A Bosporuson kedvezőtlen szél fútt, úgy hogy a szultán csak este felé érkezett meg Skutariba s ott tengerparti palotájába szállott, vele a vezérek, a mufti, a herczegek és Ispirizade.
Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki sem tudta megmagyarázni.
A nagyvezér többször küldött futárokat a janicsáragához, megtudakolni, hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga sem tudja miért zajongnak, miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a szent zászló megérkezett.
Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, a kik csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott nehányat, a kik keze ügyébe estek, a többiek azért még sem hallgattak s a zaj kezdett már terjedezni Stambul felé is.
Éjfél tájon érkezett egy csausz a Kiajához, jelentve a vezérnek, miszerint Tebrif felől futamodó katonák jőnek, a kik azt beszélik, hogy Küprilizade serege Tamasip sah által szétveretett s ők annak maradványaiból menekülnek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.
A Kiaja fölkelté a nagyvezért, elmondva neki a rémhírt.
– Az nem lehet, kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni, nehány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal tarthatja addig magát, a míg a derék sereg megérkezik.
– És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna s azóta Hamadán, Kermandsahán veszve van?
– Akkor Allah kezében vagyunk mindnyájan. Eredj imádkozni és aludjál.
Ugyanez órában három softa költé fel a fő muftit és Ispirizadet s egy pergamenre irott levelet hoztak eléjük, melyet a közép mecsetbe hajítva találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna irva, alig volt olvasható.
Felhivás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb ellenség itthon ne maradjon, a ki nem más, mint a szultán miniszterei.
– E levél megérdemli, hogy a tűzbe vettessék, szólt Ispirizade, s a tűzbe veté azt és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.
Másnap csütörtök volt, szeptember huszonnyolczadika. Egy év előtt ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan napnak tartá, melyet meg kell ünnepelni, s átalános pihenést rendelt a táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.
Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a janicsár aga kiöszkjébe távozott, a Kapudán basa a csatornán át Tsengelkőiben fekvő jószágára evezett, épen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A Reis Effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra elbucsúzni odaliszkjaitól, s a Kiaja Stambulba ment vissza. Ünnepet tartottak mind.
De más ünnep volt a sors által e napra rendezve.
Korán reggel napfeljöttekor tizenhét janicsár állt meg a Bajazid mecset alatt, élükön Halil Patrona.
Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Muszli állt, a félholdas zászlót emelve.
A népség helyet adott nekik s engedé Patronát a mecset lépcsőzetére felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a szatócs rengő, átható szózata, mely az eggsz Kalán-piaczon végig hangzott.
– Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz eleséggel terhelt tevét a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandsahan ellenség földe ismét. És ez mind az alatt történik, míg a nagyvezér és a fő mufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek Stambul utczáin s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni s a kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás Allah és a próféta ellen! Azért a ki igazhivő, hagyja el rögtön a mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok helyette kardot, zárjátok be a boltokat és jőjjetek zászlóink alá. Éljen a szultán, halál az árulókra!
A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra s keresztül vitték a Bezesztán boltozatos vásárpiaczán. Mindenki sietett bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az álló vizet felkavarják, mindenféle nyugvó csuda és salak kavarodik felül, úgy özönlött egyszerre az utczákra valami ismeretlen csőcselék, mely minden nagy városban vegetál, a nélkül, hogy tudnának felőle a rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltünésével, midőn valamely rázkodás a felszinre juttatja.
Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el, midőn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára elnémult a zaj.
És most épen a janicsáraga háza elé jutottak.
– Hasszán! szólt rövid czímzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve öklével. Társainkat, azért mert zúgtak, elfogattad. Most ordítást hallasz zúgás helyett. Add ki őket!
Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Bosporusra, ott egy rossz csónokra ült s táborába menekült.
A janicsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt felültették Hasszán lovára s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra; egy percz alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából előhozták a Kulkiaja üstjét s azt felállíták a középen. Ez volt a szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harczára.
– Nyissátok fel a börtönöket, ordítá Halil, bocsássátok ki a rabokat. Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyujtogatók kezébe kanóczot. Menjenek ölni, gyujtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.
És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok, gonosztevők csordái rohantak elő az utczákra és a ki legutoljára jött ki a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban, mintha félne, vagy szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá s erővel ki nem húzta.
– Ne búsulj muszafir! Fogj kardot és állj mellettem. Itt semmi baj sem fog érni. Most a poroszlókon a sor!
Halil ez alatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen nők voltak rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból összeszedtek s ide zártak.
Kinyiták a kapukat s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, a kinek a szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orczával járnak a nép között, a kik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt, hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?
Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő tiszta lelkének bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni? Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy elkésett alak rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.
Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömbölyű ablak a tetőn vet gyér világot.
– Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal mellé huzódva. Oda lép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arczát. Szelíden elvonja kezeit arczáról és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben.
Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt és nem nézett rá, csak arczát férje keblére rejté és zokogott.
– Ne sírj, ne sírj, hörgé Halil. A kik meggyaláztak téged, porba fognak csúszni előtted még ma, esküszöm Alláhra! És a kik játszottak a te szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, a ki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! ezt én mondom, Patrona Halil! kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha valaha hazudott!
Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány, megtört alakot, szólt:
– Ime müzülmánok, ez az én nőm, kit elraboltak tőlem menyasszony éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába zárva! Szóljon közületek, a ki férj: kegyelmezne-e annak, a ki így bánna nejével?…
– Halál fejére! ordítá a bőszült tömeg s percz mulva tovább ömölve, mint a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott.
– Kinek a palotája ez? kérdé Halil a néptől.
– Damad Ibrahimé! kiálták néhányan a tömeg közül.
– Kinek a palotája ez? kérdé Halil újra, bosszúsan megrázva fejét.
Többen elérték a kérdést s felkiáltának rá:
– A tied, Halil Patrona!
– Úgy van, a tied! ordítá rá a tömeg s azzal megrohanták a palotát, kapuit bedönték; odavivé fel Patrona ölében tartott nejét, s fölkeresve a nagyvezér háremét, parancsolá Ibrahim odaliszkjainak, hogy boruljanak arczra úrnőjük előtt s parancsait teljesítsék. A kapu előtt pedig tiszteletőröket állított.
Künn harczi lárma, dobriadal és csatakürt hangja; és ezt az egész vihart egy megtört beteg nő gyönge lélekzete szítja…
Szeptember közepén nyiló tulipánokat látni valóban nem mindennapi dolog. A min leghíresebb kertészek oly soká hasztalan törték fejeiket, végre sikerült a Kapudán basának rájönni.
Mint idézhetni elő mesterséges tavaszt ősz derekán s rászedni a tulipánhagymákat, hogy májusnak nézzék szeptembert s akkor kezdjenek el virágozni?
Elébb saját melegágyat készíttetett, melybe a legtáplálóbb föld, a mi a Libánon hegyei között ezredéven át egymásra hullott czedrusfák leveleiből támadt, az antilopék ganaja, mely oly hevítő és növényélesztő, hogy a hol elhull a sivatagban, a sívó homok között apró oázocskák támadnak körüle, virággal és zöld fűvel benőve, – égett és porrátört fekete márvány, melyet csak a Holthegyek között találni, kevertetett össze, a miből egy puha, porhanyó és mégis nedves meleg-ágy támadt, s ebbe ültette el a Kapudán basa a tulipánhagymákat a tavaszi elvirágzás után, mind saját kezével, mutatóujját beledugva s morzsánkint hintve rá a földet.
Ekkor havat hozatott a Kaukázushegy tetőiről, a hol az nyáron át is áll, egész hajókkal a fekete tengeren keresztül, s hóval takargatá be az elültetett tulipánokat, s ha az elolvadt, ismét új havat tett rá; ilyenformán a megcsalatott tulipán azt hitte, hogy most tél van, s a mint azután augusztus végével egészen elhagyták rajta olvadni a havat, azt képzelte, hogy itt a tavasz, s kidugta az átnedvesült, átmelegült ágyból sárgászöld csiráját.
A próféta születése napja előtt már mintegy ötven darab bimbónak eredt, melynek mindegyike győzelmesen elfoglalt városokról és csatahelyekről volt elnevezve. Ekkor azonban a Kapudán basának tengerre kelle szállani, hogy a hajóhadat vezényelje, s épen a legérdekesebb ponton volt kénytelen odahagyni tulipánjait.
Épen azon estén, midőn a szultán megérkezett Skutariba, jött hozzá egyik kertésze azon örvendetes tudósítással, miszerint a Belgrád, Napoli, Morea és Kermandzsahán holnap ki fognak nyilni.
Mennyi nyughatatlanságot okozott ez a vezérnek! Ő nem fogja látni kinyilásukat! Mint szerette volna, ha ellenkező szél még egy pár napig visszatartóztatná a hajóhadat.
A mit a szél meg nem tett, alkalmat adott rá a szultán ünnepe; a másnapra határozott pihenő-nap megengedé a Kapudán basának, hogy Tsengelkőibe evezhessen, nyári palotájába, a hol csoda tulipánjai nyilnak ősz kezdetén.
Minő látvány várt reá! Mind a négy ki volt már nyilva.
A Belgrád halványsárga volt, világos zöld csíkokkal és a mi csíkok alul haloványsárgák voltak, azok felül rózsaszínbe olvadtak át, s a mik felül világoszöldek voltak, azok alul sötét lilaszínben végződtek.
A Napoli egy teljes tulipán volt, melynek szétdült haragos vörös szirmai, sárga szegélylyel, tán azt az ezerötszáz velenczeit képviselhették, a kik ott elhullottak.
A Morea volt a legszínváltozatosabb. Alapja sötét csokoládé-szín, melyen zöld és rózsaszín csíkok vonulnak végig, s a zöld ismét pirosba megy át és a rózsaszín májszínűbe s minden csíkon ismét egy-egy világos sárga vonal fut végig. Kívül jobban uralkodnak a zöldes színek, belül inkább a pirosak.
De a legritkább, legpompásabb volt a Kermandzsahan. A tibeti Dalai Láma kertjéből elorzott kincs ez: hófehér, egy vonás nincs rajta, s oly teljes, hogy az eredeti hat szirom lefelé kénytelen fordulni.
A Kapudán basa el volt ragadtatva a gyönyörűség által.
Mindezen tulipánokat ő a szultánnak szánta, melyért a leggazdagabb tartomány, tán Egyiptus kormányzatát fogja nyerni. Azért megrendelé, hogy hozzanak pompás chinai porczellán edényeket, mikbe a virágokat átültesse, saját kezével jól alámarkolva a földbe, nehogy a hagymákat meg találja sérteni.16)
A mint épen ott térdelt a tulipánok között, besározott kézzel, jön lélekszakadva egy bosztandzsi hozzá s nem várja, hogy odaérjen, már messziről kiált felé:
– Uram! kelj fel gyorsan, mert Stambul fellázadt.
– Rá ne lépj a tulipánjaimra, te bolond! nem látod, hogy majd ráhágtál egyre?
– Oh uram! a tulipán minden évben kivirúl egyszer, de ha az emberre ráhágtak, Jass Allah! nem kel az fel többet. Siess, mert a lázadók felfordítják ezalatt a várost!
A Kapudán basa szép csendesen, óvatosan helyezé át a két kézzel kiemelt virágot a porczellán edénybe s körül megnyomogatá a földet, hogy ne inogjon benne.
– Mit beszélsz fiam?
– A stambuli nép fellázadt.
– Micsoda nép? A vargák, a szatócsok, halászok és kenyérsütők?
– Igen uram, ezek mind fellázadtak.
– Majd mindjárt oda megyek és lecsendesítem.
– Oh uram, úgy beszélsz, mintha amaz öntöző edénynyel ott elolthatnád a meggyulladt várost. Ám te lássad.
A Kapudán basa még azután egész vidám szívvel megöntözgeté az átültetett tulipánokat, s rábízva azokat négy bosztandzsira, meghagyá nekik, hogy a csatornán keresztül vigyék azt Skutariba, a szultán palotájába, ő maga pedig lovat nyergeltetett s egyes-egyedül, senkitől nem kísérve, belovagolt Stambulba, a hol akkor épen halált kiáltottak fejére.
Szemközt találkozott a Kiajával, a ki egy rongyos két kerekű kibitkába bújt el, s egy orosz fuvarost ültetett maga elé, hogy ne lássák. Ez rákiáltott a Kapudán basára, hogy be ne menjen Stambulba, mert ott halál várakozik reá. A Kapudán vállat vont rá. Az minden fogalmán kívül esett, hogy a pékek és csizmadiák seregétől mint lehet megijedni? Sőt még biztatta a Kiaját is, hogy térjen vissza s megjelenésükkel állítsák vissza a rendet, a mit azonban ez a paradicsom minden gyönyörűségeért meg nem fogadott volna, hanem kérte a fuvarost, hogy csak hajtson vele sebesen Skutari felé.
A Kapudán megigérte, hogy ő is nem sokára ott lesz, sőt minthogy a Kiajának nagy kerületet kell tenni, ő pedig egyenesen Stambulon keresztül megy, hihetőleg hamarább oda ér, mint amaz.
– Oda: Ábrahám kebelébe, a paradicsomba, gondolá magában a Kiaja és elvágtatott. A Kapudán pedig lovagolt nagy bizton be a városba.
Messziről szemébe tünt a Reis Effendi palotája, melynek oldalára nagy messziről olvasható betükkel volt felirva:
«Halál a főmuftira!
Halál a nagyvezérre!
Halál a Kapudán basára!
Halál a Kiaja bégre!»
– Hm, gondolá magában a Kapudán. Ezt bizonyosan valami softa irhatta, mert a csizmadiák nem tudnak irni. Szép irása van, szeretném megfogadni teszkeredzsimnek.
A mint közelebb lovagolt a palotához, nagy néptömeget látott az előtt összeseregleni, kik között egy lovas kikiáltó trombitált hosszú tárogatóval, egyikével ezen mérföldekre hallatszó, lázító szavú török kürtöknek, a mik minden stambuli lázadásnál használtatni szoktak.
A kürtszóra összecsődült népnek ilyen szavakat hirdete a kikiáltó:
– Istambul lakosai, igazhivő müzülmánok! A mi parancsnokunk, Halil Patrona janicsárok főnöke nevében és Szulali Hasszán, sztambuli biró nevében hirdetem tinéktek, hogy minden igazhivő müzülmán zárja be boltját, tegye le kézi munkáját és gyülekezzék a piaczokra; a kik pedig kenyérsütők és mészárosok, azok be ne csukják boltjaikat, hanem nyitva tartsák, mert a ki ellenkezőleg cselekszik, annak boltja közragadmánynyá fog tétetni. A kik pedig hitetlen gyaurok laknak Stambulban, azok maradjanak házaikban békén és ki ne mozduljanak onnan, és senki sem fogja őket ott bántani. Ezt hirdetem én tinektek, Halil Patrona és Szulali Hasszán nevében.
A Kapudán végighallgatta a hirdetményt, ekkor odarontott lóháton a kikiáltóhoz s kivevén kezéből a tülköt, úgy veré azt annak hátához, hogy szintúgy döngött s akkor dörgő szóval kiálta az egybegyűlt néphez:
– Semmirekellő csőcselékhadak! Piszkos naplopók, iszaptaposó kecsege-fogók, szurokharapó papucsfoldozók, guggon ülő afionevők, ti aspergyűjtögető, singgel mérő kupeczek! ti csomótaszigálók, ti ringyrongy, aludttejtől részeg szemétnépek. Én szólok hozzátok Abdi, Kapudán basa, s csak azt sajnálom, hogy nem kérhetem kölcsön valamely gyaúr magyarnak a nyelvét, hogy összeszidhatnálak benneteket úgy, illendő káromkodásokkal, a hogy megérdemlenétek. Mi kell nektek? Nincs mit enni inni? Meguntátok a békét s háború kellene? Háború ugyebár? De ti magatok nem mennétek oda? ti csak itthon szerettek hadakozni asszonyok és szűzek ellen s ostromot futni nem várak, hanem boltok ellen? Takarodjatok haza, a honnan eljöttetek, mert a kit egy óra mulva az utczán találok, annak feje az igazság sátora17) elé fog gördíttetni!
Ezt mondva megugratta lovát Abdi basa s a legsűrűbb néptömegen keresztülnyargalt. Ez ijedten oszlott szét előtte s a Kapudán büszke önérzettel látta, mint bujnak az emberek előle házaikba, s tisztulnak el az utczákról és háztetőkről.
Ellentállás nélkül nyargalt be a városba. Minden utczaszegletben megfujta az elvett kürtöt, s tartott az odagyűlt népnek válogatott mondásokat, ami azokat mindenütt szétoszlatá.
Majd a Bezesztánra jutott, a hol minden bolt be volt zárva.
– Nyissátok ki boltjaitokat, ebek! ordíta Abdi a csoportozó kereskedőkre. Talpaitok viszketnek talán, vagy füleiteket s orraitokat untátok meg viselni? Kinyissatok minden boltot rögtön, mert a ki zárva hagyja azt, boltajtaja elé akasztatom fel!
A kalmárok megszeppenve engedelmeskedtek.
Innen lovagolt ki az Atmeidánra.18)
Tömve dugva volt az egész halpiacz népséggel; a veszett ordítástól nem lehetett hallani a szót, a mit egy-egy rekedt szónok beszélt a többinek, kit a szökőkút oszlopára felállítottak.
Azonban a Kapudán által megfujt kürt recsegő, sivító hangja túlhangzá az ordítást s minden arczot arra fordított, a hol ő állt.
Kengyelébe fölemelkedve, rettentő szóval kiálta Abdi:
– Megbolondult nép! Őrült kezek, melyek tulajdon fejetek ellen támadtatok! A földet akarjátok-e beszakasztani, hogy ennyien álltok egy csomóba? Ki veszett meg közületek, hogy mindnyájatokat összeharapdáljon? hogy szakadna le rátok az ég, hogy esnének rátok ezek a házak s temetnének oda, hogy válnátok egyszerre négylábú állatokká s ne tudnátok egyebet, mint ugatni. Húzzátok le fejeiteket, nyomorúk és takarodjatok haza és egy kiáltás ne jőjjön utczáitokról, mert ha megmoczczantok, Allah árnyékára esküszöm, halommá lövetem Stambult és senki abban többet nem lakik, mint a kigyók és denevérek és a ti elátkozott lelketek, kutyák!
És senki nem mert ellene mondani. Hallgatták a szitkot, félrebujtak előle, utat csináltak neki. Nem volt ott Halil; lett volna csak ő ott, majd tudott volna neki felelni.
Itt is szerencsésen keresztülgázolt a zendülőkön Abdi s fölkeresé végre az Etmeidánt.
Most már nemcsak az első, hanem az ötödik janicsárezred bográcsa is fel volt állítva, melyet a táborkovácsoktól hoztak el, s egy csoport janicsár, ki a táborból szökött ide, állt a két bogrács körül.
Abdi basa oly véletlenül termett ott közöttük, hogy csak azon vették észre, midőn hirtelen rájuk ordított:
– Letegyétek a fegyvereket!
Ijedten tekintének mind a Kapudánra. Hogy jöhetett ez ide? Senki sem merte kardját kivonni ellene, de nem is engedelmeskedett senki, Patrona itt sem volt jelen.
A piacz közepére volt letűzve a zendülők zászlója. Abdi basa egyenesen oda lovagolt. A janicsárok csak néztek rá elbámulva.
Egyszerre azonban kiugrik közülök Musszli s megelőzve a Kapudánt, magához ragadja a lobogót.
Abdi basa valódi tengerészi nyugalommal szólt hozzá:
– Nyujtsd nekem e zászlót, fiam.
Musszli még nem tért annyira magához, hogy felelni tudjon, de fejével inte, hogy «nem».
– Nyujtsd e zászlót, janicsár; szólt újólag merőn szeme közé nézve Abdi.
Musszli csak nem felelt, hanem a lobogót szépen a zászlónyél körül tekergeté.
– A zászlót add ide! ordíta harmadszor recsegő hangon Abdi, s kardját rántotta ki.
Erre Musszli kopjás végét fordítva a zászlónak, melylyel a földbe volt tűzve, monda:
– Tisztellek, Abdi basa és nem bántalak, ha elmégy. Jobb is szeretném, ha gyaur ellenséggel csatázva estél volna el, mert megérdemlenéd, hogy dicsőítve legyen neved, de e zászlót ne kérd tőlem, mert ha közelebb jösz hozzám, ugyan az oldaladba rontom a csunyábbik végét.
E szóra egyszerre a janicsárok mind felugráltak s körülállták a vitéz Musszlit kardjaikat kivonva.
– Sajnállak benneteket, derék janicsárok.
– Mi is sajnálunk téged, dicső Kapudán basa, monda Musszli.
A Kapudán ezzel elhagyta az Etmeidánt. Látta, mint oszlott szét előtte mindenütt a tömeg, a hol megjelent, de azt is tapasztalá, hogy háta mögött ismét összecsoportosult az, midőn eltávozott.
Ezeket csak fegyver fenyíti meg, gondolá magában s keresztülnyargalt a városon, a nélkül, hogy valaki egy ujjal is bántaná.
* * *
Künn a táborban ezalatt nagy tanács tartaték. A lázadás hírére, melyet a megmenekült Kiaja és a janicsáraga rémszínekkel festettek le, a szultán összehivatá a vezéreket, az ulemákat, a nagyvezért, a muftit, a Seikeket és a Chodzsagiánokat, part melletti palotájába.
Egy órával elébb azon palotában lakó testvérnénjével tanácskozott sokáig, a bölcs szultána Khadidzsával.
A jó tanács drága volt itt.
A fővezér azt kivánta, hogy a szultánt Brusszában hagyva, az egész hadsereget indítsák rögtön Tebrif felé, az ellenségre. Ha még Abdullah basával egyesülni lehet, minden meg van nyerve, s hagyják Stambult magára, csináljanak a lázadók a mit akarnak, ha az ellenség meg lesz verve, akkor majd rájok kerül a sor.
A mufti nem hitte, hogy e hadat csatára lehessen vezetni most. De azt mégis óhajtotta, hogy távolítsák el Stambultól, nehogy a lázadás szelleme átragadjon.
A Kiaja azt tanácsolá, hogy alkuba kellene ereszkedni a lázadókkal, s úgy csendesíteni le őket.
A szultán helybenhagyólag inte fejével. A Khadidzsa szultána is azt tanácsolá.
Csakhogy a Kiaja úgy érté ezt, hogy alkudozásba ereszkedve könnyű lesz a lázadás főnökeit egyiket a másik után elveszteni, a Khadidzsa pedig úgy értelmezé, hogy a szultán kibékítheti a zendülőket, ha a gyűlölt Kiaja béget kiadja nekik, s ha azok még a többit is kivánnák, a többit is odaengedi. S ez nagy különbség!
A szultán a Kiaja tanácsát találta legjobbnak.
E pillanatban lépett be a tanácsterembe Abdi basa, a Kapudán.
Mindenki bámulva tekinte rá. A Kiaja előadása szerint ennek már ezer darabra kell tépve lenni.
Bejött ugyanazon hidegvérrel, melylyel az egész fellázadt városon keresztüllovagolt. Az ajtónállóktól tudakozódott, ha nem érkeztek-e még meg küldöttei a tulipánokkal? Még nem. «Vajjon hol maradhattak? Én azóta egész Stambult megjártam.»
Azzal a szultánt üdvözölve, annak intésére helyet foglalt a vezérek között.
Azok bámulva néztek rá, mintha most is azt hinnék, hogy csak szelleme jár közöttük.
– Te Stambulban voltál? kérdé tőle végre a nagyvezér.
– Ez órában jövök onnan.
– Mi kivánsága van a népnek? kérdé a padisah.
– Ehetnék és ihatnék.
– De vért ihatnék, suttogá a fő mufti magában.
– És mi panasza van?
– Az, hogy a kard magától nem hadakozik, hogy a föld nem terem magától kenyeret, s hogy az ereszről nem csorog bor és kávé.
– Igen könnyen beszélsz e tárgyról, Abdi. Mint gondolod elcsendesíthetni e zajt?
– Nagyon egyszerű az. A stambuli vargák és szatócsok nem érdemesek egy lövés kartácsra. Kár is volna értük szegényekért. Soknak közülök felesége, gyermeke van. A kik forralják őket, azok a táborbeli janicsárok. Vezetőik e táborból vannak. Azokkal, kik Stambulban izgatják a népet, kár volna vesződni, hanem elő kell őket hivatni ezredenkint s minden tizediket főbe lövetni. Ez segíteni fog.
A vezérek mind elszörnyedtek. Ki merné azt tenni?
– Én így tennék, szólt Abdi röviden s aztán elhallgatott.
A szultán vevé fel a szót:
– Mielőtt megérkeztél volna, a Kiaja bég tanácslatára elhatározók, miszerint a próféta zászlajával és a herczegekkel együtt visszamegyünk Stambulba.
– Az is jó, szólt Abdi, dicső megjelenésed elnémítandja a zajt. Tüzesd ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé, a fő mufti és Ispirizáde nyissák meg az Aja Sofia és az Achmedie mecseteket s hívják imára a népet. Damad Ibrahim maradjon künn a hadseregnél, hogy szükség esetén a lázadók megzabolázására siethessen. A Kiaja bég gyűjtse össze a szerályt őrző dzsebedzsiket, csauszokat és bosztandzsikat s tisztítsa ki általuk az utczákat; ha egyik sem sikerül, az én ágyúim a tenger felől engedelmességre fogják őket tanítani.
Achmed szultán megcsóválta fejét.
– Mi mást határozánk. Tinektek nem szabad én tőlem elmaradnotok. Velem fog jönni a nagyvezér, a fő mufti, a Kapudán basa és a Kiaja.
És a míg neveiket sorra számlálta, egyikre sem tekintett a megnevezettek közül a padisah.
E négy férfi neve volt az utczaszegletekre felirva. E négy férfi fejét kérte a nép és Halil Patrona.
Mit vétettek a népnek?… ők voltak a legmagasabbak akkor, midőn szerencsétlenség érte az országot. De mit vétettek Halilnak?… ők okozták Gül-Bejáze szenvedéseit…
A vezérek meghajták fejeiket.
E pillanatban érkezének meg Abdi küldöttei a tulipánokkal. Oda hozák azokat a padisah elé, ki szépségük által el volt ragadtatva, s rendelé, hogy vigyék el Stambulba, a szultána Asszekinek, jelentve, hogy ő is nemsokára megérkezik. Abdinak pedig megveré vállait és könyekkel szemeiben esküvék, hogy őt tartja legkedvesebb emberének.
A Kapudán megcsókolá a szultán köntösét s azután hátul maradt Ibrahimmal, Abdullahval és a Kiajával s nagy szeliden mosolyogva monda nekik:
– Abdullah, derék Ibrahim és te Kiaja; – mind a négyünk feje nem ér ez órán túl egy fületlen gombot.
Damad Ibrahim búsan hajtá le fejét s csüggedten sóhajta:
– Szegény, szegény szultán!
Azzal követték Achmedet mind a négyen a hajóhoz. Semmiről sem voltak bizonyosabbak, mint arról, hogy Achmed mindnyájokat fel fogja áldozni s azután maga is utánuk bukik.
Stambulban már ekkor Halil Patrona volt az úr.
A lázadók főnökei a középmecsetben gyűltek össze s onnan küldözék szét parancsaikat.
Hat órakor este (a keresztyén számítás szerint 10 órakor) érkezett meg a hajó a szultánnal, a herczegekkel, a főurakkal és a szent zászlóval a parti kioszk mellé, az ágyúk kapujánál.
Benn a szerályban senki sem tudott a külső dolgok állásáról semmit. A városban köröskörül hangzott a zaj, a kürtölés, a temetőben szerteszét égtek az őrtüzek. «Miért nem küldhetek egy pár granátot közéjök a tengerről!» sóhajta föl a Kapudán. Hogy elcsendesülnének mindjárt!
A mint a Kizlár Aga Elhadzs Besir az érkező vezérekkel találkozott azon szoba előteremében, melyben a próféta köpenye őriztetik, rejtélyes mosolygással dörzsölé kezeit, a mi rút arczához s hasított ajkaihoz épen nem illett, s midőn kérdé tőle a padisah, hogy mit kivánnak a zendülők? azt felelte reá, hogy ő valóban nem tudja.
Mosolygása, kezeinek dörzsölése, mikről a hüvelykujjakat egykori kegyetlen gazdája valami csiny miatt levágatta, mind oly félelmes előjelek voltak a jelenlevőkre.
Elhadzs Besir Aga már ekkor tizennégy év óta viselé hivatalát, s nyolcz nagyvezért teremte és ugyanannyit tett le hivatalából.
Mint lehessen megtudni a zendülők kivánatát?
Damad Ibrahim azt gondolá, hogy legjobb lesz az egykori stambuli birót, Szulali Haszszánt kerestetni föl, kinek nevét együtt hallá említtetni a kikiáltó által Halil Patronáéval a Kapudán basa.
Szulalit nyári lakában találták, s az első hivásra megjelent a szerályban. Mondá, hogy nevével visszaéltek a zendülők, s ő azok kivánatairól mitsem tud.
– Tehát vedd magad mellé a Chasszeki agát, húsz bosztandzsival, s keressétek föl Halilt és tudjátok meg mit kiván? ezt mondá a padisah.
– Kár fárasztanod az érdemes embereket, dicső szultán, szólt keserűen Abdi basa, a lázadók kivánságát megmondhatom én, mert olvastam a falakra irva. Négy főhivatalnok kiadatását kérik: engemet, a főmuftit, a nagyvezért és a Kiaját. Adass ki minket, csakhogy ne adass át élve, hanem öless meg elébb és szájuk be lesz tömve. Jól laknak velünk. Tudod, hogy semmi vadállat sem dühös, ha egyszer jól lakott.
A szultán nem tekintett föl, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, a mit a Kapudán beszélt, s a Chasszeki Agának parancsolá:
– Keresd föl Halil Patronát és üdvözöld őt a padisah nevében.
«Üdvözöld Halil Patronát a padisah nevében!» A szatócsot, a dohánykereskedőt a minden országok urának, a fejedelmek fejedelmének, a shahok, khánok, deyek s nagymogulok uralkodójának nevében!… Ki hitte volna ezt három nap előtt?
– És tudósítsd róla, hogy minden jogos kivánataik megadatnak, ha megigérik, hogy azután szét fognak oszlani.
A Chasszeki Aga és Szulali Hasszán a húsz bosztandzsival az utczákat elálló sűrű néptömeg között útat vertek maguknak a középmecsetig. Útközben csak kilencz bosztandzsit vertek agyon a lázadók, tizenegy szerencsésen odaért a mecsetbe.
Ott ült egy leterített tevebőrön, miként egykor Dzsingisz khán, a zendülők vezére, Halil és parancsokat, kinevezéseket diktált az előtte ülő softáknak, kikből teszkeredzsiket választott.
Midőn jelenték neki az őrtálló janicsárok, hogy a szultán Chasszeki Agája jött el s vele szólani kiván, szárazon viszonza:
– Várhat. Elébb érdemesebb férfiakon a sor.
Kik voltak az érdemesebb férfiak?
Az öreg Szuleimán mester, kit erővel húztak ide házából, melynek padlásán elbujt. Halil most iratta számára a kinevezést, melyben őt Reisz Effendivé emeli.
Halil Patronán most is a közjanicsár viselet volt, a kék dolmán, a térdig érő salavári, meztelen hagyott lábszárakkal, csupán turbánján volt a fekete forgó kicserélve fehérrel s oldalán függött a nagyvezér kardja, kinek palotáját Galata külvárosban ezelőtt egy órával rombolták a földig.
E kard markolatába vésett pecsétnyomóval hitelesíté az okiratokat Halil.
Szuleimán után következett a nyereggyártó Mohammed. Derék, izmos ember volt, maga megbirkózott kettővel, hárommal; ezt megtette Agának Halil.
Azután következett valami Orli nevű csausz, ezt kinevezte főtábornoknak; Ibrahimot, egykori iskolamestert, a «bolondos» melléknévvel megtette Stambul főbirájává, s a mint megpillantá Szulalit, odainté őt a csauszok közül és monda:
– Te fogsz lenni Anadoli fő országbirája.
Szulali meghajtá magát e kegy előtt.
– Köszönöm Halil. Tégy belőlem, a mit akarsz, hanem elébb halld a padisah izenetét, melyet ő rám bízott, mert még nagy kétségben vagyok: vajjon te vagy-e az úr minden mozlimek felett, vagy Achmed szultán? Azért mondd meg nekem, mit kivántok a szultántól? és ha jogos és méltányos a kivánat és ti megigéritek, hogy csendesen szétoszoltok, meg fog az adatni.
Halil Patrona felállt Szulali előtt s szigorú, mozdulatlan arczczal felelt:
– Kivánatunk rövid. A négy fő árulót, kik az országot ért csapásnak okozói, kivánjuk kiadatni. Ezek: a Kulkiaja, a Kapudán, a mufti és a nagyvezér.
Szulali megcsóválta fejét.
– Sokat mondtál, Halil.
– Ma sokat mondtam. Holnap többet fogok mondani. Ha ma megegyeztek, holnap béke lesz; ha holnap jöttök, nem lesz béke sem holnap, sem holnapután.
Szulali visszatért a szultánhoz és a vezérekhez, kik mind még együtt voltak.
Feszült figyelemmel várták Halil izenetét.
Szulali nem merte azt egyszerre elmondani. Csak egyenkint hullongatá el.
– Megértém a lázadók kivánatát. Ők a Kiaja bég kiadatását követelik.
A Kiaja haloványabb lett, mint a viaszkép.
– Oly régi hű szolgám volt, sóhajta Achmed. Ám lakjanak jól vele.
A Kiaja szédelegve lépett a bosztandzsik közé.
– Továbbá követelik… szólt Szulali.
– Még többet is?
– Követelik a Kapudán basát.
– Őt is! Legvitézebb bajnokomat! kiálta fel fájdalmasan Achmed.
– Mash-Allah! szólt vidáman a Kapudán, övék vagyok, s azzal elhatározott bátor tekintettel lépett a bosztandzsik közé. Ne könyezz érettem, padisah! A bátor a vesztőhelyen is hősi halált fog halni, s téged védve halok meg ott is. Vigyetek bennünket bosztandzsik, ne remegjetek fiuk! Melyitek tudja jól összerántani a zsineget? No semmit se féljetek, majd megtanítalak benneteket én, majd elrendezem én a selyemzsinórt. Éljen a szultán!
Azzal kilépett a teremből, elül menve a bosztandzsik előtt, még kardját sem vetette le.
– Ezután kérik még a nagyvezért és a főmuftit, monda Szulali.
A szultán ijedten kelt föl helyéből.
– Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt, haragjában beszélt, a kitől választ kérél. A nagyvezért és a főmuftit ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért, melyet magam követtem el, a melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza Szulali és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kivánja e két ősz szakált a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s számüzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a Kapudánért és a Kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.
Szulali újra fölkereste Halilt. A Kapudánt és a Kiaját elő sem merte előtte hozni. Tudta, hogy a Kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s a Kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és a mufti számára kért kegyelmet.
Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édesvizek melletti palotában történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni s nem hallá, mit beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakála felől.
– A nagyvezérnek meg kell halni, válaszolt. Abdullah ám éljen és legyen számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)
Szulali visszatért a szerályba.
Halil a főmuftit élni engedi, de a másik háromnak halálát kivánja.
Achmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra divánjáról s kirántá kardját.
– Ide hát veletek vitéz lázadók! A kiknek szolgáim fejei kellenek, jőjjön értök és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé. A ki igazhivő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utczára, hirdessék, hogy a szerály veszélyben van, s kinek Allah orczája kedves, siessen a zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat és védni fogom a szerály kapuit.
A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek irva a történet könyvébe.
A veszély zászlaját rögtön kitűzték a közép kapu fölé s ott maradt az korán reggelig.
Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Sofia templomon túl nem birtak vergődni s hirdetéseikre a nép kőzáporral felelt.
A zöld zászló magányosan lengett a szerály előtt, senki sem gyülekezett alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.
A zöld zászló kitűzése a szerály kapujára nagyon ritka eset a történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez nyulni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét és sietni Allah és az ő felkentjei védelmére és átok volna az ozman férfin, a ki ilyenkor késlekednék, s vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.
Ezt tudva, rémes nagyságában fog feltünni azon ijedtség, mely a szerályban levőket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harmincz piaszter felpénzt igértek minden katonának, ki a zászló alá siet, s két piaszterrel több napi fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de a mennyi jött egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a zászló alatt.
Este felé a második kapura tűzték ki a zászlót, mely felett aludtak a főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbiró, Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák a bosztandzsik csarnokában. Achmed szultán egész éjjel nem feküdt le, hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől: ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? gyülekeznek-e a szent zászló alá? s a hideg veriték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei sokkal közelebb vannak már, mint a mult éjszakán s Skutari felé egy őrtűz sem látszik, a miből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött Stambulba s a zendülőkkel közös ügyet kötött.
Achmed maga is fölment a tetőre, meggyőződni az állítások valóságáról s mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba, szüntelen megnézve a nagyvezért, a Kiaját és a Kapudánt, ha nem alszanak-e? Csak a Kapudán tudott aludni, a Kiaját láz törte s a nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga a Kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.
– Miért költögetsz bennünket annyit, uram? még nem haltunk meg. Eredj aludni háremedbe s ne gondolj reánk, a zendülőknek csak velünk van baja. Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre aludnánk. A feltámadás angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…
Achmed megfogadta a Kapudán szavát s hajnal felé eltünt közülök. Reggel, midőn keresték, nem jött elő háreméből.
A négy férfi tudta, hogy ez mit jelent?
Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a muftiért Szulali Effendi és Ispirizáde s meghívák magukkal a reggeli imára.
Az ulemák egybe voltak gyűlve mind, kiket meglátva Abdullah könyekre fakadt és zokogva szól hozzájuk:
– Ime idehoztam ősz szakállomat és ha nem tetszik nektek, hogy tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokaljátok azon nehány napot, melyet Allah még életemhez adott, ime vegyétek el.
Erre mind felálltak az ulemák s kezeiket fölemelve kiálták:
– Allah őrizzen meg tégedet ettől!
Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a belső kerten át az Eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, a hol már a nagyvezér várt reájok, nem sokára jött a Kiaja és a Kapudán basa is, legkésőbb a beteg Damadzáde és a medinai biró, Mustafa Effendi és a Szegbán basa.
– Holt embert láttok magatok előtt, szólt a nagyvezér Damad Ibrahim, az érkező főurakhoz. Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több hajnalcsillagot. Nem lehetett máskép. A szultánt meg kellett mentenünk, s azt csak ezen az áron tehettük.
– Régen mondtam ezt, szólt a Kapudán basa. Még tegnap ki kellett volna holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz, attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a veszély zászlaját, hanem megölni bennünket rögtön.
– Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába, szólt a nagyvezér társaihoz, én is nem sokára követlek benneteket, de meg kell várnom mig a Kizlár aga jön és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell hivatalos kötelességeimet.
A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást s a bosztandzsik által elvezettetének.
Most még az a kötelesség várt a fővezérre, hogy az ulemákból uj muftit választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai birót választák, s fehér palást hiányában zölddel ruházták fel.
Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és Amadzádét, hogy a szultán titkos izenetét hallgassák meg a Kizlár agától és vigyék át Halil Patronának.
Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki meghatározza az emberi életnek végét.
Achmed szultán ott ült a gyönyörűségek teremében, mellette a szép Aldzsalisz, előtte a négy nyiló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott neki tegnap.
A négy tulipán olyan szépen nyilik most is.
Aldzsalisz átölelte a szultán nyakát s homlokát megcsókolta, mintha el akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni, nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.
Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat. Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a Kizlár aga előtte áll s egy hosszasan beírott pergament tart eléje.
– Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláirásával.
– Mi kell nekik? kérdi halkan a szultán, kis kését elővonva övéből s hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.
– A zendülők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem fognak.
– Legyen meg nekik.
– Azonkívül kérik a Kiaja bég kiadatását.
A szultán levágott egy tulipánt a késsel s odanyujtá azt a Kizlár agának.
– Nesze.
Az bámulva vette el a tulipánt s folytatá.
– Továbbá a Kapudán basát.
A szultán a tulipánok legszebbikét vágta le.
– Im fogjad.
– Kérik a főmufti számüzetését.
A szultán tövestől tépte ki a harmadik tulipánt és odaveté.
– És a nagyvezért.
Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Achmed s azután eltakarta arczát.
– Ne kérj többet. Látod, hogy mind odaadtam.
Azzal odanyujtá neki pecsétgyűrűjét, melybe névvonása volt vésve s a Kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyá Achmedet ismét.
A nagyvezér a szerály kertjében sétált alá s fel. A Kizlár aga ide jött őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szuleimán, az általa tett Reis Effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláirt okiratot, átnyujtá azt neki.
Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal átolvasva, visszanyujtá azt ismét és levonta ujjáról az ország pecsétjét s átadta a Kizlár agának.
– Legyen bölcsebb és szerencsésebb, a ki ezután viselni fogja. Üdvözöld a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.
Azzal széttekinte a nagyvezér, hogy kivel kisértesse magát odáig? midőn hirtelen oda ugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény) s kérte, hogy ő hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.
A legénynek épen olyan hosszú ősz szakálla volt, mint a nagyvezérnek.
– Honnan ismersz te engem? kérdé Damad Ibrahim az öreg legénytől.
– Együtt harczoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten fiatalok voltunk.
– Mi neved?
– Manoli.
– Nem emlékezem reád.
– De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból s ápoltál, midőn sebesült voltam.
– Tehát ezért kisérsz most a bakók szobájáig; köszönöm.
Mindezt az alatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, a hova Manoli bement a nagyvezérrel.
A Kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, mig Manoli visszajött. Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn maradt.
– Holnap holt testét fogjátok látni, monda a Kizlár aga a Reis Effendinek, s azzal visszabocsátá őt és társát Halilhoz.
– Inkább élve kapnánk meg őket, szól barbár kegyetlenséggel a csauszból lett főúr távoztában.
Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a főmuftit szabadon bocsáthatják.
Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra hivaték a nagyúr elé.
Achmedet egész éjjel nyugtalanítá a Kizlár aga a Reis Effendi azon mondásával: «Inkább élve kapnánk meg őket!»
– Nem, nem, mondá a szultán, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönyezve.
– Úgy siettesd halálukat, uram! nehogy reggelre kelve életüket követeljék tőled.
– Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket? Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.
Alig mutatkozott az első fényvonal a láthatáron, már megjelent a Kizlár aga a szultán előtt.
– Uram, itt a reggel.
– Hivasd a muftit és Szulalit.
Azok megjelentek.
– Vigyétek meg a halált azoknak, a kik rá vannak szánva, szólt Achmed.
Mindkettő térdre esett előtte.
– Miért e sietség uram? könyörge lábait csókolva a vén ulema.
– Mert a lázadók élve akarják őket kiragadni.
– Úgy van, bizonyítá Elhadzs Besir, a Kizlár aga, a kiöszk előtti tér tele van már lázadókkal.
A szultán összeborzadt.
– Siessetek, ne jussanak élve kezeikbe.
– Oh uram, könyörge Szulali, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Sofia Imámjával lemehessek, megnézni, vajjon valóban tele van-e az utcza lázadókkal?
A szultán inte, hogy menjenek.
Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szerály kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról nem jönnek-e zendülők s körülkerülték a szerályt.
A szultán ezalatt a perczeket számlálta és nyugtalan volt, hogy még sem jőnek.
– Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig vivő útat és vissza, monda a Kizlár aga. Bizonyosan a zendülők kezébe estek s azok visszatartják őket, hogy hírt ne hozhassanak.
A szultán kétségbe volt esve.
– Siess, siess, kiálta a Kizlár agának s maga futott, menekült belső szobáiba.
Tíz percz múlva visszaérkezett az imám és Szulali s jelenték, hogy körül egy lélek sincs, a ki a szerályt fenyegetné.
A Kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott, gyékénynyel beterítve. A gyékényt fölemelé előttük s a hajnal derengő fényénél három hullát láttak maguk előtt: a Kiaját, a Kapudánt és a nagyvezért.
* * *
A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölében s andalogva ringatózik annak ölelő karjain. A pompás palota ablakain áthangzanak a diadalkiáltások, melyek Halilt éltetik, ki Stambulnak s az ozman birodalomnak ura e perczben.
Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota helyett Anadoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban lakni.
Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, elmondatja magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, a mik történtek vele a szerályban, a Kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért ébresztgeti úgy a gyülöletet?
A nő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár áll, tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.
De a kosarak fenekén még becsesebb ajándék van.
Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár fenekén.
– Ki ez?
Gül-Bejáze borzadva rebegé Abdi basa nevét.
A másik kosárról is lehull a virág: véres fő van ott is.
– Hát ez kicsoda?
– Ez a Kiaja bég, nyögé a hölgy iszonyodva.
Most a harmadik virágos kosarat vevé elő Halil s lebontva róla a friss virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.
– Hát ez kicsoda? kérdé Halil.
Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az erős férfi karjai közt, midőn ez kényszeríté őt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.
– Nem ismerem ezt.
– Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el arczvonásait? Ez Damad Ibrahim, a nagyvezér.
Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére s azután sietett mondani:
– Valóban az Damad Ibrahim. Igen igen, senki más. A halál tette ismeretlenné arczát.
– Mondám neked, hogy a kik szíveddel játszanak, játszani fogsz az ő fejeikkel; kell-e még több?
– Oh nem, nem, Halil. Én félek ezektől is. Én félek e néma fejeket látni.
– Tehát takard be őket virággal s azt fogod hinni: virágkosarakat látsz.
– Enged őket eltemetni Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anadoliba, a hol senki sem tudna rólunk semmit.
– Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bir lemenni miattam, s az emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e dicsőségben fürödni te is?
– Oh Halil. Együtt nő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma nagyra nő s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a tied.
Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a nőt, s minthogy ő kivánta úgy, eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terepélyes rozmarinbokor alá.
Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek, hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, a hol a szultántól jött követek várnak válaszára.
Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig s ne legyen kénytelen az utczákon tolongó nép közt keresztül vergődni, a csatornához sietett s a legelső kajkba beült s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a Zulejmája átellenéig.
Útközben a hajós arczára talált tekinteni. Öreg ősz férfi volt ez.
– Jó öreg, szólt Halil, hogy hívnak téged?
– Manoli a nevem, kegyelmes úr.
– Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak közjanicsár vagyok.
– Oh én jobban ismerlek: te vagy Halil Patrona, a kit Allah éltessen soká.
– Te oly ismerősnek látszol előttem. Épen oly hosszú fehér szakállad van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér volt.
– Sokszor hallottam ezt, uram.
A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.
Halil sokáig nézett az öreg arczára.
– Manoli!
– Parancsolj uram.
– Látod fölkelni a napot ott a hegyek mögött?
– Igen, uram.
– Mielőtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy és több napfelkölte téged itt ne találjon.
A hajós meghajtá magát keresztbetett karokkal és eltávozott csónakával.
Halil Patrona pedig sietett a mecsetbe.
A szultán küldöttei vártak reá. Seich Szulejmán lépett elé.
– Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád küldők.
– Kik voltak azok? kérdé Halil sötéten.
– A Kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a keresztútra.
– És a másik?
– A Kapudán basáé, ezt kitevék a Khór-khóri szökőkút elé.
– És a harmadik?
– Damad Ibrahim a nagyvezéré; azt kivetették a szerály előtti piaczra, épen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett.
Halil Patrona éles tekintettel nézett a Seich arczába és hidegen viszonzá:
– Tehát tudd meg azt Seich Szulejmán, hogy most hazudtál, azon harmadik holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű hajóslegényé, ki hozzá hasonlított s a ki magát érte feláldozá. A nagyvezér pedig megszökött és nem fogja senki tudni, hová lett? Ezt mondd meg otthon azoknak, a kik küldtek.