– Édes Emerenczia, – mondta lágy, szinte elegikus hangon, – én semmit se akarok veled elhitetni, mert hiszen rá fogsz te jönni a hitre magadtól is. A tények fognak meggyőzni arról, hogy az égből jött szellem vagyok, a magyar nemzet providencziális szelleme, a mely eddig is megjelent az ország határai között, valahányszor a nemzet veszélyben forgott.
– Így megértem magát, – mondta Emerenczia, – csak az eszközein csodálkozom. Hunyadi, Rákóczi, Deák nem proklamálták égi eredetüket!
– Azok – állította a vitéz, – olyan korban éltek, a melyben hinni tudtak az emberek a nélkül is. A mai korszellem gyermeke ellenben nem ismer sem tekintélyt, se kegyeletet, se eszményt; ennek csudatevés kell, hogy meggyőzessék, Krisztus sem boldogult volna a maga korában csudatevések nélkül.
A herczegnő megértőleg bólintott a fejével, aztán egy hirtelen mozdulattal Kont felé nyújtotta kezét.
– Igaza van.
Kont megcsókolta a kicsiny kacsót.
– Segítségemre lesz?
– Igen…
– És megkegyelmez a magasabb érdeknek?
– Meg, hiszen szeretem a hazámat. Feláldoznám érette az életemet is.
– De – kérdezte Kont, – belátja-e azt is, hogy semmit se kell érte feláldoznia?
Félrebillent a szép asszony feje, nem válaszolt. Kis keze idegesen zongorázott a széke karján.
Nyilt az ajtó… A komornyik meghajtotta magát.
– Herczegséged…
A herczegnő felszökött székéről.
– A karját, édes Kont.
A vitéz az ebédlőbe vezette Emerencziát. Háziasszony és vendége helyet foglaltak szemben egymással. Egész éjfélig tartott a tête-à-tête. A férfi vitte a szót. Az asszony csak felelt. Kont vitéz kérdést kérdésre halmozott, s oly különösek voltak kérdései, mintha csakugyan egy idegen világból származott volna a földre s mindezideig nem lett volna érkezése megismerkedni a haza viszonyaival.
A herczegnő nem tudta magának megmagyarázni ezt a tájékozatlanságot. De azt érezte, hogy jóhiszeműek a Kont kérdései. Készséggel megfelelt rájok… A lángeszű, kemény férfi, a pompás gyönge asszonynak ilyenformán szövetségestársa, tanítványa lett.
A tanítvány búcsúzáskor kezébe vette szép mestere kezét.
– Ennek a mi két kezünknek – mondta, – nem szabad többé széjjelválni soha, soha!
Emerenczia gyöngéden viszonozta vendége keze nyomását, de szóval nem szentesítette a szövetséget.
Kontnak elég volt a megértő kézszorítása is.
Meghajtotta magát és távozott…
A herczegnő belehanyatlott egy selyemkerevetbe és lehúnyta szemét. Ajka megnyilt s gyöngyfogai mögül apró, tüzes sóhajok törtek elő. És még három szó:
A kaszinóban természetesen nagy port vert fel a Kont váratlan fellépése: a politikában való aktiv részvételi szándékának a bejelentése.
Mert bármekkorát nőtt is a vitéz népszerűsége és tekintélye, többé senki se gondolt arra, hogy a haza megmentőjét keresse benne. Maga Gábris is rég elfelejtette, a miért tulajdonképpen lehivta a földre: a hazát teljesen különválasztotta az ükapácskájától. Abban a hitben élt, hogy megismervén a kor viszonyait ő maga is lemondott ambiczióiról.
És ime kitűnt, hogy komoly szándékai vannak, nem csupán kedvtelésből és népszerűséghajhászásból utazta be az országot a nyáron: értékesíteni akarja a nép körül szerzett tapasztalatait. Nyilván a módját is megmagyarázta neki valaki, mert hiszen képviselő akar lenni, egész helyesen.
Mindenki elismerte a vitéz hatalmas szellemi képességeit, de abban mégis kételkedett a kaszinó, hogy a nagy úr a politika sikamós mezején detail-ismeretek és apró komiszka furfangok praxisa nélkül érvényesülni tudjon.
Gábris is tartott tőle, hogy a pártélet zavaros vizeiben hamarosan lejárja magát. El fog merülni a sok államjogi, egészségügyi, pénzügyi, kereskedelmi törvény örvényében, belefojthatja akár a legelső koczafiskális, a ki be tudta magolni eme törvényeket.
Az senkinek sem jutott eszébe, hogy hiszen módjában áll Kont vitéznek is megtanulni a Corpus Jurist. A lángeszét elismerték, de nem tételeztek fel benne annyi szorgalmat. Gábrisnak megvillant ugyan a fejében a gondolat, hogy hátha épen azért zárkózott be két hétre, hogy a törvényeket bújja, de a hogy megvillant, úgy el is aludt egy pillanat alatt…
A miniszterelnöknek mindezek ellenére igen gonosz sejtelmei voltak. Ő félt Konttól. Maga se tudta okát adni, miért, de az volt az előérzete, hogy a vitéz még sok galibát fog a kabinetnek csinálni, ha belekerül a képviselőházba. Idővel kiforrhatja magát modern politikussá, érzéke máris van hozzá, azt bebizonyította neki a varga példázatával. El kellett ismernie, hogy czélt talált vele. Mert csakugyan úgy áll a dolog: könnyű volna politikát csinálni, ha ismerné az ember a nemzet szükségleteit. A pszichéjét! Vágyait, eszményeit! Csakhogy ép ez a legnehezebb. A diagnozis megállapítása. Az orvosság: az már csak reczept…
Hát ki tudja, hogy a diagnozist nem pedzi-e Kont vitéz már eddig is? Ahhoz törvényismeret se kell, csak nagy megérzések. Fölényes elme. Éles szem. Meleg sziv.
Ha úgy lenne, – morfondirozott a miniszter, – azt se igen bánná, ha megbuktatná a kabinetet… Ám ha csupán izgágaságból, szereplési vágyból akar kilépni a politika porondjára, jobb lenne elejét venni a kalamitásnak… Majd csak talál tiz embert, a ki megkérvényezni a mandátumát, akármekkora is a nimbusza…
Igen főtt a feje a jó miniszternek. Mitévő legyen?… A kaszinótagok lelkét már nem furkálták ilyen skrupulusok, ők a Kont szereplési szándékát inkább a szenzáczió és pikantéria szempontjából vették birálat alá és azt vallották, hogy nem kell, nem szabad (már csak kegyeletből sem) akadályokat gördíteni a Kont naiv, szinte sportszerű vállalkozása elé.
Igyekeztek meggyőzni a minisztert.
– Ne bántsd, kegyelmes uram… Ártani semmi esetre sem árthat. Csak használhat a roppant népszerűsége… Kiaknázhatjuk a javunkra, stb.
De a státusférfiú csak tovább lógázta a fejét.
– Ej, ej, czifra dolgok fognak még itt kisülni.
Egy hétrét mameluk elnevette magát.
– Igaz, – jegyezte meg gúnyosan, – hogy elég czifrán kezdte… Hahaha, azt mondta, hogy csinál ő magának, ha akarja, akár másnap kerületet.
– Ugyan, – vette Kanut a vitézt pártfogásába, – azt ő nem komolyan értette… Beugrottál neki…
A mameluk védekezni akart, de mivelhogy a komornyik (a kaszinóban játszódott le a jelenet) egy sürgönyt prezentált a miniszterének, elhalasztotta az ellenkezését, hogy a gazdája is meghallhassa, ha elintézte a sürgöny ügyét.
De bizony arra többé nem került rá a sor… Egy megdöbbentő, szinte hihetetlennek látszó hirt jelentett a távirat. A miniszter halálra sáppadt bele. Kezéből kiesett a sürgöny. Kanut felkapta és felolvasta:
«Szendrey István gróf, a belváros országgyűlési képviselője hat órakor szivszélhüdésben elhalálozott.»
A kaszinó urainak önkénytelenül az órára tévedt a tekintetük… Hét óra volt… Körülbelől egy órája lehetett annak, hogy Kont elhagyta a kaszinó épületét…
Az urak annyira meg voltak döbbenve, hogy hamarjában nem voltak képesek összekapcsolni a két eseményt: a Kont föllépését a megrendítő ténynyel. Gábrist kivéve. Az egyszeribe kivált a megdöbbent tömegből és a miniszter elé lépett:
– Kont vitéz – konstatálta szinte átszellemülten, – megcsinálta magának a kerületet abban a szent pillanatban, a melyben ebbeli szándékát bejelentette. Azt hiszem ezután, Isten csodás akaratával szembe nem helyezkedhetünk…
– Nem, – mondta a miniszter, a ki magához jött végre, – Isten újjal mutatott rá, mitevők legyünk…
– Éljen Kont! – zúgta rá halkan az egész kaszinó.
Aztán bővebben kezdték tárgyalni a csodálatos esetet… Konstatálták, hogy az elhalt képviselő egészséges volt, mint a makk. Egyesek még tegnap is kártyáztak vele. Sőt Klimanóczi szerint éjjel az orfeumban járt, roppant víg volt, sok pezsgőt ivott. Mi több, Gekszi gróf meglátogatta ezelőtt három órával s pompásan mulatott az élczein…
Aztán Kontra került a sor… Az élet, az elmúlás, a túlvilág, az isteni gondviselés rejtelmes problemái sűrű ködként borongtak a fényes termek levegőjében és megszállották a lelkeket… Szó kevés esett.
– Miért kivánta Kont, – sóhajtott fel Gekszi gróf, – épen a Szendrey halálát?
– Nyilván mert az ország első kerületére vágyik, – vélte Klimanóczi…
De Gábris lehurrogta.
– Bolondokat beszéltek. Olybá veszitek a halált, mint gyermek a büntetést. A halál boldogság, dicső dolog. Ükapám bizonyára azért jutalmaztatta meg vele Szendreyt, mert ő volt közöttünk a legkülömb…
A XXI. század misztikumra hajló vértelen szelleme vakon belement a Szendrey váratlan halálának abba a magyarázatába, hogy azt Kont vitéz akarata idézte elő. A véletlenek összetalálkozásában már nem igen hittek akkor az emberek. A tudomány igen elharapódzott, eltörölte a hypotheziseket, inkább transcendentális okfejtésekre vetemedett, hogy betömje a hézagokat. Dogmává lőn: a természetben nincs véletlen, vagy ha van, az a legnagyobb csoda…
Kont vitéz abból, a mi távozása után a kaszinóban történt, aligha tudott meg valamit is. A Szendrey halálának hire azonban még a herczegné palotája előtt eljutott hozzá. Igen egyszerűen, a palota szomszédos volt a Szendreyével. Épen akkor húzták fel erre a gyászlobogót, midőn Kont lóra ült, hogy hazanyargaljon.
– Ki halt meg? – kérdezte egyik csatlósától a gyászlobogóra mutatva.
Azok már értesülve voltak a gyászos hir legkisebb részletéről is.
– Szendrey gróf, – válaszolták. – Hatalmas úr volt… Okos ember… Képviselő.
Kont összerezzent.
– Képviselő? – mormogta halkan, aztán felnézett a csillagos égre s mialatt könny szökött a szemébe, hálaadó szavak váltak le ajkáról áhitatosan, reszketegen:
– Isten velem: ki ellenem?!…
A fényes kis lovascsapat lépésben haladt a budai városrész felé. Csattogott a paripák patkója és szikrákat váltott ki az utcza kövezetéből. A csillagok reszkettek az égen, az emberek szanaszét futkostak itt alant…
Kont vitéz gondolatokba merült. Csak akkor eszmélt fel, midőn a Dunához érkezett s egyik csatlósa jelt adott a révésznek.
– Hallihó! Dulihó!
A gőzbárka átszállította a lovasokat…
Kont még sokáig nézte az eget várkastélya tornyából, kikönyökölve az ablakon a hideg éjbe. Ő nem fázott… Két nagy érzés hatalmas lángokat gyújtott fel a szivében. A hazaszeretet és a – szerelem… A herczegnő képével aludt el s a hazáról álmodott:
… Idegen fejedelmek jöttenek messze országokból a magyar király vendégeiül. Örömtüzek égtek, pattogtak az éjben, s beragyogták Nagy-Magyarország egész területét a Kárpátoktól az Adriáig, még azon is túl: a Földközi és a Fekete-tengerekig… A királyok épen azért jöttenek Buda várába, hogy elismerjék, szentesítsék a magyar király új hódításait…
… A várúrnak, midőn másnap felébredt, első dolga volt, hogy misét rendeljen. Házi papot nem tartott, de kápolna volt a várkastélyában s Römer Benedek, a vizivárosi plebános készségesen vállalkozott a nagyúr vallásos szükségletének ellátására bármily időtájban is. Most is megjelent a hivására tüstént s kiszolgáltatta a misét.
A várúrra, mikor mise után az ebédlőbe lépett a plebánossal (a kit szokás szerint magánál tartott reggelire), már három látogató is várt: Gábor gróf az ügyvéddel és a nazarénussal.
Kont az ebédlőbe kérette és az asztalhoz ültette őket is.
Az ügyvéd pompás magyar tipus volt: kövér, zömök, nagyfejű. Afféle talpig-test ember, de nyakig-ész volt annak a feje is. Kont maga mellé ültette jobbjához és azonmód elkezdett vele tréfálni.
Egyéb se kellett Kincses Károly uramnak (hogy a maga nevén nevezzük a fiskális urat), hiszen az ő fejében lakott a saját állítása szerint a magyar mithologia valamennyi manója: az adoma, tréfa, szójáték kisistenei.
– Hallom, – kezdte Kont vitézt az évődést, – hogy kigyelmed tartja magát az ország legokosabb emberének; hát mondjon valami olyat, a mit még senki se mondott.
Kincses uram egy pillanatig sem gondolkozott, azonmód rávágta:
– Jó, hát azt mondom, hogy az embernek legbecsesebb testrésze az ötödik kereke.
– Való, – ismerte be s nevetett hozzá Kont vitéz, – ilyet aligha mondott valaki is, csak egy hibája van a mondásnak: nem lehet megérteni.
– Hászen – mondta a fiskális, – azért vagyok, hogy megmagyarázzam.
– Halljuk!
– Hát – magyarázta Kincses Károly, – minden embernek annyi az értéke, mint a mennyivel többet tud másoknál. A rendes ember, azaz a négy kereken járó, semmit se ér, mert csak azt tudja, a mit már mások is konstatáltak. Következésképen a bolond, vagyis az ötkerekes ember értékesebb, mert az olyat is tud, a mit senki sem tudott.
Kont nem volt megelégedve a fejtegetéssel, megcsóválta fejét.
– Kire czéloz kigyelmed?
– Arra, a ki a vasutat, a léghajót, a telefont, a grammofont, a napsugárral való fűtést kitalálta és a többi bolondra…
– Azok nem voltak bolondok…
– Nem-e?… Ha én azt állítom, hogy az emberek szeretőt fognak tartani a Marsban, nem vagyok bolond?
– Az képtelenség.
– Ma, de az lesz-e százezer év múlva? Százezer év előtt képtelenség volt a villamos vasút is s ha bolondok nem lettek volna a világon, biztosíthatom, hogy ma is az lenne… Uram, – folytatta Kincses, – a képtelenség és lehetőség egy anyaméh-szülte fogalom. Minden lehetőség képtelenség csira korában. Azonképen a bolond és a lángész is egy és ugyanazon személy. A siker előtt minden lángész bolond.
Kontnak így kihámozva már jobban tetszett a tétel.
– Mond valamit, – dicsérte a fiskális eszét. – Kigyelmedre alighanem rá fogok bizni egy kiskorú lehetőséget: öregítse meg.
– Megteszem, – vállalta Kincses, – ha megfizeti a zabját.
– Azt megfizeti busásan…
– És ha kiállja a kor levegőjét, – tette hozzá fiskális uram óvatosságból.
– Majd meglássuk…
Gábor gróf igen kiváncsi lett: vajjon mi lehet az a képtelenség, a minek megvalósítását ükapja rá akarja bizni az agyafurt fiskálisra? Valami ostoba sejtelem igen piszkálta a máját…
– Mi nekünk nem szabad tudnunk arról a képtelenségről? – kérdezte feszengve, bátortalanul.
– Lehetőségről, akarod mondani, – javította ki Kont.
– Jó, mondjuk úgy.
– Miért ne mondanám meg? Vissza akarom perelni azt a 172 uradalmat, a mi azalatt, míg távol voltam, szerteszét mászott az utódaim között.
Hát igenis, ez volt a szegény Gábris sejtelme épen. A torkán is akadt a szardinia, a mit épen a szájába tett. A papnak is megcsúszott a széke magától, hogy majd leesett róla, de még a fiskális is elejtette villáját a rája szúrt hideg kolbászszal együtt. Csak a nazarénus folytatta nyugodtan, a hol elhagyta, a lakmározást… Őt nem érdekelték a földi javak.
Kont vitéz ajkáról egy szánakozó mosoly lebbent el.
– Sajnállak, fiam, – szólott Gábor grófhoz, – de szükségem van a birtokaimra.
Gábrist még csak jobban felingerelte ez a fölényes szánakozás. Felszisszent tőle.
– Eh, képtelenség! – hadarta. – Tréfának rosz, fenyegetésnek üres…
Kont erre már összeránczolta szemöldökét. És rászólt a grófra:
– A ki fél, az ne henczegjen.
– Nem félek, – nyakaskodott Gábor gróf.
– Akkor miért akadt a hal a torkodon?
– Az ükapám szándéka bánt, – állította az ükunoka, – tisztán a szubjektiv animozitása. Hogy nem éri be azzal, miszerint megosztom magával a jövedelmemet, az egész vagyonomra vágyik… Azt hiszem, ez elég ok…
– Fiam, – jegyezte meg a vitéz, nála szokatlan szelidséggel, – fogsz te még erről másképen is beszélni… Nem világosíthatlak fel a felől, mire kell nekem a földem, mert annak még nem érkezett el az ideje. Ma csak annyit mondok, hogy nem mulatságra kell… Elégedj meg egyelőre ennyivel és ne gyűlölj idő előtt.
A vitéz ajkáról szinte természetellenesen hatottak ezek az elegikus szavak. Gábor grófon valami meghatározhatatlan érzés vett erőt, a mi feldúlta a lelkiismeretét.
– Nem gyűlölöm, ükapám, – hebegte, – csak nem értem, mire való ez a czéltalan és képtelen erőszak…
– Hogy czéltalan-e, képtelen-e, azt majd Kincses uram fogja kisütni, – jegyezte meg Kont vitéz…
Kincses mester szót se szólt eddig a tárgyhoz, nem is hallotta a Kont és a Gábor gróf között lezajlott disputát, annyira belemélyedt a maga jogi kombináczióiba. Tehát komolyan foglalkozott a képtelen ügygyel.
Ám hogy reá hivatkozott a vitéz, Gábor gróf menten belekapott egy óramű pontosságával működő agya kerekeibe.
– Ügyvéd úr, – zökkentette ki a nagyeszű urat egy logikai czirkulus kellő közepéből, – világosítsa fel ükapámat, hogy egyszersmindenkorra vége szakadjon ennek a kínos családi ügynek…
De a fiskális csak nem akart hozzálátni a felvilágosításhoz.
– Várjon kérem, – s legyintett a kezével, – még nem vagyok kész az anyaggal…
Gábor kijött a türelméből.
– Ugyan kérem, ne affektáljon.
Kincses mester bedugta a fülét, hogy ne háborgassák, úgy gondolkozott tovább. Majd az sem volt neki elég, felállott az asztaltól és ötször-hatszor körülszaladgálta a szobát. Izzadt, mint a ló, kidülledt a szeme.
A plebános szinte attól tartott, hogy hirtelenében megbolondult a hires férfiú.
– Nagyságos uram, – szólt rá szeliden, – tessék megcsendesedni, hisz nem történt semmi baj.
De csak tovább zúzta a mester a fejét, nyilván végig kellett hogy legelje a Corpus Juris összes berkeit, hogy kilyukadhasson valahová.
Kont maga is elkomolyodott, Gábris gróf szivdobogást kapott, csak a nazarénussal nem történt semmi sem. Ő nem tudott csodálkozni…
Nagysokára elcsendesedett Kincses mester. Belevágta magát a székébe s egy nagyot fújván heureka helyett, eme szavakra nyitotta ajakát:
– Készen vagyok!…
Kont ráemelte szemét.
– Nos?
Gábor melléje ugrott:
– Beszéljen hát!
A pap is nógatta:
– Kérek egy pohár bort, – nyögte ki a mester, miközben szaporán törülgette homlokáról a dicsfényt, azaz az izzadtságot.
Hárman is töltöttek neki. És Kincses mester felhajtotta mind a három poharat.
No, vélték a kiváncsiságtól rángatódzó urak, most már csak megjön a szava. Megjött, de nem az igazi.
– Éhes vagyok, – mondta – s elkapta a hideg malaczos tálat a nazarénus elől…
– Ne bolygassuk a mestert, – tanácsolta a házigazda, – hadd lakjék jól először, majd beszélni fog ő aztán kérés nélkül is.
Gábor gróf megfogadta a tanácsot, összekapta fogát, hogy fel ne robbanjon, míg a fiskális úrnak jóllakni nem méltóztatik.
A plébános egy új thémát próbált megpendíteni, de csak a nyelve pendült meg egy párszor, a théma nem. Azt megfojtotta Gábor gróf, még mielőtt megszületett volna…
– Ne beszéljen, kérem – szólt rá a szelid papocskára – mert képtelen vagyok odahallgatni, ideges vagyok.
A nazarénus belefáradván a busás reggelibe, egy nagyot nyögött. Azt is betiltotta a gróf.
– Ne nyögjön kérem, emészszen csendesebben.
– Légy türelemmel – intette ükunokáját, – és ne zaklasd az én vendégeimet…
Kincses mester még mindig evett, mint a tenger, a mi száz és száz folyamot el képes nyelni, a nélkül, hogy kicsordulna a medréből.
Hát annyit, mint a tenger még sem nyelt el a jeles férfiú, nagysokára elérkezett az az időpont is, a mikor végkép elfogyott a nadrágszijja valamennyi lyukja.
– No – mondta akkor – jóllaktam, hál’ Istennek… Kérek egy pipát.
Gábris elhozta neki a pipát, meg is tömte sajátkezűleg.
– Tessék, de kérem, most már sziveskedjék beszélni…
Kincses mester szítta a pipát teli pofával, a szeme is kidülledt bele, de nem használt az erőlködése semmit: a dohány nem fogott tüzet.
Nem is kinlódott sokáig, letette a tajték edényt.
– Kérem szivesen – méltatlankodott fejcsóválva – ez a pipa oly keményre van tömve, hogy azt nem szíjja ki, nincs az a bivaly.
Gábris átkozta az ügyetlenségét és egy rengeteg szivart oktroyált rá a rettenetes fiskálisra.
– Nem bánom – vállalta ez a szivart nagynehezen – bár egy jó pipa dohányt nem adok száz ilyen tekercsért…
Már füstölt a szivarja, mint a lokomotiv, de Kincses mester még mindig nem nyilatkozott. Végre maga Kont is megsokalta a tempózását…
– Beszéljen, fiskális úr – szólította meg a súlyos férfiút, – eleget vártunk kegyelmedre.
– Hát beszélek – egyezett bele Kincses mester. – Úgy kezdem, hogy ez lesz a világ leghíresebb és legnagyobb pere.
– Tehát vállalja?
– Vállalom!
Gábris, hogy le ne essen a székéről, felugrott.
– De nem fogja megnyerni, – támadt rá kétségbeesetten a fiskálisra.
Annak a szeme héjja se rezdült.
– De megnyerem – mondta s Kontra nézett, – már csak azért is, hogy bebizonyítsam, miszerint az ötödik kerék az ember legbecsesebb testrésze.
A papocska összecsapta kezeit.
Gábris gróf végkép elvesztette higgadtságát, szinte az eszméletét is.
– Ezzel maga is beismeri, hogy bolond! – kiabált rá dühösen a mesterre. – Én így megtoldom egy jelzővel, kettővel: lelkiismeretlen, roszhiszemű bolond! Meg akarja nyúzni az ükapámat… Ki akarja használni a tapasztalatlanságát. Jól tudja, hogy 30 év alatt elévülnek az ilyen dolgok, de mit bánja azt maga! Elvállalja a pert, mert jó fejőstehénnek igérkezik. No, de – folytatta eszeveszetten, – majd megmutatom én magának, hogy én is vagyok valaki; leleplezem, bevádolom az ügyvédi kamaránál és…
Nem folytathatta, mert megbicsaklott a torka a dühtől.
Az ügyvéd egy csöppet sem haragudott rá, sőt inkább megdicsérte a szidalmazója szivarját.
– Ejnye, – mondta, – még se utolsó szivar ez az amerikai bagó.
Kontnak módfelett tetszett a késői ivadék impertinens humora: nem állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát.
– Feleljen hát Gábrisnak, – biztatta Kincsest mégis, hogy némileg jóvátegye a tapintatlanságát.
– Hisz – jegyezte meg Kincses mester sunyin, – még nem kész a szidással, csak pihen.
– De készen vagyok, – jelentette ki Gábris gróf mérgesen.
Oly komikusan hatott e kijelentése, hogy még a plébános is elmosolyodott rajta.
– Az más, – mondta Kincses uram, – akkor felelek… Hát abból, a mit a gróf úr most rám mondott, egy szó sem igaz, mert egy krajczárt sem fogadok el a perért, puszta dicsőségből folytatom.
De erre már kétfelé kérezkedett a nazarénus füle is.
– Ejnye, – jegyezte meg, – ki hitte volna, hogy olyan biztos ez a per.
Kincses uram fölpeczkelte a tokáját és felállott, hogy jobban hasson a szava.
– De csak egy embernek biztos ezen a kerek világon, – vágta ki a szót és a mellét, – és ez az ember én vagyok.
Azzal, miután úgyse lett volna képes magát feljebb liczitálni, elköszönt a házigazdától:
– Alásszolgája, majd eljövök az anyaggal, ha le lesz irva.
– Mikor lesz az anyag leirva? – kérdezte Kont vitéz.
– Tekintve, – válaszolt Kincses mester, – hogy kitészen vagy ötven ivet, el fog tartani vagy tiz napig.
– És – csodálkozott Kont, – kigyelmed azt öt percz alatt szedte össze a fejébe?
– Nagy uram, – henczegett a kövér úr, – ha kitalálták volna azt a gépet, a mi lefotografálja a gondolatot, rég császár volnék.
Komplimentumot csapott (a mi, tekintve gerincze hajlíthatatlanságát, annyiból állott, hogy behajtotta kissé a jobb térdét), aztán csakugyan kigömbörgött.
– Szolgája, szolgája, szolgája! – üzente vissza az ajtóból, mert eszébe jutott, hogy nem bucsúzott el mindenkitől.
Az urak nem is vártak tőle ekkora tapintatot. Elég volt nekik az is, a mit a maga jószántából hagyott hátra: a kétség, az izgalom.
A páter nem is állotta soká az ebédlő fülledt levegőjét, ajánlotta magát.
Gábris gróf azonképen cselekedett.
– Majd még beszélünk erről a dologról, – mondta ükapjának sápadtan, – most nem tudom, mi lelt, azt hiszem, fejtifuszt kaptam…
… A nazarénus és a várúr magukra maradtak.
A nazarénus igen magas, szikár férfi volt. Haja fakó és gyér, mint a molyette bunda, orra kövér és kampós, mint a flamingóé. Különben hasonlított egy kiéhezett tevéhez is, különösen a jámbor szemeinél és lapos fogainál fogva.
– Eszik még, domine? – szólította meg Kont rövid hallgatás után.
– Köszönöm alásan, nem tudok többet.
– Akkor keljünk fel. Kell egy pipa?
– Instállom, jobb szeretnék egy kubát.
– Mi az a kuba?
– Öt krajczárt kóstáll, de igen finom.
– De mi?
– Ötkrajczáros szivarom nincs, de egy másik fajtából adhatok, – mondta a házigazda és megkinálta vendégét egy ötkoronás Upmannal.
Felkeltek az asztaltól és besétáltak a szomszéd szobába.
– Üljön le, domine.
A nazarénus leült.
– Mi a neve? – kérdezte Kont.
– Lombos Keresztély, instállom.
– És mit tud?
A kérdés nagyon általános volt, de Lombos Keresztélyt azért nem hozta zavarba.
– Hát – válaszolt a nagy úrnak, – elvégeztem a theológiát, a jogot, a kereskedelmit és a teknikát… Azonkívül tudok görögül, törökül, latinul, tótul, németül, angolul, csuvaszul, kinaiul és hottentottául… (Most fujt egyet, aztán folytatta:) – Voltam már költő is, ügyvéd is, katona is, buddista pap is, de kálvinista pap is. Amerikában csatornatisztító voltam, Stambulban eunuk, Aetiópiában testőr, végre Délafrikában megettem egy ártatlan kis gyereket, a mi, bár tévedésből, marhahúsnak ettem, igen megfeküdte a szivemet… Azóta semmi sem vagyok, csak nazarénus.
Kont vitéz csak ámult-bámult.
– Akkor kegyelmed igen tudós ember!
– És sok mindent próbált!
– Azt hiszem, mindent.
– Gábor gróf – faggatta Kont különös vendégét, – azt mondta nekem, hogy megtévedt egyszer: sikkasztott.
– Sikkasztottam, mint testőr X. Menelik királytól, de jóvátettem a hibámat, mikor nazarénus lettem…
– Volt pénze?
– Épen annyi, a mennyi kellett és még három korona.
– S most miből él?
– Napszámból.
– Egy ilyen tudós ember! – csodálkozott a vitéz.
– Itt nálunk nem kell a tudomány, – világosította fel Lombos. De azért nem panaszkodom, mert megalkudtam a sorssal. Igen kevéssel beérem én. Egy liter nyers búza naponta az emberi test táplálására untig elég.
Kont összecsapta kezeit:
– És meg tudja rágni a nyers búzát?
– Meg. A fogam hozzáidomult.
– De a jó meleg ételt csak jobban szereti?
– Azt természetesen jobban, mint látni méltóztatott.
Kont vitéz elgondolkozott egy pillanatig, aztán Lombos vállára tette kezét.
– Akar jó módban élni?
Fanyar mosoly huzódott a Keresztély szája szögletébe.
– Köszönöm, instállom, biz én magam sem tudom…
– Nincsenek vágyai? – faggatta Kont.
– Hát hisz voltak, – hebegte a nazarénus zavartan. – De most már minek?… Késő.
– Miért késő?
– Igen sokat éltem, unom a földet, Istenhez vágyom…
A várúr egy időre beszüntette a beszédet, le s fel járkált a szobában. Aztán a következő kérdéssel lepte meg a nazarénust.
– Akar-e érdemeket szerezni Isten kegyelmére?
Egyszeriben kigyult a penészes férfi savószin szeme.
– Azt igen, igen! Hiszen nazarénus vagyok.
– És – tette fel Kont a második kérdést, – tud-e hallgatni?
– Ha parancsolja és ha Istennek tetsző dolgot cselekszem vele, – fogadta a nazarénus fanatizmusa lázában, – kivágatom a nyelvemet.
Kont a fantaszta felé nyújtotta jobbját s ebben a pillanatban csöppet sem hasonlított önmagához, a délczeg, erőszakos, hatalmas Konthoz, inkább egy szelid kálomista püspök benyomását tette. A szavai azonképen:
– Szeretem kigyelmedet és ha úgy akarja kigyelmed is, magamnál tartom. Szükségem van valakire, a kinek bátorsággal kiönthessem a szivemet. Egyedül állani a földön egy nagy kötelesség és felelősség sulyával terhelten, a nélkül, hogy ezt a felelősséget bárkivel is meg lehetne osztani: a legnehezebb emberi vállalkozás, szinte határos a lehetetlenséggel. Bizom az erőmben, – folytatta Kont vitéz nemes pathoszszal, – szivesen felveszem a harczot a milliókkal s nem kételkedném a győzelmemben sem, ha ezen a ponton nem érezném a gyöngeségemet… Akar-e segítségemre lenni?
A nazarénus felállt, hajlott teste kiegyenesedett, csupa láz volt az arcza.
– Akarok…
– És – kérdezte a vitéz, a megihletett férfi kezét melegen szorongatva, – megigéri, hogy nem kérdez, nem lát, nem hall semmit abból, a mit kigyelmednek sem szabad tudnia… Megigéri, ha im Isten szent szine előtt kijelentem kigyelmednek, hogy mindaz, a mit eddig cselekedtem, s ezentúl tenni fogok, bármily különösnek, titokzatosnak, őrületesnek is tetszett és fog tetszeni, Isten és a haza dicsőségére történik?
– Megigérem; – és egy könycsepp gördült ki a nazarénus szeméből.
– Miért sír? – kérdezte Kont csudálkozva.
– Olyas valamit éreztem, – válaszolt Lombos Keresztély, – mintha egy pillanatra megnyilt volna előttem az ég s ott láttam volna benne nagy uramat Isten jobbján ülve.
Azzal lehajolt a Kont kezére és egy áhitatos csókkal illette meg azt.
A nagyúr egészen elérzékenyült…
– Kegyelmed igen gyönge, kedves barátom, – mondta a szive hangján, – viziói vannak, halluczinál. Gondom lesz rá, hogy megerősödjék… Nézze – tette hozzá hirtelen hangot és modort cserélve, – úgy mint én! – És kifeszítette hatalmas karjait, hogy a ruhája szinte repedezett bele. – Jó lesz barátom? – enyelgett a nazarénussal, mint apa gyermekével. – Ugye jó?
– Jó, – mondta a nazarénus és imádattal nézett fel a hősre.
Lehetséges, sőt valószinű, hogy annak a varázsnak, a mely a Kont személyéből kisugárzott s hovatovább az egész nemzet szellemének s fejlődési irányának delejtűjévé lőn, – lehetséges, hogy ennek a varázsnak a kútfeje az emberi hatóképesség határán kivül álló okokban volt keresendő: a vitéz misztikus eredetében, abban a hitben, a mely erejét épen annak köszönheti, hogy nem bizonyítható, mert megfoghatatlan, tételei isteni eredetűek, megvitathatatlanok; viszont azonban az is bizonyos, hogy eme nimbusz megtartása és fejlesztése a Kont egyéniségének, hatalmas képességeinek számlájára volt irandó. Annyival is inkább, hogy apránkint kiszorult a közérzésből mind az az elem, a mi a Kont-problemát a transzczendentáliák körébe vonta s a vitéz fasczináló emberi alakja attól teljesen függetlenül, szabadon kezdett kidomborodni.
Egy pár makacs tudóson kívül teljesen elejtette, szinte elitélte a társadalom a Kont isteni küldetésének feszegetését, annál intenzivebben foglalkozott a vitéz cselekedeteinek, magatartásának elbirálásával.
És miután évszázadok óta sem akadt férfi, a ki jobban értett volna ahhoz, hogy szárnyakat adjon a kiéhezett, eszményekre éhes nemzeti szellemnek: természetes, hogy pompás kvalitásai, lángesze révén apránkint minden különködése ellenére is a nemzet bálványa lett. Vagy talán épen azoknál fogva? Hogy a nép lelkületével teljes harmoniában voltak emberi hibái is! Talán az adta meg egyénisége hatásának azt a közvetlenséget, a mely nélkül a lángész sem lehet el?
Midőn a Szendrey gróf halála folytán váratlanul akuttá lőn a Kont vitéz képviselővé leendő megválasztatásának kérdése, számot vetett eme körülményekkel a kabinet is. A törvények értelmében nem volt Kont választó, következésképen választható sem s annak ellenére nem mert a miniszterek pártja ellene még csak jelöltet sem állítani. Érezte, hogy a saját népszerűségét teszi koczkára, ha a Kont tekintélyével, a népérzülettel szembehelyezkedik…
Természetes, hogy ilyen viszonyok között egyhangú lett a belvárosi választás. A választási elnök reszkető kézzel adta át Kontnak a mandátumot s remegő hangon mondta el üdvözlő beszédét. Mintha érezte volna, hogy a történelem egy fordulópontja előtt áll, midőn a törvényhozás tagjává avatja a vitézt…
Kont a népbizalmat csak egy pár napoleoni szóval köszönte meg. Magasra emelte megbizólevelét s jobbkeze két újját rátapasztotta, úgy esküdött:
– Esküszöm, hogy méltó leszek reá.
Leirhatatlan volt a lelkesedés, a mely ez után az eskü után végig tombolt a választó gyülekezeten. Az egész tábor levette kalapját. Az odakeveredett vénasszonyok és gyermekek letérdeltek s százezer ajakról zengett-dörgött a Hymnusz fönséges melódiája, hogy belereszketett a város, az ég, a föld…
A választást persze senki se merte megtámadni. Erre a czélra a magyarok sorából talán fegyenczet se kapott volna a kabinet. A Ház igazolt képviselőnek jelentette ki Kont vitézt és megéljenezte, midőn először a tanácsterembe lépett. A többség fel is állott a tiszteletére. A miniszterelnök eléje ment és mialatt mélyen meghajtotta magát, rövid istenhozottal üdvözölte.
Kont kezet fogott vele.
– Remélem, – mondta szintén röviden, – egy hajóban fogunk evezni.
Nagy szó volt ez. Fontos nyilatkozat. Mert hiszen eddig még nem vallott szint a vitéz. Szavait könnyű volt a miniszterelnöknek arra magyarázni, hogy azok a kormánypárt táborába való betelepedését jelentik.
– Kiváló szerencsémnek tartom, – hálálkodott boldogan a nagy úrnak, – hogy helyesled a politikánkat.
Bezzeg nem sokáig tartott a boldogsága, Kont vitéz könyörtelenül a nyaka közé zuhintotta a hideg vizet.
– Nem úgy értem, öcsém, – józanította ki a vérmes férfiút, – hogy én megyek utánatok, hanem úgy, hogy ti fogtok utánam jönni…
A kvalitásos miniszterelnök politikai eszközei között mindenha első helyen állott a kapaczitálás, kikészítés és megnyergelés fogalmai alá eső műveletek intenziv gyakorlata. A kemény diót meg kell törni, a nagy szájat be kell tömni, az éhes embert jól kell lakatni! Ezek dogmák, a melyek betartása nélkül Magyarországon mindezideig egy kabinet sem lett volna képes megélni.
A miniszterelnök tehát kötelességének tartotta, hogy megkisértse a hatvágást Konttal szemben is. Kicsalta a vitézt a miniszteri folyosóra.
– Itt – indokolta meg merészségét, – zavartalanul tárgyalhatunk, s ha meg tudjuk egymást érteni, bizonyára én leszek a nyertes.
– Az bizonyos, – állította Kont határozottan, de minden nagyképűség nélkül.
A miniszterelnök zavartan mosolygott.
– Hehehe, kedves uram, hogy is mondjam…
– Tegezhetjük egymást, – segítette ki Kont a zavarból, – ezentúl magam is azon leszek, hogy mind megtanuljam a mai szokásokat.
– Hehe, megtisztelsz, kedves barátom, bátyám… Tehát szabad-e tudnom, van-e már valamelyes kialakult politikai elved?
Kont egy kicsinylő mosolylyal fitymálta le a kérdést.
– Nem jöttem én ide játszani. Ha mulatok, biz én kirúgom a korcsma falát, de a templomba és az Országházba levett kalappal s megtisztult szivvel járnak a Kontok.
– Úgy értem, – mentegetődzött a miniszter tájékozatlanul, – választottál-e már pártot?
Kont megrázta fejét.
– Mondom, hogy nem azért jöttem ide. A pártok betegek. Maguk sem tudják, mit akarnak, vakok… Azért vagyok itt, hogy kinyissam a szemüket s hogy új pártot csináljak.
No hát ezt kín volt hallani is. A miniszternek legalább az lehetett, mert igen szedegette a lábát, valamint a tüzes pléhen tánczoló medvebocs és a dörmögése is meglehetősen bocsszerű volt, midőn azt kérdezte Konttól:
– Kérlek ássan, muszáj az az új párt? Nem lehetne valamelyiket a régiek közül kijavítani?
– Például a tieteket! – tréfált vele Kont.
– Igen, igen, épen azt akartam neked javasolni: ha valami kivihető terved van, mi szivesen belemegyünk.
Kont összeránczolta az orrát.
– Tudomásul veszem, de nem hiszem.
– Miért, instállak? – kérdezte a miniszter. – Mi haladók vagyunk.
– Azért, – világosította fel a vitéz, – mert cserébe azért, hogy felveszitek a műsorozatba az én eszmémet, nekem is lesz rajtatok némi követelni valóm.
– Mi?…
– Az, hogy el kell törülni az egész eddigi rendszert, mert az én pontjaim el nem férnek a ti pontjaitok között.
– Tréfálsz, kérlek?…
– Nem én, újra kell kezdeni az egész Magyarországot. Elülről.
A miniszterelnök nem mert mosolyogni, csak befelé nevetett. (Hisz ez a naiv antik úr egy tökéletes analfabéta a politika mezején. Ez csinálhat ugyan némi felfordulást, de pártot soha.)
– Iszen, – mondta most már inkább leereszkedőleg, mintsem komolyan, – ha hozzá lehetne nyúlni az alkotmányhoz!
Kont kinevette a státusférfiút.
– A világért sem, öcsém, a csontot nem szabad összetörni, mert arra jön a hús, vér és izom…
– Nini, – gondolta magában a miniszter, – mégsem olyan együgyű ez az antik ember!
– Hát akkor – kérdezte, – mit értesz az eddigi rendszer eltörlése alatt?
– Azt, – világosította fel Kont, – hogy ezentúl alulról felfelé építsük a tornyot. Még világosabban: először nyélbe ütjük a feltételeket, a miktől a siker és eredmény függ, a helyett, hogy eredményeket provokálnánk, s az égtől várnánk a mannát: a hozzátartozó feltételeket.
– Még így sem értelek egészen, – bátorkodott a miniszter megjegyezni, – hézagot érzek a szavaidban.
– Kitömöm azt is, ide figyelj!… Ti eddig ide s tova már háromszáz év óta nem csináltatok egyebet, mint közjogot. Védtétek az alkotmányt, őriztétek a kincseskamrát. De arról nem gondoskodtatok, hogy a kamra tele legyen. A kincseskamra kincseskamra, véltétek, ha üres is. Hát ez bolondság. A kincseskamra, ha üres annyit sem ér, mint egy jókora spájz, hiába látjátok el ezerféle pánczéllal. Mert a spájzból legalább kikerül az az anyagi és fizikai erő, a mi a kincs megszerzéséhez és a kamara megvédelmezéséhez szükséges, de mit csináltok, ha a koplalásban meggyengül az erőtök s a kamra épületét sem vagytok képesek az ostrommal szemben megvédeni?
– Mi következik ebből? – kérdezte most már érdeklődéssel a miniszterelnök.
– Az, hogy ezentúl nem pártokat fogunk csinálni, se szerződéseket idegen népekkel, se egyéb parádés játékokat nem játszunk a világ piaczán, egyszóval nem űzünk magas politikát, valameddig versenyképesek nem vagyunk, hanem a magunk kuriáján fogunk gazdálkodni, csendesen és békében, míg meg nem telik az éléstárunk. Aztán mikor már erőre kaptunk s jól megszedtük magunkat, a felesleget beviszszük a kincseskamrába és azt mondjuk: no, most már gyere német, próbáld megostromolni a házunkat! Lesz mit védelmezni és lesz miért. Hazafiság, zászlók, trombita se kell hozzá, csak emberi természet (önzés), hisz a magáét fogja védelmezni minden egyes magyar.
A miniszter egy nagyot sóhajtott.
– Egyszóval, – jegyezte meg, – közgazdaság és kultura. Hisz ezek régi jelszavak.
– Ép az a baj, hogy csak jelszavak, – hurrogta le Kont a minisztert, – s azok lesznek, valameddig a politika az összes erőtényezőket benyeli. Ezentúl büntetni kell a politizáló embert, nem jutalmazni.
– Igen, – s bólintott a miniszter, – de mily távolság az elmélet és gyakorlat között! Ki fogja újjáteremteni a magyar nép lelkét?
– A friss kenyér és az új bor, – vágta ki Kont. – Az erő és a jókedv. Panem et circenses! A táplálkozástól függ minden, az csinálja a vért, a szervezetet.
– És – liczitált a miniszter, – ki fogja a kenyeret előteremteni? Hisz ez a magyar humusz oly keveset terem.
– Megnyitjuk a földet a humusz alatt is és kivájjuk alóla az aranyat, vasat, a szenet és márványt, a drágaköveket.
– A pénz, a pénz! – nyafogta a miniszter. – Hol a pénz hozzá?
– A pénz magamagát csinálja, csak tudni kell, hol kamatozik? És tudni kell számítani is. Néha a legnagyobb pazarlásnak legdúsabb a kamatja…
A kormányférfiú kifordította tenyerét.
– Isz, isz…
Egyéb ellenvetést nem tudott kitalálni, de értett Kont ennyiből is.
– Azt akarod mondani, hogy hiszen régi dolgok azok, a miket én elmondtam. Igazad van: azok. Csakhogy mindezideig roszúl lettek elmondva. Igen kevés ember értette meg. És nem volt a theoriáknak semmi nyelük. Pedig ez a fő. Majd csinálok én nekik olyan nyelet, a mit a minisztertől kezdve lefele az utolsó napszámosig mindenki meg fog fogni tudni.
– Akkor – mondta a státusférfiú, – te leszel a nemzet reformátora, a gondviselése.
– Ebben – jelentette ki Kont, – senkinek sem szabad kételkednie. A bizalom ereje a legfőbb hajtóerő…
– A tekintélyed határtalan, – hizelgett a miniszter.
– Azon leszek, – fogadta Kont, – hogy még nagyobbra nőjjön. Majd ha a nemzet kezébe adtam a nyelet!
– Az lesz – jezsuitáskodott a miniszter – a legnagyobb konczepczió, a mi ember fejéből valaha kipattant.
– Dolgozom rajta, egy héten belől készen leszek a tervrajzzal.
– És? – kérdezte a miniszter, szinte ágaskodva a kiváncsiságtól.
– Megkapjátok valamennyien, – válaszolt neki Kont, – tanuljátok meg, mielőtt törvényerőre emelnétek.
Azzal megrázta a hatalmas úr kezét és sarkon fordult. Visszament a tanácsterembe és távol a pártcsoportoktól, az utolsó széksorban letelepedett.
A miniszter ezalatt még egy ideig lógatta az orrát és fejét, aztán elcsipett egy elég eszes mamelukot.
– Te Rusvay!
– Parancsolj, kegyelmes uram!
– Láttad, hogy Konttal beszéltem?
– Láttam. Jött ki belőle valami?
– Jött. Ennek az embernek nagy tervei vannak.
A mameluk sunyin mosolygott.
– Nagyok, tehát meg nem valósíthatók.
A miniszter csak vonogatta a vállát.
– Én is azt tartom, de ha befagy is az utópiája, a pártcsinálás sikerülhet neki. És épen itt van a kutya elásva: felrobbanthat bennünket.
A képviselő csavarintott a fején.
– Csak nem fogunk utópiákat kergetni a kedveért, mi, komoly politikusok!
– Te hű vagy, – mondta a miniszterelnök, – de a többiek!
– A többiek meg, – vélte a mameluk, – legalább is okosak. Húsz embert sem adok a vitéznek. Különben is, – tette hozzá, – mit ért ő kigyelme a modern politikához!
– Többet ért hozzá, – mondta a miniszter, – mintsem hinni lehetne… Különben majd kitünik a programmjából…
Ezzel széjjel ment a két jóbarát s természetesen széjjelvitte a legújabb politikai szenzácziót:
Kont programmot ád, Kont pártot akar csinálni, Kont népboldogítónak csapott fel, Kont itt, Kont ott, Kont mindenütt.
És csodálatos, a mily nagy volt egyebekben a vitéz nimbusza, a politika terén még csak komolyan sem vette a legőszintébb bámulója sem. A század végén annyira elposványosodott immár a közügyek tarlója, hogy szinte presztizsét vesztette, a ki rája lépett. (Szakasztott, mint Amerikában egy évszázad előtt.) Az volt a felfogás, hogy önzetlenül senki sem bolond magát kitenni annak a meghurczoltatásnak, a mi a legtisztább jellemet sem kiméli meg a kölcsönös acsarkodások klasszikus porondján, a politika czirkuszvilágában; arra legfeljebb azok vállalkozhatnak, a kik csak nyerhetnek, mert nincs mit veszteniök: a kétségbe esett exisztencziák. Legfeljebb még egy pár rajongó fantaszta, de ezek nem számitanak, mert a fantasztáknak nincs súlyuk.
A képviselői körök közvéleménye, miután a Kont vasjellemében nem tudott kételkedni, önkénytelenül (bár be nem vallottan) ebbe a kategóriába sorozta a vitézt…
Kont teljesen tisztában volt azzal, hogy parázsba lépett, a mi az első lépésnél talán kissé meg fogja égetni a talpát, de azt is tudta, hogy annál nagyobb lesz a hatás, ha látni fogja az ország, hogy miként a buddhista szentek, a végin mégis épkézláb járja a tüzes mezőt…
A második lépéshez már erős várakozásokat fűzött Kont. Azt tehát nem volt szabad elhamarkodnia. Annak döntenie kellett további pályája sorsa fölött. Egy kiáltványon dolgozott már hetek óta, (csakugyan azért zárkózott be a várkastélya fölszentelése után is). A tervezettel régen elkészült, csak a klasszikus formáját nem találta még meg. E tekintetben számított a Lombos Keresztély tudására és tapasztalataira. Úgy vélte, egy sokat szenvedett, hányatott embernek igazabbak és közvetlenebbek a kifejezési formái, mert az olyan a lelkével, a vérével ir. És közelebb áll a mások lelkének titkos rugóihoz is, mint az, a ki még nem érezte az élet tragikumát, örvényes mélységeit.
Mielőtt azonban Lomboshoz folyamodott volna, még Kincses mesterrel akart a vitéz beszélni a peréről. Hiszen jóformán a per subsztrátumát sem állapították meg. Meg sem állapíthatták, mert hiszen fel kellett azt előbb fedezni. Kikutatni régi családi levelekből, káptalanok levéltárából, tudósok könyveiből… Általánosságban foglalkozott már a vitéz ezzel a témával, de hiteles okmányai nem voltak hozzá. Hát ezeknek a beszerzéséhez is jó hasznát fogja venni a hű nazarénusnak. Az majd összehordja az anyagot Kincses mesternek, feldolgozás alá; meg fogja állapítani azoknak a falvaknak jegyzékét, a melyek felett lefejeztetése előtt Kont, a kemény vitéz uralkodott. És levezeti a családfáját, hogy konstatálhatók legyenek a ma élő örökösök. Az alperesek!
Kont persze nem számíthatott arra, hogy az egész hagyatékot az örökösök kezén találja hétszáz év után, azt is belátta, hogy az időközben idegen kézre jutott javakat harmadik személyeken keresni határos lett volna a komikummal, de a mire eddigi felületes kutatásai alapján számíthatott, az is roppant vagyonnak felelt meg. A Gábor gróf húszezer holdas dominiuma csak egy kis hányada volt annak…
… Kincses uram a Kont hivására azonnal megjelent a várkastélyban s általános vonásokban előterjesztette azt a merész tervezetet, a melyet a peres eljárás előirányzott mozzanatairól és esélyeiről felvett.
– A nagy uram szerencséje, – mondta egyebek között, – hogy preczedens nélkül áll a jogigénye. Csodák törvényhozásnak és jogszolgáltatásnak nem szolgálhatnak alapul. A Kont-eset egyedülálló, törvények, döntvények által el nem határolt, teljesen szabadon álló joganyag, a melynek elbirálása ennek folytán csak analógia alapján kisérelhető meg s ennélfogva tág teret ád a törvénymagyarázatoknak, a birói ösztönök és lelkiismereti benyomások érvényesülési szabadságának. Az ügyvéd feladata ebben az esetben úgyszólván a birák lelkiismeretének befolyásolásában, az adhoc igazság szuggerálásában merül ki. Mert hiszen abszolut igazság úgy sincs, következésképen mindig az veendő igazságnak, a mit az ember annak érez. A tétel, a melyből ki fogok indulni, – folytatta a hires ügyvéd: – élő embernek nem lehetnek örökösei. Következésképen az utódok kezein található Kont-vagyon nem hagyatéki tömegnek, csupán res derelictának tekinthető. Alperesek ezzel szemben az elévülés jogalapjára fognak helyezkedni, a mi azonban a jelen esetben nem lehet perdöntő körülmény, mert az elévülés megszakításának vis major állott az útjában. A vélelem józan ész szerint csak az lehet, hogy nagyuram, ha teheti vala, tiltakozott volna a jóhiszeműleg hagyatéknak minősített vagyona átadása ellen, de miután ezt természetszerűleg nem tehette, a mulasztás jogi következményeinek sulyával meg nem terhelhető.
– A tulajdonbiztonság jogbölcseleti elmélete – ismerte be Kincses mester, – természetesen tökéletesen felfordul, ha egy évszázadok óta háborítatlanul birtoklott s többizben bona fide átöröklött vagyon elüttetik a birtoklók kezéről, de ezt az elméletet ugyis czélszerűségi szempontok pattantották ki s növesztették jogi dogmává, következésképen értéküket vesztik, mihelyest magasabb czélszerűségi szempontokkal jutnak összeütközésbe.
– Jogászi okfejtésemen kívül – jelentette ki Kincses, – főképen erre alapozom perünk kedvező esélyeit. Negyven-ötven családnak jóhiszemű birtokaiból való hirtelen kiborítása mindenesetre óriási kavarodásoknak lesz a szülője és látszólag egy jogi infámia benyomását fogja tenni, sőt a jogszolgáltatásba helyezett közbizalom megrendülését vonhatja maga után, de igen nagy kérdés (sőt nem is az, mert én és minden ember, a ki ismeri a tömeg pszichologiáját, biztosra vehetjük), kérdés, mondom, hogy nem lenne-e még nagyobb zavar, esetleg valóságos államfelforgató forradalom okozója, ha a birák nem állapítanák meg nagy uram peres igényét. A jog és igazság fogalmai – folytatta – a jelen században amúgy is egy erjedési, ujjáalakulási folyamatba kerültek. Az embernek (látván, hogy minduntalan változnak a felfogások igazságról, eszményről), nincsenek többé megállapodott, kialakult képzetei; az emberek, mondom, ebben az ideges korban inkább hajlandók érzéseiket követni, a melyekben ritkán csalatkoztak, mint az eszüket, a mely minduntalan megcsalja őket. Már pedig – konkludált Kincses, – a tömeget kétségtelenül a nagy uram pártjára hajtja a szive. Gondviselésszerű feltámadásának, úgyszólva isteni eredetének nimbusza (a mely a népnek immáron a vérébe ment át s onnan többé ki nem irtható) oly tényezővé fejlődött, a melylyel az államnak s a biróságnak is számolnia kell, ha nem akarja az országot forradalomba kergetni. A nép, nagyuram, – jósolta a srófos eszű fiskális, – nem fogja engedni a kigyelmed jussát; a század és minden idők e leghiresebb perét tulajdonképen nem is én, a nép fogja megnyerni. S ez rendén van így, mert a legfőbb igazság a néplélek igazsága, az, a mi a kodexekben van letéve, szükség-igazság, kisegítő eszköz csupán.
A nagyfejű férfiúnak hatalmas dialektikája és megtévesztő rabulisztikája bámulatra, de egyszersmind mosolyra ragadta a vitézt.
– Pompás ember kigyelmed, Kincses mester, – mondta. – Megvallom, én csak a közérzésre, a népre számítottam, de kigyelmed jogi alapot is tud az eset alá kanyarítani.
Kincses mester elnevette magát, csak úgy rengett a tokája, a midőn mondta:
– Nagyuram, úgy látszik, nem veszi komolyan a birói kart.
– Miért? – kérdezte Kont.
– Ha egy olyan esetet bocsát az itélete elé, a melynek maga sem látja a jogalapját…
– Azt nem látom, – ismerte be Kont, – de azért ne tartson roszhiszemű perpatvarkodónak. Mert mi a jogalap, a jog, ha társadalmakat reformáló, nemzetképző törekvésekkel és czélokkal kerül szembe? Az egyén igaza, magánhaszna a köz, a társadalom, az emberiség kárára.
Kincses mester intett a fejével.
– Úgy van. Minden emberi érték relativ. Az ember végczélja, a míg világ a világ, örökké az lesz: a sok értéktelen érték lehető legtökéletesebb felbecsülése, hogy a sok rosz közül mégis a legjobbat választhassa ki…
Ezután a részletek megbeszélésére tértek át Kont vitéz és ügyvédje.
Kincses mester arra nézve, hogy összeállítsa a Kont-javak leltárát s a birlalók (alperesek) lajstromát, már megtette az első lépéseket. Genealogusai az Országos Levéltárban, a somogyi, zalai, vasmegyei, veszprémi megyei székhelyeken, Nagyváradon, Esztergomban a káptalanoknak, mint régi hiteles helyeknek archivumában megkezdték a pornyelő munkát.
… Azonban – igérte Kincses megbizójának, – addig sem fog pihenni, míg ez a munka tart: befejezi a negyven ivre tervezett igénykeresetet és egy kötetes essayt is ir a Kont-esetről, mint jogi unikumról, a melylyel még intenzivebbé szándékozik tenni a várható kedvező közhangulatot.
A honoráriumra nézve Kincses, Kont tiltakozása ellenére is, ragaszkodott első kijelentéséhez, a mely szerint teljesen dijtalanul viendi a pert, sőt a magáéból előlegezi annak körülbelől 500,000 koronában előirányozható költségeit is.
Egyebekben azt ajánlotta Kontnak, hogy senki előtt ne nyilatkozzék a per érdemében, ne provokálja a szkeptikusokat s térjen ki az olcsó kiváncsiságnak.
Ezzel aztán ajánlotta magát Kincses doktor, hazament és folytatta, a hol elhagyta az igénykeresetet…
A vitéz ellenben ismét bezárkózott egy napra s politikai programmján törte a fejét. Akkor, úgy vélte, teljesen elkészült az anyaggal, hozzá lehet látni a végleges megformulázásához. Magához kérette Lombos Keresztélyt.
– Lombos uram, fogja ezt a dolgozatot, tanulmányozza mindaddig, a míg nem ment a vérébe, aztán stilizálja meg olyformán, hogy az utolsó analfabéta is megérthesse. Bontsa fel a fogalmakat alkotó elemeikre s a meghatározásoknak csak essencialia propriumait vegye igénybe, hogy a szöveg világosságát és erejét ne zavarják homályos és fárasztó abstrakcziók. A hézagokat inkább példázatokkal töltse ki. És tegye bele a konczepczióba egész lelkét, valamint én is beletettem az enyémet.
– Értem, – mondta a nazarénus halkan.
– Hát engem ért-e? – kérdezte Kont. – Sejt-e valamit az én lényemből?
– Azt hiszem, – válaszolt Lombos, – hogy immár meg is fejtettem azt a nagy problemát, a mi körül tapogatódzva botorkál az egész világ, előttem nem titok többé a nagy uram gondviselésszerű kiválásának genezise.
– És meg tudja érteni a multamat?
– Meg.
– Belát a jövőmbe is?
– Igen.
– Tudja, miért perelem a Kont-vagyont?
– Hogy elvegye azoktól, a kik nem tudják kellőképen megbecsülni s odaadja azoknak, a kiknek második Istenük a föld.
Kont megragadta a nazarénus kezét.