Clementine még azt is tudta, hogy e veszteségen a báró úr egy hajszálnyit sem bánkódott, sőt azt is mondta, hogy ebből látja, mennyire szerencsés most a szerelemben.
Henriette magára vette a czélzást s kezdett reá hiú lenni.
A gróf pedig azt mondá, hogy még nem mer a nyereségnek örülni, mert útközben megint előkaphatja az átkozott Fatia Negra, mint már egyszer megszabadította a nyert pénzétől.
Henriette tagjait hideg borzadály futotta át, ismét az az átkozott név! Ez a Fatia Negra. Már felejteni kezdé. Őt magát, rejtélyes alakját és a szégyent és rémületet, mely őt vele megismerteté.
Azután, hogy egészen magára maradt, régi emlékek kezdtek föltámadni sírjaikból. Annak az ifjunak a halvány képe, ki érte egykor meg akart halni; a fogadások, a miket annak tett; annak közelléte egy határszéli városban, tudakozódása az elpártolt kedves felől, nyilatkozatai, hogy soha e tájra nem akar jönni s azután a Lippáról érkezett névnélküli küldemény; annak háborító következményei… A phantasiájától kormányzott lélek arra a gondolatra kezde jönni, hogy Szilárd és Fatia Negra között valami eszmének kell létezni!
A legkedvesebb és legrettentőbb két alak között!
Hátha e megszégyenítés kicsinált boszú volt? Kinek a boszúja?… Egyenesen magáé a megcsalt kedvesé.
Ilyen rossz gondolatokat szül az egyedüllét.
Ezen a rém-töprengésen aludt el az első magányos éjjel Henriette.
Az asclepiás azzal állt boszút e gondolatért, hogy oly erős virágillatot terjesztett a szobában, hogy a nő feje megfájdult tőle.
Másnap reggel korán meglátogatá a pópa.
Az egész idő alatt, míg a vendégsereg ki s be járt a várkapun, ő tájára sem jött annak; most azonban sietve kért néhány szóválthatást az úrnővel.
Henriette róla is megfeledkezett egy időre; most jól esett neki, hogy jön.
– Hírt hozok Fatia Negráról, asszonyom, és még egyébről is, szólt a pap, mihelyt egyedül volt az úrnővel.
Henriette érdekelten figyelt rá.
– Tegnap a Dupe Piátrán lakó híres vajákos nő jöve hozzám egy igen nehéz kérdésben lelkét megnyugtatandó. Ez az asszony, mint a környék minden népe tudja, híres kuruzsló és olyan szerek készítője, a miket más embernek adni nem szabad. Kivált hajdanában igen sűrűen látogatták mindenféle bajban levő emberek és – különösen leányok. No de ezt nem szükség nagysádnak megtudni. E kuruzsolásoknak azonban egyszer már nagyon megadta az árát, mert a megyei hatóság méregkeverésért befogatta s több évig ült a tömlöczben. Ez idő óta tartózkodóbb s nem minden embert lát szivesen erdőben elrejtett magányos viskójában; kivált mióta én is keményen megdorgáltam, hogy milyen nehéz terhet vállal lelkére, midőn a természet által füvekbe rejtett erőket tudatlanul emberek megrontására használja. – Tegnap tehát ez a nő hozzám jött, pedig nagy ritkaság őt emberek közt látni s azt adá tudtomra, kogy a mult éjjel nála volt a Fatia Negra.
Henriette kétszer, háromszor összerázkódott. Ilyen közel jár.
– Az álarczos azt kivánta tőlem, monda a kuruzslónő, hogy készítsek számára mérget, mely bizonyosan öl. Én azt mondám, hogy nem teszem, nem akarok a vármegyével semmi pörbe keveredni megint. Igért pénzt, sok aranyat mutogatott; azt mondtam rá, hogy ez nekem mind nem kell; azzal én meg nem válthatom magamat a bajból, ha az urak ki tudnak rám valamit. Akkor kihuzta a pisztolyát, odanyomta a végét a homlokomra, hogy a karika mély nyomot hagyott a bőrön s azzal fenyegetett, hogy rögtön szétlövi a koponyámat, ha kivánatát nem teljesítem. – Én azt mondtam rá: jól van, inkább legyek agyonlőve, mint felakasztva. Ekkor, látva, hogy ki nem fog rajtam, könyörgésre fogta a dolgot s azt mondá, hogy nem embert akar megölni a méreggel, hanem fenevadat. Valahol, valakinek az udvarában van egy harapós vadállat, melyet szeretne útjából eltenni; érthetem a többit. Miféle állatot akarsz megölni? kérdém tőle. Arra ne legyen semmi gondod. De kell rá gondomnak lenni, mert a mi mérget a farkas és harapós eb megesznek, ahhoz hozzá sem szagol a medve; s a mitől az egyik állat meggebed, azt a másik elviszi és semmi baja sem lesz tőle. Tehát tudd meg, hogy medve az. – Esküdjél meg rá, hogy nem ember számára kéred a szert. – A Fatia Negra megesküdött mindenféle földalatti átokkal, hogy igazán medve számára kéri a mérget. – A kuruzslónő aztán készített számára olyan öldöklő kotyvalékot, melytől a legerősebb állat is elvesz s mézes málépogácsákat gyurva, azok közé elegyíté azt; mint tudva van, a medve ezt a csemegét nagyon szereti. A Fatia Negra tíz aranyat adott neki a méregért; a vén asszony azonban nem nyughatott a lelkétől, másnap elhozá hozám az aranyokat, azt mondá, fordítsam a templom szükségeire s oldjam fel a lelkét azon teher alól, melytől nem tud nyugodni; hátha a Fatia Negra esküje ellenére még is emberek ellen használná azt a mérget.
– Az iszonyú volna, szólt Henriette aggodalmasan.
– Én nem tartok tőle, szólt a kalugyer. A méreg csakugyan állat számára van.
– Valami házőrző állatot akarnak megölni, hogy valami gazdag urat megrabolhassanak.
– Nem. Egy hű állatot akarnak megölni, hogy egy szegény embernek egyetlen kincsét elrabolják: – feleségét.
– Hogyan?
– Hallja nagysád tovább. Ez eset után, szokatlan időben jött hozzám Juon Táre felesége, a Marióra. Különben csak vasárnaponkint szokott bejönni imaszóra; azért volt látogatása szokatlan. A miket nekem beszélt, nem annyira a papnak tett gyónás, mint a jó barátnak tett vallomás volt; s hogy azokat másnak elbeszélem, nem követek el vele szentségtörést. A fiatal nő csábnak van kitéve.
– Az erdők közepén!
– Valóban az erdők közepén; a hol hetekig sem hall a pásztor egyéb emberhangot, mint melyet a viszhang kiált saját szava után. A csábító a Fatia Negra.
– Tehát itt közelben lakik?
– Nem tudni azt, hogy hol lakik; azonban mikor üldözik, vagy ha kalandokra jár Erdélyből Oláh- és Magyarországra, akkor az ilyen magányos tanyák pihenő állomásai; azért a legtöbb havasi pásztorral jó ismeretségben él; azokat nem bántja, sőt ajándékokat hord nekik és feleségeiknek; gazdagon fizet minden falat kenyeret; ez teszi megfoghatóvá, hogy soha el nem árulják. A hely, hol Juon Táre felesége lakik, a jeges völgyben van; a mit azért neveznek így, mert itt jelen meg a legelső jég, már szeptember közepén a patak széleiben. Ott a patak mellett áll egy kis fakunyhó, melynek oldala a mögötte felnyuló sziklákhoz van ragasztva. Egyszer jártam ottan; igen kedves, regényes hely. Ott lakik a szép Marióra egyes egyedül. – De rosszul mondám: egyedül, hiszen hárman vannak; kis egy éves gyermeke és a szelid medve. Férjét néha egy hétig sem látja, kivált őszszel és télen, mikor a leesett hó a legelőt elborította. Ilyenkor a kecskepásztor a havasok tetején tanyáz s úgy táplálja kecskenyáját, hogy fejszéjével ledönt egy-egy felnőtt bükkfát, arra a kecskék rámennek s a fa kövér rügyeit lerágják; ha az elfogyott, ismét másik fát kell nekik vágni, mert az egyedüli táplálékuk. A pásztor ezalatt nemcsak őrizője, hanem táplálója is állatainak; ő maga egyetlen málélisztjét itt-amott odvas fákba, kőüregbe elrejtve, mikor megéhezik, a rejtekhez tereli kecskéit, előveszi bográcsát, teletömi hóval, tüzet rak alá s a főtt hóvízben elkészíti a puliszkát; mikor hófergeteg lepi künn, akkor völgytorokba hajtja kecskéit s hogy reggelig, míg velük együtt alszik, a hó el ne temesse nyájával együtt, szüntelen alá s fel hajszolja őket; tapostatva a lehullott havat. Marióra ezalatt otthon ül s fonja a gyapjút, miből férjének és magának ruha fog készülni, vagy kőmozsárban lisztet tör máléból, házi szükségükre; közben gyermekével játszik; arról, hogy férje hol jár, csak a pásztorkürt távoli hangjai értesítik, mik a nagy csendben egyik hegytetőről a másikig elhangzanak. Hetenkint csak egyszer tereli azon völgybe a nyáját Juon, hol Marióra lakik, csak egyszer látja nejét és gyermekét, hanem aztán ennek a találkozásnak az örömét ne is kisértse meg ember leirni.
– S e tiszta örömet akarja egy gonosz kéz megzavarni.
– A pásztor és neje eddigelé semmitől sem féltették egymást. Nagyon jó ott abban a magányban lenni: nagyon közel lakik ott az Isten. Juon Táre erős ember, nem bánthatja ocsmány vad; rablótól sem ijed meg; mit akarnának tőle elvenni? Marióra jó helyen van, a hová hógörgetegek nem járnak; ha éhes vad, vagy incselkedő ember akarná őt bántani, ott van az ursu, a rettenetes torkú medve; – ízekre szaggatna akárkit. Pedig Marióra szavára hunyászkodva bujik az ágy alá s ha ráparancsolnak, óraszámra elringatja a kis gyermeket; s csak úgy csattog az agyara, a mint a gyermeket háborgató legyek után kapkod. Egy ilyen csattintás elég volna egy embert karjától megfosztani. S mintha tudná, hogy a síró gyermeknek dajka-dudolásra is van szüksége, úgy eldörmög morog mellette, míg eltudja altatni, mikor anyja kinn a patak mellett mossa a ruhákat. Juon Táre kastélya, láthatja nagysád, igen erős helyőrséggel van ellátva, tolvajok, fenevadak ellen; de ki óvja meg a behizelkedőtől? Fatia Negra régi vendége már a jegesvölgyi kunyhónak s soha sem megy oda üres kézzel. Gyöngyöt, klárisokat hordott a nőnek, miket az gyanútlanul aggatott magára. Mit tudta ő, hogy azok ezreket érnek-e aranypénzben, vagy pedig garasért árultatnak a vásári ponyvasátorban? azt hivé, hogy ez a vendégszeretetért megillető hála. De felvilágosult felőle, hogy ez drága ajándék, nagyon is drága, mert a fekete álarczos olyan fizetést kivánt érte, a mivel nem ér fel a világ minden kincse; s a miért Marióra ajtót mutatott az álarczos vendégnek s midőn az, szép szóval nem boldogulván, erővel kivánt czélhoz jutni, a nőnek egy segélykiáltására Fatia Negra a bőszült ursu mancsait érzé vállain s arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a nő nagyon jól meg van védve. A medve csak Marióra szavára bocsátá el a fekete álarczost, ki hátulról levén megtámadva, még csak nem is védhette magát. Az boszútól égve távozott el a kunyhóból s fenyegetőzve mondá a nőnek: «azért mégis az enyém fogsz lenni!» Marióra másnap kétségbeesve jött le hozzám, elmondva az egész történetet s tanácsomat kérve, hogy elmondja-e ezt férjének. Én azt felelém neki, hogy tartsa előtte titokban, s zárjon ajtót a Fatia Negra előtt. Oh én tudom jól, mi lakik abban az emberben? Jó tőle óvakodni, de ujjat húzni vele nem tanácsos. Ő nem közönséges ember. Már most összevetve a mondottakkal a dupe-piátrai vajákos nő vallomását, erős a gyanum, hogy Fatia Negra a pásztorné medvéjét akarja megmérgezni.
– Az nem fog megtörténni! vágott közbe a báróné határozottan.
– Aligha akadályozhatjuk meg, nagyságos asszonyom, mert nem tudjuk a hegyi kunyhó lakóját tudósítani a veszély felől. Levelet nem küldhetünk neki, mert olvasni nem tud. Élőszóval rá nem bízhatjuk a titkot senkire, mert a rejtélyes Fatia Negra ellen hírt vinni ebben a környékben semmi teremtett lélek nem mer. Félnek tőle és hódolnak neki, jobban, mint a legfőbb hatalomnak. Én magam sem merném ez izenetet ellene megvinni. Én is félek tőle. Bizonyos vagyok felőle, hogy megtudná s arról még bizonyosabb, hogy napjaim meg volnának számlálva.
– És én mégis tudok valakit, a ki meg fogja vinni ez izenetet Juon Táre kunyhójába.
– Nem. Ha járatlan nem volnék is a hegyek között, a mulkori bukás óta nem merek e veszélyes utakra vállalkozni; aztán meg egy idő óta oly rémülős vagyok, minden zörgés megijeszt, félek a magánytól, a mit az előtt kerestem; idegeim szenvednek a fáradság alatt, hanem tudok valakit mást, a ki sietni fog, a ki meg nem ijed és a ki nem fog irgalmazni annak, a kitől mindenki úgy reszket.
A pópa nem találta ki, hogy Henriette hova czéloz: pedig hiszen ő maga beszélte el egykor a nagyságos asszonynak, hogy van egy kedvese a fekete álarczosnak, a kivel ő megesküdött – nem pap előtt, – hanem örök ég alatt; s ez a nő nagyon féltékeny és nagyon merész!
– Csupán arra kérem, nagyságos báróné, hogy akárkit avat e titokba, az én nevemet hagyja ki az elbeszélésből; különben egy reggel azt fogja hallani, hogy a jámbor hidvári pópát ketté hasított koponyával találták szobájában.
– Vigyázni fogok.
Alig hagyta el a pópa a kastélyt, Henriette befogatott s minden gyanú elkerülése végett, Clementinet is magával vive, áthajtatott Tőkefalvára; ott a gazdag Onucz háza előtt megállítá hintaját s betért hozzá; az oláh nábob nagyon örült a szerencsének; mondá, hogy a nagyságos báró úr is gyakran meg szokta őket látogatni; s a terített asztalt rögtön megrakta aszalt gyümölcscsel, mézzel és friss turóval; Clementinnek jó étvágya szokott lenni, az ott maradt a házi gazdával s hozzáfogott úrnőjét rágalmazni, találgatta az öreg románnal idejövetelük okát s abban állapodott meg vele együtt, hogy bizonyosan pénzre van szüksége a bárónénak, férje tudta nélkül; az alatt pedig Henriette Aniczával annak hálószobájába vonulva, beszélt vele valamiről, a minek semmi rokonsága sincs a pénzzel.
Két nap mulva az egész vadásztársaság visszatért a hegyek közül; sokkal előbb, mintsem előre tervezték; a minek oka egy nevezetes baleset volt.
Báró Hátszegit magát érte a veszély.
Úgy hozták haza gyalogszekéren, Henriettenek nagy ijedelmére.
A báróné rémülettel hallgatá az eseményt, miután férje ágyánál ülve, az orvos a felől megnyugtatá, hogy a báró úrnak jelentékeny sérülése mellett is, életveszélytől nem kell tartania, sőt szivaroznia is szabad.
Gerzson úr adta elő a történetet.
– Gondolja csak, nagysád, ez a mi nyughatatlan barátunk, nem érve be azzal, hogy egész nap csalitokon keresztül üldözze a vadat, este későn hírt kap róla, hogy egy óriási vén medve baktat a jeges völgy felé s azzal senkinek sem szól, egyedül fölkerekedik, ott hagyja a társaságot s éjnek idején elindul a nyomon, egy kettős puskával és minden vadászeb nélkül.
– Bizony nagy vakmerőség volt, veté közbe gróf Kengyelesy, olyan komoly képpel, mintha valaki az ellenkezőt állította volna.
– A medve csalogatta maga után Lénárdot. Le-leült előtte a szép holdvilágnál s a talpait nyalogatta, egyszer azonban útat vesztett s egészen eltünt. Lénárd azt hitte már, hogy a hajtásból kitört medve ismét visszatéved a rá nézve halálos körbe; a midőn egyszer egy avar meredek alá érve, ismét mormogást hall s megpillantja újból a fenevadat, az avaron fölfelé kapaszkodva. Azt a dombot száraz fű födi egész nyáron át; most még friss dér is hullott rá jó sűrűn, a mi által az oly síkos lesz, hogy embernek fölhatolni rá lehetetlen; a medve azonban mélyenvágó körmei segélyével ott is úgy elsétál, mint a légy a falon. Lénárd átlátta, hogy itt a medvét közelebb nem éri s jó szerencsére czélba vette onnan alulról. A tapasztalt öreg azonban, a mint észrevette a jó szándékot, egyikéhez azon bravour fogásainak folyamodott, a miket csak a tapasztalt vadászok mernek a lehetségek körébe számítani. A mint Lénárd czélba kapta, a medve az avar oldalán hirtelen hengerbuczkát vetett s sebesen gurulva, közeledett Lénárd felé. Ez átkozott maneuvre. A bukfenczező fenevad, akár meglövi az ember, akár nem, okvetlenül lesodorja a vadászt lábáról s minthogy az ember csontjai gyöngébbek, olyan vastag bundája sincs, mint neki, az menthetlenül összezúzza magát, míg a medve fel sem véve a tréfát, odább iramodik.
Hanem ez az egész eset nem tart addig, a meddig elbeszélem.
Lénárdnak csak annyi ideje volt, hogy hirtelen levesse magát a földre az elsodró roham előtt; azután egy nehéz testet érzett magára hullani, azután elkezdtek társaságban kalimpázni bokrokon, köveken keresztül, míg valami jótékony kőszikla útját állta gyors utazásuknak. Szerencsére a medve esett alul s kábultan nyújtózott végig a földön; Lénárd barátunknak azonban nem volt kedve elvárni, míg útitársa fölocsudik, a puskája valahol elmaradt, vadászkése jó, hogy saját testébe nem futott, azonban szerencsésen összetörött, térdei, könyökei össze-vissza voltak zúzva; de annyi ereje és lélekjelenléte mégis volt, hogy vissza birt vánszorogni a vadásztanyához, a hol minket nagyon szépen meglepett az elmondottakkal. Mi nála nélkül, természetesen, nem folytathattuk a hajszát; eleinte meg is voltunk rettenve, azt hittük, minden csontja kiment helyéből; hanem most már azt mondjuk, hogy katonadolog az egész; holnap már fel fog vele kelni s holnapután tánczolunk.
Henriette ez elbeszélés alatt meg nem szünt férje arczvonásaira figyelni: az láthatólag boszús volt s mogorva arczán nem látszott, mintha e dicsekedni való kalandnak örülne; pedig hiszen rossz kedvét nem a fájdalmak okozták; mikor még nem is igen engedte sebeit bekötözni s a hol épen csont nem törött, azt mondta, hogy az nem is baj.
– Miért nem tud ilyen dolog történni én velem? szólt hetykén a kis Kengyelesy gróf, a min az egész társaság nagyot kaczagott.
– Nem minden embernek a csontja állja azt ki, gróf uram! szólt rá nevetve Gerzson úr. Csak Hátszegi nem talált semmi nevetségest ez óhajtásban.
– Nem kell az asszonyokat agyonijesztgetni, mondá Lénárd, egy kis ijedtség volt az egész: katonadolog; csigavér! Estem én már nagyobbakat is ennél. Az éjjel hidegvizes lepedők között maradok s holnapra semmi bajom. Kár volt érte félbeszakasztani a vadászatot. Úgy hiszem, odakünn is kiépültem volna. Sajnálom, hogy orvosért küldtetek, még elhiresztel vele az egész országban s nem győzök a sok kérdezősködésre felelni. Semmi esetre se üssetek vele nagy zajt. Valami ujságiró még megénekel, s huszonnégy belföldi hirlapban nem olvasok egy hétig egyebet, mint saját kázusomat. Kérem, Henriette, gondoskodjék vendégeimről addig, míg én az ágyhoz vagyok kötve; nekem csupán nyugalomra van szükségem, egy pár nap mulva talpon leszek.
Pedig valóban nagyon össze volt törve.
Henriette nem foghatta meg e rendkívüli stoicus türelmet. Gerzson úr biztosítá, hogy Lénárd kemény természetű ember, testi fájdalmak ki nem fognak rajta; gróf Kengyelesy pedig azt magasztalá benne, hogy mint igazi gavallér, galanteria elleni vétségnek találná, hölgye idegeit jajgatásával zavarni, inkább azt állítja, hogy a mi fáj, az nem fáj.
Henriette mégis éjfél felé eltünt vendégei közül, hogy Lénárdot megtekintse; annak szobáját azonban bezárva találta, halk kérdéseire nem kapott választ, a miből azt kelle következtetnie, hogy Lénárd csakugyan elaludt. Nem akará tehát felzavarni s minthogy eltávozásával a férfi vendégek igen derülten kezdtek mulatni, nem tért vissza hozzájuk többé, hanem szobájába sietett.
Elbámult, midőn ott Clementinet Aniczával együtt találta.
A román hölgy már régóta várakozott Henriettere, s Clementine igen természetesnek találta, hogy őt azalatt úrnője hálószobájába vigye: sejtve, hogy valami kényes pénzkölcsönvételi ügy hozza őket érintkezésbe, a miről úrnak és cselédségnek mit sem szükség tudni.
Egy óra óta, hogy ne unja magát, tartotta Aniczát a beszédes társalgónő azon hajborzasztó vadászkaland elmesélésével, a mivel már akkor telve volt az egész udvar. Anicza ráhagyott mindent, s viszont egy szóval sem említé, hogy hát ő mit tud? pedig ő még szebb és hajborzasztóbb meséket is tudott a mult éjszakáról, mint Clementine kisasszony.
Henriette, a mint Aniczát meglátta, nyájasan kérte Clementinet, hogy legyen szives őket magukra hagyni; a mit Clementine, igen természetesen, megfoghatónak talált s magától érthető, hogy a mint az ajtón kilépett, rögtön a kulcslyuk előtt foglalt állomást; ott pedig nagy boszúságára tapasztalá, hogy Henriette okosabban jár el, mint a szinpadi párbeszélők, kik rendesen ki engedik magukat a szinfalak mögül hallgattatni, ő pedig leereszti az alcoven nehéz damask függönyeit s maga Aniczával azokon belül maradva, sem a néző, sem a hallgató kiváncsiságának legkisebb táplálékot nem nyujt.
– Szinte sikerült! szólt a román hölgy türelmetlenül; a végén kezdve mondanivalóját.
– Csak «szinte», ismétlé utána Henriette elégedetlenül.
– De még nincs a játék sem bevégezve, sem elvesztve.
– Megjelent a Fatia Negra a jegesvölgyi kunyhónál?
– Kérem, asszonyom! Ezt a nevet ne mondja ki előttem soha, mert a szemeim előtt egyszerre vörös lesz minden s elkezd minden tagom reszketni. Nézze, hogy reszketnek a kezeim most is. Nevezzük őt ezután az ismeretlennek. Rám nézve ismeretlen lesz örökre.
– Tehát találkozott vele ott?
– Engedje rendbeszednem gondolataimat, nagyságos asszonyom; oh, az borzasztó éjszaka volt; ha visszaemlékezem rá, a szédülés kerülget, de a düh és kétségbeesés ébren tart. Oh, mennyit áldoztam ez emberért, ez ördögért! és mennyire elárult!
A pórleány ölébe bocsátva összekulcsolt kezeit, csüggedt tekintetét földre sülyeszté. Látszott, hogy legelső és legutolsó gondolatja az volt, hogy szerelmét elárulták.
– De mit terheljem én nagyságodat az én nyomorult bánatommal, a mihez nagyságodnak semmi köze? hallgassa meg, mi történt? Azon este, én már nem is tudom, tegnap volt-e vagy tegnapelőtt, mert azóta sem az éjszakát, sem a nappalt nem különböztettem meg, midőn nagyságod hozzám jött e szókkal: «Anicza, te szeretsz egy gonosz embert, ki téged megcsal, azért, hogy egy ártatlan nőt megrontson; én meg akarlak tőle menteni mindkettőtöket.» Én rögtön nagyságod eltávozása után fölnyergeltem lovamat, s megindultam a jegesvölgy felé. Az út arra felé igen rossz és veszedelmes, szerencsére, a hold fenn volt, az könnyített az ösvényt megtalálnom. A gönczöl már aláfelé volt fordulva, midőn a völgy fenekére leértem, s a távolból láthatám, hogy a pásztorkunyhó kicsiny ablaka még most is világít. Az éjjeli baglyok majd kiverték szemeimet. Abban a völgyben olyan sok lakik, s olyan merészek, hogy az ember arczát érinti szárnyuk hegye, a mint mellette elcsapkodnak.
– Nem félt ön a vadaktól?
– Azoktól nem, mert velem voltak pisztolyaim és késem; hanem ez a vérszopó éjszakája volt, ki éjfélkor az erdőkön szokott lappangani, s a kit kívül alva talál, annak a nyakát kettős fogával megharapja. Szerencsémre, nem találkoztam vele: – de nem is ijedtem volna meg tőle.
Henriettenek nem jutott eszébe e perczben a felől tudakozódni, hogy ki az a «vérszopó», a kitől nem félni annyi bátorságot jelent az oláh leánynál.
– Én még régibb időkből ismerem Mariórát, mikor még atyjánál volt odahaza. Búcsúra náluk szálltunk sokszor; de a mióta Juon Táre felesége lett, csak lopva jöhettünk össze néha; akkor is csak úgy, ha én kerestem fel őtet; mert a szegény sorsú nő soha sem látogatott minket – gazdagokat.
Odaérve kunyhójához, lovamat békóba tettem s elbocsátottam a gyepre, azzal bezörgettem ablakán, melyen keresztül nem lehetett látnom, minthogy üveg helyett az ónkarikákba homályos macskaezüst-darabok vannak foglalva, miket Juon Táre maga fejtett a hegyek közt.
Marióra megismeré szavamat és sietett kireteszelni az ajtót.
Nagyon örült és nagyon csodálkozott, hogy ez órában látott. Átölelt, megcsókolt és sírva fakadt, először azt hittem, örömében teszi, azután azt gondoltam, hogy engem szán; kérdeztem tőle: «valami bajod van?» Akkor összeszedte magát, letörlé könyeit, s azt felelte: «betegem van».
– Talán gyermeked?
– Nem ő; az ursu!
Engem mintha a vipera csípett volna meg.
– Az ursu beteg?
– Én nem tudom, mi lelte? tegnap óta egyre fekszik; nyög és reszket; tegnapelőtt még ugrált, bukfenczeket hányt; a Fatia Negra (bocsáss meg nyelvemnek Domne Zeu!) még játszott vele sokáig.
– Itt járt ő?
– Igen; azt mondá, tehozzád siet.
– Akkor hazudott! Akkor ő volt az, ki a medvét megétette.
Marióra reszketett e szóra és még halaványabb lett, mint volt.
Megragadtam a kezét, s bevontam magammal a kunyhóba; fülébe súgtam, mindent jól tudok; az átkozott hűtelen lett hozzám a te szebb szemeidért; nekem megesküdött a napra, neked esküdött a holdra, de te nem hallgattál rá; te szereted férjedet, s most erejében bízik ott, a hol a szép szó nem győzött. Megmérgezte a gyáva a házőrző ebet, mint egy rongyos tolvaj, mint egy nyomorult házfölverő.
– Oh, nagyságos asszonyom! mennyire megvetendő egy férfi, a ki gyáva!
Marióra kis kunyhóját a kürtő alatt lobogó láng világította meg. Egy hárságy, kecskebőrökkel leterítve, egy palakő-asztal, néhány háromlábú szék egész butorzata, meg egy szépen kifaragott és kifestett helyes kis bölcső, a miben a kis gyermek feküdt, apró kövér kezecskéit felhúzva fejéhez, aludt, mint egy angyal.
A hátulsó szögletben hevert a hű fenevad, puhára vetett mohágyán, végvonaglásai közt. Folyvást reszketett és nyögött, mint egy hideglelős ember; megtört szemeit olyan beszédes könyörgéssel emelé föl gazdasszonyához, mintha szólni akarna hozzá; néha füleit hegyezte, mintha hallgatóznék, s örvendve szimatolt; tán gazdáját várta haza? tán még annak akarta utoljára megnyalni kezeit. Szegény állat! úgy megsajnáltam. Látszott kínos vonaglásaiból, a görcsös rángatódzásból, mily rettentően szenved, körmei mély rovátkokat hasítottak a kőlapon, mely a kunyhó hátulját képezi; de mégsem ordított, hogy ne legyen alkalmatlan, s midőn néha a halálos fájdalom erősen nyögni kényszeríté, eltemette fejét a feltúrt földbe, s ha vége volt a kínnak, körülnézett; tán azt nézte: nem ébredt-e föl a gyermek?
– Ez meg fog halni, súgám Mariórának. Nem mertem fenhangon mondani, úgy képzeltem, mintha ez az állat mindent értene, a mit az emberek egymás közt beszélnek.
– És akkor eljön a kisértő, ki tudja, hogy egyedül vagy és védtelen.
Elmondék neki mindent, a mit nagyságodtól megtudtam. A nő reszketett, mint a nyárfalevél. Oh, én pedig úgy éreztem, mint a kinek saját szivét kell kiszaggatni! Hanem hiszen már vége van; már elmult: most egyébben telik örömem.
– Hol tanyáz most Juon Táre? kérdezém Mariórától.
– Csak egy órányira innen: a Vále Caprán.
– Hm, oda nem lehet lovon eljutni. Gyalog is elmehetek érte. Addig te zárkózzál be, oltsd el a tüzet a kürtő alatt s semmi zörgetésre ki ne nyisd az ajtót, míg mi vissza nem érkezünk.
– Nem úgy, szólt Marióra, ne menj sehova. Ha Juonnak haza kell jönni, arra van köztünk egy jel. Itt van nálam a havasi kürt; megtanított rá, hogyan kell rajta fujni, s azt mondá, hogy ha nagy veszélyben volnék, ezt zendítsem meg, s ő bár milyen messze legyen, meghallja azt, s itthon terem.
– De most éjszaka van. Talán alszik.
– Juon soha sem alszik éjjel; akkor ébren kell neki lenni és védelmezni a nyájat.
– S mi lesz ezalatt kecskéivel, ha ott hagyja őket?
– Nem drágább vagyok-e én neki és gyermeke, mint minden gazdasága?
Nem vagyok-e én neki drágább, mint minden gazdasága!
Oh, asszonyom, ha tudná ön, mennyire fájt ezt hallani másnak!
De megkeményítettem szivemet: megfogadtam a keresztúton álló szobornak, hogy semmi jelenet sem fog meglágyítani; tudtam, hogy nincsen késedelmezni való idő; mondám Mariórának, hogy rögtön fújja meg a jeladó pásztorkürtöt. Egy olyan hosszú, kéregből készült tülök az, a minek a vége fölfelé van hajtva, ha valaki jól tudja fújni, mérföldnyire elhallik a szava. Marióra gyenge volt hozzá. Máskor talán ő is jobban bir vele, de most el volt fogulva, valami ült a mellén, a mi lélekzetét elszorította; a kürt igen gyenge és szakadozott hangot adott. Hallgatóztunk utána; alig tért vissza belőle a viszhang a szomszéd hegyek oldaláról. Ezt Juon nem hallotta meg.
– Add ide nekem, én erősebb leszek, mondám neki, pedig engemet is majd megölt a fájdalom; de én tudok parancsolni magamnak. Ha én azt mondom szivemnek: ez nem szabad! hát nem szabad. A hogy én a kürtbe fújtam, azt egy percz mulva épen visszaverte az erdős hegyi viszhang, mintha ott is volna egy kürtfuvó, néhány pillanat mulva a távol hegyek közül felelt rá egy másik kürt, mintha ott is volna egy viszhang. Ez Juon válasza volt. Tehát meghallotta a hivást; most nyugton lehetünk. Félóra mulva, a hogy ő tud hegyeken, hegyszakadékokon keresztül rohanni, itthon leend. Addig mi torlaszoljuk el belől a kunyhó ajtaját. Oh, én ismerem jól a Fatia Negrát (Isten legyen irgalmas bűneimért), tudom, hogy kell ellene védelmezni mást? bár magamat tudtam volna. Marióra aggódva mondá, hogy mi fog történni akkor, ha férje későbben érkezik? a rablónak lőfegyverei vannak.
Én adtam neki tanácsot. Az ajtót elzártuk egy gerendával, a tüzet eloltottuk a kandallóban, a kis gyermek sírt, Marióra ölébe vette s elaltatá; a szögletben egy mély, reszketeg sóhajtás hangzott; a hű vadállat akkor lehelte ki páráját. Én a hű állatot meg tudom siratni, asszonyom, mint meg tudnám ölni hidegvérrel a hűtlen embert.
Azontúl nem beszéltünk egymással többet, hogy el ne legyen árulva, hogy Marióra nincs egyedül. Alig mult félóra, midőn a távolból lépések hangját veheténk ki. Hallgattunk rá; melyik jő? melyikünk előtt ismerősek e léptek? Én ismertem rájuk. Ez ő volt! ő, a kiért elkárhozám.
Egy miatyánk-mondás alatt ott állt meg az ajtó előtt; koczogtatott rajta az ujjával; hallottam ismerős hangját: «Marióra, alszol-e?»
– Ébren vagyok, mit akarsz? felelt neki vissza az asszony.
– Bocsáss be, Marióra, nyiss ajtót.
Én súgtam neki, hogy mit mondjon.
– Nem lehet, férjem nincs honn, egyedül vagyok.
– Épen azért bocsáss be, hogy ketten legyünk.
– Hárman lennénk, ismered még az ursut.
– Az ursu azóta megdöglött, szólt kaczagva a rabló odakinn.
– Te ölted meg őt, gonosz! szidá őt Marióra, bár ezt nem én súgtam neki.
A rabló nevetett.
– Nem én, csak a mézes pogácsa.
– Miért tetted azt?
– Mert útamban volt.
– Ki védelmez meg már most engemet?
– Megvédelmezlek én. Elviszlek innen magammal; szép tornyos városba, veszek neked házat, majorságot, ott úri asszony fogsz lenni.
– Azt nem teheted; van nekem esküdt uram, van neked is esküdt feleséged.
– Esküdt urad, a mikor akarom, meghal, s özvegy leszesz; Aniczával csak ez álarcz esküdött meg, ezt eldobom, s nem tudja többet, ki voltam?
Oh, asszonyom, azt hittem, a szivem szakad ki e szóra. A ki miatt fátyollal takartam le szobámban a Szűz Mária-képet, attól azt hallani, hogy semmije sem enyim, csak lárvája! De nem sírtam.
– Engem is megcsalnál, mint őt megcsaltad, válaszolt neki Marióra.
Ekkor a rabló esküdni kezde, hogy én csaltam őt meg elébb. Rágalmazott; embereket nevezett meg, a kikkel titkon egyetértek. Oh, az átkozott! Ki még álmomban sem beszéltem mással, mint ő vele; ki még imádságomban is csak a szent nőkhöz fordulék, hogy férfi neve az övén kívül ki ne jőjjön számon!
De folytatni kellett a játékot tovább. Marióra egy gondolatnak nem volt ura; ő gyámoltalan asszony, ha én nem súgtam fülébe, mit mondjon? nem tudott neki megfelelni. Mondjad ezt:
– Én félek tőled, mert te rabló vagy; neked nem kell szerelem, neked csak pénz kell. Miért nem jutott hamarább eszedbe, hogy nekem hizelegj? Azért jöttél csak, mivel megtudtad, hogy apám itt volt s nekem száz aranyat ajándékozott, hogy kezdjek vele gazdaságot, ha már ellenére férjhez mentem; most ezt akarod tőlem elrabolni.
(– De ez nem igaz, súgá nekem Marióra, nekem egy huszasom sincs.)
– Csak te feleld azt, a mit súgok.
A kisértő bosszús lett ez ellenkezésre.
– Balga némber! mit nekem a te száz aranyod? én adok neked tízszer annyit: ime fogjad; azzal a kis ablaknyiláson az ajtó fölött egy nehéz erszényt vetett be, mely csörömpölve hullott lábainkhoz. Tele volt aranynyal. Félrerugtam, úgy utáltam.
– Könnyen beszélsz, szólt erre Marióra, most ide adod, s ha bebocsátlak, az enyimmel együtt elveszed.
– Esküszöm neked.
– Nem, nem hiszek rabló esküjének. Fegyvereid vannak, nem védhetem magam ellened. Eredj és akaszd fel puskádat, pisztolyaidat és vadászkésedet amoda arra a bükkfára, mely száz lépésnyire van a háztól; akkor, ha fegyvertelenül jösz vissza, elhiszem, hogy nem akarsz megölni s meghallgatom, a mit beszélsz.
A rabló belement a tőrbe. Hogy megcsaljon két asszonyt, meg hagyta csalni általuk magát.
– Itt vagyok már most fegyvertelenül, bocsáss be, szólt a kisértő, miután fegyvereit, a hogy Marióra mondá neki, felaggatá a bükkfára.
Nekünk hosszúra kellett nyujtanunk a beszédet, hogy időt nyerjünk.
«Mondjad neki, hogy elébb tüzet kell gyujtanod, sötétben nem bocsáthatod be», ezt súgám a nőnek.
A kisértő szenvedélyét e szó csak ingerelte.
– Ráérsz majd azután, meglátom én szép szemeidet a sötétben is, mert azok még szebben fénylenek a sötétben.
– Tehát olyan szemeim vannak, mint a macskának? feleltetém Mariórával.
– Együgyű bolond! dörmögé magában magyarul a kisértő, melyet Marióra nem értett, aztán hizelegve mondá neki román nyelven: olyan szemeid vannak, mint a csillagok.
– De igazán valld meg, hogy szeretsz-e? nem rossz szándékból jösz-e hozzám? Nem akarod-e kis gyermekem kezét elvágni? a mire szükségük van a rablóknak, hogy magukat láthatatlanná tegyék.
A kisértő haragba kezdett jönni; vette észre, hogy itt csak az időt töltetik vele, s most már nyers hangon vágott közbe:
– Asszony, nyiss ajtót, vagy rád töröm erővel!
S öklével olyat ütött az ajtóra, hogy az végig repedt.
– Csitt! fölkeltéd gyermekemet, nem hallod, hogyan sír?
– Tehát bocsáss be szép szerével. Ha önként velem jösz, jó helyre viszlek, gyermekeddel együtt; úrfi lesz belőle, te pedig úri asszony. Ha még egy perczig ellenkezel, ajtódat berontom, porontyodat a falhoz vágom s téged erővel viszlek, a hova nekem tetszik.
Marióra kezeit tördelé s nem hallgatott többé reám, odaveté magát gyermekére, ki a nagy zajra fölébredve, sírni kezdett. Én kivontam övem mellől pisztolyomat s oda álltam az ajtó mellé. Ha senki sem, tehát én!
A rabló neki veté vállát az ajtónak s iszonyú erővel feszíté azt befelé; a deszkák recsegtek bele, s a mint az ajtó közepett volt elreteszelve a keresztgerendával, egész nyilás támadt már az ajtófél között, úgy behajlott az ajtó a nyomástól. Ezen a nyiláson keresztül épen a halántékának irányozva tartám a pisztolyt, nem messzebb, mint egy arasznyira tőle. Ő igen erős ember; csak még egy erőfeszítés kellett neki, hogy – halva feküdjék lábaimnál.
… A leány egészen kifáradott e jelenet elmondásában; néhány perczig elhallgatott, hogy kipihenje magát, mialatt Henriette sápadtan, mint egy szobor, nézett reá.
Ismét folytatá a leány.
– Ebben a végső pillanatban egy vadállati dühös ordítás hangzott fel a ház előtt. Az ajtó visszacsapódott helyére s midőn a fölötte levő ablakhoz ugrottam, már akkor két férfi állt a kunyhó előtt.
Itt volt Juon Táre!
Az nem volt szó, az nem volt beszéd, a mit az első perczben ellenfeléhez intézett; az egy zsákmányára rohanó dúvad ordítása volt.
Juon Táre igen erős ember: szerencsére, erejéhez igen csendes, félrevonuló természete van, mert hiszen, ha indulatos volna, ha korcsmákba járna s ott magát leinná, mindig emberhalállal végződnék a mulatság. Annál borzasztóbb volt őt e perczben a legdühösebb vadállati indulat kitörésében látni.
A meglepett kisértő a fára akasztott fegyvereiért akart rohanni, de Juon egy roppant ugrással utolérte s megragadta kezét.
Ha a Fatia Negra közönséges Isten teremtése volna, egy percz mulva összezúzott csontokkal kellett volna neki a földön, Juon térdei alatt heverni; de abban a pillanatban, midőn Juon egyik kezét megragadta, a rabló szemközt fordult rá s átkapta derékon a pásztort, s birokra kelt vele.
A hold teljes fényében sütött le a völgybe, tisztán ki lehete venni az egész küzdést.
A mint Juon Táre azt látta, hogy ellenfele birokra merészkedik vele kelni, méltóságos nyugalommal engedé derekát átkaroltatni s csendesen dörmögé: «úgy? tehát te tülekedni akarsz velem, Fatia Negra? ez is jól van».
Azzal csendesen körülfoná ő is rettentő karjaival ellenfelét, mikkel képes volt egykor a vele küzdő medvéből kiszorítani a párát s magához készült őt törni.
Ekkor kezdődött egy olyan borzasztó küzdelem, melyre visszaemlékeznem is irtózat.
Nincs rettenetesebb, mint mikor két férfi küzd puszta kézzel életre-halálra.
Juon Táre borzasztó ereje nem volt képes összetörni Fatia Negrát. A pásztor a sebes jövetelben is kifáradhatott; a rabló pedig ügyes volt, és aczélrugékonysággal hányt ellent a pásztor tömör erejének.
Majd az egyik, majd a másik bukott féltérdre, de ismét visszapattant; a pázsit feltúródott dobogó lábaik alatt, vállaikat egymás mellének feszíték, ökleikkel törték egymás derekát, arczaik egymáshoz voltak szorítva, úgy, hogy fej fejet ért. Egy-egy perczre megálltak, magukat kipihenni s olyankor tört hangon egyes kérdéseket intéztek egymáshoz.
– Ki vagy te? mormogá Juon, ki vagy te, a ki Juon Táre kezének ellenállni tudsz? Ki vagy te, a kivel Juon Táre egy szóra nem bir?
– Mit akarsz? bolond! dörmögé vissza a rabló. Az a kétszáz arany csábított-e el, a mi fejemre van téve, azért akarsz elfogni? Én adok neked ötöt, bocsáss el.
– De nem bocsátlak el; nem kell nekem sem a te aranyod, sem az urak aranya. Nekem csak a te veszedelmed kell. Ebből a kézből ki nem szabadulsz, ha háromszor ördög vagy is.
– Majd meglássuk.
S ismét újra kezdődött a tusa; mind a két férfi erejét megfeszítve, küzdött vítársa ellen; a Fatia Negráról rongyokban repedezett le az öltöny, vállaiból csurgott alá a vér, a hogy Juon éles fogaival, mint egy fenevad beleharapott; nem szóltak a küzdés alatt, csak erős lélekzetük hangzott, mint két vadkan hörgése, a mint egymást alá s fölhurczolták a gyepen, s a földrengető dobbanások.
Nekem erővel kelle visszatartanom Mariórát, hogy férjének segítségére ne rohanjon; az őt zavarba hozta volna; aztán meg – nem is akartam. Végezzék azt a férfiak. Egymásnak termettek; egyik sem rosszabb, mint a másik.
– Te még most is szereted a Fatia Negrát, szólt közbe Henriette szomorún.
– Szeretem és épen azért hal meg.
– Olyan volt ő ebben az órában, mint egy tündér, a ki egy óriással harczol. Emez félfejjel magasabb, mint ő; karjai mint egy cserfaág, oly izmosak; ő pedig sokkal karcsúbb; de minden izma olyan, mintha aczélból volna; ahárhová hányta-vetette őt az óriási ellenfél, mindenütt talpra esett, s soha sem birta amaz kitépni karját az ő szorításai alól, soha sem birta fejét kiszabadítani öleléséből; hanem sokszor maga is félig elbukott vele, s aztán térdeiken fetrengve küzdtek, összebonyolult tagokkal, mint egy elválhatatlan vonagló tömeg.
– Hadd lássam meg ismeretlen pofádat! hörgé, egy pillanatra egész erejével rávetve magát Juon a fekete álarczosra, hadd tépem le maskarádat, ördög, s fogaival közel akart férkőzni ellenfele képéhez, hogy az álarczot lemarczangolja.
A Fatia Negrát e szándék rettentő dühbe hozta; most már ő is ordítani kezdett, mint egy megsebzett medve, mely a vadászszal küzd; ez nem viadal volt többé, hanem marczangolás, a küzdők messzire eldulakodtak már a kunyhótól; hörgésük, vad ordításuk hangja betölté a néma ligetet; mi benn a kunyhóban jól láttuk, hogy közelednek egyre birkózás közben egy meredek örvény széléhez, mely több ölnyi mélyen sülyed alá, ennek aljában ered a kis hegyi patak.
– Vigyázz, Juon! sikolta Marióra kétségbeesetten, hangját nem hallotta az meg; mindkettő siket volt már és vak; következő pillanatban Juon egyet csóvált ellenfelén s azzal egyszerre mind a ketten hanyatthomlok lebuktak a mélységbe.
Mi kirohantunk utánuk! a mélység párkányára érve, az egyik alakot mozdulatlanul elterülve láttuk a patak sziklái között, a másik sántítva vergődött ki a tulsó partra.
Ez a másik a Fatia Negra volt.
– Juon meghalt? kérdé ijedten Henriette.
– Nem; csak elkábult az eséstől; ő esett alul, amaz felül; de az is megszenvedhetett, látszott nehéz haladásából, hogy meg van zúzva; oly terhesen tudott a partra felkapaszkodni.
A míg ő a tulsó partra felmászott, a míg Marióra zokogva és sikoltozva rohant le elkábult férjéhez, annak alélt tetemét vonszolva ki ölében a patak vizéből, addig én levevém a bükkfáról Fatia Negra odaakasztott kétcsövű fegyverét s arczomhoz emeltem azt. Előttem a fehér sziklán, a mint a hold reá sütött, olyan jó czélpont volt egy nehézkesen kapaszkodó fekete alak; a cső hegye épen neki volt irányozva szépen; bizonyos volt, hogy eltalálom. Aztán elgondoltam, hogy milyen nagyon szerettem én őt valaha, s azzal lebocsátám a fegyvert és elhajítottam magamtól.
A leány elhallgatott és eltakarta mindkét kezével szemeit és sokáig nem vette le azokat orczájáról.
– Ön sír, szólt részvevőleg odahajolva hozzá Henriette s finom fehér kezét a fáta gömbölyű vállára helyezé.
– Nem sirok, mondá ez, és a könycseppek összeszorított ujjai közt szivárogtak át.
Azután hirtelen felállt, levette kezeit arczáról, s halvány arczát Henriette felé fordítva, hideg, száraz hangon mondá:
– Utoljára volt ez, nagyságos asszonyom. Gyönge vagyok; azt mondják, azért, mert némber vagyok. De meg fogják tudni, hogy ez nem igaz. Oh, igen sokan fognak én rám fogcsikorgatva emlékezni, a kik könyökkel odább taszítottak s azt mondták: eredj, te némber! Átkozódva fogják megvallani, hogy egy megsértett asszony keze rettenetesebb, mint egy egész ország férfiáé. Ne féljen, asszonyom, a mit megigértem, megteszem. Ön velem rettenetes jót tett, ön felfedezte előttem, hogy meg vagyok csalva; ezt én önnek meg fogom szolgálni; előre nem mondhatom meg, hogy miként? mert azt nem szabad megtudni senkinek; de a mit igértem, azt beváltom. Meglehet, hogy én magam is belehalok; de az mindegy. Most Isten áldja meg önt, nagyságos asszonyom; aludjék csendesen.
– Csak nem gondol arra, hogy haza menjen ily késő éjszaka?
– Haza nem megyek, de valahová megyek, annyi bizonyos. Mit nekem az éjszaka? Nem jöhet én elém olyan kisértet sehonnan, a milyennél szörnyűbb itt belül, szívem fenekén lakik. Ha attól, a mit magam ez órában kigondoltam, meg nem ijedek, meg nem ijeszthet a koporsók semmi szelleme többé. Isten áldja meg önt. Én nagyon szerencsétlen vagyok; de azért az Isten áldja meg önt mégis. Majd fog még felőlem hallani nemsokára igen sokat.
A fáta szép szeliden kezet csókolt Henriettenek, s erőltetett szilárd léptekkel távozott el a szobából. Henriette egészen el volt kábulva a hallottaktól; elmélázva nézett maga elé s végig gondolta a rémjeleneteket; majd elülről utoljáig, majd a végjelenetről visszafelé; majd vádolta, majd igazolá magát. Majd szemére veté magának: hogy mi jogon tépte szét e nyomorult leány boldogságát? majd kimenté lelkét ama másik nő üdvének megőrzésével; valami hideg hang azt suttogá mindezeken keresztül, hogy saját szíve van itten érdekelve: önérdeke az, mely e hozzá idegen lények fájdalmai- és szenvedéseibe avatkozni kényszerité. Életkérdés ránézve az: ki küldte neki ama fekete ékszert? s mi kapocs van a rabló utált keze s az ő csillagtávolban élő első és utolsó szerelmének tárgya között? Ezt, ezt megfejteni az ő feladata!
Ez a halovány, gyermeteg arcz, ezek a gyönge, finom kezek, vas következetességgel intéznek egy előlük meg nem menekülhető sorstervet; – ők maguk sem tudják azt talán.
Egyszer csak az a hír lep meg bennünket, hogy Lapussa Demeter úr súlyos beteg lett.
Tulajdonképen nem a betegség teszi híressé e tényt, mint inkább az öreg úr közbeszéddé vált furcsaságai, ki úgy látszik, hogy most akar még csak sokat beszéltetni rigolyáiról, s haldokló ágyán kiván a közelállók boszantására, a távol állóknak pedig különös mulattatására szolgálni.
Általános elgyengülés a baja; a min bizony senki sem segíthet többé s a minek valószinűleg egy jótékony tüdőszélhüdés fog véget vetni.
A világ minden orvosa zaklatva van miatta.
A pestiek nem elégségesek neki: azokat is rendre fellármáztatja ugyan, éjfélben és hajnali álmukban; ki mikor ebédelni szokott, akkor ragadja ki családja köréből és a leveses tál mellől; consiliumot tartat maga fölött, minden nap kétszer; irat velük recipéket majd külön, majd collektiv noták alakjában, azokat felolvastatja magának, megkérdi, melyik ingredenczia miféle hatásra való; miféle organumba kell annak belémenni? s aztán beleokoskodik a dologba, észrevételeket tesz rá; kivánja ezt vagy amazt kitörültetni belőle és mást iratni helyébe; néha megteszi, hogy kétféle orvosságot összeönt és úgy szedi; attól természetesen még rosszabbul lesz; akkor szidja az orvosokat, hogy erővel meg akarják ölni s utánuk vagdalja a decoctumos üvegeket; Lőrincz doktort, a házi orvost már egyszer meg is akarta lőni; szerencse, hogy nem volt mivel; azt mondta neki, hogy «charlatán». Ez a szó pedig olyan szó, a mitől egy doktorban minden csepp vér epévé válik. «Igenis! charlatán az úr, mert még azt sem tudja, mi betegségem van!» – «De igenis, hogy tudom!» – «No hát mondja, ha tudja.» – «Őrültség!» ordítá a doktor s becsapta maga után az ajtót; szegény doktor maga is sárgaságba esett e jelenet után s többé azért a házért sem ment volna le Demeter úr fölött consiliumot tartani.
Egy napon az jutott eszébe, hogy Sipos úrral irasson Margarinak. Más emberben nem bízott már, csak az ügyvédben. Azt a furcsa indítványt tette Margarinak, hogy jőjjön vissza Hidvárról; ötvenezer forintot fizet neki, ha elvállalja azt a hivatalt, miszerint minden megkészített gyógyszerből előbb ő vegyen be egy kanállal, hogy így annak hatását experimentálhassa elébb – in anima vili.
Sipos úrnak volt annyi esze, hogy ezt a levelet megirta ugyan, de el nem küldte, hanem megmutatta Lángainénak, ki azt fejcsóválva vette magához. Bizony különös ember az öreg úr.
Majd meg mindenféle arcanumokat hordatott rakásra, a mit csak reklámokban olvasott, vagy pletykaképen hallott: mindenről segítő labdacsokat, három nap alatt megifjító tinkturákat, azokat sorba rakta maga elé az asztalra, de hozzájok nyúlni nem mert, kivéve azokat, a miket kivülről kellett a bőrére kenni.
Engedte magának igen sokba kerülni a gyógyítást. Valaki azt tanácsolta neki, hogy tiszta pezsgőben fürödjék; minden fürdője belekerült ezer forintba. Nem sokalta.
Egyszer azt olvasta valami hirlapban, hogy Párisban van egy szerecsen orvos, a ki csodakúrákat visz véghez az embereken; jelesül kaucsukkal egészen új tüdőt tud az embernek csinálni. Nem hagyott addig békét az ügyvivőjének, a míg az nem irt egy párisi üzletbarátnak, hogy ezt a szerecsen doktort minden áron meg kell szerezni a nagyságos úr számára, kerüljön bár fele vagyonába, s ha őt szerencsésen kigyógyítja mostani bajából, ötszázezer forintot biztosít számára.
Nem lehetett vele megértetni, hogy ez az egész csodaműtő nem egyéb, mint hirlapi kacsa.
Szerencséjére a fekete orvos akkorra megszökött Párisból, kisülvén felőle, hogy kenyérgalacsinokat árul drága pénzért, csodalabdacsok gyanánt.
Rettenetes volt a beteg úr körül akármiféle minőségben megmaradni érző lénynek. Még János úr is csak a fejét dugta be az ajtón, úgy kérdezősködött koronkint egészsége mintléte felől, Makszikát pedig épen elzárták előle, nehogy a kis bolond megbántsa valamivel a nagytátit s az egész családot kitagadja miatta; mert kitelik tőle.
Egyedül Lángainé volt, a ki Demeter úr szeszélyeit rendületlenül ki birta állani. Éjjel, nappal, soha el nem hagyá a beteg szobáját. Ott ült a pamlagon és irt. Naplót vezetett. Miről vezetett naplót? Demeter úr betegsége felől; annak minden phásisait feljegyzé komolyan, figyelmesen s midőn jöttek az orvosok, felolvasá előttük, mi történt? mit kivánt? miket mondott a beteg? hányféle változás történt rajta? az orvosok komoly képet csináltak hozzá, s nem győzték eléggé bámulni a delnő türelmét, ki nem resteli egy hypochondriacus agonia minden képtelen tüneményét számbavenni s az orvosi tudományt dühbe hozni vele.
Demeter úr mégsem volt megelégedve Lángainéval. Csak azért ápolja őt ilyen híven, azért szorgalmatoskodik, mert nagyon jól tudja, hogy Demeter úr új végrendeletet kiván tenni, a miben őt jelentékenyen megrövidíti. Nem használ semmit a nyájaskodás. A mit az öreg ember föltett magában, abból őt ki nem téríti semmi kedveskedő arcz.
Mikor az este közelget, csípdelőzve szól leányához:
– Nos, miért nem mégy hát szinházba? máskor is elmentél, máskor is itt hagytál. Azt hiszed, hogy olyan rosszul vagyok már? Kedveskedel most ugy-e? mert azt gondolod, hogy már meg kell halnom, mert félsz tőlem? Pedig az mind nem használ semmit. Most már késő minden. Korábban kezdtétek volna. Te és azok a másikok. Azok a rosszak. No majd megemlegettek engem. Eredj kérlek a szinházba! Nagyon szép darabot adnak.
Lángainé soha sem szólt szavaira semmit. Hallgatott nyugodt alázattal; csak akkor szólt néha beszédébe, mikor a beteg az orvosok ellen zúgolódott. Ő is segített neki azokat szidni.
Hanem ez mind nem használt semmit. Demeter úr azért egy napon mégis csak magához hivatta Sipos urat, hogy tegyen fel új végrendeletet s semmisítse meg a régit.
Mikor ezt megtudta Lángainé, megtörte eddigi hallgatását.
– Atyus; te új végrendeletet akarsz tenni?
– Aggódol magad miatt, ugy-e? szólt az ágyban fekvő beteg, sápadt arcza vonagló redőit gúnyra fintorítva.
– Nem magamért, mert én férjem után tisztességesen el vagyok látva, hanem megholt hugom gyermekei miatt; tudod, hogy azt igértem neki, hogy úgy fogok rájuk gondot viselni, mintha saját gyermekeim volnának.
– No hát csak viselj rájuk gondot, mert én nem viselek, én nem igértem semmit.
– Úgy szólsz, mintha nem volnál öregatyjuk.
– Ők viselik úgy magukat, mintha nem volnának unokáim. Irt-e hozzám azóta csak egy sort is az leány, a mióta Pestről elvitték, csak egy «csókolom kezedet» a férje levelében? úgy tesz, mintha rá nézve a világon sem volnék. Nem hetek óta vagyok-e már rosszul? fekszem, halálomon vagyok; te ezt bizonyosan megirtad neki; de ő nem sietett ide; oh kisebb gondja is nagyobb annál.
– Te nem vagy halálos beteg, atyus, csak képzelődöl; meg fogsz még bizonyosan gyógyulni; de Henriette azért mégis bizonyosan itt volna már ezóta, mert én tudattam vele, hogy változásod van, ha saját beteg férjét nem kellene őriznie otthon, a kit vadászaton a medve nagyon összeroncsolt.
Az öreg valami olyan kaczagáshoz hasonló hangokat hallatott:
– Úgy! Férjét? Vadászaton? Medve? A hű feleség! Nagyon derék. Tehát megtépte a medve a vadászaton s ő azt őrzi most otthon? Nagyon szereti a férjét ugy-e bár? No hát felelj: nagyon szereti-e a férjét?
– Azt te tudhatod jobban, szólt Lángainé vállat vonva.
Az öreg, sovány kezét kiemelve a takaró alól, száraz mutató ujjával taktust ütve, mondá:
– És mégis száz perczenttel jobban szereti, mint az öregapját; mert betegségében inkább nála marad.
– Én azonban minden órán várom megérkeztét.
– No, én meglehet, hogy nem fogok rá várni a meghalással.
– De hát addig is, míg megérkeznék, miért nem akarod fitestvérét elfogadni?
– Kit? azt a semmirevalót? azt a minden iskolából kicsapott korhely gézengúzt? azt a postillion d’amourt? azt eresszem én magam elé? Nem iszom én mérget eleget ebből a sok orvosságos üvegből kanálszámra? még az kellene, hogy egy vederrel hajtsak föl egyszerre; hisz az a ficzkó képes nekem olyanokat mondani, hogy a guta rögtön megüt: hisz az egész patikában nem tartanak fekete üvegekben lepecsételve, hármas zár alatt olyan gyilkoló essentiát, mint a milyent ez a kölyök a két szemében hordoz; hiszen úgy tud rám nézni velük, hogy a májamat metszi a nézése. Előmbe ne bocsásd!
– Pedig ő mindennap itt könyörög nálam, hogy békítselek ki iránta.
Ez ugyan csupán kegyes hazugság volt Lángainétól Kálmán javára, a ki ezt épen nem cselekedte, sőt inkább igen nagy rábeszélésébe került Lángainénak a fiut annyira vinni, hogy nagyapja házához elcsalja a nevelőintézetből.
– Tehát könyörög, hogy béküljek ki? szólt kegyetlen elégültséggel Demeter; no lám, a kis rebellis. A lázadók kegyelemért esdekelnek. Mit gondolsz, vajjon kapna-e kegyelmet?
– Minthogy a te jóságodtól függ, én bizton remélem.
– Tehát te jó embernek ismersz engem? ej, ej, ej, én azt hittem, hogy te engem valami gonoszkodó hegyi ördögnek tartasz. Bizonyosan megváltozhattam egy néhány nap alatt. No majd meglássuk. Itt van ugy-e most is az a derék fiatal ember? Elkészítetted előre, hogyan viselje magát? szájába rágtad jól, hogy mit mondjon? vettél neki tisztességes ruhákat, hogy szokás szerint rongyosan ne jőjjön elém? még tán a haját is megnyirattad, minthogy én nem szeretem azt a lompos parókát a fején. No jól van: nem bánom, ereszd be, ha itt van; hanem előre is biztosítalak róla, hogy én kemény és száraz ember vagyok. Engem nem lehet könyhullatásokkal megtölteni, mint a szivacsot, én nem vagyok spongyia. Tőlem nem lehet egy óra alatt kicsakarni azt, a mit én hónapok alatt jól elzártam, s a mit én föltettem magamban, abban engemet semmi theatrecoup meg nem ingat.
– Csak nem gondolod?…
– De igen is, gondolom. Azt gondolom, a mit te nagyon jól tudsz. Akarom, hogy a kik életemben fel sem vették haragomat, halálom után sírjanak miatta, akarom, hogy még a kriptából is kinyúljon ez az én nehéz kezem s érezzék annak ütését akkor is, mikor én azt meg sem mozdítom többé; hogy odajőjjenek sírni és kezeiket tördelni a sírbolt-ajtó elé; a midőn én épen úgy nem fogok rájuk hallgatni, mint nem hallgatok most.
– Oh te hallgatni fogsz rájuk. Kegyetlenebbnek mondod magadat, mint a milyen vagy. Én tudom, hogy nem fogod unokáidat szerencsétlenekké tenni.
Lángainé annyira vitte magát, hogy még kezet is csókolt az öregnek, a min az gúnyosan mosolygott.
– No, eredj, hozd elő azt a fiut; majd meglátod, milyen nagyon fogunk örülni, ha látjuk egymást.
Lángainé megköszönte Demeternek ezt a kegyet s kiment saját szobájába, a hol már várakoztatta Kálmánt, kit rögtön hivatott, a mint Sipos által megtudta, hogy atyja új végrendeletet akar tenni.
– Aztán édes Kálmánom, csak szelid légy; ne nézz olyan vadul öreg atyádra; ne felelj neki, ha dorgál; tudod, hogy ő öreg ember és beteg, azért nagyon ingerült; az öreget és beteg embert minden jóravaló lélek kimélni szokta; azok iránt türelmesnek, alázatosnak kell lenni. Ne mondj neki, bár mit mond is, semmi egyebet, mint azt, hogy bocsásson meg, ezután jó fogsz lenni: borulj oda eléje és csókold meg kezét; kérjed, hogy ne haragudjék rád, engedjen itt maradnod. Gondold meg, édes Kálmánom, hogy magadviseletétől függ nemcsak a saját jövendőd, hanem Henriette testvéredé is.
A fiu nagyot sóhajtott: «szegény Henriette!» s azzal engedte magát nénjétől bevezettetni.
Lángainé egy cseppet sem volt meglepetve, midőn visszatértekor már ott találta atyja szobájában János urat. Bizonyosan Demeter úr maga hivatta őt oda. Hiszen hadd legyen hát ő is ott.
Odavezette kis öcscsét Demeter úr ágyához s ott vállára téve kezét, csendesen térdre nyomta őt; a gyermek megragadta nagyatyja kezét és elkezdett zokogni.
Demeter úr ingerkedő kedélylyel hunyorga rá:
– Ki ez az ifju úr? nem ismerem ezt az ifju urat. Vajjon ki lehet ő?
– Látod; – Kálmán úrfi, szólt bele János, mintha komolyan kellene erre a kérdésre felelni.
– Ez volna itt Kálmán úrfi? ez az én unokafiacskám? oh dehogy! Nem szokott az én előttem térdepelni, nem szokta az az én kezemet csókolgatni: bizonyosan valami árvagyermeket öltöztettek fel az ő ruhájába, azt tanították be helyette. Mutassa csak az orczáját.
Azzal felemelve a gyermek állát, annak könyektől eláradt szemeibe tekinte.
– De bizony, úgy látszik, hogy mégis ő az. No hát úrfi, hadd halljuk, miért jöttél ide? Mire tanított be Lángainé nagynénéd? Versben van, vagy prózában? Diákul van, vagy francziául? Kezdj hát hozzá.
A gyermeknek természetesen semmi sem volt betanítva, nem is tudott volna felelni a sírás miatt.
– Ej, hát már az elején belesültél? Nos, segítsd ki, nénje; kezd el neki az első szót, talán majd beletalál aztán.
– Ugyan atyám, hogy lehetsz egy gyermekhez olyan kegyetlen? szólt közbe Lángainé, ki szokott hidegvérűségét kezdé elveszteni.
– Hát miért nem beszél? ő jött, nem én hivattam. Mit akar?
– Azt akarja, hogy bocsáss meg neki, hogy fogadd őt vissza a házhoz, hogy szeresd őt, úgy mint minket többieket szeretsz.
– Te most hazudsz; ezt ő nem akarja. Sőt inkább szabad akar lenni, mint a madár, a kinek senki sem parancsol, kóborolni a világban, alkalmatlan parancsoló nélkül; maga ura akar lenni. Rokonainak jó hírt, nevet szerezni! Ez az ő óhajtása. Ugy-e bár azt akarod nekem mondani? Felelj hát, mert azt hiszem, hogy megnémultál.
A fiu erőt vett magán, letörlé könyeit s elfojtott hangját szóra erőltetve, ezt mondá:
– Azért jöttem, hogy ne büntesd miattam Henriettet.
– Ahán! Látjátok? ő nem magáért jött könyörögni. Ő nagy úr; ő nem ereszkedik le a maga érdekében könyörögni; ő csak másokért esedezik. Tudtam én, hogy az én Kálmán unokámnak semmire sincs szüksége. Néki még csak a haldokló nagyapa áldása sem kell. Szégyen volna neki érte megalázni magát.
Lángainé vette észre a gyermek égni kezdő szemeiből, hogy ez a jelenet rosszul fog végződni s most már azon lett volna, hogy eltávolítsa őt onnan; azonban Demeter úr meggátolá.
– Már most csak maradjon itt, már most majd én akarok vele beszélni. Ha ő neki nincs hozzám több mondani valója, – van nekem. Tehát kedves szép unokám, tudod-e, hogy honnan terem a puha kenyér? Mit gondolsz, ha egy ruha leszakad rólad, honnan kerül elő a másik? Azt pénzért adják. S kitől jön elő az a pénz? Az égből hull-e az, mint a manna? mit gondolsz?
A fiu összeharapta ajkait és többé nem sírt; de annál jobban pirult.
– Van-e neked valahol kapitálisod, a miből majd megélhetsz, ha én meghalok és rólad el találok felejtkezni? Tudsz-e valami mesterséget, mi? vagy koldulni fogsz, he?
Lángainé nem mert közbeszólni; jobban félt, mint a hogy fájt neki e jelenet.
– Mert azt korántse gondold, hogy én nekem kötelességem a te korhelységedet megjutalmazni, s módot szolgáltatni annak folytatására; oh épen nem; én szabadon rendelkezem mindenemmel; – ha tetszik, egyenlően felosztom, ha nem tetszik, a legérdemesebbnek adom, s ha akarom, kiosztom a koldusok között.
A gyermek könnyedén vállat vont; az öreg úr figyelmét nem kerülte az ki.
– Vagy talán azt gondolod, hogy az apádról maradt rád valamid? Igen, egy csomó fizetetlen adósság. Apád épen olyan haszontalan korhely volt, mint te, ki anyádat akaratom ellen szökteté el, mint egy tolvaj.
Kálmán, mint a kigyómarta, szökött fel e szóra; ajka elkékült és arcza elsápadt. Nem látott most már semmit maga előtt, nem hallgatott most már senkire. Rikácsoló hangon kiálta:
– Apámat ne bántsd! mert az nem bántott téged. Tartsd meg mindenedet; add, a kinek akarod; én nem kérem semmidet; de te se bántsd az én szegény apám, anyám becsületes nevét.
– Kálmán! az Istenért! suttogá Lángainé.
– Hallod, hallod! szólt ravaszkodva az öreg úr. Megjött neki a szava! Most beszél ez az igazi hangján.
– Igaz! Nem akarok hozzád jönni; sem palotádba, sem temetődbe. Nem akarok enni panaszos kenyeredből! Elmegyek tőled és soha sem jövök vissza. Koldus fia vagyok: magam is az lehetek. Koldulni fogok az utczaszegleten meg házról-házra; de nem ti tőletek – nyomorult gazdagok!
Lángainé meg volt rettenve; az öreg úr egy perczre elmeredt szemekkel, nyitott szájjal esett vissza vánkosai közé; csak János úr hitte, hogy meg tud felelni e rakonczátlan kölyöknek. Hirtelen két hosszú lépéssel előtámadt a kandalló mellől s neki ment Kálmánnak azon atyafiságos szándékkal, hogy majd felpofozza.
– Ejnye, te semmirevaló gaz suhancz, még a tátit és minket insultálni mersz?
Kálmán úrfi azonban hirtelen felkapott Lángainé asztaláról egy nyitott peniczilust s szembe állva hórihorgas nagybátyjának, fogcsikorgatva kiálta rá:
– Hozzám ne nyúlj, te hosszúlábú hóhér, mert úgy ütöm a hasadba ezt a kést, hogy rögtön meghalsz.
János úr úgy megijedt e szóra, hogy azt sem tudta, melyik lábával lépjen előbb hátrafelé? Valóban, ez nem volt tréfa. Az ember sokat risquirozott volna a támadás által.
Azzal Kálmán, használva az egérutat, hirtelen kiiramodott az ajtón s azt bevágta maga után. Az elhagyott szobából dühös csengetés hangzott utána.
A csengetésre előrohanó pitvarnok az előszobában találkozott az úrfival. Kálmán megszólítá:
– Ugyan édes György, adjon egy darab kenyeret, mert mától fogva nem tudom, hogy mit fogok enni?
Odabenn még dühösebben csengettek.
– Mindjárt jövök úrfi, várjon meg a kapu alatt; szaladnom kell, nem tudom, mi baj van megint odabenn?
Azzal futott az inas a szobába.
Demeter úr félig fennült az ágyában, a hálósipkája félre volt csapva a fejében, mint egy részeg embernek; ordítozott, a hogy torkán kifért:
– Segítség, gyilkosság! Fogjátok meg az orgyilkost! György, rohanj utána; veresd vasra, vitesd a vármegye házához; kiálts politzeyt! Fogd el. Eredj. Rohanj!
A komornyik azt mondta az öreg úrnak, hogy «igen is». S azzal kiment a szobából; a szemközt jövő Siposnak, ki hallotta a lármát az ajtón kívül, néma jelekkel mutatá, hogy az öreg úr meg van egy kicsit háborodva, azzal sietett le a lépcsőn, az úrfit keresve. Az pedig, hogy Sipos észre ne vegye, elbujt az orosz kémény szeleltető odujába, onnan várta be a további eseményeket.
A pitvarnok fütyörészve jött a lépcsőn alá, látni való volt, hogy ez nem gyilkoskergetésben fárad, Kálmán szépen előjött az oduból.
György fejét csóválta nagyon.
– Ej, ej, mit csinált már az úrfi megint? No no no, csak nem kell szeleskedni; ihol van három huszas, fogja; de aztán szépen visszamenjen a nevelőbe, valami bolondot ne csináljon.
Míg ott beszélt Kálmánnal, két-három inas rohant, ugrált alá a lépcsőkön, a házi úr «gyilkos» kiáltásaira; a kapu alatt a komornyik mindeniket megállítá s bemutatá nekik a kergetett gyilkost, Kálmán úrfit; a min aztán valamennyien nagyon nevettek, a nagyszakállú kapussal együtt.