Fehér angyal, fehér angyal!… Csillagos éj álomképe… Halvány, rezgő ködtünemény holdsütötte távol halmon…
Mint ül ott mozdulatlanul… Lelke egy magányos csillag, mely rajta keresztül ragyog.
Tiszta az éjjeli ég, sem felhő, sem madár nem repül át rajta.
A hold, félig elfogyva, nézi altató világgal a kedves, szép ködalakot, s lassan, észrevétlenül merül le az átelleni láthatáron domboruló zöldes halom mögé.
Balról komor, vén vár sötét düledékei feküsznek az erdős pusztaságban vulkánalakú hegytetőn, félig árnya, félig csontváza egy ledűlt óriásnak, mely öntudatlanul, holt nyugalomban mered fel az égre.
Jobbról gondolatfárasztó síkság. Avar tér, néhol domb, néhol folyam, itt-ott fa és bokor, s egyes fehér tanya. Az egész aluszik. Az egész néma…
Fehér angyal, fehér angyal!…
Csak te virradsz meg álmatlan.
Egyik csillag lemegy a másik után pihenni. Az egész ég fordul, csak te ülsz ott, láthatlan léleknek az égre vetett fehér árnyéka, a halványzöld távol dombjai felett; fehér ködruhádon csillaglelked fényesen átvilágol. Meg-meglebbensz, – meg-meglebbensz. Mint a délibábnak éjszakára ott feledt leánya.
Mikor te megjelensz, ünnepe van a természetnek. A fákon egy levél sem mozdul. A tengeren megállnak a hajók. De a legelső szellő szétlehelli alakod, s csillagod messze megy ragyogni a mérhetlen égbe.
Fehér angyal, fehér angyal!…
Voltál egykor piros rózsa.
Ékes piros földi angyal. Áldva volt, a ki rád nézett, áldva volt, a kire néztél, s bűnbocsátó erő volt ajkaidra ruházva.
Mi szép, mi vonzó vagy még holtod után is; milyen lehettél életedben!…
Most is áldás vagy a népen.
Csöndes tavaszi éjszakán szoktál olykor megjelenni. Lágy harangszó csendül meg ilyenkor szerte a vidéken. A nép Istenét megy dicsérni, ki téged elküldött. Lesz aratás, lesz borszüret, telni fognak pinczék, vermek, dicsértessék az ég ura, a fehér angyal megjelent…
Mi bánat hoz téged tavaszonkint a földre, mikor a fehér rózsa és liliom kezd virulni? Nem nyílhatnak-e azok nálad nélkül? vagy tán látogatni jársz ide valakit, ki sírjából hozzád emelkedni nem bir?…
* * *
Mult év juliusában Miskolcz felé járt a magyar vezér. Egy nem messze eső faluban hált meg seregével együtt.
Szállását az uradalmi kastélyban vevé, hol a nagyúri családból csak a társalkodónő volt jelen őt elfogadni.
A forradalmi vezér kevés alkalmatlanságot szokott csinálni, a hová szállt; a művelt lelkű hölgy pedig örömest teljesítendette minden kívánságát.
Három nap óta nem volt újra bekötve a vezér sebe, féleszméletlenül vették le szekeréből, s midőn lefektették, kitört rajta az erős sebláz, mely eddig folytonos csaták küzdelmei közt nem férhetett hozzá.
A hölgy segíteni kivánt az orvosoknak a sebkötözésnél. Elszörnyedett, midőn meglátta az iszonyú mély vágást, mely hosszan vonult át a szép főn egész a homlokig.
– Istenem, milyen szörnyű seb!
– Volna bár halálos, csak a hon lenne megmentve általa, felelé az, egyetlen jele nélkül a fájdalomnak.
Pár órai nyugodt álom után fölébredt a vezér. Ágya mellett a halvány, szomorú hölgy ült, lesve minden mozdulatát, álma pihegését, szemei felnyiltát.
A vezér segédeit szólítá, kérdezé, hogy nem érkeztek-e vissza a nyargonczok?
Kielégítő feleletet kapott minden kérdésére. Az ellenség mindenünnen hátravonult, seregének minden része között helyre volt állítva az összeköttetés, az út nyitva volt egész a Tiszáig.
– Menjünk tova, kiálta fekhelyéről felemelkedve a vezér. A seregnek elég volt a pihenés.
– Elég a seregnek, de nem önnek, szólt orvosa, visszaerőltetve őt vánkosaira, s kényszeríté, hogy ha aludni nem akar is, néhány óráig ne hagyja el fekhelyét, s ne gondolkozzék haditerveiről.
A vezér kibámult az ablakon, a csillagos éjbe, a hanyatló holdvilágba, az erdős hegyekre, s a mint tekintetével a horizonra jutott, meglátta ott a halvány fehér ködöt, mely ott ült mozdulatlanul a szélcsendes éjszakában.
– Mi lehet az? kérdezé. Olyan, mint valami távoli égés jele, csakhogy inkább fehér, mint vörös. Ha tél volna, éjszakfénynek tartanám. Mi lehet az?
Az ábrándos hölgy ágyafejénél megszólalt: «az a fehér angyal».
A vezér kérdőleg tekinte rá.
Mese van róla, mit a köznép jól ismer. Azt hiszik, hogy ez igen jót jelent.
A vezér kérte a hölgyet, hogy ismertesse meg e mesével, mit igen szivesen fog most hallgatni, miután két óráig haditervekről gondolkoznia nem szabad.
A hölgy mosolyogva engedett a kérelemnek, s viszont kérte, hogy ki ne nevessék, a mit mondani fog, mert hisz az úgyis csak mese.
* * *
Egymás vérét ontotta a magyar.
Egyik forrásoknál tisztelte Istenét, másik kereszt előtt, ezért viaskodtak.
A keresztyén király hadat izent azoknak, kik fehér paripákkal áldoztak Hadurnak, s hosszú, véres csata után leverte őket, vezéröket elfogta, megölé, seregeiket szétverte, oltáraikat ledöntögeté.
Csupán egy, számra nem nagy, de elszántságban erős csapat menekült meg épen a Bükk rengetegeibe, hol kapitányának vára állott magas, meredek vulkánalakú bérczre fölépítve.
A várúr nevét rég kitörölte az emlékekből az idő, de vára még most is áll, csonka falai még küzdenek az idővel és a zivatarokkal, s ha éjféleken a haragos vihar átsüvölt nyitott ablakain, a völgyben lakó azt hiszi, a pogányok lelkei süvöltenek ottan.
A várúrnak volt egy szép leánya, kit a vidék jóltevő nemtőjének tartott, ki szegényeket ápolni, betegeket gyógyítani eljárt faluról-falura, ki nem alhatott, ha valakit sírni hallott.
Pedig a szép leány nem volt keresztyén. Ő is apái istenét imádta, s míg a vad harczfiak fenn az Örvény-kövön mutaták be Hadurnak égő áldozataikat, – hol most is látni a széthányt oltár roppant bemohodzott kődarabjait, – míg az ősz táltos a Szentlélekkő alatt most is látható csodás alakú fülkékben bocsátá ki a hófehér mén piros vérét: azalatt az úrleány a környék ifju szépeivel a Haricza forrásához hordá liliomból és fehér rózsából font koszorúit, virágáldozatul a nagy szellem mohos oltárára.
A vitézek legjobbika, legszebbike volt a leány kedvese. Nevét annak sem tudja senki, de legjobbnak és legszebbnek kellett lennie, mert hisz a legjobb és legszebb leány volt bele szerelmes.
E várhoz húzódott volt Kupának szétveretése után a megmaradt pogánysereg, remélve, hogy itt sokáig fogja tarthatni magát, s kedvező alkalommal kironthat ismét, s újra kezdheti a harczot oltáráért, ősi isteneért.
A várúr azonban nagyot gondolt. Elképzelé, hogy mi lesz e harcznak vége. Beláthatlan nyomor az egész hazára, soha ki nem alvó lángja a polgárháborúnak, unokáról-unokára szálló fogyhatlan gyűlölet és semmi kilátás a győzelemre, a békére, a boldogságra a hazában.
És megszánta a népet, mely így elveszne a kettős harcz között, s egy napon kezébe adta magát a királynak minden seregeivel, minden hadnagyaival együtt, kivánva, hogy essék áldozatul ő, legyen kegyelem seregeinek és hadnagyainak.
De megfordítva történt.
Kegyelmet ő kapott, hadnagyait lefejezték.
Azok között leánya vőlegényét is, a legszebbet, a legjobbat minden vitézek közt.
Másnap meghalt a leány is, harmadnap eltemették, negyednapon éjjel megjelent apjának álmában, halvány, halott arczczal.
Szép hosszú, fekete haja, mely soha befonva nem volt s térdein alul ért, egészen megfehéredett a sírban, ragyogott mint az ezüst, kezei, arcza, halotti ruhája, mindene fehér volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér rózsából. Így jelent meg alvó apja előtt.
Nem szólt semmit, csak egy levelet adott neki át, melyben mindazon hadnagyainak neveit olvasá, kiket ő adott kézbe, s kiket miatta lefejeztek.
A várúr megőrült álmában, felugrott ágyából, s a mint futna kifelé, a bástya ormáról hanyatt-homlok a meredek sziklákra lerohant.
A vár azután puszta maradt örökre, minden év lebont egy követ ormairól, minden tavasz egy virággal többet tenyészt meg kipusztult falain.
És ha olykor a babonás pór hallgatag éjszakán végig néz a láthatáron, s lát messzünnen libegő fehér tojásdad fényt: a fehér angyal lelke az ott, suttogja magában, s jó jelnek tekinti és azután egész éjjel tündérekkel álmodik, mosolygó túlvilági arczokkal, kik hosszú ezüsthajjal, fehér arczczal, fehér ruhában, mint napsütötte felleg, kápráznak el álmodó lelke előtt.
* * *
Így szól a mese. A tábornok megköszönte a hölgy szívességét, s nyugtalan lelke nem hagyván pihenni, indulót veretett azonnal az egész seregnek, s lázban, kimerülten kocsijába viteté magát, szép szőke fejét phantasticus burkolattal kék selyemkendő födé, oly jól illő halavány, szenvedő arczához.
Mikor jól tova ment, visszatekintett, s még akkor látta háta mögött, messze, a kék láthatáron a különös halvány légtüneményt, melynek csodálatos neve: fehér angyal.
* * *
Ősz volt, lehullott minden virág.
Szűk, sötét szobában egyedül feküdt a magyar vezér. Egyedül, nyomorban, betegen, távol honától.
Milyen jó lett volna meghalnia…
Ott feküdt beteg, lázas ágyán. A fájó seb nehezen gyógyult fején, de százszor nehezebben gyógyult az, mit szívében viselt és százszor jobban fájt.
Egy éjfélen, mélységes álmában, a mint kórágyán feküvék, egy fehér alak jelent meg előtte.
Úgy érzé, mintha régi ismerőse volna az, de nem tudta, honnan?
Hosszú ezüsthaja térdein alul ért, kezei, arcza, ruházata, mindene fehér volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér rózsából.
Kezében egy levelet hozott. Letette a beteg asztalára, azután még sokáig ott maradt előtte, szótlanul ott ült egész éjjel, s csak akkor tünt el előle, mikor az ébredő szemeit fölnyitá.
Még akkor is úgy tetszék neki, mintha a távoztában repülő ezüsthaját látná futtában lebegni.
Reggel volt. Asztalán egy levél hevert, mit azalatt hoztak neki, míg aludt.
A levél kelte honából szólt.
Bágyadt reménynyel vevé föl azt, feltöré és elolvasá.
Azt olvasá benne, hogy tizenhárom tábornokát halálra itélték, egyedül ő kapott kegyelmet…
… Fehér angyal, fehér angyal…
(EGY INVALIDUS IRKAFIRKÁIBÓL.)
Szegény öreg apó! mintha most is látnám… Mikor deczemberben hideg fagyos éjjel lovagolt előttünk, egyszerű szürke köpenyben, feszes kamáslikban, egyik arczán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.
A fiatal sereg nagy részének alig volt ruhája s a kellemetlen téli idő nem nagy szánalommal volt irántunk, éheztünk is, a mennyi belénk fért; de ki mert volna fázni, ki mert volna panaszkodni akkor, midőn a kis szürke ember egyszerű, vékony öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában.
Nem volt pihenésünk. Alig álltunk meg egy helyen, már hallottuk siettető szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi hévvel mondá mindannyiszor: «előre, előre!»
S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midőn a kis szürke ember nyitott sebeivel, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában?
Szegény öreg apó! mintha most is látnám…
Mikor januárban elvették ágyúit, hosszú sziklai útban feküdt egy szekere s a túlnan maradt ágyúk mind ott vesztek miatta.
Elől ellenség, hátul ellenség s csak négy ágyúja maradt és kétezer katonája.
Egész nap, egész éjjel vítt az ellenséggel a kis szürke ember, hol elől, hol hátul, a hol megtámadtaték.
Négy ágyújával védte magát, hol itt, hol amott ostromolva, s a közben vonult a sereg előre, vérben, tűzben, ellenség országában.
Egy városba értünk, ott körülfogtak bennünket. Éjfél volt.
Éjfélkor követ jött az ellen táborából, feladásra szólítandó a kis szürke embert.
Kijött az hozzánk a piaczra, felállítá seregét, végig nézte és kérdezé:
– Akarnak-e önök velem tovább harczolni, vagy leteszik a fegyvert? Jönnek-e, merre vezetni fogom?
S ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelől? Egyhangú kiáltás hirdeté, hogy nincs, a ki a fegyvert letegye!…
– Menjen ön vissza, szólt ekkor a követnek a kis szürke ember és mondja meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat…
Ekkor reánk gyujtották az ellenséges várost, a kis szürke ember vizes pokróczokkal terítteté le lőporos szekereit s azzal nyargalt előre, utána a kis sereg szuronyt szegezve; «előre, előre!» hangzék kiáltása s ki ne követte volna őt, midőn legelől látta nyargalni vérben, tűzben, ellenség országában.
Egy hídhoz jutottunk.
Itt megállította seregét a kis szürke ember. Tovább nem megyünk! mondá és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek.
– Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! szólt csapatjait elrendezve a hídon s a mint az ostromtűzben egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az orvos elájult a műtétel után, a kis szürke ember pedig mosolyogva mondá, úgy sem sok hasznát vettem az ujjamnak.
Másfél napig harczolt a kis sereg roppant erő ellen a véres híd fölött, fele elhullott a jó fiuknak, de el nem futott egy is, s a kinek ellőtték kezét vagy lábát, gondolt a kis szürke emberre, ki hidegvérrel amputáltatta magát lovon ülve és aztán nem jajgatott.
Egy hónap mulva Szeben alatt vívott a kis szürke ember. Megverte az ellenséget, bevette a várost s a midőn bevette, első dolga volt – amnestiát adni.
– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nők és gyermekek ellen.
S ki ne nyujtotta volna kezét halálos ellenének a békekötésre, midőn a kis szürke ember nyujtá legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradt a legközelebbi csatából?
De még sem volt igaza a kis szürke férfinak.
Alkotmányos országban ilyesmit hadvezérnek tenni nem szabad.
Kegyelmezni a kormány tudta nélkül! Ez valóságos tyrannismus.
A minél fogva a kis szürke embert, mielőtt megdicsérték volna győzedelmeiért, keményen megrótták az adott amnestiáért.
A kis szürke ember a mint a pirongatoriumot megkapta, azt felelte rá, hogy igen jól van, hanem küldjenek minélelőbb pénzt, mert a katonák rongyosak.
Odafenn tehát, hogy e kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis szürke embernek egy arany rendkeresztet s az országgyűlés színe előtt kinevezték altábornagynak.
Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi táblabiró urakat pedig kit ezredesnek, kit őrnagynak.
Ebből képzelhetni, hogy mily nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy katonai rendczím elnyerése.
Egy ősz huszárezredes, a hadügyminiszter segéde, lőn megbízva e kineveztetés és rendjel kézbesítésével.
A kis szürke ember ekkor Kolozsvárott volt.
A szászok épen százezer ezüst forintot adtak át neki, mit katonái közt egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett lótakarót, a mire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.
Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének napja.
Úgy lőn, az nap jelent meg a hongyűlés követe is a küldött csecsékkel.
Belép hozzá a vén huszárezredes. Ősz, magas, hetvenbe járó férfi volt.
A mint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, lehajlott annak csonka kezéhez s ősz, aggott katona létére megcsókolta azt a csatákban barnult kezet.
A kis szürke ember könyezve szorítá keblére a vén ősz katonát s midőn az érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszárezredes egy igen szép beszédet intézett hozzá – valóságos német nyelven.
A jó öreg huszár egy debreczeni születésű magyar ember, ki ama német szavak elmondására egy álló hétig készült s utoljára is úgy mondta el, hogy a ki magyarul nem tudott, bízvást azt hihette, hogy most magyarul beszél.
A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár szemei ismét önkénytelenül megteltek könyekkel. Az ő könyei a tábornokban is felkölték a rokonérzelmeket, sírt a kis szürke ember, érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz, midőn az beszédét elvégzé, megrázta forrón annak elfogódástól reszkető kezét és mondá:
– Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem tudok s egy szót sem értettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem németre, a mit beszélt.
Ez ideig egy sem volt, ki ne könyezett volna a jelenvoltak közül, de e pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoválisabb kaczagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az egész izzadsággal fogamzott német dikcziót azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az erőteljes visszhangos magyar szó beszél hozzá.
A vén huszár tehát leirta a papirosra elmondott szavait s úgy mutatá be a tábornoknak.
Végig olvasá azt s elégülten biczegett hozzá kis szürke fejével, de a mint azon helyre ért, hol a vén huszár a philhungarok legióit kezdi dicsérgetni, letette az irást:
– Ezt ki kell törülni, monda, csak a magyar és a székely a katona!
Lehet, hogy nem volt igaza, de ő a magyarokat oly nagyon szerette.
Jobban szerette, mint tulajdon nemzetét.
S azután örömmel hagyta magának föltűzni az igénytelen érdemjelt. Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében sem felejté el a ceremonia végeztével az országgyűlés követéhez azon kérdést intézni, mely annak beléptekor már száján lebegett:
– Hozott-e ön pénzt a katonáknak?…
– Most az egyszer semmit.
– Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni nem hagyom a fiaimat.
Rájuk költötte volna mind a két Indiát, úgy szerette őket!
Szegény öreg apó! mintha most is látnám…
Ezernyolczszáznegyvennyolcz januárban esze ágában sem volt senkinek, hogy még ez idén háborút is lásson.
Az emberséges hazafiak mindenről gondolkoztak a világon, csak a puskaporgyártásról nem, s ha valahol zajosabb tisztújítás alkalmával egy-egy nemes embernek belyukasztották a fejét, három hétig módja volt a journalistikának a legérdekesebben elmélkedhetni a hallatlan vérengzés fölött pro et contra.
Ez időkben sokat beszéltek a lapok és nemlapok egy váczi magnetikus álomjáró hölgyről, a ki sok mindenféle csodákat jövendölt előre, a mik közül egyik vagy másik közbámulatra be is teljesedett.
Így megjövendölte, hogy Komárom egy napon el fog sülyedni. Szegény város jól járt volna, ha egy kis sűlyedéssel megmenekedhetett volna bajaitól. A bekövetkezett fátum még a jóslatot is felültetézte inséges következményekkel.
Megjövendölte azt is, hogy a cholera meg fogja látogatni az országot s azok lesznek a legszerencsésebbek, a kiket az elvisz.
Mikor Perczel Mórt követnek megválaszták, Pozsonynak utazván, egy éjet Váczon kénytetett tölteni, s ott néhány ismerői annyira tele beszélték a füleit a somnambula mindennemű csodadolgaival, hogy elvégre is kedvet kapott a rejtélyes lényt közelebbről megismerni s elvezetteté magát hozzá.
Halvány lámpa mellett feküdt az idegkóros, egy igen fiatal szűz, arcza fehérebb, mint minőt valaha láttam, csaknem átlátszó és igen sovány. Szemeit, mik igen nagyok és tiszta kékek voltak, sohasem nyitotta fel egészen s ajkai és kezei szüntelen reszkettek.
Orvosa épen jelen volt. Rettenetes szívgörcsök ellen ajánlák a mágneskúrát a szenvedő leánynak s már hatodik hete volt, hogy a mágnesálom tart rajta.
Csak igen ritkán volt ébren, még ritkábban aludt, rendes állapotja valami volt az álom és ébrenlét között, egy szünteleni öntudatlan merengés, eleven érzése az idegen örömnek és fájdalomnak, az önérzékek legkisebb tudata nélkül.
Az orvos oda lépett hozzá. A mint a leány kiterjedt mágneses gőzkörébe ért, a sympathetikus összehatás fölnyitá annak szemeit. Merően nézett orvosa szemeibe, pillái nem mozdultak.
A mint az orvos megfogta a leány kezét, fagyos, holdkóros mosoly vonult végig annak fehér arczán s reszketése megszünt.
Aztán a távolból, alig értetve hozzá ujjai hegyét, elkezdé az orvos a leány arczát, homlokát, karjait, keblét végig huzogatni, lassan, simán először, azután sebesebben, megszaggatva s eközben szemeit feszülten tartá a leány arczára szegezve.
A leány nem mozdult, csak szempillái látszottak küzdeni az ellenállhatlan bűverővel, mely mindig nagyobb erőt vett rajta, le-lecsukódva s újra kerekre fölnyilva. A szemcsillag szokatlanul kitágult.
Lassankint egész arcza csodálatosan elváltozott. Valami mondhatlan édes fájdalomérzet volt vonásaiban kifejezve. Sóhajtott, könyezett, ajkai meg-megnyiltak, végre nyugodt mosolygás foglalt helyet arczán, feje hátrahanyatlott karszéke vánkosára s elaludt.
Az orvos ekkor Perczel Mórt is oda lépteté a mágneses gőzkörbe.
A leány arcza e pillanatban nehéz, magasztos, sejtelmes tekintetet vőn.
– Ki e férfi? kérdé tőle az orvos halk, ismerős hangon.
A leány vártatva, tétovázva felelt:
– Egyike – a jövendő – legnagyobb – hadvezéreinek.
Perczel elmosolyodott és gondolá magában, az országgyűlés táborában mindenesetre.
– Nem az országgyűlésen, felele a leány a ki nem mondott gondolatra. A csatamezőn.
– S milyen sors vár reá ott? kérdezé az orvos.
– Őrizkedjék tulajdon nevétől…
* * *
Ugyanezen év végén Perczel Mór magyar tábornok volt, csatázott, hadijelentéseket irt, seregeket fogott el és a legvitézebb vezérek egyikének tartatott, a nélkül, hogy a váczi leány valaha eszébe jutott volna.
Deczember 30-ika volt, midőn Mórnál csatát fogadott el és azt elveszté.
E csata elfogadásával és kimenetelével maig sincs tisztában senki.
Elég az, sőt több mint elég, hogy a csata elveszett.
Serege szétveretett, ágyúit elvették, poziczióját elfoglalták. Bajnokai színét, javát, a szép Zrinyi-zászlóaljat, leölték, vagy elfogták.
Mikor vesztett csata után Pesten megjelent, egyike tréfálni mindig kész táblabiráinknak nem kis kárörömmel mondá neki:
– Öcsém Mór, a druszád nem igen jól talált fogadni.
– Valóban, mondá a tábornok, a nélkül, hogy a tréfáért megharagudnék, most jut eszembe, hogy ezt nekem szinte egy év előtt megjövendölé a váczi somnambula. Ha most nem tudnám, hogy Görgei oka, hogy a csatát elvesztettem, azt hinném, boszorkányság van a dologban.
E csatavesztés után el kelle hagyni Pestet. A kormány és a pénzsajtó elment Debreczenbe s Perczelre volt bízva, hogy őket eskortirozza odáig.
Ezt meg is cselekvé s miután Karczagról irt nekik egy pár levelet, a mit nem tettek ki az ablakjukba, egyet gondolt s visszafordult felkeresni az ellenséget, ki Szolnoknál nagy bölcsen megfeneklett és várta, hogy melegebb legyen.
Egy szép ködös reggelen átront Perczel a Tisza jegén, a hol legközelebb találja az ellenséget, elkezdi püfölni, az visszahúzódik Czeglédre. Perczel utána.
A császári seregek épen egy falu szőlői közt vonultak keresztül; Perczel még látta az utolsó dragonyost eltünni az akáczfák között s sarkantyúba kapta lovát és seregét előre parancsolá, hogy el ne szalajtsa őket.
Eközben egy kis ősz sasorrú ember lovagol mellé, czivilkaputban s minden bemutatás nélkül megrántja a tábornok mentéjét s megszólítja francziául:
– Arra ne menjen ön!
A tábornok ránéz. El nem tudta gondolni, hogy mi lelte ezt a vad ismeretlent, hogy úgy belekapaszkodik a mentéjébe.
– De miért ne mennék?
– Az ellenség önt tőrbe akarja csalni.
– Azt szeretném csak látni.
– Látni fogja, ott a szőlők háta mögött okvetlenül rejtett batteriáknak kell felállítva lenni, mikből önt kereszttűzbe veszik.
– Miről gondolja ön azt?
– Az a poziczió természetéből következik.
– Ejh, kinek volna mindenre gondja! kiálta a tábornok, lerázva nyakáról az alkalmatlan embert, s azzal kirántá kardját és előre nyargalt.
– Utánam!
Már alig voltak mintegy ezer lépényire a csalitos szőlőtől, midőn az útfélen egy jajveszékelő svábot találnak, ki szekerével ki akarva térni a rohanó ágyuk elől, azt tartalmával együtt szerencsésen belefordította az árokba s most azután ordított a kára fölött.
– Micsoda falu ez, földi? kérdé a kárvallottat a tábornok, csupa merő kiváncsiságból.
– Perczel! felelé az, fejét vakarva.
– Az én vagyok, monda a tábornok. De ezt a falut akarom tudni, hogy hívják.
– Bizony Perczelnek hívják azt nagyságos uram a világ kezdetétől fogva.
A tábornok megállítá lovát. De most már eszébe jutottak a somnambula szavai.
Hátrafordult, szemeivel az ismeretlen ősz férfit keresve. Ott volt az kisérete közé vegyülve.
– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy ott a szőlők háta mögött rejtett batteriák vannak?
– Bizonyosnak tartom. Azt a legkisebb taktikai ismeret fölfedezheti.
– Tehát e szerint ez a poziczió elfoglalhatlan?
– Épen nem. Ilyenkor azt meg szokás kerülni.
– Csakhogy ahhoz igen gyors mozdulatok kellenek s gyalogságunk már ki van fárasztva.
– Lehet rajta segíteni, bízzon ön rám egy zászlóalj gyalogságot és két osztály lovast, s várjon itt addig lesben, míg én a vadat fektéből fölverem.
– Tegye ön, mondá a tábornok s várta, hogy mit fog a kis ősz ember kezdeni?
Az a gyalogságot felhágatta a huszárok kengyelébe s maga a legpontosabb vezénylettel vitte őket az erdő háta mögé.
A gondolat olyan természetes volt, mint a Columbus tojása s még sem jött rá az előtt senki.
Nehány percz mulva már hallatszott a szőlők háta mögött a gyorsan odaért gyalogság sortüzelése s nemsokára lehete látni, mint vonulnak el onnan a felriasztott ágyútelepek mind a két oldalról.
Ha Perczel önnevétől vissza nem ijed, ott ismét pogányul szétverik.
Így, a vezényletet más kezére bízva, kinek nem volt e névben rossz omene, megnyerte a csatát.
Kiverve helyéből az ellent, visszatért a kis férfi a tábornokhoz, arcza csupa lőporfüst volt, a vele jártak nem győzték magasztalni hidegvérét és bátorságát.
– Önnek én nagy köszönettel tartozom, szólt Perczel az ősz idegenhez, nem szégyenlve elismerni annak fensőbbségét maga fölött. Szabad tudnom, hogy kicsoda ön?
– Én, felele hidegen az ősz ember, én Dembinszki Henrik vagyok.
Perczel szerény elismeréssel nyujtá át neki a tábornoki pálczát:
– Ez önt illeti. Hadd legyek én ezentúl közlegény az ön seregében.
Sarjazni fog a fű, de sarja nem lesz zöld, hanem piros, miként a vér… Fel fog jőni a nap, de sugára nem lesz fehér, hanem piros, miként a vér…
Kiderülend az ég, de boltozatja nem lesz kék, hanem piros, miként a vér…
Megárad a folyam, de habja nem fog szőke lenni, hanem piros, miként a vér…
… Vadul hangzott a véres davoria a bor mellett, a kirántott handzsárok villogtak az éneklők kezeiben, a vörös bor lángolt a poharakban…
– Tölts ma bort e poharakba szép leány! holnap mi piros vérrel fogjuk azokat megtölteni! kiálta egy magas, nekihevült arczú szerb, poharát kinyujtva.
És egy szép leány fogta a korsót és sorba járt és tölte mindenkinek. Nagy, sötét szemei villogtak, sűrű fekete szemöldei árnyékot vetének az alattok égő lángra. Arczai halványak voltak, de ajkai szinte megcsattantak a hőség pirjától.
Karcsú derekára piros öv volt kötve, a piros övben fényes gyilok, hosszú fekete haja két tömött tekercsben csipején alul lógott, közé szalagok fűzve, miket szerelmes hadfiak csatákban elfoglalt lobogókról hoztak neki ajándékba.
Égő szemeibe, pihegő keblére, piros ajkára s fekete hajára jó volt nem néznie, ki nem akarta, hogy bele ne bolonduljon.
Sorba járt és töltötte a poharakat, s ha megzendült a vad davoria, a nyers éktelen férfiordítás közül ki lehete hallani a csengőbongó magas nőéneket, mely tiszta volt, mint a tárogató-síp legsimább hangjai.
A szerbek ittasok voltak a bortól, daltól, dicsvágytól és a leány szemeitől.
Fölugráltak tánczolni, a kolo toporzékolásai alatt rengett a ház dobogó lábaiktól, a leány kézről-kézre járt, mindenikkel tánczolt, mindenik megcsókolá s aztán még részegebb lett tőle, de egy sem birta kifárasztani, egy sem birta arczát pirosabbá tenni.
Ki volt e leány? Mi volt e leány?
Emlékeztek-e azon időkre, mikor a patriotismus láza oly járatlan régiókba ragadta a lelkeket, mikor különben szemérmes hölgyek a fanatismus szent őrültségével veték magukat nemzetiségük védőinek keblére, keblükön a nemzeti kokárdával önként ajánlák bájaikat a nemzetiségért küzdőknek s míg a férfiak éltüket veték oda áldozatul, ők még az életnél is drágább áldozatot vittek az oltárhoz s mint egykor a hit első proselitái kéjnek nevezték a martyrhalált a végső kín perczeiben is, úgy ők a gyalázatot tarták dicsőségnek s büszkék voltak reá!
Anisia volt neve a leánynak. Ismerték őt a szerb seregek, fegyvereiket tölté, ha csatáztak, poharaikat, ha vigadtak s méla éjszakákon körüle gyülekeztek, mikor a lobogó őrtűz mellett guszliczáját pengetve, ábrándos csatadalt énekelt a hallgató csoportnak.
* * *
Jobbra-balra dűltek már az ittas férfiak, a vad dalok hangja mindinkább rekedtűl járta be az éjszakát, künn a kakasok az éjfélutáni első szót kukorikolák.
Felpattant ekkor az ajtó s rajta alacsony, ragyásképű férfi toppant be, honvédöltönyben, fején piros sipkával.
– Árulás! kiáltának a szerbek őt meglátva s szögletbe támasztott fegyvereik után ugráltak.
A jövevény nyugodtan állt meg az ajtóban.
– Ismerjetek rám! szóla s fövegét levevé.
– Ah, te vagy Prokóp?! kiáltának a szerbek magukhoz térve.
– Bátyám! sikoltá Anisia s a megismert nyakába rohant s azt magához szorítva, összevisszacsókolá.
– Mi hírt hozasz a magyar táborból?
– Semmi jót, felele az, vetkőzve átázott ruháiból s a tűzhöz közeledve, – adjatok ennem, mert reggel óta éhezem.
– Él-e még Damjanics? kérdezék a szerbek nyugtalanul.
– Él, hogy általunk haljon meg.
Rettenetes ordítás követé szavait jóváhagyó tetszéssel.
– Ha mi nem öljük meg őt, ő fog megölni minket. Holnap ilyenkor itt lesz Jarováczon.
– Esküszünk, hogy nem lesz! kiálták az ittas férfiak.
– Én azt mondom, hogy itt kell lennie. – Hogy innen odább megy-e? már az más kérdés.
– Nem! Mi nem fogjuk neki megengedni, hogy lábát sánczainkon betegye, visszaűzzük.
– Nem tudod, mit beszélsz. A vörössipkások vele vannak.
– Mit akarsz azzal mondani?
– A mit úgyis tudtok. Azt, hogy a hol ők vannak, ott nincs fegyvereitek számára győzelem.
– Megölnélek e szóért, ha magam nem tudnám, hogy igazat mondtál.
– Őket még hátrálni nem látta senki. Előttük egy sáncz sem magas, egy akadály sem legyőzhetlen. Ők nem számlálják elleneiket soha, egyenkint képesek volnának neki menni egy hadseregnek. Mint a rohanó szél, olyan az ő támadásuk, az ágyugolyó keresztültör soraikon, de vissza nem tartja őket, mint nem tartaná vissza a vihart. Nyargalva rohannak elleneiknek; mire az kétszer kilőtte fegyverét, már szuronyaik alatt ledől. Vágtatva mennek az ágyútűznek, el nem marad egy is, csak a kit a golyó lesodor. Mint kőszikla állnak ki a legnehezebb lovasroham ellen, s visszaverik azt szuronyaik hatalmával, mint tenger tajtékát a szirt. Kétszer fogyott el már a zászlóalj, most újra kiegészítették és a később jövők örökleni látszanak elődeik vitézségét azoknak vörös sipkáival. Nincs köztük egy gyáva, nincs egy, ki megfutamlott volna, még ha elesik is, nem hallod azt jajgatni a halál perczeiben. Szégyen volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal. Ilyen nép az.
– Miért beszéled ezt nekünk? Tán hogy féljünk tőlük?
– Azért beszéltem, hogy megöljük őket!
– Kezdelek érteni.
– Megöljük őket, de nem a csatamezőn. Mikor nem is gyanítják, legédesebb álmukban rajtuk rohanunk, még csak azon dicsőségük se legyen, hogy a csatában essenek el! Itt e városban készítjük el számukra a siciliai éjszakát. Én kémjök vagyok és nem is gyanítják, hogy őket kémlelem. Most is előre jöttem, megtudandó, hogy üres-e e hely? Ti rejtsétek el magatokat a templomokba. Én visszamegyek s azt mondom nekik, hogy ellent nem találtam. Ők be fognak jönni, nem találnak a házaknál csak nőket és gyermekeket, jól fognak mulatni. Dőzsölés után elpihennek. És nem fognak fölébredni többé.
– A terv jó. De nem gyanakszik-e rád az ezredes?
– Nem természete a gyanú. Egyszer ugyan szinte elárultam magamat. Előörsön valánk, ő odajött őrtüzünkhöz s pálinkázott velünk. Egy meszely rumot úgy hajtott fel egy hujjában, mint én ugyanannyi lőrét s meg sem hökkenté torkát utána. Nekem szokásom, ha elandalodom, fütyörészni, s épen akkor az egyszer bajomra ama híres gúnydalt kezdtem el fütyülni, mely Zágrábban annyi verekedésre adott alkalmat. Erre az ezredes minden előszó és bevezetés nélkül úgy ütött pofon rettenetes tenyerével, hogy a hány rácz szent van az ó kalendáriomban, mind valamennyit egyszerre megláttam a csillagos égen. Szerencsém, hogy hirtelen magamhoz jöttem s mintha nem tudnám, hogy miért jutottam e kitüntetéshez, kérdezém, hogy mit vétettem? «Tudd meg ficzkó, felelé mennydörgő bassus hangján, hogy a mit most fütyültél, amaz illyr gúnydal, melyért háromszor víttam párbajt.» «Köszönöm a felvilágosítást, ezredes úr, ha még valakinek elmondja ön, azt is hozzá teheti, hogy a melyért egy ütéssel három fogát ütöttem ki egy embernek.» Az én pofám megdagadt, hogy másnap félfejjel magasabb voltam, mint egyébkor; de visszaadom a pofont! és attól ő egy egész fejjel lesz rövidebb!
– Úgy lesz! úgy lesz! ordíták a szerbek, hosszú puskáikat verve a földhöz.
– Most még egy szót. Asszonyaitoknak egyet kell velünk érteni. Mikor mindnyájan elnyugosznak, ők lopózzanak be az alvókhoz, – vagy még jobb, készítsenek számukra dús lakomát, adjanak nekik mindent, mit szemük megkíván, – mit morogtok? Ha gyalázat az, lesz vér, miben lemoshatjátok. S ha elalszanak ölükben, szedjék el fegyvereiket, s adjanak hírt jeladással az elrejtőzötteknek. A boszú annál keserűbb fog lenni.
A szerbek tétovázni látszának.
Anisia közéjök lépett, nagy sötét szemöldeit összevonta homlokán s vadul villogó szemekkel állt meg közöttük.
– Min gondolkodtok? Drágábbak a ti nőitek, mint voltam én, midőn magamat közitekbe vetém? Jobban meglátszik a pirulás a ti arczotokon, mint az enyimen? S marad hely a szégyen számára ott, hol a boszúnak, az irtás dühének kell csak lakni? Nézzétek, én nem kérdezem, mivé tesz engem az ölelés, mely fajom ellenétől jő? csak azt, hogy ez ölelés rá nézve halál lesz. S ha nem lehet élni a gyalázat után, öljetek meg minket is azokkal együtt, de kényeskedő asszonyszem könye meg ne vásárolja a halálnak szánt vért.
Helyeslő ordítás felelt a leány kérdéseire. Bátyja odalépett hozzá s megfogta kezét.
– Anisia! a dicsőség napjai nem messze vannak. Tiéd lesz abból egykor a legnagyobb fény, tiéd most érte a legnagyobb áldozat. Ide fogom hozni te hozzád a sereg legjobbjait, hősöket, kik tizenhét csatából mindig győzelemmel tértek vissza. Igérd meg, hogy boszút fogsz rajtok állni.
– Igérem.
– Igérd meg, hogy nem fogsz könyörülni egyen is, és ha szép volna és jó hozzád, mint egy oltári szent, nem szánnád meg.
– Igérem.
– Esküdjél meg reá. Ti vonjátok ki handzsártokat, tegyétek keresztbe, e keresztre esküdjél, hogy nem fogsz irgalmazni nekik. El nem árulod haláluk jöttét, elveszed fegyvereiket s el hagyod őket aludni… Esküdjél meg.
– Bennem bízol-e legkevésbbé, hogy megesküdtetsz?
– Te rólad akarok legbizonyosabb lenni. Látod, a női szív gyönge, mikor ott látja maga előtt aludni, nem sejtve balsorsát, a halovány ifjut, könnyen megmozdul benne valami szelidebb érzés, megszánja őt, és te is nő vagy. Esküdjél.
Anisia szikrázó szemekkel rántá ki baljával férje gyilkát piros övéből s a megbántott büszkeség lángjával arczán emelé fel azt magasra, míg jobbját az éles késekből alkotott keresztre tevé.
– Esküszöm, csengett hangja, hogy azt, kit álma előttem ér el, e kés gyilkolja le!
Prokóp sötét mosolygással monda neki:
– Esküdet el ne felejtsd; ha éjszaka lesz, én végig járom az utczákat, tamburámat verve az ablakok alatt. Jaj azon szerb nőnek, kit ezen hangok ébren nem találnak, s ha meghallja azt és ellensége fegyvereit el nem rejti. Ti pedig az első harangszóra kirohantok a templomból s mindenik megy a maga házához s legyilkolja a kit ott talál. Aztán fölvevé kiszárított öltönyeit s az ónos-esős éjszakában eltávozott.
Egy óra mulva nem maradtak a házaknál, csak nők és gyermekek.
Hanem, ki a bezárt templom előtt elment, hallhatott olyszerű zúgást, minő a forrongó méhkas háborgása, vagy a tengeri csigák rejtélyes búgása. Ott a férfiak voltak fegyverben.
* * *
Másnap délben harsogó zenével vonult be Jarováczra a magyar had. A téli hadjárat minden sanyarúságait kiállott hadfiak örültek valahára födél alá juthatni s annyi nélkülözés után megízlelhetni a szép asszony főztét.
Gond nélkül veték le magukat mindannyian szállásaikon, kényelmesebb fekhelyükre, mint minőt a röggé fagyott tarlók mezeje ad. A szalma előttük a legpazarabb fényűzési czikk, úgy hogy Damjanics egyszer kivívott fényes győzelem után a harcz jutalmául ily magasztaló szókkal örvendezteté meg katonáit:
– Fiuk, ma megérdemlitek, hogy új szalmát kapjatok!
A rácz nők megelőző arczczal nyujtának nekik ételt és italt s ha a katona szeme egyebet is megkivánt, abban sem voltak fukarok. Gondolák, miért ne vigadnának ezek is életükben ezuttal utolszor.
Anisia laka előtt egy vörössipkás hadnagy állott meg öt közlegényével. Prokóp vezette őket odáig, ki ismét honvédöltönyben a többi közé keveredett.
Szép, magas, szőke ifju volt a honvédhadnagy, széles nagy vállain s karcsú derekán feszesen volt összekapcsolva a piros-zsinóros mente, napbarnította arczának merész, lovagias kifejezést adott a kicsapott bajusz és a spanyol szakáll. Fején kis piros föveget viselt félrevágva.
A legények minden kérdezősködés nélkül helyet foglaltak a konyhában lobogó tűz körül, míg a hadnagy az átelleni szoba ajtaján zörgetett be.
Anisia kinyitá előtte, a hadnagy belépett.
A mint egymásra néztek, az ifju az öröm, a leány az ijedtség hangján mondák ki egymás nevét.
«Anisia!» «Nestor!»
Az ifju hévvel ragadá meg a leányka kezét, «te itt édes, édes Anisiám! két év óta nem látott bujdosó csillagom!»
A leány reszketett, mint a délibáb s elfehéredve susogá:
– Te Kossuth katonája vagy?
– Nem Kossuthé lelkem. Az országé és a tiéd. S azzal átölelte a leányt és kebléhez szorítá és összecsókolta, mint szokta volt két év előtt.
A leány reszketett, mint a délibáb. Nem merte az ifjunak megmondani: Eredj, ne csókolj, én nem vagyok a te kedvesed többé. Eredj, ne csókolj, én nem vagyok amaz epedő, sóhajtozó leányka többé. Eredj, ne csókolj, én a te halálod vagyok.
Titkon átkozta magában egykori szerelmét, majd az esküt, melyet a mult éjen adott, és a vak esetet, mely szerelmét és boszúját egy házba hozta össze.
Futott volna örömest, menekült volna rémülete elől, de a szerelmes ifju nem bocsátá, s a mult üdv emléke jogot adott neki az új örömökre.
Mondta volna neki örömest, hogy fusson onnan, de esküje megnémítá.
Ha szól, rokonait, ha hallgat, első szerelmesét öli meg.
Átkozott vérbe fogja mártani kezét, akármit tegyen.
És eszébe jutott a dühödt davoria, melynek minden refrainje «vér», és reszketett és gyötrötte kétségbeejtő láz, s míg kedvese özönlő csókjai boríták el arczát és kebleit, belül a szív úgy fájt, úgy reszketett!
Az ifju ölébe vonta őt szerelmesen, nyaka körül fűzé ideges karjait… Künn a tambura hangjai zengtek végig az ablakok alatt, mindig enyészetesebben járva végig az utczákon házról-házra, s eszébe juttatva a szerb nőknek, hogy az irtás vérengző órája nem messze van.
* * *
Ne aludjatok!
Leszállt a hosszú téli éj csillagtalan egével; örök éj azoknak, kik most elalusznak. Már ki van vonva a fegyver, mely álmaikat a halállal összekösse.
A honvéd fegyvere mellett, a huszár lova mellett alszik, de orzó kezek földet tömnek a puskába s a lovakat lenyergelik.
Tán így nem veheti majd hasznát azoknak.
A szerelem boldog álmát aluszsza Nestor is kedvese keblén.
Karjai átölelve tartják a szép leányt, ki ébren van és nézi a balsorsát nem sejtve alvó arczát mereven.
Már kétszer zengett végig az utczákon a baljel-intő guszlicza hangja, legsiralmasabban döngve a leány ablaka alatt. Kétszer iparkodott az kifejleni az ifju karjaiból, mindannyiszor felébreszté mozdulata által az őt ölelve tartót, s az még szorosabban fűzé őt keblére.
A tambura harmadszor is végig pengett az ablak előtt, minden hangja egy-egy kisértetként futotta át a leány szivét, szemrehányó szóval, hogy még nem fegyverzé le a házánál alvókat.
És az ifju hős nyugodtan hajtá le fejét a leány keblére, mintha azon kebelben még most is a gyönyör angyalai laknának egyedül, nem sejtve, hogy feje alatt, az akadozva dobogó szívben a gyűlölet vérrel táplált dæmonainak egész legiója van rejtve.
A leány néma iszonyattal nézte az alvó arczát.
Oly nyájas volt az, oly mosolygó, oly szelíd!
Ha egy vonása lett volna rajta a vad boszúvágynak, meg hagyta volna őt ölni, de ily mosolyogva, ily boldogan nem nézhette őt azon gondolattal, hogy az ő keblén fogják azt egy percz mulva legyilkolni.
Az ifju álmában egyes szavakat suttogott.
– Anisia, – szerelmem…
Ha egy hangot ejtett volna ki, mely a csatáról, vagy dicsőségről szól, melyből gyaníthatá, hogy most háborúval álmodik és faja vérében gázol, tán önmaga verte volna szívébe gyilkát; de az ifju nem szólt egyébről álmában csak szerelméről, csak kedveséről.
A magyar csak a csatában katona. Otthon szerény munkás polgár, iróasztalánál kedélyes költő, kedvesénél hőszívű szerelmes, borasztalnál vígkedvű czimbora, csak a csatamezőn hős, csak ott oroszlán; kedvese ölében nem jutnak eszébe csatái, de viszont a csatában sem jut eszébe kedvese.
Már közelgett a véráldozatra kitűzött óra, a harmadik guszliczaszó is elhangzott az utczák során, a leány kétségbeesve vonta ki ruhája alól rejtett tőrét s azon gondolkodott, hogy ne önszívébe verje-e azt?
Elárulja-e az embert, ki őt annyira szereti, vagy elárulja rokonait, kiket annyira szeret?
Azoknak bosszút esküdött, de ennek meg szerelmet.
Ha ezt megmenti, azok vesznek el; ha azok győznek, ennek kell meghalni.
Hirtelen megkondult az éjféli harangszó.
Ne aludjatok!
Egy percz alatt iszonyú lárma támad, vad ordítással rohan a dühödt vérszomjú nép a mélyen alvó házakra.
Az ajtók nyitva.
– Fuss! mentsd magadat! sikolt fel a leány kedvesét felrázva álmából, s félőrülten térdre esik, kiejtve az ifju fegyverét kezéből, melyet még az előbbi perczben el akart rejteni.
Felugrik az, kardja az első, melyet kezébe vesz, a másik a vörös sipkája.
Csókról álmodott s kardzörgésre ébredt.
– Fuss innen! kiált a leány, a földről fölemelkedve, hosszú felbomlott haja a földet sepri, fehér ruhája rosszul rejti termete kecseit. El vagy árulva, fuss innen!
Jókor.
Az ajtó betöretik. Vörös fáklyafénynél dühödt arczok jelennek meg, kardok, handzsárok villogása látszik.
– Ne bántsátok őt, sikolt a leány, őrült erőszakkal rohanva a támadók fegyverei közé, s a legdühösebbet köztük, testvérét Prokópot, átöleli könyörögve.
– Veszsz el, hitvány esküszegő! kiált az s a leányt eltaszítja magától, hogy az tántorogva rogyik le az ifju előtt. Veszsz el! minden szerb nő megtette kötelességét, csak te árultál el bennünket, ki megesküvél.
– Nem hagyom őt meggyilkolni, sikolt a leány, testével fedve az ifjut, őrült voltam, midőn fogadást tettem előttetek, és őrült vagyok most, midőn ellentállok tinektek. Nem fogjátok őt megölni, mert én őt szeretem.
– Nyomorult! Te akarod őt szeretni, miután lábakapczája voltál az utolsó szerbnek. Takard el arczodat és menj az útból!
– Csak holttestemen át fogtok hozzájutni, monda a leány, s a mint ott térdepelt, védve nyujtá ki két karját a támadó tömeg ellen.
Az ifju egy perczre kábultan állott meg érzelmei rohamában. A leány, kit ő annyira szerete, aljas eszköze halálos ellenségeinek! A világ elborult előtte e gondolatra.
– Jertek hát, kiálta elförmedve, nem áll utatokban semmi! s kardját markolatig döfte a leány keblébe, s azután megforgatta azt feje fölött, hogy a vércseppek a szerbek arczára hullottak róla. Vércseppek akkor, percz mulva nehéz, égető sebek. Az ifju boszúja oroszláni dühével ronta ellenei közé s már kettő feküdt halva lábainál és még ő sebet sem kapott.
E perczben hangos éljenkiáltás hangzék odakünn. A csatázók közé új viaskodók jöttek, az öt közlegény, kik pőrére vetkezve, de fejükön vörös sipkájokkal jöttek hadnagyukat megmenteni. Iszonyú csapásokat osztva a puska agyával, utat törtek a szerbeken keresztül hadnagyukig, ott azt közrevették, szuronyt szegeztek s egy percz mulva nem volt szerb a szobában.
Az utczákon ekkor már verték a nagy lármadobot.
A zajra felriadt legénység felkapta fegyverét s pőrén, mint aludt, rohant ki az utczára.
A huszárok nyergeletlen lovaikra ugráltak fel. A csoportozók rögtön csataoszlopot formálva rohantak végig az utczákon szuronyszegezve s minden lépten szaporodva új csoportozókkal.
Egy lövés sem esett részükről, csak a szurony dolgozott.
Mint ellenállhatlan vihar rohant végig a legzajosabb utczán a pirossipkás sereg, előtte elfogyott az ellen, mögötte megszünt a csata, élén a szőke ifju hadnagy, vérengző szavakkal biztatva nálánál nem kevésbbé bátor harcztársait.
A ráczok torlaszait elfoglalták, az ellenállókat leöldösék, templomukba üszköt vetettek.
A rémes éjszakában égő város vérpiros fényénél iszonyúan folyt tovább a csata.
A ráczok erejöket terv szerint szétszórva, eleinte urai voltak a csatatérnek, később azonban a magyarok, csapatjaikat összeszedve, rettentően fizették vissza a kölcsönt.
Reggelre a városon kívüli mezőn mind együtt voltak a magyar seregek, rendben sorakozva.
Együtt voltak a ráczok is a városon belül, halva, szétszórva utczákon, udvarokban.
A város szörnyű füsttel égett a megholtak felett.
Kardjára támaszkodva szomorúan nézett Nestor a vöröslő lángba. Kérdezhették, nem felelt semmi kérdésre.
Az ezredes egy ingben-gatyában jött szemlét tartani az áruló csata után serege felett, csak a mint ágyából lovára vetette magát.
A sereg maga is pőre volt nagyrészint, s valamennyi akkor vette észre, hogy fegyvere földdel van befojtva. Csatában a magyar nem igen használja a lövöldözést.
Mikor az ezredes a 9-ik zászlóalj, a pirossipkások zászlóalja elé ért, minden hosszú dikczió helyett levette az előtt süvegét, a mit később a diplomaták nem rösteltek tőle eltanulni.
A mint meglátta a hadnagyot, vitéz csatája után búsan és leverve, szívesen kérdé tőle, «tán sebet kaptál jó fiu, hogy oly halovány vagy?»
– Azt, felelé az, s kezét szivére szorítá.
– Hozd ide sebedet, bekötöm, hadd gyógyuljon meg, szólt az ezredes s feltűzé az ifju szíve fölé a vitézség érdemjelét, piros szalagon az ezüst koszorút.
A szerelem sebére mi adhatna más írt, mint a dicsőség!
Gyógyította is az az ifju sebét, lassan-lassan hegeszteni kezdé; de csak mégis legjobban meggyógyítá azt a halál.
Szőnynél elesett.
Egy szó, egy sóhajtás nem jött ki ajkáról, de annál több vér jött ki négy sebéből. A dicső harczmezőn lehellte ki lelkét, egy sóhaja nélkül a bősz fájdalomnak.
Szégyen lett volna egy vörössipkásnak nyögni, mikor meghal.
(FRESKO.)
Némely embert a szerencse a tenyerén hord, míg a másik számára csak azért tart tenyeret, hogy megpofozza vele.
Egy esetet tudunk, mely mind a két speciesére a sors szeszélyének élő példát fog előnkbe mutatni.
Elmondjuk, a mint hallottuk, egy szót sem téve hozzá.
… Úgy körülbelül 1848 deczember derekán már meglehetősen kívánta minden ember a háborút s különösen itt Pesten nagyon divaton kívüli tárgy volt a békesség.
A nagy pipában szörnyen lármáztak a vendégek a kancsó sör mellett. Jártak a hadizenetek, készült az európai háború.
Csupán egy asztalnál ült két férfiu hallgatva, kikre nagyon ráillett az, a mit a német mond:
«Der eine schweigt, der andere hört zu.»
Mert az egyik csakugyan a legnagyobb figyelemmel látszott azon gondolkozni, hogy miért hallgat a másik? s e közben vizsgáló szemeit le nem vette róla.
E figyelmetes férfi senki sem volt egyéb, mint az emberséges János mester, kiről ha megmondjuk, hogy már Metternich idejében is drabantkáplár és viczeporkoláb volt nemes Pest városánál, s mindamellett Metternich megbukásával hivatalából ki nem esett, mint ez a megbukott ministeriumok adhærentiáival rendesen meg szokott történni, – mindjárt előre gyaníthatóvá teszszük, miként az, kit a szerencse választottainak prototypusául kiszemeltünk, bizonyára ő lesz.
Valamint ha megmondjuk, hogy azon férfi, kire ő oly gyanús szemeket veteget, egy tegnap érkezett bécsi szegkovácslegény, abból is előre sejtheti mindenki, hogy ezt a szerencsének nagyon kell üldözni, nemcsak azért, hogy János mester gyanús szemeket veteget rá, de legkivált azért, hogy Magyarországba jött szegkovács létére, a hol azt a furfangos művészetet minden falu végén en gros űzik az oláhczigányok.
János mester ugyan nem olvasta Lavatert, hanem azért régi tapintatnál fogva rögtön lenézte az embere arczáról, hogy ennek bizonyosan valami contrarevolutionalis merényletben kell törni a fejét.
Közelebb rukkolt hozzá.
– Honnan jött az úr? kérdé furfangos ábrázattal az idegentől.
– Hjaj… Bécsből. Sóhajtá amaz, kancsója fenekére tekintve.
– Mi újság ottan?
– Hjaj… Semmi jó.
– Hogy hogy? Semmi jó? Hát mi bajuk van?
– Hjaj… Nagyon félnek a háborútól.
– Félnek? Ez szemtelenség! Hogy mernek félni?
– Hjaj… Uram, harmincz mérföldről én sem félek attól, de már egyszer a pinczéből hallgattam, mint ágyúztak az utczán s nem találtam benne semmi szépet.
János mester mindig több okot talált a gyanúra.
Egyet gondolt, leitatja az embert, még így tán valami veszélyes complottnak jöhet nyomára.
Mi kell egy szegkovács gyomrának, hogy részeg legyen?
A második kancsó sörre már hátravetette a fejét s alig birta mozgatni a nyelvét.
Most rajta! gondolá János mester, «éljen a szabadság!» kiálta felemelve poharát s várva, hogy a szegkovács koczczantsa össze a magáét vele.
Az nem soká váratott magára s a mennyire tántorgó nyelve engedé, utána kiáltá az éljent.
– No most már kend igyék valakiért, biztatá ravaszul kiszemelt áldozatát a viczeporkoláb.
– Tudja Isten, én csak magamért szoktam inni.
– Ne elménczkedjék kend! Hanem igyék azért, a kit a legnagyobb embernek tart a világon!
– Az egész világon? kérdé a szegkovács, elgondolva, hogy az egész világ ugyan derekasan nagy, de abból ő szép keveset ismer.
– Igen, az egész világon! Az egész kerek földön, bizonyítá János mester.
A szegkovács gondolkozott, az orrát vakarta, a fülét vakarta, az egész fejét megvakarta, s utoljára is az sült ki belőle, hogy «éljen Slimák mester!»
A viczeporkoláb elborzadt e nyilatkozaton. Világos volt előtte, hogy az a Slimák mester bizonyosan valami puskaporos összeesküvés fővezére. S ezzel, se tette, se vette, galléron fogá a jámbor szegkovácsot s brevi manu beeskortirozta a városházához.
Ott valami szobába bevezette s egy kövér veres úr előtt talpra állítá az ártatlant.
– Ez az ember gyanús, mondá ott annak a kövér vörös úrnak. Először is elég vakmerő félni a háborútól, másodszor elég szemtelen hét órától fogva fél tízig egy helyben ülni, a nélkül, hogy egy szót szólna s végtére elég istentelen nyilvánosságosan tust inni bizonyos Slimák mester egészségére, a ki szintén valami gyanús ember lehet.
– Ki az a Slimák mester? kérdé szigorúan az a kövér vörös úr.
– Senki sem az, uram, felelt a remegő szegkovács, csak az én volt gazdám, egy emberséges szegkovács, a kinél négy esztendeig szolgáltam, most is ott volnék nála, ha a felesége meg nem vert volna.
– Az nem lehet, felelé a kövér vörös úr. Olyan személyekért nem szokás nyilvánosságosan poharat emelni.
– De én nem tudom, hogy mi itt a szokás.
– Ha inni akart ön, miért nem ivott így: éljen az alkotmányos szabadság! éljen a felsődunai és az alsódunai hadsereg, éljen a sajtószabadság által garantirozott nyilvánosság? s több efféle.
– Hjaj uram, egy hónapig sem tudom én azt mind megtanulni.
– De háromig, úgy hiszem, hogy meg fogja tanulhatni. János mester, vegye oltalma alá ez embert.
Az emberséges János tehát fogta az elitélt deliquenst gallérjánál, uti supra, s vitte az illető hűs helyre, a holott is annak elegendő üres ideje lőn gondolkozni arról, hogy miért jutott oda.
* * *
A három hónap letelt, márczius közepe lévén.
Az emberséges János mester pontosan kiereszté a büntetését kiállott szegkovácsot, ki hogy bebizonyítsa, mennyire megjavultak érzelmei a fegyelem által és hogy János mester előtt is jobb véleménybe állítsa magát, ünnepélyes, még pedig igen nehezére eső ünnepélyes hangon ekképen fejezé ki magát:
– Éljen a szabadság, éljenek a magyar katonák!
János mester elszörnyedve esett a falnak e szavakra. A falnak elsőbb, de azután a szegkovács többször tisztelt gallérjának s mielőtt az magához jöhetett volna ijedtéből, már ismét a szűk szobában volt vele.
A kövér vörös úr helyett most egy sovány fekete úr volt ott, ki, a mint megérté a deliquens kihágását, szóhoz sem hagyta őt jönni, hanem leszidta tetőtől talpig s tudtára adta, hogy ha azt akarja, hogy ezentúl rosszabbul ne legyen dolga, jövő alkalommal azt kiáltsa: «éljen a császári hadsereg! éljen az engedményezett alkotmány! éljen az egy és erős Ausztria!»
Ezuttal háromhónapi börtönnel megmenekülhet a gonoszabb következményektől.
A szegkovács tehát, mielőtt hármat lépett volna börtöne ajtajától, ismét visszavitetett és ült újra tisztességes három hónapot.
* * *
A három hónap megint elmult. Vala ekkor junius nem tudom hányadika.
Az emberséges János mester kiereszté a maga rabját. A nyavalyás még a tömlöczajtóban elkezdé deklamálni a kiengesztelésül betanult igéket:
– Éljen herczeg Windischgrätz! Éljen a dicső Ausztria.
János mester csak azt nézte, hogy miféle fegyver nemével fogja el a megjavíthatatlan embert.
– Hát nem volt elég, hogy kétszer bezártak? még most sem tudod, hogy mit kell mondani? gyere csak odább!
S vitte harmadszor is a szűk szobába.
A fekete sovány úr helyett most ismét a kövér vörös úr vette őt kérdőre.
– Megátalkodott ember! förmedett az reá, megértve vétke nagyszerűségét. Tudod-e, hogy azért, a mit szádon kieresztél, ha most elég kegyelmes nem volnék saját felelősségemre újabb három hónapra bezáratni, hanem a vésztörvényszéknek átadnálak: négyfelé vágatnál!!!
Az ember kénytelen volt megörülni az újabb háromhónapi börtönnek, annyira megijedt.
– De hát mégis, mit kellett volna mondanom?
– Azt kellett volna mondanod, hogy «éljen a respublica, éljen a democratia, éljen a revolutio».
Az ember még egyszer elmondatta magának a vivátokat s igérte, hogy meg fogja tanulni s hagyta magát egész resignatióval újra betétetni a sötétség országába.
* * *
A bekövetkezett három hónap alatt sok minden megváltozott, csak János mester sorsa nem; őt hivatalából semmi balsors ki nem birta ütni, mint annyi számtalan mást, ő most is viczeporkoláb volt, mint hajdan. A szerencse őt tenyerén hordozá.
Szeptember volt az idő.
A szegkovács ideje letelt. János mester előszólítá őt a börtönből.
Már messziről látszott a fogoly arczán, hogy most valami nagyon okosat akar mondani, megfogta János mester kezét s elérzékenyültében könyeket sírva, így kezdé hozzá mondását:
– Mondja meg János mester annak az úrnak odabenn, hogy csókolom a kezeit alázatossággal s kívánom neki tiszta szivemből, hogy «éljen a ribillio!»
Mint a veszett farkas a bárányt, úgy kapta át derékon e szóra János mester a szegkovácsot s nagy ideig tartott, míg annyira magához tudott jőni, hogy mikor a szűk szobába letette, szavakba birja önteni indulatjának mivoltát.
A szobában a veres kövér úr helyett ismét a sovány fekete úr volt.
János mester elmondá a vádat s igen nagy volt a megbotránkozása, mikor a sovány fekete úr a helyett, hogy mint rendén lett volna, kerékbe töresse a vakmerőt, csupán újabb három hónapra parancsolá azt vissza börtönébe.
* * *
November harmadikán az apróbb politikai vétségekért elitéltek szabadon bocsáttattak, köztük a szegkovács is.