(Kopár sziklás partvidék Lemnos szigetén. Magas szikla aljában Philoktetes barlangjának bejárata. Odysseus és Neoptolemos egy szolga kiséretében föllépnek.)

ODYSSEUS.

Im a tengerlocsolta Lemnos laktalan,
 Ember nem járta szirtpartjára érkezénk,
 Hol egykor, oh Neoptolemos, a hellenek
 Legjobb hősének, Achillesnek gyermeke –
 Kitettem volt Poeas fiát, a melisit,1)
 Igy rendelvén ezt a sereg vezérei,
 Mert a maró seb lábán gennyedésbe ment;
 S a tábort úgy betölté vad, baljóslatú
 Nyögése, ordítása, hogy nem lehetett
 Többé nyugodtan áldoznunk a füstölő
 Oltárokon. De mért is erről szólani?
 Hosszú beszédre most valóban nincs idő,
 Mert megláthatna s elronthatná tervemet.
 Melylyel reménylem, nemsokára megfogom.
 Most a te dolgod, hogy segítségemre légy,
 És meglásd, hol van a kettős nyilásu szirt,
 Mely télen át a napsugárnak kétszeres
 Utat nyit, s melybe nyáron kétfelől viszen
 A hűvös szellő édes enyhe álmakat.
 Kissé lejebb balkézre hűs forrásvizet
 Fogsz észre venni, hogyha még ki nem apadt.
 Lépj csendesen előbbre és jelentsd nekem,
 Mindaz, mit mondtam, itt van-e, vagy más helyen?
 Hogy elmondjam s te meghalld majd a többit is,
 Mit tenni kell még, és munkánk közös legyen.

NEOPTOLEMOS.

Nincs messze, a mit mondál, Odysseus király;
 A barlangot, melyről szólsz, látom, úgy hiszem.

ODYSSEUS.

Ott fenn látod vagy itt lenn? Nem veszem ki, hol?

NEOPTOLEMOS.

Itt fenn; de léptek hangját nem hallom sehol.

ODYSSEUS.

Nézd, nem pihen-e álomban fekvő helyén?

NEOPTOLEMOS.

Üres tanyát látok csak, melyben senki sincs.

ODYSSEUS.

Nincs benne házi eszköz, mely lakká teszi?

NEOPTOLEMOS.

Falevelek vannak megvetve ágy gyanánt.

ODYSSEUS.

Nincs semmi más? A többi része mind üres?

NEOPTOLEMOS.

Van még itt egy fából készült serleg, durva kéz
 Munkája; itt egyszersmind némi tüzi szer.

ODYSSEUS.

Mindez valóban az ő házi eszköze.

NEOPTOLEMOS.

Oh jaj! még mást is látok; gennytől áztatott
 Szennyes rongyok száradnak itt a levegőn.

ODYSSEUS.

Itt e helyen lakik hát, tisztán látható,
 S nem is lesz távol; hogy mehetne messzire,
 Ki régi sebtől szenved lábán szüntelen?
 Vagy élelmet keresni távozott csupán,
 Vagy enyhítő füvet tud valamely helyen.
 Állítsd e szolgát lesbe, őrködjék, nehogy
 Reám üssön; mert szivesebben fogna meg
 Engem magam, mint Argos összes népeit.

(A szolga el.)

NEOPTOLEMOS.

Eltávozott a szolga, őrzi az utat;
 Szólj hát tovább, ha van még több kivánatod.

ODYSSEUS.

Achilles gyermeke, abban, miért jövél,
 Nem lesz elég a testi bátorság csupán;
 Segítned kell, ha újat mondok, mit soha
 Nem hallottál még, mert segéd gyanánt vagy itt.

NEOPTOLEMOS.

Mi az, mit kivánsz?

ODYSSEUS.

Hogy Philoktetes szivét
 Csalárd szavak hálózatával tőrbe ejtsd.
 Ha kérdi tőled, honnan jöttél és ki vagy?
 Mondd: Achilles fia; ebben szólj igazat;
 Aztán mondd, hogy hazádba tartasz, elhagyád
 Haraggal telve, hellenek hajóhadát,
 A kik hazulról kérésekkel csaltak el,
 Mert egyedül így döntheték meg Iliont,
 És mégsem méltatának arra, hogy neked
 Adják Achilles fegyverét jogod szerint,
 Hanem Odysseusnak; s ekkor mondj reám
 Tetszés szerint rossznál rosszabb szidalmakat.
 Épen nem bántasz engem ezzel; ám ha nem
 Beszélsz így, gyászba döntöd Argos népeit.
 Mert ha kezünkbe nem jut ez ember nyila,
 El nem pusztítod Dardanos honát soha.
 S miért nem én, hanem csak te szólhatsz vele
 Gyanútlanúl és biztosan, im halld okát:
 Te nem jövél a harczba esküvés szerint,2)
 Nem szükségből,3) nem az első hadjáraton;4)
 Míg én mindebből semmit sem tagadhatok.
 Azért ha íjával kezében észrevesz,
 Végem van s téged is elvesztelek velem.
 Ebben lesz épen cselre szükségünk, miként
 Rabold el tőle győzhetetlen fegyverét.
 Tudom, fiam, hogy a természet nem ilyen
 Ravasz beszédre s cselfogásra alkotott;
 De édes ám a győzelmet kiküzdeni.
 Merj hát! Máskor majd ismét igazak leszünk.
 Most egy kis napnyi rosszaságra adod magad
 Kezembe, aztán mondjanak mindenkoron
 Legjámborabbnak minden emberek között.

NEOPTOLEMOS.

A mit fáj meghallgatnom, Laërtes fia,
 Gyűlölt előttem akkor is, ha tenni kell.
 Mert nem születtem cselfogásra sem magam,
 Sem az, mint mondják, a ki éltemet adá.
 E férfiút erővel elragadni kész
 Vagyok, de nem csel által; hisz csak nem fog egy
 Ép lábbal győztes lenni annyiunk felett.
 Segítségedre küldtek bár és áruló
 Nem vágyom lenni; ámde inkább akarok
 Jót téve bukni, mintsem győzni becstelen.

ODYSSEUS.

Ifjú koromban, hős atyának gyermeke,
 Magamnak is lassú volt nyelvem, gyors kezem.
 De most tudom tapasztalásból, hogy a nyelv
 Vezet mindent az emberek közt s nem a tett.

NEOPTOLEMOS.

Mi mást parancsolsz, mint hazugságot csupán?

ODYSSEUS.

Azt, hogy Philoktetest csel által fogjad el.

NEOPTOLEMOS.

De mért csel által, ha jó szóval is lehet?

ODYSSEUS.

Jó szóra nem hajt; és erőszak nem segít.

NEOPTOLEMOS.

S mi az, mi erejét oly biztossá teszi?

ODYSSEUS.

Halálos íja, mely czélt nem téveszt soha.

NEOPTOLEMOS.

Igy hozzá bátran közelítni sem lehet?

ODYSSEUS.

Nem, csak mint mondám, csellel foghatod meg őt.

NEOPTOLEMOS.

S azt véled, a hazugság nem szégyenletes?

ODYSSEUS.

Nem, ha magunkat megmenthetjük általa.

NEOPTOLEMOS.

Minő arczczal mondhatnék ily beszédeket?

ODYSSEUS.

Nem illik ott habozni, hol hasznot remélsz.

NEOPTOLEMOS.

Mily hasznom lesz belőle, ha Trójába jő?

ODYSSEUS.

Csak e nyilak veszik be Trója falait.

NEOPTOLEMOS.

Nem én hódítom hát meg, mint biztattatok?

ODYSSEUS.

Te sem a nyilak nélkül, ők sem nélküled.

NEOPTOLEMOS.

Ha így van, meg kell hát kerítnem azokat.

ODYSSEUS.

És kétszeres jutalmat nyersz, ha megteszed.

NEOPTOLEMOS.

Minőt? Ezt tudva, vonakodni nem fogok.

ODYSSEUS.

Okosnak és bátornak fognak mondani.

NEOPTOLEMOS.

Legyen hát; nem szégyenkezem már, megteszem.

ODYSSEUS.

Emlékezel mindenre, mit tanácsolék?

NEOPTOLEMOS.

Biztos lehetsz, ha szavamat adám reá.

ODYSSEUS.

Maradj tehát itt s várj reá, míg megjövend,
 Én távozom, nehogy meglássa színemet.
 A kémet ismét a hajóhoz rendelem,
 S ha látom később, hogy hosszú időt veszítsz,
 E helyre küldöm újra majd e férfiút,
 Álöltözetbe rejtve, mint kalmár hajóst,
 Hogy ismeretlenül végezze dolgait.
 És ennek csürt-csavart beszédéből fiam,
 Ragadd ki majd azt, a miből hasznot merítsz.
 Megyek most a hajóra s mindezt rád bizom.
 Vezessen minket Hermes, a csel istene,
 S győző Athena, ki velem van szüntelen!

(El. A kar fellép.)

KAR.

Első versszak.

Mi az, mi az, mit mondjak, mit ne mondjak a
 Gyanakvónak ez idegen hazában?
 Mondd, király!
 Felül múl minden tudományt,
 Minden más értelmet azé, kinek Zeus
 A kormánybotot adta át.
 Reád jutott örökül, fiam,
 Őseid összes hatalma, beszélj hát,
 Miben lehet segítnem?

NEOPTOLEMOS.

Ha végig akarsz tekinteni most
 A helyen, hol e férfi tanyázik,
 Nézz oda bátran. De ha megjő
 A rettenetes, közelembe siess,
 Légy szüntelen oldalomon,
 Hogy minden perczbe’ segíthess.

KAR.

Első ellenversszak.

Király, parancsod szívem régi gondja már:
 Szemem szüntelenül reád vigyáz csak.
 Ámde mondd,
 Mi rejtek ad neki lakást,
 S most hol járnak léptei; mert bizonynyal
 Helyén van, tudakolnom ezt,
 Nehogy orozva rohanjon rám:
 Merre megy útja, hol a pihenése,
 Kivül van-e vagy ott benn?

NEOPTOLEMOS.

Im lakhelye, melynek két ajtaja nyílik,
 E szikla tövén.

KAR.

S hova ment a boldogtalan ember?

NEOPTOLEMOS.

Bizonynyal ez útat szántja nehéz
 Lépteivel, s élelemért jár a közelben.
 Mert ez az élete, mondja a hír:
 Fáradtan fáradalom közt
 Szárnyas nyillal a vadra vadászva;
 És nem akadt még
 Bajának orvosa eddig.

KAR.

Második versszak.

Ah! mint szánja szivem szegényt,
 Ki oly elhagyatottan él,
 És nem őrzi baráti szem
 Gondos hű szeretettel;
 Testét gyötri a fájdalom,
 És nem hagyja pihenni soha
 A szükség. Hogy, ah! hogy tudja szegény türni az életet?
 Oh emberi küzdés!
 Oh boldogtalan emberek,
 Kiknek sorsa kiváló!

Második ellenversszak.

Im ez, kit születésre, ős
 Fajra senki se’ múl felül,
 Szükség, nélkülözés között
 Fekszik most egyedül itt,
 Hol csak tarka s bozontos vad
 Tanyáz; gyötrik a testi kór
 S éhség kínjai, míg lelke nehéz gondok alatt eped
 S bús panaszát csupán
 A visszhang fecsegő szava
 Viszonozza szünetlen.

NEOPTOLEMOS.

Nincs semmi ezekben bámulatos;
 Mert ha agyamban is értelem él,
 Tudom, isteni kéz küldte reá
 E sorsot, a bősz Chryso haragja;5)
 S a nyomor, mely most gyötri segítség
 Nélkül, az ég akaratja szerint van,
 Nehogy az isteni győzhetetlen ijat6)
 Előbb feszítse Trója falának, a míg
 El nem jött az idő, melyben a jóslat
 Rendelte bukását e nyilak által.

KAR.

Harmadik versszak.

Csendesen, fiam!

NEOPTOLEMOS.

Mi az?

KAR.

Zaj közelg felénk…
 Mintha emberi kín sóhaja volna…
 Innen jött-e vagy onnan?
 Hozzám, hozzám hatol
 Ez ösvény felől a nehézkes
 Fáradt léptek dobogása,
 Távolból hangzik a kínos
 Sóhaj; messzire elhat a nyögés.

KAR.

Harmadik ellenversszak.

Gyermekem, ügyelj!

NEOPTOLEMOS.

Mire?

KAR.

A mit tenni kell;
 Mert nincs messze e helytől, ide ért már,
 Nem zengve dalt nádfuvolán,
 Mint mezők pásztora;
 Ordítása messzire hangzik,
 Mert sebét tán megütötte,
 Vagy mert e zordon öbölben
 Hajót lát; iszonyú e kiáltás.

(Philoktetes föllép.)

PHILOKTETES.

Oh jaj, idegenek!
 Kik vagytok, kik e földön partra szálltatok,
 Hol nincs jó révpart, hol nem laknak emberek?
 Minő hazából, mily nemzetségből valók
 Vagytok ti? A ruhátok, látom, hellasi
 Formára készült, mely nekem legkedvesebb,
 De úgy szeretném hangotok meghallani;
 Ne féljetek hát tőlem vad külsőm miatt,
 Inkább szánjátok bennem a boldogtalant,
 Az elhagyottat, a szegény örömtelent,
 És szóljatok, ha mint barátok jöttetek.
 Feleljetek hát; ép oly joggal várhatom
 Ezt tőletek, mint én felelni kész vagyok.

NEOPTOLEMOS.

Oh idegen, tudd meg hát mindenek előtt,
 Mit tudni óhajtottál: hellenek vagyunk.

PHILOKTETES.

Oh kedves hangok! Mily gyönyör, hosszú idő
 Multával ismét e beszédet hallani!
 Mi szükség hajtott e vidékre, gyermekem?
 Minő szándék, minő kedves szél vezetett?
 Oh mondj el mindent, hadd tudjam kiléteted!

NEOPTOLEMOS.

Hazám hullám övezte Skyros szigete;7)
 Honom felé hajózom, s Achilles fia,
 Neoptolemos vagyok. Elmondtam, mit tudok.

PHILOKTETES.

Oh te a legkedvesb atyának gyermeke,
 Kit kedves föld szült s agg Lykomedes nevelt!
 Mily út hozott e földre? Honnan érkezél?

NEOPTOLEMOS.

Hajóm most Ilionból visz hazám felé.

PHILOKTETES.

Mit mondasz? Hisz te nem valál akkor velünk,
 Midőn először Ilionba indulánk.

NEOPTOLEMOS.

S te részt vevél ez útnak fáradalmiban?

PHILOKTETES.

Oh gyermekem, hát nem tudod, kivel beszélsz?

NEOPTOLEMOS.

Hogy ismerném azt, a kit nem láttam soha?

PHILOKTETES.

Nevem se’ hallád s szenvedéseim hírét,
 Melyek megtörték, tönkre tették éltemet?

NEOPTOLEMOS.

Minderről, mit kérdeztél, semmit sem tudok,

PHILOKTETES.

Oh én szegény, isten gyűlölte nyomorult,
 Kinek balsorsát még a hír sem vitte el
 Hazám földére, sem Hellasban bárhová!
 Hanem kik e szigetre dobtak gonoszul,
 Hallgatnak és nevetnek; s kórom azalatt
 Szünetlenül növekszik s egyre gyarapul.
 Oh én fiam, Achilles méltó gyermeke,
 Azt látod bennem, a kiről hallád talán,
 Hogy birtokul nyeré Herakles fegyverét,
 Poeas fiát, Philoktetest, kit egykoron
 E két vezér és a kephallen fejdelem,8)
 Kitettek e vadonban szégyenteljesen,
 Mert a kegyetlen kór emészté testemet
 A gyilkos kigyó marta kínos seb miatt,
 E kórral tettek itt ki engem, oh fiam,
 S magamra hagytak, a midőn a chrysai
 Sziget felől hajóik erre tértenek.
 Örömmel látva, hogy a hosszas hányatás
 Után az álom elnyomott egy szirt alatt,
 Itt hagytak, elfutottak, némi rongyokat
 Dobván elémbe, mint koldusnak, és silány
 Élelmet – adja vissza ezt az ég nekik!
 Fiam, mit gondolsz, milyen volt az ébredés
 Ez álomból, midőn mind eltávoztanak?
 Mint könyeztem, mint nyögtem balsorsom felett?
 Látván, hogy mind eltüntek a hajók, melyek
 Idáig hoztak, s ember nem volt e helyen,
 A ki segítsen, a ki szenvedésemet
 Enyhítse, és bármerre fordítám szemem,
 Nem láttam semmit, mint gyötrelmet és nyomort,
 Ám ennek nagy bővében voltam, oh fiam!
 De napra nap mult, gyorsan eltelt az idő,
 S magamnak kellett e silány fedél alatt
 Szolgálatomra lennem; gyomromat ugyan
 Ellátta íjam, szárnyas vadgalambokat
 Ejtvén el; ám ha egyet eltalált a nyíl,
 Magamnak kellett érte másznom, sebhedett
 Lábam vonszolva kínnal, fáradságosan.
 S ha enyhítő italra vágytam, vagy ha fát
 Akartam vágni télen át, midőn a föld
 Jégtől volt megdermedve: gyötrelmek között
 Kellett érette vánszorognom; s ha tüzem
 Hiányzott, a kövekből fáradságosan
 Ütöttem ki a szikrát, mely mindig megóv.
 Mert hogyha tűz ég benne, e lakás nekem
 Mindent megad, kivéve gyógyulásomat.
 S most tudd meg azt is, milyen e sziget, fiam!
 Nincs oly hajós, ki jó szántából jő felé;
 Mert nincs révpartja, nincs helye, hol szivesen
 Fogadják, hol haszonnal kalmárkodhatik.
 Okos embernek útja erre nincs soha.
 De kedve ellen köt ki tán itt valaki?
 Mert ezt is meghozhatja a hosszú idő.
 Igen, fiam, jöttek már, és szóval nagyon
 Sajnálkozának rajtam, adtak is talán
 Részvétből egy kis élelmet s ruházatot;
 De azt, ha szólok róla, senki sem teszi,
 Hogy elvigyen hazámba; tíz év óta kell
 Viselnem így már gyötrő kórom kínjait,
 És elpusztulnom éhség és nyomor miatt.
 Im ezt tevék az Atridák s Odysseus
 Velem, fiam, hogy az olympi istenek
 Fizessenek hasonló kínokkal nekik!

KAR.

Én is sajnállak téged, oh Poeas fia,
 Miként azok, kik partra szálltak itt előbb.

NEOPTOLEMOS.

Szavad mellett bizonyságot teszek magam;
 Tudom, valót beszéltél; mert tapasztalám,
 Az Atridák s Odysseus mily rossz emberek.

PHILOKTETES.

Megbántottak hát téged is ez átkozott
 Atridák, hogy haragra gyúltál ellenök?

NEOPTOLEMOS.

Bár válthatná be egykor boszúmat karom,
 S ismerné meg Mykene, Sparta egyaránt,
 Hogy Skyros bátor férfiak szülő hona.

PHILOKTETES.

Jól van, fiam! De honnan jött e nagy harag,
 Mely ellenökben ily heves boszúra készt?

NEOPTOLEMOS.

Elmondom, bárha nehezen, Poeas fia,
 Mily bántalmakkal halmozának engem el.
 Midőn Achillest elragadta a halál –

PHILOKTETES.

Oh jaj! Ne szólj tovább egy szót se, míg előbb
 Nem hallom: meghalt igazán Peleus fia?

NEOPTOLEMOS.

Meghalt, nem emberkéztől, isten ölte meg;
 A földre dönté, mint mondják, Phœbos nyila.

PHILOKTETES.

Dicső volt hát a győztes, vesztes egyaránt.
 De nem tudom most, oh fiam, bántalmadat
 Kérdezzem-e vagy őt sirassam legelőbb?

NEOPTOLEMOS.

Azt vélem, oh boldogtalan, elég neked
 Saját bajod, nem kell siratnod másokat.

PHILOKTETES.

Jól mondod; szólj hát újra dolgaid felől,
 Mily megbántással hoztak rád gyalázatot?

NEOPTOLEMOS.

Érettem jött atyámnak nevelője9) és
 Az isteni Odysseus tarkaszín hajón,
 Mondván, akár igaz volt, vagy akár hamis,
 Hogy senki más nem fogja meghódítani
 Atyámnak elhunytával Tróját kivülem.
 Ilyen beszéddel csakhamar rábirtanak,
 Oh idegen, s hajóra is szálltam velök,
 Óhajtván látni a halottat, mielőtt
 Sirjába tennék; mert nem láttam őt soha;
 Aztán e vágyhoz járult még a szép remény,
 Hogy én fogom bevenni Trója ormait.
 A második nap látta már útban hajóm’,
 Midőn jó széllel a gyász Sigeionhoz ért;10)
 S alighogy partra szálltam, az egész sereg
 Körülfogott, köszöntve s esküdözve, hogy
 A holt Achillest látja újra élve most.
 De ő holtan feküdt ott; s én, boldogtalan,
 Könnyet hintvén rá, csakhamar fölkeresém
 Az Atridákat, jog szerint barátimat,
 Kérvén atyámnak fegyverét s egyéb javát.
 De jaj! e szemtelen szóval feleltek ők:
 Achilles sarja, minden más tied lehet
 Atyád örökségéből, ám a fegyverek
 Gazdája más ember lett, Laërtes fia.
 És engem ennek hallatára nagy harag
 Ragadt el, s fájdalommal telve felelék:
 Arczátlanok, hogyan mertétek fegyverem
 Megkérdezésem nélkül másnak adni át?
 S Odysseus, ki közel volt, ekként válaszolt:
 Igen, fiú, jogosan adták azt nekem;
 Mert én mentém meg egykor őt és fegyverét.
 S én feldühödve rossznál rosszabb átkokat
 Szórtam reá s szidalmakkal halmoztam el,
 Ha mégis elragadja tőlem fegyverem,
 Idáig jutva, bárha nem gyors haragú,
 Sértő szavamra ingerülten így felelt:
 Nem voltál, hol mi voltunk, ott valál, a hol
 Nem kelle; s mégis ily merész szájjal beszélsz;
 Nem mégy Skyrosba hát e fegyverrel soha!
 Ily sok gyalázat, ily nagy megbántás után
 Hazám felé hajózom, míg a gonoszok
 Szülötte, a gonosz Odysseus megrabolt.
 S nem őt, inkább fölebbvalóit vádolom,
 Mert minden ország s hadsereg vezérei
 Szavát fogadja; és a bűnös emberek
 Tanítóik szavára lesznek gonoszok.
 Elmondtam. Ki az Atridákat gyűlöli,
 Szeresse azt az ég úgy, mint én szeretem.

KAR.

Versszak.

Oh bérczes föld, ki mindent táplálsz, s ki Zeust is szüléd,11)
 Ki az aranyhullámu Paktolost lakod,12)
 Ott is hozzád esengtem, dicső anyám,
 Midőn az Atridák megsérték ez ifjat,
 Laërtes fiának adva atyja fegyvereit,
 A legnagyobb dicsőség gyanánt –
 Oh istennő, ki bikát pusztító
 Oroszlánon ülsz!13)

PHILOKTETES.

A bánat biztos zálogával jöttetek,
 Mint látom, e szigetre, oh idegenek!
 Velem egy sorson vagytok, s tisztán látható,
 Hogy az Atridák és Odysseus műve ez.
 Mert jól tudom, hogy nyelve mindig készen áll
 Minden gazságra, csalfaságra, és soha
 Nem hozhat létre semmit, a mi jó s igaz.
 De nem csodálom ezt úgy, mint hogy a nagyobb
 Ajas nyugodtan nézte s elviselheté.

NEOPTOLEMOS.

Nem volt már életben, oh idegen! Hiszen
 Ha ő él, engem sem raboltak volna meg.

PHILOKTETES.

Mit mondasz? Ezt is elragadta a halál?

NEOPTOLEMOS.

Tudd meg, hogy többé nem süt rá a napvilág.

PHILOKTETES.

Oh jaj szegény! De nem halt meg Tydeus fia,14)
 Sem az, kit Sisyphostól pénzen vett vala
 Laërtes.15) Inkább őket sujtaná a halál!

NEOPTOLEMOS.

Nem ám; tudd meg bizonynyal; sőt inkább nagyon
 Virágoznak mindketten Argos serege közt.

PHILOKTETES.

S él-e derék barátom, az agg pylosi
 Nestor, ki meggátolta bölcs tanácsai
 Által gyakorta amazok rossz szándokát?

NEOPTOLEMOS.

Nagy gyászban van most, mert fiát Antilochost
 Kebléről elszakítá a halál keze.

PHILOKTETES.

Oh jaj! két szörnyű veszteséget említél,
 A melyet legkevésbbé vágytam hallani.
 Jaj, jaj, hová tekintsek most, ha mindezek
 Meghaltak, és Odysseus még mindig él,
 Kinek inkább meg kellett volna halnia!

NEOPTOLEMOS.

Ügyes küzdő ez, ám sokszor megbomlanak,
 Philoktetes, a legügyesebb tervek is.

PHILOKTETES.

Az istenekre, mondd meg, hol volt akkoron
 Atyádnak legdrágább barátja, Patroklos?

NEOPTOLEMOS.

Meghalt ez is. Rövid szóból tanuld meg azt,
 Hogy nem a rosszakat ragadja el a harcz
 Legszivesebben, ámde a legjobbakat.

PHILOKTETES.

Valót beszélsz; s azért még egy ember felől
 Kérdezlek, a ki bár méltatlan, de okos,
 Ügyes nyelvű: minő sors érte életét?

NEOPTOLEMOS.

Ki más, ha nem Odysseus az, kit kérdezél?

PHILOKTETES.

Nem őt értettem; volt egy Thersites nevü
 Ember, ki mindig kész volt többször szólni ott,
 Hol senki sem akarta. Mit tudsz, él-e még?

NEOPTOLEMOS.

Nem láttam őt, de úgy tudom, még mindig él.

PHILOKTETES.

Ugy is kell; hisz még nem veszett el semmi rossz,
 Jól gondoskodnak erről a nagy istenek;
 Kik gyakran visszahozzák Hades karjai
 Közül is mindazt, a mi csalfa és gonosz,
 És mindig sirba döntik azt, ki jó s igaz.
 Mit mondjak erről, mint dicsérjem ezt, holott
 Az istenekben is gonoszságot lelek?

NEOPTOLEMOS.

Mi engem illet, oh Poeas nemes fia,
 Őrizkedem ezentul, hogy jó messziről
 Lássam csupán az Atridákat s Iliont;
 Mert hol derék embernél többet ér a rossz,
 Hol minden jó elpusztul és a gyáva győz,
 Oly emberekkel nem szövetkezem soha;
 Legyen ezentúl a sziklás Skyros nekem
 Elég, találjam otthon boldogságomat.
 De most megyek hajómra; s te Poeas fia,
 Élj boldogul, légy boldog, és az istenek
 Gyógyítsanak meg úgy, mint óhajtod magad.
 Mi meg siessünk; és ha kedvező szelet
 Küld ránk az isten, tüstént útra indulunk.

PHILOKTETES.