Az egész gyülekezett szájtátva bámult a fekete arczúra, mialatt ez a pokolbeli képzelettel alkotott esküt végig mondá; a figyelem egészen le volt kötve a jelenet által, senki sem vette észre, hogy ezalatt a sötét háttérben, melyet a barlang távolabbi oldalai képeztek, idegen arczok sokasága támad; a malomgépezeten át elébb leszáll két ember, azután megint kettő és ismét kettő, a míg lassankint lesznek százan; mind fegyveres férfiak, mind egyformán öltözve, a fegyver elrejtve köpenyeik alá, hogy ne villogjon a sötétből elő, azok ott csendesen sorakoznak, mint valami szinpadi statistéria, mialatt a fő komédiás a lámpák előtt végzi magánbeszédét. Csak Anicza vette őket észre; az egész eskü alatt nem a Fatia Negra átkozódó ajkaira nézett, hanem annak feje fölött el a sötétben alakuló csoportokra.

Az eskü végével ismét érinté a Fatia Negra a megfordított feszületet, a villanyütés ismét megrázta a leány kezét, melyet jobbjában tartott.

– Most esküdjél te is.

A leány erre dühösen rántá ki kezét a kalandoréból, s térdéről fölállva, még egy lépcsőfokkal magasabbra állt fel az oltár-emelvényen s a gyűlölet és utálat elkeseredésével szép arczán, szólt, gyöngyfogsorait összeszorítva, a lábainál térdelő kalandorhoz:

– Te nyomorult komédiás! Te álarczos szemfényvesztő! Mindenkit megcsaltál, de senkit olyan nagyon nem, mint engem. Esküdtél ugy-e, Sámsonra, Uriásra, Holofernesre, Jezabelre, hogy engem meg nem tagadsz soha, hogy kívülem senkit sem fogsz szeretni? Emlékezzél a jegesvölgyi éjszakára, mily utálatosan árultál ott el engemet. Tudd meg azt, hogy én voltam ott jelen magam a kunyhóban, én fujtam meg a kürtöt, melynek szavára a féltő férj az erdőből előjött, én láttam a tusát, mely erre következett, s én megesküdtem akkor, hogy el foglak veszíteni. Esküdtél ugy-e, a kigyó szavaira, hogy ha megcsalsz engem, áruljon el kiben legjobban bízol? víz üldözzön, tűz fogadjon, pallos függjön fejed fölött, ebek nyalják fel véredet? Ime tehát – előtted tűz, mögötted víz, fejed fölött pallos! kutyák ugatnak már, szagolva véredet, én elárultalak! Tekints oda hátad mögé!

A sorakozott fegyveres csapat egyszerre, mint egy gép minden kereke, mozgásnak indult, hegyes szuronyok villantak meg a fáklyák fényénél. «El vagyunk veszve!» ordítá minden ember, míg a katonai parancsnok érczszava idegen hangzattal vegyült a zavart lárma közé.

– Mindenki letegye a fegyvert! semmi ellenállás!

Onucz ordítva rohant aranytelt zsacskóihoz, az asszonyok sikoltva futottak a sátorok közé, a Fatia Negra egy perczre megkövülten állt Anicza előtt, mint egy megfogott ördög s elmeredve nézett a leány lángoló arczára.

Anicza most hirtelen a fegyveresekhez fordulva, kiálta a zsibajt túlcsengő hangon:

– Siess, Juon Táre! Foglald el az olvasztó bejáratát, különben ismét megmenekül az ördög!

Ezért kellett neki a Fatia Negrától megtudni, hogy merre jár fel a föld alól?

A kalandort e szó téríté magához; látta, hogy egy kérlelhetlen ellenség és egy csapat fegyveres ember sietve közelít az érczolvasztó ajtajához, s hogy az út a menekülésre előtte zárva van.

E pillanatban egy ördögi gondolatja támadt.

Hirtelen fölkapott egy égő fáklyát az oltárról s két hatalmas szökéssel az olvasztó felé közelített; húsz férfi szuronya meredt eléje és egy hosszúnyelű fejsze Juon Táre kezében, ő pedig fegyvertelen volt.

De nem az ajtóhoz sietett, hanem egy oldalszökéssel elérte a borléllel töltött kádat, ott lehajítá a földre az égő szurokfáklyát, s izmos vállát neki vetve a roppant kádnak, egy kétségbeesett erőfeszítéssel annak tartalmát végig önté a barlang padlatán.

Egy pillanat alatt lángban állt az egész barlang!

A padlat kőből volt, a szétfolyó borszeszt be nem ihatta, az lángra lobbant az elhajított fáklya lángjától s terjedt sebesen, mint egy gátját szakított égő tenger, különösen az olvasztó felé, merre hajlottabb volt a padlat.

A kék szeszláng halotti rémvilággal tölté meg az egész barlang üregét, maga a levegő, maga az űr is lobogni látszott: a száz fáklya tövig meggyulladva lobogott vörös fénynyel a kék pokollánggal egyetemben s a felhalmozott bengali tűzhegyek és az elpattogó röppentyűk, forgásnak indult tűzkerekek, mik az ünnepély végére voltak készen tartva, össze-vissza lobogtak, sustorogtak bele a rémséges alapszínbe; s e pokoli lobogás közepett elkárhozottak sötét alakjai futottak, ordítottak, sikoltoztak, taposták egymást és menekültek magasabban álló sziklák felé, a hová a légben elterjedt láng utánuk csapott; egyik katonának a húsz közül tölténytartójában föllobant a lőpor. Juon Táre szeme világát veszté a lobbanástól, a többi iparkodott a barlangot átszelő vízvezetőbe menekülni, hová utánuk csorgott a lobogó alcohol, mint egy égő zuhatag. Veszni kellett mindenkinek e pokolmenyegzőben.

Csak két ember nem veszté el lélekjelenlétét, csak ketten tudták még, hogy mit kell tenniök; az egyik volt a Fatia Negra. Ez, a mint a fegyveresek szétfutottak az olvasztó-ajtótól, merészen átgázolt az égő borszeszlángon, jól tudva azt, hogy ez nem gyujtja meg egyszerre az öltönyt s csupán szemeit takarta el kezével, hogy meg ne vakítsa: azzal felszakítá az ajtót s azon keresztül hirtelen eltünt.

A másik volt Anicza, ki midőn látta, hogy a százszoros rémületben mindenki elveszté eszét s kétségbeesett halála elé fut, hirtelen kezébe ragadott egy fejszét s nem törődve a körüle pattogó röppentyűk szikráival, a fölállított roppant sörös kádakhoz futott, azoknak fenekeit beszaggattá; a neutrális nedv zuhatagban tódult a padlatra, s a mint lassankint tért nyert, úgy szorítá mindig hátrább a lángoló pálinkaárt, lassankint kioltogatva a kék pokolvilágot, melynek elmulta után nem maradt az alvilágban egyéb fény, mint a végig lobogó szurokfáklyák az oltár körül.

A szép menyasszonyra nem lehete rá ismerni többé, arcza úgy össze volt égve.

A társaság minden tagja kapott sebet az égésben, néhány kínlódva fetrengett, szeme világát vesztve, s a hűs tócsákba verte magát, miket a kiomlott sör képezett; a vén Onucznak egy haja szála sem maradt meg, de azért most is ott ült aranyai halmazán, mik szétgurultak a félig szenesült zacskókból. Fölrepedezett kezeit aranyai közé dugdosta: tán azok hűsítik fájdalmát.

Juon Tárénak mindkét szemét kiperzselte a lőporlobbanás, két katona is nehéz sebet kapott ugyanakkor.

Az általános rémület után csak akkor jutott eszébe valakinek, hogy a Fatia Negrát üldözni kell, midőn a tűz már elaludt. E valaki a menyasszony volt.

Ő maga ragadta kezébe a fáklyát, ő kiálta a fegyvereseknek: «utánam!» s első volt, ki az érczolvasztó ajtaját fölszakítá. Odabenn sötétség volt, a fáklyavilágnál összekeresték a földalatti kamrákat; pénzverő gépek, olvasztó műhelyek, mind a régi rendben voltak hagyva, még a kivert pénz is, mely az osztályra várt, érintetlenül hevert pyramid alakú halomba rakva kisded erszényekben, – de a Fatia Negra maga nem volt sehol.

– Elrejté magát! mondogaták a katonák, puskáik agyával kopogtatva a falakat.

– Megmenekült! szólt, perzselt haját tépve kezeivel a menyasszony. Ez épületen keresztül menekült meg. Még talán utolérjük!

Tanácsára a gépeket kezdték fölforgatni s az érczlapító alatt megtalálták a csapó ajtót, melyen keresztül szokott ki- s bejárni a barlangon át a kalandor. Ezalatt eltelt egy óranegyed. Több, mint elég arra, hogy üldözői elől megmeneküljön.

Anicza sietve futott előttük a fáklyával a földalatti folyosón keresztül, melyet a barlangon átfutó patak járása alkotott; sok helyütt térdig hajolva lehetett csak előhaladniok. A leány biztatta az üldözőket, hogy ne féljenek; fél óra mulva napvilágot láttak a folyosó végén derengeni, s a mint kiértek a patak medrének szirttorkolatából, ott a forrás előtt, a szép zöld fűben, a forró napsugár elől hangafa árnyékában hűselve, heverészett egy őzünő két kis gidójával: a kis őzfiak anyjuk hátán ugráltak keresztül… A Fatia Negra ki tudja, hol járt már ezóta?…

A MIKALAI CSÁRDA.

Hidvártól Gyula-Fehérvárig egy jó napi járó föld van, még a legjobb lovakkal is, legjobb időjárás mellett; esős időben a hegyi utak még több idejét fogyasztják el az utasnak.

Szerencsére, az út fele táján esik a mikalai csárda, abban lakik egy derék, becsületes oláh nemes, a ki úgy mellékesen korcsmárosi hivatalt is visel. Itt ezen a tájon, a bányák közelében nincsen zsidó, minden bolt és csárda örmények és oláhok kezében van; a nép meg van velük elégedve s a magyar urak is szeretik őket. Annyi bizonyos, hogy Magyarországon nem lehet olyan olcsón utazni, olyan jó bort inni, olyan tiszta ágyban hálni, mint Erdélyben.

Az ifju Makkabesku tanyája regényes helyen épült, egy, a hegyekből kijövő patak zuhatagja mellett; a bérczi csermely ott foly el háza mellett, minden belehullott gallyat és falevelet hetek alatt kővé változtatva; még a beléhajló fák gallyai is odáig szép fehér kővé változtatva, a meddig a víz szokta mosni.

A tanya egy hosszú tornáczos házból áll, távolabb vannak az aklok és félszerek, földszint kőből építve, s az alacsony emelet kemény fából, szép simára gyalult oldalakkal s olyan ügyesen egymásba róva, mintha remekbe készült katulya volna; nyolcz oszlop az elején, czifrára kifaragva, képez egy hosszú folyosót, melyhez kőlépcső vezet fel. E hosszú folyosó közepén nyílik a konyha, a hol maga a nemes úr lakik, legvégén pedig van a vendégszoba, a hova vendégeit, ha jönnek, be szokta szállásolni. Csak egy szoba, de elég kényelmes és tágas is, megférnek benne, akárhányan vannak.

A nemes úr a korcsmárosságot nem űzi keresetből, abból ugyan nem is élhetne meg, hanem félig szivességből és jó barátságból; számadásai is nagyon egyszerűek: ha valaki gyalog jön és csak szállást kiván, annak számlája két garas, ha lovon jön és vacsorál, egy forint; ha még bort és pálinkát is diktál föl, azért mégis csak egy forint; ki vesződnék a miatt még külön czifra kálkulással? A négylovas hintókat nem szokta taksálni, azok fizetnek, a mit akarnak. Ha valaki nem kérdi, hogy mit fizessen? hanem kezet szorít és odább megy: szerencsés utat kiván neki s nem kiabál utána, hogy hát a fizetés?

A mellett Makkabesku büszke ember és sokat tart a nemességére. Megvárja, hogy őt domnulénak szólítsák s nagyon jól esik neki, ha vendégei észreveszik a vendégszobában felakasztott nemesi czímert, a fekete medvét három nyillal a kezében, s kérdezősködnek annak titkos értelme felől, a mikor azután ő is megmagyarázza, hogy az a fekete medve három nyillal, mely pléhre festve két vasrudon a ház előtt himbálja magát, szintén nem valami korcsmai, – hanem nemesi czímer, s örömest elegyedik beszédbe a legközelebbi tisztujításról, a mikor alispánt és szolgabirákat választani fennjárt a székvárosban.

Késő délután lehetett, a midőn báró Hátszegi Lénárd úr a mikalai csárdába vezető gyalog hídon át, annak udvarára lépett, gyalog jött, egy ládika a hóna alatt s vállán egy kettőscsövű fegyver. Makkabesku a tornáczon át már messziről köszönté.

– Hozta Isten, nagyságos uram, tán valami baj történt, hogy csak gyalog jön?

– Baj ám: az átkozott Tyiatra lupulujnál eltört a kocsim tengelye. Mindig mondtam, hogy csináltassátok meg azt a rossz helyet, már legalább hatodszor történik velem ott baj.

– Isten az oka, uram; a patak mihelyt megárad, mindjárt elrontja.

– Ez nekem nem vigasztalás. Embereim ott vesződnek a hintóval, fel sem birták még állítani úgy feldűlt. Jó, hogy magam a lovakat hajtottam, mert különben a nyakam tör ki, a hajdum így is kificzamította a kezét, küldj neki segítséget izibe, mert különben be nem vergődnek. Hol van a leánykád?

– Ej ej, nagyságos uram, ön mindig tréfál. Flóre te!

Egy csinos kis menyecske jött ki e szóra a konyhából, tűztől pirult arczczal mosolyogva a nagyságos úrra.

– Vedd át a nagyságos úr fegyverét és ládikáját s vidd be a vendégszobába.

– Hát hogy vagy, kis leánykám? még sem mentél férjhez? szólt a piros csattanó orczát megcsipve ujjaival a báró, mialatt a menyecske a ládikát elvette.

– Hej! be nehéz ez! sikolta az, mintha a láda terhétől ijedt volna meg.

Nem sül el ez a puska?

– Csak rá ne nézz tüzes szemeiddel, mert akkor elsül, ugy-e öregapja?

– No csak vidd be Flóre. A nagyságos úrnak mindig jó kedve van, még ha szekere feldűl is; a nagyságos úr mindig tréfál.

A tréfa abból állt, hogy Makkabesku a negyvenen túl levő férfi lehetett már, s itt-amott őszült a tarkója; a menyecske pedig alig lehetett több tizenhét évesnél, mikor a nemes úr nőül vette; azért Lénárd mindig azzal boszantotta a korcsmárost, hogy leányának hítta a feleségét s kérdéseket tett hozzá, mint öreg apjához, hogy mikor adja már férjhez az unokáját?

Hogy a nagyságos úrnak még akkor is eszébe jut a tréfálás, mikor a hintaja eltört!

Pedig hiszen Makkabesku Pávelt még «ifju»-nak híják: természetesen azért, mert az apja még él és az is Pável keresztnevet hord.

A csárdás egy perczig sem hagyta a feleségét megállani a sarkán Lénárd szeme előtt, egyre küldözte ide-oda. Ő maga arról a helyről, a hol az ideig könyökölt, még meg nem mozdult.

– Eredj a cselédházba Flóre; a kocsis, meg a bivalyos siessenek mindjárt a nagyságos úr hintajához, a Tyiatra lupulujhoz; vigyenek magukkal dorongokat és istrángot eleget. Csak szaporán. Tessék addig besétálni a nagyságos úrnak.

– Nem megyek biz én, mert én magam is utána akarok látni a hintómnak, különben ma sem vergődik be; csak előbb szeretném valami biztos helyre tenni ezt a ládikát; nem azért mintha félteném, vagy mi? hanem négy ezer arany van benne, s az mégsem bolondság.

– Hüh! domnule! szólt mind a két kezével tarkójához kapva a csapláros, mintha attól félne, hogy már esik a feje hátrafelé; kegyelmed annyi aranyat hordoz magával s csak így könnyedén jár vele ezen a vidéken?

– Micsoda könnyedén? Hát csak nem fogadhatok neki társzekeret? Be akarom váltani Fehérvárott, mert holnapután fizetésem van, azért hurczolom magammal.

– Nem úgy értem: de hogy ilyen egyedül jár vele.

– Nem szoktam én magamat eskortiroztatni.

– Pedig kár, domnule, a mi vidékünk most nagyon bátorságtalan; a mióta az Anna elárulta a Lúcsia barlangi pénzverőket, nekünk gyűlt meg a bajunk; a jámbor bolondokat, meg a temérdek sok kincset ott kapták, de elszalasztották a banda fejét, a Fatia Negrát; most ez boszúból és elvesztett kincsei miatt az egész vidéket sarczolja: pedig azt mondják, hogy már le akart végképen tenni a rablóvezérségről, el akarta venni az Aniczát, de hogy elárulták s pénzét ott veszejték, újra dúl-fúl a vidéken, senki sem biztos előle; csak tegnapelőtt rabolta ki erőszakkal a császári postaszekeret.

– No no, abba beletörhetik a foga. Különben engemet nem mer az bántani.

– Nem tudom, domnule: álarcz van a képén, nem pirul az és nem sápad el.

– Nem szokott ide ellátogatni? nem tanyázik néha nálad?

– Nem uram, bizonyomra mondhatom, hogy itt még soha sem volt, a mit különben magam is nagyon csodálok. Nálam sok úr megfordul, s innen könnyen lehet akármerre utat veszteni.

– Nem tartasz fegyvert a háznál?

– Minek tartanék? Annyi pénzem nincs, hogy a Fatia Negra érdemesnek tartson kirabolni, más ember pedig védje magát. Aztán hiába való dolog ő vele ellenkezni. Juon Táre is kezében fogta már, mit nyert vele? megvakult, most koldulhat már; Anicza elárulta, rajta hozta a katonákat, mit nyert vele? az eltünt a földbe, ő pedig koldussá tette apját és minden ismerőit s most ül velük együtt Gyula-Fehérvárott a kaszamátában.

– No, ne félj semmit, nem történik az alatt semmi baj, míg én a kocsihoz visszamegyek; addig is zárd el a fali szekrénybe ezt a kis ládát s vedd magadhoz a kulcsát.

– De csak tartsa kegyelmed magánál, domnule. Nem szeretem én azt úgy, én rám ne mondhasson senki semmit.

Makkabesku elzárta a ládikát egy nagy álló fali szekrénybe, mely hasonlatos az álló órák tokjaihoz, abban állnak családi kincsei és nemes levele. A bezárt szekrény kulcsát oda adá a vendégnek.

Még azonfelül a szobát is bezárta, s annak a kulcsát is ráerőlteté.

– Domnule, szólt azután, hogy látta, miszerint Hátszegi csakugyan vissza akar menni eltört kocsijához. Én csak azt mondom, hogy nagyon szeretném, ha nem menne el kegyelmed. Elhozzák azt a hintót a cselédek is.

– Nem tudnak bánni vele, mind sült paraszt, soha se látott vastengelyű szekeret.

– Inkább hát elmegyek én magam, kegyelmed maradjon itt.

– Segíthetek főzni a leánykádnak?

A korcsmáros homloka összehuzódott e szóra, s elmeneteli kedve láthatólag megcsökkent.

– Mikor én félek egyedül annyi sok pénzzel ebben a házban.

– Ejnye, boldogtalan ember! szólt Hátszegi türelmét vesztve, hiszen csak nem gondolod, hogy rám leskelődik a te ostoba rablókapitányod? Jól van hát, itt hagyom neked a puskámat, fogd a kezedbe, s állj ide az ajtó elé; hozz magadnak egy széket, ülj rá, húzd föl a sárkányát mind a két csőnek, s tartsd a hüvelykujjadat a sárkányán, a mutató ujjadat a ravaszán. A balcsöve tiz ficzkóra van töltve: az erősen szór, ha ezen a szűk folyosón elsütöd, bizonyos lehetsz felőle, hogy a ki ennek a tulsó végén szemközt jön, okvetlen megkap belőle legalább ötöt s az elég akárkinek; a második cső, ez a jobbik, ez meg egyes golyóra van töltve, ezzel cső végére szokás várni a vadat, hat lépésnyire, a honnan akármi gyermek halottá tehet akármi óriást. Ne félj, ha pánczélinget viselne is, ez keresztül viszi, mert aczélhegyű golyó van benne, a mi a pléh ajtót átlyukasztja. No, nem félsz már, ugy-e?

Makkabeskunak csakugyan nagy bátorság támadt a szivében annak a tudatára, hogy olyan fegyvert tart a kezében, a mivel kétszer halottá lehet tenni a legrettenetesebb embert.

– Hát kegyelmed semmi fegyvert sem visz magával, domnule?

– Van a zsebemben két dupla pisztoly.

Azzal Hátszegi könnyedén, fütyürészve végig haladt a hosszú folyosón, beszólt a konyhában forgolódó menyecskéhez:

– Hát aztán leánykám, készen legyen a vacsora, mire visszajövök, majd meglátom, elsózza-e a szakácsné a levest?

És úrhoz illő könnyen vevésével a dolognak ment ismét a hídon keresztül az országútra, Makkabesku szemeivel kiséré, míg beláthatá s gondolá magában, hogy ez ugyan bátor ember.

Itt Makkabesku arra a gondolatra tért, hogy hisz az ő elődei is bátor emberek voltak hajdan. Nem hiába nevezik magukat a Makkabeusok után. Ez még a római császárok idejéből eredt. Hogy tulajdonképen kik voltak azok a Makkabeusok? arra már tisztán nem emlékszik, de annyi bizonyos, hogy az régen történt.

A történet nagyobb bizonyoságára, most is oda van a folyosó feljáratába falazva a régi római emlék; rajta a császár képe, s régi thyrsusok és öklelő bakkecskék, körülirva elkopott betűkkel, mik a nemes úr előtt természetesen ősei érdemeit sorozzák fel; de a mikből az archæologok azt olvassák ki, hogy azt valami dácziai proconsul emeltette meghalt felesége tiszteletére, s a császárfő az asszony képe rajta; hanem ez azért nem tesz különbséget; a síremléket e ház helyén találták, midőn alapját letették s így az a család ősereklyéi közé tartozik.

Azért kedvencz helye Makkabeskunak a folyosón az a nagy bükkfa-karszék, a honnan épen a befalazott római emlékre látni. Az alkonyodó nap egyenesen rá szokott arra sütni az oszlopokon keresztül s olyankor megaranyozza az emlék alakjait és betűit, és olyankor úgy tetszik Makkabeskunak, mintha többet tudna leolvasni belőlük, mint máskor.

Milyen hatalmas emberek lehettek azok, a kiknek ilyen sokáig eltart az emlékezetük.

Milyen nagy vitézek voltak azok, kik ezt az országot el tudták foglalni!

Pável gazda nem számítá erényei közé a vitézséget. Ő békeszerető, verekedést kerülő ember volt. Inni csak bezárt szobában szokott, mert egyszer megtörtént rajta, hogy a bor fölösleges merészséget öntött szivébe; a minek azután az lett a következése, hogy a fejét két helyen beütötték. Azóta nem keresi az alkalmat.

De ha helyébe jönne! Fejét csóválja, magában elmélkedve. Az nem jól járna, a ki most ő vele ki akarna kötni.

Olyan emberekre nézve, a kik nem szoktak lőfegyverrel bánni, valamely sajátságos bűbáj van egy, véletlenül kézbe kapott töltött fegyverben. Az a bátorság és kötekedés lázas állapotában tartja őket. Különös inger támad bennük annak a fegyvernek hasznát venni. Pável gazda egy párszor a képéhez emelte a puska agyát s iparkodott vele czélozni. Sikerült neki a kisérlet; fél szemét behunyta s a másikkal irányozta a czél legyet. Ha most az a czifra fő azon az emlékkövön volna az ellenség, a haramia, hogy szétzuzná a koponyáját.

A nap lassankint lefelé haladt az égen s a mint lejebb ment, úgy változott az aranyos fény, mely a kőemlékről visszasugárzott, lassankint biborpirossá; egyik oszlopnak az árnyéka csendesen huzódott előre, a domborművet félig eltakarva.

Egyszerre úgy tetszett Makkabeskunak, mintha azon oszlop árnyéka mellett egy emberfő árnyékát látná megmozdulni…

A lélekzet elállt ajkain… Valaki leskelődik ott…

– Ki van ott? orditá rá ijedtségtől elcsukló hangon.

Abban a pillanatban ott állt előtte a folyosó tulsó végén a – Fatia Negra.

Azon alakban, a hogy őt leirták előtte; fekete atlasz köpenybe burkolva, fekete atlasz álarcz a képén, miket zsebében rejtve hordhat s hirtelen fölvehet, és levethet, a hogy szükségét látja.

– Megállj, ide ne jőjj! kiálta rá a fegyveres félelem dühével Makkabesku, mert keresztül lőlek! s a mint az álarczos egy lépést tett előre, hevesen rásütötte a fegyver bal csövét.

A lőporfüst eloszlott; a Fatia Negra sértetlenül maradt és jött egyre közelébb.

Ah, ezek csak a ficzkók voltak, ezek nem árthattak neki, de majd az aczélhegyű golyó!

A lövésre kifutott a konyhából Makkabesku neje s épen szembe találkozott a rablóval. Az izmos kezével megragadta karjánál fogva s visszalökte a konyhába s rázárta kulcscsal az ajtót.

Pável gazda mind ezt engedte történni; a felemelt fegyvert arczához szorítva, még közelebbre akarta bevárni a rablót, még bizonyosabban találni.

Most már nem szólt neki semmit, most már kivánta, hogy jőjjön.

Mikor hat lépésnyi tér volt közöttük, akkor odaczélzott a melle közepére; megnyomta a fegyver ravaszát s a jobb cső is eldördült.

Semmi halálordítás utána… A Fatia Negra sebzetlenül állt előtte.

Makkabesku kábultan tartá eléje a kilőtt fegyvert, mintha azt várná, hogy az még egyszer elsüljön, mintha álmodta volna csak azt, hogy lőtt s még egyszer álmodni akarná, hogy újra lőjjön, hogy azt a kisértetet megölje, a mi az álmodónak mindig olyan rosszul sikerül; – a Fatia Negra pedig megfogta egy kezével a puska végét, egy rántással kicsavarta azt a korcsmáros kezéből s a puskaagygyal úgy sujtotta főbe, hogy az szédülten rogyott össze.

Azután nem tudja senki, hogy mi történt?

Midőn báró Hátszegi és Makkabesku cselédei hazaérkeztek az összekötött hintóval, Makkabesku még mindig a földön hevert elkábultan; felesége a bezárt ajtón dörömbözött, a vendégszoba ajtaja fel volt szakítva s a családi fali szekrény feltörve. A korcsmáros ereklyéi közül ugyan, csodára, egy sem hiányzott, hanem Hátszegi ládikája a négy ezer aranynyal el volt tüntetve. Azt később megtalálták a patakban, természetesen – kiürítve.

A nagy sokára felocsudott Makkabesku reszketve beszélé el Hátszeginek a kettős lövés álomszerű esetét s esküdött az egekre, hogy a Fatia Negra kezeivel kapkodta el a golyókat, mint a legyeket.

– Bolond vagy. Bizonyosan a feje fölött lőttél el mind a kétszer.

– Akkor meg kellene a golyók helyeinek látszani az átelleni falon.

Valóban semmi golyó helye sem volt látható a folyosó falain.

AZ, A KI A FATIA NEGRÁT FELISMERI.

A mikalai csárdában történtek nagyon elronták Hátszegi kedélyét. Igen mogorván tért haza s Henriette iránt szokatlan kimélytelen volt. Valami heves jelenet fejlődött ki közöttük, melynek folyama alatt a báró olyasmit vetett nejének szemére, hogy őt megcsalta s hogy az ő és testvére magaviselete okozá, miszerint a nagyapai örökségből ki vannak tagadva. Felfedezte, hogy mindent tud. Tudja jól, hogy Henriette egy naplopó ficzkót szeretett leány korában s e miatt vonta magára nagyatyja gyűlöletét.

Henriettenek nem volt bátorsága azt felelni vissza, hogy ha tudta ezt, miért vette őt nőül? miért nem hagyta azénak, a ki mellett szegény lehetett volna, de boldog; száraz kenyeret evett volna, de meg nem panaszoltat; nem talált volna fényt, de szerelmet.

A félénk nő csak sírni tudott. Reszketett előtte és utálta.

Pedig mennyire rá volt szorulva!

Jól tudta már, hogy öcscsét mivel vádolják? s egy perczig sem kételkedett azon, hogy hát ő mit cselekedjék? Annak a hibáját az ő angyali önfeláldozásának kellett helyrehoznia. El kellend ismernie, hogy a hamisított aláirás az ő valódi kézirása.

De hát azután? Mi fog történni azután? Az aláirás elismerésének következményei vannak; mi fog azokból kifejlődni? mi lesz azoknak a vége?

Azt láthatta, hogy férjétől nem kérhet semmit. Minden lépten vehette észre, hogy az keresve keresi a czivakodást s minden ürügyet megragad, nejét magától távol tartani. S hozzájárul még az a mikalai szerencsétlenség. Ez is, mintha híva jött volna. Mintha csak összebeszélt volna a Fatia Negrával, hogy őt az útban furfangosan rabolja ki, hogy még csak reménysége se lehessen nejének ezúttal azt várhatni, hogy férje kiszabadítsa e halálverejtékes szorongattatásból. Szinte jól esik neki minden beszéd végét oda fordítani, hogy «hja bizony a Fatia Negra minden pénzétől megkönnyebbítette; nem tudja, mikor fogja ezt kiheverni».

A szegény nő néha naphosszant eljárkált a hidvári kastély szobáiban, s a tekervényes angol kert utain; hideg gyöngyöket izzadva homlokán és nem találva egy mentő gondolatot.

Ez olyan kétségbeejtő helyzet volt, a melyben még csak arra sem gondolhat az ember, hogy magát elölje s megszabaduljon; mert hiszen épen élnie és gondolkoznia kell, hogy egy másikat, a kiért remeg, megszabadítson.

Henriettenek nagy alkalma volt a hidvári kongó termeken s tekervényes sétányokon naphosszant háborítlanul járkálni végig végig, akár a késő holdvilág feljötteig; mert férje nagyon ritkán volt odahaza.

Lénárd ezután épen a csákói vadászatokkal volt elfoglalva. Itt tudta meg, hogy gróf Kengyelesyné legújabb választottja Vámhidy Szilárd, s a mint Aradra bevetődött, csakugyan vette észre, hogy a grófné a fiatal embert a társaságokban igen nyiltan kitünteti.

Ez kezdett ránézve ingerlő lenni.

Ez a sápadt képű ficzkó azokkal a nagy villogó szemekkel felesége fejét is megzavarta már, s most ismét ilyen irigylésre méltó hódításokat tesz. Hátszeginek az a gondolatja támadt, hogy ezt a «diákot» másodszor is ki kellene ütni a nyeregből.

Eddig nem jutott eszébe feltünőnek találni, hogy a grófné milyen szép asszony: de most egyszerre azt hitette el magával, hogy ő e hölgybe szerelmes.

Udvarolni kezdett neki – és szerencsés volt. Legalább mindenki azt hitte – ő maga is.

A grófné igen szivesen látta s a mint szaporodtak az ő látogatásai nála, akként gyérültek Szilárdéi. Néha találkoztak is egymással a grófnénál, olyankor Szilárd sietett odább állani, a hogy szoktak vert vetélytársak a győzelmes ellenében. Lassankint Lénárd lett mindennapos a grófnénál, míg Szilárd csak sporadice tünt fel, akkor is jött, köszönt, leült s mire rákerült volna a sor, hogy észre vegyék, már nem volt ott.

Ez nem volt senki előtt titok.

– Lássa, kedves barátom, ezt én önnek előre megmondtam; fecsegett azután Kengyelesy, ha Vámhidyt elő kaphatta; én már ismerem ezt az asszonyt; szereti a fiatal emberekkel megjáratni a bolondját. No de vigasztalja magát; ne féljen semmit, fél esztendő mulva majd Hátszegi is úgy jár, a hogy ön, s akkor majd az ő rovására nevetünk. Entre autres, én most szeretem, hogy ez így van, mert Lénárd ilyenformán nem ér rá kártyázni: átkozottul nyerne! No mert tudja kedves barátom, az én feleségem után bolondulni a lehető legnagyobb szerencsétlenség a szerelemben. Hanem tudja ön, hogy én mit tennék, ha az ön helyébe volnék? Tudja ön? nem találja ki? Én meg, ha önnek volnék, elkezdenék Hátszegi feleségének udvarolni. Az a szegény menyecske most úgy is magára van hagyva; aztán ön…

Csak Szilárd összevont szemöldei téríték eszére a grófot akaratlan fecsegéseiből; ekkor jutott eszébe, hogy hiszen az igen tragikus eset, a mi Szilárdot és a bárónét egymásra emlékezteti; akkor aztán megbánta a mit mondott, és elkezdte homlokát ütni a tenyerével, «auf gut deutsch» ilyforma czímeket adogatván magának: «o du grossmächtiger Esel! o du dalketes Rindvieh! du!» – Igy az embernek duplán jól esik a gorombaság.

A grófnénál pedig mindennapos kezdett lenni Hátszegi. Ezt ő előre tudta. A ki gazdag ember hirében áll, az háttal áll a napnak, az asszonyi szivek ellen folytatott párharczban.

Egy napon az történt Hátszegivel, hogy mikor legélénkebben foly részéről az udvarlás a grófné termében, sans géne belép Vámhidy s erre a grófné hirtelen felugrik a causeuseről, engedelmet kér a bárótól, hogy egy perczre eltávozhassék s azzal bevezeti Vámhidyt magán szobájába s ott marad vele két egész óranegyedig; mialatt Hátszegit majd a sárgaság lepte meg, nem tudván egyebet tenni, mint hogy az ott maradt franczia társalkodónő kérdéseire «oui» és «non»-t felelgessen.

Mikor visszajött a szobából a grófné, igen jó kedvűnek látszott; egész a terem-ajtóig elkisérte Szilárdot, ott kezet szorított vele, s midőn az ajtóban elváltak, még akkor is egy sokat jelentő pillantást váltott vele, s mutató ujját ajkához érinté; a mi tudvalévő igen bizodalmas pantomia.

És Hátszeginek mindezt látni kellett egy tükörből, melylyel épen szemközt ült.

A mint a grófné leült, a társalkodónő, mintegy jelszóra, felállt és elment valahová. Ne keressük.

Alig maradtak egyedül, midőn a báró rossz kedvvel veté oda:

– Úgy látszik, nagysádtok között igen mély és bizodalmas viszony örvend magának.

– Oh, igen bizodalmas. Ez igen derék, becsületes ember.

– De, látom.

– Igazán mondom. Rám nézve megbecsülhetlen ember és hozzám rendkívül ragaszkodik.

– Az igen szép tőle.

– Oh, kedves uraim, ne tessék olyan nagyon gúnyolódnotok: vannak emberek, a kik azért, hogy szegények, gyakran sokkal készebbek az áldozatokra, mint azok a nagyralátó nábobok, a kik körülöttünk büszkélkednek; de a kik azután, ha valamelyikünket valami nagy baj ér, veszik a kalapjukat s iparkodnak menekülni a házból. Ön is azok közé tartozik.

– Nem értem.

– Hátha például én önnek azt mondanám: édes barátom, én egy igen ostoba bajba keveredtem; engem ma vagy holnap negyvenezer forintért fognak exequálni.

A báró kaczagott rá.

– De ne nevessen, mert úgy van. Hanem hát erre önnek semmi gondja. Kérem, ne mondja senkinek; különösen férjemnek ne. Képes volna a végletekre, ha megtudná.

– Ne tréfáljon a grófné, ugyan ki adott volna a grófnénak negyvenezer forintot kölcsön?

– Hát senki sem; én mégis tartozom vele. Tudja, egy időben, sok esztendő előtt, mikor Bécsben laktunk, igen belejöttem a kártyázásba. Ott igen nagyba ment. Egy este nemcsak hogy minden pénzemet elvesztettem, hanem ezer forinttal is adós maradtam. A kártyaadósság olyan, a mit két napnál tovább fizetetlen hagyni nem lehet; nekem okvetlen elő kellett teremtenem az ezer forintot. Férjemtől nem akartam kérni, a mit igen rosszul cselekedtem. Kaptam aztán valami átkozott uzsorástól, rettenetes nagy kamatra. Mikor a tőkét kamatostul együtt vissza kellett volna fizetnem, akkor még jobban resteltem a dolgot férjem előtt felfedezni, hanem új kötelezvényt adtam s ilyenformán az évről-évre szaporodván, mint a mesebeli öreg asszony tojásaiból elébb csirke, azután sertésnyáj, azután tehéncsorda, utoljára négylovas hintó, úgy az én eredeti ezer forint tartozásomból is mostanságig negyvenezer forint lett szépen s az uzsorás most már sürget és nem akar hitelezni többé, pedig én szívesen folytatnám azt a financzminiszteri tréfát, a míg egynehány száz millióra felnőne. Hanem hát az éhes sárkánynál nincs kegyelem többé. Egyszer rossz kedvemben Szilárd előtt kitaláltam ejteni ezt a titkot s a derék fiu magára vállalta, hogy majd segít ő azon. Nem tudom én miféle formahibákat fedezett fel tartozásomban, meg hogy mi mindennel akarja megriogatni hitelezőmet, elég az hozzá, hogy biztosított, miszerint nem kell egyebet megtérítenem, mint az eredeti összeget s annak törvényes kamatjait; erre pedig szerez nekem tisztességes kölcsönt, könnyű törlesztésre, a mi rám nézve valóságos jótétemény. Most tehát már tudja ön kedves barátom, hogy miért olyan szívesen látott vendégem én nekem Vámhidy? hogy még önt is itt hagyom a társolkodónéval, mikor ő jön! de láthatja ön, hogy rám nézve ő valóban igen kedves és szükséges ember s én neki igen sokkal tartozom.

Hátszegi hosszan elgondolkozott. Ajkait harapdálta. A grófné a zongorához készült ülni, kedves könnyelműséggel, mintha tovább nem is tartoznék rá mindaz, a mit elbeszélt.

– Csak most ne történt volna velem az a fátum, hogy kiraboltak; szólalt meg végre Hátszegi.

– Tudja mit, kedves barátom? szólt a grófné, ujjait végig futtatva a zongora elefántcsontjain. Én azt az egész esetet hihetetlennek találom. Két lövés egy emberre olyan közelről, és mégis semmi eredmény; az egy kicsit mesésen hangzik.

– Azt hiszi tán, hogy a korcsmáros maga rabolt volna meg?

A grófné egyet rántott gömbölyű vállacskáján s tovább zongorázott.

– Az nem valószinű; felelt magának a báró, mert én láttam magam azt az ütést, a mit Makkabesku a fejére kapott a puskaagygyal, s mondhatom, hogy nincs az a négyezer arany, a melyikért odatartanám neki a fejemet.

– A grófné egy perczre félbehagyta a trillákat.

– Ön látta? Hát még ki látta?

Hátszegit furcsául lepte meg ez a kérdés.

– Mit gondol a grófné?

– Én gondolok valamit, kedves barátom; én azt gondolom, hogy önnek van valami oka a kárvallott embert játszani, s valahonnan a zsidóhistóriából olvasta az egész Makkabeusok történetét, a mit most a világgal, mint új dolgot akar elhitetni.

– Kiméletlenül bánik velem a grófné; – de kérem hát, hagyjon békét annak a zongorának, úgy is nagyon el van hangolva. Szeretnék egy komoly szót szólani.

– A Makkabeusokról? kérdé az nevetve.

– Nem. Magamról. Én komolyan mondom, hogy veszteségek értek; nagyságodnak nem szükség azokat tudni. Hanem én azért tudom, hogy mit kell tenni egy gavallér embernek, olyan bizalmas felfedezés után, a milyennel a grófné engem megtisztel; s a mit én minden bizonynyal nagy megtiszteltetésnek veszek.

– Lehetetlen.

– A mit én mondok, azt mindig lehetséges; hanem a mivel az a «diák» ámítja nagyságodat, az a lehetetlen. Ő nem fog segíthetni a grófnén nagy éclat nélkül; persze az ilyen prókátorfajta ember itt nem lát különbséget; nem érti azt, hogy vannak esetek, a midőn valaki inkább beleugrik a kútba, mint hogy a világ előtti állását koczkáztassa az által, hogy igazságával törvényes útra kerüljön. Hanem én más indítványt teszek a grófnénak; én beváltom saját kötelezvényemmel a grófnéét, teljes értéke szerint; erre úgy hiszem szívesen rááll uzsorása, s a cserét elfogadja.

– Oh köszönöm, köszönöm; hanem elébb én is szeretném, hogy – hát ön mi kamatot kér tőlem? mert uzsorát nem fizetek!

– Igen törvényes és keresztyéni kamatot. Csupán azt az egyet kérem, hogy ennek a fráternek ne legyen többet nyitva a grófné háza.

– Komolyan szólt a báró?

– A legkomolyabban.

– Nem fél, hogy szaván fogom?

– Csak óhajtásomat fogja vele teljesíteni. Lássa grófné, én kegyed őszinte tisztelői közé tartozom, s engemet sért az, hogy köreinkben mendemondák keringnek, a mik a grófné nevét Vámhidy ifjuúréval kapcsolatba hozzák.

– De az nem fogja önnek a nagyrabecsülését irányomban csökkenteni, ha Vámhidy nevét az önével cserélik fel ama mendemondák?

– Én nem kérek egyebet, mint egy ember kimaradását a háztól, s ha a grófné úgy akarja, vele együtt én is kimaradhatok.

A grófné sietett kezét nyujtani Hátszeginek, jeléül annak, hogy ezt nem kivánja.

– Én tehát, hogy bebizonyítsam önnek, miszerint Vámhidyval csupán üzleti ügyeim voltak s egész ismeretségünk ebben határozódott, mihelyt e halálos aggodalmamból kiszabadulni más utat találok, félbeszakítok vele minden összeköttetést.

– Akkor e határozata nagysádnak ebben a perczben lépjen érvénybe. – Szabad iróasztalát igénybe vennem? Találok itt másforma tintát is, mint pirosat? a milyennel nagysád leveleket szokott irni, de a mi hivatalos iratoknál kissé szokatlan.

– Mindent, kérem; még pecsétviaszt is.

– Az nem szükséges váltókhoz. Szerencsére van nálam egy üres váltó.

A báró talált tárczájában egy blanquettet, a mi nélkül egy gavallér sem szokott járni s betölté azt, annak rendje szerint. A grófné a szék karjára könyökölve nézte a báró vállán keresztül, hogy irja az alá nevét egy oly drága okiratnak s gondolta magában, hogy milyen különös az, mikor egy hatalmas, gazdag ember érczszívvel tudja megtagadni nejétől azt a segélyt, a mi annak boldogságát, testvére becsületét adná vissza s ugyanazt az összeget egy idegen nő szép szavára könnyű szívvel hajítja ki az ablakon.

A mint az aláirással készen volt Lénárd, egy perczig sem időzött tovább; kapta a kalapját és elsietett, nehogy további ott időzésével azt a gyanút nehezítse magára, mintha egy kis előlegezett foglalóra várna.

Az a kézszorítás, a mivel a búcsúvételkor a grófné elvált tőle, biztosítá, hogy ez a hódítási maneuvre részéről tökéletesen sikerült.

Hanem a míg azután hazáig ért, mégis végig futott agyában ilyenforma eszmélkedés:

«Ez a furfangos asszony engemet most egy kicsit berántott; igaz ugyan, hogy azt a ficzkót most miattam eltünteti, a hogy szokás a szoba falán egyik frescot a másikkal befesteni. Hanem hogy ezuttal én is be vagyok meszelve, az már világos.»

Oh, hogy ezek a szegény gazdagok soha sem jöhetnek arra az arany öntudatra, hogy valaki őket saját magukért szeretheti!

Mikor meg aztán otthon a pamlagon végig heveredve az első pipa dohányt kiszívá, már akkor egész bizonyosnak tartá, hogy a grófné előadása uzsorásokról s más affélékről egészen mese; de hogy Vámhidy valami olyan alkuszféle, a ki pénzt kerít, azt már elhitte, s kezdett rá nem lenni olyan büszke, hogy őt kitúrhatta a grófné termeiből.

Pedig a meglepetés java még csak azután várt reá.

Azt jól sejtette, hogy Kengyelesynének nem valami uzsorás kielégítésére kell az aláiratott váltó, hanem azt álmában sem képzelte volna, hogy…

… Kengyelesyné abban a perczben, a midőn ő kiért az utczára, leült ugyanarra a székre, a honnan a báró fölkelt, kezébe vette ugyanazt a tollat, a melyben még a tinta meg sem száradt s egy levél papirost kiválasztva, gyors szarkalábbetűkkel hegyremászó sorokat irt báró Hátszeginének, tudatva vele igen barátságos módon, hogy sikerült neki Hátszegit rábeszélni, miszerint Kálmán gyanusított váltóját sajátjával cserélje ki, s így nejét képessé tegye arra, hogy az aláirást magáénak vallva, majdani tartozását ezzel fedezhesse.

Mindez sokkal bővebben volt ott megirva, mint itt, hanem azért meglehetett azt érteni; a levélhez odacsatolta az eredeti váltót s azzal postára tevé. Másnap kellett azt kapni Henriettenek.

Ki volt tehát szebben meglepetve, mint Hátszegi, ki harmadnap türelmetlenül járt fel s alá szobájában, igen természetesnek találva, hogy a grófnétól már most ideje lesz légyottot kapnia, hála és elismerés fejében, a midőn nagy robajjal nyilik az ajtaja s belép rajta – Henriette, s mielőtt bámulatától azon kérdéshez jöhetne, hogy mit keres most itt? a nő nyakába borul s érzékenyen rebegve beszél össze-vissza érthetetlen dolgokat, háláról, gyöngédségről, kellemetes meglepetésről, félreismert jó szívről, azután bocsánatot kér, ha valamivel megbántotta; igéri, hogy oly híve leend e tett után, mint egy rabnő.

De miféle tett után?

Csak akkor hült el aztán, mikor a nő emlékébe hozá, hogy arról a negyvenezer forintos váltóról van szó, a mit Kálmán kimentésére a grófné által neki küldeni szives volt.

– Vagy úgy? már el is felejtkeztem róla. Szót sem érdemel.

Úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is felejtette volna az egész dolgot.

Oh, ha e perczben látta volna őt a grófné, hogy kaczagott volna rajta.

Lénárdban minden csepp vérnek epévé kelle válni.

Hogy ilyen nevetségesen rászedetett egy ravasz nő furfangja által, ennek tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása. Szerette volna összetépni mind a kettőt.

Milyen szép bolondot hagyott csinálni magából! Megvette negyvenezer forintért saját neje szeretetét. Már felszólítok minden józan értelmű embert, ha nem felettébb boszantó-e ez?

A váltót pedig vissza nem veheti már nejétől; sem azt meg nem vallhatja neki, hogy annak eredése felől csalódásban van: ez olyan piszkosság volna, hogy a csákói vadászaton még a kopók is megugatnák érte. Oh, hogy dühödött mind a két asszonyra!

S még jó képet kellett csinálnia hozzá és elfogadnia azt a nemeslelkű atyai szerepet, a mit ebben a drámában neje osztott ki neki, holott vagy az első szerelmest, vagy a kegyetlen vérengzőt szerette volna benne játszani.

– Jól van, Henriette, szólt nyugalmát összeszedve, használja ön fel váltómat, ha akarja, én majd postára teszem s elküldöm ügyvédének, Siposnak.

Vajjon fordult-e meg a gentleman eszében olyanforma gondolat, hogy postára adott leveleknek a beléjük rekesztett váltóval együtt könnyű szer nem találni rendeltetésük helyére? azt állítani egész bizonyossággal nem lehet, hanem annyi bizonyos, hogy Hátszegi kegyetlenül fel volt ingerelve e rászedett nagylelkűség miatt.

Henriette azonban, a nélkül, hogy ilyes gondolat távolról is vetette volna árnyékát gyanútlan lelkére, azt felelé az ajánlatra, hogy: «köszönöm, magam akarok vele Pestre elmenni és Sipossal szegény öcsém felől bővebben szólani személyesen».

Egy mellékindoka e határozatra az is volt, hogy nem akart oly városban időzni, a hol Vámhidyval okvetlenül találkoznia kellett. Ez alkalmat most jobban kerülte, mint valaha.

– Akkor várjon Henriette addig, míg az aradi lóversenyeknek vége; tudja, hogy nagyon érdekelve vagyok bennük; ha magam itt nem vagyok, könnyen megverik a lovaimat.

– Én nem kivánom tőled, kedves Lénárd, hogy miattam félbeszakíts akár dolgot, akár mulatságot, megjárom ez útat magam; de halasztani egy nappal sem akarom. Hiszen tudod, milyen nyugtalan vagyok szegény öcsém miatt.

– Csakhogy ez út most nagyon veszedelmes magányosan járó asszonyra nézve. Tudhatja, hogy én magam is hogy jártam a minap?

– Oh, én kigondoltam, hogy mit teszek? A legrosszabbra is el vagyok készülve. Ha rablók támadnak meg valahol, szépen egy szóra odaadom nekik, a mi kevés pénzt viszek magammal; a mit pedig legjobban féltek, a váltót, azt úgy el tudom rejteni, hogy arra senki rá nem akad.

– Kedvesem, azok az emberek nagyon leleményesek.

– Oh, ott nem fogják megtalálni. Vállfüzőmnek van egy aczél lemeze, a körül fogom hajtogatni a váltót s ismét a lemezzel együtt visszacsúsztatom helyére; ott ugyebár senki sem fogja sejteni?

– No, ez jó gondolat.

Hanem azért még sem találta Hátszegi annyira jó gondolatnak neje ötletét, hogy Gerzsonnal a casinóban találkozva, annak el ne panaszolja, mennyire aggódik neje miatt, ki holnap útra akar indulni Pestre s ő minthogy nem kisérheti el, nagyon szeretné, ha valaki lebeszélné e szándékáról.

Gerzson úr természetesen rögtön ajánlkozott rá, hogy hiszen majd lebeszéli ő. Ezt tudta Hátszegi előre. Elhívta magához theára a roncsolt termetű urat, ki alig csókolt kezet Henriettenek, rögtön hozzá fogott az ostromhoz: «meddig lesz a bárónéhoz szerencsénk? hogyan? oly hamar itt akar bennünket hagyni? ah, az lehetetlen! A lóversenyeket be nem várni; mi is futtatni fogunk Lénárddal. Az ugrató verseny, az úri verseny! ötven ló van beirva; a Cassandra, a Vezuv, a Miss Fanny; a gyönyörű társaságok; azt mind elmulasztani. Csak legalább az első napot, csak legalább az első versenyt bevárná nagysád.

Henriette mind erre csak egy szomorú válaszszal birt:

– De hátha ez az egy nap szegény Kálmánra nézve egy öröklét?

– Úgy? Abban igaza van nagysádnak; ezt persze a nagy beszéd közben egészen elfelejtettem. Hanem az út most nagyon bátorságtalan. Nagysádnak könnyen baja történhetik; az az átkozott Fatia Negra most még jobban rémítgeti a környéket, mint valaha; a Tisza és a Maros között nem tanácsos fegyvertelenül járni.

– Én nem félek vele találkozni, monda Henriette.

Lénárd közbe szólt:

– Emlékezzék, kedves Henriette, a *bányai öreg papnéra, milyen reszketősek annak a kezei. Tudja meg, hogy még eddig, a ki a Fatia Negrával rossz kedvében találkozott, annak mind reszketőssé lettek a kezei.

A szegény rémítgetett nő sírva fakadt.

– De hátha az én mulasztásom Kálmánra nézve helyrehozhatatlan veszély? Hátha azalatt elfogják, magát bevádolja? Hátha azalatt megöli magát?

Gerzson úr minden meglevő izében becsületes ember volt. Kár azért az egynehány elveszett ujjáért is, a mi már hiányzik belőle, mert azokban is bizonyosan becsületes lélek lakott. A mint látta a szegény nő kétségbeesését, azt mondá neki:

– Jól van, báróné; én el fogom kegyedet kisérni Pestig.

No, hiszen csak ez kellett még Hátszeginek!

– Ugyan hova gondolsz? szólt bosszúsan közbe.

– Kérlek, tán elég öreg és tisztességes embernek tartasz arra, hogy nődnek – atyja helyét pótoljam. Miattam bizonyosan senki sem szól meg egy delnőt, a ki velem egyedül utazik.

Szegény jó öreg úr, olyan büszke volt arra, hogy arczára és termetére nem lehet ránézni.

– Hanem azért egy nőt megvédni, azt hiszem, mindig elég vagyok, akár az ördög ellen is; előttem, azt mondom, hogy ne tünjön fel a jámbor Fatia Negra, mert az én kacska kezem nem úgy lő, mint a Makkabeskué, s az én golyóimat nem kapkodja el, mint a legyeket; azt fogadom.

– Ön elmulasztaná miattam a lóversenyt, szólt Henriette sajnálkozva.

– Nem érdekel oly nagyon; láttam én már furcsább lóversenyeket, a pesti, meg a bécsi gyepen.

– Hát versenylovai?

– Futhatnak nálam nélkül bátran; nem sokat adok rájuk. Kettőért úgyis bánatpénzt akartam fizetni, a harmadikkal pedig csak becsületből futtatok; jobb, ha nem látom.

Ez ugyan mind nem volt igaz, de annál szebb volt az öreg úrtól.

Hátszegi látta, hogy Gerzson urat igen rosszul választá neje lebeszélésére az utazásról.

– Úgy látszik, Gerzson, hogy te szerelmes vagy Henriettebe?

Gerzsonnak a nyelvén lebegett a válasz: «s úgy látszik, hogy te nem vagy, mert én lemondok érette mulatságomról, te pedig nem» – e helyett azonban nagy jámborul azt felelte:

– Azt hiszem, ha én szerelmes vagyok valakibe, az senkire nézve sem nagy baj.

– Tehát csakugyan kisérni akarod nőmet Pestig?

– A legnagyobb örömmel.

– Jól van. Akkor hát legalább gondoskodom az útikészületekről, hogy idején bevergődhessetek valami állomásra; merre szeretsz inkább járni? Csongrádnak vagy Szegednek?

– Csongrádnak.

– Arra rövidebb; hanem a mostani időjárással olyan kemény arra az út, mint az aczél; érdemes lesz a lovaimat új patkókkal elláttatnom.

– Még most csak tíz óra. Éjfélig eljárhat benne a kocsisod. A báróné jól teszi, ha most lefekszik egy rövid álmot aludni. Én azalatt haza megyek az útitáskámért és a fegyvereimért; éjfélután két órára itt leszek s háromkor indulhatunk.

– Én ébren várlak s köszönöm szivességedet.

Gerzson úr kiitta theáját s haza sietett; Lénárd ajánlá Henriettenek, hogy menjen aludni, ki valóban nagyon álmos volt, s ő maga ment az istállóba a lovak dolgát rendbe hozni.

Éjfél után volt, mire visszatért ismét a terembe, fáradtnak látszott, mint a ki nagyon sokat szaladgált összevissza; egyedül volt a társalgási teremben; a kandallóban újra megrakta a tüzet, szivarra gyujtott s várt csöndesen.

Fél kettőre éjfél után csöngetett a kapun Gerzson úr; nagy robajjal jött be a terembe, mint a ki azt akarja, hogy ne aludjanak már a háznál. Egy kis bőrönd volt ferde karjára akasztva, másik kezében egy kettős csövű puskát hozott, szijjra kötött tarsolyából két négyes csövű pisztoly agya kérkedett elő.

– A gutába! kiálta Hátszegi nevetve; te egy egész guerilla-háborúra vagy felfegyverezve.

– Megérdemli a Fatia Negra! felelt rá komoly nyomatékkal Gerzson. Felöltözött-e már az asszonyod?

– Úgy gondolom, hogy vetkőzetlenül feküdt le.

– Csak gondolod? No, hát jól van. Jó lesz, ha korán indulunk.

– Ajtónyitogatást hallok szobájában; bizonyosan a te csöngetésed ébreszté fel. Akkor mindjárt itt lesz, mert nagyon nyugtalan.

– Én azt természetesnek találom.

– Lássunk addig egy kis szíverősítőhöz. Hátszegi egy palaczk szerémi szilvapálinkát vett elő s töltött magának és vendégének belőle. Te, ha a Fatia Negrát ma megtalálod lőni, a fejére tett ezer arany felét nekem add, a miért ezt a szép alkalmat neked engedtem át.

Gerzson úr köhintett rá.

– Gondoskodtam számotokra egy kulacs jó hegyaljairól, szólt Lénárd egy szép csikóbőrös kulacsot emelve ki szekrényéből.

– Azt ugyan bölcsen tetted.

– Az egész Tiszán innen nem kaptok megiható vizet az útban, s Henriettet mindjárt kileli a hideg a rossz víztől.

– Lesz rá gondom, hogy feldisputáljam rá a bort.

– Nagyon kérlek, hogy ügyelj rá, mert a mellett, hogy olyan mint a gyermek, rendesen soha sem szokott semmit kérni; úgy kell kitalálgatni, hogy mi kell neki? Én restellem az egész utazását, egy levél mindazt elvégezte volna, de ellenzeni semmit sem szoktam, a mit egyszer fejébe vett.

– Vigyázni fogok rá, mint gyermekemre.

Gerzson úr atyai buzgalommal szorítá meg Lénárd kezét; a báró is úgy tett, mintha visszaszorítaná.

Egy negyed mulva megjelent Henriette a teremben, teljes útikészületben; az inas felhozta a reggelit; az urak is hozzá ültek, hogy a delnő ne reggelizzék egyedül.

– Pompás időnk lesz, báróné, szólt Gerzson úr, fekete kávéját kalácscsal mártogatva, a mi elég furcsa szokás; az ég egészen csillagos, kivánni sem lehet szebb útat.

– Az ég elég szép lesz hozzá, de a föld egy kicsit göröngyös, szólt bele Hátszegi; Dombegyháza körül különösen jó feldűlni való útak vannak.

– Ne tarts tőle, én magam fogom hajtani a lovakat.

– Oh, azt nem engedem, szólt Henriette; az nem mulatság többé, mikor rossz útakon óraszámra kell a gyeplűt tartani.

– Magam előnyeért teszem, nagysád; tudja, én pipázni szeretek, s benn a fedett hintóban azt nem tehetném.

Hátszegi nevetve mondá:

– Ürügyöt keres Gerzson barátunk, hogy melletted ne üljön; sok orczapirulásába kerülne, ha ezt itt-amott szemére vetnék.

Gerzson úr csak annyit mondott rá, hogy Lénárd nagy bolond.

Azután engedelmet kért, hogy lemehessen a kocsit és lovakat megnézni; műértő ember el nem indul semmi útra, a nélkül, hogy mindenről szemeivel meg ne győződjék. Odalenn összevizsgálta a hintó minden porczikáját, nincs-e bajuk a kerekeknek? rendben vannak-e a tengelyforgók? el van-e téve a csavarkulcs? van-e a ládában balta, szögek és kisebb-nagyobb kötéldarabok? Hát a lószerszám rendben van-e? a pántok elég feszesre vannak-e csatolva? a zablákon nincs-e törés? a gyeplűk egyenlőre vannak-e eresztve? tartanak-e a hevederek, meg a kerékkötő szijj? Azután a lovakra került a sor; nem sántít, nem kehes-e valamelyik? Azt látta, hogy mindegyiken új patkó volt; a kocsis mondá, hogy maga a nagyságos úr beszélt a kovácscsal. Végül a kocsissal egy kicsit veszekedett, már csak hagyományos szokásból, hogy lássa ez a paraszt, hogy az úr mindenhez ért és nem néz el semmit; azzal fölment ismét Henriettehez, jelentve, hogy a lovak be vannak fogva.

Hátszegi fölsegíté neje vállára az úti köpenyt s egy hideg csókot nyomott homlokára. Henriette még egyszer forrón megköszönte neki, hogy ilyen jó volt hozzá, s Gerzson úr által lehagyta magát vezettetni a lépcsőkön.

Az öreg úr csakugyan nem hagyta magát rábeszéltetni, hogy beüljön Henriette mellé a hintóba; neki okvetlenül kezében kell lenni a gyeplűnek, mert ő odabenn mindjárt elalszik s csak alkalmatlanságul szolgál.

Jól is illett kezébe a gyeplű, meg az ostor; nincs az a kocsis széles alföldön, a ki úgy kitudja ereszteni az ostor sudarát, a gyeplűs ló hasát a legvégével megcsippenteni, azután kettőt-hármat pattantani hatalmasat a levegőben s megint elkapni az ostor végét, sebesen a nyél körül tekergetni s azalatt a balkézzel ügyesen utána ereszteni a négy lónak a gyeplűt, gyorsítani a futást, a hol jó az út, lassítani, a hol döczögős s finomul kikerülgetni minden útbaeső kátyút, zökkenőt.

Az öreg úr elemében volt, a míg a korai csillagfénynél folyt az utazás; elég mulatsága volt a zökkenők kerülgetésével, az ostor kieresztése és újra elfogásával, meg mikor néha a sudar beleakadt az istrángba, a míg azt kiránczigálhatta. Néha hátra is tekintett, ha nincs-e valami baj?

Lassankint mulni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől multak el a derűben, csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül; nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget s hosszú, egyenes felhővonalok arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt terült a végtelen alföldi róna, a hogy menyasszonyi ágyából fölkel, szerető urát, a napot, üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között a végig sietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől visszaverve, s a milyen messzire elveti az árnyékot a most fölkelő nap, olyan messzire elkiséri azt a dicsfény; a ki ezt először látja, ihletve érzi magát tőle. A ki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi pusztát, a mint a nyugot lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény elől, a mint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol, az éggel egybe olvadni látszik, az maga is érez valami mérhetlen, szóval ki nem mondható ábrándot, melyben a lélek az éggel egybe olvad…

Gerzson úrra azonban nem ez a hatása volt a pusztán felkelő napvilágnak; ő nem látta az arany felhőket, meg az árnyék körüli dicsfényt a harmatos mezőn, meg a lilaszín ködös távolt, hanem látott valami egyebet, a mi tetszését épen nem nyeré meg.

– Te Jóska, az a gyeplűs ló sántít.

– Biz az sántít, felelt rá a kocsis.

– Szállj le, nézd meg, mi baja?

A kocsis leszállt, fölemelte a ló lábát, letörülgeté patkója körül a port s műértő arczczal mondá:

– E bizony meg van nyilalva.

– Hogy az ördög!… tovább nem mondta Gerzson úr. Nem illik szitkozódni, ha asszony van a hintóban, bárha nem hallja is.

A kocsis megint felült mellé s hajtottak tovább.

– No, már most ezt a lovat nem lehet hajszolni tovább, dörmögé Gerzson úr; a többi három húzza a hintót; a gyeplűs majd csak elbaktat mellettük. Csongrádon mást veszünk helyette s ezt ott hagyjuk.

Azután sokáig folyt közte és a kocsis között az egyetértő vitatkozás a felett, hogy milyen ügyetlenek azok a kovácsok, mikor a vasaláskor a ló körmét kivágják, olyan könnyen belevágnak az eleven husába, az pedig veszedelmes. (Tudniillik, hogy ezt nevezik műnyelven megnyilalásnak.)

Alig haladtak másfél óráig, midőn Gerzson úr megint gyanúsan kezd nézegetni a bakról.

– Te Jóska, nekem úgy tetszik, mintha az ostorhegyes is sántítana.

A kocsis leszállt, látleletet tőn s kimondá, hogy bizony az ostorhegyes lába is meg van nyilalva.

– Hogy az ördög vigye el!… kiálta fel Gerzson úr, de most sem adott felvilágosítást a felől az ördögnek, hogy kit vigyen el tulajdonképen?

– No, már most mehetünk szépen két lóval, ez a két első nem számít semmit.

Be is dugta maga alá az ostort igazi kocsistempóra, mint a mire többé szüksége nem lesz, s ezuttal már nagyon zúgolódtak a kocsissal együtt a sok jött-ment kovács ellen.

– Mihelyt Orosházára beérünk, mindjárt veszek két új lovat, akár hol keríteni kell.

Azonban Orosházának a tornya még csak alig látszik s már délre jár az idő, közben pedig nem esik állomás, a hol lovat lehetne váltani.

Fél óra mulva Gerzson úr a hintó kerekéhez vágta a makrapipáját s esküdött, hogy itt sülyedjen el, ha valaha történt vele ilyen bolond. Most meg már a rudas ló is elkezd sántítani.

Persze, hogy az is meg volt nyilalva.

– Hogy az ördög vigyen el minden olyan gazember kovácsot, a ki így vigyáz az állatra! Itt van ni. Jó szerencse, ha éjszakára bevergődünk Orosházára. Tyhüj lánczhordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem párja! Soha az öregapám sem hajtott három sánta lovat egyszerre. Czammoghatunk most.

Valóban, most már csak czammogni lehetett. Az az orosházi torony nem hogy közelíteni látszott volna, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék, még pedig sokkal jobb lovakon s egyre tovább menne.

– No, most még csak az az egy kellene, hogy a nyerges ló is beadja a kulcsot.

Ha csak ez az egy kivánsága volt Gerzson úrnak, azt ugyan hamar meghallgatta a sors; mire még egy negyed órát haladtak, mind a négy ló ki jobb, ki bal, ki első, ki hátulsó lábára gyalázatosan sántított, hogy azt rettenetes volt nézni.

Gerzson úr leugrott a kocsiról s mérgében ezer darabra tördelte a pipaszárát.

– Mi lelhette azt a kovácsot? sápítozék a kocsis, fejét vakargatva. Pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá.

– Ördög vigye el a kovácsodat, meg a nagyságos uradat, meg tégedet is velük együtt, akasztófára való! S jó, hogy a lovak túlsó felén állt a kocsis, mert aligha nem kapott volna abból az ostornyélből valamit.

Henriette, ki addig csendesen aludt a hintóban, e heves hangokra felébredt s kitekintve az ablakon, kérdezé szelid, engesztelő hangjával, hogy mi baj van? E szóra megszelidült Gerzson úr.

– Semmi sincs, szólt, széttört pipaszárát próbálva összeillesztgetni, csak a pipámon ment keresztül a szekér.

– Hol vagyunk már? kérdé Henriette, kiváncsian kitekintve a hintóból.

Erre a kérdésre mégis csak meg kellett mondani az igazat.

– Három mérföldnyire az előttünk levő s negyedfélre a mögöttünki állomástól, kilátás nélkül az odább mehetésre. Mind a négy lovunk megsántult, tönkretették a vasaltatáskor.

– Micsoda torony az előttünk?

– Orosháza volna, de ezzel a négy sánta lóval nem hiszem, hogy éjfélig elérjük.

Henriette látva az öreg úr zavarát, ki a boszúság és aggodalom miatt nem tudta izzadó fején tűrni a kalapot, biztatólag szóla hozzá:

– Nem baj az, kedves Gerzson bácsi; itt nem messze kell esni az úttól Lénárd csárdájának, odáig mi Gerzson bácsival eljutunk lovainkkal, a kocsis pedig gyalog beballaghat Orosházára s reggelre előfogattal visszajöhet értünk a csárdához; a mi lovainkat majd ott hagyjuk.

Gerzson úr jelentékeny rándulatot tett a fejével.

– Édes báróné: én nem szeretem elijeszteni, de az a csárda nagyon a szegénylegény-járásba esik.

– Oh, voltam én már egy éjjel ott, ismerem a csaplárosnét, nagyon jó asszony, egész éjjel mesélt az ágyam előtt, meg pörgő rokkán font. Még szeretni fogom, ha újra meglátom. Aztán a szegénylegények is ismernek már, mind kezet csókolt sorba, mikor ott voltam. Ha pedig valaki gorombáskodnék velem, hát itt van Gerzson bácsi, mellette nem félek én senkitől.

– Eszem a lelkit! De drága jó szive van. No jó, hát maradjunk annál. Ha nagysád nem fél semmitől, én meg ugyan bizony még annyitól sem félek.

Azzal Gerzson úr a kocsisnak átadott tíz forintot, hogy azzal ballagjon be Orosházára, fogadjon előfogatot s még az éjjel siessen vele ki a csárdához, hogy másnap délelőtt tovamehessenek. Ő maga pedig lekerült az országútról az ismert csárda felé, mely akármilyen ép lovakkal legfeljebb egy óra járásnyira lehetett, de mit a sánta lovakkal csak este felé értek el; számtalanszor megpihenve az út közepén, a mikor Gerzson úr mindig megkérdezte Henriettetől, ha nem fél-e és nem akar-e valamit enni és inni? itt a kulacs és tarisznya.

Henriette azt felelte mindig, hogy ő nem éhes és nem szomjas. Akkor azután Gerzson úr sem akart az lenni.

Különben is azzal biztatá Henriette, hogy az a derék csárdásné igen jóizűen magyarosan tud főzni; majd a jó vacsora kárpótolni fogja az elmulasztott ebédet. Hiszen nem messze járnak már: Henriette emlékezett itt-amott az út mellett elmaradozó tárgyakra, mik első idejövetelekor megmaradtak emlékében; ott van már a gémes kút a hosszú itató válúval, s a mi az ákáczfák mögött fehérlik, az a csárda.