Mikor János mester kinyitotta neki az ajtót, az ember zsebkendőjével bekötötte a száját úgy defilirozott előtte s csak pantomimikájával adta tudtára az emberséges viczeporkolábnak, hogy ezentúl a deviseket magának fogja tartani.
No de vigasztalására szolgáljon az, hogy nem ő az egyedüli a világon, ki rossz időben kiáltotta el magát.
Egyetlen fia volt a szegény asszonynak, jó, szerető fiu. És a fiu elment a messze világba. Vitt magával puszta szegénységet, a költészet lelkét és anyai áldást.
Hányódott azután sokat a világban. Soh’ sem volt szerencsés. Szegődött társa lett a balsors. Emberek üldözése és önlelke rémei. Szörnyű nyomorban élt.
De a szegény asszony nyomorult sorsában sem szünt meg jó fiát szeretni. Reggel, este imádkozva költ fel és feküdt le egyetlen fiáért.
S jött az idő, midőn a költészet világteremtő lelke kiragadá az ismeretlen ifjut a köznap homályából s ülteté jobbjára és adott fejére koszorút, melynek bűbájos fénye sugárt vetett az egész hazára, – de égeté, de sorvasztá önnön viselőjét.
Beszéltek az ifjuról, és a ki beszélt róla, magasztalá.
Első volt az elsők között.
De a szegény ifju dicsősége nimbusa között sem szünt meg szeretni édes jó szülőjét. Mindenik falatját megosztotta vele, még dicsőségét is, – annak ragyogványát engedve anyjának, átkait magának tartogatva.
És az ifju nem volt boldog. Futotta, kerülte az örvendezőket. Míg sorsa kívül oly fényes volt, lelke oly sötét maradt belől.
Neki nem voltak barátai, neki nem volt szeretője. Ő nem ismerte a kéjt, nem a reményeket. Midőn műveit láttuk, mindenik egy lelkéből szakasztott lélek volt és mindeniken valami sötét, bánatos eszme vonult keresztül, mely ismeretlen, határozatlan búsongást olta be a szemlélő szívébe.
Az ifju a halálba volt szerelmes…
Igen, – midőn arról beszélt, hogy meg fog halni, nem könyezett, nem mondá azt szomorú hangon, arcza szokatlan lángtól gyulladt ki akkor, szemei tündököltek és különben szótlan ajkai beszédessé váltak, mint a hattyúnak végperczeiben.
Oh sötét, de örökké nagy a halál poézisa.
Minden megérti e költészetet, a mi születik és meghal. A virág elsárgul, mikor halálát, az őszt megérezi. – A pusztai vad, ha e sáppadt szellemet érzi közelgeni, megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napsugár, sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú búcsúdalt mond a csendes tó vizének, midőn annak színén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az ég akkor öltözik biborba, rózsákba, mikor a nap meghal.
Ez a költészet a halálban.
Mikor egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják, – s míg otthon a ház, melyben lakott, üres marad és szomorú, künn sírja tele nő szagos virágokkal…
Mikor ábrándos árva gyermek a sírkertbe téved, apja, anyja sírját sorra látogatja s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja s míg kezei az «élőké-halóké» szirmait tépkedik, mint fehér lepke virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza.
Mikor özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban bánatos halottja képével beszélget, – s midőn az elfeledett költő sírján összenő a vad fű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt, esténkint oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – ez a költészet a halálban.
Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt suhogó hideg éji szélben, behunyt szempillákban, sáppadt holdfényben mutatja magát a legmagasb költészet, – a halál költészete.
Csoda-e hát, ha a költő lelke a halált megszereti?
Ki megszokta a költészetet keresni napfényben és éj sötétében, ember örömében és ember fájdalmában, ki oly gyötrelmeket tanult érezni, minőket más nem ismer.
Az ábrándok országa rejtett tündérvilág.
Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni élő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha.
Örök vágyat fog érezni el nem érhetők után; méla kínt, melynek okát maga sem ismeri; szomjat, mely a kielégítés által nő; gyönyört, melytől az élet elfogy.
Szerelmi epedés ideálképek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel s csalódások a földön levőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek beszédét meg tudja érteni, oly ritkán talál emberi kebelre, mely őt megértse, s ki lelke röptében lehozza az égből a csillagsugárt, oly gyakran eltéved a föld járt útain.
De a fényes kisértet nem hagyja el őt.
Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik s fülébe súgja: «rút az élet, szép a halál», a halál után nincsen szenvedés; ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei vérzik, vele van; ha küzd az emberprózaiság coloss tömegével s lerogyik annak terhe alatt, vele van, s mindannyiszor csábítva mondja: «a halál szép, a halál az Isten angyala».
Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni.
Világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni. Cseppenkint szívja ki vérét, cseppenkint tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a költészet dæmona.
Miként hajdan a mesék rossz szelleme az élet bűnös örömei által kötelezé le vérrel irt szerződésben a lelket az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont, élethosszú szenvedések által.
Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott s azután örökké álmodni szeretne…
Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.
Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét, érzéketlenül a mindennapi ember örömei, elvei, reményei iránt, – a mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az üldözöttnek?
Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai és szolgái, lekötelezettei, űzérek, élvezők – s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek ott össze.
Félreérti, félreismeri mindenki.
Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy megmondja neki:
«Az élet semmi, a halál minden.»
És megmutatja neki a földet és eget. A földet sötét felhőivel, önző embereivel, bűneivel, átkaival, hideg téli arczulatával. És az eget kék boltozatával, arany napjával, ezüst holdjával s gyémántcsillagjaival. A földi népet, kik közt csak üldözőire, bántó, szívtelen sáreredetét érző prózai lényekre ismer és azután az ég lakóit, a vidám, tiszta, gyönyörű szellemeket, kik őt már álmaiban is annyit látogatták s kik várnak reá, kik epednek érte, kik lelkét magukhoz hasonlóvá teszik.
… A lélek elszédül, nem érzi többé magát, repülni akar…
S ekkor a csillag lehull…
És ez a halál a költészetben.
Az ifju meghalt, nem várta be halálát, maga hítta el azt, erőszakos kézzel nyitá meg az ismeretlen hon ajtaját.
A költészet volt élete, a költészet volt halála is.
A csillag lehullott.
Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le az égről.
A költőt eltemették, elfeledték.
Csak egy lény maradt még, ki rá emlékezett, – napról-napra, éjről-éjre róla gondolkozott, ki szomorú életét, szomorú halálát nem birta feledni, – szegény édes anyja.
Napi munkájával kereste kenyerét és mindennap félretevé falatjának felét, keresményének lassan gyűlő filléreit, hogy abból egykor fiának, kedves gyermekének márványemléket készíttessen.
Mert a haza emléktelenül hagyta legkedvesebb fiának sírját. Ott hagyák őt feküdni jeltelen domb alatt, – szép lelkének nagyszerű műveit jártak látogatni holta után is, sírját látogatni nem járt senki.
De a mit élvei közt feledékeny nép elmulasztott, gondoskodott róla a szerető anya, s örömmel látta takargatott pénzét, mit fáradság gyűjtött, nélkülözés szaporított, naponkint növekedni.
Milyen szép siremléket fog fiának emelni majdan!…
* * *
Jött azonban a küzdelmes év.
Egy mindenkinél szegényebb anya, a haza, járt házról-házra halálos napjaiban alamizsnát kérni. A gazdagok, a nagy urak becsukták előtte palotáik kapuit és szíveiket és füleiket.
De a szegény oda adta érte kenyerét, azután oda adta érte vérét. Bár ne adta volna hiába!
Jött a felszólítás, hogy a ki magyar, hozza el áldozatait a hon oltárára, bejárta a segélyt kérő szózat a hont déltől északig és jött az oltárhoz boldog boldogtalan. És a sok kevésből hetek, havak alatt milliók lettek; mit a gazdagság coloss ereje elmulaszta, a szegénység hangyatömege összehordta.
De annyi áldozat közt, mi az oltárra gyűlt, egy sem volt szentebb, magasztosabb, mint egy szegény asszony fillérekből gyűjtött forintjai, miket szerencsétlenül elhunyt egyetlen fiának, egy nagyhírű költőnek elhagyott sírjához emlékkőre szerzett.
Midőn a nagy segélykiáltás hallaték, egy perczig sem tétovázott a szegény asszony. Ha fia élt volna, azt ajándékozandá a hazának, most odatevé az oltárra – sírkövének díját.
Bizony, bizony mondom nektek, ez lehetett azon özvegy asszony, kiről Krisztus azt mondá a templomajtóban: többet adott, mint mások, mert mindenét odaadta.
Fia síremlékének díját!…
És a költő sírját letapodták az idők azóta, nem találni rá többé, benőtte a vad fű, sírfáját kitörték, elhányták, s ha a kelő tavasz virágokat teremt fájdalmas porából, a gyermek, ki azokat koszorúnak letépi, nem fogja tudni, hogy az fáj annak, ki ott alant elfeledve nyugszik.
Úgy van… Kit még három év előtt ünnepelve emlegetett a hon, kit magasztalással halmozott mindenki, kit fájdalmas részvéttel ölelt, ki közelről ismeré, s ki mindezt megérdemelte, annak sírját most nem tudni hová lett… Le van tapodva, benőtte a vad fű, nyoma sincsen…
De a szegény asszony áldozatán sem volt áldás.
Hová lett az oltár, melyre utolsó fillérét letevé?
Le van tapodva, el van feledve, benőtte a vad fű, mint egyetlen, boldogtalan fiának elhagyatott sírját…
Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél fölkapta hamvait, szétszórta egyik országszéltől a másikig, a por-atomok repültek ide-oda, sok kihullott a külső országokba, jutott belőlök a tengeren túlra is, úgy szétszórták őket a viharok.
Ez elesett óriás hamvának egy atomja voltam én is.
Multra emlékező, jelent érző, jövőt látó, tehetetlen porszem.
Hajtott a vihar engem is az ország egyik szélétől a másikig, sokszor kimehettem volna, – mindig visszatértem a határról, nem birtam elhagyni ezt a földet.
Eszembe jutott a délibábos róna, láttam az éji pásztortüzet, hallottam a távol furulyaszót, a sötétzöld dombon ült a méla juhász, ki tudja, hogy kik és hányan vannak oda eltemetve?
Eszembe jutott a rengeteges hegyláncz, a kis fehér falvak kilátszanak belőle, az esti harangszó széthangzik a völgyben. Ki tudja, hányan és miért imádkoznak könyező szemekkel az esti harangszóra?
Eszembe jutott a fényes, zajos város. Miért, hogy ablakai most mind zárva vannak? Sokan, kik boldogan, úri kényelemben laktak egykor itten, ki tudja: hol, merre? végtelen útakon, erdőben, avarban, futva bujdosnak most, kerülve a napfényt és az emberarczot.
Eszembe jutott a düledező csárda, népes falu végén, ott ver egy rongyos őszült czigány szomorú nótát zokogó czimbalmán, az ott iddogáló lehúzza mélyen szemére karimás kalapját: «ne verd azt a nótát!» kiált a czigányra. Ki tudja, mi volt oly szomorú abban a nótában?
Eszembe jutott az ősi apai ház, láttam messziről a zöld ablakredőnyöket, a háztetőn a fülfű rózsái sárgultak, a kapun belül ugatott a vén házi eb, a csendes utczán egy fáradt ember megy végig, távol az éji őr kiáltása hallik, a fáradt ember benéz az ablakon, a csöndes szobában egy nő ül egyedül s a bibliából olvas, a fáradt ember ismét tova megy. Ez a fáradt ember úgy hasonlít hozzám.
Eszembe jutott a gyászos, búsongó nő. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül, fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze, messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag, avar pusztaságon, csalitos erdőkön, idegen városokban, millió idegen emberi arcz közül keresve az egyet, a kit meg nem talál; hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, fölrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csöndesen lobog.
És a kisértő emlékek nem hagytak tova mennem. Valami veszni kényszerítő vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott fölkeresni a délibábos rónát és a rajta fölhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlő falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messziről megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott végig lopózni a hallgatag utczákon, mint ki gyujtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos, búsongó nőt, a mint éji lámpája mellett álmatlanul álmadozik, jó éjszakát mondani neki,… s azután fölkeresni a legelső börtönőrt, tegyen velem, a mit akar…
És útnak indultam az ismeretlen föld és az ismeretlen jövendő felé…
Hogy össze volt zúzva az egész világ!
Felbomolva minden társadalmi kötelék, családviszonyok, hit, vallás, törvények, tulajdon, – minden, – minden felforgatva, összedúlva.
Láttam a leégett városokat, miknek lakosai egymástól féltükben nem mernek haza térni, láttam a fekete ruhás nőket, egyiknek férje a csatában veszett, másiké fogva, harmadiké nem tudni hova lett; menyasszonyt, ki özvegy lett, mielőtt nő lehetett volna; nőt, ki csatatérről csatatérre járt, keresve az eltemettek közt híreveszett férjét és bujdosó férjet, kit nője elhagyott, elfeledett s máshoz adta magát.
A bujdosó honvéd, ki bénán jött el a csatából, az üldözött polgár, ki nevét eltagadta, a megfogyott család, a koldussá lett nép, a látogatatlan templom, az álhírterjesztő charlatan, a sírok az útfélen – mindezeket s a hozzájok kötött borongós emlékű eseményeket elmondjam-e, leirjam-e?
Titkos fájdalmakban sorvadoz ez a nép; ha elmondom betegsége egyes kórjeleit, tán lesz orvos, ki azokat meggyógyítsa, vagy tán mindaz, mit le fogok irni, nem egy beteg kórjelei többé, csak egy bonczkés alá jutott halott anatomiája?
Már a harmadik puszta falvat értem útamban.
Útitársam egy éltes képviselő volt és egy fiatal huszártiszt, szép, ifju barna nejével.
Hallgatag vándoroltunk keresztül a szomorú helységeken.
Az utczákon nem vezetett kocsinyom keresztül, a leégett házak udvarai be voltak nőve paréjjal, a beszakadozott romokon keresztül-kasul lehetett látni, egy házból sovány csikasz kutya nézett ki az ablakon, oly vadul, oly egyedül.
A falvak már hónapok óta le vannak égve, még egy ház sincs belőlük fölépítve.
Nem akarnak tán lakosaik visszatérni?
Egy ember, ki meg tudott menekülni, bátorságot vőn magának visszatérni nagy időre. Sok keresés után ráakadt házára. Egy ágyúgolyó keresztülütötte valamennyi falát. Pitvara előtt halott ember feküdt, szobája falán mintha véres kéz öt ujja hagyott volna nyomot, szélylyel az egész faluban egy élő teremtést nem talált, csak itt-ott repültek föl néha kerítések mellől nagy görbeorrú madarak, nehéz, lomha röpttel, a mint tova ment, ismét visszacsapva, a honnan fölverettek. Az ember ásót vett kezébe, házról-házra járt, a holtakat, a hol találta, ott eltemette, harmadnapra belefáradt a munkába, ott hagyta házát, telkét, s elment világgá, soha sem tért vissza többet.
Egy másik még csaknem épen találva házát, beleköltözött. Első éjjel azt álmodta, hogy valaki a mestergerendára fel van akasztva szobájában. Az iszonytól kitörte a hideg, három nap lelte a forró láz, harmadnapra meghalt bele. Senkinek sem jut eszébe azóta visszatelepülni.
A házfalakon mindenféle gaz nő, az is olyan sárga, mintha bánná, hogy ott kelt ki; köröskörül a szántóföldeket fölverte a bojtorján, soha nem látott, ismeretlen gyomok nőttek rengeteggé rajta, ha néha a meleg szellő belekap ősz fejeikbe, a pelyhes mag fellegként repül szanaszélylyel a légben.
Útitársnőnk, a huszártiszt neje, a rekkenő melegtől tikkadtan, egy ital vizet kért egy forró délután; valahol egy kútra akadtunk. Nem volt sem kámvája, sem vedre, sem ostora, ügygyel-bajjal merítettünk belőle vizet egy bőr kalaptokkal, s mikor kimerítettük, borzadva önténk ki a földre. Veres volt, mint a vér!
Köröskörül kiszáradt minden tó, egy ital víz, egy árnyékos fa, egy szemközt jövő utas – sehol. Ha valaki lefeküdt valami domboldalba aludni, láthatta maga fölött rögtön megjelenni a magasban a kóválygó röptű vad madarakat, a mint szüntelen közelebb-közelebb jöttek hozzá, kóválygó, kerülgető röpttel, s bántó, ijesztő kiáltással, – a hullakeselyűk…
Útitársam, a huszártiszt, egy levert kedélyű, szomorú harmincz éves férfi volt. Neje szép fiatal asszony, kinek Pesten gazdag apja lakik, kinél élhetett volna kényelemben, nyugalomban. Szerelemből követte férjét; az egész úton egy panaszhangot nem ejtett, tűrte az éhséget, a szomjat, a déli nap hevét, még félelmet sem mutatott, mikor az alkonyati gőzkör, mint egy emelkedő árnyöv, kezdte elfoglalni a láthatárt s mi egyedül esteledtünk el valahol az emberhangtalan fenyéren. Még ő bátorított, vigasztalt, földerített minket is, olyan jókedvűnek látszék.
Ezerféle tervet csinált, hogy férje gondjait elűzze.
– Elmegyünk valami félreeső helyre, lesz belőlünk parasztember, te szántasz, vetsz, hajtod az ökröt, én a teheneket fejem… Valamennyien nevettünk.
– Ha elfognak, addig járok biráidra, míg megunják és kibocsátanak. S ha nem nyitják meg börtönöd, magamat is oda csukatom hozzád, s ottan élünk, ott halunk meg.
Sírva fakadtunk mindnyájan.
A fiatal nő egy karpereczet viselt kezén; a nagy opál broche alatt, ha egy titkos rugót megnyomtak, egy szép fiatal férfi arczképe látszott meg, emailban festve, nyalka huszár-ruhában. Rá lehetett benne ismerni férjére. Sokszor megnézte s mindenkinek megmutatta, hozzá téve: «akkor nem volt ily szomorú».
A mint egy falu alatt az út kétfelé vált, a huszártiszt elbúcsúzott tőlünk, szánta nejét oly sivatag úton hordani s elvált tőlünk a falu végén, a hova mi nem tértünk be; ott egy oláh kalauzt fogadott, a ki jártabb útakon vezesse.
A mint eltünt szemeim elől, úgy szántam őket magamban, őt és vidám feleségét, magam sem tudtam, hogy miért?
Hisz ő biztosabb útra tért, én maradtam a kietlenben. Őt szerető nő kisérte, engem hallgatag útitárs, ki egész úton szót sem szólt s mégis úgy fájt, hogy elvált tőlem, mintha a merre én járok, ott nem volna semmi veszély, mintha a pártfogó fátum, kiben vakbúzgóan hiszek, még azokat is megvédné óvó kezeivel, a kik hozzám közel vannak.
Több hónap mulva egyszer egy hirlap akadt kezembe. Az első volt, a mit régóta láttam. Elolvastam végtől végig, még a hirdetményeket is, leghátul bitang jószágok leirását köröztették, miket rablóktól vettek el, kik utasokat gyilkoltak meg értök. Finom női öltözetek, bevérezve, meghasogatva, zsinóros egyenruhák, hímzett finom fehérneműk, s a sok mindenféle között egy becses nehéz karperecz, melynek nagy opál köve alatt, ha egy rugót megnyomtak, szép fiatal férfi arczát lehete látni, huszár-egyenruhában, email festésben…
A lap kihullott kezemből.
Szegény asszony, szegény férfi! Miért nem követtek engem?
Később megtudtam, hogy nem messze az erdőben a kalauz elárulta őket, a férjet lelőtték, ekkor a velök volt inas elszaladt az erdőbe, egy kardot hajítottak utána, azt felkapta s tova futott, nem messze bujdosó honvédekre akadt, azokkal neki indult a rablókat fölkeresni, urát, úrnőjét megtalálta holtan egy árokban, később a ráhajított kardról nyomára jöttek a rablóknak. Mindent kivallottak.
Miért kellett tőlem elmaradniok?
Hajj előre! Hajj előre! Hangzék végig a poros országúton.
Egy falka sertést hajtottak fölfelé.
Három hajtsár küzködött velök. Zsíros, szurtos mind a három, nagy tüszők voltak derekukra kötve, réz csatokkal s szironynyal kiczifrázva.
A nehéz, feketeszőrű állatok mogorva unalommal döczögtek lassan előre, néha megálltak marakodni, neveletlen ordítással vonva magukra a figyelmet. A hol valami tócsára akadtak az útban, annak ott neki feküdtek, alig győzék a hajtsárok onnan ismét tovább terelni. Egy vagy kettő olykor kifutott, nekivadultan a csordából, a bojtár félóráig elkergette, míg vissza birta hajtani.
A főhajtsár magas, napsütötte férfi volt. Zsíros haja lelógott szemébe, nyakába piszkos szűr volt akasztva, a rekkenő melegben félvállára vetve, lábain szíjas bocskort viselt, kezében nagy ólmos bot volt s nyakába czinnel öntött nyelű karikás szíjostor.
Egyik bojtára alacsony, vén ember, apróra nyirt fehér haját lekonyult zsíros kalap födé, éles szemei villogtak alóla, görcsös botját kanászosan húzta maga után.
A másik bojtár fiatal legény volt, sántítva ügetett a buffogó csorda mellett, lába meg volt sértve, botjával duzmadtan hajigált a rendet nem ismerő csapat elmaradozói után.
A röfögő csorda mellett kurjongatva haladt a három hajtsár. A főhajtsár menés közben egy féligsült kukoriczacsövet rágott, az ősz bojtár melancholice kongatott hosszú ostorával, a fiatalabb biczegve, sziszegve sántikált előre fájós lábával, kerülgetve az út göröngyösebb részét.
És nekem úgy tetszett, mikor elmentem mellettük, mintha mind a három arcz régi jó időkből ismerősöm volna.
Az a magas férfi a szíjas bocskorban úgy hasonlított valakihez, ki az országgyűlési körök első arszlánja volt, a delnők ideálja, a salonok szemfénye, kinek öltözete mindig a legújabb divat, a legjobb ízlés szerint készült, kinek egész Pesten csak egy helyütt tudtak szájízére főzni.
Az a fehérhajú bojtár arcza úgy emlékeztetett egy merész, komoly férfira, kinek arczképét a patrioták szobáiban látni, ki a karzati tapsokat annyiszor hallotta szavaira felzendülni, – bátor, vakmerő ember, ki semmi hatalom előtt meg nem hajolt, jött légyen az felülről vagy alulról.
S az a sziszegve sántikáló ifju, mintha hasonmása volna egy igen boldog embernek, ki most éve házasodott meg, azóta mindig mézes heteit éli, szép fiatal felesége csaknem tenyerén hordá, nem rég kis fia született, apjának egészen hasonmása…
… A tikkasztó nyári hőség alatt, porfelleg közt, izzadozva hajtogatja a három hajtsár a lomha piszkos állatokat, ruháik tele vannak ragadva a koldusdinnye-dióval, arczukon csorog alá az izzadság… Hajj előre! Hajj előre!
Napok mulva, hetek mulva, fáradságos küzködéssel egy városhoz ér a három hajtsár.
Szemközt egy utas jő rájok, a ki azon városban lakik. Megállítják, megszólítják.
Az első azt kérdi tőle: nem ismer-e ott egy házat, melyben egy szép asszony lakik, a legszebbik a városban, mit tud róla?
– Ismerem jól, szólt az utas, oh e házban vígan vannak, soha sincs az vendég nélkül, szól benne a zene egész éjjel, a szép asszonyt ne féltsétek; ő magát jól mulatja.
Most az ősz ember szól hozzá; egy asszonyt említ előtte.
– E másik nőt ismerted-e? nem igen szerette férjét, de volt oka rá, hogy becsülje; hideg, szenvedélytelen nő, mit beszél róla a világ?
– Nem ismerted jól azon nőt, válaszol a kérdezett, sem te, sem a világ. Sokat búsult férje után, bánatában eszét vesztette miatta, elvitték az őrültek házába.
Végre az ifju tudakozódik.
– Fiatal nő lakott kisded gyermekével egy kis szerény lakban. Szép piros volt a nő és gyermek. Mit csinálnak?
– Nem laknak többé a kis házban. Még kisebbe mentek lakni. Ott feküsznek kint a temetőben, egy sírban, egy koporsóban…
… A három hajtsár összenéz. A köny végig gördül napbarnította arczukon. Zokogva kérdik egymástól: «bujdossunk-e még tovább is?»
Útitársaimmal együtt csikósoknak voltunk maskirozva. Kerek, karimás kalap, borjuszájú üng, bő gatya, korczán lelógó czifra dohányzacskó- s kohával volt viseletünk.
Porlepte, napégette arczainkkal, olvasva is beillettünk volna bárhova betyárnak.
Aradon biztatták a képviselőt megrezzent kollégái, hogy nagyobb ismeretlenség kedvéért vágja le bajuszát.
A jó ember nagyon meg volt ijedve, kezébe vette a borotvát, neki ült egy tükörnek, megcsavarintotta a bajuszát először jobbra, azután balra… egy könycsepp esett ki szeméből… azután visszatette megint a borotvát: «mégis csak inkább a nyakamat!» mondá s a bajusz ott maradt.
Három jó parasztló volt szekerünkbe fogva, mindketten a kocsis ülésben ültünk, a lőcsön lógott a csutora, meg a posztószél-tarisznya. Szalonna volt benne s ötödnapos kenyér.
A bihari erdők egyik mellékútján egy délelőtt egy csodálatos kis emberkére akadtunk. Nyilván bujdosó volt ő is. Nagy, magastetejű kalapot viselt, a képe orrától a füléig meg volt borotválva, miáltal kicsiny arczához aránylag képtelen nagy álla s még szélesebb szája a legcsodásabb módon lőn prostitulálva, a nem ő reá szabott frakk ujjai, mindamellett, hogy fel voltak hajtva, a körme hegyéig értek, míg a hosszú fecskefark szépen verte a bokáit. Szürke pantalója zsebéből nagy ostentiátióval fityegett ki egy irtóztató nagy kétfülű szabó-olló fogantyúja.
– Ez az ember kell minekünk, mondék társamhoz fordulva, ha ezt felveszszük szekerünkre, azt hiheti, a ki meglát, hogy ő fogadott bennünket fuvarba.
– Nem vennének fel földi? kiálta ránk messziről az ember.
– Szívesen, ha akarja.
– De hát hová mennek kigyelmetek?
– Megyünk mi mindenhova, felelém s mentül jobban néztem, annál ismerősebbnek kezdettek előttem látszani arczvonalmai. Két év előtt valamelyik kis városi színpadon láttam, szinész volt, hanem rossz. Hamletben ő volt a lélek.
– De már mégis hova mennek? kérdé tőlem siránk hangon.
– Hát teszem föl majd Borsodba. (Jól tudtam, hogy oda való, jó birtokos, csak csavargási vágyból járt néha a szinészekkel.)
Az ember felmászott a szekérre, esküdve: hogy öt garasnál többet nem fizethet a vitelért, mert az úton kirabolták s több afféle.
Azután előadta nagy szóbőséggel, hogy ő böszörményi szabólegény, valami örökségért megy Kövesdre s beszélt egy határ anekdotát a szabólegényi élet eseménydús sphærájából s a midőn kerekre bevégezte mondva csinált szerepét, hátrafordulva hozzá, azt kérdezém tőle: «mikor adta utoljára Hamlet apját?»
Az ember kék, zöld lett ijedtében. Őt még a csikósok is ismerik; de a mikor aztán ő is rám ismert, elnyúlt a szája mind a két füléig, sírt és kaczagott, a hátamra borult (mert elől nem fért hozzám), s azután elbeszélte, hogy az a szinésztársaság, melylyel együtt kóborolt, tömegestől áttért Thália zászlója alól a honvédekhez. Ő is osztotta e sorsot. Ott sok ideig főtréfacsinálója volt a hadseregnek, később, hogy a törzsorvos meghalt s a másodorvost helyébe mozdították elő, a megürült másodorvosi állomást ő vele töltötték be.
– De hiszen nem értett ön ahhoz.
– Valamelyik tiszt ajánlott e hivatalra, kinek Nagyváradon nagyon megtetszettem a Szevillai borbélyban, mint doktor Bartolo. Egyébiránt volt ilyen magamforma doktor a hadseregnél akárhány.
– Gyógyított-e meg valakit?
– Sőt igen is furcsán jártam. A debreczeni csata alatt, míg az ágyúdurrogás folyt, leültettek egy bakhát mellé, hogy majd a sebesülteket oda hozzák. Egyszer egy szép ifju tüzért két másik karonfogva vezetget felém, az ifju megáll előttem, felemeli két véres karját: «nézze doktor úr, már nekem egy kezem sincs», monda szomorúan. A mint az ágyút töltötte, mindkét kezét egyszerre vitte el a golyó. Velem elfordult a világ, elszédülten hanyatt vágtam magamat az árokba. Úgy locsoltak fel hideg vízzel. Akkorra egy másik sebesültet is hoztak oda, annak meg mind a két lába volt ellőve; a mint az egyiket elvitte a golyó, könyörögve kérte mellette álló pajtását, hogy taszítsa odább, mert rögtön a másikat ellövik s mielőtt az segíthetett volna rajta, egy másik teke épen oda vágott s másik lábát is elszakította. Inkább álltam volna az ágyú előtt, mint hogy ezeket a sebeket láttam. Alig kötöttem be őket, mikor a sereg elkezde futni, ők is ott maradtak szegények, jól jártak, ha meghalhattak.
Estefelé, hogy az erdőből kiértünk, messziről kozák lovasokat láttunk felénk nyargalva jönni.
Észrevettek bennünket, vissza nem lehetett fordulnunk az erdőbe. Leghelybehagyhatóbb tanács volt az ily helyzetben jó lelkiismerettel előre haladni.
Néhány percz mulva körülfogtak bennünket s szekerünket megállíták.
Egy singes kalapú torzonborz vitéz, kis kurta paripán, kezében harmadfél öles dárdájával, hátán a hosszú puska keresztbe vetve, oda vágtat hozzám s mielőtt a néhány emlékemen ragadt tót sententiát összekeresgettem, töredezetten, de elég érthetően megszólít – magyarul.
– Honnét jönnek?
Meglepetésem oly nagy volt, hogy első pillanatban nem tudtam, mi nyelven válaszoljak kérdésire. (Később megtudám, hogy e hetman horvát határvidéki lakos volt s mint ilyen, sokáig tartózkodott a komáromi garnison-őrség közt, ott tanult meg magyarul, s innen egy orosz herczeg magánszolgálatába állva, később a kozák katonaság közé soroztatta magát.)
– Honnét jönnek? kiálta rám újolag, miután első kérdésére bámultomban nem válaszoltam.
– Ladányról, felelém.
– Mit visznek?
– Fuvarba megyünk ennek az úrnak, a ki itt hátul ül.
– Micsoda úrnak? förmedt rám a kozák.
Hátra tekintek. Az én doktoromnak sem híre, sem hamva. A saraglyában senki sem ült.
A kozákok azonban már ekkor elkezdtek a kocsiderékba hánt szénában kopjáikkal turkálni, mely műtételre az eltünt férfiu reszketve és piszegve emelkedék ki a kocsiderékból, hova ijedtében elbújt. Szerencsétlen kinézése, toronytetejű kalapja, széna-, szalma-szálakkal koszorúzva s ijedtséges ábrázatja irtózatos hahótára ingerlék a kozákokat, mit növelt az ex-orvos azon ötlete, miszerint, hogy magát mint igaz hivő keresztyént mutassa be a fenyegető muszkáknak, elkezdett magára keresztet hányni, először csak egy kézzel, azután mind a kettővel, a mi nagyon furcsán jött ki.
– Kicsoda az úr? kérdé tőle mennydörgős hangon a torzonborz kozák hetman.
Az ember se látott se hallott s bár magyarul szóltak hozzá, arra értette a kérdést, hogy adja elő a pénzét s nagy remegve nyult belső zsebébe, s kihúzva onnan egy csomó kék, zöld és sárga szinházi retourbillétet s boros üvegekről leszedett czédulákat, átnyújtotta a kozáknak.
Azt gondolta a nyavalyás, hogy az a messzeföldről jött férfi láthatott ez idő szerint Magyarországon annyi mindenféle színű és alakú és feliratú bankót, hogy ezentúl bármi színes nyomtatott papirost bátran annak fog nézni.
Hanem a kozák jól tudott olvasni magyarul s az átnyújtott czédulákat úgy vágta a reszkető ex-doktor fejéhez vissza, hogy a hány, annyifelé repült s azután kirántva kardját, vérben forgó szemekkel s nem minden bőkezűség nélkül használt káromkodással rivalla az agyonijedettre.
– Ki vagy? meghalsz. Mit akarsz? Mi vagy?
Látva, hogy ez nem fog felelni, hanem mindig nagyobb galibába kever bennünket, oda fordulék a hetmanhoz, ráköszöntve a kulacsot:
– Hagyja szomszéd azt a boldogtalant. Szabólegény ő és nem egyéb.
– Igen, igen! integete az én emberem fejével sebesen biczegetve s komikus pantomiával illustrálta állítását, mutogatva a tűveli öltögetést.
A hetman nagyot kaczagott, azután nagyot húzott kulacsomból s azt visszaadva, levetette phlegmatice felső zekéjét s egy nagy szakadást mutatva a hátán, odaveté a doktornak, laconice parancsolván, hogy azt foldozza meg.
Ez nagy kipkapkodás között előkeresett tűt, czérnát a zsebjeiből, felhúzta a félgyűszűt ujjára, a czérnát szabólegényesen megpattogtatá, megviaszolta, a zekét térdére fekteté s addig varrt nagy mohón, nagy sietséggel, míg olyan vargafoltot szúrt-szabott a kérdéses zekére, hogy elhordozhatja maga a generális.
A kozákok kiváncsi nevetéssel kisérték minden tűöltését s rettenetes volt jó kedvük, midőn a doktor vissza akarván adni a hetmannak megfoldozott csurapéját, kitünt, hogy azt foldozás közben saját térdéhez varrta.
A hetman még egyet húzott kulacsomból, azután tudtunkra adta, hogy mi mehetünk a merre látunk, hanem a szabót elviszi magával, mert companiájának mindennemű öltönyei nagyon igényelik gyógyítóműtételeit s anélkül, hogy beleegyezését elvárná, felfogta a kis embert frakkja gallérjánál s kiemelve a szekérből, maga mellé ültette hátul a nyeregbe.
S azzal csörtetve, csatangva elrobogott torzonborz társaival, a merről jött az avarba. A kis doktor remegve kapaszkodott bele kétfelől két kézzel.
Tudtam, hogy nem vész el. Mire két hét mulva Zemplénbe vetődtem, már akkor ő régen iskolamester volt valami palócz faluban, a honnan a kosta elment guerillának, s úgy megaprította a fiatal scythákat, mintha a markába született volna a mogyorófa.
Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb reszketett a távol láthatáron.
Messze, igen messze egy karcsú toronytető látszék fölfordított alakjával a hullámzó délibáb csalóka vizében, mint tengerre vetett árnyék, s körül egy-egy kazal, vagy távol tanyai fa, kettőztetett alakjával mint egy, a légbe fölkapott sziget, mely a körüle rengő tengerrel együtt libeg-lobog, majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül.
Egy homokdombon ült egyedül, magasra fölemelt fővel, egy nagy pusztai sas; oly nyugodtan nézett felénk, alig ötven lépésnyire haladtunk el mellette. Szárnyát sem libbentette meg.
Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra s bevágtunk a puszta közepébe, az úttalan, jeltelen, kopár avatagba.
A nyár legmelegebb napjai sivárra aszalták a földet, a vizenyősebb helyeken, csonttá száradva, össze-vissza repedezett a szíkes gyöpszín, a kis sárga széki-fűvirágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve rajta. A tavaszi földárjakor ráhajtották a gulyát a süppedékes legelőre s az összegázolt gyöp azon módon ripacsossá száradt a kánikulában.
Néhol éktelen tövisek vertek megátalkodott gyökeret a száraz, sovány avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából sertéik közé ragadva. Másutt a mérges kutyafej foglalt el egész pásztákat, gyilkos piros leveleivel daczolva a megölő hőségnek.
Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül, mely hónapok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen letapodta előlünk a szekérnyomot s találomra ügettünk a jeltelen láthatár felé.
Déltájban nagy messze két kankalikos kútgémet pillantottunk meg oldalvást egymás mellett; a szomj s azon remény, hogy ott valakivel tán találkozhatunk, arra vezetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra hosszánál, s még mindig oly messze látszott hozzánk, mint ezelőtt.
Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. A mint a nagy távolságból ki lehete venni, valami csikós lehetett. Csak imígy-amúgy ült a lovon, hol előre, hol hátra bókolt, egy kézzel sem fogta a lovát, az pedig ballagott nagy czammogva, földig leeresztett fővel s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet harapott, a hol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul, nyaklott jobbra is, balra is, néha előre, másszor hátra esett, de a súlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon.
Egyszer megsejtett bennünket a legelésző paripa, s hirtelen megállt és fejét felütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett s fölébredt. Egy percz alatt széttekinte, megpillantott kettőnket s lekapva karikását nyakából, felénk fordítá a lovat s egyet pattantva a levegőben, mint a pisztolydurranás, elkezde felénk nyargalni.
Most még inkább meg lehete benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol, hajlik jobbra-balra, mintha csak tánczolna, dereka szüntelen mozog.
Hátra-hátra veti magát, a kantár hosszúra eresztve, néha-néha nem is ül a lovon, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle előbbre-előbbre feszül s a mint rohan szelet verve az álló levegőben, széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem uralkodik; ki tudja, mi kéj az, a mit akkor érez?
Midőn mintegy száz lépésnyire ért hozzánk, térdének egy szorítására lova, mintha földhöz czövelték volna, megállt. Kémlelni látszott bennünket.
– Isten jó napot kendnek, földi! kiálték rá.
– Fogadj isten tinektek is, válaszolá.
Joga volt bennünket tegezni, vén ember volt, ősz bajuszát kétfelé, kikenve, könnyen a fülére csavarhatta volna.
– Honnan jöttök, hová mentek? kérdé azután halkabban s közelebb léptetett hozzánk.
– Rossz fát tettünk a tűzre, bátya, felelék, odább akarunk egy kicsinyt állni a vármegye elől, ha tudna kend valami jó alkalmas helyet.
– Hogyne tudnék, gyertek velem, szólt bajuszát végig csavarintva s végig mustrált mindkettőnket, lovainkat, mozdulatainkat ember- és lóismerő figyelemmel, azután gyanú nélkül indult meg előttünk.
Egy szót sem szólott az egész úton. Útitársam akart vele valamit kezdeni, azt is hamar letorkolta, «nem szeretem a sok beszédet», viszonzá s nyargalt előttünk mogorván.
Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami sötétzöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végig nyult, egy véghetetlen mocsár szélihez értünk.
A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb írtatlan, járatlan pusztának adjon helyet, a víz pusztájának.
A mezőkről száműzött növényélet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők sötétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földet ellepte valami ezüsthátú fű sárga virágokkal, a vízmosási árokból magas fűzéres fűzlevelű, rózsaszín virágú növények tekintgettek elő, s magasra felnőtt nádi buzogányok legtetejéig fölfutott a délignyitó hajnalka s a vízszínén úszott a tányérlevelű nymphæa, fehér tulipánjaival s korsóalakú gyümölcseivel és messze, mennyire szem látott, egész le a láthatárig terült a végtelen nádberek ingó barna buzogányaival.
Lovaink megálltak egy pillanatra a hűs vizet inni, fejünk fölött egy falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollazatuk ragyogott a napvilágban.
Azután vezetőnk megindult, neki fordítván lovát a mocsárnak, meghagyva, hogy nyomában maradjunk, mert egy öllel odább lovastul bele veszhetünk az ingoványba.
A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szűgyéig ért, semmi jel nem mutatta az útat.
Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, a mint a nádrengeteg árnyékában érzé magát, elmondá, hogy tapasztalatlanabb járók-kelők akárhányszor bele tévednek itt a nádsűrűbe, aztán nem találnak ki belőle, ottan vesznek. Éjjelenkint sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász, csikász, valami üldözött ember, vagy tán épen az üldöző, belebódul az ismeretlen ingoványba. Másnap, harmadnap is hallani még kiabálását, majd itt, majd megint távolabb, ki bírna segélyére menni oda? a nadályok, vizikígyók végre lassan elpusztítják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis.
S tovább mentünk nagy sietve, a mocsári vadmadarak zajongva röppentek föl előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgése hallék. Ez az emberhangtalan méla nyüzsgése a természetnek még magányosabb, még aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt, ez egészen új, idegen világban, melynek földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva ember szomszédságához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli a szomj, itt elöli a víz, út, nyom nem vezet sem itt, sem amott.
Vezetőnk hirtelen megállt és figyelni kezdett.
– Valaki jő utánunk, monda halkan.
Zavarodtan tekinténk körül, én épen arról gondolkodám, hogy ki volna oly merész utánunk jöhetni? s a távolban elég kivehetőleg hallatszék a gázoló lótiprás locsogása. Ki lehet az?
– Siessünk előre! kiálta társam, lovát sarkantyúba kapva.
– Csöndesen! dörmögé a vén csikós, egy moczczanást se tégy, mindjárt megtudjuk, hogy ki az? ismerős-e, vagy perzekutor?
S ezzel elkezdé halkan, csöndesen fütyörészni a csikósdalt: «lóra csikós, lóra, elszaladt a ménes». Nincs az a tilinkó, a mely jobban meg tudta volna czifrázni.
A mint elhallgatott a fütytyel, messziről, mintegy válaszképen valaki elkezdé fütyölni e nótát:
«Én vagyok a petri gulyás!»
A vén csikós kalapját szemébe vágva, lován fölágaskodott, arczán valami végig futó reszketegséget lehete észrevenni, valami váltakozást szokatlan ijedség, öröm és gyanú között.
– Nem lehet a! dörmögé a bajusza alól, mintegy magával beszélve, elesett az, látták akárhányan halva, összevágva; s még egyszer elkezdé fütyölni a «lóra csikós»-t.
Ismét a petri gulyás nótája hallatszék válaszul, hanem már közelebb; a lovas nagyon látszott nyomunkban sietni. A vén csikós haragosan kapta meg társam lovának zabláját.
– Menjetek be mélyen a nád közé!
– Mi baj? kérdé társam meghökkenve.
– Ne papolj! az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, a ki pokolból szabadult vissza. Ez Dúzs Gergő nótája, a vőmé, a kit harminczhárman láttak agyonverve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva.
Beljebb nyomultunk a nád közé. Vezetőnk lova nyakára lehúzta magát s hiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el kelle menni. Mi példáját követve, lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg sem moczczant gazdája alatt, egy pár nadály szivódott a hasa alá, a tanult paripa meg-megrázkódtatá ideges bőrét a fájdalom miatt, de lábát sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lovaink azonban egyre prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt.
– Hallgass azzal a lóval! riada ránk a csikós boszús, fojtott hangon.
Mi egymásra néztünk, mintha mindenikünk a másiktól akarta volna megkérdezni, hogy mi módon lehet egy lóval elhallgatni?
A csikós végig nézett rajtunk. Azután félig mosolyogva mondá:
– Tegyék az urak a lovaik fejét a másik ló nyakára, akkor elhallgatnak. S utána dörmögé magában: kár volt előttem magukat csikósoknak adni ki, mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen se baj, most olyan világ van, mikor a szegény legény tartozik az urakon segíteni.
Társam egy csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen utasított vissza:
– Nem abból élek én! viszonza daczosan s inte, hogy csendesen legyünk.
E közben a csörtető tocsogás mindig közelebb hallatszék jőni, nehány pillanat mulva egy lovag alakja bontakozék ki a sűrű nádberek közül, kesely paripáját csak úgy nyereg nélkül ülte, czingombos dolmánya s minden öltözet össze-vissza volt rajta lyuggatva, szaggatva, egy konya pörge kalap, mélyen lehúzva szemére, födte megnyirt fejét, s míg bal keze feje egy rongydarabbal keresztül-kasul volt pólálva, jobbkezében egy idomtalan nagy csákányt lógatott, s lovát térdeivel, szavával és ütlegeivel kormányozta.
A vén csikós szemei ragyogtak, mintha bort ivott volna, a mint a jövevényt meglátta. Hirtelen tarkón kapta lovát s velünk nem törődve, elébe ugratott az érkezőnek s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy össze-vissza ölelgette, hogy szinte lerántotta a lováról.
A jövevény napsütötte arczán azt a komoly, mosolytalan büszkeséget lehete észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arczán annyira otthonos volt, melylyel azokat a kiállott veszélyek s férfias lélekkel eltűrt sanyarúság öntudata diszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt is megtartá.
A vén csikós csaknem sírva fakadt.
– Édes fiam, édes fiam, csakhogy itt vagy.
A jövevény kérdőleg tekinte felénk, ipa nehány szót súgott fülébe, tenyerét szája elé tartva, mire a vő, nemével a tiszteletnek, kalapjához emelte bepólált kezét s biztatólag szóla hozzánk: «Nem kell félni, itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!
– Hát a feleségem hogy van? kérdé ipához fordulva.
– Csak az árnyéka hajdani magának, félig agyon sírta már magát utánad.
– Nem ment azóta férjhez?
– Agyon is ütöttem volna. Nem becsületes asszony, a ki legalább a gyászesztendőt ki nem tölti, pedig ugyan esküdtek a visszajövők, hogy téged ott láttak halva.
– Igazuk volt. Majd elmondom, ha haza érünk, de most száraz a torkom, lelkem; érjünk előbb a tanyára. Nem szokásom a hazugság, de magam is alig hiszem, a mi velem történt.
S azzal csörtettünk előbbre. Most az ifjú vő vezetett bennünket, neki volt legnagyobb vágyódása a keresett helyre érni, alig érhettünk nyomába.
A mocsár nemsokára véget ért, a nádas ritkulni kezdett, helyette sűrű fűzfa-bozót lepte el az útat, a lágy iszapban meglátszottak az előttünk járt-kelt lovak lábnyomai, a föld mindinkább szilárdulni kezde alattunk, nemsokára szárazon lelénk magunkat.
A vő paripája vígan, otthonosan kezde nyeríteni, megismerve a helyet. A fűzfák közül egy kisded pázsitos térség bontakozott ki, melynek egy darabja kertnek volt felásva s beültetve konyhanövényekkel, a kert végében állt egy kis vityilló, nádból építve egészen, a vadkomló sűrű lombozattal nőtte be legtetejéig. A kunyhó mellett tűzhely volt rakva, melyet odvas szomorú fűz árnyazott be csüggő galyaival, a lobogó tűz fölött egy bográcsban főtt valami, mellette kis paraszt menyecske sürgött-forgott, kötényével szítva a parazsat.
A mint a csörtetést meghallotta a nő, arra fordult, szeme elébe tett kézzel nézett a reketytyés felé, az öreg csikós oda fordult a vejéhez: «maradj hátra, mondá neki, majd előbb én beszélek vele» és azzal előre nyargalt. A vő hátul maradt, mi vele mentünk.
A mint odaért az asszonyhoz a csikós, leugrott lováról: «no asszony, úgy monda, újságot hozok, ezek az atyafiak látták az uradat.»
Az asszony arcza kigyuladt: «él-e?» kérdé nagy örömmel.
– Élni csak él, monda a csikós, de se keze se lába.
– Nem bánom én, szólt nyüzsgő örömmel a nő, csakhogy maga megvan, elmegyek én hozzá.
– Dehogy mégy szolgám, hova mennél? harmincz mértföld ide az a hely, a hol ő elmaradt, ott is fogságban van; beszélt a jó öreg, s az volt szerencséje, hogy leánya nem nézett rá, mert arczát e közben sehogysem tudta megőrízni a meghazudtoló mosolygástól.
– Ha a világ végén van is, nem lesz messze, rebegé a pusztai virágszál, köténye szélével törülve szemeit, még ha el volna temetve, úgy is érte mennék.
E perczben a rekettyés közül elkezde hangzani az «én vagyok a petri gulyás» dala.
A vén csikós nem tarthatta magát tovább, felkaczagott, a nőnek pedig minden vére arczába látszott sietni: «hisz ez Gergely!» sikolta kezeit összecsapva s a helyett, hogy örömében elájult volna, elkezde tüskön-bokron keresztül szaladni arra felé, honnan a dal hangzott. Percz mulva az ifju vő ölében hozta vissza lovára emelt kedvesét, ki szerelmesen fűzte magát a honfi nyakába gyöngéd karjaival.
A mint hozzánk értek, Gergely leemelte lováról feleségét. Magyar ember nem szeret mások előtt szeretkőzni, még a feleségével sem. Az asszony sietett a tűzhelyhez s egy óranegyed mulva oly vendégséget csapott számunkra bográcsos hús és cserepcsíkon sült halból, hogy társam meg nem állhatá, hogy ki ne vallja, hogy viczispán korában sem evett jobbat. Elfelejtette, hogy csikósnak van álarczozva.
Azután egy nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóféle kerti borral; a bortól mindenki elfelejtette a maga baját, s így lőn, hogy Gergelytől akarta megtudni mindenki a magáét.
– Nos fiam, szólt az öreg, most mondd el hát, hogy miként vagy te most élő, ha már egyszer meghaltál?
Gergely maga mellé húzta feleségét a gyöpre, mely közös asztalul és pamlagul szolgált s röviden kevés szóval elmondá a szomorú történetet, vígan tréfálódzva, mintha mulatságos kalandot regélne.
«Kácsnál, a szerencsétlen ütközetben két kardvágást kaptam már, midőn a vak rohamban egy tizenkét fontos ágyúgolyó szele leütött lovamról. Apám, kend mosolygott erre a szóra, de bizonyomra: a kit az istennyila megüt, nincs jobban megütve, mint a kit az ágyú szele ér. Láttam egy lengyelt, a kinek a golyó szele czombban eltörte a lábát a nélkül, hogy a bőrét megkarczolta volna s a komáromi sánczokban, hol huszonnégy fontosakkal lőttek, egész sor katonát leltek megdermedve legkisebb seb nélkül.
Nagy sokára magamhoz kezdtem jönni, fél felem meg volt dagadva s a fejem még mindig úgy zúgott, mintha a víz alatt volnék. A csata még folyvást tartott. Én ott feküdtem a csatatér közepén, a seregek jobbra-balra jártak mellettem, körültem; egyszer egy század horvát oly közel rohant el hozzám, hogy a szélső káplárok elértek szuronyaikkal, kettő hozzám döfött, egy bele talált az oldalomba. Én meg sem mozdultam, azt hivék, hogy halott vagyok s nem törődtek velem tovább.
Később, egy félóra mulva nehéz lovasság vágtatott el azon. Egy közülök megismerte, hogy csikós vagyok s a többi közül kiválva, odanyargalt hozzám, rám akart gázolni. Azonban a jól iskolázott lónak az a szokása van, hogy előtte fekvő emberre soha rá nem lép. Tovább egy negyed óránál toporzikáltatta felettem paripáját a vértes, a nélkül, hogy az egyszer is rám hágott volna, mindig úgy ugrott keresztül, hogy nem érintett patkójával.
Én egy mozdulatot sem tettem ezalatt, mely bennem az élőt elárulta volna, úgy feküdtem ott, mint egy kő. Végre ott hagyott a vértes.
Végre jött egy ágyútelep, egy ágyút alig ötven lépésnyire tőlem állítottak fel. A lovak szinte odáig jöttek, a mint megfordultak vele.
Akkor elkezdtek lövöldözni. A golyók búgva repültek el fölöttem, – a puskapor-salak oda hullott rám s az ellenkező félről odairányzott ugrató (ricochet) lövések rajtam szökdeltek keresztül, rám szórva a felvágott homokot és kövecset.
Késő estig lövöldöztek ide-oda. Estére vége lett a csatának, láttam a magyar seregek mint bomladoztak szét, egy zászlóalj keresztül akarta vágni magát, nagyrészint ott veszett, zászlóját négy huszár mentette meg s mint később hallottam, e szavakkal tüzte le a tábornok elé: «Itt a nyolczadik bataillon zászlója, a sereg maga a csatatéren maradt».
Én is ott maradtam az elveszett csatatéren.
Este, mikor már sötétedni kezdett, fölemelkedtem, széttekinték s láttam a távolban, a hol reggel a magyar seregek álltak, kigyuladni sorban az őrtüzeket. Messze volt tőlem, s én alig bírtam már magammal, de mégis neki indultam a tábort fölkeresni. Lassan, néha négykézláb vánszorogva késő éjjel jutottam el a legelső őrtűzig. Az őrszem észrevett, s a mint rám kiáltott, akkor vettem észre, hogy a császári seregek közt vagyok. Már akkor nem bántam, akármi történik velem. Az őrvezető odajött. Kértem, hogy ha kedve van, öljön meg, ne hagyjon tovább nyomorognom. Az ember csaknem sírt, úgy megszánt, maga bekötözte sebemet, lefektetett a tűz mellé és ennem, innom adott.
Másnap tova kellett menniök. Engem a többi foglyokkal együtt egy rongyos faluban elhagytak, valami szerbek maradtak velünk őrségűl, a kiket nem használhattak ütközetben.
Egy este megláttam a templom-ablakon át, hova be voltunk zárva, hogy két szerb alkuszik az én jó kesely lovamra. Az egyik tíz forinton vette egy nehéz lovastól, a ki kénytelen volt azt elprédálni, mert a jámbor állat nem hagyott senkit magára ülni. A szerb, miután egynéhányszor közel volt hozzá, hogy a nyaka kitörjék, elhatározta magát, hogy valamelyik pajtását nyomorítja meg vele; de nyerni akart rajta vagy két forintot. Ott alkudtak a fülem hallatára az én jó lovamra, a kit egy faluért nem adnék. Az egyik tizenkét forintot kért, a másik nem ígért többet tíznél, pedig az egyik mindenesetre meg akarta venni, a másik pedig mindenesetre el akarta adni, de egyik sem engedett a magáéból; utoljára is a lett belőle, hogy összeverekedtek s miután egymást jól megdöngették, azt határozták, hogy holnap reggel majd megegyeznek.
Nem tudom, megalkudtak-e aztán másnap? mert én még azon éjjel kiszöktem az ablakon s elhoztam a keselyt».
Az ember semmin sem mulat oly jól, mintha saját kiállott szenvedéseit mondhatja el oly helyen, hol senki sem szenved, víg, jókedvű társaságban, vidám tűz, vidámító bor tüze mellett, s gyönyörködik a hatásban, mit azon rémséges jelenetek elmondása idéz elő az arczokon, miket ő maga oly közel látott, mik vele történtek.
Késő estig osztozánk a boldog család örömeiben; este az öreg maga kivezetett bennünket a fűzes partjára, melyet szőke folyam kerített be kanyargó mentében mintegy félszigetül. A folyam közepén ismét egy kis rekettyés szigetet lehete látni s a sziget és a fűzes közti folyamon egy fakó vízimalmot, mely ott őrölt tombászaira kikötve, egyszerű kitkattogó kelepeléssel a csöndes éjszakában.
A csikós háromszor füttyentett, mire a malom felől evező lubiczkolás kezdé hallatni magát. Egy csólnak közelgett felénk, egyetlen faderékből vájt keskeny lélekvesztő, melyet egyetlen ember hajtott két evezővel.
A mint közel ért hozzánk, a csikós odafordult felénk súgva: «nem kell neki jó estét kívánni, – nem szereti. Az olyan embert föl nem veszi a ladikba, a ki jó napot vagy estét kíván».
– Furcsa ember lehet.
– Az a mondása, hogy nem kell az Istennek parancsolgatni.
A csónakos kikötött. Ő volt a molnár abban az eldugott malomban. Mi szótlanul beültünk ladikjába. A molnár a nélkül, hogy egy szót kérdezett volna tőlünk, ismét helyet foglalt a kormánypadon, csendesen sikamlott velünk odább a sajka az alkonyatban elfeketült víz tükre felett. Egy szót sem szólt senki, egyetlen hang volt az evezőnek taktusos csapása.
A sziget orra mellett elhaladva, valami halk éneklést hallottunk odabenn, a molnár nyugtalanul csóválta fejét, fogai közt egy-egy káromkodást morzsolt szét nagy mogorván s a csónak lejtett odább s mentül tovább ment, annál enyészetesebben hangzék a dal a szigetből.
A túlpartra érve, nehány darab pénzt készíték kezemben előre, a molnárnak adandó. A csikós észrevette, visszanyomta kezemet s fülembe dörmögé: «nem szereti az olyan embert, a ki pénzt ád, furcsa ember ám ez».
Lovaink mellettünk úsztattak át a csónak után kötve s mi azon vizesen felülve rájok, csöndesen ügettünk tova, partmentében, öreg vezetőnk után.
Éjfél lehetett, midőn egy több száz holdra terjedő kukoricza-földet elhagyva, egy szakadékos homokdomb által félig rejtve tartott kis házat pillantánk meg. Ez a «szikra» csárda.
Félre esik az országúttól. Csaknem a Tisza partja alatt, az itt legmagasabb part homokdombjaitól eltakarva, körülültetve ezüstfűzekkel és kanadai jegenyékkel.
Bennünket a kutyaugatás tett figyelmessé a rejtett tanyára. Hat fehér komondor rugaszkodott ki az udvarából, bőszült csaholással rohanva felénk. – Egy pillanat alatt körülfogtak bennünket stratégikus elrendezéssel egyszerre elől, hátul és oldalt támadva meg.
A vén csikós phlegmatice leszállt lováról, leguggolt a kutyák előtt, kalapját hóna alá vette, mutató ujjával orra czimpáját ütögetve, valami boszantó, gúnyoló orrhangot hallatott s e közben folyvást guggolva közelgett a legvitézebb komondor felé.
Az elkezdett a jelenetre sértetten nyihogni s egyszer csak megfordult és elszaladt, a többi utána, egymást törve, az volt boldogabb, a melyik előbb elfuthatott.
– Nem szeretik ám ezt, monda vezetőnk kuttogva. Az ilyen nagy kutyának nem használ sem csitítás, sem ütés, sem fütyülés, sem szólongatás, – lehúzza az embert a lóról, megfogja a szekér-kereket, a vásárra járó koldus talyigáját szétszedi s a borsos tót nyakából leböngészi a szűrt, hanem a csikós már tudja a módját, leguggol előtte s az orra czimpáját veri s úgy dimmeg-dömmög előtte, attól elszalad, mintha a nyavalya verné s az nap elő nem bújik.
Nem sokára a csárda előtt álltunk.
Az épület jó karban van tartva. Gondos, csinos kéz nyomai látszanak meg rajta. Meglátszik, hogy a csárdás nem is annyira a mások, mint a maga kedveért lakik ottan.
– Ezt az érdemes embert «Sallai uram»-nak szokták tisztelni, instruált bennünket vezetőnk. Nem szereti, ha hallja kendezik, a «korcsmáros» nevezetért pedig teljességgel megorrol.
Nem kellett zörgetnünk. A lódobogásra megnyílt a csárda ajtaja s maga a csaplár jött elénk, talpig fehérbe öltözve, tudniillik: ingben és gatyában. A szemérmetes magyar ember még ha aludni megy, sem hagyja el szokott vászon öltözetét s Sallai uram épen most ugrott fel az ágyból. Csupán egy nagy báránybőr-süveg volt fejébe nyomva, az sem azért, hogy meleget tartson, hanem annak bizonyságául, miként ő az úr a háznál.
Vezetőnk néhány szót dörmögött hozzá s azzal bennünket kezébe szolgáltatva, búcsút vett tőlünk s még azon éjjel visszatért túlparti tanyájára.
Sallai uram pedig, megértvén tőlünk, hogy már vacsoráltunk, bevezetett bennünket egy kisded benyilóba, ott lefektetett tornyos nyoszolyákba, a töméntelen tollas párna és dunna, mikbe bele kelle fulladnunk, tanúsítá, mennyire szívesen látott vendégeinek tekinte bennünket.
Reggel korán beállított hozzánk Sallai uram, azzal az örvendetes hírrel költve fel bennünket, miszerint a szomszéd tanyákon perzekutorok vannak, kik nemsokára itt is meg fognak jelenni.
Mi ijedten ugráltunk fel s nyilvánítók abbeli szándékunkat, hogy a Tiszán ismét keresztül menjünk.
– Nem kell tőlük tartani, úgy monda. Csak tolvajokat keresnek, ilyen emberek nem kellenek nekik. Különben is, késő volna odább állani, észrevennék s még inkább gyanút kapnának. Csak maradjanak itt a szobában és reggelizzenek addig, majd csinálunk velök valamit.
Mi leültünk reggelizni. Sallai uram pedig kiállt pipázva a pitvarajtóban. Társam panaszkodott: nem tudja, mi lelte? az ő torka úgy megszűkült, egy falat sem megy le rajta. Magam is olyan formán voltam. A félelemnek különös összehúzó ereje van az emberre.
Nem sokára szívdobogva láttuk elrobogni az ablak alatt a perzekutort hat pandurjával. Sallai uram odakünn a legnyájasabb hangon üdvözölte őket agyba főbe, mire a perzekutor nyers, kemény hangon válaszolt:
– Gyanus embereket keresünk s azzal leugrott lováról s jött befelé.
– Csak tessék, viszonzá a csaplár, nyugodt, hideg vérrel s nyitotta előtte az ajtót.
Társam vakarta az orrát: «szeretném, úgy monda, ha most egyéb ne nyomná a lelkemet egy lopott csikónál.»
Percz mulva hallók a pandurokat csörtetni a vendégszobában, melyre szobánk ajtaja nyílt. Sallai uram körülöttük forgott.
– Tessék leülni, nagy uraim, kentek! Messziről jönnek? elfáradtak, ugy-e? Fogtak-e valamit? Tudom, hogy megszomjuhoztak. Mivel szolgálhatok? Tetszik bor vagy pálinka? Igen jó bakatort kaptam, most ütöttem csapra.
– Nem bánom, szólt a perzekutor, dörgő, kemény hangon. De csak szaporán, mert nem késhetünk; míg a házat összekutatjuk, dél lesz. A legényeknek pálinkát, nekem jó lesz a bakator is.
Sallai uram ugrott a söntésbe, kiválasztott hat tulipános szűknyakú egyest, tele töltötte jó törköly pálinkával, az asztalra rakta, a perzekutor elé pedig egy üveg jó bort állított, ott mesélt, tréfálózott, komázott velök; a közben kiszemelte magának a pandurok közül a legegyügyűbb kinézésüt s addig söntörforgolódott körüle, mig egyikét a tulipános egyeseknek észrevétlenül zsebébe csúsztatá s aztán ismét mesélt és tréfálózott.
A perzekutor azonban kiitta az üveg bort. S azzal megtörölve kiviaszolt vastag kurta bajszát, mormogá: «már most lássunk a dologhoz».
«Nem tetszik még egyszer?» kérdé a megelőző csaplár s a mint a perzekutor visszautasítá, a legényekhez fordult, «hát kenteknek öcsém uraimék?»
Azonban egyszerre, mintha ketté vágták volna kedvét, mogorva képet öltött, boszúsan kezdé fejét csóválni, megszámlálta az asztalon álló öt tulipános butykost s nagy nehezteléssel fordulva a pandurokhoz, «ejnye, öcsémuramék, úgy mondá, ez már mégis furcsa tréfa. Én kentek elébe hat egyest állítok s mire egyet fordulok, csak öt van az asztalon».
A perzekutor rá nézett mogorván:
– Csak nem hiszi kend, hogy mi loptuk el?
– Már hiszen meglehet, hogy magától repült el, vagy valaki pálinkástul leszalasztotta a torkán. Annyi látni való, hogy egy tulipános üveg nincs itt.
– No hát vizitálja kend meg a legényeket, míg itt vannak, azt ne mondja azután, hogy valamelyik elvitte.
– Bizony nem is hagyhatom azt szó nélkül, hetvenkedék a csaplár s elkezdett a legények zsebjeiben motozni s mily meglepetést tudott mutatni, midőn a tudvalévő zsebben meglelte tulipános egyesét.