Kincses mester ezzel a levegőbe vágott az öklével pont helyett s nyugodtan előszedve torpedóját, ismét rágyújtott…

Az urakat végkép megszédítette az a káprázatos dialektikai kötéltáncz, a mit a nagyfejű tömzsi emberke a szavak és fogalmak pódiumán produkált.

– Mi az ördög ez? – bődült el Kanut önkénytelenül. – A világ végire számít, vagy mi a manó?

Egyetlenegy heves kifakadás se hangzott el ellene, minden szenvedélyt kiszorított a szivekből a tájékozatlanság, a megdöbbenés.

Még Gyimóthy nyerte vissza leghamarabb elvesztett lélekjelenlétét. A pöfékelő Kincses mester elé sántikált (mert köszvényes volt):

– Egyszóval – dadogta, – úgy áll a dolog, magad is beismered, hogy nincs igazatok.

– A mai igazság szerint – ismerte be Kincses hidegen, – nincs, de igazunk lesz a holnapi igazság szerint.

– Jó, – jegyezte meg Gyimóthy, – te túlteszed magad a jogrenden, – de vajjon túlteszik-e magukat rajta a biráid is?

Erre még ridegebb feleletet adott Kincses.

– Felkonczoltatni senki se szeret.

– A birónak ragaszkodnia kell a formákhoz, – vélte Kanut, – arra való a hadsereg, hogy megvédje minden terrorizmus ellen.

Kincses elnevette magát.

– Régen volt az, midőn a birák a formának alárendelték a lényeget. Eszes judex ma már levegőnek tekinti a törvényt, ha az magasabb érdekekkel összeütközésbe jön. Rájöttünk, mi jogászok, – folytatta, – hogy a strict law (szigorú jog) a legnagyobb gazságok darázsfészke, az equity law (méltányos jog) körül is csak a fél igazság ólálkodik, becsületes itéletet csak az a birói gyakorlat tud produkálni, a mely Salamon király példáját követi. Minden egyes jogesetre külön törvényt kell hozni, mert nincs két egyforma jogeset. A birói gyakorlatot és belátást a teljes szabadság szelleme lengje át… A biró ne puszta jogot oszszon, de mérlegeljen is, mint a kereskedő: hol a haszon, hol a kár?… A mi biráink – konkludált Kincses uram, – be fogják látni, hogy nem szabad egy országot lángba borítaniok csak azért, hogy egy pár nagy urat szabályszerűen kiszolgáljanak… Aztán tekintetbe fogják venni azt is, hogy egy providencziális próféta-emberrel szemben nem járhatnak el úgy, mint akárki fiával. Azon úgyse fog az emberi igazságszolgáltatás, valamint nem fogott Krisztuson. Az apostolok nyomán új törvények támadnak s ezeket a törvényeket respektálni fogja a modern biró. Az lesz a szent előtte, a mit Kont akar s vele együtt a nép, nem az irott betü…

Az urak szinte dideregni kezdtek félelmükben. Gyimóthy elkaczagta magát, mint egy eszelős.

– De hiszen akkor mi koldusok leszünk!…

Kincses mester megrázta buksi fejét.

– Nem lesztek koldusok, mert dolgozni fogtok… A franczia forradalom áldozatai, a marquisk, a vicomteok voltak a koldusok, a kiknek vagyonát egyik napról a másikra seperte el a legrémítőbb itélő igazság, a nép dühe, a nélkül, hogy meghagyta volna emberi jogaikat. Még az életüket is megkivánta áldozatul – a forradalom. Mennyivel enyhébb – tette hozzá Kincses mester szatirikusan, – a ti helyzetetek. Egy kis döczczenés az egész.

Mondván, megszopogatta a szivarját s miután úgy találta, hogy immár keserű a vége, föltápászkodott székéből és csés jóestét kivánván az illusztris társaságnak, távozott…

Az urak magukra maradtak. Megdöbbenésük jeléül kifordították tenyerüket, tarkójukat vakarták, nevettek s mindenféle grimaszokat vágtak, mert okosat úgyse tudtak volna mondani.

Az okos szó csak jóval később jutott eszébe Kanutnak.

– Uraim, hátha kiegyeznénk velük…

Senki se felelt.

Gyimóthy nagyot sóhajtott.

– Rendkívüli időket élünk, – mondta, és lehorgasztotta fejét.

Gábris olyan volt, mint az ázott tyúk… már azt se tudta, hol van a parókája, nem törődött vele.

– Egyezzünk ki, – helyeselte a Kanut javaslatát, – ha kevés is, biztos a biztos…

Kele nagyot csapott öklével az asztalra.

– Nem hittem eddig, – mondta Gábris felé fordulva, – hogy vannak túlvilági szellemek, de most már hiszem… Kontot a Gondviselés küldte, vagy a Nemezis, akárki felsőbb hatalom, de nem anya szülötte, különben nem csinálhatna ilyen felfordulást.

– Egyezzünk ki, – javasolták az urak egyhangúlag…

*

A Kont presztizse ezzel kiállotta a legkeményebb próbát is. Sértetlenül került ki az emberi önzés örvényéből, a melybe nem egy apostolt fojtott már bele az anyagi és hatalmi érdekek egyesült erőszaka.

A kaszinó független, minden merész vállalkozással szemben fölényes megvetést tanusító főurai nem merték rásütni a kalandorok bélyegét, bár szivük mélyén az ő kiváltságos pszikhéjükkel érezniök kellett, hogy bőséges okuk lenne rá. Koczkán forgott minden vagyonuk: attól függött, hogy mit tart Kontról a közvélemény s egy kis megjegyzéssel sem mertek az őt istenítő eszmeáramlattal még egymás között sem szembeszállani…

Kont vitéz volt immár az országban a legnagyobb hatalom.

XIII.

Kincses mester megdöngette a Kont-várkastély érczkapuját, de persze nem ugyanazzal a szándékkal, melylyel annak idején Botond a bizanczit. Ő nem akart rést ütni a kapun, csak bekérezkedett rajta az e czélra kiakasztott buzogánynyal.

Ez az ó-kori berendezés is mutatja, hogy abból a titokzatosságból, a melylyel körülvette magát, egy év múltán sem engedett a vitéz. Minden a régiben maradt a várkastélyban. Csak a legkülönfélébb retortákon át lehetett halandónak a nagyúr szine elé jutni. Az őrtálló csatlós addig nem nyitott kaput, míg nem értesítette a székely várnagyot a vendég jöveteléről, ez Lombosnak tartozott jelentést tenni, a ki viszont a vitézt kérdezte meg: fogadja-e a jelentkezőt.

Kincses mester, bármily nagy volt is a feje, Kontnak ezt az egy szokását sehogysem tudta megérteni… Mi szüksége van egy kivételes szellemi kincsekkel megáldott s épen lelki nagysága, személyes hódító kvalitásai révén népszerűségre kapott igazi nagy embernek azokra a szánalmas czeremóniás mókákra, a melyekkel oligarchák és fejedelmek bolondítják a közönséges halandót! Avagy szapora oka van arra, hogy meg ne lephesse senki intim munkája közben? Valami nagy, titkos terven dolgozik, a melynek nem szabad idő előtt kipattannia?

Ha nem is kapott Kincses uram ezekre nézve teljes felvilágosítást, a véletlen szivességéből némi tájékoztató kombinácziókra alkalmas oly jelenségeket észlelhetett meg eme látogatása alkalmával, a melyekből az ő agyafúrt eszével könynyen kivonhatta a gyököt.

Mindenekelőtt egy vörös, hatalmas termetű férfi tűnt fel neki a várudvaron, a mint a bástya szögéből messzelátóval a kilátásban gyönyörködött. Egy szempillantás elég volt neki annak a konstatálására, hogy nem magyar ember a távcsöves. Angol vagy amerikai. Kincses meglepődött, de nem ment tovább: kombinácziókat egyelőre nem fűzött az angol személyéhez. Befordult a kastélyba a székely vezetése alatt, mintha mitse látott volna s aztán szuszogva fölskándált a lépcsőn. Az emeleti lépcsőházban megállította a székely.

– Engedelmet instállok, nagyságos uram, méltóztassék itt várakozni, míg szót váltok nagyurammal…

A székely egy ajtóhoz lépett óvatosan, mintha lopni menne, hallgatózott egy pillanatig, csak aztán nyitott be.

Ám úgy látszik, roszúl hallgatódzott ő kigyelme, vagy nem az igazi ajtón, elég az hozzá, hogy Kincses mester ugyancsak a füle segítségével, oly újabb felfedezést tett, a mit aligha tartogattak a számára, különben nem lett volna értelme a székely rengeteg óvatosságának… Mindössze annyiból állott a fiskus felfedezése, hogy Kont vitéz úgy beszélte az angol nyelvet, mint a karikacsapás, ép úgy gurgulázott rajta, mint egy született amerikai.

Kincses uram a lépcsőházból úgyszólván minden egyes szavát kivette, a mint erősen disputált a láthatatlan angollal, csak azt sajnálta, hogy a felét sem értette meg. Különben azt se igen tudta kisütni, merről csapódik a hang a füléhez; viszhangos volt a kastély: jöhetett alulról is, felülről is, oldalról is… Tehát még egy angol a várban! – állapította meg a mester, de ezúttal sem bocsátkozott kombinácziókba, arra ráér a végén, – vélte, – hátha tapasztal még egyebet is.

Egyelőre nem tapasztalt egyebet. A székely ajtót nyitott előtte és bebocsátotta a vitéz dolgozószobájába. Akkor már persze egyedül találta Kontot. Eszeágába se jött, hogy meginterpellálja őt az angoljai irányában, annál egyelőre sokkal fontosabb volt neki a maga dolga.

– Szerencsés jónapot kivánok, – üdvözölte kálvinistásan a nagyurat.

Az is olyanformán fogadta a köszöntését.

– Aggy’ Isten, Kincses uram, mi jót hozott?…

Szivart adott vendége szájába s tréfásan meglapogtatta a vállát.

Fiskális uram nem felelt addig, valameddig a szivarja füstje meg nem közelítette egy dunai csavargőzösét.

– Jót hozok csakugyan, – jelentette ki aztán, s olyat mulatott saját kijelentésén, hogy csak úgy rengett a hája. – Iszonyú jól megy a dolog, – tette hozzá, folyvást kaczagva, – már jobban nem is mehet.

Kont is földerült, de miután ismerte a körülményes úr természetét, nem türelmetlenkedett; inkább megkérdezte tőle, nem akar-e valamit enni vagy inni.

Kincses bort kért és Selters-vizet. De addig se lopta az időt. Nem fért bele a nagy boldogság, kicsordult a száján, még mielőtt – saját szokásos szavaival szólván, – meggyantázta volna torka húrjait.

– Szuggesztió, nagyuram, minden az ég alatt, – kezdte, domború mellét csapkodva, – mindig az győz ezen a földön, a kiben több a megejtő erő.

– Az régi dolog, Kincses uram, – hagyta helyben Kont, – olyan régi, mint az emberiség maga. A nagy reformátorok, az egy Buddhát kivéve, nem tudásukkal hatottak, sőt Krisztus egyenesen megvetette az emberi tudományt, hanem az égi lánggal, a mely szemükben lobogott, midőn a maguk lelkét széjjelosztották a tömegek között. Mózes nagy törvényhozó és adminisztrátor volt, Mohamed pompás pszikhiater és dicső poéta, de hol az ő tudományuk az Arisztoteleszé, Plátóé mellett?!…

Kincses önkénytelenül Kont szemébe fúrta tekintetét. Igen, ott lobogott az isteni láng, az apostoli erő az ő szemében is. De azért nem adott egészen igazat a vitéznek.

– Engedelmet instállok, – mondta, – az én szememben aligha van abból a kérdéses lángból csak egy szikrányi is, de azért, ha akarom, bele tudom gyűrni az emberek lelkébe akár a legnagyobb képtelenséget is. Már pedig az is szuggeráló erőre vall.

– Az is, – hagyta helyben Kont mosolyogva, – de némi különbség van a két erő között.

– Persze, – ismerte be fiskális uram, – a kigyelmetek szuggeszcziója a Szentlélek-adománya, az enyémféle meg inkább Lucziferhez áll közelebb…

Meghozták a bort. Kincses leöntött belőle egy jó pohárra valót, aztán így folytatta:

– Lóvá tettem az egész kaszinót.

– Hogy-hogy? – kérdezte Kont.

– Úgy, hogy elsőbben összezavartam az urak fejét, hogy fizikai szédülés vett rajtuk erőt, aztán meg rögtön rá helyrevágtam, a mit elrontottam: rájuk eresztettem a hideg zuhanyt… Tetszik érteni?

– Nem egészen.

– Beadtam nekik, hogy nincs jog, se igazság; az lesz a jog és az az igazság, a mit mi vallunk annak.

– És elhitték? – kérdezte Kont komoly érdeklődéssel.

– A két ellentétes művelet, a melyen gyors egymásutánban keresztülbuktattam agyrendszerüket, – czikornyázta ki Kincses, – annyira kihozta őket az egyensulyból, hogy végkép fölmondta a fejük a szolgálatot. Már nem akarják bevárni a per megindítását sem, alkudni akarnak velünk…

Kont vitéz arcza kigyúlt az örömtől.

– Uram, – mondta, – most, hogy egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy a mi számításunk, minden reményünk egyedül az emberi gyöngeségen alapult, de hogy ily gyorsan közeledjünk a czélhoz, az csakugyan a maga talentumára vall… Különben – kérdezte, szinte megijedve a saját örömétől, – honnan tudja kegyelmed, hogy alkudni akarnak?

– Nem tudom, de megmondom. Tegnapelőtt a kaszinóban voltam. Akkor zavartam össze a fejeket. Tegnap meg a kaszinó jött hozzám, illetve annak képviseletében Gyimóthy és Kanut; ők jelentették ki az összes felek nevében, hogy nem bánják hát, a haza nevében hajlandók némi méltányos egyezségre, csak ne csináljunk forradalmat s végkép koldusokká ne tegyük őket.

Kont bólintott.

– S mit felelt nekik?

– Azt, hogy majd meglátjuk… Nagyuram nélkül nem akartam pozitiv választ adni.

– Helyesen tette, bár azt megkérdezhette volna tőlük, hogy ki lesz a megbizottjuk.

– Annál én többet tettem, – mondta Kincses mester, – kijelentettem Kanutéknak, hogy szóba nem állunk velük, a míg szervezve nincsenek. S ha kivonná magát érdekeltségükből csak egy alperes is, nem tárgyalunk velük.

– S ők?…

– Ma reggel kapom ezt az irást. – S egy teleirt ivet nyujtott át Kincses Kontnak. – Rajta van valamennyi alperes neve…

Kont belenézett.

– Ez egy meghatalmazás, – konstatálta.

– Igen. Gyimóthy és Kanut lesz a meghatalmazottjuk s kötelezőleg kinyilatkoztatják az irásban, hogy nevezett urak teljhatalmúlag tárgyalhatnak a nevükben, velünk való minden megállapodásukat mindnyájukra nézve előre kötelezőnek ismerik el…

– Ez hát – örvendezett a vitéz, – igen egyszerüsíti a komplikált ügyet… Most már – tette hozzá, – az a fő, hogy okosan használjuk fel a kivivott eredményt; ne legyünk se túl merevek, se túlságosan engedékenyek… Mennyit tesz ki az egész tömeg leltári értéke?

– A becslés még nincs megejtve minden vonalon, de már most is hozzá lehet szólni… A hagyatéki leltárba az országos, megyei és káptalani levéltárakban eszközölt kutatások alapján, részben közjegyzőileg hitelesített okmányok erejénél fogva 600,000 hold oly földet sikerült bevennünk, a miről be tudjuk bizonyítani, hogy Kont kezén volt s hogy azokra, a kiknek a kezén van ma, örökösödés útján jutott… Ennek az értéke, holdját minimális középértékben 1500 koronájával számítva, (1900-ban valamivel több volt a földnek az értéke.) körülbelül 1000 millió koronát tesz ki. Mint méltóztatik látni, ennél csak egy nagyobb vagyon van Magyarországon egy kézen: az Esterházy herczegé.

Kont mosolygott.

– Szép összeg, – jegyezte meg, – csudálom, hogy el nem konfiskáltatta Zsigmond király.

Kincses megcsóválta fejét, de mert nem tudta biztosan, tréfál-e a vitéz, vagy az ő nagy fejével is el akarja hitetni, hogy a lenyakazott hős inkarnácziója, – nem tett megjegyzést a szavaira… Legyen minden az ő akarata szerint. Ő tudja, mit csinál.

– Oly nagy összeg, – vélte Kont, – hogy annak a fele is elég nekem.

– Hát a terheket le is kell számítani, – világosította fel Kincses, – körülbelül kétszáz milliót.

– Négyszáz millió is elég nekem, – jelentette ki Kont, – egyezzen ki az urakkal ötven százalékban, de úgy, hogy a föld az enyém, ők pénzben fogják kikapni a részüket. Hiszen – magyarázta, – épen az lesz az én nemzeti politikám sarkpontja, hogy azok kezére játsszam át a haza földjét, a kik legjobban meg tudják becsülni s a kik ki nem engedik azt a karmaik közül… A nagybirtok – tette hozzá, – különben is elfajulás, nemzeti veszedelem…

– Értem, – mondta Kincses s helyeslőleg bólintott hozzá, – a földet szét tetszik osztani a parasztok között.

– Úgy van, de meg fogják fizetni a tisztességes árát, mert annak is megvan a maga helye.

Kincses nem kérdezte, hogy hol. Őt talán még a hazája sorsánál is jobban érdekelte maga a per. Ismét rájött a nevetési inger, midőn kilátásban lévő fiskálisi sikerére gondolt.

– Nagy uram, – jelentette ki kaczagva s csettintett a nyelvével, mint az inyenczek egy finom falat után, – ez lesz az első per a világon, a mit a mindenkori tulajdonjogi törvények ellenére visz egyességre a fiskálisi ész s a népszerűség… Mert ennek a két tényezőnek fogjuk köszönhetni a 400 milliónkat, a joghoz annak nem lesz semmi köze.

Kont elmélázott.

– Bizony, kedves ügyvéd uram, elég szomorú, hogy ennyire enerválódott a magyar: egy kis ijedtség, egy kis presszió s elveszti az itélőképességét, a törvényekbe, az igazságba vetett hitét. Valóban fájlalom, – folytatta, – hogy ezzel a gyengeséggel kellett visszaélnünk, hogy czélt érjünk, csak az vigasztal, miszerint ebben az esetben a czél csakugyan szentesíteni fogja az eszközöket… Meg fogom a nemzetet menteni, meg fogom erősíteni, gazdagítani… Isten a tanum, hogy nem segíthetett rajta immáron csak a csudatevés.

– Vagy annak a látszata, – bátorkodott Kincses megjegyezni.

– A hite, – javította ki Kont, – s a csuda elhitetése már magában véve is csudatevés.

Kincses meghajtotta fejét.

– A szuggesztió csudája, – mondta, aztán hirtelen elköszönt: – Megyek a kaszinóba, még ma beszélek a fejükkel…

XIV.

Meg fogom a nemzetet menteni, gazdagítani!… Az apostolos szavak úgy belecsendültek a Kincses lelkébe, hogy akarva se tudott volna tőlük szabadulni, míg elméjében meg nem hányta-vetette azok jelentőségét… Hiszen megérezte ő a hatalmas férfi nagy szándékát már akkor, a mikor nyakába vette a perét, őt is megejtette a varázs, a mely rendkívüli egyéniségéből kiáradva a hit és reménység bűvkörébe vonta a nemzet apraját-nagyját, de hogy miképen akarja Kont emberfeletti tervét megvalósítani, arról idáig gondolkozni se próbált. Képtelen kombinácziókba nem akart bocsátkozni, megelégedett azzal, a mit ösztöne rég megsúgott neki. Hogy Kont megmérhetetlen magasságban állott az emberek feje fölött, egy szinte elvont filozófiai csúcsponton, a honnan a világ apró, közelről nézve felismerhetetlen elmosódó jelenségei éles körvonalú, szinte kézzel fogható valóságokká alakulnak ki az ő végtelenségbe látó lelki szeme előtt; onnan, erről az irtó magaslatról vizsgálta az emberi lelket s annak mindenféle elemeit és összetételét: a tömeglelket, a szervezett társadalmak pszichéjét, a népeszményeket, a világakaratot. Világosan látta, hogy az ember megkivánja, szinte áhítja az ámítást, ha mások nem ringatják illuziókba, önmagát csalja meg. Mundus vult decipi… Ergo decipiatur!… A világámító illuziókeltés fenséges művésze volt Kont vitéz, ebből a művészetéből táplálkozott az ő tömegeken uralkodó hatalma.

Becsületes lélek volt Kincses, a társadalmi szokványerkölcsök paragrafusain nem tette túl magát, – ő csak a jogi törvények nyakát tekergette ki szenvedélylyel, – de nem azért, mintha sokra becsülte volna a szerinte is hamis értékekből összetákolt világfelfogást, hanem mert nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy milliókkal szembe helyezkedhessék. Az eszét nem cserélte volna ki senkiével, de a lelke energiáját kicsinylette. Hipokrizisnek tartotta a házassági esküt, a melyet úgyszólván mindenki meg szokott szegni, könnyedén, akár egy darab kenyeret és – mégis megesküdött a feleségével, attól tartva, hogy a szabad házasság ártana a tekintélyének. Czigánymulatságnak tekintette a párbajt is, mégis megverekedett, valahányszor arra került a sor. Ép úgy parolázott a notórius, de rajta nem vesztett nagystilű zsiványokkal, mint más gentleman, a szerencsétlen, sorsüldözött apró tolvajokat pedig, a kik nem értettek a lopáshoz, csak a lelkében mentette fel, a nyilvánosság előtt világért sem fogott volna velük kezet. Egyszóval az árral úszott, de bensejében irigyelte, csudálta azt a férfit, a kinek energiája daczolni tudott az árral.

Kont ime tabula rázát csinált mindenféle emberi intézményből, a nélkül, hogy meggörbült volna csak a hajaszála is. (Ki merné őt, ha visszautasítana egy párbajt, gyávának bélyegezni? Vagy haszonlesőnek, perpatvarkodónak, holott minden jogalap nélkül milliókat perel? A közvélemény talán akkor sem merné kikezdeni, ha az erőszak fegyverével támadja vala meg az emberek tulajdonjogait. Minden tettében a magasabb czélt keresné s bizonyára meg is találná a hypnotizált társadalom.)

Tehát szivből gyönyörködött Kincses a Kont mindenek fölé emelkedő bátor, világmegvető, istenien czinikus lényében. A kiválasztottak privilégiuma – vallotta, – a tömegeken uralkodni, még pedig a maguk törvényének erejével s nem a tömegek által elfogadott szabványok szerint. Ujjongott a fenomén meteorszerű feltűnésén s első pillanattól kezdve, hogy felismerte benne a túlembert, szivvel-lélekkel melléje állt…

Jól meganalizálta Kincses mester a Kont pszikhéjét, de arról, hogy milyen úton, milyen eszközökkel szándékozik a vitéz tervét megvalósítani, támpont hiján mindezideig okoskodni is röstellt. Ám most, hogy kiszállt a kastélyból, a nagyúr prófétai szavainak hatása alatt berregni kezdtek hatalmas és tökéletes agyában a gondolat kerekei. A rugó, a mely megindította a szerves óraművet: «A föld azé legyen, a ki jobban megtudja azt becsülni.»

Tehát – konstatálta Kincses bevezetőül, – egy radikális birtokpolitika inaugurálásával akarja Kont reformátori munkáját megkezdeni. Oly nagyméretű konczepczió, a melynek megvalósulása legjobb esetben is évtizedekig eltart, ha az átalakulás természetes folyamatát rendkívüli körülmények és eszközök nem siettetik. Kincses meg volt róla győződve, hogy Kont igénybe fogja venni a rendkívüli eszközöket. De milyenek lesznek azok? Békések-e vagy forradalmiak?… Ha békések, – vélte fiskális uram, – milliárdok megforgatása nélkül el nem képzelhetők, ha forradalmiak, a nemzettest vérkeringésének egy koczkázatos érvágás útján való felfrissítését czélozhatják csupán… Már most vannak-e Kontnak milliárdjai? Négyszáz milliója lesz a felosztott uradalmak árából. Egy csekélység a nagy czél arányaihoz képest. Egy semmi… Marad a forradalom esélye, a fennálló rendnek a felforgatása, az operáczió… Mielőtt mérlegelni kezdte volna Kincses a megbillentett államegyensúly várható következményeit, hirtelen eszébe ötlött a két várbeli angol. S meglepően éles perspektiva bontakozott ki kutató intellektusa ösvényén. Csak az angolok titokzatos felbukkanását kellett kombinácziói logikai lánczába belekapcsolnia: a látkép hátterében élesen, szinte élő valósággá kidomborodva állott előtte a Kont tervének rajza:

… A nagyúr idegen, alighanem amerikai tőke igénybevételével szándékozik az ország ki nem aknázott kincseit mozgósítani. Neki ehhez pénzre csak annyiban volt szüksége, hogy részt kérvén a külföldiek szindikátusában, biztosíthassa magának a nemzeti szempontból fontos vezető és irányító szerepet.

Ebből a vélelemből kiindulva, már csak egy pár lépéssel kellett Kincses mesternek következtetései fonalát meghosszabbítania, hogy kialakíthassa képzeletében a Kont tervrajzának részleteit is. Azzal, – kombinálta, – hogy ki szándékozik venni a földet a kulturképes osztály kezéből, nyilván az a czélja a nagyúrnak, hogy belekényszerítse az arra való elemeket az intenziv művelődésbe, a melytől, nem lévén ráutalva, mindezideig idegenkedtek. Ezzel a radikális politikával egyrészt fel fogja szabadítani, gyümölcsözővé fogja tenni a tétlenségre kárhoztatott izomerőt, másrészt folyósítani fogja a nemzet intellektuális értékeit. A nemzet valamennyi erőtényezője a maga helyére és hivatására utaltatván, teljes mértékben érvényesülni fog. A földéhség ki lesz elégítve, az ambicziónak és egyéni értelmi képességnek oly tág tere nyílik, a melyen az emberek nem az egymás elleni dulakodásra fogják elvesztegetni alkotó energiájuk java részét, mint eddig, mindenkinek fog jutni a munkából és a gyümölcsből, mert a kultura megsokszorozza az elvégzendő munka mennyiségét s természeténél fogva nem tűr meg a nemzet testén folytonossági hiányokat; minden űrt betölt a maga terjeszkedési képességével s minden baczillust kiöl…

A Kincses képzelete ezen a nyomon haladva, száz rajt eresztett; messze kalandozó lehetőségeket közelített meg s kitolta a közelfekvő jelenségeket a lehetetlenség határáig. Egyszóval szárnyra kelt a vén szittya lelke, szeretett volna feljutni arra a magaslatra, a melyről Kont nézte az ő fajának kóros úzekedését s határozta meg annak diagnózisát…

Magasra emelkedett Kincses, szinte beleszédült a feje… Vissza is tért hamarosan a földre. Eszébe jutott, hogy sürgős napi ügyek várnak reá, a melyek nem tűrik meg az exaltácziót!… Magának a Kont-problemának a kulcsára azonban (a mennyiben az a vitéz eredetére vonatkozott) hideg észszel is rájöhetett most már a jeles férfiú.

A nagy ember óriási energiája, mindeneket átölelő, határokat, lehetetlenséget nem ismerő konczepcziója, angol nyelvismerete, egész lénye s valamennyi odavágó körülmény arra vallottak, hogy mindeme kvalitásokat a nagy méretek és az emberi organizmusok csudáinak országából hozta magával a vitéz. Amerikából, az ipar és kereskedelem Napoleonjainak, a Carnegieknek, Rockfellereknek, Gouldoknak hazájából, a hol a legnagyobbnak agyában marokra fogható egységekké tömörülnek az emberi arányok és érdekcsoportok milliószerte ágazó szövevényei, a hol az erőfeszítés és küzdelem üllőjén odáig izmosodott, a faji kiválás folyamatában odáig finomult az emberi elme, hogy egyetlen áttekinthető sikká képes devalválni az egész földgömböt, egy óriás sakktáblává, a melynek egyes koczkái birodalmakat, ügyes játékkal bevehető birodalmakat képviselnek… Igen, – vélte Kincses, – Amerikából származott vissza régi hazájába Kont, az Ujvilágból, a hol nincs lehetetlenség, nincsenek határok, a hol megfogható valóság a chiméra is, az akarat is; a hol fluidummá válik a képzelet, massziv tárgygyá az eszme, a hol az ad abszurdum kifejlesztett absztrakczió művészete szinte lezárta az emberiség körbenfutó pályáját, oda juttatta, a honnan kiindult, az antropomorfizmus világába. Azzal a különbséggel, hogy ma az antropomorfizmus tárgyát nem a természet s annak jelenségei képezik, mint a kiindulási pontnál, hanem az ember műve és hatásai. A gyárak, a trösztök, a társulások, egyesületek, védőszövetségek, mindmegannyi félelmetes óriások, életre kelnek az amerikai ember képzeletében; lélekzenek, dühöngenek, pusztítanak, alkotnak… Minden él. Nemcsak a szerves világ, a kövek, az elemek is…

Hej, – ujjongott magában a jó Kincses, kitárva karjait, mintha keblére akarná ölelni az egész világot, – most fogjuk meglátni, mire képes az emberi erő, ha egy egyénben találkozik össze mindaz, a mit Isten adott a halandónak, mindazzal, a mit az maga teremtett magának!… Az amerikai akaratzseni szűzmagyar ősanyagba oltva! Ez Kont, – konstatálta az öreg úr, s a feletti örömében, hogy ezt ilyen szépen kitalálta, kipiszkált a zsebéből egy kis aranyat s tréfás kedvében belenyomta egy öreg, totyogó napszámosasszony markába.

Gyalogosan ejtette meg ugyanis Kincses mester az egész tekervényes elmefuttatást… A várból lejövet átbandukolt a Ferencz József-hidon, szinte öntudatlanul, gépiesen, mint egy felhúzott automata. Csak akkor vette magát észre, hogy nini, hiszen nem igen szokott ő gyalog járni, midőn a Kálvin-térre ért. Belevágta magát egy automobilba s megnézte óráját. Hét óra volt. A nagy urak ebédideje.

– A kaszinóba! – adta ki a parancsot a gépvezetőnek, s egy percz múlva kiszállott a kaszinó előtt. Gyimóthy után kérdezősködött a portásnál.

– Az urak együtt vannak, – jelentette ez, – alighanem várják nagyméltóságodat.

Úgy volt. Az urak együtt voltak s reá vártak… Egy negyedóra múlva elkészült a hires egyesség, a melynek erejénél fogva hatvan négyszögmértföld magyar föld ura lett egy ember, a kit egy évvel ezelőtt még senki sem ismert Magyarországon. A tárgyalás egész simán ment. Az urak annyit sem reméltek, mint a mennyit kaptak.

– Vigye ördög! – vigasztalta magát Kanut, – a jövedelmem semmivel sem lesz kisebb, mint eddig volt, mert két százaléknál többet nem jövedelmez a föld, holott a pénzem után négyet biztosan kapok…

– A pénzt – tódította Gyimóthy, – legalább be lehet gombolni, el lehet dugni a mob elől.

– Nesze egy jó szivar, – kinálta meg Kincses uramat Kele, – nagy kutya vagy, de tekintve, hogy hazafiúi áldozatról van szó, nem haragszom reád.

Kincses elkaczagta magát.

– Hásze persze, – jegyezte meg szatirikusan, – tudtam én azt, hogy nem fajult el a magyar.

Gábris egész jókedvre derült. Megpödörte bajuszát és lenyalta a parókáját.

– Hehehe, – s vigyorgott, – én jártam köztetek a legjobban; ezentúl minden jövedelmemet magamra költhetem, holott eddig mutyiznom kellett az öreggel. Egy csapásra gazdagabb lettem, akármi legyek! – S még egyet nevetett. – Hehehe!…

Kincses mester rebus bene gestis áttelefonált a Kont-várkastélyba:

– Egyesség aláirva. Holnap szóbeli jelentést és a továbbiak iránt javaslatot teendek.

Kont visszatelefonált:

– Kérem az urakat, maradjanak együtt. Mondanivalóm lesz. Tiz percz múlva a Kaszinóban leszek.

Kincses uram meglepődött. Csak nem másította meg szándékát a vitéz, – skrupulizált s folytatni akarta a beszélgetést, de úgy látszik, Kont lecsapta volt a kagylót, mert kérdésére nem kapott feleletet. Mit volt mit tennie, közölte az urakkal Kont kivánságát.

– Uraim, maradjatok együtt. Kont úr azonnal itt lesz s szólni akar hozzátok.

Kincses csak kissé lepődött meg, az urak ellenben nagyon. Mit akarhat velük a vitéz? Vissza akarja szívni a megállapodásukat? Mikor már belenyugodtak, meg is vigasztalódtak?!

Gábris kitalálta az aggodalmukat.

– Ne féljetek, fiúk, egy Kont nem cziczázik a szavával, olyan Kont még nem született.

Azért ő is trémázott kissé. Szerencsére nem sokáig tartott az általános feszültség. Tiz percz múlva hallható lett a vitéz döngő lépése, parancsoló szava, majd látható lett ő maga is a feltáruló ajtó keretében.

– Üdvözöllek, véreim…

A kaszinó urai körülvették és kézfogással, némán megilletődve viszonozták a nagyúr üdvözlését.

Kont Kincsest kereste a szemével.

– Itt vagyok! – jelentkezett ez.

– Ismételje még egyszer, a mit az imént telefonba mondott.

– Miért ismételjem? – kérdé Kincses, sunyin mosolyogva. – Beszéljen helyettem ez az irás.

S átnyújtotta Kontnak az egyesség-levelet.

Az egy pillantást vetett rá, aztán mégis ragaszkodott az eleven szóhoz.

– Csak mondja, Kincses.

– Az urak elfogadták feltételeinket, átengedték nagyuramnak ötven százalékos pénzbeli kárpótlás fejében uradalmaikat.

Erre ünnepies csönd következett. Kont láthatólag el volt fogódva. De nem zavart jelzett az elfogódottsága, inkább a diadalmámor kábultságához hasonlított. Ránehezedett szivére az urak némasága s még inkább a szó, a mit ajkán ki akart ejteni. Végre legyőzte magát, megrázta vállát s felütötte fejét.

– Fiaim, – kezdte beszédjét, – köszönöm nektek, hogy nem ellenkeztetek velem. Hiábavaló lett volna, de késleltette volna a szent ügyet. Főképen ezért mondok nektek köszönetet. És most már tovább is mehetek. Bebizonyítottátok, hogy méltók vagytok a bizalmamra: ime, vegyétek érte jutalmatokat. Kont-hitre, a mi szilárdabb a hegyek szikláinál, ezennel kijelentem néktek, hogy azt a vagyont, a mit elvettem tőletek, megkétszerezve fogom nektek visszaszolgálni rövid időn. Nem lett volna méltó hozzám, hogy ezzel a kijelentéssel az egyesség megkötése előtt korteskedjem a magam ügye mellett és sokkal többre becsültelek benneteket is, mint hogy a tárgy lényegéhez nem tartozó hatáseszközökkel igyekezzem megvenni a lelketeket, egyszóval nem illett, nem volt szabad addig beszélnem, valameddig a közöttünk fennálló differencziák el nem simultak…

Az első pillanat döbbenete által lekötött lelkesedés csak most tört ki az urak ajkán:

– Éljen! – zúgta a kipirult nagyúri társaság.

Kont egy fejedelmi kézmozdulattal leintette az ovácziót.

– Hallgassatok meg illő figyelemmel, a végire tartogassátok örömötöket… Be fogok nektek számolni terveimnek azzal a töredékével, a melynek végrehajtásához tőletek vettem az eszközöket. Uradalmaitokat felparczellázom a földmíves nép között s a vételárukat vállalatokba fogom befektetni. Ezzel kettős czélt érek el. A paraszt három-négyszeresen értékesítheti munkaerejét a saját imádott földje mívelése által s megsokszorozódik a ti eddigi jövedelmetek is. Tudjátok, mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az országnak azon a foltján, a melyen ezt a vagyoncserét megejtendem, mai értéke háromszorosára szökik fel a nemzet tőkéje, vagyona… Az a mi nektek 50 koronát jövedelmezett, százötvenet fog hozni a parasztnak, de nektek is legalább annyit fog jövedelmezni ezentúl az a tőke, a mely eddig 50 korona évi bevételnek felelt meg. Én fogom befektetni, én felelek róla. Ezek után – folytatta Kont, – körülbelül sejthetitek is, miért kellett nekem a földetek. Nem bocsátkozom most bővebb fejtegetésbe, csak annak a reményemnek adok kifejezést, hogy nem telik bele öt esztendő, a mi példánkat követve, az ország valamennyi birtokosa igyekezni fog megszabadulni attól a földtől, a melynek a gyümölcsén másokkal kellett megosztozkodnia, hogy oda fektesse bele a vagyonát, a hol annak egész jövedelme az övé… Egyszóval minden tőke egyformán fog jövedelmezni ebben az országban, úgy a pénz, mint a föld, mint a munka, mint az intellektus. Megelevenednek, forgalomba jönnek az összes heverő eltemetett értékek, ki lesz aknázva fenékig az egész nemzeti vagyon. Igen egyszerű, radikális megoldása ez a nagy nemzetgazdasági kérdésnek, a mely végeredményében magában foglalja az összes nemzetfentartó, politikai tényezők érvényesülésének titkát is, mert egy nemzetnek államjogi helyzetét és nemzetközi szerepét egyes-egyedül a vagyoni állása és kulturhitele szabja meg. A föld, véreim, – fejezte be szónok szavait, – a paraszté, a ki megműveli; a tanult, művelt elméjű emberé a szellemi vagyon; minden másféle vagyonmegosztás káros és természetellenes… Az, a mit én a pénzetekkel meg fogok kezdeni, épen a megbillent egyensuly helyreállításának előmunkálata lesz. Művem áldásos következményeiről korai lenne beszélni, beszélni fognak helyettem az eredmények. Csak ennyit akartam mondani. Éljetek!

Annak, a mi ezután a beszéd után történt, hű képét adni alig lehet. Talán két ember sem volt a társaságban, a ki egyformát érzett. A kételkedéstől kezdve a fanatikus örömig valamennyi emberi indulat képviselve volt a nagy urak szivében s ahhoz képest változott azoknak kifejezésmódja is. A szangvinikus urak körülfogták a vitézt és majd hogy ki nem rángatták karját a vállából, a kolerikusok egymásnak mentek neki és minden ok nélkül disputálni kezdtek, a megrögzött konzervativek fejüket csóválták, nem igen bíztak a Kont vállalatainak sikerében, a vállalkozó szellemű urak szeme ellenben aranyesőtől káprázott. Zaj volt olyan, hogy késsel lehetett volna vágni, még Kincses is úgy kiabált, mint egy iskolás gyerek.

– Én ezt mind tudtam előre, – hirdette fűnek-fának, – akár magam is elmondhattam volna a nagyuram beszédjét… Igenis, a vagyoni, a gazdasági egyensúly kérdése…

Egyetlen mondatát se fejezhette be a kövér fiskális bácsi, minduntalan kilökték a helyéből. Mindenki ágált, perorált, senki sem hallgatott a másikára. Az izgalomtól szinte megfeledkezett a társaság arról a férfiról is, a ki az izgalmat provokálta.

Kont csak mosolygott. Az érzelmeknek elementáris hullámzása a különben fegyelmezett idegzetű, blazirt urak lelkében, nagy, büszke reményekkel töltötte el az ő hatalmas szivét.

– Gyerekek, – tört ki az öröme magyarosan duhaj kedvében, – faciamus ergo magnum áldomás! Vendégeim vagytok…

… Az áldomás jellemzésére csak annyit, hogy reggel nyolcz órakor Belényessy, a kaszinó oligarcha elnöke, kikiáltotta a köztársaságot…

XV.

A várkastély intim szárnyában, a Kont dolgozó-szobájával szomszédos teremben, hosszú tölgyasztal mellett terpeszkedett Kincses uram, mellette jobbra-balra a bojtárjai: Kanalas Ábris, egy tarkóig kopasz, hatvan éves vén róka és egy göndör fiatalember, a kit rövidesen Sós öcsémnek szólított a princzipálisa.

Szemben ezzel a csoporttal, az asztal túlsó végén Lombos Keresztély lapított rengeteg kék szemüvege mögött; előtte egy halmaz kisebb-nagyobb papirszeletekre odavetett jegyzet, okmány, könyv s egy tányér nagyságú zsebóra. (A nélkül gondolkozni se tudott a jó nazarénus.) Oldalt Lombostól Kont ült, két lépésnyire az asztaltól, egy kemény, faragott bőr karosszékben elnyújtózkodva.

A bojtárok előtt tiz-tizenöt kilogrammra becsülhető aktacsomó: a Kont-hagyatéki leltár. Az elenkhus és egy tiszta papirlap a főfiskus előtt hevert.

A hagyaték birtokbavétele, átiratása iránt követendő eljárás volt a tanácskozás főtárgya. Azután a rengeteg massza financzirozásának és felparczellázásának kérdése került sorra.

Kincses referált; utasításokat kért, javaslatokat tett. Kont közölte a szem előtt tartandó irányelveket. Lombos hallgatott és mindent lesztenografált…

Kincses uramnak volt annyi esze, hogy oly formában állítsa ki az alperes felekkel kötött egyesség-okmányt, hogy az átiratási illeték közvetlenül a vevő felekre legyen áthárítható. Azok meg se fogják érezni ezt a terhet, holott Kontnak óriási örökösödési százalékot kellett volna a tulajdonjog ideiglenes megszerzéséért fizetnie…

– Ez hát el fog maradni, – referálta a főfiskus, – a földek közvetlenül vevőik tulajdonába fognak átmenni s ezzel körülbelül 20 millió koronát nyertünk.

– Rendben van, – helyeselte Kont, – mi jobb czélra fogjuk fordítani azt a 20 milliót.

– A mi a pénzügyi részt illeti, – folytatta Kincses előterjesztését, – érintkezésbe léptem valamennyi nagyobb hazai pénzintézettel, bekértem ajánlataikat, megvizsgáltam, meghánytam-vetettem propoziczióik minden egyes pontját s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Kereskedelmi- és a Magyar Általános- és Leszámitoló-bank ad hoc konzorcziumának föltételei a legkedvezőbbek.

– Halljuk!

– A bank-konzorczium hajlandó – miután kifizette, illetve átvette a tömeget terhelő különböző bankterheket, – még 800,000 millió névértékű 3%-os kötvényt 90%-os kibocsátási árfolyammal rendelkezésünkre bocsátani, a mennyiben a parczellázás keresztülvitelét reá bizzuk.

Kont elnevette magát.

– Meghiszem azt! – jegyezte meg. – Ha bankemberekre biznánk a föld értékesítését, kétszerannyit kellene a parasztnak fizetnie, mint a mennyire a föld becsülve van, s meg is fizetné, mert neki annyit is megér. Csakhogy én ezt nem akarom. Nem mi fogunk nyerészkedni a földmíves népen, hanem őt akarjuk gazdaggá tenni. A parczellázást – jelentette ki, – az én embereim fogják nyélbeütni, annyival is inkább, hogy olyan kikötéseket fogok támasztani vevőimmel szemben, a melyekbe a konzorczium talán bele se menne… Vegyék jegyzőkönyvbe, uraim.

És diktálni kezdett Kont vitéz:

Először. Egy parczella hat magyar holdat fog kitenni és kisebb részre nem osztható.

Másodszor. Egy család négy ilyen teleknél többet nem vehet meg.

Harmadszor. A gazdálkodás irányítását, a vetésforgás megállapítását egyelőre fentartom magamnak.

Negyedszer. Minden telektulajdonos annyi és oly fát tartozik a birtokán elültetni, mint a mennyit s mint a milyet e czélra kirendelt vándorgazdáim javaslata alapján köztük ingyen kiosztani fogok. Az elpusztult fák azonnal pótlandók.

Ötödször. Attól, a ki megszegi a kikötött föltételeket, visszaveszem, hogy érdemesebbre ruházzam át az eladott telket.

Kincses uram felrántotta a szemét karikára.

– Hogy gondolja ezt, nagyuram? Kötött föld a XXII. században!

Kont felpattant székéről s az asztalra csapott.

– Azzal én nem törődöm. A jelszavak nekem nem imponálnak, valameddig meg nem érlelte azokat az idő. Én a czélszerűség elvét tartom szem előtt csupán, mert eredményt akarok látni, s nem elégszem meg a félsikerrel, midőn egészet is elérhetem. Ez a nép imádja a földet, de nem ismeri. Meg kell őt a gazdálkodásra tanítani. Hogy azt vesse a földjébe, a mi bele való s legtöbb hasznot hoz. A rögöt – folytatta a nagyúr, – meg kell elemezni: mennyi légeny, foszfor, mész, vas stb. van benne s ahhoz képest kell beleszórni a magot, hogy jól érezze magát benne, nem össze-vissza, találomra, esetleg a szomszédom vagy az apám, dédapám példája után. Végét kell vetni az egyoldalú, extenziv földmívelésnek. Ki kell aknázni a föld erejét, egy négyzetméternyi területet se szabad kihasználatlanul hagyni. Egy nagy kertté akarom varázsolni ezt az áldott országot, a melynek nemcsak a szemes terménye, de a gyümölcse is különb, jobbizű, zamatosabb, mint az olasz vagy belga, ha nemesítés hijján nem is olyan szemrevaló, mint ezek. A gyümölcs lesz a föld fő jövedelemforrása, azt, a mit fáról el nem tudunk belőle adni, fel fogják dolgozni gyáraink: ízzé, konzervvé, szeszszé, a szerint, a mint. Világexportczikk lesz a magyar gyümölcs.

– Ez így mutatós, – bátorkodott Kincses megjegyezni, – én be is veszem, de be fogja-e venni a paraszt?

Kont suhintott a kezével.

– Azon az áron, a melyen mi kináljuk, tizszer is megvennék a földünket s tiz ember között csak akadni fog egy, a ki feltételeinkbe belemegy.

– Akkor is, – okvetetlenkedett Kincses, – hogy fogjuk őket ellenőrizni s igényeinket ellenük érvényesíteni; az is kétséges, sőt jogilag nem is az, vajjon a biróság respektálni fogja-e kikötéseinket, mint a melyek a szabad birtok fogalmával ellenkeznek…

Kont mosolygott.

– Én nem a biróságra építek, hanem a magyar becsületre és józanészre. Azért adom oda a földemet félolyan áron, mint a mennyit megkaphatnék érte, hogy apellálhassak a vevő becsületére, a mikor kötelezettségeket rovok reá; a józan eszével meg csak be fogja látni, hogy nem azért oktroyálok rá egy új gazdasági elvet, hogy fizetésképtelenekké tegyem, hanem ellenkezőleg, hogy adóssága pontos törlesztésének lehetőségét minél jobban biztosítsam.

Ez is elég plauzibilisnek tetszett, de Kincsest még nem győzte meg egészen.

– Megpróbálhatjuk, – mondta. – Egy ideig talán kibirják a regulát.

– Úgy van, – s önkénytelenül elmosolyodott Kont, – egy ideig kibirják, hogy diktáljunk nekik, azontúl pedig maguktól is azt fogják csinálni, a mit mi akarunk; még többet fognak tőlünk követelni, – valóságos csudákat, – mert csudát fognak látni abban az eredményben is, a mi a megváltozott gazdálkodási rendszer folytán úgyszólván az ölükbe hullott… Meg se fogunk tőlük szabadulni tudni, Kincses uram…

– Hásze jól van, – adta meg magát a daczos fejű főfiskus, – majd ebben az irányban tárgyalok a konzorcziummal.

– A fő szempont – intette Kont, – az legyen, hogy a bankok ne aspiráljanak külön vállalkozói nyereségre, tiszta kölcsönüzletnek tekintsék az ügyet.

Kincses felállott.

– Rendben van; – mondta, – addig, a meddig ez a kérdés elintézve nincs, talán ne is menjünk tovább. Egyelőre, hogy időt ne veszítsünk, fölhivást küldök valamennyi érdekelt község előljáróságához közhirrététel végett, hadd jelentkezzenek a vevők.

– El ne felejtse a terhes pontokat…

– Az úgy lesz megcsinálva, hogy pengni fog, mint a jóféle kasza. Csak bankot találjunk alkalmatosat.

– Azzal se törődöm, ha nem kapunk itthon bankot, – vágta ki Kont, – akkor majd idegenből hozom a pénzt…

Kincses mester felkapta fejét, mintha állon lökte volna valaki. A látcsöves ánglus és az a másik, a láthatatlan ánglus jutott az eszébe. Nem állotta meg, hogy ki ne böffentse, a mi a fejében motoszkált:

– Amerikából, ugy-e? – kérdezte s Kontra emelte szúrós, inkviráló szemét.

Az meglepetésében egy önkénytelen reflexmozdulatot tett s farkasszemet nézett a fiskálissal.

– Az urak távozhatnak, – mondta egy pár pillanatnyi feszült hallgatás után, – Kincses uram ellenben marad…

Lombos Keresztély összeszedte rengeteg czókmókját, aztán fejcsóválással, de szó nélkül távozott. A bojtárok ódalogva követték, összesunyítottak, ösztönszerűleg megérezték, hogy történt valami, a minek nem kellett volna megtörténnie.

Kont és Kincses magukra maradtak… A vitéz rőfös lépésekkel mérte a termet, földreszegzett, gondolkodó fejjel, aztán hirtelen megtorpant a főfiskus előtt.

– Kincses!

– Tessék?

– Hogy jutott eszébe Amerika?

Kincses felállott, joviális gömbölyű arcza ünnepiesen komolylyá nyult egyszeribe. Különben humoros lényét bizonyos massziv méltóság keményítette meg, a midőn a vitéz kérdésére válaszolt.

– Felelni fogok nagyuramnak, – mondta, megropogtatva a szót, – de előbb én kérek egy kérdésre feleletet.

– Tessék…

– Miért nem bízik bennem, nagyuram?

Kont kezét nyújtotta.

– Bízom magában.

Kincses nem fogadta el a nyújtott jobbot.

– Akkor, – kérdezte, – miért titkolódzik előttem is?

Kont folytatta sétáját az asztal körül, úgy válaszolt…

– Kedves barátom, vannak dolgok, a mikről nem lenne szabad senkinek se tudnia, egyszerűen azért, mert nem a nyilvánosság elé valók.

– Elhiszem, de nem értem, miért.

– Kiváncsi?

Kincses kissé elszégyellette magát.

– Nem, – mondta, – de jól esnék a teljes bizalma, annyival inkább, hogy önzetlenül, sőt tetemes kárommal szolgálom s fogom – ha bizalmát nem vonja meg tőlem, – dülőre vinni összes ügyeit.

– Ezzel – jelentette ki Kont, – még nem győzött meg annak a szükségéről, hogy azt is tudassam önnel, a mi egyedül csak rám tartozik.

Majd egy pillanatnyi gondolkozás után így folytatta:

– A mi beszédre kényszerít, az a tudat, hogy látott vagy sejt valamit s az attól való félelem, hogy sejtelme nyomán előbb-utóbb sikerülni fog önnek kikutatni a titkomat s hatalmában lesz visszaélni velük.

Kincses egy tiltakozó mozdulatot tett, Kont leintette.

– Zokon ne essék így szólván, – nyugtatta meg az érzékeny férfiút, – nem a jóhiszeműségében kételkedem én, csak az emberismeretében. Ön nem képes számot vetni az én lelepleztetésem következményeivel, valamint nem volt képes – különben nem járt volna el a szája, – az én eddigi titokzatos szereplésem értékét, immár kézzelfogható eredményeit megbecsülni… Ne szóljon közbe, kérem, – folytatta Kont, megelőzve Kincsest szólási szándéka kivitelében, – elhatároztam, hogy teljesítem a kivánságát, mert tanácsosabbnak tartom, hogy a köteles diszkréczió bár problematikus értékű garancziájához folyamodjam önnel szemben, mintsem hogy hallgatásom által mindenre fölszabadítsam önt… Üljön le, Kincses uram s hallgasson végig közbeszólás nélkül.

Kincses önkénytelenül engedelmeskedett. Morczos volt, mert sértette a vitéz imperativ hangja, de el is volt fogódva, tehát hallgatott.

– Mindent elmondok önnek, Kincses s hogy hézagot ne hagyjak az előadásomban, rendszerbe foglalom a mondanivalómat. Először a tényállással fogom önt megismertetni, hogy lássa, mennyi a koczkázatom, aztán arról fogom felvilágosítani, hogy miben áll a koczkázat: miért kellett magamra öltenem a titokzatosság varázsköpenyegét.

Most Kont is leült szembe Kincsessel és így folytatta fiskális uram ámulatára.

– Egy év óta vagyok Magyarországon. Csakugyan Amerikából jöttem. Hogy kerültem oda s miképen jutottam ide, az egy hosszú regény, a melyre azt hiszem, nem kiváncsi ön. Önt az én szereplésem, terveim részletei érdeklik s mindaz, a mi azokkal összefügg. Erről számot adok. Arra, mit saját szemeivel látott, szükségtelen kiterjeszkednem, munkámnak rejtélyes mozzanatait ismertetem meg önnel… Amerikából nem egyedül jöttem. Az új világ tiz leghiresebb szakértője kisért el utamban s dolgozik ezen a földön a magyarok érdekében, mióta itt vagyok szakadatlanul: egy földszakértő, egy vegyész, egy vizimérnök, egy geológus, egy bányász, egy erdész, egy kertész, s az Új világ legzseniálisabb mezőgazdasági tekintélye és gépész-mérnöke. Ezek, később, meggyőződvén róla, hogy nem hiába jöttek, még vagy száz segédet hivtak maguk mellé hazájukból, mert a megrendelt munkát a kikötött egy évi záros határidőre maguk erejéből nem végezhették volna el.

«A szakértők feladata volt: fölbecsülni az ország földértékét, meghatározni a kéreg termőképességét, kikutatni, fölfedezni a föld méhében kiaknázatlanul heverő kincseket, megállapítani, miféle új művelési ágak, indusztriák meghonosításával lehetne leggyorsabban és legczélszerűbben fokozni a nemzeti vagyont; azzal szemben, a mennyit most ad, mennyi hasznot lehetne várni az ország természetes gazdaságából s mily eszközökkel öregbíthető annak hozama… A nagy együttes munka kész. Tizenkét erős kötetet tesz ki a szakértők részletes jelentése, de egy pár szóban is összefoglalható.

«A szakvélemény az, hogy okszerű gazdálkodással három annyi értéket teremne a földünk, mint a mennyit ma ad s hogy a föld méhében bitangul heverő szén, ércz, kő értéke szinte kiszámíthatatlan kincset képvisel okszerű bányaüzem s politika mellett. Konstatáltatott továbbá, hogy a gyáriparnak sehol a világon nincs annyi haszonnal biztató tere, mint nálunk, mert a természet szinte ingyen adja az üzemhez szükséges azt az erőt, a melyért más országoknak milliárdokat kell kiadniok. Annyi a folyamunk s oly nagy esése van vizeinknek, hogy megfelelő viziművek felállításával az országnak legutolsó kis gépe se szorul egyéb hajtóerőre, kőszénre, benzinre, a villamosság és a viz mindent elvégeznek itt. Persze a vizet előbb fel kell osztani, hogy jusson belőle mindenkinek s ereje villamos akkumulátorok s áttételek segélyével mindenhova be legyen vezethető. Még a hegytetőkre is. Ez egy hatalmas kulturmérnöki feladat, de tervben megvan oldva az is. Csak pénz kell hozzá s az lesz, mint minden egyébre, bányanyitásra, gyárépítésre, úgy az országos viziművek létesítésére is. Azoknak a szakértői munkálatoknak alapján, a melyeket az én embereim itt elvégeztek s az ő személyes hitelükre és tekintélyükre ad az amerikai. Persze nem ingyen, hasznát akarja látni a vállalkozásának, de épen abban áll a siker legnagyobb garancziája, hogy az amerikai ki nem viszi pénzét idegen országba, csak ha nagy és biztos haszonra számíthat… Ön csóválja a fejét, – jegyezte meg Kont, észrevevén, hogy fiskális uramnak skrupulusai vannak. – Értem önt. Arra gondol, hogy majd megszedik magukat az amerikai urak a magyar zsirból s hazaszaladnak vele. Hát erre csak az a megjegyzésem, hogy ebben az esetben is az, a mit itt hagynak, még mindig meg fog annyit érni, a mennyit mi a magunk erejéből s tudásunkkal kétszáz év alatt sem tudnánk összeteremteni… Csakhogy ez ellen az eset ellen védekezni is lehet. Az amerikai vállalatok részvényeit opczió útján fogjuk a nemzet részére lefoglalni, bebiztosítani… Ezt bizza rám. Nem hiába voltam amerikai polgár, az üzleti élet minden raffinementja a kisujjamban van. A maga hazájában talán túljárhatna az eszemen egy pár nagyobbstilű milliárdos, de az itteni viszonyok hézagos ismeretével nem fog velem boldogulni idegen ember, ha tiz trösztöt állít is ellenem…

Kont mély lélekzetet vett s egy futó szempillantást vetve a Kincses arczára, a mely szinte szoborszerű merevséget öltött a feszült figyelemtől, újból beszélni kezdett…

– Ime, láthatja ezekből Kincses uram, hogy nem loptam a napot s hogy a czél, a melyet kitüztem: ennek az országnak gazdasági s majdan politikai függetlenségének kivivása nem khiméra. Az én számításaimnak, reményeimnek érczalapja van. Az új világ minden kulturvivmányának felhasználása által tiz év alatt százat fogunk ugrani a vén konzervativ Európa népei között s ezzel, miután csak ötven esztendővel bandukolunk utánuk, egyszeribe elibéjük vágunk, a népek versenyében az elsők leszünk… És akkor majd ránk kerül a diktálás sora. Súly és érdem szerint. Nem kapálódzás lesz az igyekezetünk, mint eddig, a mikor erő nélkül követeltük az erő privilégiumát, hanem kivivott, az ölünkbe hulló fényes győzelem.

Kincses mesternek föllángolt az arcza. Kont vállára tette kezét.

– Ime, ez az, a mit ön tudni akart. A bizalmi kérdést ezzel meg is oldottam a kivánsága szerint. Ezenkívül legföljebb még annak a magyarázatával tartozom, nem annyira önnek, mint inkább a most már kettőnk közös ügyének, hogy miért tartottam titokban a nagyszabású előmunkálatokat, miért burkoltam be magamat is a rejtelmesség ködébe; föllépésemre, megjelenésemre, viselkedésemre miért erőszakoltam rá az emberfelettiség látszatának bélyegét? Mi szükség volt a nagy komédiára, a mit eljátszottam, miért nem léptem nyiltan hazamentő tervemmel a nemzet szine elé? Mirevaló volt ez a homéri komédia, vagy szatira, ha tetszik, a kolosszális arányú gyermekjáték, a melylyel lebecsültem, nevetségessé tettem saját fajomat?…

«Minderre azzal felelek, a miből kiindultam: ismerem az embert, egymagában is, a tömegben is… Mit gondol, kedves barátom, mit gondoltak volna magukban az önök úgynevezett mérvadó körei, ha Amerikából jövet eléjük toppanok a propoziczióval: van egy tervem, a melylyel gazdaggá, függetlenné tehetem az országot, ime a terv!… Bolondnak, holdkórosnak, vagy legjobb esetben iparlovagnak néztek volna a mi nagyuraink, de meg se igen értették volna a szavamat. Nem, Kincses uram, így nem mentem volna semmire sem, iparlovag lennék ma itt becsületes, egyenes úton, holott így nemzeti hős vagyok. A hitelem korlátlan, félnek tőlem az emberek, ha úgy akarnám, visszaélhetnék a hatalmammal, a nép az enyém. A mai ember lelke – mondta meggyőződéssel, – megkivánja a csudát, a rendkívüliséget. Abba beleszédül a feje s beleszédülvén, elfelejt kételkedni, holott a józan beszédnek, az érveknek, tételeknek nem hisz többé; belevénült a hazugságokba, melyeken egész társadalma felépült, az igazság iránt érzéke nincs. Nem gondolkozik, mert nyűtt az agya, de elfogadja az érzékelhető jelenségeket, ha nem találja is meg a megfejtési kulcsukat… Nem az ön s az önhöz hasonló intellektuális magaslaton álló férfiak félrevezetésére volt nekem szükségem, hanem a nagy tömeg hipnotizálására. Azokra számítottam, a kik hisznek a Mária szeplőtelen fogantatásában, Krisztus csudatevéseiben, felfeszíttetése utáni feltámadásában. Ezeknek a hitére pályáztam s nem hiába. Mert a nagy tömeg hite ma az én erőm forrása, a mely a szemfényvesztő, szuggerált csudák után a valódi csudára is képesíteni fog… Mert az lesz, ha megmentem ezt az enervált nemzetet…

Kincsesnek leesett a feje.

– Úgy van – hebegte, mert izgatottságában nem jött ki szájából ép szó. – Úgy van…

Kont ráhajolt szeliden s szinte atyáskodó hangon kérdezte:

– Nos, boldogabb most, hogy pőrére vetkeztem ön előtt?

Kincses nagyon meg volt indulva…

– Most már értem az aggodalmait… Önnek valóban szüksége van arra, hogy istenítsék, az emberi tekintélyre ma már az uralkodók sem építhetnek, a fény, a czeremónia sem elég…

– A kérdésre nem felel?

– Arra is felelek. Hát igen, boldogabb vagyok, mert most már nemcsak hogy bizom a jövőben, de látom is. Meg fogom érni a diadalt.

Kont keresztet vetett magára.

– Ha Isten is úgy akarja…

– Akarja – kiáltotta Kincses fanatikus hittel, – a magyarnak nagy veszedelem idején mindig elküldte a maga prófétáját… Önt is ő küldte. Ha nem is a csillagok útján, Kont személyében, de az ő mennyei ösvényén; vallom és hiszem!

… A két férfi összeölelkezett, mielőtt elvált volna egymástól…

… Immár hárman voltak a Kont titkának birtokosai. Mert Lombos Keresztélyt régen beavatta a nagyúr. Benne biztos volt. Most már biztos volt Kincsesben is…

Kont önkénytelenül Emerenczia herczegnőre gondolt, midőn magára maradt… Hát ő benne nem bízik? Benne, a kit a világon legjobban szeret? Rászolgált-e, megérdemli-e tőle az a nő, hogy titka legyen előtte?… Elfacsarodott a vitéz szive. Szemrehányásokat tett magának. Egyszerre olthatatlan, mély vágy fogta el a szerelmese után. Felnyitott egy szekrényt s két gyűrűt vett ki belőle. Aztán nyergeltetett.