– De nagyságos úr, ott a betyárok nem fogják majd bántani?

– Engem? kérdé Hátszegi. De mi az ördögöt bántanának rajtam!

– Hát azok nem olyan rossz emberek?

– Bánom is én, akár miféle emberek! Azzal hidegvérrel kiment, még pedig, a hogy Clementine észrevevé, a zsebpisztolyait is kirakta a szobában, s ott hagyta az asztalon.

– Nem kell a nagyságos urat félteni az ilyen emberektől, vigasztalá a hölgyeket a csaplárné, miből azok azt gyanították, hogy Hátszegi bizonyosan képes maga olyan négy betyárocskát guzsalyba csavarni, ha megtámadják; míg a csaplárné utána nem mondá az elgondolt mondás végit: «tud ő azoknak a nyelvén beszélni.»

Henriette meg nem foghatta, hogy mit tesz ez? Tud a zsiványok nyelvén beszélni! Hát azoknak valami külön nyelvük van, mint a «Párisi titkok» zsebmetszőinek? Olyan kiváncsi volt meghallani, hogyan beszél majd Hátszegi a zsiványokkal azoknak a nyelvén!

A csaplárné tudta már a rendet; kulacsot töltött tele a báró úr számára, oda állította az asztalra: Hátszegi nagyot húzott belőle, megtörlé a kulacs száját, s odatolta a vén betyár elé, az megbillenté rá a süvegét s ivott belőle egy kicsinyt, azzal tovább adta a többiek felé.

– No öreg, hát jó-e a bor?

– A bor mindig jó.

– Van-e elég?

– Elég soha sincs.

– No hát adjon Isten, a mi nincs! Fuj-e még a szél az aradi tömlöcz ajtaja alatt a hasadékon?

– Fuj, a kinek fuj. A ki nem szereti, ne hallgassa.

– Születik-e még sok fia a várnagynak? (Mikor új rab kerül a tömlöczbe, azt mondják: a várnagynak új fia született.)

– Születik bizony, de meg is keresztelik (értsd bottal).

– Hát a köteles lánya nem ment-e férjhez az idén? (szép virágos kifejezés az akasztásra).

– Csak a Csendes Marczit magasztalták fel.

– Mit beszélt ki a jámbor? (Azt nem kérdezte, hogy «mit vétett?» de hogy «mit vallott?»)

– Bolond volt. Magára vállalta két pajtásának a bűnét, hogy azokat kiúsztassa; porontyos emberek voltak, neki meg senkije sem volt, pedig azok fogták az üres pisztolyt a zsidóra, a zsidó maga is amazokra vallott, de ő csak esküdött, hogy ő volt az, a ki megijesztette, még a fiskárusnak is azt mondta.

– S eltették télire?

– El biz azt; de nem sokat törődött ám vele. Mikor a siralomházba kitették, sem búsult egy cseppet is, csak annak örült, hogy most már szalmazsákon hálhat. Előtte való órában oda hivatta magához, a kik rendes szomszédai voltak a kóterben, én is az voltam egynek. Ott szépen búcsút vett tőlünk, megmondta, hogy helyére ne eresszünk holmi kapczatolvajt, s a tarisznyaszögét eltestálta a Fekete Jancsinak; az legjobb helyen van, mert ott nem penészes a fal. Nekem meg elhagyta a bundáját. Ez a tied lesz Ripa, mihelyt engem szellőztetni visznek, hej jó lesz télen, úgy is rossz helyen fekszel, a hol az ajtó alatt legjobban bedúdol a szél (hiába raktuk ám be kövekkel, még is bedúdolt! igaz a!) Eljött azután a tisztelendő is, mondta neki, hogy gyónjék meg, de a Marczi csak nem hagyta magát esztrengára fogni; fenyegette az ördöggel, hogy elviszi. Nem akarta hinni a Marczi az ördögöt: «sokat jártam én már erdőn, berken keresztül, nappal is, éjjel is, soha sem láttam én se fiát, se anyját, de még csak fészkét sem!» De aztán csak addig kopogtatta a pap szemenszedett szóval, míg utoljára megadta magát, s szépen imádkozott; hanem mikor azt kérdezte tőle, hogy mondja meg hát, nem nyomja-e valami a lelkét, csak azt mondta, hogy nem nyomja azt egyéb, mint hogy nagyon szeretne még egyszer életében kedvére jóllakni igazi paprikás gulyáshússal, a hogy a vén Ripa szokta azt csinálni odakinn! Megadták neki. Nekem kellett felmennem a porkoláb konyhájába, s elkészítenem a jó gulyáshúst, a hogy ismertem már a szája ízit; jó izűen evett belőle a lelkem; engem is váltig kinált, hogy egyem, de énnekem olyan szűk volt a torkom, mintha az én nyakamról vettek volna már mértéket, egy falat kevés, annyi le nem ment volna rajta. Mikor aztán előállt a szekér, mondták neki, hogy készüljön, odaadott egy huszast a porkolábnak: «ugyan édes keresztapám, futtasson el valakit ide a szomszédba egy ital borért; lehetetlen, hogy le ne nyomtassam valami itallal azt a zsíros ételt, megvárnak addig ezek az urak az alkalmatossággal, nem hagynak engem itten!» Meg is várták szépen, míg a borral előjöttek, azt felhajtotta; két hajdunak, a ki mindétig kisérte, adott egy-egy ezüst huszast, megköszönte a porkolábnak hozzávaló szivességét: «már többet nem szállok ide!» azzal szépen felült maga a szekérre a pappal szembe s ráhagyott mindent, a mit az mondogatott neki. A kik azután látták, a hajduk, azok beszélték, hogy odaki érve, a mint felállt a szekérbe, oda fordult a nagy sokasághoz; szép magas, nagy szál legény volt, piros két orczája, fekete hosszú haja; megköszönte szépen, hogy őt kikisérték, hogy utolsó tisztességére kijöttek; szép, erős hangja volt, akár egy káplánnak, – azután leszállt, levetkőzött csinosan, a hogy kellett; odafordult a főpostamesterhez, a ki az embereket elevenen szállítja fel a más világba: «no Gábor mester, ugy-e csak szép nap van ma? No látja; pedig azt mondják, hogy olyankor, mikor valakit akasztani visznek, mindig zivatar támad!» A hóhér nem tudott neki rá mit mondani, mert furcsa szó is volt az! Én már úgy ki nem találtam volna, pedig én is sokat gondolkoztam rajta, hogyan csinálnám, ha ott lennék? Utolsó szava az volt, hogy: «no iszen, én is utoljára látom ezt a szép napvilágot».

A vén betyár egész a szeméig lenyomta erre a süvegét s kellett neki, hogy a kulacstól kérjen tanácsot.

Odabenn a csaplárné szemeit törülte, félrefordulva…

– Talán ismerte, a kiről szó van? kérdé tőle Henriette, egészen elámulva e sajátságos felfogású meséjén egy olyan történetnek, a miről nem szokás gondolkozni.

– Hogyne ismertem volna? felelt a menyecske, nagyon is jól ismertem. Híres dalos volt! minden nyáron, meg mikor jó kedve volt, csak úgy folyt az ajkáról a szép nóta, nem lehetett azt elképzelni, hogy hol veszi? Ez előtt tíz esztendővel még én is fiatalabb voltam, engem is megvert a szeme; akkor csinálta azt a nótát: «Mikor ez a rozmaringszál kivirít: akkor leszek kedves rózsám a tiéd!» Egy szál rozmaring volt a kalapja mellett, azt nekem adta, én azt elültettem cserépbe, ablakba tettem, megöntöztem, meg is eredt. Lássa nagyságos asszonyom, milyen nagy bokor lett belőle? Hanem nagy volt benne a csalfaság. Tudja nagyságos asszonyom, a rozmaring soha sem virít; csak nől, csak zöldül, de nem virít. Hanem azért én mégsem hagynék belőle csak egy ágacskát is letörni, ha mindjárt betegnek kellene is orvosságnak; s azért én mégis csak megsiratom, mikor felőle beszélnek.

Milyen különös! gondolá Henriette; egy ilyen pusztai csárdában egy pusztai betyárért egy pusztai árvalány ugyanazon ábrándos eszmét táplálgatja, mely a paloták úrnőjének oly nagyon fájt és oly jól esett. Hogy ez épen úgy ápolgatja, öntözgeti az örökzöld rozmarin-bokrot, a falusi menyasszonyok egyszerű virágát, mint ő az enoticus asclepiast…

– A nagyságos úr sokszor danoltatta őt maga előtt, folytatá könyeit letörülve, s ismét vigan mosolyogva a csaplárné; ha a hegedűje vele volna, nem is hiszem, hogy elő nem venné, mert a vén Ripa is tudja a nótáit. Tetszik tudni, hogy a nagyságos úr igen jól hegedül?

Ezt Henriette valóban nem tudta.

– Oh igen szépen tudja; nincs az a czigány, a ki kitenne rajta. No az sokat megríkatja majd a nagyságos asszonyt.

Lénárd valóban erre a tárgyra vitte át a beszélgetést a vén betyárral.

– Nem maradt-e valami új nótája Marczinak?

– Maradt biz a, a mit a tömlöczben csinált; a verse is gyönyörű annak: «Nyújtsd be rózsám, nyújtsd be
Fehér keszkenődet,
Hadd törülgetem le
Sűrű könyeimet.»
Te Bandi, fújd el a nagyságos úr előtt a tilinkódon, megtanítottalak már rá.

E szóra egyike a fiatalabb legényeknek előkereste dolmánya ujjából a bodzafa-sípot, mely hat lyukával annyiféle változatot tud adni, mint egy pacsirta torka, s minden művészi mentegetőzes nélkül elfújta a nagyon szomorú nótát.

Lénárdnak igen megtetszett az; kikiáltolt Margarinak:

– Keresse elő a hegedűmet a hintóból s hozza be.

A szegény Margarit majd a hideg lelte ki erre a parancsszóra. Ez ideig folyvást a kocsiszinben kuczorgott, szentül azt hivén, hogy itt a zsiványok úgy is mindenkit le fognak gyilkolni az éjszaka; legalább ő el fogja tagadni, hogy hozzájuk tartozik; azt mondja: szegény vándorló legény! s így megmarad. S most ezt a tervét egészen semmivé teszi a báró azzal, hogy kényszeríti előjönni. Még majd a zsiványok azt fogják hinni, hogy ő is nagy úr. Oh az rettenetes helyzet, mikor az embernek először van száz forint a zsebében tegnapelőtt óta, akkor is első alkalomra mindjárt egy zsiványokkal tele csárdába vetődni.

De mi a patvart is akar most az a báró azzal a hegedűvel? Aztán milyen is az a hegedű? Hisz az ember, mikor fél, rá sem igen ismer. Be is vitt neki első próbatételül mindjárt valami hosszúkás bádogtokot, a miben a kengyelesi jószág mérnöki térképe állt, hogy ez-e az?

– De ugyan Margari, legyen esze! Hát hol férne el ebben egy hegedű? Hát soha sem látott még hegedűt? Eredj te Bandi, keresd meg a hintóban.

De már ezt Margari nem engedte! A hintóhoz közel jönni a betyárnak! hogy ott valamit megkeressen! Ez a nagyságos úr tisztán búcsút vett az eszétől. A hintóban van Margarinak az újdonatúj huszonkilencz forintos köpönyegje, az bizonyos, hogy azt ellopná a betyár. Inkább megkeresi maga azt a hegedűt.

Valahogy aztán rá is talált; de nem mert vele bejönni az ivószobába, csak úgy az ajtón keresztül nyujtotta a tokot a bárónak. Biz ő nem koczkáztatja az életét, mert az ő neki csak olyan drága, mint akármelyik méltóságos úrnak a magáé. Azzal megint visszaszökött a fészerbe; pedig oda meg mindenütt csurgott be a zápor a tető hiányosságain. De mikor élni olyan szép, ha már az embernek egyszer háromszáz forint bizonyos fizetése van.

Lénárd báró elővette a maroquin-tokból a pompás Straduariot, hirhedett megholt művésznek drága pénzen megszerzett egyetlen hagyományát, s a betyár tilinkója után rögtön utána húzta azt a szép, búskomor dallamot, melyre már a harmadik eljátszáskor annyi gyönyörű változatot tudott ráczifrázni, hogy az bámulatra való volt!

Még a vén Ripa is lelkesedésbe jött rá, s bele-bele danolt elbúsultan: pedig kevés öröme lehetett a hangjában, nagyon rekedt volt az.

A báró, mikor már egyszer kezében volt a hegedű, nem érte be egy nótával, egyik dallam a másikat csalta elő, azok a búskomor hajdani andalgók, miket csak úri virtuózok ismernek még s nagyon ritkán elhúznak mások előtt; Bihari, Csermák, Lavotta, Fáy szerzeményei, egymástól ébredve keltek nyirettyűje alól, a legremekebb változatokban. Fejedelmek nem hallanak ilyen hangversenyt – mint ez a rongyos csárda.

Henriette fekhelyén fölemelkedve, mélázva hallgatá e csodás dallamokat. Ha valami, úgy ez a pillanat volt az, melyben férjét olyan delejes fénykörben látá maga előtt, mely ellenállhatlanul csábít, hódít, megveszteget.

Csak az volt előtte különös, felfoghatatlan, hogyan találhatja örömét egy előkelő úr, ki a salonok légkörében nevekedett, abban, hogy egy rongyos csárda ivószobájában, félig ittas betyárok előtt bravour-áriákat hegedüljön? Mi gyönyörűsége telik ebben? Máskor is szokta ezt? vagy vannak még mások is, a kik hasonlóan cselekesznek? Úri mulatság ez, vagy csak Hátszeginek különös bizarr ötlete ez alkalomra?

Mikor már a szegény legények nagyon belekezdtek énekelni a zenébe, Hátszegi abba hagyta a hegedülést; elcsukta a hangszert ismét hosszú ládikójába; elővette a tárczáját, azt szemük láttára kinyitva, hogy csak úgy repkedett a sok ezres bankjegy benne, kiválasztott belőle mindenik számára egy-egy tízpengőst, mint mondá, azért a szép nótáért, a mire őt tanították, s azzal rájuk parancsolt, hogy menjenek ki az ivószobából, mert az asszonyság már aludni fog a mellékszobában s a zaj fel találja riasztani; ők lássák, hogy hol találjanak fekvő helyet a háznál?

A betyárok ellenvetés nélkül megitták a maradék bort, eltették a bankjegyeket, nem is nagyon köszönték meg, de szót fogadtak, felkeltek helyükből s jó éjszakát kivánva, elhagyták az ivószobát. Odakinn aztán felkeresték a fészert, annak a padlására felfeküdtek; Margarinak egész éjjel vaczogott a foga. Ő ott volt elbujva egyik hintóban, s ki nem merte reggelig ütni a fejét a köpönyege közül.

Hátszegi pedig azután, hogy az ivók eltávoztak, leterítette az úti bundáját a hosszú asztalra s arra feküdt és csendesen elaludt.

Még csak az ajtót sem zárta be belülről, még csak a pisztolyait sem rakta ki maga mellé.

A mellékszobában pedig a csaplárné a ládán ülve, elővette a kerekes guzsalyát és elkezdé azokat a tüneményes regéket mesélni a nagyságos asszonynak, a miknek vége-hossza nincsen, pusztai kalandokról, betyárok viszontagságairól, szegény leányok boldogtalan szerelméről. A guzsalykerék egyhangú pörgése mellett úgy érzé magát Henriette, mint egy kicsi gyermek, kinek dajkája mesélget ágya mellett, hogy jobban aludjék. – Hetek óta nem aludt olyan csendes álmat, mint itt a pusztai csárda födele alatt…

Másnap reggel Clementinet, miután látta, hogy biz itt senkinek sem vágták el a nyakát az éjszaka, rávitte a kiváncsiság, hogy megkérdezze, vajjon miféle viszony köti a nagyságos urat mégis olyan különösen ehhez a csárdához, hogy már olyan nagyon ismeri itt minden ember? erre azután megtudta, hogy ez a csárda itten, meg a körülfekvő puszta itt mind a nagyságos úré, hogy attól igen mérsékelt haszonbért fizetnek, s hogy a nagyságos úr nem a haszonért tartja ezt, hanem a pompás nádas tavak miatt, a mikben minden évben nagyszerű vadászatokat szokott tartani vízi madarakra, vidrákra és farkasokra, s hogy ezentúl már egész hazáig, a mi pedig még két napi járás idáig, mindenütt, a hol délre vagy estére be fognak szállni, azok mind a nagyságos úr jószágain levő tanyák és vendégfogadók. A nagyságos úr olyan móddal utazhatja végig az egész országot, Dévától Pestig, hogy mindenütt otthon van s csak egyik házából a másikba megy által.

Másnap véget ért a magyarországi róna, mindig közelebb jöttek az erdélyi havasok, estére egy kisded bányavárosban szálltak meg, melynek hámorai ki voltak világítva az érkezők tiszteletére. Henriette megtudta, hogy e hámorok is férje tulajdonai. A bányásztisztek transparentekkel fogadták az ifju úrnőt.

Harmadnap korán reggel volt még, midőn átlépték az erdélyi határt. A táj gyönyörű, mosolygó, hanem az emberek arcza sötét, titkolózó. Henriette olyan nehéz szorongást érze, midőn e haragos képű emberek között itt-ott meg kellett állniok, a kik olyan nyelven beszélnek, a mit ő soha sem hallott életében.

Az utakon minden mérföldnyi vonalban jön elő négy-öt durván faragott kereszt, teleróva ügyetlenül faragott betűkkel, a mik szintén nem hasonlítanak a nálunk ismertekhez. Clementine megkérdezte egyszer a kocsistól, hogy mit jelentenek azok a keresztek? hanem azután nagyon megbánta, hogy kérdezte. Azon helyeken valami szerencsétlen utazót ütöttek valamikor agyon; a babonás kegyelet az ilyen balesetek emlékét így szokta örökíteni; azoknak a története van felirva a jelfákra. Az utazó csupa szomorú regények közt halad végig.

A völgyek mindig összébb szorulnak, az út sokszor meredeken visz föl, azalatt a beszédbe belehozott kocsis annyi mindenféle rémséges kisértetes történetet tud elmondani, a mik e tájakhoz, e kövekhez, romokhoz vannak kötve. Itt minden völgynek meg van a maga rémregénye, a maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoznak el az út mellett, a mik közül egyik sem bir olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen akármilyen fekete éjszaka bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerenda-alkotmányok, ólnak hinné őket az ember, csak egy szobára szabva mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt. A templom néhol messze a falun kívül, mintha két helységhez tartoznék.

Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedik az út, a hol csak elszórva állt meg egy-egy bokor a gyetőn, még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes bekerített szérűket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy felrakta azokat egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket.

Néhol tomboló hegyi patakok szelik át az útat, mik fölé nem épült hid, hanem a sekélyeken szokás szekérrel, hintóval keresztül hajtatni, az erdős hegyoldalokból távoli hámorok vérvörös fénye világít messzire, s a gépies zörgés egyhangú kongása veri fel a csendet, mely tovább ismét a rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyül el.

Henriette minden mérföldnél jobban érzé, hogy mennyire egyedül van ebben az idegen világban, melynek óriás hegyei még a kilátást is elrejtik szemei elől azon táj felől, a honnan jött, hogy oda vissza ne találjon, s melynek lakosai felelni sem tudnak kérdésére, ha azt akarná tőlük kérdezni: «merre az út vissza, hazám felé?»

Késő éjjel holdvilágnál utaztak tovább. Hidvár nem messze volt már; a mint egy szűk völgykanyarulatnál a táj két felé nyilik, a két sötét bükkerdővel ruházott hegyhát között, egyszerre mint valami sötét keretbe foglalt kép, tünt elő a hidvári kastély alakja; hegyes kúpjaival, egyedül, magányosan, egy halom tetején; dobogó hidja alatt hegyi patak fut keresztül. A hold épen ott állt a vár tornya felett, mintha annak a hegye tartaná odatűzve s olyan szép ezüst szinűre feste mindent, tornyot, bástyát, patakot és völgyet – csak a menyasszony szívét nem.

A LÚCSIA-BARLANG.

Volt ezelőtt nem sok idővel Erdélyben egy nagyon elterjedt hamis-pénzverő társulat, mely, mint most már bizonyosan tudhatni, közel félszázadig fölfedezetlenül űzte hivatlan mesterségét.

E szerint apákról fiakra szállt a tudomány, beleházasodtak, beleszülettek az emberek, örököltek benne s azon megosztoztak, mint tisztességes hagyományon; gondos szülék bele nevelték a fiaikat; egész életmód volt az, a min az ember pályáját végig futhatta, s ha takarékos volt, meg is élhetett belőle tisztességesen.

Hogy ily hosszú idő alatt föl nem fedezték őket, hogy soha nyomukba nem jöttek, hogy a hatóság és a község szemei előtt rejtve tudtak maradni ötven esztendeig, annak igen egyszerű magyarázata van.

Ezek az emberek aranyakat vertek.

Igazi, teljes értékű aranypénzeket, valódi huszonhárom karátos aranyból, több idegen ércz hozzávegyítése nélkül: úgy, hogy azokat a körmöcziektől vagy gyulafehérváriaktól megkülönböztetni nem lehete. Ha ötvös keze alá kerültek olvasztásba, az sem lelt bennük egy fél szemernyi ezüsttel sem többet.

Oh, ezek hát nagyon együgyű hamis-pénzverők voltak, ha teljes értékű pénzeket készítettek.

Igaz, hogy ebből a közönségnek kára nem támadt, de annál nagyobb volt a kincstárnak.

Ez a vidék itt Zalathnától Verespatakig mind viselős azzal a nemes érczczel, a mit valami bohó «csak chimærának» nevez.

A bányákat magánosok míveltetik, mindenfelé a patakok mentében egész sorozatait látni az ércztörőknek; egyik csinosabb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy gondolkodva hullatja kopogó kallóit, a völgyek oldalait századok óta felhordott kőhányások fedik, a mikben mind arany volt valaha.

Még a rómaiak kezdték el a bányákat megnyitni, kiknek nem volt ugyan lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; elébb megtüzesítették a követ, azután eczetet öntöttek rá, úgy porhanyították, a többit végezte a rabszolga vésője és kalapácsa.

E bányákból nyert arany fölmegy jelenleg évenkint tizenkét mázsára. A magán-vállalkozók tartoznak a kilugzott aranyat az abrudbányai, vagy gyulafehérvári pénzváltóknál átadni; ott kapnak értük pengő arany és ezüst pénzt.

Mintegy ötven évig egyfolytában alig ment évenkint hat mázsára e két aranybeváltónak átadott érczkészlet. Legalább hat eltünt, de azt gyanítani sem lehetett.

A kincstár egy font poraranyért fizet a bányásznak négyszáz negyvennégy forintot, ugyanaz pedig kivert pénz képében ér hétszáz húsz forintot, minden ágió nélkül.

Tehát a bányászok azt gondolták ki, hogy ők majd ezt a pénzt maguk verik ki, s úgy bocsátják forgalomba. Így készítettek saját termesztésű aranyukból igazi hamis pénzt, és volt rajta hasznuk évenkint jó időben, rossz időben 150–200 ezer pengő forint.

Maguk az érdekelt felek végezték a műtét körüli munkát; belőlük telt ki érczvésnök, gépkovács, olvasztó; gazdag jövedelmet húztak belőle; így egészen megmagyarázható, hogy maradhattak e veszedelmes üzletükkel annyi ideig titokban? Még csak létezésükről sem tudott senki semmit, mint a ki maga is érdekelve volt – nagy haszon reménye és nagy boszúállás félelme által.

Abrudbányától fölfelé indulva Bucsumnak, a sötét égerfákkal benőtt patak mentén, a mik úgy szeretik lábaikat a vízben füröszteni, két lovagot látunk a hegyek felé haladni, az egyik egy őszhajú, öles termetű oláh férfi, a másik egy fiatal délczeg nő.

Az öreg férfi szőrével kifelé fordított báránybőr ködment visel, fejébe nagy hegyes báránybőr süveg van szemöldökig lehúzva, derekát széles, csattos tüsző köríti pongyolán, a régi római thoraxokra emlékeztető; gazdag ősz fürtei vastag tekercsekbe fonva, széles válláig leérnek, hófehér bajusza, mint két csüllőszárny csüng alá ajkai felett. A nyeregben egy durva zsák van előtte keresztülvetve, mindkét vége megtömve valami súlyossal, a zsákon keresztbe fektetve van egy hosszú lőfegyver.

A lovagló némber kisded, bozontos mokány paripán ül, mely szüntelen dicséretes törekvést árul el az előtte menőt megelőzhetni, lovagnője alig győzi visszatartani. Ez egyike a hirhedett oláh szépségeknek; arczvonásai, ajkainak metszése, telt álla, az antik szobrok bármelyikének mintaképéül állíthatnák oda, s hozzá azok a villogó szemek, az az életpiros szín, azok a szénfekete szemöldökök valódi ideált alkotnak belőle.

A festői viselet még emeli az alak szépségét: kettős tekercsbe font fekete haja lángvörös szalagokkal van átfűzve, feje hátulján kisded, kerek gyöngyös kalpag ül, míg elől azt egy füzér aranypénz fogja át, mely márványsíma homlokáig leér. Finom patyolat-inge tarka virágokkal s arany czifrákkal van kivarrva, melynek tapadó redői kérkedni engedik a termet szoborszerű idomait, nyakától le egész kebléig tíz-soros aranypénz-füzér van keresztül kötve; elől tallérnyi nagyságú füles aranyok, a felső sorban apró byzancziak.

A mint lovaglás közben (a hölgy férfi módra ül a nyeregben) az eleven színekkel csíkozott katrincza feltüremlik, látni a piros szattyán-csizmát s annak szárából kivillogó ezüst veretes török kés nyelét. A nyeregkápából mindkét oldalon egy-egy duplacsövű pisztoly elefántcsont agya mosolyog elő.

A mint egy nagy fekete palaszirt tövében a kibugyogó forrásnál az elébb lovagló öreg megállítja lovát, hogy a forrás mellé tett pománával megkinálja a fátát s azután lovaikat is megitatja zablán keresztül, megszólal a leányhoz:

– Anicza! mikor beszéltél a Fatia Negrával?

– Épen egy hónapja mult; akkor is holdtölte volt, mint most. Akkor azt mondta, hogy elutazik igen messze.

– Pedig már két nap óta itthon van. A jel ott volt az ablakomban.

– Az lehetetlen! az nem lehet, szólt közbe indulatosan a leány.

– Mi nem lehet? Azt gondolod, hogy én hazudok, vagy álmodom?

– Ha itthon volna, hozzám jött volna elébb.

Az öreg vállat vont.

– Már pedig nem ment. Hanem tegnapelőtt éjszaka ott találtam a három bagolytollat az ablakomban.

– Szél vitte azt oda!

– Nem a szél hozta oda, mert az ólomba voltak tüzködve az üveg mellé. Ezt pedig csak mi tudjuk hárman, hogy mit jelent. A Fatia Negra beszélni akar velünk s mi megyünk hozzá a Lúcsiába.

– Az nem lehet, az sehogy sem lehet; három nap óta itthon volna és én hozzám ne jött volna el! Én hozzám!

– Ki tudja? szólt az öreg hidegvérrel, nyeregszorítóját szűkebbre csatolva. Egy egész hónap hosszú idő, a hold is négyszer változik az idő alatt. Sok szép leány van a hegyen túl is.

– Ah, nem. Olyat nem talál ő, mint én vagyok, szólt kevélyen a leány, a rezgő víz tükrébe nézve, mely ziláltan tüntette vissza délczeg alakját. Aztán tudja ő azt nagyon jól, hogy én megölném őt, ha azt megtudnám.

– Ah, ah! gúnyolódék az öreg. Fél is te tőled a Fatia Negra! Azzal fiatal gyorsasággal veté fel magát nyergébe. Nem fél a fekete pofa senkitől. Nem fél az a fehérvári kommendánstól sem, sem a krasznai főispántól, pedig azoknak sok katonájok, hajdujok van. Nem fél az az ördögtől sem.

Azzal indulásra nógatá szürke lovát; az megindult nagy gondolkodva, utána a leány paripája nagy tüszkölve.

– Ne is féljen senkitől sem, felelgetett rá a fáta, ne féljen a nagy uraktól, ne féljen az ördögöktől, de féljen a leánytól, a kit szerelmessé tett, ha megcsalja!

– Hát azt hiszed te, hogy az téged valami nagyon szeret? kérdezé tőle az öreg hátraszólva.

– Megesküdött rá.

– Kinek? a papnak?

– Dehogy! Nekem.

Az öreg nevetett: «bolond leány!»

– Hát már most aztán, ha az esküvést megszegi, elviszi az ördög?

– Oh, nem.

– Vagy megrontják a boszorkányok? elszárad? felpuffad? a béle összezsugorodik?

– Nem.

– Mi lesz hát a büntetése, ha olyan esküt szeg meg, a mire se a pap, se a boszorkányok gondot nem viselnek?

– Akkor megölöm.

– Igen, ha ráismernél. De te még soha sem láttad az arczát. Ha egyszer elveti a fekete bársony maskarát a képéről, te soha sem ismersz rá.

– De azt ő nem vetheti el, mert csak az által hatalmas.

– No, te igazán bohó leány vagy. Szerelmes vagy egy emberbe, a kinek még csak a képét sem láthatod soha.

– Ismerem a hangjáról, a szive dobbanásáról.

Az öreg oláh kaczagott erre a szóra. Mikor az oláh kaczag, abban van valami szomorú, mint a nótájában; kevés oka van a nevetésre. Inkább gúnyolódás az, mint hahota.

– Már ha én szeretője volnék egy embernek, vagy épen esküdt társa, a hogy te állítod, hogy megesküdtél vele (a gyertyánfánál!), azt csak megkivánnám tőle, hogy legalább a képét mutassa meg; ne járjon hozzám maskarában.

– Nem teheti ő azt: fogadása tartja. A mint a maskarát leteszi képéről, meg van rontva az egész hatalma, többé nem fogadnak neki szót sem az ördögök, sem a jó lelkek.

– Az igaz, felelt rá az öreg csendesen. Ha már egyszer dæmonokról volt a szó, akkor nem szeretett ellenvetéseket tenni. Mikor akarja, láthatatlanná tudja magát tenni; valahányszor űzőbe vették, katonák, pandurok, egész vármegye: mindig eltünt előlük. Azt hitték már, hogy fogják. Körülfogták, bekerítették, ő pedig sutty! elrepült vagy elsülyedt. Hanem azért én, ha asszony volnék, még sem állhatnám meg, hogy a képét meg ne lássam.

– Azt mondta, hogy akkor szörnyet halok, ha meglátom.

– Szörnyet halnék, mégis megnézném. Bizonyosan valami csúf lehet.

– Nagyon szépek a szemei; úgy égnek, mint a parázs.

– Mint a parázs. Talán épen maga a dráku?

– Oh, nem a dráku!

– Próbáltad vele megcsókoltatni az amulétot, a miben szent György képe van a sárkánynyal?

– Megcsókolta, nem érezte meg.

– Próbáltad a három ujja hegyét rátétetni a rézfeszületre?

– Rátette, nem égette meg az ujját rajta.

– Ki tudja mondani rázkódás nélkül a «Domnye Zeut?» (Uram Isten!)

– Százszor is elmondja; azzal köszönt mindig, ha jön, ha megy.

– Én mégis azt mondom, hogy ez nem valami halandó ember.

– Ha más nőt talál szeretni, esküszöm, hogy halandó lesz.

E beszélgetés alatt egészen leértek a völgybe a lovasok, s a mint a hegyi patak itt ismét keresztül szelte az útat, többé nem folytatták a járt ösvényen a haladást, hanem félre térve, a patak medrében léptettek tovább.

Ez igen jó út azoknak, a kik nem óhajtják, hogy járásuknak nyoma maradjon; a sebes víz eltakarja utánuk rögtön falevéllel és görgeteg kövekkel a lópatkó nyomta jeleket.

A völgyvágány mindig szűkebb, mélyebb lett, a patak itt-ott apró zuhatagokat képezett már, miken ugratni kellett a lovakkal: azok már bele voltak tanulva, végre egy hirtelen mélyedésnél egyszerre négy ölet esik a víz, s a hogy ott a lovasok megállapodnak, tünik ki, hogy a hegyoldalba egy malom van építve, melynek kerekét a sebesen lezuhanó víz hajtja.

Ha idegen ember látná ezt a malmot, azt mondaná rá, ejnye, de bolond ember lehet ennek a molnárja, a ki ezt ide építette: először azért, hogy úgy el van rejtve sűrű égerfák közé, hogy keresve is alig lehet rátalálni, másodszor, hogy épen oda a vízesés alá van építve, a mi olyan sebesen hajtja a kerekét, mint egy rokkáét, lehetetlen, hogy a kő alatt minden liszt agyon ne égjen, és harmadszor azért, hogy ilyen furcsa út vezet hozzá vízmeder hosszában, s a hol az elvégződik, keskeny, kőbe vágott ösvény kanyarog le az ajtajáig, lóval nem járható; mindent vállon kell le- és fölczepelni. No, ennek kevés őrletője akadhat itt!

A két lovas ide érve, leszállt lovairól, azokat egy kis száraz égerfás szigetbe vezetve, s kötőféknél fogva a galyakhoz kötve; azzal az öreg leoldá a nyeregből a zsákot.

– Segítsd a vállamra, Anicza.

Az öreg kolosszusi termetéről alig hinné az ember, hogy azon általvető zsák emeléséhez még segítségre is legyen szüksége, valamint a zsák tériméjéről azt, hogy az olyan nagyon lenyomhassa a vállát, hogy még a kezét is neki feszítse a csipejének a nagy tartásban.

A leány azután leszedte a kápából a pisztolyokat, azokat övébe dugta, a hosszú puskát vállára vetette s egy merész ugrással a szigetből a partra szökellve, délczeg léptekkel haladt a görnyedező öreg után azon a keskeny úton lefelé, mely a leirt malomig vezet.

A malom ajtajában állt egy fiatal férfi, közönséges fekete gubában, az ajtóféltől félig eltakarva; egyik kezében kétcsövű puska, a mi nem egészen szükséges eszköz a molnármesterséghez.

Az öreg messziről megszólítá őt:

– Cse timpu e? (Milyen az idő?)

– Luna plina. (Tele hold.)

(Sajátságos neme volna a köszöntésnek, ha nem hasonlítana inkább valami összebeszélt jelszó-cseréhez.)

Azzal a két jövevény belépett a malomba, melynek közepén egy rozzant gépezet őrült kalimpálást vitt végbe; a kerék, a korong tánczolt a középen, a középkeréknek egy pár foga hiányzott már.

– Van-e sok őrlő, Pável? kérdezé az öreg.

– Elegen vannak.

– Segítsd le a vállamról ezt a zsákot!

– Ugyan nehéz, monda ez, míg a zsákkal birkózott. Mennyi lehet?

– Egy mázsa nyolczvan font.

(Ez nem törökbúza.)

– Állítsd el a kerekeket!

A megszólított szót fogadott, egy vasrudat dugva a gerendelyen keresztül, percz alatt megállítá a gépezetet, melynek garadjából épen semmi lisztféle sem látszott előkerülni.

Arra kiakasztá a középkorongot, mely a malomkővel vala összeköttetésben, egy vaslánczot, mely a gerendely körül volt csavarva, beleakasztott a malomkő karikáiba, s mikor ez megvolt, föltette a zsákot a garadba mindenestül.

(Vajjon a zsákkal együtt őrlik itt a gabonát?)

Azután pedig az öreg maga ült föl a garadba s kezét nyújtá a leánynak.

– Ugorjál föl, Anicza.

A leány segítség nélkül is föl tudott oda szökni; könnyű volt, mint a zerge.

– Pável! szólt az öreg a legényhez. Nem ment itt előttünk a Fatia Negra?

– Még itt keresztül nem ment ma és tegnap. Két nap óta én vagyok a soros.

– Látod, hogy nincs itt! monda bizonyozva a leány.

– Azért mégis itt van.

– Már, Onucz, szólt bele Pável, ha láthatatlanná tud is lenni a fekete pofájú, de tudtomon kívül itt át nem mehet.

– Mit tudsz te ahhoz, felelt neki az öreg, elhelyezve magát a garadban. Ereszd el a malmot!

(Tehát csakugyan meg akarná magát ott őrletni.)

A mint azonban a gerendely újra fordulni kezdett, a malomgépezet állva maradt, hanem a malomkő, garadjával együtt, elkezde csendesen sülyedni lefelé, a benne ülőkkel együtt s néhány percz mulva egészen eltünt velök valami sötét üregbe; a láncz csikorogva tekeredett még egy darabig utánuk. Egyszer aztán több ölnyi mélységből hangzott az öreg szava: hó! arra Pável ujra megállítá a malmot, a lánczot más karikába akasztá, s az ismét megindított gépezet újra fölemelé a malomkövet; Pável hozzá igazítá a korongot, s ismét elkezde az bőszülten pörögni, hogy csak úgy szikrázott bele a kő. Jöhet, a kinek őrletni valója van.

A hová pedig Onucz és Anicza leszálltak, az egy roppant nagy földalatti üreg volt, melynek magas boltozata beláthatlan sötétségben veszett el.

A barlang fenekén ugyanazon hegyi pataknak egy része folyt keresztül, mely a malmot hajtá, s oda facsöveken által volt vezetve, s itt szabályosan vájt mederben futott végig, meg-megvillanva két olajlámpa fényétől, melyek egy kis vashíd két végénél lobogtak, a mi a patakon átvezetett.

A barlang hátterében állt egy sajátságos kőépület, minden tető nélkül, melynek két kis gömbölyű ablaka, mint az örök éber földalatti féreg szemei világított elő, szembántó vörös fénynyel, míg a palával fedett kémény minden részén keresztül szikrával elegy füst tódult ki a földalatti éjszakába.

Az épület belsejéből nehéz csattogás, őrlés hangjai neszeztek elő, mintha munkában levő gépek volnának ott szakadatlan mozgásban, és időközönkénti taszítások miatt a sziklatalapzat rezgését lehete érezni.

A hídnál ismét állt egy fegyveres férfi, kivel az érkezők jelszót váltottak, a kőépület ajtajánál szintén; ott megállítá a leányt az öreg.

– No most te, Anicza, a míg én odabenn leszek, ülj le a kőpadra és várj itt reám.

A leány nyügösködve kérdezé:

– Miért nem mehetek egyszer én is be ide a házba?

– Annak csak hagyj békét; ide jövünk minden esztendőben egyszer, megkérdezed minden esztendőben egyszer, hogy be szabad-e menned? S én mondom minden esztendőben egyszer, hogy nem lehet. És nem lehet. Addig van.

– De hát miért nem szabad épen nekem? miért másnak?

– Miért? Bolondos! Azért, mert te leány vagy.

– Nos aztán? szólt büszke szemvillogással a leány. Kinél vagyok azért rosszabb?

– No, csak hagyj békét. Odabenn nincs az asszonyfélének semmi keresete, az asszonyok rendesen kiváncsiak, mindent meg akarnak tudni; aztán pedig semmi sem áll meg nálok, mindent kifecsegnek, az asszonycseléd ilyen.

– De én nem!

– Aztán mikor ide valaki belép, annak rettenetes esküvést kell mondani, borzasztó átkozódást, hogy semmit ki nem fog beszélni abból, a mit látott. Nekem magamnak is a hideg fut át minden bőrömön, mikor azt el kell mondanom. Az nem asszony szájába való.

– Ejh! félek is én az esküvéstől! kiálta daczosan a leány. Elmondom én, a mit ember elmondhat.

– Legyen eszed, Anicza és ne bolondulj, nem jöhet ide be leányféle, mert itt minden embernek le kell vetkőzni az őrök előtt az utolsó kapczáig, mikor bemegy, s le kell vetkőzni, mikor kijön. No hát!

Ez a nehézség legyőzé végre a leány vasakaratát.

Ily próbára csakugyan nem lehetett magát elhatároznia. Lábával dobbantott mérgében s nagyon emlegette a «dráku»-t, a ki pedig oláhul senki más, mint maga a nagyságos ördög.

Az öreg Onucz meg az ajtóőr nagyon nevettek rajta, most még aztán ők biztatták: «no, ha van hozzá kedved, hát gyere be».

E pillanatban fölnyilt az épület vasajtaja, s a leány elsikoltá magát örömhangon:

– A Fatia Negra!

Onucz és az őr hirtelen lekapták fejükről süvegeiket; valóban a Fatia Negra volt az.

Hogy került ide látatlanul valamennyi őrön keresztül? azt ki tudná? s kinek volna bátorsága megkérdezni?

Még Aniczának sincs, ő neki sem jut e perczben eszébe más, mint odarohanni a rejtélyes szeretőhöz, nyakába borulni s elhalmozni csókokkal ajkát és szemeit, a miket az álarcz nem takar.

– Hagyjátok Aniczát bejönni, szólt a fekete álarczos, én jót állok érte s fölmentem az átöltözés alól, a mi engem sem kötelez.

– Jól van domnule, szólt az őr, de legalább az esküt mondasd el vele, a mit mindenkinek mondani kell; átkozza el ő is az eget és földet, saját vérét és csontjait, koporsóját és a másvilági tüzet, ha valamit abból kibeszél, a mit meglát.

– Készen vagyok rá! szólt merészen a leány.

– Nem, Anicza, monda a fekete álarczos, te nekem erősebb esküvést fogsz tenni; te nekem esküdjél – örök szerelmünkre.

A délczeg hajadon gyönyörtől tikkadtan rogyott erre a szóra a Fatia Negra lábaihoz térdre, s egyik kezével annak kezét szorítva szivéhez, a másikat esküre tartá föl, s szép szemeit, mikben az ablakok izzó fénye ragyogott pokolbeli visszsugárral, a sötét boltozatra emelve, ott, az égnélküli ürben, megesküdött örök szerelmére kedveséhez, hogy soha, a kínpadon sem fog elárulni egy hangot, egy látott képet is abból, a mit ez órában meg fog tudni.

Az öreg Onucz fejét vakarta.

– Domnule, ez még sem okos dolog; leányzót ilyen hiábavaló dologra esketni meg, hisz ez csak olyan, mint mikor két garast fog az ember a markába esküvéskor, azt tartja föl, aztán arra esküszik; nem köt az senkit.

– Nekem ez elég, szólt az álarczos, pedig az én fejem sem olcsóbb, mint a tietek. A ki nem bízik bennem, ne jőjjön ide.

Azzal, a hogy átkarolva tartotta a leányt, bevitte magával az épületbe, míg az öreg Onucznak előbb odakünn tetőtől-talpig más ruhába kellett öltözni, a magával hozottat pedig kívül hagyni. Visszatérve, ismét amazt fogja levetni odabenn, s ezt veszi fel idekünn. A csempészet itt lehetetlen.

A Fatia Negra, karját a leány nyaka körül fonva, sorba vezette őt a földalatti épület rejtélyes szobáin, mikben a földfelettiek bálványa, az aranypénz, készül.

Az első terem volt az olvasztó.

Az izzó tűzből, a mi a két külső ablakon keresztül a barlangba világított, itt semmi sem látszék, a szoba egyik szögletében volt csupán egy hengeridomú vaskemencze, mely hőséget terjeszte maga körül, s annak tetejébe volt téve egy kerek graphit tégely, felülről is befödve, s oldalán csappal ellátva.

– Itt olvasztják meg az aranyat, a mi már a tisztító kemenczéből kikerült, szólt Fatia Negra a hozzá tapadó leánynak. Azelőtt egész katlanra és ölfára volt szükség, hogy ezt megolvaszszák, mióta e kis hengerkemenczét ide hoztam, tíz percz alatt félmázsát meg lehet olvasztani.

– S honnan jön ebbe a tűz? kérdezé a leány kiváncsian.

– A föld alól, szerelmesem.

A leány összeborzadt, pedig hiszen nem a poklot értette azalatt Fatia Negra, hanem azt a kemenczét, melynek erős fujtatói a kettős hengerbe hajtják az érczolvasztó hőséget.

A Fatia Negra órájára nézett, a perczek betöltek, egyszeri sípolásra két munkás lépett be, vállig fölgyürkőzve a melegben; mindegyik hosszúkás vasmintákat hozott kezében, s azokkal kétfelől a katlan mellé guggolt.

Erre a Fatia Negra egy vasfogóval félrefordítá a tégely csapját, s azon perczben sápadt fény kezde elömleni a szobán; az arany csurgott ki vékony sugárban a tégelyből, az világított!

Valóságos jó, tiszta arany, tűzben folyóvá téve, mint egy pohár bor, s izzó fehér fénynyel világítva maga körül. A két munkás egyenkint tartotta alá a mintákat, a leány lélekzetét visszafojtva nézte e jelenetet. Nem hasonlított-e az valamihez: a mint ama fekete arczú alak tölti az olvasztott aranyat, lábainál heverő dæmonok csészéibe? a kik oly kiváncsian vigyorognak fel rá!

Mikor azonban a munkának vége, a fekete arczú ismét visszatér hozzá, megöleli, megcsókolja: «látod, kedvesem, így olvasztják meg az aranyat»; a leány rámosolyog; kár, hogy az a fekete álarcz nem tud mosolyogni.

Ekkorra az öreg Onucz is előjön, ki zsákját odakünn a tisztító-kemenczénél átadta.

– Mennyi volt zsákodban? kérdé tőle a Fatia Negra.

– Egy mázsa és nyolczvan font.

– Majd meglássuk, mennyi belőle a tiszta arany?

– Tesz egy pár fontot az agyag, a mi közé volt keverve.

– Milyen finom?

– Bizony gyarlón volt tisztítva, csak huszonkét karátos.

– Nem tesz semmit. Porosz aranyokat fogunk belőle verni.

– Hol veszszük hozzá a mintát?

– Hoztam magammal, ma a gépbe is teszszük. Minden ezer forintnál száz forintot nyerünk.

Ezért a találmányért az öreg Onucz kezet csókolt a Fatia Negrának.

– Te derék ember vagy, domnule. A mióta vezérünk lettél, másfél annyi a nyereségünk, mint azelőtt, s olyanok az aranyaink, hogy nem lehet a császáriaktól megkülönböztetni.

A leány maga is bódulni érzé fejét e helyen, a hol nem beszélnek egyébről, mint pénzről, aranyról, nyereségről!

– Jer, Onucz, nézd meg az új gépeket! monda az álarczos az öregnek.

– Mikor hozattál ide uj gépeket?

– Már régen, azóta sok pénzt kivertek már. Hamarább megy és kevesebb ember kell hozzá.

Egy alacsony ajtón át, melyen mindháromnak meg kellett hajtani a fejét belépéskor, a szomszéd szobába mentek, ott egy roppant csavargép működött, melynek hengerei közé rakták az arany rudacskákat, a mik alatt azután ezek oly vékonynyá lapultak el, a minőnek épen szükséges egy aranypénznek lenni.

– Látod, Onucz, eddig sokat vesztettünk a miatt, hogy az aranylemezeket úgy metszettük ki, a hogy a mintába ömlöttek, néhol a lemez vastagabb volt kelleténél, s az a mi kárunk lett; most ez a gép egyformára lapítja valamennyit. Csak tízezer forint volt az ára.

– Nagyon olcsó! kiálta fel a vén, ki tört báránybőr ködment visel, s tízezer forintot egy furcsa hengergépért olcsóságnak nevez.

Az álarczos fölvett egyet a fényes aranylemezek közül.

– Tudod-e, kedvesem, mi ennek a neve?

– Nem hallottam.

– Ennek a neve «Zain». Hogy el ne felejtsd, fonjuk karod körül.

Azzal könnyedén, mintha csak kemény papirszelet volna, a leány kézcsuklója körül foná az aranylemezt, két végét egymásba csavarva aczélerejű ujjaival. Ne felejtsd el, hogy ez «Zain!» és hogy azt tőlem kaptad.

A leány kétkedve nézett rá, mintha kérdené, hogy «neked mindent szabad itt elajándékoznod tetszésed szerint?»

Az öreg nem is állhatta szó nélkül.

– Jaj, jaj, domnule, csak készítetlen aranyat ne ajándékoznál valakinek, inkább marékkal szórnád a kivertet; erről még nyomunkra jön valaki. Aztán ez már tanú!

– Jó helyen van, Anicza kezén: ott pedig hallgatni fog.

Anicza tíz csókkal felelt e mondásra. Eltalálta: épen tíz kettős aranyat ért az a karperecz, aztán a csók is kettős.

Az öreg Onucznak mind a tízszer a nyelve hegyén volt az a szó: «vajjon, domnule, feleséged neked az én leányom, vagy mi?» de egyszer sem volt bátorsága azokba a sötét szemekbe tekinteni, a mik oly félemlítően villognak ki a fekete álarcz réseiből.

A Fatia Negra ismét új géphez vezeté őket, mely az alátolt zainokból kerek pénz nagyságú darabokat metél ki; a Fatia Negra megmutogatta a leánynak, melyik orsó, melyik csavar hova működik, mi kényszeríti a szivattyú köldökét alá s feltaszítódni; hogy támad légmentes ür a lemez alatt, melyre aztán a külső légnyomás sulyával ütődik a kerek metszőhenger, s hogyan mozgatja az egészet kívülről jövő gőzerő; az egészet csak egy ember kormányozza, ki egy forgantyú segélyével a gép mozgását gyorsítja, vagy megszünteti.

Anicza itt is csak azon földfeletti erők működését látta, a miknek eredetét felfogni nem birja s a mikkel a Fatia Negra ismerős, őket előidézi s velük parancsol.

– Domne Zeu! sóhajta fel a vén Onucz, ha meggondolom, hogy mi még ötven év előtt mindezt kalapácscsal és üllővel végeztük! Két nap izzadtunk abban a munkában, a mit most egy óra alatt elvégez ez a csoda. S mennyi emberkéz kellett hozzá! Hogy féltem, mikor a legelső tizenhat lat aranyocskámat a kohóba tették, hogy soha sem látom többet.

– Annyival kezdted, öreg?

– Bizony nem többel, s azóta felszaporodott egy mázsa és nyolczvan fontra!

Ezt olyan büszkén mondá! nem jutott eszébe, hogy most a föld alatt van, a hol minden ember alázatos legyen, mert nem tudja, jut-e valaha föl? Az valóban csodálatos büszkeség is lehet, mázsaszámra beszélni az aranyról!

Azután ismét másik géphez jutottak, ez egy kis asztal volt, melynek aczélkerekei az aranyakat előbb megrovátkolák, mielőtt azok a sajtó alá kerülnének; szüntelen mozgó rugók egymás után tolták előre, forgatták körül és peczkelték odább az aranyakat, az ember nem látott egyéb mozgató erőt, mint egy nagy kereket, mely körül széles szíj tekergőzött, a szíj lejárt a padlat alá, odalent lakik, a ki azt mozgatja.

Az öreg nagyot sóhajtott: «mit ki nem találnak már a világon!»

Anicza pedig babonás félelemmel simult a Fatia Negra ölébe, kinek mind e néma csodák szót fogadnak és szolgálatot tesznek.

Végre hat kőlépcsőn lefelé haladva, lejutottak magába a pénzverdébe.

Egy roppant csavarsajtó, Gengembre mintája szerint alkotva, állt az alacsony boltozatú terem közepén; a csavar fején hosszú lódítórúd keresztül dugva, melynek két végére két nehéz ólomgomb volt alkalmazva. E bunkók végeit kétfelől izmos legények taszíták előre, a lóduló gömb sulya alányomta a csavart, s az egy percz alatt odasajtolta a két aczélminta közé az alája tolt aranyat, az egyik minta volt a boldogságos szűzanya képe, a másik a fejedelem pánczélos ábrája. A nyomás után a két aczélminta ruganyos lökése magától feltaszítá ismét a csavart, az izmos két férfi mellével neki feszülve, taszított ismét rajta. Egy kis aczélgyűrű rögtön kilökte helyéből a sajtolt aranyat, s másikat tolt a minta alá. A vert arany magas halomban hevert már a gép előtt, a munkások lábaikkal tolták azt félre, ha közel gurult.

Valami bűbájos van ebben a látványban!

Két szegény ember, ki tán a mindennapi kenyérért dolgozik, hogy veri halomra azt a szemfényvesztő érczet, a mibe mindenki szerelmes odafenn a földön, s a miért olyan sok ember eladja azt, a mije van odafenn az égben.

Egy harmadik néha falapáttal kisded vászon erszényekbe töltögeti a pénzt, melynek olyan különös, rekedt a hangja. Nem harangnak való, a mi az embereket imára hívja.

– Ne verjünk mi is egy-egy aranypénzt egymásnak emlékül? kérdezé a Fatia Negra Aniczától.

A leánynak tetszett az ajánlat.

A munkásokat félre állíták a gép mellől s a két ólomgomb végéhez Anicza és a Fatia Negra álltak. Az álarczos figyelmezteté kedvesét, hogy vigyázzon, nehogy a visszatérő gép mellét megüsse, mert az halálos ütés. Mire a leány, mintegy büszkén kérkedve erejével, nem várta be hátrahajolva, hogy a gép rúdja egészen visszajőjjön, hanem azt fele útján megragadva izmos karjaival, ismét visszalökte, a minek az lett a következése, hogy az aczélrugó nem lökte ki a mintában fekvő kész aranyat, hanem csak egyet fordított rajta, úgy, hogy az arany még egy nyomást kapott, s már most kettősen volt meg rajta mind a szűz Mária kép, mind a fejedelmi alak.

A vén Onucz odaugrott Aniczához és haragosan elrántotta onnan:

– Eredj innen, bolond! még elrontod a gépet, nem a te kezedbe való az.

A Fatia Negra pedig fölvevé a most már kiugrasztott aranyat, s nevetve mutatá Aniczának az eredményt.

– Nézd, most már kettős kép van rajta.

A leány kiváncsian forgatá azt ujjai között.

– S mi történik már most ezzel?

– Ismét az olvasztóba jut.

– Ah! Ne rontsd el. Add ezt nekem.

E kérésre már az öreg egészen dühbe jött.

– Elment az eszed? hogy ilyesmit tudsz kérni! Egy hibásan nyomott aranyat, a mit, ha meglátnak nálad, az egész gubernium a nyakunkon van! Domnule, olyan bolond ne légy, hogy azt az aranyat kiadd. Ha neki nincs esze, legyen neked. Mindnyájunkat elveszthetsz vele.

– Hiszen nem fogja azt Anicza sem a fején, sem a nyakfüzérén viselni, hanem zsinegre akasztja és szive fölött fogja viselni, ott pedig kívülem senki sem találja azt meg.

Onucz gazda nagyon szerette volna megmondani, hogy «ott ugyan, domnule, neked sincs semmi kereseted, mert nem beszéltél még a felől a pópával», de csak nem merte még ezt az egyet előhozni.

Anicza pedig hálateljesen csókolá meg a Fatia Negra kezét, mint egy ajándékot kapott gyermek: nem azért az aranyért, hanem a határtalan bizalomért, a miben annak szerelme nyilatkozott, s rögtön előhúzva kis török-kését, lyukat fúrt vele az aranyon és fölfűzte azt a vékony fekete zsinegre, a kis feszület mellé, melyet keblén viselt s mindkettőt visszarejté oda.

– No, domnule, szólt Onucz elbúsultan, már most, ha a fejeinket odatettük a leány kezébe, ugyan iparkodjunk ám, hogy meg ne haragítsuk magunkra!

Erre bejött a próbamester, egy fekete palatáblán czifra számadást hozva, melyen pontosan ki volt hozva, mennyi tiszta aranyat adott át Onucz a pénzverdének? mennyit fog ez érni kivert pénzben, s ebből a pénzverde számára levonva három százalékot költségül, mit kell neki kapni érte?

– Csak olvasd te, domnule, szólt Onucz a Fatia Negrához, tudod, hogy én nem ismerek semmi irottat, de majd a fejemben kiszámítom, csak mondd meg előttem a számokat.

– Százhetvennyolcz font színarany, huszonnégy karát kilencz grán tisztaságú, három százalék a költségekre. A mi aranyaink nemes tartalma huszonhárom karát hat grán.

Ezen bonyolódott számtani feladványt szépen megforgatta fejében az öreg, felnézve a padlásra s szemöldökét felhúzva homlokára, s mire a Fatia Negra keresztül ment az írott számadáson, ő is elkészült a fejében összevetettel s a kimondott összeg az utolsó töredékig összetalált a táblára irottal.

Azzal egymás tenyerébe csaptak, az alku rendben volt.

– Már most számláltasd ki a pénzedet a számvevő mesterrel, Onucz.

– De te is itt fogsz lenni ugy-e?

– Csak számláljátok ti ketten; nem csaltok ti meg engem.

– De uram, erősködék az öreg, pénz olvasva, asszony verve jó; légy jelen a kiszámolásnál.

– Nem leszek biz én, öreg, ha felét nekem adod is a pénzednek, én nem hallgatom aranyaid pengését, mikor leányod szavát hallgathatom.

(Vinne el a bányarém! dörmögé magában Onucz, hiszen épen az a nagy baj; csak ne félnék olyan nagyon tőled!)

Azonban mégis jobban féltette utoljára aranyait, mint Anicza két szemét, s ott maradt a pénzt számlálni a biztossal, mialatt Anicza és a Fatia Negra egy kis mellékszobába félrevonultak. Míg annyi aranyat darabonkint megolvasnak, az alatt sok szerelmes történetet elmondhat két ember egymásnak.

– Hol jártál egy egész hónap óta? kérdé Anicza, a kalandorfőnök térdén ülve. Tudod-e, hogy milyen hosszú egy hónap? holdfogyta, új hold, holdtölte, utolsó negyed; ezt én mind végig néztem és egyszer sem láttalak. Hol voltál?

– Külföldön voltam ezekért az új gépekért, ezt nem bízhatja az ember másra.

– Vannak a külföldön is szép leányok? Nem lettél-e szerelmes beléjük?

– Eredj! Ezt nem szokták kérdeni férfitól.

– Miért nem?

– Azért, mert férfi nem szokott rá felelni.

– De ha akad leány, a ki ezt tudni akarja?

– Rosszul jár vele. Aztán már mit akarnál felőlem megtudni? Azt akarnád tudni, hogy én olyan szenes tuskó vagyok, a kin rajtad kívül senkinek sem akad meg a szeme? vagy azt akarnád hallani, hogy remetének öltözve vándoroltam végig hét országon? a hol asszony-hangot hallottam, lesütöttem a szememet? a hol rám mosolyogtak, keresztet vetettem magamra és elfordultam? vagy azt kellene hogy elmondjam: itt egy szép szőke fehér állát csipkedtem meg jó kedvemben; amott egy pár kék szem kacsintása után felejtettem magamat, meg emitt egy barna ölébe hajtottam le mámoros fejemet – s végre azzal tértem vissza, hogy hét országon nem találtam szebb leányt az én bűbájos Aniczámnál.

A leánynak nem volt módja válaszolni és válogatni, mert száját lezárták csókkal, s ilyenkor az asszony is örömestebb hallgat.

– Mert látod, én nagyon féltékeny vagyok, szólt, midőn szóhoz jöhetett. Én nem úgy szeretek, mint más, hogy másról is tud gondolkozni. Én nem tudok egyébről gondolkozni, csak a te szerelmedről. Én nem vagyok soha sem éhes, sem szomjas, csak szerelmes; én nem vagyok soha fáradt, s észre sem veszem a munkát egész naphosszant, mert mindig szerelemről dalolok; én nem is álmodom soha egyébről, mint terólad; s nem kivánom soha tudni, mi történik az egész világon? csak azt, a mi te veled történik.

– Hát én gondolok most egyébre, mint te rád? nem százezrekkel megronthatnak most a másik szobában?

– Igen. Tudom, hogy szeretsz, hogy az enyim vagy, mikor itt vagy. De mennyit vagy távol! Hányszor nem látlak hetekig, egész hónapokig! olyankor majd megőrülök; ki akarom találni, hogy hol jársz? mit csinálsz most? kivel beszélsz? aztán majd megbolondulok bele.

– Bizony pedig azt, kedves leánykám, nem jó volna megtudnod, hogy én olyankor merre járok? mert többet járok felvont puskák csövei előtt, mint szép leányok mosolygása között.

– Te rablóvezér vagy? havasi csempész? vagy harámbasa?

– Valami a sok közül.

A leány sebesen járó lélekzettel szólt:

– Végy fel engem is a csapatodba!

A Fatia Negra megdöbbent.

– Vigy magaddal; én meg akarom veled osztani a veszedelmet, a melyben élsz, az éjszakai zivatart, melyben bujdokolsz, a sziklai odut, a hol leskelődve pihensz. Én oltalmazni akarlak, ha megtámadnak, ápolni, ha sebet kapsz, s veled együtt elkárhozni, ha te pokolra mégy.

– Az nem lehet, Anicza. Erre ne gondolj. Velem nem viszlek soha.

– És miért nem? kérdezé a leány, párduczként villogó szemekkel.

– Mert akkor én is féltenélek téged, s az aztán rossz volna mind a kettőnkre nézve. Csak maradj te apád házánál, ott jó helyen vagy magadnak is, nekem is.

A leány kivonta kebléből az imént kapott aranyat és a feszületet.

– Hallod, Fatia Negra! apám azt mondta, hogy e hibás veretű pénz életedet kezembe adja. Tudod-e, Fatia Negra! hogy ez a feszület az, a melyre megesküdtem, hogy ha engem egyszer megcsalsz, én nem keresem, hogyan, mi úton, de eszeveszetten megöllek. Te fekete arcz, fekete szem, érzed, hogyan ver ez a szív itt arczodhoz közel? Ezen a szíven nem jó feküdni két ilyen veszedelmes tárgynak; nesze, neked adom mind a kettőt.

– Miért teszed ezt, Anicza?

– Csak te vedd el azokat s tartsd magadnál, mert az őrangyalra mondom, azok rossz helyen vannak nálam; te engemet nem ismersz még.

A leány sírva fakadt; a Fatia Negra csókkal, engeszteléssel alig birta elcsillapítani, midőn az öreg Onucz bedugta az ajtón ősz, bozontos fejét, s közbeszólalt:

– Én már ki vagyok fizetve, domnule, hát te ki vagy-e?

A Fatia Negra megsimogatá a leány haját, orczáit, s fülébe súgá, hogy legyen nyugodt.

Az öreg román türelmét nem állta már tovább a folt, biz az szétszakadt.

– Domnule? kérdé a főnöktől, vajjon nem emlékeznél rá, ha szépen kérnélek, mikor volt annak a napja, hogy te férje lettél az én leányomnak?

A Fatia Negra egy perczig meglepetve állt, azután csendes, dörmögő hangon felelt neki:

– Ha még egyszer eszedbe jut ezt a kérdést hozzám intézni, a fejed egy órával hamarább fog haza érni, mint magad.

Az öreg nem válaszolt erre semmit, megfogta a leánya kezét, s vitte magával; minden szemközt jövő munkásnak adott egy-egy aranyat borravalóul, s azon az úton, a melyen jött, ismét visszajutott a malomba.

Lovaikat meglelték az égerfás szigetkében, s újra felültek rájuk. – Szép világos éjszaka volt; a gönczöl egészen megfordult már.

Onucz azt mondá leányának, hogy lovagoljon elől; paripája jobban szeret sietni; a vert aranyat most már kétfelé osztották.

Mikor újra a Tyiatra Kalmanuj alá értek, az öreg halkan szólítá Aniczát.

A leány hátra nézett, s látta, hogy az öreg hosszú puskáját épen az ő fejének irányozza.

Megrémülten tartá kezét arcza elé: – «mit akarsz?»

– Ne félj semmit. Csak azt az aranyat akarom tőled visszakapni, a mit a Fatia Negra adott. Az én fejemmel bolondok ne játszanak.

A leány rosszabbat sejtett, most már nyugodtan felelt:

– Ne búsulj, visszaadtam azt már a Fatia Negrának. El sem hoztam.

S mutatta apjának az üres zsinórt nyakán.

– Azt okosan tetted, szólt az öreg, leeresztve puskáját. Mehetsz odább.

Hajnal hasadt, mire hazaértek. A mint Anicza szobájába belépett, a szentkép alatt, mely ágya fejénél függött, találta már felakasztva mind a hibás aranyat, mind a keresztet, a mit két órával elébb a Fatia Negrának adott.

Ennek tehát csakugyan ördögökkel kell czimborálnia, ha látatlanul meg tudta őket előzni! (Vagy pedig más bejárását kell ismernie a barlangnak, s jó tolvaj-kulcsokkal ellátva lennie.)

Anicza nem szólt e felől senkinek; ismét elrejté a két amuletet keblébe, s most már büszke volt a Fatia Negrára.