Az áldozatok holttestei már az utczákon hevertek.
Achmed szultán összegyűjté az ulemákat a kupoly teremében. Arcza szomorú volt és levert.
Mielőtt ide jött volna, sorra csókolá gyermekeit és midőn tíz éves fiára, Bajazidra került a sor s látá, hogy az könyezik, azt kérdezte, mi baja? a gyermek így felelt: «Atyám, jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik téged szeretnek. Mi sors vár akkor mi reánk, a kik legjobban szeretünk? Testvérnénéink között nem egyet fogsz találni szürke gyászruhában, nézd Ummettullah arczát, nézd Szabiha szemeit, Ezma tekintetét, özvegyek és árvák ők, kiknek férjeit, ipáit megöletted». – ‚Hogy titeket mentselek meg′, rebegé Achmed, keblére ölelve őket. – «Meglásd, hogy nem mentettél meg bennünket».
Ezen szavak viszhangzottak Achmed lelkében örökké.
Felült a trónra, körül az ulemák elfoglalták a kördivánokat, szemközt ült vele Ispirizáde a főimám. E mellett állt Szulali.
– Ime az áldozatok vére kifolyt, szólt Achmed bús, ingatag hangon; leghűbb szolgáimat feláldozám. Most szóljatok: mit kívánnak még a zendülők? Miért fújják még tárogatóikat, miért égetik őrtüzeiket? Mire várnak még?
Folyvást viszhangzott lelkében fiának mondása:
«Jó dolguk van azoknak, a kik te neked ellenségeid és szomorú azoké, a kik tégedet szeretnek».
Senki sem felelt szavaira.
– Feleljetek. Mit mondatok reá?
Újra mély csend. Egyik ulema a másikra nézett, többen elkezdék Szulalit rángatni, a ki állt: hogy feleljen. Erre aztán ő is leült.
– Beszéljetek tehát. Én nem azért hivattalak benneteket ide, hogy egymásra és reám nézzetek, hanem, hogy adjatok választ.
Az ulemák hallgattak. Némán ültek ott körül, mintha nem is élő emberek, hanem csak bebalzsamozott hullák volnának, minőket a Pharaok sírboltjaiban találni a királyi ravatalok körül sorba ültetve.
– Csodálatos ez, szólt Achmed, midőn tovább egy óranegyednél az egész tanács hallgatott és senki sem válaszolt neki. Megnémultatok-e?
Ekkor fölemelkedék helyéből Ispirizáde.
– Achmed!
Ez volt a rövid megszólítás, melylyel a szultánt illeté.
– Halil Patrona kivánsága az, hogy lépj le a trónról és add át azt Mahmud szultánnak…
Achmed fölegyenesült ülő helyéből. – A kimondott szavak után minden hang elmúlt a teremben s e rémletes csendben elszörnyedve látták az ulemák a padisáht trónja lépcsőjén állani, a mint kinyújtott kezét az imám felé tartá és szemeit rászegezte és ajka nyitva volt és egy hang sem jött ki rajta.
És sokáig állt így a trónon, kinyujtott kézzel, nyitott ajakkal, kőmerev szemeit az imámra szegezve, hogy a kik látták, az iszonyattól rendültek össze és Ispirizáde kővé válni érzé tagjait s feje körül forogni a világot e rettenetes kép előtt, mely reá nézett, reá mutatott. Egy néma átok volt az, egy néma, szótlan, megvető igézet, mely Istenre és az ő ártó angyalaira bízza, hogy kivánatának szavakat adjanak és olvassanak szívében és teljesítsék azt, a mit ő elmondani nem bir.
Az egész gyülekezet reszketve omolt végre a padisah trónja elé és sokan oda csúsztak lábaihoz és azt könyeikkel nedvesítve, kiáltának hozzá:
– Oh uram, bocsáss meg nekünk! Egy órával elébb egyhangúlag határozták el, hogy Achmednek le kell köszönni és most egyhangulag kérték bocsánatát. – De már megtörtént.
A padisah átkozó keze lassankint lehanyatlott, szemei félig lezárultak, ajkai összecsukódtak s palástja zsinórjába akasztva kezeit, nézett le sokáig az ulemákra, azután csendesen leszált a lépcsőkön. Midőn lenn volt, a trón mellett, reszkető, tompa hangon mondá:
– Én megszüntem uralkodni. Jőjjön utánam, a ki jobb. Nem kérek semmit, csupán csak egyet: esküdjenek meg az ozman birodalom mostani urai, hogy gyermekeimet nem fogják bántani. Esküdjenek meg az Alkoránra. Menjen el kettő közületek s vigye meg Halilhoz e kivánatomat.
Újabb mély hallgatás követte Achmed szavait, az ulemák a föld felé szegzék szemeiket s egy sem mozdult, hogy az izenetet megvigye.
– Gyermekeim halálát is kivánják talán? Vagy egyitek sem mer oda menni, hogy velök beszéljen?
Egy szélütött öreg reszketeg ulema volt ott, Mohammed Dervis, a ki végre megszólalt.
– Oh uram, kinek volna bátorsága beszélni az ordító oroszlánnal, ki tudna alkudozni a sivó Szamum viharával, avagy ki menne követségbe a felháborodott tengerhez, hogy vele beszéljen?
Achmed sötéten, csüggedten tekinte széllyel az ulemákon, arczán a hallgatag kétségbeesés volt kifejezve.
Szulali megszánta a szultánt.
Én el fogok hozzájuk menni, monda biztatólag. Maradj itt addig, uram, míg visszatérek. Bizony mondom, hogy vissza nem jövök addig, míg meg nem esküsznek arra, a mit kivántál.
Most Ispirizáde is felszólalt, hogy ő is együtt megy Szulalival. Nem volt elég ereje lelkének kiállani a szultán tekintetét addig, míg Szulali visszatért; inkább elment a lázadókhoz ő is. Különben is jól értették ők már egymást.
Halilt az Atmeidánon találták a sátor alatt a követek.
Szulali odalépett hozzá s átadta a szultán izenetét.
De nem úgy adta azt át, a hogy Achmed mondta; nem kérve, nem esedezve, nem keserű lemondással, mint Achmed tevé, hanem szigorúan, merészen, a hogy Achmednek kellett volna tennie.
– A padisah saját és gyermekei életét esküvel akarja biztosítani, szólt az egybegyűlt népfőnököknek. Azért esküdjetek meg az Alkoránra, hogy őket kimélni fogjátok; esküdjetek meg társaitok nevében is. A padisah el van határozva: ha megtagadjátok az esküt, ő az egész szerályt minden benne levőkkel együtt lőporral a levegőbe röpítendi.
A lázadók meg voltak döbbenve ez izenetre, csak Halil Patrona mosolygott. Jól tudta ő, hogy e fenyegetés nem Achmed szivében fogamzott. Az ő szelid lelke nem volna képes erre. Karjait összefonta és mosolygott.
Ekkor a főimám arczra borula előtte s alázatos hangon szólt hozzá:
– Ne halljad társam szavait Halil. A padisah alázatosan könyörög neked életeért és gyermekei életeért.
Halil összeránczolta szemöldeit és haragosan kiálta rá:
– Kelj fel ulema! és ne borulj a porba a szultán nevében én előttem. A kik őt meg akarják ölni, nem cselekesznek vele oly gonoszat, mint te, a ki őt megalázod. Szulali mondott igazat. A szultán nagy tettekre képes. Én tudom, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak megtöltve, s nem akarom, hogy a Seikul Izlám s a próféta utódainak virága elveszszen. Én ime esküszöm az Alkoránra, hogy sem általam, sem társaim által semmi bántódása Achmed szultánnak nem leszen, sem az ő fiainak, sem leányainak, sem leányai férjeinek, és a ki ellenük fölemelné kezét, annak fejét én magam hasítom ketté, lelkét pedig vágják ketté Allah öldöklő angyalai, hogy soha egyik fele a másikra ne találjon. Menj vissza, és legyen béke Achmed felett.
Szulali futott vissza az izenettel. Ispirizáde pedig sietett az Aja Sofia-templomba, előre rendet csinálni az új szultán beavatási ünnepélyére.
Achmed ezalatt maga körül gyűjté fiait mind a kupolyterembe, s leülve a trón legalsó zsámolyára, odaülteté őket lábaihoz, s várta az izenetet, mely élet és halál felett határoz.
Szulali ragyogó arczczal jött be, kezében hozva az Alkoránt, melyre Halil és társai megesküvének, s azt a szultán lábaihoz tevé le.
– Élj sokáig, uram, s legyen szivednek gyönyörűsége gyermekeidben.
Achmed hálateljes arczczal tekinte fel és megköszöné Allah kegyelmét, kitől jő minden jó és tökéletes ajándék.
Gyermekei átölelték, örömkönyekkel szemeikben s Achmed nem feledé el kezét nyujtani Szulalinak, ki azt homlokához és ajkaihoz érteté.
Ekkor elküldé Achmed a Kizlár agát Mahmud szultánért, kinek mellékneve volt «a fehér herczeg», arczának halványsága miatt, hogy hívja őt eléje.
Fél óra múlva Elhadzs Besir kiséretében előjött Mahmud herczeg, II. Mustafa fia, kinek atyja épen így szállt le a trónról Achmed előtt, mint most Achmed ő előtte.
A szultán felkelt és eléje sietett, megölelte és megcsókolta homlokát.
– A nép téged kíván trónra. Légy kegyelmes gyermekeimhez, mint én kegyelmes voltam a te atyád gyermekeihez.
Mahmud szultán lehajolt nagybátyja előtt s annak tiszteletre méltó kezét megfogva, megcsókolá.
Ekkor fiainak inte Achmed, s azok egyenkint odajárulva Mahmudhoz, mindnyájan kezet csókolának neki. Az ulemák a földre borulva maradtak körülök.
Most jobb kézről bocsátva az új uralkodót Achmed, elvezette őt magával kézen fogva a próféta köpenyének teremébe, ott a trón előtt levette saját fejéről a gyémántos forgót, az uralkodás jelvényét, s tulajdon kezével tüzé azt fel az új szultán turbánjába, s kezét fejére téve megáldá őt.
– Uralkodjál és légy boldog. A kiket szeretsz, szeressenek, a kiket gyűlölsz, féljenek. Légy dicső és hatalmas, míg élsz, áldott és magasztalt, ha meghalsz.
Azzal meghajtá magát előtte ő és gyermekei mind háromszor, s akkor kézen fogva két legidősebb fiát, csendesen, méltóságos léptekkel elhagyá az uralkodás termeit, miket soha sem fog többé látni, és elhagyá egyenkint mind azokat, a mik előtte kedvesek valának.
A kihallgatási teremben átadá a próféta kardját a Silihdárnak, ki azt leoldá derekáról, a háremhez vezető ajtóban átadá gyermekeit a Kizlár Agának, megmondva neki, hogy üdvözölje nevében a szultána Asszekit és kérje meg, hogy gondoljon reá és tanítsa meg nevére apró gyermekeit!…
Mert sem éles kardját, sem a szép Aldzsaliszt, sem a többi édes delnőket, sem gyermekeit nem fogja ő látni többet. Örökre elzárva maradnak azok tőle. Mert a letett szultánt többé sem kard, sem nők, sem gyermekek nem illetik. Ez így történt ezelőtt huszonhat évvel is II. Mustafával; épen így választák el kardjától, nejétől, gyermekeitől. És erre Achmed jól emlékezett, mert akkor ő lépett fel a trónra; most ő lép le róla s csak az történik meg vele utódáért, a mi megtörtént érte elődével.
Mahmud szultán előtt pedig arczra borultak az ország nagyjai, s hódolva kívántak neki üdvöt.
Késő éjfélig tartott a hódolók hosszú seregének átvonulása a termeken, az udvari személyzet mind térdet fejet hajtott az új szultán előtt, a főfő tisztviselők, a papok, az eunuchok; de hátra voltak még a hadsereg vezetői és hátra volt Halil Patrona.
Rögtön irott leveleket bocsátának mind a hadvezérekhez, mind a zendülőkhöz, tudatva velök, hogy Achmed szultán lelépett s helyette Mahmud foglalta el a trónt, tehát jelenjenek meg holnap napfeljöttekor a szerályban, hódolatukat bemutatni.
A hold régen fenn volt már az égen s keresztülsütött a szerály színes ablakain, midőn a főurak eltávozának s Mahmud egyedül maradt.
Csupán a Kizlár Aga várt reá, sötét fekete arczával, mely mintha önmagára vetne árnyékot.
Mahmud mosolyogva nyújtá neki kezét, mit az megcsókolt.
És azután elvezeté őt Elhadzs Besir ama titkos teremek ajtajáig, miken belül az üdv és gyönyörök virágai nyilnak, s felnyitva azt, bebocsátá az új szultánt rajta.
Csak hárman voltak a szépség tündérei közül, kik inkább választák az örökös szerelemtelen rabságot, mint az új padisah kegyeit; és azok között, a kik a belépő ifju szultánra mosolyogtak, legboldogabb, legragyogóbb arcza volt a szép Aldzsalisznak, a ki szultána Asszeki, kedvencznő maradt a nagy változás után is, mely az egész országot úgy felzavarta, hogy a legkisebb lett a legmagasabb és a legmagasabb esett legalól.
Annyi mosolygó arcz közül az övé volt az, mely elé a boldogsága gyönyörében remegő Mahmud gyöngéd elragadtatással sietett, ő volt az, a kit keblére emelt, kinek karjaira bízta, hogy dicsősége álmait elringassák, és csókjaira, hogy aggodalmait elfelejtessék.
… Minden alszik már a boldogság termeiben, csak a szerelem van ébren. Mahmud önmagát és országát elfeledő gyönyörben szorítja keblére a bűbájos édes szultánát, ezt a legkedvesebb kincset mindabból, a mit e napon nyert; csak a szép szultána borzad el olykor a forró ölelés közepett. Úgy tetszik neki, mintha valaki háta mögött állana és suttogna, sóhajtana s hideg kezével érintené meleg kebelét.
Tán annak sóhajtását, suttogását hallja, ki mélyen és messze a kéj termei alatt ül álmatlanul a «feledség szobáinak» hideg boltozatai között, s vesztett országáról és vesztett édenéről gondolkozik!…
* * *
Másnap korán reggel megjelentek a hadsereg vezérei, a basák, a seikek a szerályban – üdvözölni az új szultánt. Csak a lázadók vezetői nem jöttek el.
A mióta Szulali azzal rettenté a zendülőket, hogy a szerály pinczéi lőporral vannak tele, tájékára sem óhajtottak menni annak, s midőn Mahmud felszólítását a kikiáltók felolvasták a mecsetek előtt, mintha egy szájból jőne a kiáltás, felelt rá ezer meg ezer hang: «nem megyünk!»
Hallani sem akart senki a szerályban megjelenésről.
– Ez csak kelepcze, monda a bölcs Reis Effendi, egy egérfogóba akarnak bennünket becsalni, mind, hogy egy csapással ott nyomjanak, mint a mézre gyűlt legyeket.
– Nagyon rövid út volna ez a paradicsomba jutásra, szólt gúnyosan Orli, ki softa létére nem restelt tiszteletlenül emlékezni a paradicsomról, hová minden igazhivőnek örömmel kell sietni.
Végre a «bolondos» Ibrahim adott tanácsot.
– Legjobb lesz így: válaszszuk ki magunk közül a leghaszontalanabb embereket, holmi gyilkosokat, börtönből kiszabadult gyujtogatókat, azokat nevezzük el Halilnak, Musszlinak, Szulejmánnak, öltöztessük fel agáknak, bégeknek, ulemáknak s úgy küldjük be a szerályba, s ha azután látjuk, hogy azok épségben visszatérnek, akkor magunk is bemehetünk.
Kérdést sem szenved, hogy ez a bolondos tanács általános tetszésben részesült. Mindnyájan helyeselték.
Halil Patrona megvető hallgatással nézte őket, s mikor aztán már ez indítvány határozattá vált, akkor felállt és monda:
– Én magam fogok a szerályba menni.
Ki bámulva, ki nevetve tekinte reá.
– Halil! Álmodol-e, vagy félre beszélsz? Ezeregyéjszakai tündér-herczegnek képzeled-e magadat, a ki csodákon és rémeken vágja keresztül magát, vagy meguntad messziről nézni a napot s közelebb akarsz hozzá jutni?
– Nem a ti gondotok, a mit én cselekszem. S ha én nem félek, mi szükség tinektek helyettem félni?
– De gondold meg Halil, hogy okosabb tréfa volna tőled a kölykező oroszlán barlangját meglátogatnod s bölcsebb ember volnál, ha a balszórai kénköves üregbe készülnél, vagy ha fogadásból leszállnál a kandiai tengerfenék korallerdeje közé egy levetett réz asperért, mint hogy belépj a szerályba, midőn ott senki sincs más jelen, mint ellenségeid, hol még a falról leereszkedő pók is mérges, halálos ellenséged.
– Megölhetnek! kiálta Halil, mind a két kezével mellére ütve s bátran előre lépve; megölhetnek, de azt nem mondhatják, hogy gyáva voltam. Széttéphetik testemet, de a midőn azt fogják irni a krónikákba, hogy Stambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják irni, hogy egy férfi mégis volt közöttük, a ki nemcsak emlegetni tudta a halált, hanem midőn megjelent, szemébe is tudott nézni annak.
– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer s nem került még ki az a dárda a kovács kezéből, a mely azzal dicsekedhetnék, hogy kifent hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen bátorsága ott, a hol tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van elásva s csak egy akkora szikra kell hozzá, a mekkorát egy pofoncsapás után szokott az ember szeme vetni, s repülünk az ég felé és ha tele volna mind a két kezünk fegyverrel, paizszsal, egyik sem oltalmazna meg bennünket, ki akarna itt bátor lenni?
– Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam megyek.
– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni, mi vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető, mely alól kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a mesebeli kakast, a ki magát nyársra húzta és megsütötte.
– Azt nem fogják tenni, monda Halil leoldva kardját, mit a szerályba nem volt szabad bevinni s átadva azt Muszlinak. Viseld gondját míg visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.
– Tehát csakugyan mégy? kérdé Musszli. No ha elmégy, akkor én is megyek.
És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy Halil csakugyan nem tréfál, elkisérték őt egész a szerályig, oda be ugyan nem mentek, hanem körülfogták a roppant épületet, mely maga egy egész városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek, midőn látták, hogy Halil Patrona csakugyan belépett a szerály kapuján.
Egyedül, fegyvertelenül, kiséret nélkül ment végig a pártvezér ez idegen, ismeretlen termeken, miknek mindegyik ajtajánál fényes, fegyveres csapatok fogadták, s midőn átlépett az ajtókon, ismét keresztbevetett kopjanyéllel zárták el azokat mögötte.
A kihallgatási terembe érve, ott két Kapuagaszi karon fogá s úgy vezették be a kupolyterembe, a hol Mahmud szultán a hódolatokat fogadá.
Rendkívüli pompa uralkodott mindegyik teremben, minőt csak a trónralépés napjain lehet látni, már az előterem, melyet gyékények termének neveznek azon czifra szalmagyékényekről, mikkel az be szokott terítve lenni, most drága perzsa szőnyegekkel volt bevonva; a kupolyterem padozata egy virágágynak látszott, melyen emelkedett hímzéssel varrott szőnyegek terültek ezerszinű selyem és aranyezüst virágokkal, s gyöngy bokrétákkal. Az emelvényen álló zófa lábainál igazgyöngyökkel kivarrott terítő tündökölt, mindkétfelől alacsony, gömbölyű iróasztal, arany verettel, melyeknek egyikén drága kövekkel kirakott tárcza és smaragd s rubintól ragyogó iróeszközök voltak letéve; a másikon fekete bársonyba kötött Alkorán, briliántrózsákkal, egy másik Alkorán egy kisebb asztalon volt felnyitva, arany, czinóber és ultramarin talik irással készült sorokat mutatva és tizenhét más Alkorán volt a két ablak között ugyanannyi asztalra téve, mind arany kapcsokkal és gyöngyhimzetű kötésekben. A kandalló két oldalán mesterséges faragványú állványokon voltak a felhalmozott díszköntösök, miket ilyen alkalomkor ki szokás akasztani, s hosszában a fal mellett állt alabástrom emelvényeken nyolcz ütőóra, különbnél különbféle mesterséges alakzatokkal, melyek mozogtak és muzsikáltak minden óraütésnél, s három nagy velenczei tükör sokszorozta a teremben felhalmozott ragyogványt.
Körül pedig a dívánokon ültek a főhivatalnokok, a vezérek, a titkárok, a kérelemlevelek átadói, kiki rangja szerinti pompás viseletben, s hivatalához mért, gömbölyű, vagy pyramisalakú, vagy méhkas formára készült turbánokkal.
De mindannyi fényét elhomályosítá a ragyogvány, mely az új padisáhról szerte tündökölt, egy gyémánt- és igazgyöngy-esővel látszott elborítva lenni; akármerre fordult, a ruhájára hímzett rózsák, a derekára kötött öv, a turbán forgói és minden fegyverzete szivárványszikrákat látszottak hányni, hogy elvakult a ki rá nézett, mielőtt orczáját láthatta volna.
Az arany tróntámla mögött, melyen diónyi karbunkuluskövek villogtak, állt a szolgálattevő tisztek számos serege, kezeiket öveikbe dugva.
E terembe lépett Halil.
A két vezető itt elbocsátá karjait és Halil egyedül járult a padisah elé.
Arcza semmivel sem volt halaványabb, mint máskor, léptei oly szilárdak, tekintete oly merész, mint mindig.
Viselete most is az volt, a mi eddig. Egyszerű janicsárköntös, hasított ujjú kék dolmán, minden czifrázat nélkül, rövid, térdig érő salavári, mely a lábszárakat térden alul mezítelen hagyta, fején a megismertető kuka.
A míg a hosszú termen végighaladt, körüljártatá tekintetét az ott ülő főurakon és nem talált egyet is közülök, a kinek szemeit ki ne tudta volna állni. Felemelt fővel lépett a szultán elé, s izmos, félmeztelen lábát a trón zsámolyára téve, úgy állt ott egy perczig, mintha érczből volna öntve, kiáltó ellentét ennyi reszkető pompa, ennyi arczraboruló dicsőség közepett; azután felemelé kezét a szultánhoz s erős, reszketéstelen hangon üdvözlé őt.
– Aleikum unallah! (Isten kegyelme rajtad.)
És ekkor összetevé mellén kezeit és leborult a trón előtt, s homlokát annak lépcsőjére fekteté.
Mahmud leszállt hozzá és saját kezével emelte fel őt.
– Szólj, mit tehetek érted? kérdé tőle leereszkedéssel.
– A mit kivántam, az már teljesült, szólt Halil és minden szavát, melyet ez órában kimondott, feljegyezte a történetiró. Kivánatom volt, hogy Mahommed kardja méltó kézbe jusson: im ez betelt, te a trónon ülsz, melyre én emeltelek. Én jól tudom, hogy az ily szolgálatnak mi szokott a jutalma lenni, reám gyalázatos halál vár.
Mahmud indulatosan szakasztá félbe.
– Én pedig esküszöm te neked őseimre, hogy semmi bántalom tégedet nem ér, kivánj jutalmat és az, mielőtt kimondtad, meg van adva.
Halil nehány perczig gondolkozott s szemei ez alatt csendesen néztek végig a sorban ülő főurak arczain. Mindenki azt hivé, hogy áldozatot keres közöttük, a kinek hivatalát magának kivánja. A pártvezér észrevevé e gondolatot a főurak arczán s még egyszer sorba nézte őket és azután szólt:
– Uram, dicső padisah! minthogy az érdem nem enyim, hanem népedé, a jutalom is legyen azé, a kié az érdem. Jobbágyaidat egy nagy teher nyomja, melynek neve Malikiane; a főuraknak, a basáknak osztogatott élethosszig tartó bérbeadás ez, a miből magas kapuidnak semmi haszna; szüntesd meg e bérbeadást, hogy egyedül a te kezedben legyen a nép s ne e gazdag uzsorásokéban itt!
És e szavaknál vakmerő mozdulattal mutatott a jelenlevő főurakra.
Azok hallgattak mélyen; a zárt ajtókon keresztül hallatszott a szerály körül gyülekezett sokaság viharos ordítása. Remegtek a benlevők és Halil Patrona úgy állt közöttük egyedül, fegyvertelenül, mint egy bűvész, a kiről tudva van, hogy sérthetetlen, megölhetetlen.
A szultán rögtön megparancsolá a csausz agának, hogy a szerály minden kapui előtt trombitaszó mellett hirdesse ki a népnek, hogy a Malikiane e naptól fogva el van törölve Halil Patrona kivánatára.
Az emelkedő ordítás, mely nemsokára megreszketteté a szerály falait, tanusította a hatást, a mit az izenet gerjeszte.
– És most állj hadsereged élére, szólt Halil, s kövesd néped hívását az Ejub mecsethez, a hol ősi szokás szerint oldaladra kössék a szilihdárok a próféta kardját.
A szultán kihirdetteté rögtön, hogy egy óra mulva az Ejub mecsetbe fog bevonulni, a próféta kardját felövezendő.
A nép örömriadallal tódult a mecset felé s sűrűen elfoglalta az utczákat és a háztetőket mind, melyek a szerály és a mecset között vannak; a Bosporus ágyúi dörögve hirdették a távol hegyeknek Stambul örömét, s egy óra mulva harsogó zene mellett vonult végig Mahmud szultán a főváros utczáin, lóháton ülve; a nép szőnyegeit lobogtatta elé a háztetőkről s virágokat hányt útjára. Mögötte a délczeg ragyogó urak, vezérek, tanácsosok jöttek fényes öltözetekben, pompás telivérű lovakon, de előtte csak két férfi járult: az egyik Musszli, a másik Halil Patrona, mindkettő egyszerű, fénytelen öltözetben, csupasz lábszárakkal, kerek turbánokkal, kivont kard kezeikben, a hogy közjanicsárok szoktak járni.
És a háztetőkön álló nép ép oly hangosan hallatá Patrona nevét, mint Mahmudét.
Az utolsó ágyúszó elhangzása tudatá, hogy a szultán az Ejub mecsetbe megérkezett.
Az Aja Sofia mecset imámja, Ispirizáde várt reá. Ő kivánta magának ott azon kegyet Haliltól, hogy Mahmudot megáldhassa és Halil beleegyezett. A mióta a szerályban meg mert jelenni, mindenki az ő szavainak hódolt. A nép már széltére beszélte, hogy a szultán mindent úgy cselekszik, a hogy Halil Patrona kivánja.
Ispirizáde már fennállt a magas szószéken, midőn Mahmud kiséretével együtt a számára elkészített emelvényen helyet foglalt.
A főpap arcza dicsőségtől sugárzott. Kiterjeszté kezeit feje fölé és háromszor kiálta Allah nevét. És a midőn harmadszor kiáltá az Istent, egyszerre megnémultak ajkai, nehány pillanatig úgy állt mereven, égre emelt kezekkel, nyitott szemekkel, s azután egyszerre lebukott a szószékről halottan.
– ‚Az Achmed néma átka!′ zúgá köröskörül az elszörnyedt népség.19)
A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyencze lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.
Az ozman népnél nincsenek született főurak, mindenkit kardja, esze, vagy szerencséje emelhet a legmagasb polczra; akárhány fővezér és Kapudán basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőmüves, halász stb. Ezért a mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem, mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.
Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép hölgyeire van gondja. Ki tudja: más tenne-e máskép? Ha húsz évig el volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák neki: «uralkodjál sziveken és országokon!» nem a szivet választaná-e más is?
A szép szultána Asszeki kivánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás, Halwet-ünnepet rendelt a szultán.
Ez az asszonyok ünnepe, midőn senkinek sem szabad járni az utczán, csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer, vagy háromszor fordul elő egy esztendőben.
Előtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap Halwet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az utczákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kiváncsiság. Az utczákon rendet tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, a ki házában nem tud maradni; ugyanez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy az idegenek tudjanak őrizkedni.
A Halwet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor soha sem szabad az utczán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai látogatóba mennek a másikhoz, az utczákon, a vásártéreken tarka sátrak vannak felvonva, mikben sorbetet, violaléből, nádmézből és czitromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart aszúszőlő nedvet, másutt czukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka csecsebecséket, a mi az asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak és az árulók is mind asszonyok.
Ah, minő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos szépségű alaktól hemzseg minden utcza, a börtöneikből kiszabadult nők vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, cziterázva megy végig az utczán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s a ki látná őket így csoportosan andalogni, kétségbeesve kiáltana fel: «miért nem vagyok száz! miért nincsen ezer szivem?»
Hát midőn a szultán háreme megindul! Másfélezer odaliszk, minden tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délczeg paripákon, miken hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű termetét könnyű csipkeöltöny fedi, melyen még a telt karok hószine is keresztül látszik. Úgy ül délczeg paripája tigris takaróján, mint egy amazon. Villogó szemeinek tekintete hirdetni látszik a két szultán uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Stambulban, kinek joga van azt mondani: «én férjem neje vagyok!»
A tündéri csoport előtt és mellette két felől négyszáz szerecsen eunuch szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain, melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kiváncsi férfi?
Tánczolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Stambul főutczáin, néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elül száguldó eunuchok valami kiváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes csoport odaér, csak a vérnyomok vannak még az utczán, s tánczolva, dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.
Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbb rendű asszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsört árulnak számukra, s a piacz közepén leterített kerek szőnyegen tánczolnak az utczai bayadérek, kiket egykor Achmed szultán összefogatott s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom szabadíta ki ismét.
Kezeikben a csörgős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött összecsapnak, lábaikon ércz kösöntyük, haj és öltöny felbomladozva repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel járják a tánczok legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol bacchansnők lelkesülése is szende művészet.
Egyszerre egyike az utczai tánczosnőknek ujjongva kiált társaihoz, megállítva őket szökellő tánczaik közepett.
– Nézzétek! ott jő Gül-Bejáze! Gül-Bejáze, Halil Patrona neje.
«Gül-Bejáze!» hangzik egyszerre mindenfelől. A bayadérek ráismernek a nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik ruháit, lábait csókolni, s fölemelik őt karjaikra, vállaikra s úgy mutatják fel a piaczon egybegyűlt asszonyoknak.
«Ez itt Halil Patrona neje!» terjed el rögtön a futó hír, a népség közt tánczoló bayadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani, egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó és szelid volt és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert ő érte törte fel a börtönt Halil Patrona s megszabadítá őket.
Mindenki odasiet hozzá, a nő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől, vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék, tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona palotájáig fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék, hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni ismeretlenül, mert ő fél, reszket e tisztelet elől. Utczáról-utczára viszik őt magukkal, s a merre mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut előttük a zaj, hogy azon nő, a kit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok, azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek szemközt. Mindegy, azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona nejét, a ki leghatalmasabb ember az országban s kinek neje legszelidebb hölgy az ég alatt.
Egyszerre, a mint a héttornyú vár előtti téren bekanyarodnak, egy másik hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfélezer odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bayadérek vezetnek.
– Helyet a szultánnőnek! kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő tömegre, utat a szultána kíséretének!
E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri s valamennyi felett látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.
– Csináljatok utat a szultána előtt! kiált a menetet vezető Kadun-Kiet-chuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott felügyelni.
E szóra előlép a bayadérek legmerészebbike.
– Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese előtt! a kinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha velünk nem akartok jönni.
S e szavakkal nagyot ütött csörgős dobjára a Kadun-Kiet-chuda orra előtt.
Nehány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni, hogy pallosát fölemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utczát vágjon rajtok keresztül a szultána számára.
Ah! nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz verve, a dühödt maenádok leverték, földre gázolták az ellenállókat s egy pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak.
A Kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arczczal, villogó szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak, annak egy percz alatt martyrhalála volt, azt széttépték, izenkint szaggatták szélylyel s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. Elhadzs Besir rá akarta birni a szultánát, hogy forduljanak vissza s iparkodjanak a szerályt elérni.
Aldzsalisz büszke, lenéző tekintetet vetett az agára.
– Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál, akár a másik, tudnál bátor lenni.
Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, a hol a legdühödtebb maenádok álltak s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egy párt lerántottak paripájáról, letépték ruháit s csúfra úgy ültették fel ismét lovára, arczczal hátrafelé.
A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy félistennő.
– Kicsoda azon vakmerő, a ki engemet föl mer tartóztatni? kiálta csengő, átható szózattal.
A bayadérek egyike oda állt eléje s egyik kezét csipejére téve, másikkal Gül-Bejázéra mutatott.
– Ime lássad! Gül-Bejáze az, a ki téged megállít és kényszerít, hogy neki utat engedj.
Gül-Bejáze, kit a nők vállaikon oda hoztak, esengve, rimánkodva, tördelt kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arcza előtt, nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchansnők rikoltozása, s Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.
– Utczák söpredéke! kiáltá Aldzsalisz indulatosan, melyik gonosz szellem vette magát belétek, hogy azt kivánjátok, mikép a szultána Asszeki kitérjen egy halvány női báb elől?
– E nő elébbvaló, mint te vagy, felelt a bayadér.
– Előbbvaló, mint én? szólt Adzsalisz elbámulva. Miért elébbvaló?
– Mert szebb, mint te vagy!
Aldzsalisz arcza haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül-Bejázeé fehér lett mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől. Amott a szégyen, itt az ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer, húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb.
– És hatalmasabb, mint te vagy, tetézte a bőszült bayadér a gyalázatot, mert ő Halil Patrona neje.
Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé és nem tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könyeket facsart ki szemeiből, s csak e könyek után birta rebegni:
– Ez Achmed átka!
Midőn könyeket láttak a szultána szemeiben, egy perczre elcsendesült mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá:
– Aldzsalisz szultána.
– Hah! férfi! férfi! ordítá egyszerre az egész tömeg félbőszülten s egyszerre oda tekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:
– Achmed, Achmed!
Csak Aldzsalisz nem birta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva maradt, a mint oda tekinte.
Achmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, az az Achmed, kinek kezeiben rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálczát tartá abban, mert átkok hatalma van az ő újjaiban; kinek elég újjával mutatni arra, a kit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehell valakire, bár minő távol legyen az, összeesik és meghal és senki sem segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat érezzen minden belső részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó angyalai őrzik, hogy a kire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön.
Ispirizáde halála óta jobban félt tőle a nép, mint a míg a trónon ült.
Mély csend fogta el a tömeget. Senki sem mert szólani.
És Achmed kinyujtá kezét Aldzsalisz felé; a kik a szultána körül álltak, szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni szemeit.
– Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! hallatszék Achmed reszkető szava. Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arczodat, mert ő férjének hű társa.
Ezt mondva eltávozott az ablaktól Achmed, hova őt a zaj csalta ki, s a népség felzudult ismét s most már nem arra kényszerítik a szultána kiséretét, hogy Gül-Bejáze előtt útat nyissanak, hanem hogy ők is kisérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.
Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a szerályba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot, melyet rajta elkövettek.
Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e mosolygás alatt?
– Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek kellene-e folyni, midőn az én könyeim folynak?
Mahmud megsimogatá gyöngéden a szultána fejét s mosolyogva monda:
– Oh Aldzsalisz, ki szedné le a gyümölcsöket éretlenül?
Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az aranyszarv víztükre felragyog, száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.
Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit félig orczájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel. El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli, felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas, melyben szép talik írással vannak írva czifra betűk. Gül-Bejáze nem ismeri ezt az írást, rá nézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a szépen festett rózsa és liliomfűzéreket, s a tali tarka madarakat, mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arczára.
– Minő könyv az, melyet olvassz? kérdi tőle Gül-Bejáze.
– Tündérregék, bűvös mondák, felel Patrona.
– Ebből olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el szoktál regélni?
– Úgy van. Ebből.
– Elmondod majd, a mit mostan is olvastál?
– Ha fölébredsz, szól Halil, s gyönyörködve néz a szép delnő arczára, ki ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben.
Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen könyvnek?
Nem rege az, nem tündérmondák, nem mulattató mesék.
E könyv a «Takimi Vekai».
Ah ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai? mert elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert a köny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a «jövendőmondás könyve», melyet harmadfélszázad előtt megírt Szid-Achmed-Ben-Musztafa, s melyet ott őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt színről-színre látni.20)
A pompás virágokkal rajzolt, arany himmel festett betűk e sötét szavakat tartalmazzák:
«Takimi Vekai.» (A jövendők lapja.)
«Huszonnyolczadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid-Achmed-Ben Musztafa, a skutari Kaza yek-naibja (helytartó) és chodzsa efterdár (palotai irnok), miután az Abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve a Fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, fölmenék az Ujuk Kúlé tornyába, melyből egész Stambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.»
«És ime megjelent előttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet, hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint a mit ő parancsol látnom és hallanom.»
«És én leírtam azokat, a miket a próféta nekem mondott.»
«A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Tsiragán piaczon, látják a félholdat leütve s a kettős keresztet felállítva a mecsetek tornyain, a Khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az igazhivőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A Fanar negyedekben (hol a görögök laknak) már számlálják a napokat és mondják egymásnak: holnap!… holnap!…
«De Allah az Isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az Isten!»
«És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezetők), a bash-topodzsik (tüzérkapitányok), meg a beharik (kalózok) maguk is osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.»
«És a padisahk uralkodni fognak tizenhárom nemzet fölött.»21)
«De támad im sötét felleg a hideg észak felől; egy ellenség jelen meg, félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velenczések, mint a persák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd kiterjeszti szárnyait. Előre Szilihdár aga, Recsinbtár aga, (a szultán kard és kengyeltartói tegyétek kötelességeiteket). Ti Ferikek (vezérek) gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről jőnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűz sudaraikat az ég felé, vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabago, a lestiszk, a terebinth és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak újjal mutogatják Stambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik kezökbe a kardot az ozmanlik ellen és harczolni fognak, mint hősök!… ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani, mint a szalamándra az égő parázs között.»
«Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét, fenyegetőzve, de a diván azt mondja nekik: «olmaz!» Ez nem lehet. Az anatoli Fanár és a rumili Fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét fogják jelölni.»
«Sokkal későbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a tizenhárom nemzet fölött, hogy Stambul alá fog vettetni a hitetlenek jármának. Jaj! jaj nekünk! Örökké győzhetetlenek maradtak volna ők, ha szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő, midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkigyó csúszik a rózsás kertbe. A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek huszonnyolcz kapun a héthalom városába.»
«Ime ezt fedezte fel én előttem a próféta, az Él-Asször ima idejétől kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.»
«Allah adjon üdvöt a világok urainak!»
… Ezt mondja a Takimi Vekai.
Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden betűjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik és nem engedi lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha e jóslatot meg lehetne czáfolni! ha erős kézzel a futó sors kerekébe lehetne kapni, s megállítani azt és elfordítani másfelé hogy a mi a nap és hold teremtése óta a Thóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.
Az eszme nem müzülmánhoz illő; nem a kegyes lemondás eszméje, melylyel a mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni; nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?
Az éj lassanként leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a muezzim kiáltása hangzott a mecsetek tornyaiból.
«Allah kérim! Allah akbár! La illah il Allah, Mohamed rasul Allah!»
(Az Isten felséges! Az Isten hatalmas! Egy az Isten és Mohammed az ő követje.)
S nehány percz mulva kiáltá ismét:
«Jőjjetek el népek az Istennek nyugalmába, az igazságnak helyére, jőjjetek el a boldogságnak hajlékába.»22)
Gül-Bejáze fölébredt. Halil megmosá kezeit s arczát a Mehráb23) felé fordítva, elkezde imádkozni.
De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (nőnek nem szabad jelen lenni férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arczczal, szivében más gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt gondolá, miként már azon Isten nem is él, a kihez ő imádkozik, hanem a mint itt e földön elronták birodalmát, ott az égben is megszünhetett az, s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon s nagyon elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal bement, fölkereste Gül-Bejázét s mesélt neki szép tündérregéket, miket ama talikos könyvből olvasott.
Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mind azokat, kikhez bizalma volt.
Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krimi tatár fejdelmi család tagja, Musszli, az öreg Vuodi, Mohammed Dervis és Szulali.
Szulali írta, a miket Halil mondott.
– Müzülmánok! Tegnap az Abdesztán előtt olvasék egy könyvet, a melynek neve a Takimi Vekai.
– Jash Allah! kiáltának fájdalmasan a mohamedánok mind.
– Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövendő az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön és a szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengetyűk és harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhivők fejeivel a gyaurok fognak tekézni és sírjaik tetejébe házakat építenek.
– Mash Allah! legyen meg az Isten akaratja, szólt az öreg Dervis Mohammed reszketeg hangon; akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk, fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és sáfrányból vagyon, és kövei hyaczintkövek és kavicsai igazgyöngyök, melyeket a Tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű, édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és minden igazhivő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei el nem rohadnak soha, és itt fogunk együtt e fényes paradicsomban lakni, hol minden igazhivőnek palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szűzek, kiknek arczán soha ráncz nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi asszonyoknál.
Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom örömeiről.
– Mind szép az és mind való, a miket mondtál, de eszedbe jusson az, mit a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megitéltetéséről. Midőn az Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől s eltemetnek bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva: «Dáme Allah hu te ále Remaéti» (Isten legyen neki örökké kegyelmes), oda jő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monkár és Nakir. És kérdezni fogják tőlünk, hogy töltők be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető ajakkal. És a midőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg a hazát a hitetlenek ellen? mit fogunk felelni akkor? Boldogok, a kik így felelhetnek: «én megtettem mindent, a mi rám bizatott», az ő lelkeik az Izmail kútjában fogják elvárni a végitéletet; de a kik azt felelik: «én láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt segíteni és nem tevém azt», annak testét vas vesszőkkel verik meg az angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az itéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen a csodakép Sáfa hegyéről felirva az emberek homlokára e szót «Múmem» (hivő) vagy Gyaur (hitetlen), midőn eljön az Al-Dallaja (Antichristus) s eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből s megöli az Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a Krisztus hivőit és kiiszszák a folyók vizeit s végre mindenkit leöldös a Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat és Allah színe elé vezetik a reszkető halovány arczokat egyenkint, kik átlátszók lesznek, mint a kristály és minden gondolat meglátszik sziveikben: mit fogtok felelni akkor, ti, kiknek hatalmatokban áll Mahomet birodalmát megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az érczszózat: «láttátok-e a romlást és segítettetek-e rajta?» mit használand akkor elmondanod ősz Vunli és ti többiek, hogy soha sem mulasztottátok el az Abdesztán, Güzül és Thüharet mosodásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy megtartottátok a Ramazán bőjtöt, és a Fejrám ünnepet; hogy bőven kiosztottátok a Zakátot (törvényparancsolta alamizsnát) és a Szadakátot (önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a Mekkai Kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a Dsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? mert ki mit vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen, megbocsáthatja neki az; de a ki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk, hallunk és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirat hídra fogunk lépni, melynek beretva élén minden igazhivő átfut a paradicsomba, minket ez egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első pokolba, a Jehennába, hol az igazhivők bünhödnek, nem a Ladhánába, hol a zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek, és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálvány-imádók bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak szájjal vallották a hitet és sziveikkel nem érezék azt soha; mert hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht és templomait meg hagytuk fertőztetni!
E szavak megrendíték az egybegyűltek lelkeit. Minden mondat a moslem fogalmak legsúlyosabbikát adta elő; politikájuk, vallásuk, közéletük sarkpontjaira kötött háló volt az, melylyel Halil Patrona megkötözé sziveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják:
– Parancsolj velünk és mi tenni fogunk.
Halil Patrona látnoki ihlettel szólt az egybegyűlt férfiakhoz:
– Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy a fenyegetett napok még messze vannak! Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy azon bűnök még nincsenek elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. A míg őseink bőrsátorokban laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink, irtóznak a csatamezőtől és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják. Ha a gyaurok közt akadnak Istentagadók, nem csodálom; a sok világi tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti föl fejét Isten ellen egy müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? midőn a Halwet-ünnep estéjén egy sheik, egy utóda a próféta családjának, egy sheik, a ki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utczán, ily szavakat mondott a bortól ittas chodzsagiánok (palota-urak) előtt: «Nincsen Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna, úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondtam: nincsen Allah!»24)
Az egybegyűltek elszörnyedve zúgtak fel s mint távozó szélzúgás, sokára csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.
– Ki volt ez átkozott? kiálta ökleit fenyegetőleg rázva Mohammed dervis.
– Ez volt Uzun Abdi, janicsáraga, felelt Patrona, ő mondta ezt és a többiek nevettek rajta.
– Legyenek átkozottak valamennyien!
– A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk sorsát, a szultána kegyenczei, a Kizlár aga rabszolgái, az izoglánok, kiknek fajtalansága Sodoma és Gomora sorsát hívja fel Stambulra; ezekből lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors, mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér kincsei, palotái, örömleányai az új kegyenczre jutnak s őt is úgy megrontják, mint az előbbit; és a míg e paloták állnak az édes vizek mellett, több átok születik Stambul falai közt, mint imádság, azért ha Stambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az Isten, hogy különben e paloták fogják fölemészteni Stambult.
– A szultánhoz menendünk érte, szólt Mohammed dervis.
– Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész kőország; a ki csak egy fejjel magasabb a többinél, mind vétkes az. Emeltessenek fel azok, a kik legalul vannak. Le a polczról pénzen vett vajdák, khámok, basák, kik pénzért megvettétek az ország egy részét s pénzért eladjátok azt újra. Jőjenek ismeretlen harczos férfiak helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek. Egy idő óta Stambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyok és tallérok forognak a piaczon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem svéd és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh a mióta Baltadzsi ki hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter), azóta jól tudják ők, hogy aranynyal és ezüsttel messzebbre és biztosabban czélba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Írjatok egy hosszú lajstromot s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni, írjatok helyette is mást a lajstromra s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj volna az ozman népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, a mennyire szüksége van.
Az összegyültek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az ország minden főhivatalaira új kijelölteket tűztek ki. A Kapudán helyére Dzsamün Chodzsát, a belügyminiszter helyébe Mustafa béget, a janicsáraga helyébe Musszlit tették, a mostani birákat, kamarásokat száműzték, a száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki Oláhország vajdájának. Moldva herczegévé Ghyka helyébe a pérai mészárost, Janakit tűzték s a Krim chánja Mengligiraj helyett a jelen volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.
Kaplan Giráj köszönettel nyújtá kezét Halilnak e bizalomért.
És különös! A mint Halil megszorítá a khám kezét, úgy tetszék neki, mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban.
Mit jelent ez?
Ekkor eléje állt Musszli.
– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már egyszer voltál a szerályban, most engedd nekem azt a dícsőséget, hogy én is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a diván elé. Lám a gyaur fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.
Halil Patróna érzékenyen nyújtá kezét a janicsárnak. Jól tudta ő azt, hogy nem dicsvágy az, a mi belőle szól, hanem azért akar ő helyette menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.
Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések átadását mind ő reá s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halil Patronának nem lehetett azt tőle megtagadni.
Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel előállni egyszerre nagyon koczkáztatott vállalat volna, azért is a maga természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett nagyvezér levegőhöz ne jöhessen s ha az első kérdést megadta, a másodikat meg ne tagadhassa.
Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fülűnek nevezte a köznép, minthogy nagyot hallott, a mi nagy szerencse volt Musszlira nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.
Eleinte épen semmit sem akart hallani Kabakulak. Mintha tökéletesen megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, a mit mondok, majd elmegyek a szultánhoz s elmondom annak, erre egy kissé megnyiltak a fülei s kegyesebb lett és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy mivel kedveskedhetik neki?
Musszli bátorságát a kénytelen ordítozás még jobban felfokozta.
– Azt parancsolja neked Halil Patrona! kiálta Kabakulak fülébe.
A vezér hátrakapta fejét. A kiáltástól-e vagy annak értelmétől?
– No no, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér tőlem Halil Patrona?
– Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm Chodzsát nevezd ki Kapudán basának.
– Jól van, jól van fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez határozva, haza mehetsz.
– Dehogy mehetek… Oláhországnak új vajda kell.
– Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani? Maurocordato.
– Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy Dzsihán.
– Hát minek neked ez a Dzsihán?
– Oláh fejedelemnek.
– Megkapjátok, hát te mi akarsz lenni?
Musszli janicsáragának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról beszélni.
– Csak te ne bánts engem Kabakulak, a míg érdemesebb emberekről van szó. Kivánjuk a Krim fejedelmet levettetni s helyette a száműzött Kaplan Girájt nevezd ki.
– Majd megküldjük Mengligirájnak a fölmentést.
– De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék nélkül.
Musszli olyan mozdulatokkal kisérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér jónak látta meghátrálni előtte.
– Van-e még valami bajod? kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott, mert elfelejtette a többi kivánatokat.
– Van hát! szólt ez s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléből a rábízott lajstromot s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá Halil Patrona kinevezéseit.
A nagyvezér valamennyit helybehagyta. Még csak ellenvetést sem tett reájok.
Legutoljára hagyta Musszli Janaki kitűzetését.
– Ezt pedig moldvai vajdává kell tenned.
Kabakulak egyszerre megsüketült. Nem hallotta a kérelmet.
Musszli odament hozzá és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül kiálta fülébe:
– Janakit mondtam.
– Úgy! Hallom, hallom. Azt kivánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el vágott ürű és marhahússal. Meglesz, megkapja.
– Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! mondá lassan Musszli, nem mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.
Kabakulak jónak találta ezúttal meghallani a kivánságot s komolyan felelt:
– Nem tudod mit kivánsz; a padisah épen négy nap előtt adá e hivatalt Ghyka herczegnek, a ki igen bölcs és előkelő ember s szavát nem másíthatja meg.
– Bölcs és előkelő ember? szólt csodálkozva Muszli. Mit értsek én ez alatt? «Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?»25)
– A szultán cselekvé s az ő tetteit tudta nélkül meg nem másíthatom.
– No hát eredj a szultánhoz s másítsa meg a mit ő tett maga, különben tégy a mi tetszik, «csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil Patrona kedvét meg ne szegd».26)
Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit sem látja, míg ez egyre kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bizott rá Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?
– Úgy, igaz! eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad legyen felgyújtogatni.
– Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Stambult kirabolhassátok.
– Nagyon rosszul beszélsz Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért, hogy a vezéreknek ne legyen hová elbujniok, virágokat ültetni és buja gyönyörökbe elmerülni, midőn épen táborba kellene szállaniok. Majd ha nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak kivánkozni a menyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait leégettetni Halil Patrona.
– Sokáig éljen. Ezt is meg fogom mondani a szultánnak.
– Hát csak eredj szaporán. Én addig itt fogok várni a szobádban!
– Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és dohányt majd adsz te s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok itt a szőnyegen.
Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, a ki innen meg nem mozdul, a míg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egy pár csauszt s a ficzkónak lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken. Előbb le kellett őket csillapítani s csak azután lehetett ellenük fordulni.