A leves minden megháborítás nélkül elköltetett: a kanál, mint tudva van, a legártatlanabb fegyver; nem történt semmi baj, csupán annyi, hogy Sándor öcsém meglátva, miszerint Kálmán, a költő, akkori divat szerint nem a három ujja közé, hanem a markába fogja a kanalat, ő is úgy akart tenni, s az első fogást szerencsésen a kaputja ujjába töltötte.

Később, midőn késekre és villákra került a sor, a szuró és vágó fegyverek más szint adának a harcznak, az első pohár bor bátorságot, kötekedési vágyakat öntött a szívekbe; Menyhért úr elkezdé mesélni a maga hőstetteit de dato 1809, mikre viszont Gábor úr épen nem akart emlékezni. Kálmán úr elkezdett balkézzel enni, Sándor úr utánozni akarta és pecsenyéstül elejté a villát, erre Zsuzsi néni elkezde beszélni a fővárosi fiatalság erkölcstelenségéről, Kálmán úr viszont azt kérdezte tőle, hogy látta-e már Parlagi Jancsit? s viszont azzal állt boszút rajta, hogy visszakézzel töltött vizet a poharába a palaczkból, mire a jó asszonyság megfogadta, hogy ha még egyszer úgy tölt neki, nem iszsza meg.

Sándor diák, az anyai tanácsokhoz híven, mindenből evett és ivott, mert annyit már megtanult, hogy kosarat adni nagy megbántás a házi kisasszonyra nézve. A jó egri bor kezdett lassanként a fejébe szállni, a jóllakás ördöge mindinkább felfuvalkodottá tevé, s kezdé magát oly kontemfinter érezni, mintha most is a convictusban ülne diák pajtások között, vagy juratus collegákkal szemben az arany flaskónál; mindenkinek a szavába belebeszélt, nevetett, elménczkedett nagy ész nélkül, döntögetett palaczkot és poharat, s hajigálózott kenyérgalacsinokkal; a lábait szétnyujtotta az asztal alatt fidéliter, s valami átelleni lábacskához érve, azt elkezdé koronként nyomogatni, azt hivén, hogy az Linka lábacskája. Hanem az a Károly lába volt, ki el levén merülve valami mulatságos beszélgetésbe szomszédnéjával, engedé lábával történni ezt a gyöngéd quiproquot.

Ebéd vége felé mind jobban kinyiltak szívek és torkok, kezdődött az az amabilis confusió, mikor minden ember összevissza beszél: az a nyertes, a ki jobban tud kiabálni, a saját szavát sem hallja senki, de azért a szomszédjáét is érti; mikor elkezdődnek az anekdota mondások, s egyik bohó, bolondos kaland a másikat juttatja eszünkbe, a társaság kaczag, hogy könyei csorognak az orczáján mindenkinek, a dámák könyörögnek, hogy ne nevettessék már őket, az öreg urak mellényein felpattannak a gombok a rázkódás miatt, a fiatalság is úgy tesz, mintha azt nevetné, pedig egészen mást nevet, nekik van suttogni valójuk; ha ki akarod találni, mit suttognak? légy fiatal és szerelmes.

Egyedül Kálmán, a költő, tartja meg parnassusi nyugalmát, az ő arczát mosoly be nem szennyezi soha, szemei folyvást a házi kisasszonyra vannak függesztve, vagy ha oda nem, akkor átellenbe, de nem Menyhért úrra, hanem azon is túl, az átelleni falra. Ott van egy nagy tükör aranyos rámában. Kálmán úr oda néz abba a tükörbe, s igen meglátszik elégedve lenni méltóságos tekintetével, kezeinek minden mozdulását onnan nézi ki, még az ételt is a tükörbe nézve eszi s fogait is a tükörből piszkálja.

E dolgot senki sem látszik észrevenni, egyedül a kis csintalan Liza vette szemügyre, kinek gonosz szemei szüntelen járnak alá s fel a társaságon, keresve, hogy kit csípjenek meg? s a mellette ülő öreg urat szüntelen jó kedvben tartja ártatlanul rágalmazó ötleteivel, mikre az alig állhatja meg, hogy fel ne kaczagjon; sőt egyszer már félig ki is tört vele, midőn Liza Sándor öcsémre mutatva, azt mondá neki: «nini bácsi, fogy a diák!» emlékébe hozván a lábnyujtogató legatus anecdotáját.

Végre Kálmán felemelkedik székéről, fogja a poharát, s haját idealisan felborzolva, egyet köhintett, jelt adván vele, hogy áldomást akar inni.

A lárma, a nevetés megszünt, kiki lecsitította a szomszédját, a gömbölyű arczok iparkodtak ünnepélyes hosszúságra nyúlni; midőn végre mindenki elhallgatott, a költő felemelé poharát és elkezdé, mondván:

– «Van egy tenger, melynek fenekén egy drága igaz gyöngy rejlik.»

– Nézze csak bácsi, súgá Liza Gábor úr fülébe, Sós Kálmán hogy beszél magához a tükörben.

Gábor úr odapillantott s meglátá, hogy Kálmán csakugyan meredten a tükörbe nézve beszél, minden mozdulatot, minden arczkifejezést onnan tesz, bámulatos önelégültséggel látszik önmagában gyönyörködni, épen mintha csak önmagának tenne szerelmi vallomást.

Gábor úr eleinte csak elbámult, karikára nyiltak a szemei, összeszorította a száját, rángatta a kurta ősz bajuszát jobbra balra, s majd hátra ejtette a fejét.

Kálmán nem vette észre, hogy azt valaki szemléli, miszerint ő a tükörből beszél magához, s folytatá nagy páthoszszal:

– «E gyöngy drágább Cleopatra nagy hírű gyöngyeinél, ragyogóbb a braziliai császár diademjában levőnél, e gyöngy az, melynek megnyeréseért mély tengerek fenekére leszállni a legcsekélyebb áldozat, érte meghalni üdvösség…»

– Nézze bácsi, hogy kinálja maga magát a pohárral a tükörben! súgá Liza a házi úrnak.

Már ekkor Gábor úr úgy tele volt a nevetéssel, mint a túlfűtött gőzkatlan, csak egy pillanat és szétpattan. Nagy melle járt alá s fel, vállai rázkódtak, arcza elvörösödött, fogait, ökleit összeszorította, most mindjárt – most mindjárt –

Károly ezalatt kezdé észrevenni, hogy Sándor öcsém nagyon is szerelmesen kezdi lábait nyomogatni, hogy tehát viszonzás nélkül ne hagyja e jó indulatot, ő is kikeresé a másik lábával Sándor öcsém tyúkszemét, s olyat gázolt rá, a milyet csak tudott.

– Jáj! ordítá el magát Sándor az igazgyöngyös dictió közepett, s kínjában úgy taszította fel az előtte álló tele poharat, hogy a vörös bor futott végig az abroszon, mint a Duna.

Csak épen ez kellett még Gábor úrnak. Az elfojtott kaczagási düh tízszeres erővel tört ki egyszerre irtózatos torkán, elveté magát karosszékében, verte öklével az asztalt, hogy a poharak tánczba kerekedtek, az asszonyok sikoltozva ugráltak fel az asztaltól a feléjük futó veres bor elől: «Keresztelő, keresztelő!» ordítá Sándor jucundus veszettséggel, a mint anyja felé futott a bor, Menyhért úr szedtevettézett, a leányok vihogtak, csak Kálmán állt rendületlen képpel a maga helyén, erősen eltökélve, hogy a maga dictióját, törik szakad, el fogja mondani. Hozzá is fogott három izben, a mint a kaczagás lecsendesült, de hijába! beleütött már abba a ménkő, alig szólhatott három szót, alig nézett rá Gábor úr, megint újra kezdte a kaczagást, semmi erő nem volt képes őt többé visszatartóztatni.

Végre is Kálmán kénytelen volt nagy apprehensióval leülni, a nélkül, hogy a felköszöntést bevégezhette volna.

Az öreg úr nyilván restelni látszott az egészet, de hiába, nem tehetett róla, neki többet ne szóljon Kálmán, még a templomban se szóljon hozzá, mert a szeme közé fog kaczagni.

Hogy e kudarcz némileg helyre legyen ütve, Károly kapott fel egy poharat, s víg arczczal, néhány szóval befejezé a mondatot.

– Adja Isten, hogy e szép gyöngynek, kit Kálmán barátunk értett, sokáig tisztelői lehessünk; a mi annál is czélszerűbb óhajtás, minthogy e gyöngy nem valami hideg csiga, hanem egy hő szívű derék magyar hazafi keblén nőtt fel, a ki a hozzá leszálló buvárokkal nem itat keserű tengervizet, hanem jó egri török vért.

– Éljen, éljen! kiáltá rá a társaság, maga az öreg úr is szivesen koczintott az áldomásra, csak Kálmán nem birta megbocsátani Károlynak, hogy az ő szellemdús eszmejárását ily parlagi elmésséggel tépázta meg.

Hanem hiába, ebéd után ne beszéljen az ember bölcs dolgokat, ha azt akarja, hogy rá hallgassanak.

Ebéd után felhívta az öreg Berkessy vendégeit egy sétakocsizásra, mely ajánlat az egész társaságtól nagy készséggel fogadtatott, a parancsok kiadattak a kocsisoknak minden részről; Menyhárt úr maga ment ki az istállóba, Marczival értekezést tartandó, ha vajjon kiállanak-e a lovai egy ilyen sétát? a látlelet azonban igen kedvezőtlenül ütvén ki, megegyezett Marczival egy meszely borban, a mit majd otthon fog neki kiszolgáltatni, hogy tetesse magát részegnek.

A másik két hintó ezalatt előjáratott, egyik Berkessyéké, másik Tállyaiéké, s a vendégek úgy oszták el magukat, hogy minden család a maga fogatát foglalja el, Sós Kálmán is szinte elővezetteté a maga pegazusát, mely egy jámbor, kissé vénecske paripa volt, angolosra kurtítva, a feje hányakodásától lehetett gyanítani, hogy egy kissé kemény szájú, lábairól itélve meglehetős futó lehetett. Végül az öreg Berkessy számára egy lovas cabriolet állt készen, a min rendesen szokott járni.

Már mindenki készen volt, midőn Menyhárt úr előtámad, szörnyen verve a térdeihez a kezeit.

– Hjüj! micsoda szörnyűség már ez! az a Marczi olyan részeg, a lábát sem tudja mozdítani. Mit csináljunk, mit csináljunk? Bár volna valaki, a ki befogná a lovaimat, elhajtanám magam. No megállj! engem így meggyalázni! Ilyen tiszteletre méltó háznál leinni magát. Mindjárt elcsapom a gazembert, mihelyt haza megyünk.

– Soha se mérgelődjék uramöcsém, szólt megnyugtatólag Berkessy, majd elosztjuk magunkat valahogy, kit ide, kit oda elültetünk; Menyhárt öcsém ide ülhet mellém. A felesége Tállyainéhoz, Károly fráter úgy is maga szereti hajtani a lovakat, a két leány sem fog megharagudni, ha egy gavallért oda ültetünk hozzájok…

Kálmánnak már ekkor az egyik lába a kengyelben volt, a mint azonban meghallotta, hogy Linka mellett egy kiadó hely lehet a kocsiban, hirtelen odafordult a lovát bámuló Sándor öcsémhez, s elképzelhetetlen nyájassággal kérdezé tőle:

– Nem szokott ön lovagolni?

– Dehogy nem, felelt vigyorogva Sándor, csakhogy nincs lovam.

– Hát üljön fel az enyémre.

– Igazán? Megengedi? kérdé az öcsém nagyon megörülve.

– Igen szivesen. Nekem úgy is fáj a derekam a mai lovaglástól, majd én valamelyik kocsis mellé felkapok.

Sándort se kellett másodszor kinálni, utczu neki esett a lónak, belehágott az egyik kengyelbe, s miután egy darab ideig megtánczoltatta magát mellette, végre valahogy felhasalt a nyeregbe, s oda fészkelte magát.

A vendégek ezalatt a Gábor úr által megszabott rendben elrendezték magukat, s ilyenformán nem maradván egyéb Kálmánon kívül, ő lett oly szerencsés, hogy a két leánynyal szemközt ülhetett Berkessy hintójában.

Csak ekkor kezdte a társaság észrevenni, hogy Sándor öcsém ül a lovon, feltünt pedig ez annál is inkább, mert lábai igen hosszúk levén, a kurtára húzott kengyelszíj miatt a térdei mind a ló szügye körül jártak; e mellett a paripának az a jó szokása volt, hogy ha észrevette, miszerint idegen ember ül a hátán, ezt a tapasztalatát különféle módokon iparkodott nyilvánítani, előbb a nyakát hányta vetette, majd elkezdett hátrafelé farolni, hogy az ember azt gondolta, most mindjárt belemegy a kútba, elvégre elkezdett ágaskodni; s e közben valami oly nevetséges, vontatott éneklő nyerítést hallatott, a milyennel ritka ló dicsekedhetik.

Zsuzsi néni ijedten ugrott fel a hintóban, fiát ily állapotban látva.

– Te bolond te! Mit csinálsz azon a lovon? Szállsz le mindjárt arról a lóról? Most mindjárt a nyakát töri ki! Szállj le! szállj le!

De iszen könnyű azt mondani valakinek, hogy szálljon le a lóról, mikor épen a lónak is az a szándéka, hogy letegye a hátáról. Sándor öcsém sem látott, sem hallott, s ha szabad valakinek, a ki nagyon hallgat valamit, azt mondani magáról: «csupa fül vagyok», úgy Sándor öcsémről is el lehetett e perczben mondani, hogy csupa ló.

Végre azonban a paripa, miután kipróbálta lovagját, s tapasztalá, hogy az nem esett le a nyeregből, egyet nyerített, s minden további utasítás nélkül nyargalt ki a kapun, keresztül az átellenben fekvő szérűs kerten, ragadva magával az elkárhozott lovagot, ki kétségbeestében elhajítá a kantárszárat, s két kezével elől-hátul a nyeregkápába fogózott.

– A fiam! a fiam! Elölik a fiamat, sikoltoza kétségbeesetten Zsuzsi néni.

– Ne féltsd a porontyát! kiálta rá Menyhárt úr. Egy kis leesésbe még ki nem törik a nyaka. Nem látod, hogy készakarva sarkantyúzza a lovat, csak menjünk, majd utolér bennünket a kertek alatt.

Erre megcserdültek az ostorok, a három fogat kirobogott az utczára, végig a helységen, sebesen, mint a szél.

Zsuzsi néni minden embert megkérdezett, a kit előtaláltak, hogy nem látott-e egy lovas embert ezen nyargalni? Persze, hogy senki sem hallotta a szót a kocsizörgés miatt.

Majdan kiértek az öreg úr jószágára, végig hajtattak a szép egyenes fákkal beültetett utakon, megnézték az aratókat, itt-ott már kalangyákban volt a buza, boglyában az árpa, a kukoricza zöldellett még buján a sárga tarlók között széles táblákban, itt-ott aranyszinű dinnyék, uritökök villogtak ki közüle. De Zsuzsi nénit most nem gyönyörködteté sem a buza, sem a kukoricza, mert Sándor nem látszott sehol; végre Tállyainé azzal nyugtatá meg, hogy bizonyosan visszament a házhoz és most odahaza van békében, mely gondolat csakugyan meg is vigasztalá a jó asszonyságot annyira, hogy minden tábla vetést meg birt becsülni futtában, hogy hány véka megy bele?

Egy kis órai kocsikázás után a társaság, jól kirázatva magát, ismét hazafelé fordult, a hintók víg ostorpattogás közt gördültek be az udvarra, Zsuzsi néni első szava az első meglátott emberhez az volt, hogy «hol a fiam?»

Senki sem tudott róla semmit.

– Hol a fiam? A Sándor fiam hol van?

Bizony nem látta azt azóta senki, hogy elvitte a ló.

A jó asszonyság is megereszté erre jajveszéklési gyeplőjét:

– Oda vagyok! Elveszett a fiam örökre! a fiam Sándorom! A másikat összegyilkolták a méhek, ezt meg, ehen van, elölte a ló. Oh bár soha se jöttünk volna ehez a házhoz, vagy inkább dőltünk volna fel az úton, s tört volna ki a nyakunk. Te vagy mindennek az oka, te vén bolond! minek akartad ilyen fiatal korában megházasítani a fiadat, már most ott van ni, futhatsz utána a világba, aztán meg a te bolond kocsisod, a miért be nem tudott fogni, aztán meg az úr, minek engedte arra a veszett lóra ülni, ha ismerte. Már most hol a fiam?

– De hol a lovam? mondá Kálmán, nem kevésbbé levén megijedve azon, hogy Sándor elvitte a lovat, mint Zsuzsi néni azon, hogy a ló elvitte Sándort.

– Oh Istenem, Istenem! hogy kell haza mennem a fiam nélkül?

– De hogy kell nekem haza mennem a lovam nélkül?

No iszen erre aztán összeteremtette Zsuzsi néni úgy a poétát, hogy jobb lett volna neki vakon születnie, sőt hogy beteljék a pohár, sorba vette az egész háznépet, s kijuttatott mindenkinek, a leányoknak azért, hogy mért nem ültették Sándort maguk közé? akkor nem veszett volna el, az öreg Berkessynek, hogy mért engedte bort inni? különben nem mert volna felülni a lóra, és végre minden renden és nemen lévő embereknek, hogy mit tátják a szájukat, s mért nem szaladnak, ki merre lát, keresni az elveszett fiut?

Utoljára nem állhatta Menyhárt úr a lármát, s belemordult.

– Ugyan, mit sápítozol, adta vette porontyán. Bezzeg ha engemet is így megsirattak volna, mikor Győr alatt jártam, pedig ott lövöldöztek is. Majd visszakerül bizony, ne félj; rossz pénz nem vész el; embert még nem loptak ebben a százesztendőben, s ne félj, hogy a te fiadon kezdjék, s ha eltéved az ebanyja, itt az urambátyám, majd currentáltatja.

E szavak véghetetlen keserűn esének Zsuzsi néni szivének. Hogy egy apa ily kegyetlenül tudjon beszélni elveszett fiáról, az égre kiáltó! nem tudott neki mit válaszolni, berohant a kis mellékszobába, a hol Péterke feküdt és kuglofot evett, s ott ráborulva megmaradt gyermekére, elkezde zokogni hevesen; erre Péterkének is kifordult a szájából a kuglof, s neki kezdvén a bőgésnek, versenyt sirtak mind a ketten egymás barátságáért.

Berkessy azonban komolyan szivére vette a dolgot, s fellármázva cselédeit, kit gyalog, kit lóháton neki indított, hogy szerteszéjjel keressék az eltünt ifjut, s tudakozódjanak utána fűtől, fától, s hozzák vissza a hol kapják.

Már csak mi is induljunk neki és lássuk, mi lett belőle?

A hogy a paripa keresztül vágtatott a szérűs kerten, egyszerre félrekanyarodva neki vitte a kenderföldeknek Sándor úrfit, ki sehogy sem birta a lovat sem feltartóztatni, sem más felé téríteni, hanem csak lehasalt a nyakára, sorsára bízva magát s gondolva Mazeppára, a kit Ukrániába vitt a ló. Ő sem várt egyebet, mint hogy odáig meg nem áll vele.

Később a ló kijutott az országútra, s elkezde szabályos galoppban nyargalni előre. Sándor ijedten tekintgete hátra, s tapasztalá, hogy az elhagyott helység mindig messzebb marad, végre egészen elvész a háta mögött, már csak a tornya látszik, később ismét előtte kezdenek egy ismeretlen város tornyai előtünedezni a láthatáron: a ló csak futott megállapodás nélkül. Jöttek ugyan néha szemközt az úton idegen emberek, Sándor eleget is kiabált nekik, hogy tartsák fel a lovat, de azok mind arra értették, hogy térjenek ki, s azt hivék, hogy valakivel felfogadott, hogy hány percz alatt ér **re, a megyei székvárosba, vagy tán orvosért, vagy tűzi fecskendőkért nyargal; egyszóval engedték futni, a merre a lónak tetszett.

* * *

Hat nap mult el azalatt, a mióta a szép özvegy Julia Nánásy bácsit beleeresztette a világba, hogy hordja szét férjhezmenetelének hirét, csődítse össze a lakodalomra az atyafiságot, s hozzon dispensatiót s vásároljon Pesten menyasszonyruhákat és süteményeket. Mindez szépen meg is történt. Az utána küldött staféta mindenütt egy órával később érkezett, miután ő elment, s ilyenformán **-re is visszaérkezék, a nélkül, hogy a futárral beszélt volna, s benyit nagy skatulyákkal a hóna alatt szépséges szép hugocskájához, ki már akkor azon gondolkozott, hogy megszökjék a vármegyéből.

– Itt vagyok, galambom. Mindent elvégeztem. Itt az egyik menyasszonyruha, ezt készítette Varga, itt a másik, ezt csinálta Keresztessy, itt a zsebemben a dispensatió, jönnek az atyafiak is mind; hátul egy ferslagban a czukorsütemények.

Julia reszketett a méreg miatt; az utolsó szavaknál dühösen csapott az asztalra tett skatulyára, hogy az menten összehorpadt.

– Vigye maga a menyasszonyruhákat a pokolba! a dispensatiót is vigye a pokolba: a tortákat! atyafiakat! maga is ott maradjon.

Nánásy bácsinak szeme-szája elállt erre a fogadtatásra, csak járt a szája, de hangot nem adott. Épen nem volt képes semmit is gondolni, csak bámult, azt látva, hogy Julia az utóbbi szavaknál kétségbeesetten sírva dűl le a pamlagra s fuldoklásig zokog.

Nánásy bácsi nem arra volt születve, hogy ily bonyolódott eseteket meg birjon magának magyarázni.

Mikor az ember a rábizott dolgokat a legpontosabban rendezé, mikor azt hiszi, hogy jutalmat fog kapni, – egy pár puszit, – s kap a helyett egy pár skatulyát a fejéhez vágva… Meg nem foghatta az egészet.

E pillanatban lódobogás hallatszék az udvaron, s Julia szobaleánya hüledező képpel rohant be az asszonyához, alig birva kimondani, a mit akar:

– Kisasszony, – tensasszony, a Kálmán úrfi paripája.

– Be ne merjék bocsátani! kiálta Julia, indulatosan felugorva helyéről.

– De nem Kálmán úr ül ám rajta, hanem egy idegen ifju úr, a kit soha sem láttam még.

– Kicsoda?

Hogy kicsoda? arról meg már mi tudunk beszélni. A szerencsétlen Sándor az, kit a ló elhozott a szomszéd faluból, be a város közepére Julia lakásáig, ott nyitva találta a kaput, benyargalt az udvarra kétségbeesett lovagjával, a folyosó előtt aztán szépen megállt, ismerős röhögéssel üdvözölve a künn álló cselédeket.

Az események psychologiája itt a lóban rejlik. Kálmán mindennap meg szokta látogatni Juliát lóháton, s ilyenkor a kedveskedő delnő mindig czukrot adott a paripának saját gyöngéd kezecskéiből, s ezzel úgy elkényeztette a lovat, hogy az gyakran erőnek erejével oda vitte a tulajdon gazdáját is Julia udvarába, s nem lehetett neki végig menni azon az utczán a nélkül, hogy be ne térjen a házba. Azonban, mint az előzményekből tudjuk, Kálmán hat nap óta nem volt már Juliánál, s a paripa annyi idő alatt nem kapott czukrot. E hanyagság sehogy sem fért a fejébe, pedig mint mondják, a lónak elég nagy a feje; az emlékezetes délután tehát föltevé magában, hogy nem azért született ő lónak, hogy újra lóvá tegyék, s a mint ismét felkantározva érzé magát, neki indult, s makacs következetességgel addig semmi rángatásra és döfölésre meg nem állt, míg **-re beérve, Julia udvarába nem jutott, a mikor aztán a folyosó előtt elkezde vígan röhörészni, várva a czukrot.

Szerintünk az események legtermészetesebb magyarázata ez; a mennyiben egy ló jellemét képesek vagyunk felfogni.

Sándor csak lefordult a paripáról, a mint az megállt vele, sem látott, sem hallott, sem egy szónak ura nem volt. Szétvetett lábakkal, meggörbedve neki támaszkodék tenyereivel a falnak, s úgy mászott végig négykézláb tapogatózva az ajtóig, melyet épen akkor nyitott ki Julia, hogy meglássa, ki jött?

Senki sem ismeré a Lázárt.

– Kicsoda? micsoda? Mit akar? hogy jött ide?

– Jaj, ne kérdezzenek tőlem semmit, nyögött a szerencsétlen lovag, oda vagyok, – meghaltam, – sem kezem, sem lábam nem ez enyim, fektessenek le, híjanak doctort mindjárt kiadom a lelkemet, – jaj a derekam! jaj!

Julia valami irtózatos szerencsétlenséget kezde gyanítani, s a legőszintébb részvéttel hirtelen orvosért űzé cselédjeit, addig is lefekteté az elkárhozott kalandort, s minden kitelhető női gyengédséggel gondoskodék szükséges ápolásáról, míg végre az orvos megérkezvén, megnyugtatá a beteg állapotja felől, miszerint a nemesebb részek nem szenvedtek a lovaglás viszontagságai alatt, s néhány órai nyugalom helyrehozand mindent.

A Berkessy háznál ezalatt minden órán nőtt a veszedelem. Gulyásiné lélekzetet sem hagyott venni senkinek, mindenkit kergetett a fiát keresni, s minden megérkezőtől követelé, hogy adja elő, hová tette? Utoljára görcsöket kapott, le kellett fektetni, födőt melegíteni rá, herbatét itatni vele, egész éjjel jajgatott, majd felvette a házat. A szegény két leány és Tállyainé, kik szüntelen ágya mellett virrasztottak és ápolták, korán reggelig be nem hunyhatták szemeiket miatta. Menyhárt úr azalatt nyugodt lelkiismerettel szunnyadt a mellékszobában, minden órában fel kellett ránczigálni, hogy ne horkoljon olyan nagyon, mert a beteg újra görcsöket kap.

Végre hajnalhasadtára elszunnyadt a gyötrött patiens, a fáradság és a nyögések elnyomták, Tállyainé is ledűlt a pamlagra, a mint egyszer elkezdi a hajdú odakinn a folyosón porolni a kaputokat rettenetes nagy puffogással.

A két leány hirtelen kifutott lelkendezve.

– Csitt! ne zörögjön most, épen csak most aludtak el.

– Hisz a vendég urak kaputjait tisztogatom, mentegetőzék a hajdú.

– Nini, valami kiesett az egyiknek a zsebéből, szólt odaugorva Liza, s felkapta a tárczaalakú csomagot, mely az öltönyből kiesett.

– Ahán! mondta a hajdú, bizonyosan Sós Kálmán úr zsebeiből esett ki.

A csomag táblájára ez volt nyomatva arany betűkkel: «Napló».

Ki venné rossz néven egy pár fiatal leánynak, ha egy rájuk nézve nem épen érdektelen fiatal ember naplója kezükbe jut, hogy meg nem állhatják, miként egy kissé lapozgassanak benne. A mi két leányunk is hirtelen félrevette magát egy oszlop mellé suttogva, vihogva s nagy hirtelen végig pörgették ujjaik közt a rejtélyes tárczát. Tele volt az irva mindenféle verssel, olykor egy szárasztott virág, vagy egy hajból font nefelejts hullott ki belőle, azt visszatették oda, a honnan kiesett, egy-egy verset elolvastak, s elfojtott kaczajjal mulattak rajta, hisz a vers oly dolog; egyszer azonban, a mint egymás kezéből kapkodják a tárczát, Linka véletlenül egy lapra nyit, melyen első tekintetre valami ismerős verset talált megpillantani; olvassa: hát épen ugyanaz, melyet tegnap a Regélőben saját magához irva olvasott, azzal a csekély különbséggel, hogy ennek a felirata nem B. Linkához, hanem Cs. Juliához szólt, s a mi ott barnának volt irva, az itt szőkének jutott, ott fekete szemek, itt nefelejts szemek; különben minden angyal és tündér ugyanazon a helyen; épen azok a szívfájdalmak, ugyanaz a meghalni készülés és igéret a túlvilágon való találkozásra.

Linka úgy érezte magát, mint a ki elfogad egy köszönést, s akkor veszi észre, hogy nem neki köszöntek; hirtelen elveté a naplót s befutott a szobába, azt hivé, hogy száz szem néz arczára s mind látja rajta a szégyenpirulást. Érzé, hogy keményen meglakolt érte, a miért életében először hiú tudott lenni. Hisz azok a szépségek, azok a hizelgő mondatok eredetileg nem ő hozzá voltak irva, hanem csak szőkéből barnára fordítva. Tökéletesen kiábrándult.

A nap már jól feljött, midőn egyike a lovas hirnököknek, ki Sándort nyomról-nyomra kisérve, végre **-en ráakadt a házra, hová őt a ló bevitte, azon megnyugtató válaszszal tért vissza, miszerint az úrfinak a világon semmi baja sincsen, ellenkezőleg igen jó kezek között van, egy derék szép asszonyság ápolása alatt, ki nem engedi az úrfit addig visszatérni, míg egészen magához nem jön, hanem inkább arra kéreti becses szülőit, hogy látogassák meg őt, s legyenek vendégei addig, míg az úrfi felüdül, mert egy kicsinyt megrázta a ló.

Erre a hírre Zsuzsi néni rögtön magához tért, felkelt, meggyógyult, befogatott, a reggelit sem várta meg, hanem a mint a házi gazda megjelent, megköszöné neki iránta való szivességét, s marasztalhatatlan sietséggel felhajszolta a hintóba férjét s bekötött pofácskájú Petikéjét, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson lóhalálába **-re. A bakon a kocsis mellett ült a hirthozó legény, azon végből, hogy őket az illető helyre vezesse, mert az asszonyság nevét az úton elfelejtette, de reménylé, hogy a házhoz oda tud találni.

Gábor bácsi cordialiter kezet szorított Menyhárt úrral, ki már a kocsiban ülve, elmésen kiálta vissza:

– Aztán azért a processusunk nem condescendál, liquidum est debitum, s ha másként nem megy, brachialiter exequálunk.

Ezt Menyhárt úr igen jó élcznek tartotta, s nevetett rajta nagyot, ilyenformán értetve alatta szép törvényes virágbeszédben a rég megigért házasságot.

A távozókat az egész háznép kikisérte, ott volt a két leány és a két fiatal ember is. Linkának láthatólag rossz kedve volt, míg Liza nem birta rejteni örömét, hogy Gulyásiékat távozni látta.

– Lina kisasszony oly borultnak látszik, szólt theatralis édességű hangon Kálmán.

Lina feleletet sem birt adni, félrevonult s elkezde Károlylyal beszélgetni, s vele a szobába távozék.

Kálmán megdöbbenve fordult Lizához, ki ott maradt.

– Miért oly kedvetlen Linka kisasszony?

Liza nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit mondjon? amúgy gyermekes tréfából azt találta felelni:

– Hát nem hallja, hogy azon búsul, mert Gulyásiék executióval fenyegetik.

– Kit? az öreg urat? kérdé Kálmán megrettenve.

Linkának 12 esztendőre oly éles esze, oly ravasz szemei voltak, mint másnak negyvenre sincs. A mint Kálmán nagy ijedten e szót szalasztá ki ajkain: «kit? az öreg urat?» az eltitkolhatlan megdöbbenés, mely annak arczán mutatkozott, arra a gondolatra hozta, hogy hátha jó lenne Kálmánt ebben a tévedésben megerősíteni, s azzal igen komoly szánakozó arczczal monda Kálmánnak félig súgva:

– Igen bizony, az öreg Berkessyt. De ne szóljon felőle senkinek.

– Az lehetetlen, szólt Kálmán megzavarodva, hisz őt igen gazdag embernek tartják.

– Hja, sok embert tartanak gazdag embernek, a ki nem az, monda Liza vállvonítva, s könnyelműen trallázva futott el onnan.

Kálmán összefont karokkal járt alá s fel a folyosón sokáig; nagyon meg volt zavarva. Képzelhette-e, hogy egy tizenkét éves gyermekleány készakarva mesét gondoljon ki az ő rászedésére? Ha e mesét valami érettkorú embertől hallotta volna, inkább kételkedhetett volna benne, de egy gyermek honnan beszélne ilyet, ha nem környezőitől hallaná? Ez nagy baj. Az öreg Berkessyt igen gazdagnak tartották, mert mindig igen nagy házat tartott, tisztújításokon első volt a költségvitelben; – de hátha épen ez az oka romlásának? Már akkor csak mégis jobb lesz Juliához visszatérni; az ugyan egy kissé kétséges hírben áll, de legalább szép s bár könnyelmű és pazarló, de gazdag. A viszonyt nem lesz nehéz újra kezdeni Egy megjelenés, egy ügyesen scenirozott fellépés, legvégső esetben egy öngyilkolási comœdia mindent helyrehozand.

Már most csak a ló volna meg, hogy haza lehetne menni. Talán megtesz annyit Berkessy, hogy haza küldi a maga lovain.

Ez óhajtással belépett Gábor úr szobájába, ki ott egyedül pipázgatott Károlylyal. Az öreg ült egy nagy füles karszékben, Károly mellette állt.

Kálmán odalépett elé, s jól kigondolva magában, hogy mit fog mondani, a miből az öreg úr ki is vehesse, nem is, hogy leányát többé nincs szándéka elvenni, egy perczig hallgatva megállt, a krágliját kihuzogatta, a haját elől-hátul felborzolta, s szokása szerint a magasba nézett.

És ime a gonoszlelkek megint eleibe állítanak egy tükröt, s ő megint elfelejtkezik magáról s ezt a szót: «uram» mind kéz-, mind fejmozdulattal maga magához intézi.

Abban a pillanatban Gábor úr észrevéve ezt a furcsa attitudeot, ujra elkezdi azt a tegnapi óriási kaczagást, melyet ezúttal Kálmán kénytelen volt tökéletesen magára venni. Az ember elvörösödött, ajkai remegtek, magán kívül volt a düh miatt.

A legnagyobb kaczagás közepett egyszerre elhallgatott az öreg úr, mintha rögtön elmetszették volna a nevetését s a legkomolyabb képpel kérdezé:

– Mit kiván uramöcsém?!

– Uram! szólt Kálmán, alig birva hangot adni a düh miatt. Én azt véltem, hogy önben művelt emberre fogok találni, ki levetkőzte azt a mult századi fogalmat, miszerint a költőket nevetséges embereknek találták.

Berkessy komoly nyugalommal felelt:

– Én nem találom a költőket nevetséges embereknek uram, mutatják szobám falai, hol hazai irodalmunk legjobbjainak arczképei függnek, mutatja könyvtáram, melyből semmi becses irodalmi termék nem hiányzik, de nevetségesnek találom azt a fattyú költészetet, mely a gyümölcsös fa derekán innen-onnan kihajt, s csak zöldül, de még csak virágokat sem hoz; tisztelem, becsülöm azokat a szép lelkeket, a kik komoly tanulmánynyal, ragyogó lángészszel lépve hivatásuk pályájára, nemzetünknek becsületére, büszkeségére válnak; de hogy minden nádi hegedűt æolhárfának tartsak, azt már nem cselekszem; az igazi költőt, ki gondolataival lelkünket nemesíti, a távolban is tiszteljük, de a kit csak azért neveznek így, mert rímeket farag, kinél a muzsák csak ismerős szobaleányok, kik által könnyű szerrel lehet egy üres szerelmi nyilatkozatot tapasztalatlan leányok kezébe juttatni, ki úton és útfélen iparkodik bennünket viseletével hivataláról tudósítani, a felett legfeljebb mosolyogni tudunk, s ha a természet az én mosolygásomnak kissé erősebb hangot adott, ez nem az én hibám; mert köztünk mondva, kegyedben édes Kálmán öcsém az elébbeni tulajdonságokból vajmi kevés, ez utóbbiakból pedig annál több van. És ezt tőlem, öreg embertől, nem szükség önnek rossz néven venni.

Kálmán nem talált szavakat az eddig megjelent dictionariumokban, e mondásra megfelelhetni. Mondhatjátok azt valakinek, hogy ezüst kanalat lopott, ez semmiség ahoz képest, midőn valakinek azt mondják, hogy rossz költő.

– Uram, ha nem tekinteném, hogy ön házánál vagyok…

– Az egy cseppet se gátolja önt. Nálam a vendég az úr.

– Ily bántalmat véremmel kell lemosnom, kiálta Kálmán magán kívül; azt még sem merte mondani, hogy a «más vérével».

– Én nem vagyok borbély, felelt rá az öreg úr csendes sarcasmussal.

Károly végre közbelépett, megfogva Kálmán karját, s fülébe súgott.

– Pajtás, vedd észre, hogy nagyon nevetséges szerepet játszol, midőn egy öreg ember irányában hetvenkedel.

– Miért nincsen fia, hogy attól követelhetnék elégtételt?

– Légy megnyugodva, ha csak ez kell: én fia vagyok, mert leányát fogom elvenni, s adok elégtételt, a milyet kivánsz, de ne csináljunk zajt a dologból. Te úgy is haza szeretnél menni, majd én befogatok, s **en barátainkkal elvégezzük a dolgot.

Gábor úr nem hallá, hogy a két ifju mit beszél, s nem is tudhatá meg, mert Károly azt állítá, hogy csupán a hazamenetről volt szó, s minthogy neki úgy is be kell menni **-re, Kálmánt is magával viszi. Ebben az öreg is megnyugodott, s nem sokára Tállyaiék hintaján a két ifju embert látjuk eltávozni.

Ilyenformán a mily egyszerre jött, oly egyszerre el is repült mind a három kérő a háztól s ki tudja: jön-e még vissza közülök vagy egy?

* * *

Gulyásiék ez alatt szépen megérkezének **-re, s rátalálva Julia lakására, ott leszállottak. A házi asszonyság kitünő szivességgel fogadá a tisztes családot s odavezeté őket a betegen tartott ifjuhoz, kiben Zsuzsi néni fiára ismerve, nagy zokogásokkal borula nyakába, s csak azután nézte végig, milyen szép selyem hálóköntösbe, himzett papucsokba s aranybojtos sipkába öltöztette a jó fiut a házi asszony kegyessége, mely tárgyak még mind első férjéről maradtak.

Zsuzsi néni nem győzte a hálálkodást fiának csodálatos megmentése és gondos ápolása felett, s tízszer is elmondta Julia szemébe: «már aztán ha ilyen derék felesége volna a Sándoromnak, akkor csak meg volnék nyugodva a sorsa felől, akkor tudnám, hogy jó kezekre bíztam». Julia kecsesen tudott mosolyogni e beszédre; majdan végig vezette a derék családot pompás termein, megmutatta porczellánjait, ezüst serviceit, ékszereit; Zsuzsi néni magán kívül volt csodálkoztában, mindent agyon dicsért, minden fölséges volt neki.

Menyhárt urat ez alatt Nánásy bácsi kapta külön, oda vitte magával a pipázó szobába, s egy lélekzet alatt megismertette Julia vagyoni állásával, beszélt tiszttartóiról, kasznárjairól, fényes összeköttetéseiről a vármegye legelőkelőbb családjaival, nem mulasztá el fölemlíteni boldogult férje végrendeletét, melyben özvegyének szabad rendelkezést enged még újabb férjhezmenetele esetére is. Mind ezen dolgokat Nánásy bácsi igen bőbeszédű nyájassággal adta elő, s Menyhárt úr nem szünt meg mindezeket a legnagyobb figyelemmel hallgatni, alig vette észre, hogy az idő múlik.

Ebéd felett a csudálkozás tetőpontját érte, az ember nem tudta, az ételeket magasztalja-e feljebb, vagy a tálakat, mikben fel voltak adva? Csupán Péterke volt magával tisztában, neki csak a mindenféle torták nyerték meg tetszését, mikben módja vala válogatni; a mit el nem birt fogyasztani, azt tömte a zsebjeibe, úgy, hogy ebéd után alig tudott lépni tőlük. Julia még a sapkáját is tele rakta marczipánnal és spanyol szeletekkel. A kölyök ujjongatott és tányérokat tört örömében.

– No te fiacskám, szólt Zsuzsi néni, ölébe véve a kedves magzatot, hát kit szeretsz jobban, a Linka nénit, vagy a Julcsa nénit?

– A Linka nénit nem szeretem, mert nem adott csokoládét, mikor kértem.

– Hát a Julcsa nénit jobban szereted, ugy-e?

– Ühüm.

Julia mosolygott s gyöngéden megveregette a fiúcska arczát.

Ez már a hetedik nap volt, s az egész városban el volt terjedve a hír, hogy a szép özvegy ma esküszik. Az atyafiak is kezdtek érkezni, egyik hintó a másikat érte az udvarban, a ház megtelt ünnepien öltözött czifra népekkel, kik közt a családi perpetuomobile, Nánásy bácsi sürgött-forgott titkolózó képpel, suttogva itt is amott is. «Hol a menyasszony?» – «hol a vőlegény?» kérdezék minden oldalról, s ő ez egyszer kivételképen senkinek sem mondott többet, mint hogy Julia öltözékével van elfoglalva.

Míg a násznép a főteremben összegyülekezett, azalatt Julia Pestről hozatott pompás öltözékét felvevé. Valódi tündér alak volt benne, szépsége föltétlen hódolatot követelt. Épen az álló tükör előtt rendezé hajéke omlatag koszorúit, midőn nyilik az ajtó, s ki lép be rajta bűnbánó arczczal? A mi Kálmánunk.

Julia háttal állva felé, a tükörből meglátta a belépő alakot, s bámuló meglepetését hirtelen elfojtva, a mint visszafordult, nyájas arczczal tekinte rá, s gyöngéd szemrehányással mondá neki:

– Gonosz ember. Engemet ily kegyetlen próbára tenni. Ha oly jól nem ismerném önnek lelkét, képes lettem volna ön felől kétségbeesni.

Kálmán egészen felvidulva e nem várt fogadtatáson, sebesen rohant Julia lábaihoz, s magán kívül rebegé:

– Tehát ön nem kételkedett bennem soha?

– Hogy képzelhettem volna, hogy ön engem elhagyjon? jól tudva azt, hogy az egész ismerős világ tudja már, hogy férjhez megyek. Igen aljas fogalmaimnak kellett volna ön felől lenni, ha azt feltehettem volna, hogy egy nőt, ki önt szereti, ily nemtelenül semmivé tudjon tenni. Én nem hittem azt, bizonyos voltam benne, hogy ez öntől csak egy költői szeszély, melylyel szívem erejét próbára teszi, s hogy az utolsó órában vissza fog jönni hozzám. A mit bizonyít az, hogy meghivásaimat nem mondtam vissza, sőt a kitűzött napra minden előkészületet megtevék: oly bizton olvastam önnek jellemében.

– Igen Julia, bizton olvasál, rebegé Kálmán elragadtatva, ez csak próba volt, melyet diadalmasan tudtál kiállani és én százszorta jobban foglak szeretni most.

Julia körülfordult a tükör előtt, csábító mosolylyal hajlongva Kálmán előtt, s kaczér pillantással kérdezé:

– Szép vagyok-e?

– Oh mennyei! sivalkodék a delfi s magneticus gyönyörrel borult Julia lábaihoz.

E perczben lépe be Nánásy bácsi, jelentvén, hogy a tisztelendő megérkezett az esküvőre.

Julia nehány csepp ess-bouquét tölte zsebkendőre s kilépett a terembe, násznagya, Nánásy bácsi karjára támaszkodva, ki menuett lépésben iparkodék szép hugát maga mellett bocsátani.

A vendégek a maguk módja szerint siettek a bájos menyasszonyt üdvözölni, a tisztelendő úr kezeit dörzsölve lépett eléje, s hivatalos mosolygással kérdezé a tisztelt vőlegény nevét.

Julia hódító tekintettel nézett végig a körülálló férfiakon, melyet észrevéve Kálmán, az előtte állók tyúkszemein keresztül sietett magát a szép menyasszonyhoz törni. Mire odaért, már akkorra Julia kezében tartá – Sándor öcsém kezét, s bemutatá őt a papnak.

– Im itt vőlegényem, nemes Gulyási Sándor úr.

Kálmán a falnak tántorodott ijedtében, s úgy elveszté lélekjelenlétét, hogy előbb három széken keresztül bukott, a negyediken ült egy kövér asszonynéném, annak pedig az ölébe ült, onnan is felriadva, egy almáriom-ajtón akart kimenni a szobából s midőn végre kijutott az udvarra, a szembejövő pesztonkát asszonynénémnek szólítá s kérte, hogy adjon neki egy pohár vizet, mert fázik.

Nálánál még egy személy volt még nagyobb zavarban: a vőlegény. A mint Julia odaállítá a pap elé, csak nézett, mint a sült hal, akár a halálos sententiát hallotta volna kimondani fejére. Az öregek között már ki volt csinálva régen a dolog, s Sándor öcsémet feleslegesnek tartották előre tudósítani, Julia pedig sokkal biztosabbnak tudá bájai diadalát, mint hogy e merényleten kétkedhetett volna.

Sándor oda hagyta magát állítani az eskető asztal elé, mint egy áldozatra szánt bárány, s mikor a pap azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a tisztes hölgyet, kinek kezét kezedben tartod? elfelejtett rá felelni, csak nézett farkasszemet a tisztelendő úrral, míg az apja bele nem kiáltott: «szereted hát! hogy ne szeretnéd, persze hogy szereted».

Erre Sándor is eszére tért s utána mondta szépen az esketés formuláit. Nem tagadhatjuk, hogy egy kicsinyt vaczogtak a fogai.

A többi aztán ment a maga rendén. A rákövetkezett vigalom felszabadítá a kedélyeket szorongásaikból. Közmegnyugtatásra meg kell említenem, hogy Sándor öcsém vacsora után még tánczolt is és levert lábáról sok embert és asszonyt.

* * *

Másnap korán reggel három fiatal embert látunk sétálni a városon kívül eső kertek egyikében, kik közül az egyik Károly, a másik két helybeli kortársa, kiket a Kálmánnali összejövetelre tanúknak hívott fel.

A Berkessyveli jelenetért csakugyan komoly elégtételt követelt a megsértett ifju, s a tanúk elfogadandónak találták Károly ajánlatát.

A délutáni jelenet Julia menyegzőjén még tízszeresen felfokozá Kálmán verekedési vágyait, benyargalt minden kávéházat, fennhangon hirdeté, hogy holnap vagy a saját vérében, vagy a máséban fog förödni; hogy nem fog megelégedni azzal, hogy Károly agyába egy golyót bocsásson, hanem annak a másiknak le fogja vagdalni orrát és füleit. Hiába engesztelték, hogy már ha mindezen dolgokat meg akarja is tenni, legalább ne hiresztelje ki előre, mert becsukják. Nem bánta ő! vegyék fejét, ha tetszik, de véres boszút fog állani…

… Már mintegy jó félóráig sétáltak Károly és társai az említettt kertben, midőn végre csakugyan érkezik Kálmán két tanúja, – egyedül, s boszús arczczal egy levelet adnak át ellenfeleiknek, melyet Kálmán úr irt, s mely felolvastatván, így hangzott:

«Uraim, higgadtabb kedélylyel fontolva meg a dolgot, úgy találtam, miszerint nekem a köznapiaknál magasabb kötelességek tiltják életemet koczkára tennem. Azon szellem, melyet a sors reám bizott, nem csupán enyim, hanem hazámé, az egész emberiségé, a mit nekem szem elől tévesztenem nem szabad. Párbaj csak egyenlő rangúak között lehet egyenlő, s azt nem kell önöknek magyaráznom, hogy a szellemnek is megvan a maga aristocratiája. Víjjon ki ellenfelem a szellemek álladalmában hasonló állást, mint enyim, akkor szivesen összemérem vele fegyveremet. Egyébiránt én e városból örökre eltávozom, szellememhez méltóbb kört keresve magamnak» stb. stb.

A tanúk egymás szeme közé néztek, egyik nevetett, másik káromkodott, Károly búcsút vett tőlük, s készen álló hintajába ülve, visszahajtatott Berkessy helységébe.

Az úton szembe találta annak hintaját. Anyja, testvére, az öreg Berkessy és leánya ültek benne, s mind nagy örömriadással voltak, a mint őt meglátták. Valami ismerősük, a ki Kálmán hetvenkedését meghallá a kávéházban, sietett őket még az éjjel tudósítani, s ezek most valamennyien hajtattak nagy lóhalálában **-re, s végtelenül megörültek, Károlyt épen látva visszatérni, kivált midőn ez arról is megnyugtatá őket, hogy az egész dolog minden baj nélkül ment végbe.

Könnyebbség okáért aztán Berkessy átült Károly hintajába, s mindnyájan hajtattak vissza az ő lakára.

Útközben előfogta az öreg úr Károlyt, hogy miért akartak vívni? s megtudva annak az okát, nagy szemeket meresztett.

– Hát mi jogod van teneked én helyettem elégtételt adni?

– A mi joga van a fiunak az apa helyett.

Berkessy elmosolyodék.

– De te én nekem nem vagy fiam.

– De lehetek az.

– Hm öcsém. Hisz az igaz, hogy te derék, jó szivű fiu vagy, hanem azt mondják rólad, hogy nagy korhely is vagy.

– Jól mondják. De hát nem mellettem szól-e az is? Ha nem lettem volna korhely, akkor az következnék, hogy ezután leszek az.

– Igen, de ki biztosít engem arról, hogy ezután nem fogsz az lenni: minthogy eddig voltál?

– Jól van, bátyám; adjon egy esztendei határidőt; ha egy álló esztendő alatt valamit hallani fog rólam, a mi ellenem szól, akkor be se ereszszen a házába többet; ha pedig esztendeig meg tudom mutatni, hogy a mit kimondtam, ezt megtartani erő is van lelkemben elég…

– Akkor meg ki sem eresztelek a házamból többet, egészíté ki az öreg úr a mondatot.

* * *

Egy év múlva újra látjuk ismerősinket.

Károly megtartá fogadását; vas következetességgel vivé ki, a mit megigért, eljárt ugyan a falusi dinom-dánomokba, de soha az idő alatt még csak egy barátságos pohár bort sem lehete rádisputálni; ott ült valamennyi részeg ember között egyedül józanon, s még csak egy társas játékban sem lehete rávenni, hogy kártyát vegyen a kezébe. E helyett gazdaságát hozá rendbe és nyelveket tanult. Egy év alatt mint a legrendesebb, legműveltebb fiu lőn kihirdetve a környékben. Mondanom sem kell, hogy most is az.

Linát nőül vette és a leghívebben szereti; hét tél, hét nyár meg nem zavarta családi boldogságukat. E boldogság leghívebben szokott felirva lenni a nő arczán, s Lina arczát az évek haladása szépíti.

Sándor öcsém is boldog; elég szép feleséggel, elég sok pénzzel, s elég nagy együgyűséggel bír, hogy boldogsága tökéletes legyen; Zsuzsi néni minden évben meglátogatja őket, s viseli menyének divatból kiment selyemruháit.

Ábrahám úr is boldog: elvette Boriskát; legalább most nem kell neki bért fizetni.

Kassay Lőrincz bácsi is boldog. Az atyafiak, a látogatók soha sem fogynak ki a házából, leányának minden ujjára jut egy kérője, s köztük nem utolsó helyet foglal el a már jól felnőtt Péterke, a mi tudniillik a fejek nagyságát illeti.

Csak Kálmán boldogtalan most is. A nagy reményű szellemből az idő jártával moghasonlott kedély, félre ismert lángész leve. Valahányszor rossz verseket olvastok, gondoljatok reá s legyetek iránta szánalommal.

II. A FALU BOLONDJAI.

Nálunk még nincs országos intézet azon boldogtalanok számára emelve, kiknél a lélek megszakasztá örök összeköttetését isteni eredetével.2) Azt tartók, hogy a hol az okos embereknek sincs házuk, hogy lenne a bolondoknak? Ilyenformán hazánkban csaknem mindegyik városnak, falunak megvan a maga bolondja, kiket minden gyermek ismer, s később, midőn a gyermekek megvénülnek, még a vén emberek is, mert a bolondok sokáig élnek. Az emberek megszokták őket úgy tekinteni, mint a közönség árváit, s a helyett, hogy lánczokat raknának rájok, s kemény rostélyok mögé zárnák, hagyják őket ártatlan hajlamaik után járni, kóborolni magányos erdőkben, összeszedni haszontalan mezei virágokat (az őrültek mind úgy szeretik a virágokat), vagy elheverészni naphosszant a verőfényen, bámulni a tele holdat s ujjongatni széles kedvvel az utczákon, s senki sem törekszik őket megfosztani az áldott szabad légtől, az úttalan erdők utáni vágytól, a megszokott méla badar beszédektől, s a rokonszenvű holdvilágtól. Mindig akad jó lélek, ki, ha megéheznek, enniök ad; ha elrongyosodtak, felruházza őket, s a hol elestelednek, ott megvirradnak, mint a ki örökké utazik. S midőn rájuk jön a gonosz óra, hogy végig futkosnak az utczákon, s bekiabálnak az ablakokon, az emberek azt mondják: «a jó bolond» s nem iparkodnak őket elfogni, elzárni, elhallgattatni; hisz az őrültnek legnagyobb kín a pihenés és hallgatás…

Némelyik már olyannak született; ez talán boldog; de hát a kit az idő tett azzá, kinek arcza épen oly derült, oly okos volt egyszer, mint másoké, minő eseményeknek kellett azzal történni? minő húrok szakadtak meg ott a szívben, hogy a lélek önmagára ne ismerjen többé? Néha csak egy pár szó maradt meg nálok az elmúlt idők emlékiből, a ki hallja e badar szavakat, megcsóválja fejét: «szegény bolond» és ki tudja, azon nehány szóban mily szomorú élet töredéke jár föl kísérteni?…

Nehány év előtt Csongrádmegye egyik népesebb helységében voltam sok ideig, s ez alatt többször volt szerencsém az ottani tisztes földmívelőkkel társalkodni. Mint tudva van, ott paraszt embernek hivatik s bundában és vászon-köntösben jár akárhány jómódú gazda, ki áll százezer forintnyi értékig.

Egyikéhez e derék gazdáknak gyakorta járatos voltam; egyszerű ép kedélye, elmés, jó izű tréfái sokszor elmulattatának, utóbb szinte megvárta tőlem, hogy a hol egy családi ünnepély volt a háznál, névnap, kukoriczatörés, vagy disznótór, abból el ne maradjak.

Egyszer épen a kenyérsütés idején találtam oda vetődni. A konyhában fogadott el, mert ott volt a felesége is, egy derék, piros pozsgás, tűzről pattant menyecske, ki a parázstól izzó kemencze előtti mélységben ülve, saját izmos kezeivel hányta be a sütőlapáton mind a tizenkét kenyeret, melyeket maga dagasztott és szakasztott, pedig volt vagy hat szolgálója.

Nem is állt ott egyébért a gazda, mint hogy a kemencze szája elé kihúzott halom parázsból gyujthasson pipára s szidassa magát a feleségével, ki a nagy sürgős munkában pörölt mindenkire, a ki nem mozgott oly sebesen, mint ő, s ez nagyon illett neki.

A tűzhelyen már készen állt vagy tíz darab lángos, ki lúdzsirral, ki szilvaízzel megkenve, s két nagy zöld tálba felrakva, melylyel is engem belépőt rögtön elkezdtek kínálni, az asszony azzal biztatva, hogy ő sütötte, a gazda pedig valami borfélét emlegetve, a mit jó lesz majd reá inni.

E nagy sürgés-forgás közben, mialatt Kata asszony a hosszú lapátnyéllel olyakat döfött a háta mögött ácsorgó cselédeken, hogy azt sem tudták, hol álljanak meg? belép nagy csendesen az ajtón egy vén összetöpörödött anyóka, előbb csak a fejét dugva be, s nagy mosolygón széttekintve, majd az eléje rohanó kutyák fejeit czirógatva össze s köszöngetve nékik, mintha ezek csak olyan ismerősei volnának, mint más akárki a háznál.

Majd nagy kuttogva közelebb jött, meg-megállva, mintha azt várná, hogy hívják, s ismét neki bátorodva.

Rajtam kívül senki sem látszott őt észrevenni, a kenyérsütési mozgalom annyira elfoglalhatta mindenki figyelmét, vagy talán másra nézve nem is volt e megszokott torzalak annyira feltünő, mint rám, ki először láttam.

Termete össze volt görnyedve egészen, úgy, hogy az egész alak alig látszott négy lábnyinál magasabbnak, feje födetlen volt, a sűrű és hosszú, egészen fehér haj egy hosszú tekercsbe fonva, mint a hogy a fiatal leányok szokták viselni. Arczvonásait ezer ráncz kuszálta össze, szája örökké mosolygásra volt széthúzva, s félig nyitott szemei mintha mindig egy pontra néznének, alig látszottak néha megmozdulni. Csak fejével tett olykor egy-egy dőre bólintást. Ruháján és kötényén százféle tarka folt látszott egymásra varrva, egyik kezében egy nagy csomó közönséges útfélen termő mezei virág volt, a másikban nehány szál fenyőfa-forgács, mit az útfélen szedett fel, a hol építettek.

A mint belépett, rögtön meglátta, hogy idegen is van jelen, s csodálatos szemérmetes naivsággal iparkodott arczát elrejteni a kezében tartott virágcsomóval; így sompolygott oda Kata asszony háta mögé, ki épen akkor tette lapátra a tizenkettedik kenyeret, s a virágcsomóval rá ütött annak vállára balga vigyorgással.

– Hühü, néném asszony, itt vagyok ám.

– Ejnye de jó, épen rád vártam, felelt vissza a menyecske. Te kellettél ide nekem, látod.

– Hühü. Hoztam kendnek szép virágot elültetni; aztán hallottam, hogy süt, hát fát is hoztam.

Ezzel azt a két szál forgácsot oda tette Kata asszony ölébe.

– No látod. Ha ezt nem hozod, hát már most mivel fűteném be a kemenczét? Hát lángos kell-e?

– Hühü. Kell ám, szólt a dőre, s nyujtotta érte a kezét.

Kata asszony oda nyujtott neki egy nagy darabot.

– Nesze, hanem megedd. Itt előttem edd meg.

– Hühü. Elviszem Jóska bácsinak.

– Jóska bácsinak nem kell. Jóska bácsi azt izente, hogy magad edd meg.

– Igazán azt izente? kérdé a vén leány mosolyogva, s azzal nagy sóhajtva elkezdé a lángost nyelni. Meg sem rágta, nem is igen volt már mivel, s valahányat nyelt, mindig egyet fohászkodott utána, s mikor végre azt gondolta, hogy senki sem nézi, hirtelen eldugta a megmaradt darabot kötényébe s úgy látszott rajta, mint örül, hogy e ravaszsága oly szépen sikerült.

– Mit csinál azzal, a mit eltett? kérdém Kata asszonytól.

– Elteszi a bolondos, – Jóska bácsi számára.

A némber meghallotta, hogy Jóska bácsiról beszélnek s kiváncsi örömmel ütötte fel fejét:

– Mit izent Jóska bácsi?

Egy czirmos szolgáló tréfásan ráfelelt:

– Azt izente, hogy számláld meg azt a tál mákot, hány szem van benne?

Az őrült minden szó nélkül felkelt s oda ülve a mák mellé, elkezdte azt szemenkint számlálni.

– Miért tréfálnak így vele? kérdém én megsajnálva a boldogtalant, mire Kata asszony oda ment hozzá s megfogta a karját.

– Hagyd el no, jó Marcsa, hazudott az Erzsi, nem azt izente néked Jóska bácsi.

De az őrült csak nem akart felhagyni a számlálással.

Kata asszony ekkor oda mutatott rám, szemével intve, hogy hagyjam rá, a mit mond:

– Nézd: ez az úr Jóska bácsitól jött, azt az üzenetet hozta, hogy csak eredj haza, aztán maradj szépen veszteg s ne sokat járj a Tiszára. Ugy-e?

Én intettem, hogy úgy van.

Erre a tébolyodott nagy örvendve oda jött hozzám, megfogta a kezemet, sokáig szemembe nézett ijesztő szemeivel, s aztán vigyorogva mondá:

– Hühü; majd olyan szép legény, mint a Jóska bácsi.

Ez elég hizelgő bók volt reám nézve, de én mégis jobb szerettem volna már, ha nem nézett volna rám ez a boldogtalan teremtés azokkal a tétova szemekkel s egy ezüst pénzecskét vettem ki zsebemből, oda nyujva azt neki.

Az őrültek nagyon szeretik a pénzt.

Ez is, a mint kezébe adtam az ezüstöt, egyszerre jójczakát kivánt mindnyájunknak, s nagy sietve elkotródott.

– No ezt most megint elküldi Jóska bácsinak, szólt nevetve Kata asszony.

– Hogy hogy? kérdezém én kiváncsian.

– Hát bele dobja a Tiszába, ott a hol legmélyebb a víz; akármit kap, a minek Jóska bácsi hasznát veheti, az mind vándorol a Tiszába.

– S ki hát az a Jóska bácsi?

– Senki sem az, lelkem. Soha sem élt az a világon. Csak úgy felkapta, mint aféle bolond.

– S mindig őrült volt ez?

Erre a szóra egy vén mindenes, ki ott ült eddig a kuczkóban, nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.

– Nem volt biz az uram.

– No én ilyennek ismerem, a mióta eszemet tudom, felelt Kata asszony.

– Hiszen kegyelmed még harmincz esztendőt sem ért. Az előtt történt az sokkal.

– Hát kend tud róla valamit? kérdém én érdekelten fordulva az öreg felé.

– Dehogy tud, sietett helyette felelni Kata asszony. Csak szeret mesélni, mikor bolondra akad, a ki hallgassa. Ne vegye magára ifju uram, ez csak szavam járása.

De én nem hallgattam Kata asszonyra, s tovább kérdezém az öreget.

– Talán szerelmében őrült meg ez a szegény leány?

– Oh majd mit mondok! pattant fel a menyecske. Szerelmében? Tud is egy paraszt megbolondulni szerelmében! No majd annak való az: megbolondulni a nagy szeretet miatt! Urak szokták azt csak, édes lelkem.

– Hát te nem bolondulnál meg utánam, he? évődék vele a férje, karcsú derekát átfonva.

– Elmenj! kiálta ez, a kezére ütve. Volna is miért?

A vén mindenes ez alatt megrántá kaputom hátulról s azt sugta:

– Nem szeretek itt beszélni, jó uram, mert kinevetnek vele. Hanem ha akarja hallani, jőjjön el estefelé. Kiállok a kapuba s majd ottan elmondom. Szomorú historia ám az: érdemes lesz meghallani.

Kata asszony még sokáig elzugolódott e tárgyon; az alatt kisült a kenyér, kibontotta a kemenczét, kiszedte egyenkint a nagy gömbölyű, fényes hátú kenyereket, gyönyörű piros ropogós gyürke-szalaggal a féloldalaikon, s valahányat kivett, mindannyiszor mondá:

– Hiszen majd én bolondulnék meg utánad, csak azt lesd?

Este felé azon menve, láttam, hogy az öreg mindenes már a kapuban ülve vár.

– Adjon Isten, mondék neki, helyet foglalva a meszelt padkán.

Ő szépen odább huzódott, hogy elférjek mellette, s viszonozva köszöntésem, behúzta fejébe süvegét jó mélyen, s megtömve kurta szárú pipáját, nagy vesződséggel kicsiholt egy körömnyi tűzkövön.

– Megengedi kegyelmed, hogy elébb rágyujtsak, mert már én gondolkozni sem tudok, hacsak a füstit nem látom.

Én hallgatva billenték fejemmel, mire az öreg hozzá fogott a szóhoz.

– … Nem is emlékezik ám már arra senki, mert jó hatvan esztendő mult el azóta, hogy ez a dolog történt. Mezítlábos gyerek voltam még magam is, s csak az a csoda, hogy el nem felejtettem. Ez a bolond asszony, ez a ránczos képű, akkor szép fiatal hajadon volt, s az a Jóska bácsi, a kit annyiszor emleget, az volt az én testvérbátyám. Nem volt akkor kettőjöknél szebb pár a parasztok között, azóta is régen nézem a felnövő ivadékot, soha sem termett náluknál különb. A szüleink keresztkomák voltak, a Marcsa anyja tartotta a bátyámat és engemet is a keresztvízre, s az én anyám Marcsát; együtt gyermekeskedtek, együtt jártak iskolába, együtt mentek az úrasztalához, husvét vasárnapján… Hej biz az a jó pap, a ki bennünket keresztelt, rég a menyországban prédikál már, s az a derék kántor, a ki bennünket oktatott, odafenn üti most a tactust az angyalok előtt!…

Az ifju legény és az ifju leányzó gyermekségétől kezdve úgy egymáshoz szokott, hogy nem is gondoltak egyébre, mint hogy örökké együtt fognak élni, nem is hítta az anyám a szép Marcsát egyébként, mint «kis menyemasszonynak» s mikor mind a kettő tizennyolcz esztendős volt, a szülők elhatározák, hogy a mint az Isten a farsangot megengedi érnünk, összeadják őket.

A bátyám csak mind azt mondá, hogy ne várjunk vele farsangig, addig még ki tudja, mi nem eshetik? s jól sejtette a szegény, mert a mint leszüreteltek, a Marcsa apja az én apámmal egy este elmentek bort fejteni a pinczébe ketten, ott a halálos levegő leütötte őket lábaikról, mire rájuk akadtak, halva volt mind a kettő. A gyász nagy volt mind a két háznál, egyszerre halva mind a két apa; de Marcsáéknál még nagyobb baj is volt, mert az öreg egyúttal egyházfi is levén, a mint holmi pénzek fordultak meg a kezén, azokból mintegy kétszáz forint hiányzott. Hová lett, hová tehette? azt soha sem lehetett megtudni, mert a halál oly hirtelen érte. A tisztelendő urak, a kik a számodásokat átvizsgálták, voltak annyi jósággal a jámbor özvegyhez, hogy nem hozták nyilvánosságra a dolgot, sőt megigérték, hogy egy egész esztendeig nem fogják háborgatni érte, addig iparkodjék valahogy kipótolni, mert azután nem lehet tovább titkolniok.

Hanem az anyámat nagyon megzavarta ez eset, a mint tudomására jött. Szó sem volt már a farsangi összekelésről, ő szegény jó asszony volt, de hogy engedhette volna meg, hogy a fia egy olyan ember leányát vegye el, a kinél a közönség pénze elveszett, s a kinek tán egy esztendő mulva elveszik a házát e csúfos adósság miatt? A két fiatal szerető eleget sírt rítt, de hiába, az anyám csak azt mondta, hogy ha Marcsáék esztendő alatt a hiányzó pénzt ki tudják teremteni, akkor engedi meg bátyámnak, hogy a leányt elvegye és máskép soha. A bátyámnak fel kellett fogadni, hogy addig az esztendeig soha Marcsával össze nem jön, s hogy könnyebben megtarthassa a fogadást, be kellett neki szegődni ide egy tiszai malomba molnárlegénynek; így aztán a víz választotta el őket. Ez alatt csakhamar még az anyja is meghalt Marcsának a sok bú és gond miatt, s a leány egyes egyedül maradt. De lássa kegyelmed, a szeretet csodákat tud tenni. Mikor már nem volt senkije a leánynak, oda jött az anyámhoz és azt mondta neki: «kegyelmed a fiának csak akkor engedi meg, hogy engem elvegyen, ha az apám tartozása ki lesz pótolva, mielőtt napvilágra jönne. Jól van. Még esztendő van hátra; addig dolgozom éjjel-nappal, tűrök, fáradok, éhezem: de előteremtem azt a pénzt.»

S ekkor hozzá kezdett fogadása teljesítéséhez. Oh uram, kegyelmed nem képzeli azt, milyen sok pénz szegény paraszt embernek kétszáz forint, ha azt becsületes fáradságos keze munkájával kell megszerezni, a míg az garasonkint összegyűl.

A jámbor hajadont ez órától fogva senki sem látta dolog nélkül, a templomon kívül. Télen át szüntelen rokkáján ült, olyan fonalat font, mint a selyem, megszőtte maga vászonnak, – csak úgy kapták a faluban. Korán reggel már baromfiai után látott, tojását, csirkéit maga hordta eladni a városba; a házon túl volt egy kis kertje, azt beültette virággal, zöldséggel: abból több jövedelmet csinált magának, mint némely korhely paraszt negyedrész telkéből. Nyáron elment részt aratni, s a mi életet kapott, azt ismét pénzzé tette, kis malaczkát hizlalt polyván és paréjon s őszszel eladta mint hizott sertést. És uram, soha sem látta annak kéményét senki is füstölögni álló esztendeig, egy kis száraz kenyér volt mindennapi eledele, és mégis olyan jól gondját viselte az Isten, hogy nemcsak szépsége nem fogyott, sőt oly egészségesnek, oly pirosnak látszott a sok munka és szűkölködés között, mintha tejben, vajban fürösztenék. A szeretet tartá benne a lelket! Bátyámmal nem volt szabad neki összejönni, de én hordtam egyiktől a másikhoz az izenetet. Gyakorta, szép nyári estéken, mikor senki sem tud még aludni, én a bátyámmal ott voltam a malomban; ő kiült a malom tombászára s elővette furulyáját, s elkezdte rajta azokat a szép nótákat fújni, miket senki sem tudott nálánál szebben. A tulsó parton szép leányzók jártak le a vízre, korsóikat megmeríteni, vagy ott mostak gyolcs ruhákat, fehér lábaikkal bele állva a folyóba. Azok meghallották a dalt, s vissza énekeltek rá. De csak egynek hangját hallotta az én bátyám; az énekelt a legszebben, a legszomorúbban, hogy az ember szemei könybe lábadtak bele; kiismerte annak hangját száz leány közül. Néha volt olyan jó napja, hogy a gazdájától egy pár órára szabadulhatott, akkor megizente Marcsának, hogy jőjjön este a fűzes sziget irányába. Az egy kis fűzfás zátony a parttól négy-öt ölnyire. Ide aztán csónakon kijött a szerető, átellenben a parton állt kedvese, s itt elbeszélgettek reggelig a vizen keresztül, így tettek eleget anyám parancsának s a maguk szivének. Összejöttek, enyelegtek s mégis távol voltak.

Ez így tartott szüret idejéig. Marcsát nemcsak legszebb leánynak tartották már a faluban, hanem egyúttal a legjobbnak is. Még nem forrt ki az új bor, mikor egy reggelen bejött anyámhoz a jó Marcsa, s leszámlálta a nagy tölgyfaasztalra előtte mind a kétszáz forintot, mind jó pengő huszasokban, egy kis pénz hija sem volt, s megkérte, hogy vigye el vele azt a tisztelendő urakhoz. A jó uraknál azt mondák, hogy meglelték a megholt öregtől eltett pénzt a gerenda közé dugva, s azok pecsétes irást adtak róla. Soha sem tudta meg rajtunk kívül senki, hogy az a szép Marcsa keresményéből gyűlt össze.

Visszajövet bevitte magához az anyám a szép Marcsát; befonta a haját szép szivárványos szalag közé, gránátgyöngyöt kötött a nyakára, pillangós czipőket húzott apró lábaira s szépen felöltöztetve elvitte magával, – nem mondta, hogy hová?

Nekem velök kellett mennem a Tiszáig. Ott egy csónak volt épen a révben, annak az evezősét megkértük, hogy vigyen bennünket abba a malomba, a hol a bátyám szolgált, s mind a hárman beleültünk a ladikba.

Mintha most is látnám magam előtt azt a szép fiatal hajadont, a mint ott ült anyám mellett, szemérmesen elpirulva s ragyogó szemeit lesütve. Sejtette már, hogy hová megyünk!

A bátyám messziről megismert bennünket, s meglátva, hogy arra tartunk, s hogy kedvese édes anyja mellett ül jobb felől, örömében ő is leugrott a csónakjába, s eloldva azt, fogta az evezőt s oda evezett elénk, hogy annál hamarább találkozhassék velünk.

A mint oda ért, s ő is, kedvese is egyszerre üték fel szemeiket, alig tudták, mi történik velök! repülni szeretett volna mind a kettő, egymás ölébe rohanni. Jóska oda kormányozta a ladikot mellénk, hogy bennünket átszedjen a magáéba, s felállt a ladik orrába, karját Marcsának nyujtva, hogy menyasszonyát, a ki reszketett az öröm miatt, átsegítse amoda.