A világ előtt olyan megfoghatatlan sokszor, midőn azt mondják: ez a férj és ez a nő nem szereti egymást! Pedig milyen derék, szép emberek; hogy lehet az, hogy még sem szeretik egymást? Egy-egy közbámulásban részesülő férfi saját házánál nincs szeretve. Hogy lehet az?
Laknál csak egy fedél alatt vele, a ki ezt kérdezed, látnád mindennap, hallanád mind azt, a mit mond, látnád egészen közelről!
Kevés nő az, a ki a házasság után nem veszt illusióiból; üres lelkek megszokják ezt a veszteséget, vagy kölcsönbe veszik; a nemes lélek tűr vele és hallgat. Mi férfiak olyan kevéssé vagyunk hiuk a házasság után apró hibáinkat rejtegetni, pedig azok mindegyikének fölfedezése a nőre nézve egy kis csendes martyrium. Az önzés az ember husával együtt él, annak épen úgy nem lehet parancsolni, hogy újra ne nőjjön, mint a körömnek, arra azonban gondunk van, hogy a kinőtt köröm ne legyen fekete, mert más ember szemét sérti, de az önzés körömfeketéjét elfeledjük tisztogatni. Észrevétlenül, úgy intézzük teendőnk, mulatságaink egész napi rendét, hogy az «én» az első személy, a «te» a második; nem gondolva arra, hogy ha mindenikünk kölcsönösen azt akarná, hogy a «te» legyen az első személy, az «én» a második, az milyen szép élet volna. Mint a rejtelmes páros csillagok járása, a miknek egyike nem a másik körül, hanem mind ketten egy képzelt központ körül forognak. Talán ez a központ a szerelem.
Hiszen a szerelem el is takargatja az apró bajokat, a mik fájnak: de a hol az nincsen! Hol a gyermeket sírva vitték az oltárhoz, kétségbeesve a vőlegény-házhoz, undorral a közös «mensa et thorus» mellé, a ki aztán mentül közelebb jut az elválhatlan tárgyhoz, csodálatos természeti paradoxonkép annál nagyobb ür van kettőjük között.
Hátszegi minden bensőség nélküli ember volt; udvariassága neje iránt nem volt egyéb, mint azon közhelyek ismétlése, miket jóra való ember restell már nőnek elmondani, tudva azt, hogy azokat nagyon sokszor elmondták már.
Igen ritkán is volt odahaza; néha hetekig sem látták Hidvárott, s mikor hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, a kiben Henriette épen semmi mulatságát sem találta. Ilyenkor aztán, hogy nejének kedvét találja, pompás ékszereket hordott számára, s Henriettenek végtelenül fájt az, hogy ama mindennapi lények egyikének hiszi, a kiknél a pompa minden vágyat kielégít. Soha sem tett fel egyet is azon ékszerek közül, járt közönséges egyszerű ruhában, mint egy szegény polgárnő s maga sem tudta akkor, mi végzetes ösztön sugallta szivébe az ellentétes lemondást.
Azon hosszú napokban, midőn Hidvárott egészen magára és korán letarolt lelke gondolataira volt hagyva, néha késő estig elsétált egyedül a várkert alatti park árnyékos utjain, hallgatva a mezőn dolgozó leányok danáit.
A park végében volt a templom, azon innen egy kis tisztás hely, karókkal bekerítve, a mi káposztás kertnek volt használva. Valami szegény emberé lehetett.
Ez a szegény ember volt a pópa.
Henriette sokszor látta őt, egy magas, őszszakállú férfit, hosszú fekete talárjában, a kis kertbe sietni; ott a tisztelendő férfi hosszú kabátját levetve, kapát vett elő és dolgozott késő estig.
Henriette eleinte azt hitte, hogy ezt tán csak diæteticai mulatságból teszi, hanem azután hogy másnap és harmadnap és a nap minden órájában ott találta, a hogy látta, mint törli az izzadságot forró délutánokon homlokáról a pópa, hogy szakasztja félbe a munkát kifáradtan, kapájára támaszkodva, míg kipiheni magát, akkor meggyőződött róla, hogy ez a munka nem mulatság, hanem keserves napszám.
Ez előtte egészen új tünemény volt, hogy a lelkész is kézi munkával törje magát; kinek a lelkek táplálékáról kellene gondoskodni, az saját teste táplálékáról gondoskodni legyen kényszerítve.
Sokszor szerette volna ezt megtudni tőle; de hiszen ő itt idegen volt, nem értett annak a nyelvén; míg egyszer a pópa észrevéve az úrnőt a keritésen át, igen szép tiszta magyarsággal jó napot kivánt neki, s az által tudatta, hogy ő is érti az urak nyelvét.
Henriette kérte az öreget, hogy hagyja abba a munkát, s jőjjön át hozzá.
– Az nem lehet nagyságos asszonyom, a nagyságos úr megtiltotta az udvarán megjelennem.
– Miért?
– Mert mindig alkalmatlankodom neki.
– Mivel?
– Mindenféle koldulásokkal. Majd a templom tetejét bontja meg a szél, majd a harangláb törik ki; egy esztendeje már, hogy az iskola leégett, azóta a falait benőtte a bogáncs, a dászkál is odább állt, nincs, a ki a gyermekeket tanítsa; aztán felnőnek zsiványoknak, tudatlanoknak, csak az uraság vallja kárát.
– De hát miért nem hozzák mind azt rendbe?
– Mert a köznép renyhe, iszákos, a nagyságos úr pedig fösvény.
Henriette nagyot bámult e szónál az öregre.
– Úgy van, fösvény. Én nem igen válogatom a szót, mert én pap vagyok és tudok koplalni. A ki pedig koplalni tud, az fel van mentve a hízelkedés terhétől, megmondtam én azt a nagyságos úrnak szemébe is; azért is tiltott ki a kastélyából.
Henriette nem birta a beszélgetést tovább folytatni a pópával, annyira felzavarta kedélyét az a gondolat, hogy Hátszegi fösvény. Az, a ki százezreket fáradság nélkül beseper és könnyelmün ismét szétszór, az tud visszautasítani embert, ki az Isten háza, a népnövelde számára koldul. Jaj annak, ki a közügyeket koldulni hagyja! A pap napszámból él, a nép azután természetesen rablásból.
A hölgy hirtelen félbeszakítá a beszédet, jó éjt kivánt a pópának s visszatért a kastélyba.
Este fölkeresé férjét; az fáradtan jött meg akkor a vadászatról.
– Egy kérésem volna önhöz.
Hátszegit meglepte ez a szó. Első kérése volt ez a nőnek a férjtől.
– Parancsoljon velem. Minden, a mit kigondolt, már annyi, mintha teljesítve volna.
– Én szeretném ennek a népnek a nyelvét megtanulni, mely közt lakunk. Olyan vagyok itt közte, mintha süketnéma volnék.
– Az nem nehéz. Az oláh nyelv könnyen ragad, kivált arra, a ki francziául, vagy latinul ért.
Henriette mélyen elpirult, nem tudta: czélzás volt-e ez? tud-e Hátszegi valamit arról, hogy ő latinul ért?
– Óhajtanék mestert járatni hozzám, ki útbavezessen; a helybeli pópa alkalmas volna erre.
Hátszegi szemöldei egy perczre összevonultak.
– Nem szegem kedvét. Az az ember ugyan egyetlen egy a világon, a ki nekem megtorlatlan gorombaságokat szokott mondani, házamnál és házamon kívül, a hol előltalál; a ki néha megteszi, hogy kastélyom falára veres krétával egész mondatokat ir fel Nehémiás prófétából; a kit én innen örökre kitiltottam: én szavamat adtam rá, hogy ha udvaromra beteszi a lábát, az ablakon vettettem ki; de hogy lássa ön, mennyire szófogadó szolgája vagyok, még csak le sem beszélem e kivánságáról, azt sem mondom, hogy válaszszon más nyelvmestert, hanem rögtön küldök érte s meghivatom magamhoz. Lássa minden ember, hogy az én házamnál – nőm az úr.
Lénárd kezet csókolt nejének és távozott.
Henriette azon kezde gondolkozni, hogy e férfinak talán mégis van szíve s e szív fölött neki hatalma?
Másnap reggel már hivatva volt a lelkész. Margari közölte vele a nagyságos asszony kivánságát, ki a román nyelvet óhajtja megtanulni, s majd torkán akadt a szó, midőn ki kelle mondania, hogy ezért száz pengő forintot fog kapni havonkint. Száz pengőt havonkint egy olyan nyelvért, a mit csak a parasztok beszélnek!
Rubán Tódor, ez volt a lelkész neve, rögtön ott termett a hivásra; bevezették az úrnőhöz. Derült, őszinte arczu öreg ember volt a pópa; szép hosszú fehér haja tömött fürtökben borult egyszerü fekete ruhájára, mely nagyon viseltes volt már.
Henriette nem birta megakadályozni, hogy az öreg lelkész kezet ne csókoljon neki.
– Nem a szolga alázatossága ez úrnőjéhez, monda a lelkész, hanem a nép pásztorának tisztelete az angyalok iránt, kiket az ég, ingyen kegyelméből, leküldöz hozzánk néha a földre. Ne vegye ezt bóknak, nagyságos asszonyom, avval én nem vagyok nagyon adakozó; de kénytelen vagyok önt e néven nevezni; – én jól tudom, hogy engem nem azért tisztelt meg ily nagy jövedelmű és kevés fáradságú hivatallal, mintha a kivánt tudományra különös szüksége volna, mert hisz a nép nyelve ingyen is ráragad az emberre; megtanulják azt az urak tanító nélkül is; de felismertem az áldásthozó jó akaratot, ily módon segítni elárvult népünk lelki mivelődésén; mert én bizonyára ezután sem fogom egyszerű málékenyeremet izletesebbel felcserélni, hanem nagyságod ajándékát fordítom arra, a mi Istené és a népé, a kik mi nálunk a legszegényebbek.
E nap óta azt hivé Henriette, hogy neki magasabb hivatása van Hidvárott lenni; hogy a végzet azért törte meg szivét, azért hagyta megfagyni érzelmeit, azért küldte őt ide, a hol számára nincsen élet, hogy védangyala, megmentője legyen egy elhagyatott népnek; s azontúl nem talált kedvesebb mulatságot, mint faluról falura járni néha a pópa társaságában, máskor csak egy csatlóstól kisérve; akárhányszor pedig egészen egyedül, ott sorba látogatott templomokat, lelkészeket, mint valami esperes; kikérdezte bajaikat, segített rajtuk, pénzt adott iskolák építésére, szent könyveket osztogatott ki; összeszedett mindenféle elhagyott árvagyermekeket, azokat hazavitte, oktatásban, ápolásban részesíté; egész kisdedóvót alapított a vidék apróságai számára Hidvárott, s arról nagy szenvedélylyel szokott értekezni a pópával; ahhoz nagy bajjal alkalmas nevelőt szereztek, Margari barátunk ajánlatát erélyesen visszautasítva, ki ezt a hivatalt is képes lett volna betölteni – illendő honorariumért; és mind ez a nemes emberbaráti szenvedély Hátszeginek roppant sok pénzébe került; de a ki azért soha szót nem tett miatta.
– Gyermek még, hadd játszék. Ezt szokta válaszolni, ha Margari vagy Clementine árulkodtak előtte Henriettere, hogy már megint zálogba küldte Fehérvárra az ékszereit, hogy néhány oláh porontytyal többet tanítson meg csizmában járni.
Még maga a báró utasítá a tőzsért, kihez Henriette ékszereit zálogba szokta küldeni, hogy rendesen négyszer annyit adjon rájuk, mint a menyit érnek, ő megtéríti. S azután ismét új ékszereket hordott nejének.
Hisz ez valódi szeretetreméltó ember.
Egy napon Henriette a szomszéd Ravacselbe lovagolt át, hogy ott egy szegény beteg oláhasszonyt meglátogasson, kinek az előtt nehány nappal orvosságokat is küldött. Ezeket persze az be nem vette, hanem a kuruzslóval kenette meg a gyomrát valami jótékony kenőcscsel, a minek az az erős sikere lett, hogy belehalt; mire Henriette odaérkezett hozzá, már akkor végvonaglásaiban vala. Henriette magánkívül volt; mint mikor egy valódi orvos gyógyrendszerébe mások belekontárkodnak; segíteni ugyan nem tudott rajta, mert a nő mégis csak meghalt, de legalább gondoskodott illendő végtisztességtétele felől s e közben úgy elkésett, hogy már akkorra szépen fennvolt a holdvilág, mire Hidvár felé visszafordult.
Egyedül volt lóháton; mindössze egy pár óra volt a távolság a két helység között, ilyen rövid útra nem érdemes kisérőt hordani magával; különben is mitől félhetett? hisz a mióta ő e vidéken él, azóta nincsen itt rossz ember; a ki csak találkozik vele úton, útfélen, mind kezet csókol neki.
Innét egyedül indult hazafelé. Az út kanyarogva visz a völgyben mindenütt, azért hosszabb, mintha torony irányában menne a hegyeken keresztül. Hogy azonban Hidvárnak Ravacseltől van egy rövidebb útja, melyen öszvérek és poroszkalovak is szoktak járni, azt többször hallotta a parasztoktól s ezúttal jónak látta ezt az utat keresni fel, nehogy az éjszaka ott lepje a völgyben.
Csakhogy a mi út jó az öszvérnek és a poroszkának, azt nagyon válogatja a jóféle angol paripa, mely nem szereti az egyik körmét a másik nyomába rakni; azután meg száz lépés a síkon sokkal rövidebb út, mint huszonöt a meredeken. Ezt erősen tapasztalá Henriette, mire a hegyi út tetejére felért, mert paripája egészen átizzadt és reszketett a nehéz fáradságtól. Hegyi utakra nem ilyen lovakat szokás használni; valami kis mokány paripa tréfának vette volna az egészet s szót sem tett volna érte.
Pedig az út terhesebb része még a lejtőn kezdődött, egyiránt fáradságos lóra és lovagra nézve; az ösvény meredeken hanyatlik alá, rohanó záporoktól mélyen kimosva; a görgeteg kő csúszik, gurul a ló lábai alatt s előtte, utána csörtet nagy robajjal, néhol félöles rovátkokon kell aláugratni; Henriette vette észre paripáján, a mint az füleit hegyezé, sörényét felborzalta, s nyugtalanul prüszkölt és rázkódott, mennyire osztja az úrnője félelmét.
Végre egy gonosz helyre jutottak, hol az út egyik oldalán éktelen mélység nyilik meg, míg másik felől meredek sziklafal emelkedik, annyira közel az ösvényhez, hogy a nyeregben ülőnek félre kell hajtania a fejét, hogy a kőbe ne ütközzék, s a keskeny ösvényen a lónak épen csak az egyik lábát letenni van hely.
Egy perczre a paripa megállt, mintha átallna e veszélyes ösvényre lépni; azonban visszafordulni épen nem lehete, s előbbre kelle mennie.
Henriette borzadva néze le az alatta tátongó mélységbe, mely felett, féloldalt ülve a lovon, egészen függni látszott s nagyot sóhajtva mondá magában: ha ide le találnánk bukni!
Alig gondolta ezt ki, a midőn a félénk paripa hátulsó lába megcsuszik s abban a pillanatban ló és lovagnő lebukik a mélységbe.
Henriette tisztán eszméleténél volt az egész esés alatt; látta azt a rövid perczig tartó rohamot, mely alatt paripája az örvény sziklafalához surlódva csúszott alá: a sebes surlódásban leszakadtak a nyereg hevederei; egy perczig valami kinyúló bokor fentartá a rohamot, a másik perczben a nehéz paripa keresztül törte azt s még alább zuhant. Azonban Henriette egyszerre mindkét kézzel megragadá a bokor gyökereit, s ott maradt rajta.
A ló még alább esett s hanyatt fordulva két szikla közé szorult, a honnan azután szerencséjére nem birt kivergődni, mert ha még alább esik, agyonzuzza magát.
Henriette még mindig eszméleténél volt.
Két kezével a bokor gyökerébe kapaszkodva, érezé, hogy ereje nem soká fogná kitartani e feladatot; azonban ballába szerencséjére még mindig a kengyelben volt, s a nyereg és kengyel szinte fennakadt a bokor csutakjain, mik azt a paripa hátáról letépték; e kínos helyzetben az jutott eszébe, hogy ideje maradt imádkozni, Istennek ajánlani lelkét, s azután nyugodtan nézni a halál szemébe. Innen úgy sem menekülhet meg, mert a hely távol van minden emberjárástól; éjszaka következik, a bokor lassankint engedni fog terhe alatt, az elveszés bizonyos.
Azonban ha az úrnő elmulasztá segélyért kiáltani, annál hangosabban tevé azt a megszorult paripa. Hanyattfordulva, beékelt helyzetéből ki nem tudva szabadulni, folytonosan hallatá azt a rémületes bőgést, melyet a kevésszavú nemes állattól oly ritkán hallani, csak nagy, borzasztó veszély közepett; a kik ilyen állati vészkiáltást hallottak paripától, azok el fogják ismerni, hogy az borzasztóságban fölülmúl minden emberi rémordítást.
Néhány percz mulva úgy tetszék Henriettenek, mintha a mélység fenekéről emberi kiáltás viszhangzanék fel s alátekintve, a holdfénynél egy sötét alakot pillanta meg, ki szikláról sziklára ugrálva, mint a zerge, majd ismét egyik rovátról a másikra kapaszkodva közeledett a veszélyes ponthoz, a hol ő függött.
Lehetetlennek tartá az ember törekvését. A meredek falon alig volt egy-egy látható hasadás, melybe megkapaszkodhassék s ha eljuthatna is hozzá, mit segítene rajta vele? hogy szabadítaná meg onnan?
A férfi azonban egyre közelebb ért; már ki lehete venni kecskebőr ködmenét, széles, magas süvegét, borotválatlan arczát, mikről a havasi kecskepásztorra ismerni. Bámulatos volt ügyessége és testi ereje, a mint néha lábbujjhegyre felállt, hogy egy magasan feje fölött látszó sziklarepedést elérjen, melyet alig bírt ujjai hegyével megragadni s a következő pillanatban már felhúzta magát félkézzel s lába hegyét illesztve a párkányba, új lépcső után nézett.
Egy ölnyire Henriette alatt épen egy jókora kiálló kőszeglet volt, melyen egy egész emberláb bízvást elférhetett. Henriette egy percz mulva azon a helyen látta állni a pásztort. Ölnyi magas volt a férfi, fejével elérte Henriette kengyelét.
Nyájasan mosolyogva tekinte fel rá, mintha csak lováról lesegíteni jött volna ide.
– Norok bun, domna! (Jó estét, asszonyom.)
(Még eszébe jutott neki abban az állapotban jó estét köszönni.)
– Egy kicsit félrelépett a ló, asszonyom, de már nem tesz semmit. Kérlek, lépj ide a vállamra; ez a bokor nem soká tart, mert csak boróka; gyönge a gyökere.
Henriette tétovázott. Tán csak nem képzeli az az ember, hogy őt a vállán leviheti.
– No lépj ide, asszonyom, ne félj semmit. Leviszlek én innen könnyen. Oh hányszor teszek én ilyen utat a mélységbe esett gödölyéimért, egynek sem szabad ott veszni; s te nem vagy nehezebb egy kecskegidónál, én tudom.
Henriette önkéntelenül engedett; leszállt a férfi vállára; arra az félkarjával átölelte s úgy emelte le, hogy a delnő vállára ülhetett.
– De hogy akarsz velem együtt innen lejutni most?
– Csak bízd azt rám, asszonyom. Lejutni könnyű, csak feljönni mesterség.
Azzal szabadon maradt kezével felnyult az összetört bokor maradványáért. Henriette bámulva látta, hogy a bokor, melynek gyökerei az ő terhe alatt le nem szakadtak, a férfi kezének egy csavarintására elválnak a sziklarepedéstől.
Mit akarhat azzal?
A pásztor csak arra kérte a delnőt, hogy ne féljen semmit, mert hiszen semmi bajuk sem történhetik s azzal a kitépett bokrot, mint egy paripát maga alá véve s fél kézzel a sziklához nyomva, hátát a falnak vetette, s hirtelen két lábát szétterpesztve, alá hagyta magát csúszni a meredek falon.
Henriette most elsikoltá magát, azt hitte veszve van. A másik perczben már szilárd helyen állt a pásztor s mosolyogva tekinte fel rá:
– Ugy-e nem történt semmi bajunk? Oh sokszor utaztam már én így, ez csak szánkázás!
Szánkázásnak nevezte egy fenyőbokor segélyével öt ölnyi mélységű sima falon alá rohanni!
Onnan már könnyű volt az örvény aljára levinni az úrnőt, a mélység alja eleven pázsittal volt benőve; oda leülteté őt.
– Így, domna; ne félj, nem lesz semmi baj. Mindjárt visszajövök megint.
Azzal ismét felkapaszkodott a beékelt paripáig. Henriette bámulva nézett utána: vajjon mit akarhat azzal?
A férfi odaérve a kétségbeesetten kapálózó paripához, elébb annak lábait egyenkint elfogdosá, azután guzszsal mind a négy lábát jó erősen összekötözé. Akkor az összekötözött lábaknál fogva nyakába ölté az állatot, s egy hatalmas emeléssel kirántá gyámoltalan helyzetéből, – és lehozta azt is a völgybe. Ott kioldá lábait, csülökre állítá, megveregeté, s mosolyogva monda Henriettenek:
Derék egy úri ló! Kár lett volna ott hagyni veszni.
– Te elbirtad azt a válladon? kérdé Henriette csodálkozva.
– Nem nagy dolog! Aligha van négy mázsa. A multkori medve ötödfél volt; aztán azt elébb agyon is kellett verni, úgy hazavinni. Hiszen tudod asszonyom: én vagyok az erős Juon, – Juon Tare!
Ezt olyan önérzettel mondá a pásztor, mintha a világ minden részéből ide jövőnek kellene azt tudni hírből, hogy itt lakik az erdők között az erős Juon.
Henriette bámulatából azonban vevé észre, hogy ő még nem hallott felőle semmit.
– Te nem tudod még, domna, hogy én ki vagyok? de én tudom, hogy te ki vagy? A dumnye barbátu, az urad sokat találkozott már velem, az ismer jól. Az még csak olyan erős ember a világon, mint én vagyok. Sokszor birkózott velem itt a gyepen, – fogadásból. Egyikünk sem birta a másikat földhöz vágni. A nagyságos úr mélyebben tudja a fába vágni a fejszét, mint én, de én meg többet tudok emelni, mint ő; a nagyságos úr ököllel le tudja ütni a bivalyt, de én meg agyon tudom fojtani a medvét: hanem egymással nem birunk. Sokat verekedtünk. Tudod, asszonyom, csak tréfából, csak játékból; – az nem jó volna, ha mink egyszer haragból verekednénk: az rettenetes volna.
E beszéd közben Juon ügyesen összetoldozá a szétszakadt nyeregszerszámot és kantárt; felnyergelé a paripát, mely még mindig reszketett mind a négy lábán; lemosta fejéről a véres tajtékot, megtörlé a surlódás okozta sebeket s biztosítá úrnőjét, hogy ismét lovára ülhet; innen egy negyed óra alatt kivezetheti a járt utra, s félóra alatt Hidváron leend.
A völgy rejtekeivel ismerős pásztor, a ló kantárát fogva elől, bizton vezeté ki úrnőjét a hegyek nyilásáig, a hol a járt uttal ismét összetalálkozának.
Ott a pásztor megcsókolá úrnője kezét s elvált tőle.
– Nekem innen vissza kell mennem, mert várnak reám.
– Kik?
– Kecskéim és feleségem.
– Nőd is van? Szereted?
– Szeretem-e? szólt büszkén a pásztor; s halkan tevé után: olyan szép, mint te vagy! – Buna nopte, domna!
Azzal nem várva több kérdést, visszafordult az erdőbe, s sebes ugrásokkal eltünt, szökellve.
A paripa igyekezett hazafelé. Egyre nyerített; tán menekvési örömében.
Henriette mélázva gondolkozott az elmult óra eseményeiről: halálveszélyes helyzete, a csodálatos segítő, és az asszony, a kit olyan szépnek mond az erdők lakója!
Csak midőn kapuja előtt állt, akkor jutott eszébe, hogy megmentőjét minden jutalom nélkül bocsátá el magától, még csak egy «multiemescut» (köszönöm) sem küldött utána.
Férje nem volt honn. Nem kellett tartania terhes kérdezősködésektől, a mikre leginkább paripája sebei, szétszakgatott szerszáma és saját tépett öltönyei sok okot szolgáltathattak volna. Nem szólt az egész esetről senkinek sem. Hanem alig várta, hogy jőjjön a reggeli óra, melyben Rubán Tódor fel fog jönni a kastélyba, hogy tőle a Juon Tare felől kérdezősködhessék.
(Rubán Tódor regéje az erős Juonról.)
«Hinné-e azt nagyságod, itt a meleg kandalló mellett ülve, születésétől fogva azon úri kényelemhez szokva, hogy minden parancsszavát külön cseléd siessen teljesítni, minden szobája szőnyegezve legyen, s minden ételhez, italhoz másféle kést villát és poharat lásson felterítve, hogy vannak emberek a világon, a kik nem tudják, hogy mi az a födél alatt alvás? a kik nem ismerik a vetett ágyat, nem ismerik az evőeszközöket, de még a kenyeret sem? és talán mégis boldogok?
Pedig itt közelünkben élnek; nem kell miattuk az oczeaniai szigetek vad lakóira gondolnunk; elégszer látjuk őket; nagyságod hallhatja innen erkélyéről búskomor furulyáik dalát, kivált esténkint, mikor a kecskenyájak a mély völgyekbe térnek vissza.
Az ilyen pásztorember soha sem él födél alatt; sem télen, sem nyáron; földesura kecskenyájaival minden tavaszszal beszámol, a mi szaporodás van benne, annak fele az övé, azontúl nem beszélnek egymással, hogyan él meg ott a havasok közt nyájaival együtt? mivel táplálkozik? hogyan védi magát zivatar, hófergeteg ellen, s azután az erdők fenevadai, a medvék, farkasok ellen? szenved-e? s van-e a ki ápolja ott? miről gondolkozik tenger-időkön át? álmodik-e valamiről éjjel? vagy talán még szerelmes is? arról nem tudakozódik senki.
Ez a Juon, a kit nagysád meg akar ismerni, ilyen kecskepásztor. Valaha talán többet is fogunk felőle hallani, mert az ő élete nagyon regényes.
Csak egy esetet mondok el belőle.
Volt itt a vlaskutzai határban egy gazdag pakulár, ki valami verespataki bányarészből valaha sok aranyat összetakarított, nem is nevezték másnak, mint a «gazdag Misule».
Ennek volt egyetlen egy szép leánya, Marióra, arról már van nagysádnak fogalma, hogy milyenek az oláh szépségek? Szobrász nem gondolhat ki magának szebb ideált. A Hátszegvidék különösen gazdag ilyenekben s ha ennyi szép alak között egynek mégis kitünően hire futamodik, azt azután még a szomszéd vármegyékből sem restelik a magyar urak felkeresni s ha lehet, szót váltanak vele; de nem mindig lehet, mert az oláh, mikor kaputos idegeneket lát az utczán, a csufját állítja ki az asszonyainak az ajtóba, hogy mentül hamarább menjenek odább.
Marióráról mind a mellett beszéltek még Aradon is; s ha jöttek távol földről való urak a Gyetzárt, vagy Krivádiát látogatni, félretértek Vlaskutzára is, hogy az öreg Misule házánál megpihenhessenek, a honnan pedig épen semmi szép kilátás nem volt, csupán csak Marióra szép szemeibe.
És ez a csodaszép leány nem szeretett mást, mint a szegény kecskepásztort, Juont, a kinek egy szűrén, egy baltáján kívül semmije sincsen.
A gazdag Misule természetesen tudni sem akart e szerelemről, hanem volt neki egy hatalmas komája, Alsó-Fehérvármegyében, Tóbicza Gligor, nemes ember, falu hadnagya, ahoz akarta adni a leányát.
Juonról azt hiresztelték el, hogy boszorkánymester. Persze Misule felesége költötte rá, a miért úgy meg tudta igézni a leányát. A sok mendemonda között azt is ráfogták, hogy a fenevadakat megtudja babonázni, ért a nyelvükön s tud velük mindenféléről beszélni s nem fél tőlük. Hogy sokszor látták farkasokkal, medvékkel beszélgetni a gubájára letelepedve, ő ült az egyik végén, a medve a másikon.
Az volt benne az igaz, hogy Juon egyszer, a mint kecskéit őrzé, egy barlang szűk nyilásán át valami fájdalmas nyöszörgést hallott: volt bátorsága bemenni, hogy megnézze mi az? s talált ott egy nagy anyamedvét, mit távoli hajtó vadászaton halálra sebzettek s mely az ónnal vérző belsejében idáig elhurczolta még magát. A vén medve mellett volt még egy kis szopós kölyök, mely anyja vérző sebét nyalogatta.
Juon megszánta a kis gyámoltalan árvát s midőn másnap már nem hallatszott a fájdalmas nyögés a barlangból, bement érte: ott találta akkor is megdermedt anyjának hullája mellett kuporogva; bizonyosan ott veszett volna az is. Akkor Juon pártul fogta a kis bocsot, s ölébe véve, egy szelid kecskeeméhez vitte szoptatóba. A kis fenevad szelid állatok tején, emberi ápolás alatt nőve fel, egészen hozzászokott gazdájához; a medve különben is természettől fogva nem vérengző állat. Együtt járt-kelt vele és a nyájjal, segített neki a kecskéket összeterelni este, unalmas napokon át eljátszódott vele, bukfenczeket hányt előtte, a mikhez a medve pompásan ért, vagy magas fákra kapaszkodott fel, leereszkedtében az egész fa héját lehántva rettenetes körmeivel. Éjszaka ott aludt mellette s könnyebb volt neki, ha az orrát odatehette gazdája ölébe. Ha falatozásra került a dolog, leült Juon mellé; tudta, hogy minden második falat sajt az övé, azt is megtette, hogy a bogrács alá fát is hordott a tűzre, mikor kukoricza-puliszka főtt benne s elég volt neki egyszer a száját megégetni, hogy többször bele ne kóstoljon; ő meg aztán cserébe vadmézet kutatott az erdőben, a mihez finom szaglása van s rávezette Juont a közös zsákmányra, nagy melegben hordta utána a gúnyáját, egy bundával több, vagy kevesebb, nem tett rá nézve különbséget. Juonnak nem volt más kivel beszélnie, mint a medve, s ha az ember az állatokkal egész komolyan beszél, azt utoljára megértik. A mellett azt is tapasztalhatá a medve rossz kedve perczeiben, hogy Juon ökölre is van olyan hatalmas, mint ő, ha netalán háládatlanul lázadást merne megkisérteni ellene.
Ezért hitték Juon felől, hogy az erdei vadakkal egyetért s ha akarja, ha megharagítják, rá tudja őket a szomszéd nyájakra uszítani; maga is sokszor átváltozik szakállas farkassá, medvekirálylyá s úgy csatangolja be a havasok rengetegeit.
És ezt az embert szerette Marióra.
Van ezen a vidéken egy sajátságos népszokás: a leányvásár.
A bihari havas szomszédjában áll a Geina orom; ilyenkor az is zöld, mint minden erdélyi havas, ha a hó letisztul róla. A mély völgyeket patakok járják, miknek menetét kiismerni a haragos zöld égerfa-pagonyokból, a hegyoldalak rengeteg bükkerdőkkel vannak terítve, feljebb szálfenyők kezdik elfoglalni a tért, utóbb ezeket is felváltja a mostohább rokon, a boróka-fenyő, mentül feljebb, ez is annál alacsonyabb, mind jobban a földhöz lapul, utóbb csak az áfonya csenevész még az ormokon, végre az is elhagyja a tért s nincs más a tetőn, mint aszú fű, mely esztendőben csak egy hétig zöld, azontúl vagy száraz, vagy hó alatt van.
Bizonyosan mondhatom, hogy ezen a helyen még madár is ritkán jár.
Hanem az olyan magamforma ember nem hagyja azt látatlanul, kivált fiatal, gondatlan éveiben, mikor még elég megtudnia azt, miszerint van valami csodálatos hely, a hova nagy fáradsággal juthatni el, hogy azt felkeresse.
Itt találkoztam több év előtt Juonnal. Ő maga naphosszant eláll ott a hegytetőn, botjára támaszkodva, míg medvéje a völgyben málnát szed s a kecskéket őrzi, nem elszökéstől, hanem más fenevadtól.
A kilátás valóban fölséges innen. Egyfelől a vulkáni hegylánczot látni, másfelől Kolozsvár környékét, a gyalui havasokat, nyugotra pedig előttünk terül a sík Magyarország, ködös rónáival mintegy beleolvadva az égbe.
– Mit nézesz itten naphosszant Juon? Kérdezém egyszer a kecskepásztort, kit reggel és este, jövet-menet ott találtam egy helyen állva.
– Milyen sok ember lakik itt alant, felelt ő, és az mind be van zárva.
Képzelni, milyen fejedelemnek tartja ő magát, ki nincs négy fal közé bezárva soha.
– Vannak a síkon is emberek, mondám én neki, a kik a szabad ég alatt élnek.
Fejet csóvált a pásztor.
– Rab az, a ki rónán lakik.
Egy napján az esztendőnek nagyon élénk szokott lenni a Geina. Szentiván napra következő szombat este eljőnek Rézbányáról, Topánfalváról a mézeskalácsosok, lóhátra rakott mézes bábjaikkal, méhseres és pálinkás csobolyóikkal és sátorokat vernek a tisztáson, másnap aztán tele van a hegytető vidám néppel, ekkor tartják a hirhedett leányvásárt.
Távolról, közelről összejőnek a leányos anyák felcziczomázott eladó lányaikkal, a kik egyúttal minden hozományukat is bemutatják; felfűzött arany, ezüst pénz nyakukban, czifra szövött kendőik a lovak oldalára akasztva, töltött párnák, festett ládák a nyeregben; azokat ott sorban lerakják a sátorok alá, mint valami igazi vásárban, s azután jönnek a vevők, nyalka házasulandó legények, nézegetik a portékát, szóba ereszkednek vele, alkusznak és odább mennek, ha nem birtak megegyezni. Némely leányt nagyon rátartanak, másikat az első kérőnek odadják, s a kinek párja akadt, azt azután szép furulya és csimpolya szóval lekisérik a legközelebbi kalugyerig, a ki aztán hit szerint szentesíti ezt a frigyet.
Nagysád mosolyog e szokás felett, itten pedig ez nagyon természetes magyarázattal bír; a havasok lakói pásztori életmódjuk mellett oly távol laknak egymástól, hogy a legközelebbi szomszéd félóráig sem jut el szomszédjához. A mellett a fiatal leányok otthon ülnek, a fiatalság csak egyszer látja egymást esztendőben, a geinai leányvásáron. A férjes asszonyoknak már aztán szabad a búcsúkra is eljárni, de a leány otthon marad.
Persze, hogy az olyan hírhedett szépségeknek, mint Marióra, nem lett volna szükség épen a Geinára vándorolni, hogy férjet kapjanak, kivált miután az már ki is volt választva előre; hanem ezt már aztán úgy hozza magával a gazdagság büszkesége. A parasztok között is vannak, a kik büszkék arra, hogy ők gazdagabbak, mint más. Misule nem szalaszthatta volna el az alkalmat, hogy a geinai búcsún az ő leányát kiáltsák ki legszebbnek, az ő poroszka lovait legtüzesebbeknek, valamint a felesége sem élhetett volna a nélkül, hogy Marióra aranynyal himzett ingeit ki ne rakhatta volna a sátor alatt s vagy tíz kérőt el ne utasított volna büszkén.
Tóbicza Gligor is megjelent ugyanakkor a vásáron Rézpatak felől jöve tizenkét hátas paripával, hat czigány muzsikussal: felkendőzve, pántlikázva minden ló és süveg; volt is aztán dinom-dánom. Ittak a pajtások, később egy egy kicsit verekedtek is, Tóbicza beverte egy pár kötekedőnek a fejét, aztán megint kibékültek s még szélesebb kedvük lett, csak a menyasszony volt szomorú.
Tóbiczának egyszer az jutott eszébe, hogy jó volna neki tán Mariórától egy csókot kapni.
A leány eltolta őt magától: «nem vagyok én még kendnek felesége».
– De ha a Juon kérné, annak nem mondanád azt ugy-e?
A leány megvallotta igazán, hogy nem!
Erre Tóbicza méregbe jött.
– Jőjjön hát ide, ha szeret, ha különb akar lenni, mint én. Üssön el a kezemről, ha jobb legény. Ezzel ütöm agyon őt, ni.
Azzal egy hosszú kecskebőr-zacskót vont elő tüszőjéből, melynek feneke tömve volt aranyokkal s azt forgatá feje körül, mint egy csatacsillagot s lekiabált az erdőbe:
– Gyere elő, te rongy Juon, te koldus kutya! most van a leányvásár, most vedd el Mariórát, gyere elő, gyáva kutya, hadd üsselek agyon! Aranynyal ütlek agyon! Arany pénzzel töröm be a fejedet! – Hogy kaczagott és ujjongott ezen az ötleten az egész sokaság.
A mint ott legjobban hetvenkedik, egyszerre nagy sivalkodás támad az erdő felől, a sátrakból szalad a nép a lovak felé, ládát, hordót felforgatnak, asszony visít, férfi káromkodik; s egyes rémületes hang kiáltja: «jön a medve!» – «Itt jön Juon a medvével!»
Több biztatás senkinek sem kellett.
Medvével találkozni igen elhatározott vadásznak van csak kedve, mert az még halálos sebet kapva is, boszút tud állni; nyilt téren szembeállni vele, nem tanácsos. Az a néhány lakodalmas puska, mit a legénység puffogatni hozott magával, különben is csak fojtásra volt töltve, aztán meg ilyen esetben a sok asszonynép elrémíti még a legjobb férfit is, egy percz mulva hanyatthomlok rohant minden lélek a Geina tetőről a tulsó erdőbe, ott hagyva menyasszonyt, hozományt és ivószerszámot, úgy hogy midőn a medve és Juon kiugrottak a boróka-erdőből, már akkor senki sem volt a Geinán. De valaki mégis maradt ott: Marióra, ő nem futott a futókkal, hanem elbujt a sátorban.
Futott előlük Tóbicza is, de minthogy lábai a méhsertől nehezen vitték, hogy Juon utol ne érje s azzal is könnyebb legyen, elhajítá a hosszú bőrerszényt, a sok aranynyal. Juon pedig felkapá azt s megcsóválva a levegőben, mint egy parittyát, utána hajítá rákiáltva:
– Nesze a pénzed, nagyszájú! végy rajta magadnak feleséget; te pénz nélkül senki sem vagy; de én Juon vagyok egy baltával a kezemben is.
Azzal odament Mariórához, megölelé, megcsókolta, megkérdezé tőle, akar-e felesége lenni, vele menni, erdőn lakni? s midőn az igent mondott rá, ismét megcsókolá s azután elvitte magával szabad erdejébe, semmi aranyat, semmi drágaságot az ott hagyott martalékból még csak meg sem nézett. Csak Marióra volt rá nézve aranyból, más semmi.
A medve az alatt szelid pusztítást követett el a feldöntött mézes pogácsákban, egyéb veszedelmet nem okozott.
S mondhatom nagysádnak, hogy ez a nő, kinek férjén kívül nincs egyebe, de az valóban az övé: – most is nagyon boldog.
Henriettenek az időtől fogva sajátszerű ábrándja támadt. Azt hitette el magával, hogy miután a kalugyerben egy igaz résztvevő tanácsadóra, az erős Juonban egy hatalmas védelmezőre talált, még egy barátnőt is kell neki szerezni ebből a genreből, s az senki sem lesz más, mint Juonnak a felesége; az a nő, a kiről a férj olyan büszkén mondja egy idegen nő szemébe, hogy milyen nagyon szereti.
Látjuk ebből, hogy ő még tökéletes gyermek.
Ezt a bizarr ötletet makacs következetességgel kezdte kultiválni minden tenni valójában. Szüntelen az alsóbb rétegeket kereste; azokban a falusi jámbor körökben találta magát otthon, a mikben egy özvegy papné, vagy legfelebb egy üzletétől visszavonult bányász szokott lenni a főfő tekintély: neki azok tetszettek legjobban.
Férje csak mosolygott rajta: gyermek még, hadd játszék. Hadd szabdaljon bábruhákat ügyefogyottak számára. Ha megnő, majd más mulatságra tér.
– Lássa, kis kedves gyermekem, maga mindent úgy tehet, a hogy tetszik. Eljárhat a parasztok fonókáiba, rodináiba, ott mondathat magának meséket tündérekről és uraik által maltraitirozott parasztokról; gyönyörködhetik a bozontos emberek áldásaiban; az oláh a hálálkodásokkal nagyon adakozó. Én nem fogom el semmitől. Igaz ugyan, hogy itt volna az ideje, illenék is, hogy eljárjon velem a velünk egyrangú családokhoz, hogy azoknak bemutassam; itt körülöttünk minden nagyobb helységben van egy-egy kastély, a hol úri ismerőseink laknak, azok közt bizonyosan lennének számosan, kik önt szivesen fogadnák, kikből válogathatna magának barátnékat, játszótársakat; hanem én nem erőtetem rá, megjön annak is az ideje. Kolozsvárott a főnemesség gyülekezni kezd már a nyárszak vége felé; ott igen vidám, barátságos társaskörök szoktak alakulni: azokban önt mind várják; előre örülnek jövetelének, kérdésekkel ostromolnak; én kegyed számára a legújabb divatú ruhákat, ékszereket hordottam halomra; de én azért egy szóval sem kényszerítem, hogy készüljön, hogy odább fogunk menni, mert én azt akarom, hogy kegyed egészen ura legyen tetteinek. Majd megjön annak is az ideje. Én tudom jól, hogy mindezeknél kegyednek sokkal több előöröme van arra a falusi batyubálra, a mit a borfalvi övegy papné rendez a házánál; kegyed oda meg is igérkezett és én egy szóval sem mondom, hogy ne menjen. Tegyen mindent kedve és ábrándjai szerint. Csak egyre kérem önt: majd ha egyszer ezekből az ártatlan, jó akaratú ábrándokból le találja szállítani a durva prózai való, majd ha nagyon megcsalva, megsértve érzi magát, akkor kérem, jusson eszébe, hogy van kegyednek egy természetes védelmezője, egy igazi barátja: – férje.
Ilyenformán beszélt a gyermeknőnek Hátszegi, mikor néha összejött vele. Csak néha; mert a nap legnagyobb részében nem látták egymást.
Az úgynevezett mézes hetekben a férj és nő soha egy félórát sem töltött négy szem közt egymással, meg voltak esketve, ebből állt egész boldogságuk.
Egy időben Déván járt a kalugyer; mikor onnan visszajött, sokat tudott beszélni a nagyságos asszonynak egy derék fiatal emberről, a ki Lippán esküdti hivatalt visel, valami Szilárd; a másik nevét elfelejtette. (Henriette kitalálta.) Az sok szivességgel volt iránta, s igen örömest hallgatá, a miket ő Hidvárról és annak úrnőjéről beszélt; hanem a midőn a pópa biztatni kezdé, hogy egyszer jőjjön el erre a tájékra, látogassa meg annak ritka természeti szépségeit, a pompás Gyetzár jégbarlangot, az óriási sziklaorgonát, a bazalt Detonatát, a bámulatos Csetátye Márét, arra azt felelte a fiatalember, hogy a kerek világon akárhova, csak ide nem fog tévedni soha. Vajjon mi kifogása lehet neki e vidék ellen?
Ezen azután Henriettenek volt mit gondolkozni napokon, éjeken keresztül. Tehát Szilárd nem maradt Pesten; eljött utána az ország határáig; közelében van, nincsenek messze egymástól. De azért őt még sem akarja soha látni; csak közel akar hozzá lenni. Kiséri és kerüli egyszerre. Milyen regényes ábránd.
Pedig tulajdonképen semmi regénynek való sem volt abban. Szilárd Aradmegyébe jött Sipos úr rokonaihoz; itt a tisztujításon megválaszták esküdtnek, hogy pedig Hidvárhoz nem kivánt közelíteni, annak valószinűleg az is lehet az oka, hogy a férjhez ment kedves utáni szaladgálást nagyon hiábavaló fáradságnak tartja.
Most már Henriettet semmi hatalom nem birta volna Hidvárról elcsalni. Pedig nagyon jártak utána a férjével ismerős úri családok, hogy viszontlátogatásokra birják; hivták Szebenbe, Kolozsvárra; ő sehová sem ment, tetszett neki, ha kis apáczának, kis remetenőnek csúfolták.
Tudnák csak, hogy miről gondolkozik?
Hanem egyszer azzal a különös hírrel lepte meg férjét, hogy ő szeretne *Bányára elmenni a jótékonysági bálra; a mit valami leégett falu számára rendeztek.
Hátszegi, mint mindig, udvariasan meghajtá magát és beleegyezett.
– Az kedvesem, igen csinos bál lesz; ott lesz a postamesterné, meg a kálvinista papné, az unitárius papné és az oláh papné; előtánczos a *pataki rektor; jelen vannak a bányarészesek: ilyenkor csizmát is húznak bocskor helyett, aztán a bányatisztek, azok között van egy régi jó ismerősöm, nálam négy évig volt kertész; azzal igen jól fogunk mulatni. Ön ott kétségtelenül, mint mindenütt, bálkirálynő fog lenni.
A «mindenütt» rezervata daczára is elértette Henriette a bántalmat, mintha ő azért keresné az ilyen igénytelen köröket, hogy azokban uralkodhassék.
– Iparkodni fogok olyan egyszerű lenni, hogy fel ne tünjem közöttük.
– Kegyed korona nélkül is királynő marad.
Különös gondolat, hogy egy férj nejének udvaroljon és szépeket mondjon. Talán bizony el akarja csábítani?
Henriette azért is feltevé magában, hogy olyan egyszerűen fog öltözni az égettek dalidójára, hogy senki sem fogja magát terhelve érezni jelenléte által. Szerény és alázatos lesz, mint illik olyan nőhöz, a ki mindenkit irigyel azért, hogy szegény.
A főok pedig, a miért úgy vágyott e dalidón jelen lenni, valami különös rögeszméje volt. Azt hitte, hogy sejti, tán meg is álmodta, hogy ezen a dalidón, mely a környék fiatalságát egyesíteni fogia, az is jelen lesz, az a bizonyos valaki, a kinek a nevét olyan igen fáj kimondani. Annyira belebeszélte magába azt a gondolatot, hogy nem is képzelhette, hogy ez máskép is lehessen. A sors így szokta összehozni az embereket s neki nagy kedve volt azt hinni, hogy a sors tartozik neki ilyen szinpadi véletlen találkozásokat arrangeolni.
Mintha a sors olyan együgyű volna, mint azok a szegény poéták, a kik könyveket irnak meg nem történt dolgokról.
Henriette igen szépen kifőzte magában, hogyan fog öltözni e szegény emberek vigalmában; egészen egyszerűen, minden feltünő czifraságot kerülve; hajába semmi diszítményt, csupán egy szál rózsát, egyszerű karika függőket és nyakláncz helyett egy fekete bársony szalagot.
Talán mikor ezt így kifőzte, arra is gondolt, hogy ott valakivel fog találkozni, a kinek jól fog esni, ha őt nem látja asszonyfővel; azért iparkodott úgy öltözni, mint egy leány.
Ez előkészületek közepett kap a postáról, hova Margari minden héten egyszer bement, egy kis lepecsételt csomagot, mely a czímzet szerint Lippán volt föladva.
Mielőtt felbontotta volna, bezárt magára minden ajtót, mint ki valami nagy főbenjáró bűnt indul elkövetni, s háromszor is megnézte a lezárt pecséteket, mielőtt egyet feltört volna közülök. Czímer, vagy kezdő betű helyett csupán egy csillag volt a pecséteken. Semmi kétsége sem volt a felől, hogy azt ki küldi?
Azután szép óvatosan leválasztá a pecséteket, hogy egy is össze ne törjék belőlük, s szívdobogva nyitá fel a katulya tetejét.
Egy kis maroquin ékszertok volt benne.
Remegő kézzel felnyitá azt is s talált benne egy pár fülönfüggőt és egy nyakboglárt. A fülönfüggők, mint szinte a boglár, oxydált ezüstből voltak, sötétkék, feketébe játszó szinezettel; a függők csengője egy-egy kis halat ábrázolt, melynek egymást hátaló pikkelyei épen olyan mozgékonyságot adtak, a milyennel birnak azok a kis horgon akadt halacskák, mindegyiknek volt egy pár kicsiny, de igen ragyogó gyémánt szeme. A nyakboglár pedig egy pillangót ábrázolt, szintén két tündöklő szeme volt gyémántból; azok közül pedig az egyik kék volt; ritka szín a gyémántok közt.
Henriette igen édesen volt meglepetve.
Egy betű irás sem volt mellékelve a küldeményhez; de hát volt-e arra szükség? A ki annyi ideig megszokta álmaiban értekezni eszményképével, kell-e annak leirt magyarázat: nem mindent megért-e az egy hieroglyphből?
Ezt az ékszert bizonyosan ő küldi, s a mit ebben kérdez, arra az leend a válasz, hogy ezt fogja Henriette ama dalidóban viselni.
Milyen egyszerű és milyen kedves. Mennyire ismeri az még ízlését is, a ki ezt kiválasztotta számára. Férje soha sem jött volna erre a gondolatra.
Most már semmi kétsége többé, hogy tökéletesen csomóba lehet fogni minden szálát a sors intézte cselszövénynek. Az igen szép, hogy a jövendő így ki engedi a titkait találni!
Egész meséket gondolt ki magában, hogy miket fog férjének mondani, ha annak felötlik az ékszer, honnan kapta? mi úton jutott hozzá? milyen régen birtokában van már? Egyébiránt nem is igen fogja azt senkinek mutogatni; csak épen abban az órában teszi fel, a melyben indulni kell a mulatságba.
Úgy örült, olyan jó kedve volt egész addig a napig, mint egy gyermeknek, kire az első tánczvigalomba jutás eseménye vár; még férje jelenlétében sem tudott parancsolni örömének.
Hátszegi nem kérdezte tőle, hogy minek örül? A tervezett dalidó előtti napon átment nejével együtt *Bányára a hol kastélya ugyan nem volt, de egy csinos emeletes háza, melynek emeletét egy bányatiszt családja birta bérben, a kik mind igen nagy kitüntetésnek vették, hogy a bárót és nejét elfogadhatták; legszebb szobáikat az utczára átengedék vendégeiknek s maguk a hátulsókba vonultak. A bányatisztnek fiatal felesége volt, a kivel Henriette mindjárt barátságot kötött; nagyon örült rajta, hogy lesz valakije, a kivel az egész dalidóban együtt járhasson, szót válthasson. A hölgyek olyankor szeretik nagyon egy nőtárs közellétét, a midőn egészen más valami érdekli őket.
Azon napon, melyen a dalidónak kelle végbe menni, a város honoratiorai siettek tisztelegni a körükbe érkezett delnőnél, kinek jótékonysági híre messze földre szétfutott már. Azok között, kiket így rövid látogatás után megismert, különösen emlékében maradt egy éltes asszonyság, kinek kezei és feje folytonos reszketésben voltak; ki a mellett igen vidám beszélgető volt, csak hogy mindig reszketett, s ha valaki véletlenül megszólítá, előbb mindig megijedt tőle. Ez egy unitárius özvegy papné, mint mondák, tehetős asszony, több bánya birtokosa, ki ez ideges reszketőzést több év előtt kapta, egy szomorú alkalommal, a midőn éjjel Fatia Negra bandája házára tört és kirabolta. Azóta maradt rajta ez a folytonos reszketés és könnyen ijedés. Az öreg asszonyság nagyon örült, hogy Henriettet látta, kit vidékük őrangyalának nevezett, s reszkető kezeivel addig erőszakoskodott, míg annak piczi kezét ajkaihoz birta vonni.
Hátszegi is jelen volt s hizelegve mondá:
– Henriette egészen boldog, hogy a nők ennyire imádják.
Henriettenek mosolylyal kelle elismerni, hogy az kedves bók volt a férjétől.
– Mert Henriette nem akar másokat meghódítani, mint a nőket és a gyermekeket. Ez az ő egész kaczérsága.
– És sikerül neki; tevé hozzá az öreg özvegy nő, reszketős ujjaival végig czirógatva a bársony kezecskét.
Henriette meg lehetett felőle győződve, hogy itt őt mindenki nagyon szereti.
Eljött a vigalom estéje; Henriette felvette egyszerű tánczöltönyét, a mihez képest a bányatisztné toilettje valódi fényűzés volt. A fekete függők olyan jól illettek öltözetéhez, valamint a sötét lepke a nyak körül fűzött bársony szalagon. A bányatisztné nem győzött betelni a bámulatával.
Csak egy félelmes pillanaton kellett még átesnie: a midőn férje meg fogja látni az ékszereket. Ez a pillanat is átfutott minden veszedelem nélkül, bár elég szívdobogás közt. Hátszegi észrevette neje nyakán és fülében az ékszereket, megnézte, s azt a bókot mondta rá, hogy azok igen szépen illenek a hófehér nyak ellenmondó alabástromához.
Tehát ezzel sem történt semmi baj.
Midőn ideje volt, előjárt a báró hintaja, a két hölgy beleült; a báró természetesen hátra maradt, megigérve, hogy a visszaforduló hintóval ő is és a bányatiszt a hölgyek után fognak menni. Addig és azutánra is neje a házi asszonyra van bízva, ki e kis város tekintélyei közé tartozik.
A tánczvigalom az ottani vendéglő nagy teremében volt rendezve, szegény emberektől kitelő egyszerűséggel; a takarékos függönyzetnél pótolta a pompát a nemzeti színek összeállítása. A mi népünk beszokta ezzel érni.
A terembe lépő bárónét minden oldalról tisztelgők serege fogta körül, igen örvendtek rajta, nagyon megtisztelve érzék magukat, hogy megalázta magát szegény társaságukba; a fiatal nő mindenfelé ünnepeltnek érzé magát; érezte jól, hogy ezek itt nem imádói, hanem a mi azoknál több, tisztelői; légbe emelve, kezeken hordva érzé magát, s annyi tisztelet, annyi hódolat közepett egy gondolat tölté el szivét. – Ha ő most itt van, pedig bizonyosan itt van, valahol a társaság közé keveredve, hogy fel ne tünjék; valami oszlop mellett, a hol jelenléte senkinek sem ötlik fel, akkor láthatja régi kedvese arczát, milyen halovány a bútól, s milyen ragyogó az őt környező tisztelettől.
És valóban, a ki e perczben látta Henriette arczát, azt hiheté felőle, hogy fejét valami dicsfény veszi körül. A méla, szenvedő epedés holdsugára lehetett az.
De – ez arczot Szilárd épen nem látta e perczben; messze volt ő onnan, nem is sejtve, nem is álmodva, hogy ő róla most gondolkozik valaki. Henriettere egészen más meglepetés várt.
A mint egy párszor körüljárta már a termet, – épen tánczszünet volt, – megpillantá egy oldalpamlagon ülve azt az említett öreg asszonyságot, a kinek mindig úgy reszket a feje és a kezei s mint kedves ismerőséhez, oda sietett hozzá.
Az özvegy papné az első pillanatra, meglátva Henriettet, felemelkedett helyéből s eléje akart lépni, a másik perczben azonban borzadva visszahátrált előle, két kezét, szétmeredt ujjaival maga elé tartva, mintegy visszaidézőleg.
Henriette meglepetve állt meg s nem tudta e különös mozdulatot mire magyarázni.
Az özvegy papné kinyújtá felé folyton reszkető kezét, s most már szikrázó szemekkel néze rá, ingadozó léptekkel közelíte felé, mindenki bámulva nézett rájuk, csend lett, elhallgatott a társaság, ebben a csendben, ebben a bámulatban felkiálta az öreg nő iszonyattól áthatott hangon, melytől dermedés állt a szivekbe:
– Asszonyom! – ez az ékszer – önnek a nyakán, – ez a fekete pillangó – ugyan az, – a mit amaz irtóztató éjszakán, – az átkozott Fatia Negra – letépett a nyakamból; azok a fekete függők a miket leszakgatott fülemből; – a pillangó egyik gyémántja kék!
Henriette úgy érzé e pillanatban, mintha a föld sülyedne lábai alatt.
Rablott ékszert viselt a nyakán! melyre régi tulajdonosnéja ráismert.
Sziszegést, tompa zúgást hallott maga körül; szétnézett – talán oltalmazó után, s látta, hogy egyedül áll a terem közepén, mindenki elhuzódott tőle, még kisérőnéje is; de minden szem felé van fordulva, égető tüzét véli érzeni azoknak, kitéve, meggyalázva és védtelenül ennyi idegen között, egy iszonyú vádlóval szemben, kinek rettenetes joga van tőle azt kérdezni: «asszonyom, hol vette ön e rablott ékszert?» és a kinek ő nem tudna e kérdésre mit felelni.
E pillanatban egy ismerős férfi-hang szólalt meg mellette:
– Asszonyom, nyújtsa karját; – az ékszert én vettem önnek Párisban. Én felelek meg érte.
Férje volt az…
Azzal oda lépett nejéhez, megragadta kezét s szétnézve a sokaságon, dörgő hangon kiálta a körülállókhoz:
– A ki nőmre egy tiszteletlen pillantást mer vetni, azzal én vetek számot. Helyet előttem!
Henriette látta, mint nyitott útat a sokaság, mint hunyászkodott el mindenki e parancsoló férfi haragos arcza előtt, látta, mint ült le maga a reszkető asszony is s azután elsötétült szemei előtt minden; ájultan rogyott azon férfi karjaiba, a kit úgy gyűlölt mind ezideig s a ki a legirtózatosabb pillanatban – egyetlen szabadítója volt.
Ezt a meglepetést tervezé számára a sors a fekete ékszerekkel.
Mikor ismét magához tért Henriette, érzé, hogy kocsiban van. Férje egy perczig nem állt meg vele többé azon városban, hanem vitte éjszaka haza Hidvárra.
A hegyi utakon, koromsötét éjjel, nem volt tanácsos az utazás; a hintó lassú döczögéséről veheté észre a nő, hogy óvatosan haladnak; felnyitá az egyik ablakot és kitekintett. Azt látta, hogy férje gyalog megy a hintó előtt, lámpással kezében, keresve a jobb útat; a kocsis a bakon ül; a hajdú a hintó mellett megy, segítve azt tartani dülősebb helyeken.
Valami hang úgy vádolta belül, a miért ezt a férfit oly hosszasan tudta gyűlölni, ki irányában soha sem volt egyéb, mint gyöngéd, ki soha tőle nem követelt, ki talán csak azért tartá magát az ideig ifju nejétől távol, mert látta, hogy annak alkalmatlan; és a kiben most egyedüli védelmezőjét tanulta megismerni.
Egy órai botorkázás után kijutottak a tört útra; itt a báró megállítá a hintót s benézett annak ablakán.
Látva, hogy Henriette már ébren van, azt kérdezé tőle, hogy nincs-e valami baja? Azután meg azt, hogy megengedi-e, hogy beüljön mellé.
Henriette föltevé magában, hogy férje legelső vallató szavára meg fog neki vallani mindent. Mindent, még legtitkosabb ábrándját is. Még azt is, a mit csak Isten olvashatott szivében.
Hátszegi nem adott neki erre alkalmat.
– Kedves Henriette, azt ne gondolja felőlem, mintha én valaha azon törném a fejemet, hogy megtudjam, mi úton jutott az a végzetes ékszer kegyed birtokába, s tömérdek ékszere közül miért választá kegyed ezt ki e mai napra? Én magamra vállaltam érte a felelősséget; abban a perczben czélszerűbbet nem tehettem. Már most csak arra kérem, hogy meg ne hazudtoljon; hagyja rá, hogy tőlem kapta azt, én majd elintézem az egész dolgot, hogy nem lesz belőle nagyobb zaj. Ilyesmi megeshetik akárkin is; a baj csak az, hogy a felismerés ilyen nyilvános helyen történt, s hogy az egykori birtokosné oly tulságosan ideges. Nem lehet tőle rossz néven venni, ha azon perczben nem birt magával. Azóta bizonyosan megbánta. Ne féljen; adja ide kezét, minek reszket? hiszen én biztosítom, hogy ebből önre nem fog kellemetlenség háramlani. Azonban mégis azon esetben, ha az ékszert nem édes atyjától kapta kegyed ajándékba, szükséges, hogy a jó öregnek irjak, és megnyugtassam, tudatván vele, hogy én adtam azt kegyednek, különben a nagyító hír ki tudja mit kürtölne fülébe?
Lehetne-e ennél gyöngédebben vallomást kérni a nőtől?
– Irjon ön; szólt Henriette s azzal odaborult férje keblére és elkezde keservesen zokogni; ott sírt addig, a meddig sírnia jól esett.
Olyan jó hely a férj keble az asszony kihulló könyeire nézve.
Henriette kénytelen volt magát meggyőzni a felől, hogy férje – legalább az ő irányában – nemesen érző lélek. E percztől fogva egészen másszinű üvegen keresztül látta őt, kezdte hinni, hogy mind azok, a miket ő hibáknak látott benne, csak a férfiak általános szokásai s kezdett magában félreismert erényeket fedezni föl benne.
Elkezdte szeretni férjét.
Midőn reggel a hintó Hidvár udvarán állt meg, Henriette férje karjai közt ébredt fel; ott aludt sokáig. Midőn körültekinte s Hátszegi delejes szemsugáraival találkozék pillantata, úgy tetszék neki, hogy az elmult éjszaka rémjelenete nem volt egyéb, csak egy álom, melyből jól esett felébredni.
Midőn férje megcsókolá kezét, szobájába távozta előtt, Henriette megszorítá annak kezét s hálásan mosolygott reá. Azt hitte, hogy most már ébren van.
Csak a midőn hálószobájába ért, a mint megállt a terebélyessé nőtt asclepias előtt, ekkor döbbent vissza szivében. A rovátkolt levelek, mint megannyi szemrehányásra nyiló ajk, látszottak felé fordulni, s a nyiló fürtök csillagvirágai, mint mozdulatlan vigyázó szemek, tekintének felé, mintha megtámadnák mind egy távollevő nevében.
– Oka vagyok-e én a te balsorsodnak?
Miért kell te neked Szilárdot megvetned? Ki sugta neked azt a gondolatot, hogy ama rejtélyes ajándék ő tőle jött?
Valóban azt meg kellett engednie a szemrehányó virágnak, hogy erre a gyanúra egy csepp oka sem lehet.
De mi hát e borzasztó rejtélynek a kulcsa? Kinek kellett ez az ötlet, hogy neki ajándékba küldje azt az ékszert?
Itt, itt nem volt semmi világosság.
Egy talány elzárta minden magyarázat elől az útat; és a talány volt – Fatia Negra maga.
Hogy jutott a fekete ékszer az ő kezéből Henriettébe? mi oka volt annak e fortélyra? – s egyátalában ki lehet az az ember? Ez a gondolat nem hagyá Henriettet nyugodni. (Egyébiránt az utolsó kérdésre egynehány vármegye hatósága hasonló kiváncsisággal szerette volna megtudni a megfejtést.)
Henriette sokat gondolkozott ezen.
Nem birják elfogni ezt a hirhedett rablót? Ha mindenki, a kinek valamijét elrabolta, úgy főzné magában a terveket ellene, mint ő, a ki rablott kincsét ajándékba birta, csakugyan vesztébe kellene neki rohanni.
Elébb férjétől kérdezősködött felőle, az azt felelte rá, hogy az egész Fatia Negra históriája nem egyéb, mint oláh költemény. Rablások az igaz, hogy történnek, a mikben a harámbasa rendesen fekete álarczot visel, hanem ez nem egy és ugyanazon ember; de miután e névnek már olyan bűvereje van a közönség előtt, többen is használják a nevet és álarczot; a mi onnan is bizonyos, hogy egy párszor már el is fogták, fel is akasztották a Fatia Negrát, mégis él. A nép mythologiai alakot csinált belőle.
Egészen más volt a pópa véleménye e tárgyról. Ő úgylátszott, hogy részletesebben van értesülve.
A Fatia Negra, bár az ország minden szélét összekalandozta is, állandó fészke itt van a környékben; itt van egy kedvese, a kinél gyakran meg szokott jelenni?
– Hogy nem tudják ott elfogni.
– A köznép egyrészt egyetért vele; más része fél tőle, mert ördöngösnek hiszi.
– Én jutalmat tűznék ki fejére, bármibe kerülne, annak, a ki elfogja.
– Oh nagyságos asszonyom, tűztek azt ki a vármegyék eleget. El is indult egynehány bátor ficzkó a felkeresésre, de biz annak mindig az lett a kimenete, hogy saját fejeiket is ott hagyták.
– Nem árulná el kedvese?
– Lehet-e egy nőnek elárulni valakit, a kit szeret?
Henriette lesütötte szemeit. Ő volt az, a ki el tudta árulni kedvesét.
– És én nem akarok nyugodni, míg ez az ember kézre nem kerül; oh, a rablóvezér nem sejti azt, minő ellenséget ébresztett fel maga ellen, midőn ilyen rettenetes talányt adott fel szivemnek. Meglássa ön, hogy én leszek elébb-utóbb, a ki azt meg fogom fejteni.
A kalugyer fejét csóválta; mintha mondaná: erős férfiak kidőltek e vállalatból; mit tehetnél te gyönge nő?
Férjének nem szólt e felől Henriette semmit. A fekete ékszerek miatti csatány lassankint elaludt magában; Hátszegi visszaküldte az özvegy nőnek a felismert ékszereket, s utasítá, hol járjon utána az eladónak – Párisban. Képzelhetni, hogy ez nem ment tudakozódni Párisba, hanem beérte azzal, hogy megkapta elrablott jószágát.
Annyi eredménye maradt e rázkódásnak Henriettere nézve, hogy többé nem lehetett semmiféle jótékony czélú dalidóhoz kedvet csinálni neki, s azontúl kerülte azokat a köröket, a mikben ilyen kiméletlenül megbántották. A szégyen és méltatlanság pirja szökött arczába, ha azon jelenetre gondolt. Attólfogva kezdte hinni, a mit férjétől mindig hallott: «úr úrhoz, szegény szegényhez való». Úr és szegény ember között nincsen társalgás. Egyik sem érzi magát jól a másik közelében; a különböző rangosztályok jó egyetértésben élhetnek egymás mellett, de együtt nem, hogy mindeniknek saját élvezetei vannak, a miket a másik jelenléte zavar, stb.
Igazat adott neki mindenekben s átlátta, hogy nem tehet okosabbat, mintha egészen férjére bizza magát.
Ezentúl megfordult a régi jelszó; most már Henriette mondá: «a hogy férjem akarja, ő az én uram a háznál».
Hidvár termei ezután víg úri társaságok előtt nyiltak meg. Vidám estélyek, kirándulások válták fel egymást; a fiatal nő megismerkedett Erdély főuri családaival; látta színről-színre, tapasztalá magukviseletében, a mit otthon nem látott, hogy mi az igazi úr? mert még azért, hogy valaki gazdag ember, nem úr; a gazdag ember lehet igen közönséges ember: míg ezek az erdélyi mágnások olyan szépen megmutatják, hogy lehet az ember néha igen szerény birtokocska mellett valódi gavallér; gyakorolhat vendégszeretetet, áldozhat közügyekre, úri díszt tarthat udvara körül. Ezek nem iparkodnak egymást pompával felülmulni, mert tudják, hogy sok szerény birtokú nemes van közöttük, a kiket köreikből nem akarnak elriasztani, de mint egy ember, helyt állnak minden közrészvétre felhivó ügyben s kiüldözik maguk közül, a ki jellemtelen; semmi szennyet el nem tűrnek magukon, azért igen sűrű náluk a párbajeset és csodáig erősek hölgyeik iránti szerelmükben. Sehol sem mutogatnak annyi ősz, kopasz agglegényt, annyi világtól boldogtalannak hagyott férfit, mint Erdélyben, kik évtizedeken keresztül közbeszéddé vált hűséggel ragaszkodnak egy el nem érhetett ideálhoz s ezt ott senki sem találja nevetségesnek.
Mindezek úri erények. Henriette tanulta ismerni a különbséget az úr és gazdag között.
Nem volt csoda, ha oly hamar beletalálta magát új helyzetébe, ha kezdett sorsával kibékülni s úgy járt vele, mint a ki holdvilágnál igen riasztónak talált egy tájat s ugyanazt napvilágnál egészen másformának szemléli.
Eljött az őszi idény; a férfiak ilyenkor készülődnek, gyülekeznek veszélyes vadászataikra: medve és vadkan a jelszó; előtte egy héttel már nem lehet velük beszélni a nőknek, külön huzódnak fegyverszobáikba, fegyvereikről, vérebeikről beszélnek; egymást tüzelik kalandok elmesélésével, fogadásokat tesznek és közben kártyáznak. A hölgyek ilyenkor el vannak hanyagolva.
A vadászat tettleges idénye alatt pedig épen hetekig nem látni a férfiakat; kimentek azok az erdőre, ott járnak, leskelődnek, vízben, fagyban, s mikor haza jönnek, a hölgyek épen nem találnak benne semmi rendkívülit, ha a férjet, vagy a deli udvarlót esőtől lemállott, sártól láthatatlan, összetépett ruhában, néha megsebesítve, piszkolva látják haza jönni, vagy a szekérről leemeltetni, mert hisz az férfias mulatság – és csupán úrnak való.
A medve-vadászatok idényére megjelent Gerzson úr is, a hős nyomorék, és gróf Kengyelesy s számos ismerős arcz távol megyékből, kiket Henriette esküvője utáni napon együtt talált, s kiknek Hidvár rendesen őszi légyottjuk szokott lenni.
Gróf Kengyelesy nem hozta magával nejét; a kis hamis azt állította férje eljövetelekor, hogy beteg s hátramaradt. Értse, a ki érti.
Henriettenek elég foglalkozást adtak a háziasszonyi gondok. Büszkeségét találta benne, hogy vendégei hiányt ne szenvedjenek elnézése miatt; tudta a házinő szerepét estélyek alatt illő applombal betölteni.
Ez alatt sok mindent elfelejtett a régi ábrándokból. Csak azután, midőn egy napon vadászok, peczérek, idomárok és társzekeresek csapatostól elhagyták a kastélyt, hogy be a hegyek rengetegei közé vonuljanak, a hol több napon keresztül fog tartani a nagyszerű hajtás; mikor a nagy zaj, sürgés-forgás egyszerre elmult, a kastély szobái elcsendesültek, akkor kezdett ismét valami teher a lelkére nehezülni, mint egy régi fájó emlék súlya.
Nem maradt a kastélyban vele a cselédeken kívül más, mint Clementine és Margari. Margari persze a világ minden medvéjeért sem ment volna az erdőre, a hol az embernek a ruháját és a bőrét össze lehet tépetni.
Clementine nagy szomorúan pletykázá el, hogy a legközelebbi éjszakákon, midőn az urak kártyánál ültek, Hátszegi ellen fordult a szerencse; Kengyelesy gróf visszanyerte tőle az egész kengyelesi uradalmat.
– Hála Istennek! sóhajta e szomorú hírre Henriette. Ez is egyike volt lelke alpeseinek, a mik lidércznyomással nehezültek szivére, s a válaszfalak egyike, a mik férjétől eltávolíták. Tehát ez is elmult.