Már távoztok, fiam?

NEOPTOLEMOS.

Igen, az indulás
 Perczét közelben kell várnunk, nem messziről.

PHILOKTETES.

Úgy hát atyád s anyád nevére, oh fiam,
 És arra, mit hazádban legjobban szeretsz,
 Esengve kérlek, oh ne hagyj ily egyedül
 Magamra e nyomorban, mely mint láthatod,
 S mint hallád, szörnyű kínnal gyötri éltemet;
 Végy mint fölösleget hajódra. Jól tudom,
 Hogy kellemetlen lesz hajódon ily teher;
 De tűrd el. A nagy lelkek mindig gyűlölik
 A rosszat, s azt tartják dicsőnek, a mi jó.
 Ha itt hagysz, nem fog szép hírt hozni rád, fiam,
 De ha megmentesz, nagy dicsőség lesz díjad,
 Ha Oeta földét újra élve láthatom.
 Fel! Fáradságod nem tart egy egész napig.
 Merd hát! Vezess magaddal, dobj, hová akarsz,
 Az orra, farra, vagy fenékre a hajón,
 Hol legkevésbbé háborítom társidat.
 Hallgass meg, az irgalmas Zeusra, oh fiam,
 Fogadj el! Im lásd, térdeidhez borulok,
 Bár béna, gyenge lábam. Oh ne hagyj el itt,
 Embertől távol, e vadonban egyedül!
 Oh ments meg innen, vigy hazádba engemet,
 Vagy Eubœába, hol Chalkodon a király,16)
 És innen nem lesz Oetáig hosszú az út,
 Trachis hegyéig, gyors futású Sperchios
 Partjáig; hadd öleljen újra ott atyám,
 Kiért régóta gyötri aggódás szivem,
 Hogy meghalt. Sokszor küldtem hozzá azokat,
 Kik erre jártak esdekelve untalan,
 Hogy mentésemre küldjön gályát önmaga,
 De vagy meghalt már, vagy talán követjeim
 Kevésre tartva, úgy látszik, kérésemet,
 Saját honuk felé eveztek egyenest.
 De most légy te vezérem, légy te hírnököm,
 Oh szánakozzál rajtam, ments meg engemet;
 Gondold meg, mily veszélyek várnak mindenütt
 Az emberekre, jó s balsorsban egyaránt.
 Tekintsen hát a vészre, a ki tőle ment,
 S a boldog ember óvakodjék legkivált,
 Hogy észrevétlen baj ne érje életét.

KAR.

Ellenversszak.

Szánd meg, király! Elmondta sok küzdelmét, kínjait:
 Oh bár ne sujtaná e sors barátimat!
 Ámde ha gyűlölöd az Atridákat,
 Gonosz tettöket most e férfi javára
 Fordítanám, a hová szive vágya vonja,
 Honába visszavinném futó
 Hajómon, kerülve így istenek
 Súlyos boszúját.

NEOPTOLEMOS.

Vigyázz, nehogy most könnyen egyezzél bele,
 S ha kórja láttán majd fölgerjed undorod,
 Többé ne érezz akként, a mint most beszélsz.

KAR.

Épen nem; módot arra nem nyujtok soha,
 Hogy ezt a szemrehányást joggal tedd nekem.

NEOPTOLEMOS.

Bizonynyal szégyen volna, ha ez idegen
 Sorsán segítni nem vágynám úgy, mint magad.
 Ha úgy tetszik, menjünk hát; készüljön hamar,
 Mert a hajó nem utasítja vissza őt.
 Csak engedjék az istenek, hogy biztosan
 Elérjünk innen, a hová kivánkozunk.

PHILOKTETES.

Oh éltem legszebb napja! kedves férfiú,
 Derék hajósok, bár lehetne tetteim
 Által mutatnom, mily barátotok levék!
 Menjünk fiam, köszöntsük végbúcsú gyanánt
 E lakhatatlan lakhelyet, hogy lásd magad,
 Miből éltem, mily hőslelkűnek születém,
 Mert azt hiszem, más ember, mint én, e nyomor
 Merő látását sem tudná kiállani,
 De engem megtanított a szükség reá.

KAR.

Megálljatok! Két férfiú közelg felénk;
 Egyik hajóslegényed, másik idegen,
 Hallgassátok meg őket, aztán menjetek.

(A szolga jő kalmárnak öltözve, egy másik hajóssal.)

KALMÁR.

Ez utitárstól kérdém, Achilles fia,
 A ki harmadmagával őrizé hajód,
 Hogy mondaná meg, hol találhatok reád.
 Mivel mindketten, nem szándékosan, hanem
 Véletlen folytán egy révben találkozánk.
 Kalmárhajómmal Ilion felől jövök,
 S hazámba tartok, Peparethos bortadó
 Földére,17) s hallván, hogy mind hozzád tartozók
 Az emberek, kik itt a partra szálltanak,
 Nem akarám tovább folytatni útamat,
 Míg véled szólva méltó díjat nem nyerek.
 Mert nem tudod bizonynyal, mily új terveket
 Forralnak Argos seregében ellened,
 S nem is maradtak már a tervnél egyedül,
 Hanem halasztás nélkül tetté vált a szó.

NEOPTOLEMOS.

Hálás leszek hű gondodért, oh idegen,
 A mily igaz, hogy nem vagyok gonosz szivű;
 De fejtsd ki jobban, mit akartál mondani,
 Hadd ismerjem meg Argos ujabb terveit.

KALMÁR.

Az agg Phœnix, és véle Theseus két fia,18)
 Hajóra szállva téged üldözőbe vett.

NEOPTOLEMOS.

S erőszakkal vinnének vagy szóval megint?

KALMÁR.

Azt nem tudom; csak a hallottat mondom el.

NEOPTOLEMOS.

És ily nagy hévvel indulnának ellenem,
 Az Atridák kedvéért Phœnix s társai?

KALMÁR.

Meg is tették már, tudd meg, nemcsak tervezik.

NEOPTOLEMOS.

De mint van, hogy Odysseus nem vállalta el
 E küldetést? Tán félelem tartóztatá?

KALMÁR.

Más embert ment keresni ő s Tydæus fia,
 Epen, midőn hajómat útnak indítám.

NEOPTOLEMOS.

Ki az, kiért Odysseus útra kelt maga?

KALMÁR.

Ez ember – – ámde mondd előbb nekem, ki ez,
 Ki itt jelen van? Halkan mondd, a mit akarsz.

NEOPTOLEMOS.

Ez a híres Philoktetes, oh idegen!

KALMÁR.

Ne kérdezz tőlem többet, ám minél előbb
 Bocsásd szélnek vitorlád s hagyd el e helyet.

PHILOKTETES.

Mit mond ez ember, gyermekem? Mit alkuszik
 Fölöttem oly titokban e kalmár veled?

NEOPTOLEMOS.

Még nem tudom, mi czélja; ám világosan
 Kell most előtted és előttünk szólnia.

KALMÁR.

Achilles sarja, rám ne zúdítsd a sereg
 Dühét, ha arról szólok, a miről tilos;
 Szegény létemre sok hasznom van általok.

NEOPTOLEMOS.

Én gyűlölöm az Atridákat, s ez nekem
 Legjobb barátom, mert azoknak ellene;
 Nem kell tehát, ha jó barát gyanánt jövél,
 Semmit sem eltitkolnod, a mit megtudál.

KALMÁR.

Vigyázz, mit tészsz, fiam!

NEOPTOLEMOS.

Már rég meggondolám.

KALMÁR.

Reád hárítok minden bűnt.

NEOPTOLEMOS.

Jó, csak beszélj.

KALMÁR.

Beszélek. Érte indult e két férfiú,
 Tydeus fia s Odysseus, az erőszakos,
 Esküt tevén, hogy visszahozzák biztosan,
 Akár szép szó, akár kényszer lesz fegyverük.
 Tisztán hallá mindenki a seregben ezt,
 Odysseus ajkáról; mert őt biztosabb
 Hit buzdítá e tettre, mint a másikat.

NEOPTOLEMOS.

S mi fordítá most oly hosszú idő után
 Az Atridák gondját e férfiú felé,
 Kit oly rég eltaszítának maguk közül?
 Mily vágy vezette? Tán az istenek keze
 S boszúja, mely a rossz tettet megbünteti?

KALMÁR.

Elmondom mindazt, mert bizonynyal nem tudod.
 Volt egy nemes jós, Priamos király fia,
 A kit nevére Helenosnak mondtanak;
 Midőn egy ízben éjjel kinn járt egyedül,
 Elfogta őt Odysseus, a gyalázatos,
 Álnok gonosztevő, s bilincset vert reá,
 S Argos sergébe vitte szép zsákmány gyanánt;
 Sok mindent jósolt ekkor, s egyebek között,
 Hogy addig nem veszik be Trója ormait,
 Míg vissza nem vezérlik ezt a férfiút
 Szép szóval a szigetről, melyen most lakik.
 Mihelyt hallá Laërtes sarja ezt a jós
 Ajkáról, tüstént megfogadta a sereg
 Előtt, hogy visszahozza Poeas gyermekét,
 Bizton remélvén, hogy szép szóval ráveszi;
 S ha így nem jönne, kényszerítni fogja őt,
 Fejével állva jót a biztos sikerért.
 Mindent hallottál. Ám most azt tanácsolom,
 Siess innen, te s más is, a kit érdekel.

PHILOKTETES.

Oh jaj nekem! Megesküdött hát a gonosz,
 Hogy a sereghez szép szavakkal visszavisz?
 Ép úgy rábirna, hogy mint apja egykoron,19)
 Hadesből visszatérjek a halál után.

KALMÁR.

Ezt nem tudom. De most hajómra távozom;
 Rátok meg adja legjobb áldását az ég! (El.)

PHILOKTETES.

Nem szörnyűség, oh gyermekem, ha azt hiszi
 Laërtes sarja, hogy szép szóval rábeszél,
 És elvihet hajóján a sereg közé?
 Inkább követném gyűlölt ellenségemet,
 A mérges kigyót, mely megrontá lábamat!
 De ő kész minden szóra, mindent merni kész;
 S most is tudom bizonynyal, hogy megjő ide.
 Siessünk hát, oh gyermekem; válaszszon el
 Odysseustól a tág tenger minél előbb.
 El innen hát! A jókor használt gyorsaság
 A munka multán álmat és nyugalmat ád.

NEOPTOLEMOS.

Mihelyt a szemközt fúvó szél lecsillapul,
 Tüstént hajóra szállunk; most útunkban áll.

PHILOKTETES.

Ha vész elől futsz, mindig kedvező a szél.

NEOPTOLEMOS.

Tudom; de elleninket is feltartja most.20)

PHILOKTETES.

Nincs a kalózra kedvezőtlen szél soha,
 Ha lopni vagy rabolni nyilik alkalom.

NEOPTOLEMOS.

Menjünk, ha tetszik; ám lakodból vedd előbb
 Magadhoz, mit szükséged és vágyad kiván.

PHILOKTETES.

Van ott, mit el kell vinnem a kevés közül.

NEOPTOLEMOS.

S mi az, mit nem találhatnál fel a hajón?

PHILOKTETES.

Van egy füvem, melytől mindig lecsillapul
 Sebem fájdalma és elalszik teljesen.

NEOPTOLEMOS.

Hozd hát magaddal. Mit kivánsz még egyebet?

PHILOKTETES.

Megnézem, nem szóródott el véletlenül
 Egy-két nyilam? nehogy más kézbe jussanak.

NEOPTOLEMOS.

A híres íjat tartod hát kezed között?

PHILOKTETES.

Az és nem más, melyet most nálam lát szemed.

NEOPTOLEMOS.

Szabad közelről néznem és érintenem?
 S imádva megcsókolnom szent isten gyanánt?

PHILOKTETES.

Igen, mind ebben, mind egyébben, oh fiam,
 Mi én tőlem függ, tetszésed szerint tehetsz.

NEOPTOLEMOS.

Bizonynyal vágyom értte, ám e vágy olyan,
 Hogy ha szabad, kivánom; ha nem, elhagyom.

PHILOKTETES.

Szentül beszélsz, szabad lesz hát neked, fiam,
 Ki egyedül adád meg, újra látnom a
 Nap fényét, újra látnom Oeta ormait,
 Az ősz atyát s barátimat; ki ellenim
 Fölé emelsz a porból, melybe sülyedék.
 Ne félj, szabad lesz kézbe fognod íjamat,
 Elvenned, visszaadnod; s dicsekedhetel,
 Hogy egyedül te érintéd erényedért;
 Mint én is egykor jó tett által nyertem el.

NEOPTOLEMOS.

Nem sajnálom, hogy láttalak s barátomul
 Fogadtalak; mert a ki jót jóval fizet,
 Akármi kincsnél többet ér az oly barát.
 Menj hát be.

PHILOKTETES.

Jöjj te is velem; károm miatt
 Szükségem van rád, hogy karoddal gyámolíts.

(Mindketten a barlangba mennek.)

KAR.

Első versszak.

Beszéd után tudom – nem látta enszemem –
 Mint kötözé örökkön forgó kerékre
 Kronos mindenható fia azt a vakmerőt, ki
 Ágyához közelgett;21)
 Ámde mást soha sem láttam, nem hallottam soha másról,
 Kit oly rettenetes sors ére, mint ezt,
 Bár senkinek se’ tett rosszat, se kárt,
 Ám igazakhoz igaz volt,
 S mégis elvesz ily méltatlanul. Ámulat fog el,
 Kérdve, miként, miként tudá
 Ily egyedül, s nem hallva mást,
 Mint zuhogó habok szavát,
 Tűrni e gyászos éltet?

Első ellenversszak.

Magányosan, nem birva megtört lábait,
 Senkije sem volt, kinek elpanaszolja,
 Sóhajtva, könnyezve a vérző maró seb
 Gyötrő szenvedését;
 Nem volt senkie, ki az életadó föld kebeléről
 Gyógyító füveket szakítva írul,
 Lecsillapítsa égető sebe
 Vérözönét, ha előtört;
 Mint a dajka-vesztett gyermek, ődöngött egyedül
 Erre vagy arra kínosan,
 Merre utat talált nehéz
 Lépteinek, ha elpihent
 Lelke maró gyötrelme.

Második versszak.

Nem táplálta a föld magva, gyümölcse őt,
 Sem más, mit eledellé tesz az emberkéz,
 Csak gyors íja adott röpke nyilával
 Táplálékot az éhség ölte gyomornak.
 Oh nyomorult ember!
 Tíz év óta nem enyhítik a bor cseppjei szomját,
 Ám hol az állott víz pocsolyába gyűlt,
 Csak arra tekintett.

Második ellenversszak.

De most, hogy nemes ősök sarja talált rá,
 Boldog s nagy lesz a sok nyomornak utána;
 Tengerjáró hajón visszavezérli
 Sok hold mulva atyjának ősi lakába,
 Melisi nymphákhoz,
 Sperchios viruló partjaira, hol az érczpaizsú hős
 Isteni láng közt égbe emelkedett
 Az oetai ormon.22) (Neoptolemos és Philoktetes jönnek a barlangból.)

NEOPTOLEMOS.

Jer, ha akarsz. Miért némulsz egyszerre el
 Ok nélkül, honnan jött e dermedt ámulat?

PHILOKTETES.

Ah, ah, ah, ah!

NEOPTOLEMOS.

Mi baj van?

PHILOKTETES.

Semmi szörnyű; menj tovább, fiam.

NEOPTOLEMOS.

Talán a kór lepett meg és kinoz megint?

PHILOKTETES.

Épen nem. Azt hiszem, tüstént megenyhülök.
 Jaj istenem!

NEOPTOLEMOS.

Miért kiáltsz istenhez ily fájdalmasan?

PHILOKTETES.

Irgalmat kérek tőle s enyhítő segélyt.
 Ah, ah, ah, ah!

NEOPTOLEMOS.

Mi kín gyötör? Nem mondod? Mért e némaság?
 Bizonynyal baj lepett meg, nyilván látható.

PHILOKTETES.

Fiam, elvesztem; nem titkolhatom tovább
 Előled szenvedésemet – jaj! jaj nekem!
 Elfog már, elfog! Én szegény, boldogtalan!
 Fiam, elvesztem; pusztulok már; jaj nekem!
 Oh jaj nekem, jaj, oh jaj, ah, ah, jaj nekem!
 Az istenekre, oh fiam, ha itt közel
 Kardod van, vágd le gyökeréig lábamat,
 Oh vágd le gyorsan, és ne kiméld éltemet!
 Fiam, vágj!

NEOPTOLEMOS.

Mi új kínok rohantak rád oly hirtelen,
 Hogy ennyi jajveszéklés tör ki ajkadon?

PHILOKTETES.

Tudod fiam –

NEOPTOLEMOS.

Mit?

PHILOKTETES.

Oh fiam, tudod –

NEOPTOLEMOS.

Hogyan?
 Mit sem tudok.

PHILOKTETES.

Mit? Nem tudod? Jaj, jaj nekem!

NEOPTOLEMOS.

Szörnyű teherként súlyosúl a kór reád.

PHILOKTETES.

Szörnyű, kimondhatatlan! Oh szánj meg, fiam!

NEOPTOLEMOS.

De mit tegyek hát?

PHILOKTETES.

Meg ne rémülj s el ne hagyj;
 Időnként vissza-visszatér a kór, s emészt,
 Míg nem lakott jól.

NEOPTOLEMOS.

Jaj, jaj, oh boldogtalan!
 Boldogtalan valóban ennyi kín között!
 Kivánod-e, hogy tartsalak s felfogjalak?

PHILOKTETES.

Nem ezt, nem; ámde vedd kezedbe íjamat,
 Mint épen most kivántad, s míg lecsillapul
 A kór emésztő lángja, mely most meglepett,
 Tartsd és őrizd magadnál addig. Rendesen
 Álom fog el, ha szenvedésem véget ér;
 Előbb nem csillapul le; akkor hagyjatok
 Nyugodtan szenderegni. És ha ezalatt
 Megjönnek üldözőim, kérlek, íjamat
 Nekik ne add, sem önként, sem kényszer miatt,
 Sem csellel rászedetve, mert úgy megölöd
 Magaddal azt, ki védelmedhez fordula.

NEOPTOLEMOS.

Bízzál vigyázatomban; más hozzá nem ér,
 Mint én s te; add hát, és szerencse lesz velünk.

PHILOKTETES.

Im vedd; de engeszteld meg az irigy eget,
 Ne hozzon ez rád annyi bajt és szenvedést,
 Mint rám és arra, a kié előbb vala.23)

NEOPTOLEMOS.

Oh istenek, adjátok ezt meg: adjatok
 Jó széllel kedvező utat, s vezessetek,
 Hová az isten rendel s készül a hajó!

PHILOKTETES.

Imád nem teljesül be, félek gyermekem!
 Mert mély sebemből újra ömlik a sötét
 Véráradat, új gyötrelmek várnak reám.
 Ah, ah, jaj!
 Jaj lábam, lábam, mennyi kínt adsz még nekem!
 Megindult,
 Megindult már, közel van! Én boldogtalan!
 Itt van, látjátok! Oh de el ne fussatok!
 Oh jaj, jaj!
 Oh gaz kephallen, bár hatolnák át meg át
 E gyötrő kínok kebledet! Jaj, jaj nekem!
 És újra jaj! S ti a sereg vezérei,
 Agamemnon, oh Menelaos, vajha kóromat
 Ti hordoznátok és oly hosszú ideig!
 Jaj kínok!
 Miért nem jösz már végre, oh halál, halál!
 Hiszen mindennap hivlak! oh jövel, jövel!
 Ragadj meg engem, oh fiam, nemes barát,
 És égess porrá Lemnos lángoló tüzén,24)
 A mint én egykor szintén porrá égetém
 Zeus gyermekét e fegyverek jutalmaul,
 A melyeket most őrizetbe vett kezed.
 Mit szólsz, fiam?
 Mi az? Mért hallgatsz? Hol vagy, hol vagy, oh fiam!

NEOPTOLEMOS.

Régóta szenved szivem kínjaid miatt.

PHILOKTETES.

Végy bátorságot, oh fiam; dühvel rohan
 Reám a kín, de ismét gyorsan távozik.
 Csak kérlek, oh ne hagyj itt engem egyedül!

NEOPTOLEMOS.

Bízzál, itt maradunk.

PHILOKTETES.

Maradsz?

NEOPTOLEMOS.

Igen, ne félj!

PHILOKTETES.

Nem kivánom, hogy eskű által kösd magad.

NEOPTOLEMOS.

Ugy sem szabad távoznom innen nélküled.

PHILOKTETES.

Add zálogul kezed rá.

NEOPTOLEMOS.

Itt van, maradok.

PHILOKTETES.

Most arra, arra –

NEOPTOLEMOS.

Mit szólsz? Merre?

PHILOKTETES.

Oda fel –

NEOPTOLEMOS.

Mit őrjöngsz újra? Mért tekintsz az égre fel?

PHILOKTETES.

Bocsáss, bocsáss!

NEOPTOLEMOS.

Hová?

PHILOKTETES.

Bocsáss el végre már!

NEOPTOLEMOS.

Nem hagylak el.

PHILOKTETES.

Megölsz, ha hozzám ér kezed.

NEOPTOLEMOS.

Elhagylak hát, ha jobban érted, mi segít.

PHILOKTETES (leroskad).

Oh föld, fogadj el haldokolva, mint vagyok;
 Mert kínjaim közt többé fenn nem állhatok.

NEOPTOLEMOS.

Úgy látszik, nemsokára álom fogja el
 A férfiút; mert hátra hajlik már feje;
 Izzadság üt ki teste összes tagjain,
 És lába végén felpattant sötét ere,
 Melyből vér ömlik. Hagyjuk őt, barátim,
 Nyugodtan, enyhe álom hadd szálljon reá.

(Philoktetes elszunnyad.)

ELSŐ FÉLKAR.

Versszak.

Szállj ide bánatot és bajokat feledő
 Enyhe lehelletű álom!
 Szállj ide boldogító isten!
 Fogd le szemét, tartsd ott
 A sötét fátyolt, mely rája borul.
 Ide, ide, gyógyító!
 Oh fiam, vigyázz, hova állsz,
 Merre mégysz, mi lészen ezentúl
 Tenni valónk? Látod már!
 Mért halogatjuk a tettet?
 Ki az alkalmat meg tudja ragadni,
 Pillanat alatt övé a győzelem.

NEOPTOLEMOS.

Közdal.

Semmit sem hall már, az igaz; de tudom, hogy az íjat
 Hasztalanul nyertük, ha e férfiú nem jön el innen.
 Rá vár a koszorú, érette külde az isten;
 Szégyen, nem sikerült tettel hazugul dicsekedni.

MÁSODIK FÉLKAR.

Ellenversszak.

Oh fiam, isten itéljen ezek fölött;
 Ámde ha újra felelsz majd,
 Halk, susogó hangon
 Küldd szavadat hozzám;
 Mert álomtalan a beteg álma,
 Szeme, füle lát és hall.
 Ám te, a mint lehet, oly
 Titkosan add tudtomra, miként
 Hajtod végre a tervet.
 Jól tudod, kiről beszélek:
 Ha vele egy akaraton vagy,
 Látom előre a sok bajt és zavart.

KAR.

Végdal.

Jó szél fúj, fiam, jó szél!
 Itt fekszik végtelenül, lehúnyt szemekkel,
 Melyeket éji homály fed, –
 Kegyes, elnyomó álom, –
 Tagjainak nem ura, nincs keze, lába,
 Úgy pihen itt, mint Hades ölén a halott.
 Vigyázz, helyén legyen beszéded.
 A mennyire érteni képes eszem:
 Legjobb a veszélytelen munka.25)

NEOPTOLEMOS.

Hallgassatok, némuljon el e balgaság;
 Mert mozdul már szeme s emelkedik feje.

PHILOKTETES.

Oh álmat váltó napfény, oh idegenek!
 Ti, kik reményemen túl oltalmaztatok!
 Mert el nem hittem volna azt, fiam, soha,
 Hogy oly részvéttel nézzed szenvedésemet,
 S oly türelemmel itt maradj segélyemül.
 Az Atridák bizonynyal nem viselheték
 Oly könnyen ezt, nem a derék vezéri pár!
 De te, fiam, nemes szívű vagy és nemes
 Törzsnek szülötte, és azért föl sem vevéd
 Sebem rossz bűzét, kínos ordításomat.
 És most, fiam, hogy szenvedésem elpihent,
 S az enyhítő felejtés árnya száll reám,
 Emelj föl engem karjaiddal, gyermekem,
 S mihelyt megszünik e zsibbadó bágyadás,
 Menjünk hajódra, ne halaszd el útadat.

NEOPTOLEMOS.

Oh mint örvendek, hogy reményemen felül
 Életben látlak s nem gyötör több fájdalom;
 Mert minden jel halálodat mutatta már,
 Midőn e szörnyű kínok rád rohantanak.
 Kelj fel tehát; s ha tán inkább kedvedre van,
 Ezek vihetnek; ellenökre nem leszen
 A fáradság, ha így tetszik nekem s neked.

PHILOKTETES.

Emelj te föl s állíts lábamra, oh fiam!
 De ezeket ne bántsuk, hogy idő előtt
 Ne érezzék a rossz bűzt; a hajón magán
 Elég terhökre lesz jelenlétem nekik.

NEOPTOLEMOS (megragadja és fölemeli).

Legyen. Kelj fel hát és támaszkodjál reám.

PHILOKTETES.

Csak bátran! Hosszú megszokás taníta rá.

(Kiegyenesedik.)

NEOPTOLEMOS.

Jaj, jaj! Mihez fogjak most, mit tegyek tovább?26)

PHILOKTETES.

Mi baj, fiam? Hová tévednek szavaid?

NEOPTOLEMOS.

Ah nem tudom, mit mondjak, oly zavart vagyok!

PHILOKTETES.

Mért vagy zavart? ne mondj ilyesmit, oh fiam!

NEOPTOLEMOS.

De már idáig ért e kínos állapot.

PHILOKTETES.

Csak nem rémített vissza kórom undora,
 Hogy el ne vígy magaddal úti társadul?

NEOPTOLEMOS.