begdas kertjének két virágszála téged kövessen, midőn a zászlók előttünk lobognak?

– Nekem parancsom van a Kapu Kiajától, hogy titeket eléje vigyelek.

– Ne úgy mond, izmidi farkas! Ő jőjjön mi elénk, ha dolga van velünk! Micsoda, bajtársim? Nem jól mondom-e, hogy a Kapu Kiaja kötelessége volna itt lenni a harczmezőn, a táborban, nem pedig a mienk ott lenni ő nála. Nincs-e igazam? Ő jőjjön ide.

Ötletét átalános ordítás helyeslé. Jőjjön ide, ha egy janicsárral akar beszélni; mikor hallotta azt, hogy egy janicsárt a táborból kiszólítottak volna?

Peliván alig fékezhette haragját.

– Ti ketten gyilkosok vagytok, megöltétek a szultán Berber-Basiját.

Átalános kaczaj hangzott fel rá. Tudta azt már mindenki. Musszli elmondta azt a történetet százszor, mindenféle változatokkal, leirva, hogy ütötte agyon egy ökölcsapással Halil Ali Kermeszt, hogy esett le annak egyszerre az álla, s hogy nyaklott össze egy állóhelyében, a mi a janicsárok előtt mind igen nevetséges dolog volt.

Erre öten-hatan kezdtek egyszerre felelni Pelivánnak.

– Nincs több berber egész Stambulban, hogy ezért az egyért olyan zajt csináltok?

– Minő káromlás ez? két janicsárt kérni egy borbélyért!

– Hogy soha egyéb mulatságod ne legyen a paradicsomban Kapu Kiajáddal együtt a borotválkozásnál.

Végre előlépett Patrona s kérte társait, hogy engedjék őt beszélni.

– Hallod-e Peliván. Te én nekem ellenségem vagy, jól tudom; légy is az, nem bánom. Nem is azért felelek neked, mintha menteném magamat, hanem csak azért, hogy ha visszamégy a Kiajádhoz, tudj neki értelmes választ vinni, a mi magadtól nem telnék. – Igenis, én megöltem Ali Kermeszt, egyedül öltem meg. Senki sem segített. Most felcsaptam a janicsárok közé és itt állok, a hol ha Allahnak úgy tetszik, hogy halálért halállal büntessen, szabad velem. Meghalhatok és halálommal is az ő neve fog dicsőülni. Legyen meg akaratja. Azért övezze fel derekát az értelmes Kiaja és mind azon úrak, kik a padisah árnyékában pihennek, kössék fel kardjaikat és jőjjenek közénk valahára! én és társaim mind, az egész janicsársereg, készek vagyunk egytől egyig elhullani egy intésükre a csatamezőn, de egyetlenegy sincs a janicsárok között, a ki térdét meghajtsa a hóhér előtt.

A csengő érczhangon elmondott szavakat az egész ezred tetszésordítása követte, mely zaj alatt iparkodott Musszli szintén egy pár izenetet csatolni Patronáéhoz.

– És mondd meg uraidnak, a te Kiajádnak és annak az ősz nagyvezérnek és a hosszú szakállú Muftinak, hogy ha a próféta zászlaját és a szultánt el nem hozzák ide a táborba még ma, holnap már egyiknek sem lesz szüksége borbélyra, ha csak fejeik hiányában a talpaikat nem akarják megborotváltatni.

Peliván e közben folyvást Patrona szemei közé nézett; valami kárörvendő gúny látszott tekintetében, hogy Halil önkénytelen kardja markolatát kereste kezével.

– Ne félj Patrona, szólt hozzá gúnyosan, Gül-Bejázét nem fogják többé a szerályba vinni. Elfogták őt ipáddal együtt a szökés közben, s a hitetlen görög mészárost bevetették a közönséges gonosztevők börtönébe; azon némbert pedig, kit te nődnek nevezsz, ama becstelen nők tömlöczébe zárták, kiket a kegyes szultán az ország minden részeiből összehajtatott, hogy ne rontsák a müzülmán erkölcsöt; ott van ő is.

Patrona, mint az ingerelt tigris, melynek kalitkája egyszerre felpattant, ugrott ki társai sorából e szóra. A kard egyet villant kezében, s ha még egyszer akkorára nőne is Peliván, jaj volna neki. A csauszvezér azonban hirtelen kengyelvasát vágta lova oldalába s kaczagva vágtatott el csauszaival a dühöngő Patrona elől, s midőn jó messze elnyargalt, visszafordulva gúnyhahotával kezde kiáltozni a janicsárok felé, kik közül öten-hatan kergetésére indultak.

– Hah, ez bennünket gúnyol! kiálta Musszli, mire a janicsárok, kik legközelebb álltak, látva, hogy gyalog utól nem érik a csauszokat, a legközelebbi ágyútelephez futottak, erővel elvettek a topidzsiktől egy mozsarat; azt, a hogy tudták megtöltötték s utána sütötték a futó csauszoknak. A kilőtt golyó a fejük felett süvöltött el, s azután messze épen egy őrtűz közepébe esett le, mely körül jámbor bosnyákok sütkéreztek, s szemeik közé rúgta a parazsat, innen ismét felugorva szépen átlyukasztotta a bosztandzsi basi sátorát, két ablakot ütve rajta, s még azután háromszor-négyszer megugrott, felriogatva az útjában fekvő csoportokat s végre sebes gördüléssel futott végig a földön, utoljára egy pálinkaáruló boltjába hengeregve be s összetörve ott számtalan mennyiségű üvegeket.

Peliván itt kapta meg a golyót s elvitte azt magával a Kiajához s elmondván a küldött izeneteket, megmutatá a tizenkétfontos gömböt is, hogy ilyenekkel kísérik a janicsárok mondásaikat.

Peliván azt várta a Kiajától, hogy nagy haragra fog gerjedni, s e dolgokat hallva legalább is megtizedelteti a vétkes janicsárezredet; azonban a Kiaja harag helyett rémületbe jött. Ő e vakmerő válaszokban már a lázadás hadizenetét látta s ijedten futott a nagyvezérhez, magával vivén a tizenkétfontos golyót.

Ibrahim megérté a mondottakat s a golyót bársonynyal bevont ládába zárva, elvitte a szerályba és ott előhivatta a Kizlar Agát, kezébe adta azt és meghagyta neki, hogy vigye azt a szultánnak.

– A hadsereg küldi ez ajándékot a legdicsőbb padisáhnak. Olyan kincs az, mely addig semmit sem ér, míg birtokunkban van, csak akkor becses, ha kifizettük azt, káros pedig, ha nekünk fizetnek vele. Mondjad a leghatalmasabb szultánnak, hogy ha ez egyet kevésnek találja, a hadsereg majd többet is fog küldeni, s átadóul nem választ sem engem, sem téged.

A Kizlár Aga nem tudta mi van a szekrényben s bevitte azt a gyönyörűség termeibe, s az izenettel együtt átadá Achmednek.

A szultán az Asszeki jelenlétében bontá fel a szekrényt s íme meglátta benne a nehéz ágyúgolyót s most értette Ibrahim izenetét.

Lelke mélyéig elszomorodott, midőn azt megérté. Ő oly jó, oly szelid volt mindenkihez, soha sem iparkodott senkinek bánatot okozni s őt hogy szomorítja mindenki. Megirigyelték már édes örömeit s még e titkos örömhelyen sem engedik megnyugodni.

Megölelé, megcsókolá a szép szultánát s könynyel szemében rebegé:

– Halj meg tehát szép virágom, hervadj el, múlj el előlem. Halj meg, ha tudsz; legalább ne legyen szívemnek hova visszavágyni.

A szultána kétségbeesve veté magát lábaihoz, omlatag hajfürteivel s fehér karjaival fűzve át Achmed térdeit s kérte zokogva, hogy ne menjen el ma, csak ma ne szálljon a táborba. Gonosz álmok hadd muljanak el, miket a mult éjjel látott.

Nem lehetett maradni többé. Hasztalan volt sírás, kétségbeesés. A szultán elhatározá, hogy menni fog. Egy perczig tétovázott még csak, egy perczig tartott lelkében azon gondolat, hogy hát ő csak játékszer-e hadserege kezében s nem azért van-e kard az oldalán, hogy azon fejeket, melyek ellene fölemelkednek, leüsse azzal? De rögtön letett e gondolatról; tudta, hogy nem volna azt képes kivinni. Soknak, igen soknak meg kellene halni akkor, mégis csak jobb lesz, ha ő engedelmeskedik.

– Csak te halj meg, szép virágszál, suttogá a szultánához, ki őt zokogva kísérte a hárem ajtajáig, s ott lefejtve vállairól az ölelő karokat, a tanácsszobákba sietett.

Aldzsalisz azonban nem halt meg, hanem titkos folyosókon át fölkeresé a halvány herczeget és vigasztalást talált nála.

– A szultán nem hajtott rábeszéléseimre, monda a fehér herczegnek, ki őt ölébe vette. Elmegy a táborba. Ha még csak egy napig tartóztathatnám vissza, a lázadás kitör ellene – s akkor az ő uralkodása elmult s következel utána te.

– Ne aggódjál, még időt nyerhetünk; izenj ki hozzá a Kizlár Agától, hogy el ne mulaszsza a Korán-szúrást.

– Helyesen szóltál, monda Aldzsalisz s menten elküldé a tanácsszobába Kizlár Agát.

A nagyvezér, a Kapudán basa, a Kiaja, a fő Mufti és az Aja Sofia Seikje, Ispirizáde valának együtt a szultánnal, ki épen rendeletet adott a Silihdárnak, hogy kösse fel oldalára Mahomed kardját.

– Legnagyobb padisah, szólt arczraborulva a Kizlár Aga, a szultána Asszeki figyelmeztet, hogy el ne mulaszd, mielőtt elhatározod magadat, tanácsot kérni Allahtól a Korán-szúrás által, miként őseid tevék előtted, valahányszor béke és harcz közt választának.

– Helyesen mondád, szólt Achmed s parancsolá a fő Muftinak, hogy hozza elé az Alkoránt, melyet nagy országos kérdések alkalmával a szultánok jóslat- és tanácsadásra szoktak felhívni, olyformán, hogy tűvel beleszúrtak annak lapjaiba s a mely lap utolsó volt az átdöföttek között, a keresztülszúrt sorban kellett lenni a jótanácsadásnak.15)

A tanácsterem minden asztalán állt egy Alkorán, számra tizennégy azon egy szobában. Egynek gyémántokkal volt kirakva táblája, ezt hozá elé a mufti s kezébe adta a szultánnak a tűt, hogy végezze vele a kegyes szertartást.

Ibrahim ezalatt nyugtalanul tekintett a teremben levő három nagy pompás órára, melyek egymás mellé voltak állítva, mindegyik három negyedet mutatott már tizenkettőre és a szertartás annyi időt elvett.

A szultán kinyitá a könyvet, ott a hol a tű megállt és ime az átszurt sor ezt mondá:

«A ki fél a kardtól, annak ellensége a kard, mert jobb a rozsdavette kard a kézben, mint a fényes a hüvelyben.»

– La Illah, il Allah! Egy az Isten! szólt fejét meghajtva Achmed s megcsókolá az Alkorán sorát. Készítsétek paripáimat. Isten akarja úgy.

A Kizlár Aga visszament a hírmondással Aldzsaliszhoz és a fehér herczeghez.

A Koránszúrás is tervök ellen sikerült.

– Figyelmeztesd a szultánt, szólt Aldzsalisz, még egyszer visszaküldve a Kizlár Agát, hogy útra ne keljen a győzelmi Szúrem nélkül.

A Kizlár Aga még a tanácsteremben találta Achmedet s figyelmeztette a Szúremre.

Ez egy szent könyörgés, melyet a főimám szokott elmondani a mecsetben, mielőtt a padisah személyesen a csatába menne, hogy Allah adjon fegyvereinek diadalt.

Az idő rövidsége miatt most az Aja Sofia helyett csak a szerály kápolnájában végzék az imát. Ispirizáde olvasá fel a Szúremet, de oly hosszasan, oly vontatva tevé azt, mintha készakarva az időt akarná vesztegetni; úgy, hogy mire elvégzék a szertartást, épen akkor ütötte valamennyi óra a szerályban a tizenkettőt.

Ibrahim sietteté a szultánt, hogy csak minél előbb szálljon a készenálló hajóra, mely őt a herczegekkel együtt Skutariba fogja szállítani; azonban a lépcsők alján, a szerály külső udvara előtt, a hol a szultán lovai állottak, melyek őt a kerti kiöszkön át a tengerig fogják vinni, útját állotta a Kizlár Aga s levetette magát előtte a földre és lova zablájába kapaszkodva, hevesen kezde kiabálni:

– Uram, tiportass el engem lovad patkóival, de halld meg szavaimat! a déli óra elmult, s a délutáni órák szerencsétlenség órái minden kezdetre nézve, és igaz müzülmán semmit el nem kezd, a mire Allah kezéből jön az áldás, ha a dél elmult. Ime holt testemen gázolj keresztül, de ne mondd, hogy senki sem volt, a ki veszedelmedben meg nem állított.

III. Achmed lelke tele volt minden ábrándos indulattal, a hit, remény és szeretet, mely másokat erőssé tesz, nála babona, könnyelműség s gyönyörvágygyá fajult s elgyöngíté szívét.

A Kizlár Aga szavára ismét kiemelé lábát a kengyelből, melybe azt nagy gondolkodva tette a Rikiabdár térdén s elhatározottan mondá:

– Holnap megyünk.

Ibrahim kétségbe volt esve ez új ingadozás miatt. Nehány szót sugott Izmail aga fülébe, mire az alig várva, hogy a szultán fölmenjen a lépcsőn, lovára veté magát és elnyargalt Skutariba.

Az alatt a fővezér és mufti iparkodtak a szultánt a divánteremben tartani.

Háromnegyed óra mulva visszaérkezett Izmail aga; portól és izzadságtól belepve jött a szultán elé.

– Legdicsőbb padisah. A táborból jövök. Hajnal óta mindenki talpon áll és várja megérkeztedet. Ha estig meg nem érkezel a táborba, egy az Isten! hogy a sereg nem marad Skutariban, – hanem bejön Stambulba.

Ez rémületes szó volt. A sereg bejön Stambulba!

És III. Achmed jól érté, mit jelent az? Nagyon emlékezett még azon szavakra, miket huszonhárom évvel elébb izent a sereg elődének, Musztafa szultánnak, ki adrinápolyi háreméből nem akart kijönni Stambulba: «Ha halott volnál is, holtan ide jöhetnél két nap alatt!» És a mi erre következett: a szultán letaszíttatott a trónról, utána ő lépett annak zsámolyára, s most ugyanazon vihar ingatja azt az ő lábai alatt, mely elődét megdönté.

– Mashallah! Isten akaratja legyen meg, monda Achmed, megcsókolva Mahomed kardját s egy óranegyed mulva, a próféta zászlaját maga előtt vitetve, hajóra szállt.

A szerályban az órák sorba mind egyet ütöttek, a midőn a huszonegy ágyúlövés hirdeté, hogy a szultán a próféta zászlajával együtt megindult a táborba.

És a délutáni órán nem hiszi Allah áldását a keleti nép.