Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, a mi mondva volt, kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét élesített. A kis gyermekek sírtak, ríttak a pitvarokban, maguk sem tudták, hogy miért?
* * *
Predialó felől a hegyút kanyarulatán a távolban magas porfelleg oszlopai kezdtek támadozni a Sepsi-Szent-Györgyre vezető úton közelegve.
Egyetlen harangja volt ez Sepsi-Szent-Györgynek, a többit mind ágyúnak önték.
Most e harang kondulása jelenté, hogy nem szeretett vendégek jönnek.
– A készülőt húzzák!… A temetésre készülő verset… Kinek temetésére?… Az utolsó férfinak.
– A lélekharangot húzzák!… A halálra készítő csengetyűt… Kinek a halálára?… Az egész városnak.
Sepsi-Szent-György kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a másik a városból.
Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők, leányok, gyönge, fegyvertelen népség.
Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat harczméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere, hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó gyászfátyollal beterítve.
Amazok riadó harczzenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal.
Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.
– Az előtt fognak találkozni mind a ketten. –
Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arczvonásaik, nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt időkből, – mikor a magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, – üldözte már akkor is a sors, – nem maradhatott régi honában, – milliónként elhagyta szülőföldjét, – itt-amott letelepedett, – a sors viharjai onnan is kizaklatták, – egy része odább ment, – a másik elmaradt, – messze Volgán túli földön, – a Caucas vad bérczei mögött, – az elvált testvérek soha sem hallottak egymásról többet, – összekeveredtek a szomszéd fajokkal, – mindenik nagyot változott – s mikor ezredév múlva a villágszellem szeszélye ismét összehozza őket, mint ellenség állanak egymással szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami keserű vonzalom lepi meg a találkozókat, s mindkettő elszorulni érzi szívét, ellankadni karját és nem tudja miért?
A csapat vezére egy szép ifju herczeg a Caucas vidékéről, napbarnította szép ovál arczához oly jól illik az a kis sötét bajusz. Ha dolmányt venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.
De az öltözet is, melyet visel, oly különös hatású; az a piros, körül prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól hosszabb, más színű kaftán látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard, maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztető valami ismerős tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthon maradt rokonok? Boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még ős pusztáikban, ős bérczeik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha.
Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor haza mennek, elmondanák otthon, hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyelni s egy-egy köny, egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik küszöbére, melyeket még nem rég oly hősiesen védtek és oly hiába, mint távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor: így áldoztak le ők is!
A csapat a város kapujához ér, a nők már akkorra megásták a nagy sírt, keresztül az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.
Mivel lehetne jobban bezárni a várost, mely nem akar magába több lakost fogadni, mint egy sírral, épen a bejövők útjában?
A lovagok csapatja megáll a temetkezők előtt. A nők énekelnek, bús halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; – a nőhang különben is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belülről a városból a gazdátlan, egyedül maradt házőrzőebek sejtő vonítása hallik.
A lovagcsapat vezetője leszáll harczménjéről, társaik is mind leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát s a sír oldalára állva, áhitattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki hinné, hogy az ellenség?
A vezető a végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sir tulsó oldalán állnak, ekkor egy közülök előlép; Judith az, bátor, hideg tekintetével, s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.
– Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már megöltétek. Ime e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, a ki Sepsi-Szent-Györgyöt lakta. Itten vénült ő meg, szent volt. Nyolczvan évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész városnak, most elhívta őt magához, mert e városnak nincs szüksége életre többé. Csodálatos volt halála, nem kinlódott, mint más ember; a vesztett csata hírére kirepült a lélek belőle. Vak volt tíz esztendő óta, mert, ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna őt meg, hanem a csaták aczélai, mint megölték a többit mind. Sepsi-Szent-György hölgyei ide fogják őt elásni, a városnak kapujába, épen a bejárás elé, hogy a ki be akar jönni, elborzadva visszatérjen. Lassankint begyöpösödik majd az út s az utasok nem fognak ide találni többé, a város mellett köröskörül megnő az erdő és a fü. Mi pedig egyenkint elhalunk és nem akarjuk, hogy bennünket valaki megsirasson. Élünk gyászban, meghalunk emléktelenül, mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezőn maradtak. Azért áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott legyen, a ki azt átlépi, éltében és halála után – Amen!
A cserkesz engesztelő arczczal szólt ismeretlen szókat a székely hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzött dárdájára hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a városnak. Az asszony elérté a jelt, s megtagadva intett.
– Hiába hozod a békét. A míg itt egy élő lehellet lesz, háború van köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten. De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs tőlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az utczán. Kisírt szemű nők, kik kedveseik sírját s a magukét keresik. Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet. Menjetek innen.
A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen ismerős hangok; elmélázva megállt a sír előtt, dárdája nyelére támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerősei volnának, nem tudott nekik mit szólni.
Kötelesség-gyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót latolgatás nélkül teljesítni és most nem érzett magában erőt arra, hogy a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.
– Vedd le kopjádnak hegyéről, vedd le azt a fehér kendőt! kiálta rá az asszony. Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendőt, akkor tűzd fel lobogónak: úgy jöhetsz be városunkba.
– Szíveinken, holttesteinken keresztül! kiáltának mind egy hanggal az elkeseredett asszonyok s odaveték magukat a cserkesz főnök lova elé; a paripa tombolt és ágaskodott.
És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édes anyja, a kinek szavai oly hasonlóak ez asszonyéhoz és szép hugai s ifju jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifju nők lovának lábai előtt, szemeik épen úgy ragyognak, arczaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők, termeteik oly délczegek és hajuk olyan fekete, – a szépséges cserkesz nőké, mint e székely nőké itten.
És szíve erőt vett rajta. Félre fordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből hulló könyüt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utána siettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.
A sereghez visszatérve, hadi törvény elé állíták, a miért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, a miért ellene vétett.
Küldtek ezután keményebb szivű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodtatá lovai patkójával az utcza közepére ásott sír dombját, s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.
Fáradságos harcza lett ott, a harcz dicsősége nélkül, asszonyokkal, gyermekekkel és gazdájukat védő ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia minden házat. Ujra kezdeni a harczot minden utczán, ablakokból, házhéjáról, kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.
És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a rémes kongás, kétségbeesésre késztő hangok, mikkel a magas torony, – mint egy tömör óriás, a ki maga nem mozdulhat, – fölülemelkedve az egész városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szünt a nagy zaj, hallatszék a vad, rikácsoló ének onnan fölül:
Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a hódítónak, már erősen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók kiáltása, midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó tüzek repültek le az alanti házak tetőire, az égő szurokkanóczok egy percz alatt felgyujtják a várost, a viharos forgószél segélyül jő a lángoknak, a tüzes zsarátnokot végig futja a város egyik szélétől a másikig. A láng emelkedik, az ég fedele izzadni látszik tőle, s a fekete füstben a szélkavarta repkedő üszköket mintha láthatlan dæmonok vinnék eget ostromló csatába.
Az emberkiáltást túlharsogja a vihar tombolása.
De legmagasabban minden lángok között lobog fennen égve a torony teteje, mint egy óriási fáklya és az égő lángtető alatt még mindig hallik a szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja. Most egyet hirtelen fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy iszonyú roppanás hallik, aztán a harang elnémul, talán épen az esett le.
A két elem ura lett a csatatérnek, a szél és a láng.
Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harczkiáltás hallatszik még, – a vihar üvöltése és a lángok ropogása.
Mintha léggé olvadt nők szellemei hánynák alá égő szikrák alakjában égnek törekvő lelkeit a harczos férfiaknak, s mentől többet levernek onnan, annál több rohanna utánok a vitatott csillagos hazába.
Miért nem vagyunk mi is ottan!
1850.
Édes szép hazám. Édes szép paradicsomkertem. Mivé lettél! Mi lett belőled! Vagy ne láttalak volna oly gyönyörűnek egykor, vagy ne látnálak most oly elpusztulva.
Vagy ne látnálak most oly elpusztulva, vagy tudnám remélni, hogy újra felvirulandsz.
Édes szép hazám.
Édes szép paradicsom-kertem.
* * *
Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.
Sírni fogtok ti is, kik e sorokat olvasandjátok, mint én sírtam, midőn azokat leirám.
Boldogok lesztek, ha azt fogjátok hinni, hogy mind e keserű, nem megtörtént dolog, csak egy költő elmeszüleménye, ki lázas álmainak szörnyképeit kedvetlen óráiban le szokta irni.
Vajha magam is el tudnám hinni, hogy mind ez csak képzelet, hogy azon emlékezet, mely előttem ébren létemben véres árnyakat mutogat, csak egy nehéz kórálomnak utósejtelme.
Vajha tudnám hinni, hogy annyi boldogtalanság, annyi szenvedés, csak főfájós lelkemnek kínzott teremtménye és e véres, kínos alakok mind csupán a képzeletvilág papirosra teremtett léttelen ideáljai.
Vajha ne láttam volna a helyeket, mikről szólni fogok, vajha ne ismertem volna azoknak lakóit soha.
Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind ez csak álom, felébredünk és nem látunk belőle semmit többé.
* * *
Mélyen benn az erdélyi havasok között vagyunk.
Fölséges táj! A hegytetőről belátni tiszta időben Magyarországba egész a Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás tetejébe hágva, mind sűrű, vad erdővel vannak benőve, mely épen most kezdi tavaszi világos-zöld színét felölteni. Napszállta felé kétes lilaszin ködbe mosódnak el a távolabb ormok, csupán széleik maradnak kirajzolva gyöngéd aranyszínnel.
Messze egy irtott hegyoldalban egy kastély fehérlik, a leggyönyörűbb kilátás perspectivjébe építve, előtte egy magas kőszikla látszik felnyulni, melynek tetejébe a távolba messze ellátszó egyszerű kereszt tűzetett. Alant a völgy legfenekén is szétszórt falu látszik, melynek estharangja csodásan zeng szét a hallgató természetben.
Még tovább az erdő közűl rongyos háztető látszik ki, a visszhangzó kopogás, s a mellette elfutó mocskos sárga patak, mi onnan támad, gyaníttatja alatta az érczzúzó malmot.
Mindig messzebb a kilátástalan erdő oldalából páros pőrölykongás veri föl a csendet, s a méla éjszakákon messze elvöröslő izzó tűz fénye kimutatja a vashámor helyét.
Alant a völgy rétjén ezüst tajtékot hány egy kigyózó folyam, minden száz lépésnél zuhatagot képez, s hol hóolvadáskor meg szokott torlani, roppant kődarabokkal teríti be a helyet, miket szerte a hegyekről lehord.
Fel a kastélyhoz a hegyoldalba vágott serpentina vezet a kis völgyi faluból, míg túl rajta a hegy nyerges hajlásán eső-vájta szakadékos út visz el mellette valami távolabb helységbe.
A kastély maga egy ízletesen épült úri lak, zöld ablakredőnyökkel. A tér, melyen épült, óriási vén gesztenyefákkal van itt beültetve, udvarán szeszélyes alakú tengeri gyeppel szegélyzett virágágyakban kora jáczintok és anemonék nyilnak, s a tavaszi légre kinyitott ablakokon olykor egy-egy vidám gyermekfő tekint ki.
A kastélyt minden oldalról sűrű vas rácskerítés fogja körül, melynek kőoszlopaira a gobea örökzöld levelű folyondár indái vannak felfuttatva…
1848. tavasz elején a kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az asztalnál.
Mind az egy család tagjai. Mind Bárdy név viselői.
Elől egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolczvan éven, egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arczán semmi nyoma már az elevenségnek, halavány, ránczos, beesett szemű kép, a termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire tekint, mint szoktak, a kik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja még inkább s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.
Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt levő férfi. Büszke, tekintélyes arcz, örökké ránczolt homlokával, haja még most is sűrű és alig őszülő szakálla hosszú, fekete, szemei átható, kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, daczos. Eleven typusa az ős aristocrata példányoknak.
Vele szemben ül a család kegyencze, Jolánka, szende, angyalszép, tizenöt éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyem pillák tartják árnyékban, arcza tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem, ezüstszőke, mint az árvalányhaj. E kis leány tulajdonképen nem e család ivadéka, csak egy igen távoli rokon árva leánya, kit a Bárdy család örökbe fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy a ki e nevet viseli, szükséget szenvedjen. Épen azért lett a kis leány a család kegyencze, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt részéről az atyátlan gyermek irányában.
A család többi tagjai közt még két nő volt.
Egy özvegy asszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek óta nem visel egyebet fekete ruhánál és egy ifju menyecske, a legifjabb fiunak felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban?
Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifju anya férje, József. Szép, szabályos arczú, fekete bajuszú férfi, boldog arczulatja örök mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kis fiára, hol szende feleségére.
Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arczulattal testvére, Barnabás, hirhedt erejű, komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az asztalra, hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan, bajuszt, szakállt nem visel a himlőhely miatt, vállai herkulesiek, különben látszik rajta minden perczben a törekvés, visszataszító külsejét megelőző jóság által megczáfolni.
Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen arczán szenvedő szelidség honol, mely a kinőtteknek oly rendes tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja s anyja évek előtt meghaltak.
Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfölebb öt évesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férj gyermekei.
Az asztal tulsó végén egy husz éves ifju ül, Bárdy Imre. Szép, életteljes arcz, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor, szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természetes fürtökbe göndörülve. Ez az asztalfőn ülő majoresco egyetlen fia.
E mellett végül egy öreg ember ül. Fehér, megőszült haja és borvirágos piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arczában van valami közös családi tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy, sötét, beszédes kék szemek a sűrű, erős szemöld alatt.
* * *
Tizenhárman ültek az asztalnál.
– Milyen különös! szólt a család egyik tagja, most tizenhárman ülünk az asztalnál.
A kis csecsszopót akkor ültették először a sorba.
– Egy közülünk meg fog halni, válaszolá rá az ősz családfő reszkető, fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.
– Oh nem annyian, szólalt fel kedvesen a fiatal asszony. Csak tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak fél emberszámba szokták venni. S azzal ölébe vette a kis gyermeket.
Erre többen nevetni kezdtek ez ötleten. A menyecske férje a könybe lábbadásig kaczagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány arczára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi tele szájjal nevetett, az asztalszegleti ifju nevette a babonás hitet. Még a kis nyomorék arczán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…
Ha ezeknek valaki akkor azt mondta volna:
«Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom közül egyetlen egy sem fog élve maradni.»
Ha ezt valaki akkor mondta volna…
A fák kezdették hullatni leveleiket.
A Bárdy-kastély egyik termében látjuk a magas aristocraticus arczú férfit fiával, a húsz éves ifjuval.
Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiu az ablak előtt áll, rajta katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a háromszínű rózsával kezében van, oldalán fényes aczélkard. Ez volt a Mátyás-huszárok egyenruhája.
Az ifju búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba. Az apa hevesen jár fel s alá a szobában.
– Eredj, – minél elébb, – ne lássalak, szólt szaggatott mondatokban ott álló fiához. Ne hidd, hogy harag szól belőlem, – félek tőled, – irtózva tekintek rád, – eszemet vesztem, ha rád gondolok. – Egyetlen fiam vagy. – Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire szerettelek. – De ha könyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted jelentek meg ez arczon, mely nem sírt soha. – Mert ha tudnám, hogy az lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám fejemet meghajtva: az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldva szent neve érette. – Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühös csatában siralmasan fogtok felkonczoltatni, elfojtanám a könyet, mely égő szemem tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull! – És a ti halálotok két ország halála lesz.
– Meghalnak és újra fognak születni.
– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építtetek, midőn lerontjátok a régit. – Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával Istent kisérteni? – Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, a mi van, reményben azért, a mi lesz? Századokon át ok nelkül küzdött annyi becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról-ivadékra vért, vagyont áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért élet volt az; ti dicsőséget igértek neki, de annak a dicsőségnek neve «halál».
– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tiz millió népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen saját szülötte földén.
– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet máskép. A mit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom után jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek elhagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az inség idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha? egy panaszt nem fogsz tőlük hallani. S akkor mondd néki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele, mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől? Bámulni fog rád, de azért meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat fejemre gyujtja.
– Annak is az idő ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb eszméket, ez is a mult balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi előtte most idegen gondolat.
– De a szabadság százezrek életébe fog kerülni.
– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy e mozdulatnak sem én, sem a mostani ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek neveit most a világ emlegeti, pár év mulva tán egy sem fog élni, s azokat, kik elhaltak, nem fogja kisérni köny, nem dicsőség, sőt talán gyalázat és keserű átok alvó poraikra; de megjő az idő, mely fölépíti az általok teremtett alapon a nagy épületet s igazságot szolgáltatand azok neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. – Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az nagyszerű, az messiási!
– Fiam! egyetlen fiam! kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifju nyakába, s zokogott keserűen, erőszakosan. Látod e könyeket?
– Látom apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig birja e könyek terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, s mégis elmegyek. Egy eszme, mely erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könyeidet látom, és mégis elmegyek.
– Eredj, rebegé az apa lesújtva, megtörve. Lehet, hogy el fogsz esni s nem látlak többet, lehet, hogy visszajösz, s nem fogod találni az ősi házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem halálod óráján, sem halálom óráján – nem átkoztalak meg. Hagyj magamra! Ezzel félrefordult, s intett fiának, hogy távozzék.
Szótlanúl hagyá ez el a szobát, s a mint kilépett, elöntötte a sűrű köny arczát, – hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de a mint legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arczára az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könyek helyét lángoló veresség foglalta el.
Innen apja testvéréhez, Józsefhez ment búcsúzni.
Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga kisded gyermekével mulatta magát, neje bujósdit játszott a kis csecsemővel, ki hangosan fel-felkaczagott, valahányszor anyja az apja karszéke mellől előbukkant.
Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kis fiu odaszaladt hozzá, s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját, míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifju közeledésére.
– Csitt, baba! neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből, a bácsi háborúba megy, majd hoz onnan neked aranyos paripát.
József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki: «Isten vezéreljen!» s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész családunkban. Jól tevéd.
Azután sorba csókolák valamennyien s víg lárma közt ereszték odább.
Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt össze-vissza, s azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.
Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő?
A kis ezüstszőke lányka mellette ült, s pirulva, szívdobogva felelé:
– Imre.
Milyen hévvel, milyen meleg érzelemmel mondatott ki e név!
A lányka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, épen azért, mert igen távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több mint testvéri szeretet.
A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék, ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.
– Minek az a kard oldalodon, Imre? kérdé reszketeg hangon az agg. Nem jó világ az, nem jó világ. De ha az Isten mérte ránk, ki fordíthatja el? – – Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök. Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az Úr kezeibe. Az égen a mult éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-dik év számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, úgy-e? Az emberek nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, úgy-e?
Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez, s azt megcsókolá.
– Tehát elmégy? Isten legyen veled útaidban; ha a kereszt alatt elmégy, el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához, szólt az öreg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: áldjon meg a mindenható…
– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém, sóhajta a gyászos nő, midőn öcscsét megölelé, vigyázz magadra!
A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit, s elkényszeredett hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.
Utoljára maradt a búcsúzás Jolánkára.
Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjuhoz, ki oly szép, oly deli volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy himzett kokárdát tűzött föl az ifju szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros, fehér és zöld.
– Értelek! szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifju, s forrón szorítá keblére a kedves leánykát, ezek Erdély színei, egyesítve Magyarországéival. Becsületére fogok válni színeidnek.
A leányka hagyta magát öleltetni s midőn kifejle az ölelő karokból, édes fájdalommal rebegé:
– Emlékezzél rám.
– Ha megszünök rád emlékezni, akkor halva vagyok.
S ezzel megcsókolá a lányka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda rokonainak s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.
Kardja végig csörgött a lépcsőkön.
A földszinten lakott kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt, attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag mondá:
– No öcsém, aztán sok törököt levágj.
– Nem a törökkel lesz bajunk, bátya, válaszolá az ifju mosolyogva.
– No hát francziát, igazítá ki magát a mult századbeli férfi.
Alant a kapuban két felnyergelt lóval várt a lovász az ifjura.
– Nincs szükségem rád. Itthon maradhatsz, monda neki Imre, s azzal az egyik ló kantárát átvevé, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá, s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.
A mint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de annálinkább a kis szőkefürtű lány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér kendő lobogott utána.
– Te vagy ott én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz, sóhajtá magában az ifju vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek serpentina kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.
* * *
Különös idők voltak az akkoriak.
Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak, senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem hallatszott esténként, nem a munkáról haza jövő leányok éneke, csak kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utczákon.
Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, a mint a kis völgyi helység utczáján végig nyargalt.
A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki tudja, hová lett e népség?
Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá. Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész éjen keresztül folytatá.
Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most ezüstre festve, az ifju vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos útját bérczek, sziklák között.
Minden csendes volt, csak a harczi mén egyhangú ügetése kopogott végig a sziklai úton. A hámorok pőrölye s az érczzúzók kallói hallgattak mindenütt.
Imre mélyen elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.
– No no, szólt hozzá az ifju, még itt nincs ágyútűz, már is félsz?
A ló ismét tovább ügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta, s félelmesen horkolt és röhögött.
Az út egy helyen két igen közel álló sziklapart között visz keresztül, mik, úgy látszik, mintha a tordai hasadék mintájára egy sziklának ketté hasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté az útat, mely fölé dobogó híd van építve, jól-rosszul összetákolt gerendákkal.
Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s bár mint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva állt meg mindannyiszor előtte.
A lovag végre boszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot, s kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult s elkezdett hátrálni.
Azon perczben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő a hídalatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz, tizenöt piszkos férfi ugrált elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.
Ugyane perczben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztül vitt, nagy csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.
Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni, s a háta mögötti kisebb számú tömegen keresztül gázolni magát, de ő tán szégyenlette legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy lenézte egészen a támadó tömeget, vagy minden áron Kolozsváron akart lenni a kitűzött időre, s a helyett, hogy a hídra visszafordult volna, neki vágtatott a sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép, kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.
– Tágulj előlem! ordíta rájok közelből Imre, mire kettő rögtön belekapaszkodott lova zablájába, a többi pedig kaszáit neki fordítva, dühösen rohanta meg.
Két lövés durrant el s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadaró kaszák között lehete látni villogó aczélkardját, a mint szikrákat hányva és sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s használva egy perczet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a sziklatorok felé.
Nem vette észre, hogy fenn a sziklák tetején emberek várnak rá nagy kövekkel, kik, a mint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.
Már alig nehány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem szabadulhatott ki, midőn egy magas, óriás termetű férfi a szikláról leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen s azt ágaskodni kényszeríti.
Az óriás fején római réz-sisak volt, balkezében két lábnyi rövid, széles pallost tartott.
Az ifju egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva lehullott arról, de kardja a csapás alatt ketté törött, s az óriástól felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent veszte s lovagját a parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végig terült a földön.
E perczben egy lövés esett az ifju felé a sziklatetőről.
– Ki lőtt ott? ordítá dörgő hangon az óriás.
A vérszomjas oláhok üvöltve rohantak a lefegyverzett martalékra, ki önmagáról nem érezve, védtelenül hevert a porban.
De a halálüvöltést túldörgé az óriás szava:
– Ki volt az, a ki reám lőtt?
Az oláhok megdöbbenve álltak meg körüle.
– Nem rád akartam lőni, tribun, hanem a huszárra, rebegé egy köztük reszketve, kit az óriás éles tekintete már messziről kiszemelt.
– Hazudsz, áruló, golyód pánczélomat ütötte, ha vasingem rajtam nincs, most halva vagyok.
Az ember holt halaványra sápadt.
– Tégedet az ellenség fizetett meg, hogy legyilkolj.
A vádlott szólni akart, de nyelvén megfagyott a hang.
– Akaszszátok fel, ő áruló!
A tömeg dühödten esett neki a vádlottnak s azt a levegőbe kapva, rohant oda valami közel fához, s a sikoltozás bizonyítá, hogy az itélet végrehajtatik.
A tribun egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen felugrott annak lovára, a szédült ifjut keresztbe fektette maga előtt, s mielőtt a vérszomjas tömeg visszaérkezett volna, elvágtatott vele, visszafelé az úton, melyen az ifju jött.
A hídnál akkor is állt egy csomó fölkelő, a tribun köpenyével letakarta az ifjut, hogy ne lássák, mit visz, s a hogy elhaladt mellettük, futtában kiálta eléjük:
– Jertek utánam Topánfalvára!
S azután mikor már gondolta, hogy nem láthatják többet, hirtelen balra félrekanyarodott egy meredek hegyi úton s befelé törtetett az erdők sűrűjébe.
* * *
Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett első sugárait.
A szédült ifju meg-megmozdult lázas álmában s halkan rebegé e nevet: «Jolánka». A napsugár melegen kezde sütni arczára, lezárt szemeire s percz mulva felveté azokat az ébredő.
Kis egyszerű szobában lelte magát, melynek egyetlen ablakán besütött a reggeli nap.
Ágya, melyben feküdt, egyszerűen hársból volt fonva s medvebőrrel leterítve, lábához háttal fordulva egy öles termetű férfi támaszkodott, keresztbe font karral s az ablakon kibámult.
Az ébredés neszére megfordult a férfi. A tribun volt.
– Hol vagyok? kérdé Imre, kábultan keresve emlékét a mult éj eseményeiből.
– Házamnál, felelé röviden a tribun.
– Ki vagy te?
– Nevem Numa, tribun a román hadseregnél, ellenséged a csatában, most gazdád, ki nyughelyet ad és oltalmaz.
– Miért nem hagytál megölni embereidnek?
– Mert a harcz egyenlőtlen volt. Százan egy ellen.
– De nélküled kiszabadultam volna közülök.
– Nélkülem ott vesztél volna. Tíz lépéssel odább védtelenül agyonhajigálnak a hegytetőről.
– S te nem akartad azt?
– Nem, mert gyalázatot hozott volna a románok nevére.
– Te ábrándos embernek látszol, tribun.
– Épen, mint te. Ismerlek Kolozsvárról. A mi téged hevít, az hevít engemet is. Te szereted nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tiéd műveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább; annál keserűbb az én szerelmem hozzá. Téged boldogít a te honszerelmed, engem nyugalmamtól foszt meg. Te fegyvert fogtál nemzetedet védni, mielőtt tudnád ellenségeid számát s ismernéd barátid erejét; ezt tettem én is; lehet, hogy mi veszünk el, lehet, hogy ti vesztek el, lehet, hogy elveszünk mind a ketten, de azért, hogy a fegyvert elássák a földbe, nem emészti meg azt a rozsda.
– Nem értem fájdalmaidat.
– Nem érted? Hiszed-e azt lovag, hogy bár azóta tizennégyszer folyt le száz esztendő, hogy Diurbanus vitéz seregeit leverte a római sas, ez elbutult nép közt most is vannak családok, kiknél ivadékról ivadékra származnak át a mult dicsőségnek rémlő hagyományai; hogy itt most is vannak, kik meg tudják mutatni, mely erdő áll mostan Sarmisægethusa helyén, micsoda város épült ott, hol egykor Decebál összetörte a consulok hirhedett seregét. S jaj azon városnak, ha arra kerül a sor, hogy a sírok, melyekre házakat építe, megnyiljanak, s ismét csatatér legyen a népes utczák helye! Mivé lett e nép, annyi dicsőségnek örököse, a híres dákok s a világhódító legiók maradványa? Én nem vádolok senkit, hogy miért tette őt azzá, mi most, de engem se vádoljon senki, ha azzá akarom őt tenni, a mi volt.
– S hiszed-e te, hogy itt az idő?
– Nekünk nincsenek prófétáink, de úgy látszik, hogy a tieitek sem látják a jövendőt. Most megkisértjük mi; ha nem sikerül, unokáink; nekünk nincs mit veszteni, néhány emberélet legfölebb és az igen olcsó. Ti többet koczkáztattok, nektek annyi veszteni valótok van, s mégis gyülekeztek a harczok lobogója körül; hát még ha volnátok, mint mi, nép, melynek semmije sincs, mely közt nincs egy tehetős ember, nincs egy tudományos fő, melynek minden harmadika pópa nevet visel, s mégis minden századik tud csak olvasni; mely ki van zárva a hivatalokból, mely él tengődve a legkeményebb kézimunka után, melynek még csak egy neves városa sincs a hazában, melynek háromnegyedét lakja. Mire kérdezné e nép, hogy jelen-e az idő, melyben meg lehet halni, vagy újra születni? Nyomorúsága van, egyebe nincs; ha legyőzetik, ezt nem veszi el tőle senki. Rosszul gondoskodtak nyugalmukról, kik egy népet ennyire hagytak sűlyedni.
– Mi nem a nemzetiségért fogtunk fegyvert, hanem a világszabadságért.
– Azt rosszul tevétek. Nekem mindegy, akárki legyen felettem, csak igazságos legyen hozzám, s népemet emelje fel; míg te megosztanád néped nagyságát, hatalmát, befolyását, előnyeit, csakhogy uratlan hazában élhess.
Riadozó lárma szakítá félbe a két bajnok párbeszédét. Egy csapat oláhság jött rendetlen tömegben a tribun háza felé, elől egy póznára tűzve diadaljelül hozván a huszár piros csákóját.
– Ha ott hagylak, most fejedet mutogatnák ott kalpagod helyett.
A tömeg megállt a tribun ablaka előtt, s meglátva a vezért, üdvkiáltásokkal rivalga reá.
A tribun rövid beszédet intéze hozzájok oláh nyelven, mely után többen hevesen kezdtek hozzá feleselni, s a póznára tűzött kalpagot nyujtogaták felé.
A tribun zavarodva fordult az ifjuhoz, ki azalatt félre egy szögletbe vonult.
– Neved kalpagodra volt irva? kérdé tőle elszörnyedve.
– Igen.
– Boldogtalan! A nép dühös, hogy tégedet nem talált s nevedet olvasva, apád házára fog rontani.
– S te megengeded-e azt?
– Ellene nem állhatok neki, mert akkor bizalmát elveszítem. Semmit sem akadályozhatok meg.
– Adj ki nekik. Töltsék rajtam bosszújokat.
– Az nem használna semmit. Elárulnám vele, hogy megmentettelek, s családodat még sem szabadíthatnám meg.
– És ha legyilkolják azon védtelen ártatlanokat, kire fog e vér gyalázata szállni?
– Én reám. De módot adok neked e gyalázatot elhárítani rólam. Megteszed-e?
– Szólj.
– Álruhába öltöztetlek, menj sietve Kolozsvárra, gyűjtsd össze ottan társaidat s jőjj kastélyod védelmére. Ott elvárlak s megharczolok veled; ha sorsom akarja, ott megölhetsz, vagy én tégedet, s a harcz nem lesz gyalázatos többé, férfi férfi ellen leszünk, sereg sereg ellen, nyilt, becsületes csatában.
– Köszönöm, köszönöm, rebegé az ifju, forrón szorítva meg halálos ellensége kezét.
– Siess, ott egy pórgúnya, vedd magadra, mutasd meg e pazsurát s említsd nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul nem tudsz, embereim szokva vannak hozzá, hogy magyar urak álruhában hozzám járdogálnak, s arczodat éjjel látták, rád nem ismernek.
Míg az ifju sietve átöltözködött, addig a tribun népéhez beszélt, helybenhagyta azok szándékát, s útba indítá őket a kastély felé, igérve, hogy utánok sietend.
– Fogadd el paripámat emlékül, szólt az ifju a tribunhoz.
– Elfogadom, a csatában visszaszerezheted tőlem, siess, el ne késsél. Ha elmaradsz, gyász lesz reád, én reám gyalázat.
Percz mulva az ifju lovag oláh pórköntösben siető léptekkel haladt a hegyeken keresztül vivő gyalogösvényen Kolozsvár felé.
* * *
Éjfél után járt az idő.
A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a szunnyadókat.
– Mi lárma ez? kiált ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.
Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.
– Az oláhok! ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra ijedten futott fel ura szobájába. Az oláhok! ordítja egy másik, ki amazt sarkában követi. Minden fehér, miként a fal.
– Be kell zárni az ajtókat, szól teljes lélekjelenléttel a férfi; a főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobájába. Nem kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan az egész épület megvédhető.
S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás szobájába.
Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy épen legpompásabb magyar ruháját vevé fel magára, s oldalára nehéz, kirakott görbe kardját köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt ki az udvarra a kérdéses rondella.
– Hallod e zajt? kérdé belépő öcscse, kinek arcza lángolt.
Tamás vállat vont rá. «Előre tudtam ezt», felelé és hideg vérrel járt végig termében.
– S nem készülsz védelemre?
– Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen vagyok. Ennek meg kell történni.
– De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolczan vagyunk itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek és a hely sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról segély érkezhetik.
– El fogunk veszni, felelé hidegen Tamás és egy vonás sem mozdult meg arczán.
– Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védni fogom őket, ha egyedül maradok is.
E pillanatban jött Barnabás és Simon, s velök a gyászruhás özvegy testvér.
Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait csikorgatva szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes volna neki menni az egész tömegnek.
Utána jött az özvegy, egyik kezében két vontcsövű pisztolyt hozva.
Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami erőszakosságot ne tegyenek.
– Bátran viseljétek magatokat, szólt az özvegy száraz hangon. Ingyen nem kell adni az életet.
– Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba, harsogá a herkulesi ember, forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.
– Nem kell hirtelenkedni, szólt közbe József, álljunk ide a rondellába, innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután ha arra kerül a dolog, a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenkint.
– Én tölteni fogom fegyvereiteket, biztatá őket az özvegy.
– Az Istenért! rikácsolá közbe Simon, mit akartok tenni?! Ha egyet megöltök, ők mindnyájunkat felkonczolnak.
Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájuk békítőleg, igérjetek nekik bort, vezessétek le a pinczébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém Tamás! Szólj te nekik! lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás nélkül járkált a szobában fel s alá.
– Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos, felelé az hidegen.
– Nincs időnk késni, szólt József türelmetlenül, szedd le a fegyvereket a falról Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó ablakaira, itt elegen leszünk mi ketten. Hugom állj az ablak közé, hogy valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy bizton lehessen czéloznunk.
– Nem, nem hagylak benneteket lőni, rikácsolá az ősz, elrángatva Józsefet az ablaktól, nem szabad lőnötök! maradjatok veszteg.
– Eredj öreg a mennydörgőbe. Szentelt vízzel akarsz tán bennünket védelmezni kőzápor ellen?
E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a szekrényeket, miket ért.
– Csak addig várjatok, rebegé Simon, míg én beszélek velök, bizonyosan megengesztelem őket, ismerem, tudok a nyelvökön beszélni. Hisz mind jó emberek, mind ismerőseim, oda megyek hozzájok.
– Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz, meghunyászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.
Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva s elkezde oláhul beszélni siralmas, zokogó hangon az ostromló tömeghez.
Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori pőrölyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen. Simon ahhoz fordult. Megismeré.
– Fiam Lupuj, mit akartok itten? bántottunk mi titeket valaha? Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e engem, fiam Lupuj?
– Nem vagyok én most fiam Lupuj, hanem kurucz! kiálta az oláh s a kezében volt nehéz kalapácscsal fejére csapott a könyörgő öregnek.
Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.
E perczben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából s az ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére s fejszével elvágva annak ősz, véres fejét.
Fenn a rondellában mindezt látták.
Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát; a mint rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót kezébe fogta, lelövé, – egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt, lelőtte egymás után, a melyik a főt felemelte, míg végre nem mertek hozzányulni többé.
A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket, Tamás nyugalommal ült meg egy karszékben.
Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darab hevert néhány szétszedett vaskályhából, azokat oda hordta egy padlás-ablakhoz, mely épen a ház kapuja felett volt.
Azután kidugta nagy, lángoló arczát az ablakon, letekintve a tomboló tömegre s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek s elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.
Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából s két kézzel feje fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.
Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak, négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sujtva a levetett vasdarabtól.
Percz mulva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót s a ház ablakait és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el.
A kapu döngött a vas súlyok ütéseitől.
Barnabás, daczára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba s onnan szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két három embert ölve meg minden hajítással.
A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek s már-már csüggedni kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok s a cselédek nem birják őket visszatartani.
Dühödten rohant le Barnabás.
A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már s lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda hágcsót támasztottak, s most másztak felfelé.
Barnabás oda ugrott. Látta, hogy a tulsó terem ablakához egy másik lábtó van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni, leküzdve a csekély ellenállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehete kivenni.
– Ide nyomorultak! ordítá dühösen s megragadva két kézzel a lábtót, egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind lehullottak róla s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé azt, mint egy vaserejű gőzgép s a levegőben megcsóválva, rettenetes csapással ejté rá a másik lábtóra.
Közepén ketté törött az az iszonyú csapásra, felső része a rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon félkézen függve maradt, míg hallatlan erőlködések után inaszakadtan zuhant le s odalenn összetörte magát.
Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban forogtak, arcza kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.
Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelső hágott fel a lábtón. Ezt ott találta.
Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, a mint Barnabást meglátta. A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.
Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel s megkapva annak mentségül kinyujtott egyik karját, annálfogva magához rántá ellenállhatlan erővel s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember messze elrepült, bukfenczeket hányva a levegőben.
– Ide még a hányan vagytok! ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. Ide valamennyien, ide jőjjön, a ki szörnyű halált akar halni!!!
E perczben rémes kiáltás hallatszott a ház belsejében.
Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után gondatlanul nyitva hagyott s azon belopózva, már a ház belsejében voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket s halálos ijedtében elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.
Barnabás elszántan ragadta fel nehéz vasbuzogányát, a mint a kiáltást hallá, s futott a lépcső felé.
A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott a kapu védelmével s kezeiben hozva fegyvereit, jött szintén a lépcsőre, kisérve az özvegy testvértől.
– Eredj hugom az enyéimhez, szólt József a gyászos nőhöz, vidd fel mindnyáját a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni. Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.
Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított s azután kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.
Nem soká kellett várniok.
Halálos boszúvágygyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk lépcsőn s megtámadá az oltalmazókat.
– Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! hörgé Barnabás s két kézre fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.
Sebesen, mint a szélmalom szárnyai, súlyosan, mint a haragos istennyila, hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az többé föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.
A támadók hanyatthomlok rohantak vissza a bestialis roham elől, bár a hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsufolt férfitömeg közt faldöntő buzogánya csapásaival.
Már szinte a lépcső aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki egyik fülkében elbújt, s kit ő észre nem vett, a mint háttal felé fordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztül döfte.
Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát az előtte hátráló tömeg közé hajítva s a düh mondhatlan kifejezésével arczán ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát s vele együtt a földre leesett.
A négy elsőt, ki oda rohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított puskaagygyal rohant testvére védelmére s rövid küzdés után lefegyvereztetett.
Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték s ott végezték ki rettentő kínok közt.
Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól, már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.
Le kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle – holtan.
Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül s nyugodt arczczal várta gyilkosait hálótermében.
Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya égett, éles árnyékokban tüntetve ki az aristocrata határozott nemes, büszke vonásait.
Ott ült nyugodtan, – hallá közeledni a zajt ajtajához – és szíve nem vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt.
Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra s azután nagy homlokát tenyerébe hajtva, nézett annak ismeretlen betükkel beirt fekete lapjára.
A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be sem volt zárva.
A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról s baljával széke támlájára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.
Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött, minden fegyver csepegett a vértől.
A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a támadók egyike állig ketté hasított koponyával esett lábaihoz, a másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.
Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arcza hideg, fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást s oszta hideg vérrel kiszámított vágásokat támadói arczára, fejére.
Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arczczal küzdött velök, csak kinyujtott karja mozgott, egész alakja állt merően, mint szobor, merően, mint arcza vonásai.
Mintha mondta volna, hogy még viadalban is tíz paraszttal ér fel egy nemes.
Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A fájdalomnak egy sziszszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes, s küzdött tovább a rádülő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig azon halavány, hideg arcz, azon merev, büszke tekintet.
Hosszas, daczos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb roskadozott, végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak, egyetlen halálhörgés nélkül.
A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pillanatok mulva fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon halavány, hideg, fájdalomtalan arcz, azon merev, büszke, lenéző szemek.
Ő volt az utolsó férfi a családból, kivel meg kelle küzdeni.
Az ő elestével nem maradt egyéb a háznál, csak nők és gyermekek.
De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve az udvaron, ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szünt a diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos jajgatását.
* * *
Csak nők és gyermekek maradtak még a családból.
Ezeket azon pillanatban, midőn a zendítők a kastélyba betörtek, a gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva, hogy ha férfi testvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda menekülhessenek.
Ott várták a család gyöngébb tagjai a harcz kimenetelét, remegve, figyelve a csata-ordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból itélve jót, rosszat.
Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszünt. Ezek oda fenn azt hitték, hogy az oláhok vissza vannak verve, s könnyebbült kebellel várták testvéreik közeledtét.
Azok már akkor a túlvilágon voltak.
Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak léptei.
– Ezek Barnabás lépései! kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.
Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan, várt testvére helyett, dühtől és győzelemtől izzadó arczczal.
Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.
A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította össze.
Most menjünk e helyről. A mik ezután történtek, azt látni nem emberi szemnek való.
Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők és gyermekek, s holt testeik azon padlásablakból szórattak alá, honnét Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.
Legutoljára hagyták az öreg nyolczvan éves nagyanyát, hogy lássa kiírtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyiltak meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei világosságát.
A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját abba hányták bele, legfölül oda veték a kis síró csecsemőt reájok s eltemették holt családja közé.
A sírás még órákig hallatszott a föld alól.
– Még egy hiányzik, mondának, a mint a holttesteket megszámlálták. Csak tizenegyen vannak itt, még egynek valahol élve kell lenni.
S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek minden bútort, széthasgatták a szöveteket, felkeresték a padlások, pinczék minden zugát és nem találták az egyet sehol.
Végre egy közülök elkezdte a falakat sorba kongatni vaskalapácsával, s midőn egy helyt üres döngés felelt ütéseire, örvendő ordítással ada jelt czimboráinak, hogy ide jőjenek.
Egy rejtek-ajtó volt ott, mely a falakkal egyenlőre festve, egy tágas fülkét fedett el.
Nehány fejszecsapással be volt törve az ajtó.
– Itt van! itt van! ordíták a közel állók, míg a többi vérszomjú kiváncsisággal ágaskodott fel, meglátni a martalékot.
Ott feküdt a kis ezüstszőke árva, halványan, behunyt szemekkel.
Nénje, midőn többi rokonait a padlásra vivé, mintegy elősejtelemmel ide rejté őt e fülkébe, melyet még a házi cselédség sem ismert.
Ájultan feküdt ott, kezében éles kés volt, melylyel meg akarta magát ölni, s midőn gyönge kezei megtagadák ez iszonyú szolgálatot, kétségbeestében elhagyta eszmélete.