Két hét mulva mindenki el volt ragadtatva a báró személyes kellemei által.
Azt meg kell neki adni, hogy igen kellemes társalgó; mindig vidor, eleven, élczes és bátor; az öreg urat sokszor megnevetteti; Demeter úr alig várhatja már, hogy jőjjön. János úrnak nagyon tetszik, hogy parádézhat vele; mikor kocsizni megy a városerdőbe, mulhatlan eset, hogy őt is magával vigye. A szinházban mindennapos nála a páholyban s beszél vele fenhangon, hogy észrevegyék. Sőt már sikerült is neki egy párszor mindenféle mágnásokkal megismerkedni általa, kik azóta az utczán is kalapbillentést váltanak Jánossal. Ez volt az ő valahai óhajtása.
Azt is megtudták már Hátszegiről, hogy vagyoni állapotja valóban szilárd lábakon áll, váltóit soha sem látni a piaczon; űzérek nem találkoznak vele; mindig kész fizető és soha zavarba nem jön, a hogy más földesurak szoktak, kiknek ha egy évben leszáll a termékek ára, fitymálja a kupecz, mindjárt kiesik a föld a lábok alól; Hátszegi pedig roppant birtokaiból a mit összegyűjtött, engedi raktárban állni, nem szorul rájuk, akkor ad el buzát együtt, mikor jó ára van. Ez a legbiztosabb mérlege a szilárd vagyoni helyzetnek. De azonkívül is feneketlen mélységű pénztárának kell lenni. Egy bécsi bankár, Demeter úr ügyfele, beszélt róla egy esetet, hogy egy ízben Bécsben járva, ő is tréfából megkisérté a börzén a promesse-játékot s valami űzérrel szerződött, hogy ekkor és ekkor a mai áron átvesz tőle ezer darab hitelrészvényt. A határidőre a részvények pár forinttal alább szálltak és így tulajdonképen a báró vesztett tán kétezer forintot; szokás az ilyen játéknál csupán a különbséget egyenlíteni ki, s a vett és eladott részvényeket egyik fél sem látja soha. Ezúttal azonban a bankárnak más spekulácziója volt; a határnapon mind az ezer részvényt elhozta Hátszeginek, hogy fizesse ki készpénzzel. Ez olyan manöver, hogy akkor aztán ugyanazon kalmár alkuszai megjelennek a szorongatott börze-játékosnál s kinálnak neki pénzt rettentő kamatra addig a pár napig, míg az átvett részvényeket megint eladhatja. De Hátszeginél ez nem sikerült; – a mint a részvényeket elhozták neki, rögtön kifizette az egész roppant összeget, – tán hamis bankókban? oh nem! – valóságos jó körmöczi aranyakban. A ki annyi aranyat tart kéznél, az nem bolond ember.
Tehát gazdagsága Lapussáékéval egyenrangú.
Itt eddig meg vannak vele elégedve, mindenki el van általa ragadtatva; csak Lángainé affektál egy kissé azzal, hogy ő fél tőle; mikor az asztalnál a kést a kezébe veszi, mindig olyan mozdulatokat tesz vele, mintha valakinek a szívébe akarná ütni, a mit János úr szerint nyilván azért mond, mert nem neki udvarol.
– Hát Henriette? Hát a menyasszony?
Őt nem igen szokás kérdezni. Neki még sem esze, sem akarata, hogy ilyen fontos ügybe beleszóljon, mint saját férjhez menése. Azt tulajdonképen még meg sem mondták neki, hogy férjhez fog menni, azt csak a jelenségekből vette észre, s a báró kitüntető figyelméből, a cselédek suttogásaiból, a családtagok megváltozott magaviseletéből, kik most mind oly hangon beszélnek vele, mint egy leendő baroneszszel. Aztán Clementine is annyit fecsegi, hogy mennyi varrni, himezni valójuk van a kisasszony számára, az a tömérdek fehérnemű, az a sok selyem és csipke; hat varróleány ül mellette, meg ő maga, még is éjjelt kell nappallá tenniök, hogy elkészüljenek mindennel, mert szükség fog rá lenni.
Igy szoktatják apródonkint ehez a gondolathoz, míg egyszer azután Lángainé előveszi, s komoly beszédeket tart neki, hogy mi egy nőnek a hivatása általában, és mi különösen egy rangbeli nőnek, a ki a családjának is tartozik, hogy a család mennyire el van azzal foglalva, hogy Henriette jóllétéről gondoskodjék s reméli, hogy ő is hálával fogja viszonozni e jó akaratot; miből érthetett annyit, hogy ellenmondásról szó sincs.
Már ki is volt tűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kelle történni; hanem e napot megelőző éjszakán Henriette hirtelen beteg lett, még pedig oly veszélyesen beteg, hogy a házi orvosért kellett futtatni rögtön.
Ezuttal Lőrincz doktor úr nem aludt, mert épen akkor jött haza valami betegtől, s azonnal siet Henriettehez. A mint a kórjeleket meglátta, nagyon megütődött, hirtelen sok tejet, meg olajat itatott a beteggel; kergette a cselédeket gyorsan a gyógyszertárba, azután kiment a konyhába, ott minden rézedényt felhányt, megvizsgált gyertyánál, a szakácsot, mosogató cselédeket lehordta, Clementine kisasszonyt épen azzal ijesztette meg, hogy mind ennek ő az oka; a mit az ártatlan teremtés sehogy sem birt magának megmagyarázni.
Az nem volt elég, hanem még Demeter úr szobájába is bement; ott is olyan inquisitiót tartott, mint valami vizsgáló biró; miből szokott enni, inni a kisasszony? azt neki mind elő kellett hordani, megmutogatni. Mit evett tegnap este? czukros befőttet; hol a czukor, hol a kanál? azt mind meg kellett neki látni.
– De az Isten szerelmiért doktor úr, sopánkodék az öreg Lapussa, csak nincs talán az a gyermek megmérgezve?
– De igen. Még pedig rézoldattal.
– Hogyan lehetne az?
– Csak úgy, hogy a réz- vagy ezüstedényben benne hagyják az ételt, például a befőttet s az egyszerre rézoldatot sajátít el.
Ennyi chémiát nem értett az öreg, hogy az ezüstből hogyan váljon ki rézoldat? hanem azért komolyan megijedt.
– Talán csak nem veszélyes?
Nagy önmegtagadás volna egy praktikus orvostól ilyen kérdésre azt felelni, hogy «nem».
– Az a szerencse, hogy jókor híttak, reggelre meghalhatott volna bele.
– De meghalni! most, mikor… (azt akarta mondani, mikor olyan jó partiet csinálhatna).
– Igen könnyen meghalhatna bele. A rézoldat veszedelmes méreg, s ha nagyobb adagban keveredik az étel közé, alig lehet mentséget találni ellene. Holnap lejövök és fényes nappal meg fogok vizsgálni minden érczedényt a háznál. Az ilyen gondatlanság miatt az egész család veszedelembe jöhet. Különösen nagyságodnak is az a rossz szokása van, hogy az ételt sokáig állatja és szeret mindenféle aranyos, ezüstös tálból, pohárból enni, inni, az mind veszedelmes. Legegészségesebb a közönséges porczellán és üveg; az nem mérges.
– Holnap rendelést fogok adni, minden konyha-edényt újra kell czinezni.
– El kell minden rézedényt hajítani pokolba! indulatoskodék az orvos; nagyságod csak nem fogja magát örökké halálveszedelemnek kitenni, csak azért, hogy a rézedények kárba ne vesszenek. Lám, nagyságod ügyvédje, Sipos úr, csak egy fiscalis, azért mégis ezen esetnél rögtön a padlásra küldött minden rézedényt.
– Ennél az esetnél? kérdé megragadva a szót az öreg ember.
– Igenis, épen most jövök tőle. Ott épen hasonló eset adta elő magát. A segédje, egy derék fiatal ember, talán tetszik is ismerni? hasonlóan réz-oldattal lett megmérgezve; ebben az órában jövök tőle. Ha későn érkezem hozzá, a fiatal ember oda van, mert az ügyetlen cselédek még eczetet adtak neki rá inni.
– Ez nagyon különös.
– Persze, hogy különös; két hasonló mérgezési eset egy időben és mindkettő gondatlanság, edények tisztán nem tartása miatt. Azt már minden háznál kellene tudni, hogy réz és ezüst edényben nem kell semmi nedveset sem főzni, sem tartani; rézmozsárban sót nem kell törni; ezüst pohárból, ha csak belül jól meg nincs aranyozva, nem kell inni, még vizet sem; mert ha áll, az is olvaszt fel; azután ezüst kanalat nem kell semmi ételben felejteni, mert abban is van réz.
– Ugy-e bár? Azok az ezüstmívesek mind csalnak.
– Nem csalnak! hanem rezet kell vegyíteniök az ezüsthöz, hogy munkálható legyen. Ez nem csalás. Azért híják 16 próbásnak, 13 próbásnak és így tovább az ezüstöt, a mint vegyítve van. Ez így van megállapítva.
– És vajjon az a fiatal ember, az az adjunctus, vagy izé? szinte veszedelmen kívül van már?
– Oh igen. Ámbátor sokkal nagyobb adagban részesült a méregből, de nála sokat segített a természet, erősebb testalkotású; hanem a kisasszonynál bizony veszélyes a baj, szokott ideges szenvedékeny állapota mellett, úgy hiszem, sokáig meg fogja sinyleni.
– De különös, hogy ilyen egyszerre mind a kettő.
– De jó, hogy egyszerre engemet hivattak. Egy másik orvos, ki negyedórával előttem volt annál a fiatal embernél, azt hitte, hogy gomba által történt a mérgezés s ezért eczetet rendelt neki, az pedig jelen esetnél még neveli a méreg hatását, de én mindjárt ráismertem, mert nekem ebben nagy praxisom van. A kisasszonynak is nagy szerencséje, hogy itthon találtak.
– Oh ezerszer köszönjük, szólt meleg hálókabátjába húzva magát Demeter úr s hálósipkáját fájós szemeire húzva; nagyon lekötelez bennünket doktor úr. Tudja, mennyire szeretjük Jettit, mindnyájunknak szemefénye. Én nem mondhatom ki, milyen nyugtalan vagyok miatta. Azt szeretném, ha doktor úr éjjel-nappal ott volna mellette s ki nem menne a házból. Én gazdagon megjutalmaznám.
– Hiszen én mindent el fogok követni s ha csak valami véletlen közbe nem jön, jót állok a siker felől.
– De én mégis nyugodtabb volnék, ha azt tudnám, hogy doktor úr mindig ott van beteg leánykám mellett.
– Azt is örömest tenném, ha több betegeim nem volnának a városban, a kik szinte segítségemet igénylik.
– Azokat talán lehetne másra bízni.
– Nem lehet, kérem alássan; köztük veszélyes betegek vannak, különösen az a fiatal ügyvéd.
– Hisz azt bizhatná valamelyik segédjére, vagy akárkire, hisz annyi nevezetes orvos van a városban.
– Oh kérem alássan! Ha már egyszer én voltam ott, nem bocsátok mást az ágyához. Majd, hogy megölje! Ez az én reputatióm dolga már! És ilyen nevezetes kettős kóreset egyszerre. Oh ezt nem engedhetem másnak.
– No jól van, doktor úr; hát csak kérem, gyógyítsa meg leánykánkat.
– Remélem, mind a kettőt megszabadítandom; most benézek hozzá, azután visszafutok tens Sipos úrhoz s egy óra mulva ismét itten leszek.
A derék férfiu nem látott ebben mást két nevezetesen összevágó kóresetnél. Ő jól ismerte az emberi életműszerek rendezetét, a véredények alkotását, a mérgek hatását és küljeleit, hanem az emberi szívek titkait kevésbbé.
Az öreg Lapussa Demeter pedig nem tanult sem chemiát, nem anatomiát, hanem azért látta e kettős kóresetnek olyan diagnosisát, a mit nem fürkésznek az orvosok.
Demeter úr azonban nem szólt arról senkinek semmit, a mit maga gondolt; engedte a másnapi orvosi vizsgálatot házánál annak rendi szerint végbemenni; engedte a rézedényeket padlásra vándorolni, az ezüstöket az ötvöshöz küldetni, újra aranyozás végett; egy pár cselédet hagyott elbocsáttatni, a kiket közvetlen hanyagsági gyanú terhelt; a többit János úr sorban pofozni igyekezett; azt engedte végrehajtásra menni, pedig János úr az ily merényletekben nagyon szavatartó. Senkit sem világosított fel arról, a mit maga gondolt.
Hanem Henriette egész betegsége alatt óráról órára értesítteté magát Demeter úr unokája hogyléte felől. Clementine és egy vén cseléd felváltva őrködtek ágya mellett; gyakran Lángainé is egész órákat eltöltött szobájában; a nevelőnő pihent, mert a betegápolás nem zongoraleczke.
Az meg volt mindenkinek parancsolva, hogy egy pillanatra se hagyják Henriettet magára s Demeter úr különösen rendeletül adá, hogy Kálmán hat lépésnél közelebb ne bocsáttassék testvére ágyához; először, mert hideget visz be, meghűti a beteget, másodszor, mert ostobaságokat fecseg, könnyen indulatba hozhatja és végtére, mivel hebehurgya gyerek; ha Henriette valamit megtalálna kivánni, a mi neki nem egészséges, még lopva odavinné neki; vagy hideg vizet adna neki, mikor annak nem szabad inni; azért csak maradjon ő távol.
Utoljára is, hetek múlva, a jó Isten meg az áldott természet győzelemre segíték Lőrincz doktor fáradozásait a méreg hatása fölött; Henriette kezdett csendesen kiépülni. Nagyon oda volt még, de az orvos biztatása szerint már minden életveszélyen kívül, a mikor a betegnek apró kivánságait teljesíteni szabad.
Lángainé az orvos jelenlétében kérdezé a betegtől: nem kivánna-e ezt, vagy amazt? nincs-e valami étel vagy kedvtöltés után vágya?
A halavány gyermek bágyadtan lehunyta szemeit, mintha azt felelné: vágynám a sírban feküdni – jó mélyen.
– Unom magamat nagyon, szólt felsóhajtva. Szeretnék valamit olvasni.
– Az nem szabad, szólt az orvos; attól megfájdul a feje. Hanem más valaki olvashat fel valami vidám regényeket, például Boz Pickquick klubját; vagy Maryattól Simple Pétert, azok nem izgatók.
– Az jó lesz.
Mindjárt utasítást kapott a nevelőnő, hogy sziveskedjék kezébe venni a könyvet s olvasson fel Henriette előtt. A Pickquick klubra esett a választás.
A csaszlaui angol kisasszony nem nagy mulatságát találta a humoristikus regényben, mit a világ remekműnek ismert el s biz az első fejezetnél nagyon sokat ásított rajta, a másodiknál még többet. A harmadiknál le akarta beszélni Henriettet, hogy azt tovább folytassák, mert nagyon unalmas. Henriette ellenben nagyon érdekesnek találta; missz Kleerri végre azt mondá, hogy biz az ő torka már kiszáradt, majd délután folytassák, s azzal becsapta a könyvet.
Délután Henriette folytonosan nyügösködött az ápolásában aggó Clementine előtt, hogy milyen rossz az, mikor egy érdekes munkát félbeszakítanak, mikor az ember szeretné tudni, hogy mi lett már tovább.
– Lelkem kisasszony, én szivesen olvasnám tovább, de nagyon rosszak a szemeim, elromlottak a sok varrásban.
– Talán Kálmán olvashatná.
– Jaj, galambom Jettikém, annak nem lehet ide jönni, mert sok tanulni valója van. Tudja: diák, a kit megbüntetnek, ha a leczkéjét nem mondja fel, ma is azt izente Margari által a professor, hogy semmit sem tudott; secundát kapott. (Nem akarta azzal szomorítani, hogy ki van tiltva innen.)
– Hát Margari olvashatna fel.
– A biz igaz. Az már olvashat fel. Mindjárt felkeresem, csak behívom elébb az ápolónét, hogy a kisasszony magára ne maradjon.
A jó lélek azt gondolta magában, hogy miután az orvos megengedte a lábbadazónak, hogy felolvasást hallgasson, miért ne hallgathatná Margariét, ha olyan nagyon kivánja s miután holmi igéretekkel rábirta Margarit ez extra áldozatra, nemsokára visszatért vele, leültette őt valami függöny mellé, hogy a betegre ne lásson, mert az talán illetlen volna s kezébe adta a könyvet.
Alig morzsolt le nehány sort Margari, midőn Henriette újra elkezde nyügösködni, hogy ő olyan nagyon szeretne valami jót enni. Olyan régen nem is kóstolt az ételbe, de most olyan kedve volna valamihez; hisz az orvos megengedte.
A jószívű kisasszony kapott ez óhajtáson s kikérdezé, hogy mit szeretne? hogyan szeretné? Henriette azután utasításba adott neki valami becsinált levet, valami beteges furfanggal kigondolt furcsaságot, mi legyen és mi ne legyen benne; annyira, hogy azzal kénytelen volt Clementine maga lefáradni a konyhába, mert bizonyos volt felőle, hogy ha cselédre bízza, az, a míg a lépcsőkön aláér, felét elfelejti.
Alig tette be az ajtót maga után Clementine, midőn Henriette félbeszakasztá Margari olvasását.
– Kérem önt, az egekre, jőjjön közelebb hozzám egy szóra.
A jeles férfiú úgy megijedt e váratlan megszólításra, hogy el akart szaladni s lármát ütni odakinn; azt hitte, a kisasszony rögtön forrólázba esett s fantáziálni kezd; különben hogy hívhatná őt közelebb?
Azonban a beteg leányka, két fehér reszkető kezét összetéve, oly esdve tekinte rá, hogy meg kellett rajta indulnia s minden diurnum nélkül elszánta magát, hogy közelebb lépjen hozzá.
Henriette nem átallta kezével megragadni a tétovázó férfiu kezét.
– Az Istenre kérem önt, jó Margari. Egy nyugtalanságom van, a mi miatt nem tudom a szemeimet lehunyni. Ha alszom is, mindig azzal álmodom. Ön megszabadíthat attól. Egyedül önben van bizodalmam. Hisz ön is épen úgy szenved a háznál, mint én; önnek nincs oka engemet bántani, üldözni; ugy-e megteszi ön, édes jó Margari, a mire kérem önt?
Margari csakugyan azt hitte, hogy a kisasszony félrebeszél. Ráhagyta, hogy mindent teljesít, csak parancsoljon.
– Én nagyon jó fogok önhöz lenni, egész életemben soha el nem felejtem, a mi jót most tesz velem s majd meglátja, meg fogom önnek hálálni még valaha.
– Oh kérem alássan, eddig is nagyon jó volt a kisasszony hozzám mindig. Ha rá emlékezem, hogy engemet ennél a háznál mindenki vexálta, csak a kisasszony fogta pártját nekem. De hisz azt el nem felejtem soha. Parancsolja velem, én megyek a tűzbe is érte.
Az érzékeny férfiu sírni is kezdett, míg Henriette erről le nem beszélte, mert meglátják s majd kérdezik, hogy miért sírt?
– Nézze ön, szólt a leányka, egy kis fekete zsinórra akasztott kulcsot vonva elő kebléből. Ez a chatouilleom kulcsa. Nyissa ki azt, talál benne egy csomag irást, kék szalaggal átkötve. Azokat vegye magához. Mindig, egész betegségem alatt attól rettegtem, hogy ezeket megtalálják nálam, hogy kutatni fognak és ráakadnak, s mikor magamhoz tértem, akkor azon tépelődtem, hogy nem beszéltem-e ki hagymázom alatt valamit ez irásokról. Oh az rettenetes volna, ha rokonaim megkapnák. Vegye ön ki azokat gyorsan, míg Clementine vissza nem jő. Előtte is titkolnom kell mindent.
Margari elég ügyességgel teljesíté a feladatot, nem tört el egyebet, csak a chatouille tükrét a kinyitás közben; elég volt tőle ennyi. Az iratokat ott lelte mind szépen összekötve.
És most megfogá kezét Henriette s oly forrón megszorítá s oly őszintén, oly esdve nézett szép, panasztevő szemeivel annak szemeibe, hogy e tekintettől egy őrült meggyógyult volna.
– Én önt becsületes embernek ismerem. Igérje meg, hogy ez iratokba nem fog egy pillantást is vetni, hanem átadja azokat Kálmán öcsémnek, ő majd azután tudni fogja, hogy mit tegyen velök. Ugy-e édes Margari, megteszi ezt ön értem, az én kedvemért? Hisz ezt úgy vegye ön, mintha egy halott jönne vissza önhöz a túlvilágról s az kérné önt kétségbeesett könyörgéssel, hogy a mitől a sírban nem nyugodhatik, a mitől elkárhozik, azon gondolattól szabadítsa meg lelkét.
Margari nagyon elborzadt e szókra: – egy halott, ki a túlvilágról visszajő! – ennek a kisasszonynak rettenetes a fantáziája. Úgy segéljennel fogadá, hogy nem fog belenézni az iratokba s átadja azokat Kálmán úrfinak, pedig haragszik rá, mert az mindig boszantja.
– Rejtse el kérem!
Ideje is volt, hogy kaputja mély zsebébe eltegye a csomagot, mert Clementine léptei már hangzottak a másik szobában s mire az visszatért, már akkorra Margarinak az olvasó asztalnál kellett ülni s folytatni a felolvasást, mintha semmi sem történt volna.
Clementine ugyan azt az észrevételt tevé, hogy ezt már ő egyszer hallotta, a mit most Margari úr felolvas, mire aztán Margari vagy tíz lapot egyszerre hátrafordított, akkor meg Clementine sehogy sem jutott valami összefüggés birtokába, a mit végtére Margari úgy igazított el, hogy ez a regénynek a tulajdonsága, mert ez úgy van írva, hogy nem következik egymás után.
Henriette egyszer, a mint az óra négyet ütött, hogy Kálmánnak haza kellett már jönni az iskolából, azt mondá Margarinak, hogy már most elég volt a regényből ennyi, köszöni a jóságát, majd holnap, ha olyan szíves lesz, ismét fel fogja kérni, hogy bejőjjön.
Margari ezer örömmel igérte, hogy szerencséjének fogja tartani. A kisasszonyért mindent megtesz. Tűzbe, vízbe megy; ha kell, angol nyelven is olvas. És pedig külön honorarium nélkül. Tudja ő azt jól, hogy majd ha a kisasszony nagyságos asszony lesz, nem fog ő róla megfeledkezni.
Azzal ment, hogy Kálmán úrfit felkeresse. Ez történetesen nem jött még haza; bizonyosan most is a kávéházban csavarog – a gézengúz, a hova nem volna még szabad járni.
No hiszen csak János úr ott találja!
Azalatt a kiváncsiság nagyon háborgatta: vajjon mi lehet abban a csomagban? Miféle eldugni való levelei lehetnek Henriette kisasszonynak, a miket félt, ha a családbeliek megtalálnának látni? Hm, milyen szép volna ezt megtudni.
A csomag persze össze van kötve. Hanem hiszen épen úgy, épen olyan csokorra lehetne azt megint kötni, soha sem venné rajta észre senki, hogy ki volt oldva. Becsületes emberre nézve ugyan elég erős lakat és feltörhetlen zár volna az a tudat, hogy ez valakinek a titka, a mi lelkünkre van bizva, hogy megőrizzük; hanem a becsületes ember azzal biztatja magát, hogy hiszen nem is fogja ő azt elmondani senkinek, hogy mit olvasott azon iratokban; de mégis csak szeretné tudni nagyon, hogy mi lehet az, a mit Henriette kisasszony úgy dugdos szem elől s a mit az öreg Lapussa olyan igen szeretne megtalálni? hisz ő azért el nem fogja azt a titkot árulni; majd egy olyan jó, kedves teremtés titkát egy olyan vén sárkánynak; hátha a nyelvét kitépnék, elárulná-e neki? Aztán az a mondás arról a halottról, a ki a túlvilágról visszajő! nem, az a titok olyan jól el lesz ásva nála, mint a sírban; hanem bizonyára meg kell azt ismernie; ki tudja, mire jó az embernek egynémely dolgot megtudni?
Bezárta magára kis szobája ajtaját ott a harmadik emeleten, még a kulcsot is lehúzta a zárból, hogy otthonlétét ne vegyék észre.
Akkor aztán szép óvatosan felbontá a csomagot, mely sok réteg papirosba be volt takargatva s mohón neki esett a benne foglalt iratoknak.
De mekkora lőn boszúsága, midőn kivánt titkok helyett nem talált bennük egyebet, mint csupa merő diák penzumokat, iszonyú locus communisok felől irt szónoklati gyakorlatokat, a minőket rhetoricát tanulók szoktak izzadni keserves kötelességből, tél, tavasz és nyár kellemeiről, a földmívelés gyönyörűségéről; a tudományok hasznairól, az indulatok kárairól s más efféle mulatságos feladatokról… Már egész boszúsan újra össze akarta kötni a csomagot, azt gondolva, hogy őt mind a kisasszony, mind az öreg úr valami szörnyű hiábavaló bolondság eszközéül választották ki, a midőn eszébe jutott, hogy egyet ama véghetetlen unalmas latin dissertatiók közül végig olvasson: hadd lássa, milyen stylusa van az úrfinak?
Hát a mint öt-hat sort elolvas belőle, ott egyszerre vége szakad a themának s következnek egészen más dolgok, szintén latin nyelven irva, a mik nem tartoznak többé a nyár kellemei s az agricultura szépségei közé; nagyon érdekes és figyelemreméltó tárgyak.
De már most elolvasta a penzumokat mind, végtűl végig.
És azután átlátta, hogy biz ezeket igen nagy oka lehetett Demeter úrnak különösen fürkészni; de még nagyobb oka Henriette kisasszonynak szorgalmasan elrejteni.
Ismét szépen összekötötte valamennyit. Gondolkodott rajta, hogy mitévő legyen már most? Henriette kisasszonytól az van rábízva, hogy e titkokat megőrizze; Demeter úrtól pedig az, hogy ugyanazokat felfedezni segítsen. Kinek a parancsa előbbvaló a háznál?
Illik? nem illik? az megint más kérdés. Igaz ugyan, hogy titkot elárulni, úgy átaljában véve, nem illik, de az is igaz, hogy mikor valamit felfedezni szükséges, ez magában hordja a mentségét.
Hát az a mondás arról a halottról, a ki a sírból jő vissza titkát eltakarni? ah az csak beszéd! Sőt inkább, ha nem sietnek e titkot felfedezni, akkor lesz igazán a kisasszony halott, a ki nem tér vissza a sírból. Valóban ez keresztyéni kötelesség ezuttal tudtul adni az illetőknek minél hamarább, hogy a kisasszony milyen rendkívüli dolgokon töri a fejét; hisz ha az kiderülne valaha, hogy ő ezt tudta és meg nem mondta s valami baj lenne belőle, még könnyen kriminálitásba keverhetné magát.
Aztán in fine finali – ez pénzt ér! nehéz pénzt ér! Ha az öreg Lapussa meg nem adja az árát – busásan, ő lássa! akkor nem kapja meg. Akkor látni fogja, hogy Margarinak van – kharaktere. De utoljára is hát a szegény Margarinak ez annyi a zsebében, mint egy ezer forint, annyi mint egy holtig való hivatal és én meg nem foghatom, hogy kivánhatná azt Henriette kisasszony, hogy Margari dobja ki ezt a szerencsét az ablakon? mikor Henriette kisasszony soha sem adott Margarinak semmit!
Valaki zörgetett az ajtón s kérdezték: itt van-e Margari úr?
Margari úgy megijedt, hogy azt felelte rá – nem vagyok. – Arra aztán csak ki kellett neki nyitni az ajtót; a csomagot elébb elrejtette a zsebébe.
A komornyik jött kérdezni, hogy nem tudja-e Margari úr, hogy már elmúlt hét óra? olvasni kellene jönni az öreg úrhoz.
Margari úr nem állhatta, ha a cselédek konfidenskedtek vele.
– Micsoda hét óra? Tartozom én magának tudni, hogy mikor van hét óra? Órásmester vagyok én? harangozó vagyok én? Azért van a nagyságos úrnak komornyikja, hogy küldje fel, mikor hét óra van, vagy ha azt akarja a nagyságos úr, hogy én tudjam, hány az óra? hát ajándékozzon meg egy szép cylinder-órával.
Ilyen ömlengései közt a megsértett büszkeségnek s a mindig éhes ajándékvágynak, leballagott a komornyikkal Margari Demeter úrhoz, kinél ezuttal azon kezdé helyzete változtatását, hogy a szokott bőrszék helyett, mely expresse az ő számára állt ott, egy jó puha karos-székbe sülyeszté be magát s ezuttal a kaputja szárnyait sem húzta ki maga alól, mint máskor.
Demeter úr szörnyű sasszemeivel végig nézett rajta s még élesebb orrhangon, mint máskor, szólt hozzá:
– Nos? Margari! Hát nem kezdjük azt a regényolvasást?
Margari igen bizodalmas arczot öltött, miközben igen ügyesen tudta a nyakát félre görbíteni:
– Olvasni igen is fogunk; de nem a regényt.
– No hát mit? Mit akar?
– Instálok alázatosan. Méltóztassék ráemlékezni, hogy méltóztatott kegyesen rám bízni, hogy bizonyos penzumokat, Kálmán urficskáét, szerezném kezemhez. Jelentem alázatosan, hogy nálam vannak.
– Úgy! szólt az öreg Lapussa, hideg vért erőltetve; no majd holnap adja át. Majd átnézem.
– Instálok alázatosan; diákul vagynak.
– No vagy majd átnézetem valakivel.
– Könyörgök, nem jó lesz minden ember kezébe adni, mert furcsa dolgok vagynak benne.
– Mi-it? szólt elförmedve a nagy úr; ön csak nem olvasott bennük?
– Igenis, mind végig olvastam.
– Azt én nem bíztam önre.
– De nem is méltóztatott megtiltani. Én már most tudok mindent. Tudom, hogy a kisasszony miért beteg? azt is tudom, hogy miért nem akarja hozzá menni a nagyságos Hatszegleti úrhoz? sőt még azt is tudom, hogy mit fog történni ezután? és hogy mi ennek mind az oka? Ezt én mind tudom: itt van nálam a zsebemben.
Meg is mutatta a kaputja belső zsebét, hogy ott van.
– No azt nem kellett volna elolvasni önnek. Micsoda szemtelen bizakodottság az? Másnak leveleit elolvasni.
– Könyörgök szépen: ezt nem bizakodottság, csak akartam tudni, hogy mit ér az a portéka, a mit én megszerzem a nagyságos úrnak? egy forint, tíz forint, száz forint, vagy ezer forint; nehogy azt méltóztasson mondani: nesze fiam Margari egy huszas, igyál rajta egyet, aztán a szememet kiszúrta vele neki.
– Ön kezd impertinens lenni. Akarja, hogy a komornyiknak csengessek?
– Ne tessék fárasztani magát. Ha erőszakkal akarja tőlem elvenni az irásokat, ott a kandallóban a tűz, mire a komornyik bejön, akkorra én azt belehajítom s elég. És azután nem fogja senki tudni, a mit én tudok, mert még nem tudja senki, hogy ki tudja valaki más, csak én, meg ez a papiros; de ezt a tűzbe dobom mindjárt.
– Tehát pénz kell ugy-e? Mennyit akar?
Margarit ez a kérdés csak még hetvenkedőbbé tette.
– Mennyit akarok? sokat! nagyon sokat! Nem is tudom még, hogy mennyit?
Most egyszerre megint alázatos instáló képet öltött.
– Tudja mit a nagyságos úr! csinálja be engemet valami kis hivatalba ahhoz a nagyságos Hatszegleti úrhoz, hiszen úgy is nekem fogja köszönhetni, ha a nagyságos úr kisasszonya hozzámegy; én fedezem fel az akadályokat; bizony Isten, olyan hűséges szolgája leszek neki, hogy jobbat nem kap a nálánál.
– Én csináljam önt be hivatalba Hátszegihez? Miféle hivatalba? Nem ágens az, se nem gőzhajótársaság.
– Nem bánom én, akárminek: csakhogy már egyszer holtig való hivatalom legyen; talán ispánnak, vagy bibliothekáriusnak, vagy szekretáriusnak. Nagyságodnak az csak egy szavába fog kerülni.
Demeter úrnak valami jutott eszébe.
– Jól van. Jól van Margari. Meglesz. Szavamat adom rá, hogy Hátszegi titkárja fog lenni.
– De holtig való fogytáig? Kérem alássan. Nem az ő holtáig, hanem az én holtáig.
– Igen, igen az ön holtáig.
– Én fogom önt fizetni; tőlem kapja rendes évdíját, a mit azonkívül ő tőle kap, az nem jön számításba. Elég lesz háromszáz forint évdíj, tartáson, szálláson kívül?
Margarinak a lélekzete elállt erre a szóra. Majd bele fulladt a mohó feleletbe:
– Méltóztatik ezt nekem irásba adni?
– Akár mindjárt, hozzon irószereket, majd én tollba mondom.
Ott aztán formaszerint szerződést kötöttek, hogy Margari úr háromszáz forint évdíjért, mi évnegyed elején pontosan helyébe fog küldetni, elvállalja azt a fáradságot, hogy mint titkár, (vagy mi?) nagyságos Hátszegi úr, mint Henriette kisasszony jövendőbeli férje oldalánál fog működni s ezért nagyságos Lapussa Demeter urat időről-időre értesíteni fogja mindazokról, a miket ott lát és hall, e kötelezettség Demeter úr halála után fiára, Jánosra, szállván által.
Demeter úr érti, hogy mit cselekszik?
Ezen okirat alá levén irva és megpecsételve, Margari úr már most egész készséggel előadá a kérdéses pensumokat, elébb nagy kegyelmű patrónusának kezeket csókolván nagyon.
Éjfélig tartott, míg azokat egyenkint felolvasá, illetőleg lefordította. Demeter úr meg volt vele elégedve nagyon; már tudniillik a fordítással, mert a szővegen egy csepp oka sem volt örvendeni.
Éjfélkor vége levén a felfedezésnek, azt mondá Demeter úr Margarinak, hogy már most menjen fel a szobájába, s reggelig – törikszakad – irja le magyarul ezeket a diák holmikat, s hogy annál éberebb maradjon, fogja ezt a tíz pengőst s hozasson magának a házmesterrel puncsot.
A nagylelkű parancsot meg is fogadá Margari s életében először annyi puncsfélét talált bevenni, hogy egész reggelig mindig danolt tőle, a mi pedig nem volt szokása; hanem azért reggelre le volt irva a fordítás: dalolva irt.
Másnap kellett Sipos fiskális úrnak a hivatalos értesítést átadni a Hátszegi iránt tett fürkészményei érdekében.
Sipos úr furcsa ember; híres, okos ügyvéd létére a Lapussa családnál, hol rendes évdíjban állt, nem töltött be minden igényt. Ugyanis neki olyan fixa ideái voltak, hogy ő olyan ügyet el nem vállal, a minek igazságos voltáról teljesen meg nincsen belsőleg győződve, mert ő nem szereti azt, ha őt valaki, akár szemben, akár háta mögött legazemberezi; aztán meg mindenféle komisz functiót sem szeretett elvállalni: holmi tönkre jutott szegény emberkéket exequalni, azok alul erővel kihúzgálni a párnát, hallgatni asszonyi és gyermeki jajveszékelést, az ilyesmi nem volt az ő kedve szerint való foglalkozás, hanem igen is: nagy uradalmak végett viselni okiratokban gazdag pereket, ragyogó replicákat diktálni, tíz-húsz ívre terjedőket; aztán hatalmasan ellenálló ellenfeleken vármegyei karhatalommal végrehajtani a törvényesen kivívott itéletet: ez már az ő birodalma volt; egyéb alávaló provinciák végett egy másik lógós ügyvédet kelle tartani a családnak, mert azokba még segédeinek sem engedte meg Sipos úr az avatkozást.
A számára rendelt órában pontosan megérkezék a Lapussa házhoz Sipos úr, természetesen gyalog, mert hogy maga lovakat tartson, annál gazdálkodóbb, – bérkocsiba pedig nem szokott ülni, mert az világbolondításnak való. Ennélfogva csizmái elég sárosak voltak. Az ifju Lapussa azért viseltetett különös ellenszenvvel Sipos iránt, mert mindig sáros csizmákban jött fel hozzájuk. Történetesen olyankor mindig esett az eső, mikor neki ott valami dolga volt személyesen. A gazdag emberek az ilyesmit nagy tiszteletlenségnek veszik; Sipos úr pedig soha sem gondolt arra, hogy ki mit minek vesz?
Pedig az egész Lapussa-család különös gálában volt erre az alkalomra, még az öreget is felöltöztették. Nagy virágos selyem hálókabátot adtak rá, a pamlagvánkosaira új himzéseket varrtak; a szobákat új padszőnyegekkel látták el, s minden ezüstöt felraktak az asztalra. Mintha Sipos úr meglátna abból valamit.
Ő régi szokás szerint most is hóna alatt hozá a szükséges irományokat, egyszerűen spárgával átkötve, nem pedig bőrtárczában, mint az újabb prókátorok, a kik szégyenlik a mesterségüket.
Jelen voltak az elfogadási szobában az öregen kívül János úr és Lángainé, egyéb senki. Henriette még gyöngélkedett, szabad volt neki az alatt a városligetbe kocsikázni, hol pompás nyári mulatójuk volt, ott kedvencz virágait meglátogatni s talán végképen elbúcsúzni tőlük. Különben ha mindjárt jó egészségben és itthon lett volna is, e felolvasásra nem kapott volna meghívó jegyet. Hiszen csak az hiányzanék, hogy a menyasszonynak az eljegyzés előtt kézbesítsék vőlegénye életirását!
Sipos urat ezúttal sáros csizmái daczára is szivesen fogadták; a két férfi ezerféle semmiségről kezdett el vele beszélni, mintha nem tartaná sürgetősnek a látogatás tulajdonképeni czélját, úgy, hogy Lángainénak kellett őket utoljára – nő létére figyelmeztetni, hogy fognának már a kérdéses ismertetéshez; úgy látszott, hogy ő volt a legnyugtalanabb azt megérteni.
Az ügyvéd tehát helyet foglalt az asztal mellett, szétbontá acta formára lapított iratait, s elkezde olvasni. A családtagok mind lorgnont ragadtak, úgy hallgaták, csak ő maga, a ki olvasott, nem használt szemüveget.
Tehát:
– Báró Hátszegi, mint a tudósítás sub litera A bizonyítja, eredetére nézve ruméliai muzulmán. Szép-apja stambuli defterdár volt…
– Kérem: mi az a defterdár? szóla közbe János úr. Gróf vagy mesterember?
– Főhivatalnok, viszonzá röviden Sipos úr; a ki többet akar a defterdári hivatalról megtudni, megtalálhatja azt Dečsy ozmanographiájában.
– Kapható az a kölcsönkönyvtárban?
Lángainé nem állhatta, hogy rendre ne utasítsa testvérét:
– Ugyan ne beszélj közbe annyi hiábavalóságot!
– Igaza van! helyeslé Demeter úr is, mire János úr hátrahúzta magát a szoba hátuljába, s az egész felolvasás alatt nem tett egyebet, mint a félszemüvegével vesződött s nagy ostentatióval rágott diós bonbonokat. Sipos úr folytathatá nyugodtan az előadást.
– Az orosz-török háború alatt, midőn a nagyvezér Péter czárt csaknem elfogá s azután ismét szabadon ereszté, jól tudjuk, hogy az orosz arany milyen erővel dolgozott. A nagyvezér mentségei közt volt az is, hogy seregét rosszul élelmezék. Ez különben rendes dolog a török hadjáratoknál; az élelmezésre kiadott erszények fele a megbizottak kezében olvad el; a mulasztás bűne legközelebb Mustafa defterdárt terhelé, ki azonban nem várta be, míg a baltadzsik a selyemzsinórral érte jőnek, hanem Jassyból, hol a bajt előre megérzé, fiával és kincseivel együtt szépen átkelt az erdélyi határszélen. Sok valószinűség szól a mellett is, hogy kincseinek nagy része nem török piaszterekből, hanem orosz rubelekből állott.
– Ezt én nem értem, mordult közbe János úr a kandalló mellől.
– Én pedig világosabban nem szólhatok.
– Csak tessék folytatni, mi értjük; monda Lángainé, gyöngyházas lorgnonjával intve az ügyvédnek.
– Mustafa defterdár itt kikeresztelkedett s naturalizáltatta magát. Fiát már mint nemes embert látjuk megjelenni az udvarnál, hol a magyar testőrségnél szolgált s a kiütött török háboruban mint ezredes-kapitány vágta hajdani atyafiait a Dunánál vitézül. Ez szerzé a hidvár uradalmat és a bárói czímet. Ennek a fia igen zsugori fösvény ember volt, kit nem hogy az udvarhoz, de még tisztességes szomszédházhoz sem lehetett elcsalni. Szüntelen nyerészkedett és a nyereség illataiban nem igen válogatott. Sok ravaszsággal jutott a verespataki aranybányákhoz, miket roppant eredménynyel tudott kizsákmányolni s uzsora és zálogvétel utján roppant birtokokat szerzett Hátszegen, Hunyad- és Fehérmegyékben, úgy, hogy mikor meghalt, csupán a kész arany- és ezüstpénzt harmincz társzekéren szállíták vadormi sziklaodujából a hidvári lovagkastélyba, melyet egyetlen fia, Lénárd, apja halála után állandó lakhelyéül választa.
Mindez adatokat a B, C és D alatti hiteles okiratok teljes bizonyossággal igazolják.
Lénárd báró ereiben igen sok nemzet vére foly már. A defterdár maga ruméliai születésű török volt, kinek hindu rabnőtől született egyetlen fia. Ez ismét a bécsi udvarnál egy fiusított lengyel grófné leányát vette el; Lénárd báró apjának egy eloláhosult magyar köznemes leánya volt a felesége, kit gazdálkodásból vett nőül; ilyenformán a nemes báró vére eddigelé öt külön nemzet tulajdonait képviseli s azoknak mindegyikéből tartott meg valamit. Gyönyörvágyó, mint egy török, pompakedvelő, mint egy hindu, könnyelmű, mint egy lengyel, legénykedő, mint egy magyar s engesztelhetlen, mint egy oláh. Ime jellemének sarkalatos hibái.
Mert hogy hibáiról beszélek legelébb is, annak oka az, hogy ezeket tartom túlnyomóknak jó tulajdonai felett. Mert:
hogy a báró gazdag ember, azt az ide E, F, G alatt mellékelt hozzávetőleges összeirások, jövedelem-kimutatás és a többi bizonyítják;
hogy a báró szép ember, azt a H alatt melléklett photograph arczképéből meg lehet itélni;
hogy a báró testileg egészséges ember, azt az I és K alatti bizonyítványok igazolják; egyik orvosától, másik vadásztársaitól levén kiállítva;
a ki ezek szerint egy férfinál egyebet nem keres, az méltán olyannak találhatja őt, a ki bármely nőt boldoggá tenni képes; hanem
megfontolván azt, hogy ugyanezen férfi szerelem dolgában nemcsak állhatatlan, de néha a bizarrságig szeszélyes, hogy tivornyakedvelő és a nevetségig inyencz;
hogy hiú, mint egy indus herczeg, kinek a feleség is csak a pompa nevelése végett szükséges;
hogy durva és erőszakos; hirtelen haragjában senkit sem kimélő, mint azt okiratok bizonyítják, melyek szerint többször halálosan megverte, a kiket épen rossz kedve útjában talált;
hogy csodálatos hajlama van a betyáros kalandkereséshez, mely épen semmi dicsőségére nem válik;
és hogy végre a hozzá legközelebb állók suttogásai szerint van valami titokszerű egész életében, vannak számbavehetlen napok és hetek, a mik mintegy hézagot képeznek nála az évben, rejtélyes események, miknek kezdetét és végét senki sem tudja; ha mindezeket összevetjük –
kénytelen vagyok végül azon őszinte nyilatkozatomat kimondani, miszerint:
egy fiatal ember, ki igazán szeretni nem tud,
egy gazdag ember, ki senkinek használni nem képes,
egy előkelő férfi, kiben semmi magasabb nagyravágyás nincs, egy oly gyöngéd, érzésteljes hajadont, minő a kérdésben forgó Henriette kisasszony, boldogítani nem képes, s én részemről, bármilyen szerencsének nevezze is a világ báró Hátszegi kezével megkináltatni, kikerülésre való szerencsétlenségnek nevezem azt. Most méltóztassék az általam igazolásul felhozott okmányokat megvizsgálni.
János úrnak a türelme végit érte; el akart szaladni; ha az öreg egész tekintélyével rá nem parancsol, hogy maradjon, ott hagyja a családtanácsot. Annál mohóbban kapott Lángainé a hallottakon; ő akart első lenni, a ki a bővebben magyarázó okiratokat átolvassa; János úr ugyan beléjök sem tekint. Sipos úr jónak látta a nagyságos asszonyt figyelmeztetni:
– Azon okmányok közt vannak olyanok is, a mik nem asszonyságok számára való olvasmányok.
– Ha olyanokra találok, azokat elhagyom.
(Bizonyos, hogy azokat fogja keresni legelébb.)
Demeter úr ez alatt egy csomagot húzott elő pamlagvánkosa alól s azt Sipos úrnak nyújtá.
– Tehát kegyed nem tanácsolja, hogy Henriettet Hátszegi báróhoz adjuk nőül. No: – jól van; – a míg mi a mellékleteket átfutjuk, legyen szives kegyed viszont ezen iratokat megolvasgatni, – hogy el ne unja magát.
Azok voltak a Margari úr által elárult penzumok – in natura.
János úr boszúsan járkált alá s fel a szobában; Lángainé nagy figyelemmel olvasott, egyik sem vette észre azt a zavart, azt a meglepetést, mely az ügyész arczán ellenállhatlanul visszatükröződött, mialatt a végzetes latin irományokat áttekinté. Fejét meg-megcsóválta, bajuszát tépte jobbra-balra, zavarultan feszengett karszékében, homloka izzadni kezdett, azt nem győzte zsebkendőjével törülni, végre átolvasta az egészet, s akkor letette valamennyit maga elé az asztalra, s eszméletlenül rámeredt, mint a kinek e pillanatban az esze nem tud tanácsot adni.
Épen ekkorra készült el Lángainé is az olvasmánynyal. Ő ellenkezőleg egészen fel volt izgatva; olvasás közben nem állhatá meg, hogy olykor fel ne sóhajtson: – a szörnyeteg! a gyalázatos! – Ez igen ingerlő olvasmány volt.
Demeter úr azzal mulatta magát, hogy hol az egyik olvasó, hol a másik arczát szemlélgeté; itt az izgalom, amott a levertség nőttön növése igen mulatságos ellentét volt egy harmadik nézőre nézve.
Mikor minden papiros bevégzé hatását, akkor csendes, szelid hangon szólalt meg: – nos? tehát mi véleményed van e tárgyban, leányom?
Lángainé összecsukta szemüvegét, mint ki véleménye helyességéről bizonyos s nem késett felelni.
– Báró Hátszeginek nem egy Lapussa Henriette kisasszonyt, de egy jó indulatú cselédet sem adnék nőül.
– De magad hozzá mennél, mordult közbe mérgesen János úr; a mit nem vett számba senki.
– És ön, ügyész úr? kérdezé Demeter, Siposhoz fordulva.
– Én? szólt a becsületes férfi elfogult, bánatnyomta hangon. Én azt tanácsolom, hogy a kisasszonyt minél előbb nőül kell adni a báróhoz.
Lángainé karikára nyílt szemekkel tekinte rá:
– Azok után, a mik ez iratokban vannak?!
– Nem. Azok után, a mik e másik iratokban vannak.
– Mik azok? kiálta odarohanva Lángainé s nagyon boszankodott, mikor a felmarkolt iratokban csupa latin dolgokra akadt. Annyit látott, hogy ezek Kálmán penzumai, s nem értette az összefüggést.
– Kérem az iratokat vissza, szólt Demeter úr, száraz kezét eléjük nyújtva. Még most kellenek. Itt vannak nálam fordításban is. Tehát ön is azt hiszi ügyvéd úr, hogy Henriettenek jó lesz a báróhoz nőül menni? No, azon a napon, ha megérjük, a mikor Henriette az oltárhoz lép Hátszegi Lénárddal, – ezen firkákat önnek fogom ajándékozni. Addig nekem kellenek!… Tetszik engemet érteni?
Sipos úr egészen le volt verve; nem volt semmi kedve valakivel vitatkozni többé: ily gonoszul még nem vesztette el perét soha. Lángainé még ostromolni akarta kérdésekkel, de ő nem állt neki helyt, vette a kalapját, köszönt és elsietett.
Lángainé azután apjához fordult; mi okozta e meglepő változást? minő csoda-iratok azon látszólagos semmiségek? minő titkok azok?
Demeter úr rajtok feküdt, nem adta ki őket: – olyan emberek titkai, a kikre nézve nagy baj és nagy szerencse, hogy el vannak árulva. Meglehet, hogy soha sem fogjátok megtudni.
– Összefüggésben állanak ezek Henriette férjhezmenetelével?
– Egyenesen kényszerítenek rá.
– Szegény leány! sóhajta fel a delnő.
– Kár, hogy nem áldozhatod fel magadat érette; szólt közbe csufondárosan János úr, kit a várt diadal ingerkedővé tett.
– János! szólt hozzá Lángainé, hideg, neheztelésteljes arczczal, melynek fehér márványa alatt több harag rejlett, mint egy háborgó tengerben. Már többször mondád szemembe e rossz élczet, ha még egyszer ki találod mondani, soha ez életben többet nem szólunk egymáshoz – s ha egyedül lennénk is egy börtönbe bezárva.
– Tehát azért is még egyszer elmondom, pattogott János hetvenkedő hangon. Essünk át rajta minél elébb.
– Jó! Ne fáradj. Mondottnak veszem. Meghaltunk egymásra nézve.
Azzal feszesen az ablakhoz ment s hímzésihez ült. János úr kaczagva hadonázott alá s fel a szobában. Demeter úr nem szólt bele a vitába, tudta jól, hogy ezek soha sem békülnek ki többet.
Sipos úr háromszor is elment lakása előtt, mielőtt haza talált volna, annyira megzavarták azok a dolgok, a miket most tudott meg.
Sokáig jött-ment még otthon is dolgozó-szobájában, mintha nem találná meg valaminek az elejét, a minek szeretne már a végin lenni. Végre nagynehezen lecsillapítá magát s akkor kiizent egyik irnokától, hogy híják be hozzá Szilárdot.
A hívott abban a nyomban megjelent.
Egyike volt azoknak az arczoknak, a miket a nők el nem tudnak felejteni soha. Égő szenvedély minden vonásban, a halvány arcz sápadt színéhez úgy illenek a nagy, lángoló fekete szemek, mik bátorságról, hő indulatokról beszélnek, míg a nemes férfi-ajk hallgat. Annak a sűrű fekete hajsátornak nem is szükség úgy elborítani azt a szép homlokot, elég árny van azon így is.
– Nos, kedves öcsém, egész magadhoz jöttél e már? szóla hozzá Sipos úr családias bizalom hangzatán. Nem volt ma nálad az orvos?
– Nincs már rá szükségem, semmi bajom.
– No csak ne bízd el magadat még. Már ismét dolgoztál. Az még nem volna szabad; tudod, hogy az orvos megtiltotta.
– Hiszen csak szórakozásból dolgozom.
– Szórakozásból keress mulatságot. Mért nem jársz te, mint más fiatal ember, társaságokba, kávéházba, tánczvigalmakba? minek fogod be magadat, mint egy teherhordozó? a fiatal kedély mulatságot óhajt.
– Én elég jól érzem magamat így. Köszönöm kedves bátyám figyelmét; ön jobban aggódik értem, mint érdemelném.
– Kötelességem az, édes öcsém. Tudod, hogy szegény édes apád halálos ágyánál bizott a lelkemre; ott álltál, hallottad, mikor mondá: – rád hagyom szegény fiamat, légy helyettem édes apja.
A jó öreg úrnak elborította a szemeit a köny ezen emlék fölidézésére, letörlé azt tarka zsebkendőjével; az ifju szemei nem könyeztek, csak még jobban égtek.
– Emlékezel-e erre a szóra, édes öcsém?
– Igen; suttogá az ifju halkan.
– S ha én ma vagy holnap átlépek ebből a világból abba a másikba, a hol nem válnak el a jó barátok többé egymástól, s ha ott összetalálkozom az én jó kedves Istvánommal s ha ő kérdeni fogja tőlem: – hogyan viselted gondját rád bizott fiamnak? – mit fogok neki rá felelni? nos, szólj, mit fogok neki rá felelni?
Az ifju érzékenyen ragadá meg az öreg gyám kezét, s megszorítva azt, alig hallhatóan suttogá: – ön második atyám volt.
Erre Sipos úr indulatosan ragadá ki kezeit az ifju kezeiből s hevesebb hangba csapva át, mondá:
– És ha erre ő azt fogja mondani: – az nem igaz; te nem vigyáztál fiamra! te nem jártál utána, a hogy apának kellett volna, te könnyelműen magára hagytad őt; nem tudtad, mikor veszélyben forog, vak voltál, mikor az örvény felé rohant; halál küszöbéig hagytad menni, s ha Isten és az én halottkezem nem védelmezi őt, öngyilkossá lesz, és te nem tudod meg: miért?
A fiatal ember megrendült e szóra. Meg volt lepetve; még halaványabb lett, mint az előtt; meredt szemekkel bámult főnökére, ki most egészen uralkodott fölötte; mint a mester csinytetten kapott tanítványán. Azután oda lépett az öreg s megszorítá kezét, mintha biztatná vele, hogy – én most tégedet nagyon meg foglak dorgálni; de azért ne félj, pártodon vagyok.
– Kedves öcsém, Szilárd; jusson eszedbe, mikor kicsiny gyermek voltál, aztán tettél néha olyasmit, a mit nem kellett volna, a miért apád kérdőre fogott, mindig azt mondta ugy-e: – ha rosszat tettél s szégyenled bevallani, hallgass, szorítsd össze a fogaidat, de ne hazudj; ne tagadj, ne gondolj ki mentségedre olyan dolgot, a mi nem igaz, mert a te neved Szilárd; ahoz pedig nem illik a gyávaság. Meg is fogadtad; olyan lettél. Már most én is azt mondom, jusson eszedbe, hogy Szilárdnak kereszteltek; hallgasd meg nyugodt lélekkel, a miket mondani fogok: bele ne szólj; megczáfolni ne akarj; ha kérdelek s felelni nem akarsz, rázd meg a fejedet; de elámítani ne akarj, mert az nem illik hozzád. Most pedig ülj le. – Ülj le öcsém, mert most üdültél föl betegségedből, fejed még gyönge; – azok után, a miket majd elmondok, aligha szédelegni nem fog.
Az ügyész lenyomta egy székre az ifjut, ki méla bánattal csüggeszté alá szép fejét; lehetetlen volt őt meg nem szánni.
Az öreg úr nagyot fohászkodott, s izzadt homlokát törlé zsebkendőjével.
– Te egy gazdag család leányába voltál szerelmes és az is te beléd. Egy tánczvigalomban ismerkedtetek meg: a viszony innen fűződött odább. Kevés és nagyon ellenőrzött alkalmatok volt egymással találkozhatni; de a szerelem találékony és furfangos, tud magának útat csinálni. A gazdag leánynak volt egy elhanyagolt testvére, kit rokonai nyilvános iskolába járattak. Ezt nálam találtad több izben, mert a szeles gyermek, valahányszor otthon megriasztották, mindig hozzám szökött, s itt tartózkodott, míg gyámjait, kiknek családi ügyészök vagyok, kiengeszteltem iránta. Olyankor veled egy szobában hált, te viseltél rá gondot, megmagyaráztad a nehéz feladatokat, miket megtanulni nem bírt; a gyermek nagyon megszeretett téged. Pedig aztán hatályosabb kerítőt kivánni sem lehet, mint egy gyermek. Te előtted kedvesedről, ő előtte te rólad beszélt; magasztalt benneteket egymásnak. Nagyapa, nagynéne, nagybátya, nevelőnő, házikisasszony, cselédek, a kik szemeiket soha le nem vették a leányról, nem is sejték, hogy a leány el van kerítve, el van szerelmesítve: képzelni sem lehet hogyan? Beszél előtte valaki? nem. Jön össze valakivel? nem. Kap szerelmes leveleket? nem. Hogyan tehát? A szerelmesek furfangja bámulatos. Ti tudtátok, hogy a család vénei és asszonyai nem értik az oratorok klassikus nyelvét s a leány, ki oly nagyon szeretett, nem tartá erős fáradságnak megtanulni latinul, mintha csak öcscse oktatása közben tenné, hogy kedvesével a felfedeztetés aggodalma nélkül levelezhessen. Egy nő, egy gyermekleány! megtanul egy holt nyelvet, a minek soha semmi helyzetben hasznát nem fogja vehetni, csak azért, hogy kedveltjének elmondhassa: «ego te in æternum amabo». Meg kell vallani, hogy ez igen szép és nagy áldozat. Ti mindennap leveleztetek egymással. Iskola előtt a leányka diktált öcscsének penzumokat, félig közönyös rhetorikai virágokkal kezdve és folytatva a szerető szenvedély hangján, iskola után hozzád jött a fiu, akkor te diktáltál neki másik penzumot, a minek eleje, vége, szinte együgyű chria volt, közepe pedig édes nyilatkozatokkal tele. Ezt a penzumos könyvet persze soha sem vitte ő az iskolába; nálad állt a másik, az igazi, a mit a tanároknak kellett látni. Az egész ármányos csempészet ott folyt a családtagok, a társalgónők szemei előtt, füleik hallatára; ki jöhetett volna rá? És mégis rájöttek. Ma, ez előtt egy órával az öreg családfő maga nyújtá azokat kezembe, hogy olvassam át; megjegyezve, hogy fordításban ő maga is olvasta már azokat.
A fiatal ember fel a levegőbe bámult, mintha azon járna csupán az esze, vajjon ki árulhatta el azokat?
– Rettentő dolgokat tudtam meg belőlük. Előbb azon tanakodtatok, hogy a leány a család akarata ellen nőddé legyen. Biztatok a nagynéne jó indulatában; ő szerette unokahugát. Akartatok várni, tűrni és hívek maradni. Azonban mindezt meghiusítá egy előkelő és gazdag kérő megjelenése, ki világi fogalmak szerint épen a leányhoz illett. A családtagok erőtették ez összeköttetés létrejöttét. Ti kétségbeesve tusakodtatok a fölött, hogy mit tegyetek? Szándékotok volt együtt megszökni. Erről levert benneteket a sokszorozott figyelem, mely a leány lépteit őrizé. Mikor aztán nem volt semmi menekülés, akkor egy rettenetes eszme fejlődött ki közöttetek: magatokat megölni, egyszerre, egy napon, egy akarattal. Több napon keresztül tanakodtatok a kivitel felett. Itt már nagyon óvatosaknak kellett lennetek a kifejezésekben, nehogy a leiró testvér valamit megsejtsen a szándékból. Előtte is el kellett azt burkolni. A leány egy természettudományi könyvet kért tőled. Te megküldéd neki. A leánygyermek kikereste abból, hogy miféle mérgeket tudna az ember könnyűszerével önmaga előállítani? úgy bölcselkedett, mint egy természetbúvár. Két napig tanakodtatok rajta, hogy lehetne gyufára szert tenni, a minek a villója leghatályosabb méreg. De hiába, nagy uraknál csak a cselédek kezén forog a gyufa, nem lehetett szerezni; végre talált a leányka valamit. Ha rézkrajczárokat egy üvegszelenczében jó erős sós eczet közé tesznek, az rézoldatot képez s ez aztán méreg. Ebben állapodtatok meg; a leányka készített saját magának mérget s megtanított rá téged, hogyan készítsd azt te is?… Oh én jó Istenem! Miről gondolkoznak a gyermekek!
A dorgált ifju mind e perczig hallgatott, most felkelt s csendes, tiszta hangon mondá: – mind igaz, úgy van.
– Rosszul van! egészíté ki hevesen a mondást az ügyész, igen rosszul van. Gyermekeknek öngyilkosságra gondolni azért, mivel nem akar a világon minden úgy történni, a hogy ők kigondolták! Hiszen még gyermekek vagytok: – hova gondoltál te, a kinek még nincs biztos állásod, nincs kenyered, a mit valakivel megoszsz? Gondolkoztál te a dolognak praktikus oldaláról? Azt képzelni sem akarom rólad, hogy a leány rokonainak kegyére számítottál volna. Ezt még ha elérhetted volna is, micsoda állás lett volna az rád nézve? A te jellemedhez kegyelemkenyér, a mit a feleség rokonai panaszosan adnak! Hogy te lótófutója légy, kézcsókolója, esteli felolvasója a szeszélyes nagyapának; piruló czéltáblája a többi rokonok szavainak, csúfsága minden cselédnek; mert a szegény vőt még az inasok is csúfra emlegetik a háznál, tudd meg azt.
Szilárd arcza égett e szavak alatt, közbe akart szólni, de az öreg sietett őt megnyugtatni.
– Nem! Erre a gondolatra te nem jöhettél; te nem akartál egy gazdag családba feltolakodni; hanem gondoltad azt, hogy az a leány fog leszállni te hozzád, s megosztja veled a te szegénységedet; ugy-e, ezt gondoltad? Hiszen más szegény ember és szegény leány is van a világon, a kik nem visznek egymáshoz egyebet forró szerelemnél s mégis boldog pár lesz belőlök. Látod, ebben fekszik a te csalódásod. Ha egy szegény leányba volnál szerelmes, azt mondanám: korán van ugyan még házasodnod, de ha Isten is úgy akarja, vedd el; dolgozzatok, küzdjétek keresztül magatokat a világon, van itt hely minden ember számára elég; az is hozzá van szokva minden nélkülözéshez, te is; az kevéssel megelégszik, tud varrni, főz számotokra, ha rászorul, mos is, rendben tartja a házat; egy garassal kettőt takarít meg; mikor sok dolga van, dalol, hogy bele ne fáradjon s mikor vékony a vacsora, jó kedvével, forró ölelgetésével megszaporítja. De egy leányból, a ki gazdag volt, hogy legyen szegény asszony, édes barátom? – A kit arra neveltek, hogy maga semmihez ne értsen, a ki még csak a gyertya hamvát sem tudja elkoppantani, hogy legyen abból gazdasszony? hogy találja az magát otthon egy szegényes udvarszobácskában, a hol még te sem lehetsz mindig körülte, mert kenyered után kell látnod? Ő nem szólna, nem panaszkodnék, de te látnád, észrevennéd, hogy nélkülöz; ő nem kérne új ruhát, de te látnád, hogy az, a mit visel, már kopott és a szived szakadna meg bele, hogy egy leányt, a kit szerettél, mostoha sorsodhoz lánczolál le, s magaddal rántottad őt olyan könnyelműséggel, a miért férfi észszel pirulnod kell egykor!
– Kedves bátyám, szólt Szilárd, hogy én mind ezekről gondolkoztam, azt bebizonyítom azzal, hogy egy év alatt takarítottam meg annyi összeget, a mennyiből egy másik évig meg lehet élni. Félretettem havi fizetésemet, a mellékjövedelmeket, miket kiküldetésekkor kaptam, s azon idő alatt oly csekély összegből éltem, hogy egy koldus nem vállalkoznék rá, hogy annyival kijőjjön. Naponkint meg tudok élni egy tizesből, csak azért, hogy a többit megtakaríthassam más számára. És ezt nem vette rajtam észre ugy-e senki? Azért nem voltam sem kedvetlen, sem elhanyagolt. Pedig még az, a kiért nélkülöztem, nem is adott egyéb jutalmat, mint egy távol csillámló reményt.
Sipos úr elszörnyűködött. Hisz ez rettenetes ember! Hát ilyenre is képes egy gyermek, a ki most lépte át a huszadik esztendejét? Egy évig naponkint egy tizest költeni magára, hogy tőkepénzt gyűjthessen kedvese számára! Az ilyen praktikus őrültséget nehéz lesz meggyógyítani.
– De hát utoljára is, kedves barátom, mit gondolsz, mi fog történni most, miután titkaitok el vannak árulva? Mit fognak tenni a rokonok?
Szilárd egykedvűleg vállat vont.
– Legelőször is engem fognak törvényesen üldöztetni, mint méregkeverés részesét.
– Azt bizonyosan megérdemelnéd, mert te is helybenhagytad és elfogadtad a kifőzött tervet; hanem ezt nem fogják tenni. Hanem majd tesznek mást; én ismerem embereimet jól. A leányt fogják azzal ijeszteni, hogy ellened bűnvádi pert indítanak, ha rólad le nem mond.
– Azt pedig nem fogja tenni.
– Te tudod bizonyosan?
– Én hiszem.
– S ha erővel kényszerítenék, hogy nőül menjen a báróhoz?
– A báró lehet akármilyen jellem, de mindenesetre gavallér; ha neki egy nő azt fogja szemébe mondani, eljegyzése napján: én nem szeretem önt, mert mást szeretek és mást fogok szeretni, nem hiszem, hogy izlése elleni dolog ne legyen azt a hölgyet nejévé tenni.
– És ha nem mondaná ezt, ha önként kezét nyujtaná neki, ha lemondana rólad? Félre ne érts. Nem vádolom őt. Ha lemond éretted azért, hogy tégedet fölmentsen rokonai üldözése alól; ha föláldozza szivét a te nyugalmadért!?
– Hallgasson meg engemet, kedves bátyám. Ön maga is mondá, hogy a szerelmes ember gyanakodó és furfangos, kitalál olyan dolgokat, a mikre más soha sem gondolt. Mi gondoltunk arra, hogy lehet idő, a mikor őt kényszeríteni fogják, olyan eszközökkel, a mik ellen egy gyönge gyermeknek nincsen védelme, hogy nyilatkozzék szivének érzései ellen; tán hogy irja meg nekem, hogy felejtsem el, hogy nem szeret többé; tán hogy rejtegetett emlékemet küldje vissza, hogy jegyezze el magát más férfival? de én ennek mind ne higyjek, a míg ő egy szót ki nem mond, vagy le nem ir, a mit csak mi ketten ismerünk, a miről nem tudja senki kettőnkön kívül: magyar, latin, angol, görög, vagy arab szó-e az? ember, virág, vagy csillag neve-e? ezt senki ki nem találhatja, el nem árulhatja. A míg e szó egy harmadik birtokába nem jut, én tudni fogom, hogy ő hű hozzám és hűséget követel tőlem s távolról int, hogy ne kételkedjem benne; hallgat, mert beszélnie nem szabad, vagy beszél, mert parancsolva van; de az elhallgatott szó nekem megmondja azt, a mit érez, – és a mit ember-ész be nem ér.
– Teremtő Isten! kiálta fel Sipos úr, mind a tíz ujjával gyér hajába kapva, hol járt ezeknek az eszük! Milyen lánczokat vertek magukra!
– Én nem vagyok ellene, hogy kedves bátyám mondja meg ezt is, a mit most felfedeztem, azon uraknak, ők majd rémítésekkel ráveszik a leányt, hogy mondja ki azt a titkos nevet, a mi ezt a lánczot széllyel tépje. Ő sok ellenkezésre mondani fog valamit. Oh a szerelmes nők igen ravaszok. Azt a szót velem közölni fogják. Nem lesz az igazi. De én azért azt fogom rá mondani, jól van. És azontúl senki sem sejtendi, ki van-e találva a titok, vagy nincs? Mi elválunk; – eddig sem volt közöttünk semmi érintkezés. Meglehet, hogy messze elviszik őt innen. De őrizzék azután és szemeiket le ne hunyják, a kik őrzik, s ha férjet adnak neki, imádkozzanak az életeért, mert nem tudják, minő végzetes dolog egy leányt férjhez adni, ki lelkében egy harmadik titkát hordja!
– Te tisztán…! nem mondom el, a mit akartam.
– Azt akarta bátyám mondani, hogy tisztán meg vagyok bolondulva. Meglehet. Az is meglehet, hogy ez a szenvedély lesz egész életem szerencsétlensége. De mindegy: ragaszkodom hozzá, s ha fájdalomnál egyéb nem jön belőle, akarom élvezni ezt a fájdalmat. Nem engedték meg, hogy együtt meghaljunk, kénytelenek lesznek tűrni, hogy lelkeink egymást el nem hagyják fájdalomban, kétségbeesésben találkoznak és azon már változtatni nem lehet.
– Ördög menykő! Azt majd meglátjuk. Az öreg úr kezdett phlegmájából kijönni. Majd én itt téged el hagylak pusztulni egy üres képzelődés miatt; absurdus, képtelen, hihetetlen valami. Paroxismusban ejtett beszéd, a mit gyógyult korodban magad sem fogsz hinni, hogy beszélted.
– Kedves bátyám! én magam is óhajtom, hogy e paroxismusnak vége legyen. Azért igen kérem, legyen szives mentül elébb szólani ismét azon nagyon haragos szivű urakkal. Azt a szót kérem, azt az egy szót. Akármit hoz vissza, nyugodt leszek. Azontúl soha egy összehúzott homlokredőről sem fogja észrevenni senki, mire gondolok? nyugodt, csendes ember leszek. Nem lesz belőlem futóbolond, a kinek az utczán utána néznek, sem magamat elölni nem kisértem meg többé.
– Jól van, ne beszéljünk rólad. Te makacs, agyafurt vagy; utoljára is azt teheted magad ellen, a mit akarsz; neked mindössze is csak annyi vagyok, mint apád, s mint apád, lánczra nem verhetlek; de én egyúttal prókátor is vagyok, ebben az ügyben ellenfeled védelmezője. A leány az én cliensem: gondoltál-e arra, hogy majd helyetted, ki nem esel kezük ügyébe, őt fogják mortifikálni rokonai? Mit bánod te azt? Engeded szenvedni a nőt, a gyermeket, kinek ha valaha megvénül, átok lesz fiatalságára visszaemlékezni.
– Tudom. Ha a nő nem találja a szenvedésekben gyönyörét, miket érettem magára idézett, mindig csak egy szavába fog kerülni, hogy azoktól megszabaduljon. A míg magát megmenteni nem kivánja, addig bizonyos, hogy van lelki ereje azokat elviselni.
– S nem szánod azt, a kit szeretsz?
Szilárd szomorúan elmosolyodott:
– Volt-e szánalomról szó, midőn ugyanazon perczben, egymásra gondolva, halálos mérget vettünk?… Különös dolog az kedves bátyám: nem érteni azt meg józan észszel…
– Kedves öcsém; én csak azt látom, hogy mi nem fogjuk megérteni egymást. Te vesztére törsz egy szegény gyámoltalan leánynak, csupa szeretetből s nem akarsz lemondani róla, miután semmi reményed sincs vele czélt érhetni: azt én nem értem. Én pedig amaz úri családtól felszólíttatva, hogy adnék tanácsot a kérőt illetőleg, azt határozottan elleneztem. Midőn ez iratokat kezembe adták, akkor azt mondtam, hogy mindenesetre nőül kell őt adni hozzá. Még azt hihették volna, hogy én a te bódult reményeidet akarom előmozdítani! hogy viszonyaitokat ismerve, érdekelt fél vagyok; hogy ravaszul útjába állok a kérőnek, mert egy rokonomat akarom helyébe csempészni. Én ezt a véleményt meg akarom czáfolni; – ezt pedig te nem érted. Most eredj szobádba vissza; a sors majd meg fogja valamelyikünknek magyarázni, a mit nem ért.
Ugyanez órában a Lapussa család igazságtevő szobájában folyt le e drámának másik jelenete.
Henriette hazaérkezett a városligeti kolnából (így hívják magyarul a nyári mulatólakot, villa evőeszközt jelent), mint mondák, virágokat hozott haza. Demeter úr átizent hozzá, hogy csak hagyja most azokat a virágokat és jőjjön az ő szobájába. Ugyanakkor Lángainét is kiküldé magától; János úr ezóta rég a gabonapiaczot járta; ez levén kedvencz szenvedélye – a többi között.
– Kicsike leányom, Henriette, jőjj közelebb hozzám, szólt az öreg úr, egyet fordulva fekhelyén s előkeresve vánkosa alól öblös burnótszelenczéjét. Kérlek szépen, ne haragudjál rám, hogy neked mostan alkalmatlankodom. Már addig a rövid ideig, a míg élek, legyetek irántam egy kis elnézéssel. Ha pedig alkalmatlannak találod közellétemet, annál több okod leend rá, kapni az alkalmon, hogy tőlem megszabadulhass.