Már távoztok,
fiam?
NEOPTOLEMOS.
Igen, az indulás
Perczét közelben kell várnunk, nem
messziről.
PHILOKTETES.
Úgy hát atyád s anyád nevére,
oh fiam,
És arra, mit hazádban
legjobban szeretsz,
Esengve kérlek,
oh ne hagyj ily egyedül
Magamra e
nyomorban, mely mint láthatod,
S mint
hallád, szörnyű kínnal gyötri éltemet;
Végy mint fölösleget hajódra. Jól tudom,
Hogy kellemetlen lesz hajódon ily
teher;
De tűrd el. A nagy lelkek
mindig gyűlölik
A rosszat, s azt
tartják dicsőnek, a mi jó.
Ha itt
hagysz, nem fog szép hírt hozni rád, fiam,
De ha megmentesz, nagy dicsőség lesz
díjad,
Ha Oeta földét újra élve
láthatom.
Fel! Fáradságod nem tart
egy egész napig.
Merd hát! Vezess
magaddal, dobj, hová akarsz,
Az orra,
farra, vagy fenékre a hajón,
Hol
legkevésbbé háborítom társidat.
Hallgass meg, az irgalmas Zeusra, oh fiam,
Fogadj el! Im lásd, térdeidhez
borulok,
Bár béna, gyenge lábam. Oh
ne hagyj el itt,
Embertől távol, e
vadonban egyedül!
Oh ments meg innen,
vigy hazádba engemet,
Vagy Eubχba,
hol Chalkodon a király,16)
És innen nem lesz
Oetáig hosszú az út,
Trachis hegyéig,
gyors futású Sperchios
Partjáig; hadd
öleljen újra ott atyám,
Kiért régóta
gyötri aggódás szivem,
Hogy meghalt.
Sokszor küldtem hozzá azokat,
Kik
erre jártak esdekelve untalan,
Hogy mentésemre küldjön gályát
önmaga,
De vagy meghalt már, vagy
talán követjeim
Kevésre tartva, úgy
látszik, kérésemet,
Saját honuk felé
eveztek egyenest.
De most légy te
vezérem, légy te hírnököm,
Oh
szánakozzál rajtam, ments meg engemet;
Gondold meg, mily veszélyek várnak mindenütt
Az emberekre, jó s balsorsban
egyaránt.
Tekintsen hát a vészre, a
ki tőle ment,
S a boldog ember
óvakodjék legkivált,
Hogy észrevétlen
baj ne érje életét.
KAR.
Ellenversszak.
Szánd meg, király! Elmondta
sok küzdelmét, kínjait:
Oh bár ne
sujtaná e sors barátimat!
Ámde ha
gyűlölöd az Atridákat,
Gonosz
tettöket most e férfi javára
Fordítanám, a hová szive vágya vonja,
Honába visszavinném futó
Hajómon, kerülve így istenek
Súlyos boszúját.
NEOPTOLEMOS.
Vigyázz, nehogy most könnyen
egyezzél bele,
S ha kórja láttán majd
fölgerjed undorod,
Többé ne érezz
akként, a mint most beszélsz.
KAR.
Épen nem; módot arra nem
nyujtok soha,
Hogy ezt a
szemrehányást joggal tedd nekem.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal szégyen volna, ha
ez idegen
Sorsán segítni nem vágynám
úgy, mint magad.
Ha úgy tetszik,
menjünk hát; készüljön hamar,
Mert a
hajó nem utasítja vissza őt.
Csak
engedjék az istenek, hogy biztosan
Elérjünk innen, a hová kivánkozunk.
PHILOKTETES.
Oh éltem legszebb napja!
kedves férfiú,
Derék hajósok, bár
lehetne tetteim
Által mutatnom, mily
barátotok levék!
Menjünk fiam,
köszöntsük végbúcsú gyanánt
E
lakhatatlan lakhelyet, hogy lásd magad,
Miből éltem, mily hőslelkűnek születém,
Mert azt hiszem, más ember, mint én, e
nyomor
Merő látását sem tudná
kiállani,
De engem megtanított a
szükség reá.
KAR.
Megálljatok! Két férfiú közelg
felénk;
Egyik hajóslegényed, másik
idegen,
Hallgassátok meg őket, aztán
menjetek.
(A szolga jő kalmárnak öltözve, egy másik
hajóssal.)
KALMÁR.
Ez utitárstól kérdém, Achilles
fia,
A ki harmadmagával őrizé
hajód,
Hogy mondaná meg, hol
találhatok reád.
Mivel
mindketten, nem szándékosan, hanem
Véletlen folytán egy révben találkozánk.
Kalmárhajómmal Ilion felől jövök,
S hazámba tartok, Peparethos bortadó
Földére,17) s
hallván, hogy mind hozzád tartozók
Az
emberek, kik itt a partra szálltanak,
Nem akarám tovább folytatni útamat,
Míg véled szólva méltó díjat nem nyerek.
Mert nem tudod bizonynyal, mily új
terveket
Forralnak Argos seregében
ellened,
S nem is maradtak már a
tervnél egyedül,
Hanem halasztás
nélkül tetté vált a szó.
NEOPTOLEMOS.
Hálás leszek hű gondodért, oh
idegen,
A mily igaz, hogy nem vagyok
gonosz szivű;
De fejtsd ki jobban,
mit akartál mondani,
Hadd ismerjem
meg Argos ujabb terveit.
KALMÁR.
Az agg Phœnix, és véle Theseus
két fia,18)
Hajóra szállva téged üldözőbe vett.
NEOPTOLEMOS.
S erőszakkal vinnének vagy
szóval megint?
KALMÁR.
Azt nem tudom; csak a
hallottat mondom el.
NEOPTOLEMOS.
És ily nagy hévvel indulnának
ellenem,
Az Atridák kedvéért Phœnix s
társai?
KALMÁR.
Meg is tették már, tudd meg,
nemcsak tervezik.
NEOPTOLEMOS.
De mint van, hogy Odysseus nem
vállalta el
E küldetést? Tán félelem
tartóztatá?
KALMÁR.
Más embert ment keresni ő s
Tydæus fia,
Epen, midőn hajómat útnak
indítám.
NEOPTOLEMOS.
Ki az, kiért Odysseus útra
kelt maga?
KALMÁR.
Ez ember – – ámde mondd előbb
nekem, ki ez,
Ki itt jelen van?
Halkan mondd, a mit akarsz.
NEOPTOLEMOS.
Ez a híres Philoktetes, oh
idegen!
KALMÁR.
Ne kérdezz tőlem többet, ám
minél előbb
Bocsásd szélnek vitorlád
s hagyd el e helyet.
PHILOKTETES.
Mit mond ez ember, gyermekem?
Mit alkuszik
Fölöttem oly titokban e
kalmár veled?
NEOPTOLEMOS.
Még nem tudom, mi czélja; ám
világosan
Kell most előtted és
előttünk szólnia.
KALMÁR.
Achilles sarja, rám ne zúdítsd
a sereg
Dühét, ha arról szólok, a
miről tilos;
Szegény létemre sok
hasznom van általok.
NEOPTOLEMOS.
Én gyűlölöm az Atridákat, s ez
nekem
Legjobb barátom, mert azoknak
ellene;
Nem kell tehát, ha jó barát
gyanánt jövél,
Semmit sem
eltitkolnod, a mit megtudál.
KALMÁR.
Vigyázz, mit tészsz,
fiam!
NEOPTOLEMOS.
Már rég
meggondolám.
KALMÁR.
Reád hárítok minden
bűnt.
NEOPTOLEMOS.
Jó, csak
beszélj.
KALMÁR.
Beszélek. Érte indult e két
férfiú,
Tydeus fia s Odysseus, az
erőszakos,
Esküt tevén, hogy
visszahozzák biztosan,
Akár szép szó,
akár kényszer lesz fegyverük.
Tisztán
hallá mindenki a seregben ezt,
Odysseus ajkáról; mert őt biztosabb
Hit buzdítá e tettre, mint a másikat.
NEOPTOLEMOS.
S mi fordítá most oly hosszú
idő után
Az Atridák gondját e férfiú
felé,
Kit oly rég eltaszítának maguk
közül?
Mily vágy vezette? Tán az
istenek keze
S boszúja, mely a rossz
tettet megbünteti?
KALMÁR.
Elmondom mindazt, mert
bizonynyal nem tudod.
Volt egy nemes
jós, Priamos király fia,
A kit nevére
Helenosnak mondtanak;
Midőn egy ízben
éjjel kinn járt egyedül,
Elfogta őt
Odysseus, a gyalázatos,
Álnok
gonosztevő, s bilincset vert reá,
S
Argos sergébe vitte szép zsákmány gyanánt;
Sok mindent jósolt ekkor, s egyebek
között,
Hogy addig nem veszik be
Trója ormait,
Míg vissza nem vezérlik
ezt a férfiút
Szép szóval a
szigetről, melyen most lakik.
Mihelyt
hallá Laërtes sarja ezt a jós
Ajkáról, tüstént megfogadta a sereg
Előtt, hogy visszahozza Poeas gyermekét,
Bizton remélvén, hogy szép szóval
ráveszi;
S ha így nem jönne,
kényszerítni fogja őt,
Fejével
állva jót a biztos sikerért.
Mindent
hallottál. Ám most azt tanácsolom,
Siess innen, te s más is, a kit érdekel.
PHILOKTETES.
Oh jaj nekem! Megesküdött hát
a gonosz,
Hogy a sereghez szép
szavakkal visszavisz?
Ép úgy rábirna,
hogy mint apja egykoron,19)
Hadesből
visszatérjek a halál után.
KALMÁR.
Ezt nem tudom. De most hajómra
távozom;
Rátok meg adja legjobb
áldását az ég! (El.)
PHILOKTETES.
Nem szörnyűség, oh gyermekem,
ha azt hiszi
Laërtes sarja, hogy szép
szóval rábeszél,
És elvihet hajóján a
sereg közé?
Inkább követném gyűlölt
ellenségemet,
A mérges kigyót, mely
megrontá lábamat!
De ő kész minden
szóra, mindent merni kész;
S most is
tudom bizonynyal, hogy megjő ide.
Siessünk hát, oh gyermekem; válaszszon el
Odysseustól a tág tenger minél előbb.
El innen hát! A jókor használt
gyorsaság
A munka multán álmat és
nyugalmat ád.
NEOPTOLEMOS.
Mihelyt a szemközt fúvó szél
lecsillapul,
Tüstént hajóra szállunk;
most útunkban áll.
PHILOKTETES.
Ha vész elől futsz, mindig
kedvező a szél.
NEOPTOLEMOS.
Tudom; de elleninket is
feltartja most.20)
PHILOKTETES.
Nincs a kalózra kedvezőtlen
szél soha,
Ha lopni vagy rabolni
nyilik alkalom.
NEOPTOLEMOS.
Menjünk, ha tetszik; ám
lakodból vedd előbb
Magadhoz, mit
szükséged és vágyad kiván.
PHILOKTETES.
Van ott, mit el kell vinnem a
kevés közül.
NEOPTOLEMOS.
S mi az, mit nem találhatnál
fel a hajón?
PHILOKTETES.
Van egy füvem, melytől mindig
lecsillapul
Sebem fájdalma és
elalszik teljesen.
NEOPTOLEMOS.
Hozd hát magaddal. Mit kivánsz
még egyebet?
PHILOKTETES.
Megnézem, nem szóródott el
véletlenül
Egy-két nyilam? nehogy más
kézbe jussanak.
NEOPTOLEMOS.
A híres íjat tartod hát kezed
között?
PHILOKTETES.
Az és nem más, melyet most
nálam lát szemed.
NEOPTOLEMOS.
Szabad közelről néznem és
érintenem?
S imádva megcsókolnom
szent isten gyanánt?
PHILOKTETES.
Igen, mind ebben, mind
egyébben, oh fiam,
Mi én tőlem függ,
tetszésed szerint tehetsz.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal vágyom értte, ám e
vágy olyan,
Hogy ha szabad, kivánom;
ha nem, elhagyom.
PHILOKTETES.
Szentül beszélsz, szabad lesz
hát neked, fiam,
Ki egyedül adád meg,
újra látnom a
Nap fényét, újra látnom
Oeta ormait,
Az ősz atyát s
barátimat; ki ellenim
Fölé emelsz a
porból, melybe sülyedék.
Ne félj,
szabad lesz kézbe fognod íjamat,
Elvenned, visszaadnod; s dicsekedhetel,
Hogy egyedül te érintéd erényedért;
Mint én is egykor jó tett által nyertem
el.
NEOPTOLEMOS.
Nem sajnálom, hogy láttalak s
barátomul
Fogadtalak; mert a ki jót
jóval fizet,
Akármi kincsnél többet
ér az oly barát.
Menj hát
be.
PHILOKTETES.
Jöjj te is velem; károm
miatt
Szükségem van rád, hogy
karoddal gyámolíts.
(Mindketten a barlangba mennek.)
KAR.
Első versszak.
Beszéd után tudom – nem látta
enszemem –
Mint kötözé örökkön forgó
kerékre
Kronos mindenható fia azt a
vakmerőt, ki
Ágyához
közelgett;21)
Ámde mást soha sem láttam, nem hallottam soha
másról,
Kit oly rettenetes sors ére,
mint ezt,
Bár senkinek se’ tett
rosszat, se kárt,
Ám igazakhoz igaz
volt,
S mégis elvesz ily méltatlanul.
Ámulat fog el,
Kérdve, miként, miként
tudá
Ily egyedül, s nem hallva
mást,
Mint zuhogó habok
szavát,
Tűrni e gyászos
éltet?
Első ellenversszak.
Magányosan, nem birva megtört
lábait,
Senkije sem volt, kinek
elpanaszolja,
Sóhajtva, könnyezve a
vérző maró seb
Gyötrő
szenvedését;
Nem volt senkie, ki az
életadó föld kebeléről
Gyógyító
füveket szakítva írul,
Lecsillapítsa
égető sebe
Vérözönét, ha
előtört;
Mint a dajka-vesztett
gyermek, ődöngött egyedül
Erre vagy
arra kínosan,
Merre utat talált
nehéz
Lépteinek, ha
elpihent
Lelke maró
gyötrelme.
Második versszak.
Nem táplálta a föld magva,
gyümölcse őt,
Sem más, mit eledellé
tesz az emberkéz,
Csak gyors íja
adott röpke nyilával
Táplálékot az
éhség ölte gyomornak.
Oh nyomorult
ember!
Tíz év óta nem enyhítik a bor
cseppjei szomját,
Ám hol az állott
víz pocsolyába gyűlt,
Csak arra
tekintett.
Második ellenversszak.
De most, hogy nemes ősök sarja
talált rá,
Boldog s nagy lesz a sok
nyomornak utána;
Tengerjáró hajón
visszavezérli
Sok hold mulva atyjának
ősi lakába,
Melisi
nymphákhoz,
Sperchios viruló
partjaira, hol az érczpaizsú hős
Isteni láng közt égbe emelkedett
Az oetai ormon.22)
(Neoptolemos és Philoktetes jönnek a barlangból.)
NEOPTOLEMOS.
Jer, ha akarsz. Miért némulsz
egyszerre el
Ok nélkül, honnan jött e
dermedt ámulat?
PHILOKTETES.
Ah, ah, ah,
ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi baj van?
PHILOKTETES.
Semmi szörnyű; menj tovább,
fiam.
NEOPTOLEMOS.
Talán a kór lepett meg és
kinoz megint?
PHILOKTETES.
Épen nem. Azt hiszem, tüstént
megenyhülök.
Jaj
istenem!
NEOPTOLEMOS.
Miért kiáltsz istenhez ily
fájdalmasan?
PHILOKTETES.
Irgalmat kérek tőle s enyhítő
segélyt.
Ah, ah, ah,
ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi kín gyötör? Nem mondod?
Mért e némaság?
Bizonynyal baj lepett
meg, nyilván látható.
PHILOKTETES.
Fiam, elvesztem; nem
titkolhatom tovább
Előled
szenvedésemet – jaj! jaj nekem!
Elfog
már, elfog! Én szegény, boldogtalan!
Fiam, elvesztem; pusztulok már; jaj
nekem!
Oh jaj nekem, jaj, oh jaj, ah,
ah, jaj nekem!
Az istenekre, oh fiam,
ha itt közel
Kardod van, vágd le
gyökeréig lábamat,
Oh vágd le
gyorsan, és ne kiméld éltemet!
Fiam,
vágj!
NEOPTOLEMOS.
Mi új kínok rohantak rád oly
hirtelen,
Hogy ennyi jajveszéklés tör
ki ajkadon?
PHILOKTETES.
Tudod fiam
–
NEOPTOLEMOS.
Mit?
PHILOKTETES.
Oh fiam, tudod
–
NEOPTOLEMOS.
Hogyan?
Mit sem tudok.
PHILOKTETES.
Mit? Nem tudod? Jaj, jaj
nekem!
NEOPTOLEMOS.
Szörnyű teherként súlyosúl a
kór reád.
PHILOKTETES.
Szörnyű, kimondhatatlan! Oh
szánj meg, fiam!
NEOPTOLEMOS.
PHILOKTETES.
Meg ne rémülj s el ne
hagyj;
Időnként vissza-visszatér a
kór, s emészt,
Míg nem lakott
jól.
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj, oh
boldogtalan!
Boldogtalan valóban
ennyi kín között!
Kivánod-e, hogy
tartsalak s felfogjalak?
PHILOKTETES.
Nem ezt, nem; ámde vedd
kezedbe íjamat,
Mint épen most
kivántad, s míg lecsillapul
A kór
emésztő lángja, mely most meglepett,
Tartsd és őrizd magadnál addig. Rendesen
Álom fog el, ha szenvedésem véget ér;
Előbb nem csillapul le; akkor
hagyjatok
Nyugodtan szenderegni. És
ha ezalatt
Megjönnek üldözőim,
kérlek, íjamat
Nekik ne add, sem
önként, sem kényszer miatt,
Sem
csellel rászedetve, mert úgy megölöd
Magaddal azt, ki védelmedhez fordula.
NEOPTOLEMOS.
Bízzál vigyázatomban; más
hozzá nem ér,
Mint én s te; add hát,
és szerencse lesz velünk.
PHILOKTETES.
Im vedd; de engeszteld meg az
irigy eget,
Ne hozzon ez rád annyi
bajt és szenvedést,
Mint rám és arra,
a kié előbb vala.23)
NEOPTOLEMOS.
Oh istenek, adjátok ezt meg:
adjatok
Jó széllel kedvező utat, s
vezessetek,
Hová az isten rendel s
készül a hajó!
PHILOKTETES.
Imád nem teljesül be, félek
gyermekem!
Mert mély sebemből újra
ömlik a sötét
Véráradat, új
gyötrelmek várnak reám.
Ah, ah,
jaj!
Jaj lábam, lábam, mennyi kínt
adsz még nekem!
Megindult,
Megindult már, közel
van! Én boldogtalan!
Itt van,
látjátok! Oh de el ne fussatok!
Oh
jaj, jaj!
Oh gaz kephallen, bár
hatolnák át meg át
E gyötrő kínok
kebledet! Jaj, jaj nekem!
És újra
jaj! S ti a sereg vezérei,
Agamemnon,
oh Menelaos, vajha kóromat
Ti
hordoznátok és oly hosszú ideig!
Jaj
kínok!
Miért nem jösz már végre, oh
halál, halál!
Hiszen mindennap
hivlak! oh jövel, jövel!
Ragadj meg
engem, oh fiam, nemes barát,
És égess
porrá Lemnos lángoló tüzén,24)
A mint én egykor
szintén porrá égetém
Zeus gyermekét e
fegyverek jutalmaul,
A melyeket most
őrizetbe vett kezed.
Mit szólsz,
fiam?
Mi az? Mért hallgatsz? Hol
vagy, hol vagy, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
Régóta szenved szivem kínjaid
miatt.
PHILOKTETES.
Végy bátorságot, oh fiam;
dühvel rohan
Reám a kín, de ismét
gyorsan távozik.
Csak kérlek, oh ne
hagyj itt engem egyedül!
NEOPTOLEMOS.
Bízzál, itt
maradunk.
PHILOKTETES.
Maradsz?
NEOPTOLEMOS.
Igen, ne
félj!
PHILOKTETES.
Nem kivánom, hogy eskű által
kösd magad.
NEOPTOLEMOS.
Ugy sem szabad távoznom innen
nélküled.
PHILOKTETES.
Add zálogul kezed
rá.
NEOPTOLEMOS.
Itt van,
maradok.
PHILOKTETES.
NEOPTOLEMOS.
Mit szólsz?
Merre?
PHILOKTETES.
Oda fel –
NEOPTOLEMOS.
Mit őrjöngsz újra? Mért
tekintsz az égre fel?
PHILOKTETES.
Bocsáss,
bocsáss!
NEOPTOLEMOS.
Hová?
PHILOKTETES.
Bocsáss el végre
már!
NEOPTOLEMOS.
Nem hagylak
el.
PHILOKTETES.
Megölsz, ha hozzám ér
kezed.
NEOPTOLEMOS.
Elhagylak hát, ha jobban
érted, mi segít.
PHILOKTETES (leroskad).
Oh föld, fogadj el haldokolva,
mint vagyok;
Mert kínjaim közt többé
fenn nem állhatok.
NEOPTOLEMOS.
Úgy látszik, nemsokára álom
fogja el
A férfiút; mert hátra hajlik
már feje;
Izzadság üt ki teste összes
tagjain,
És lába végén felpattant
sötét ere,
Melyből vér ömlik. Hagyjuk
őt, barátim,
Nyugodtan, enyhe álom
hadd szálljon reá.
(Philoktetes elszunnyad.)
ELSŐ FÉLKAR.
Versszak.
Szállj ide bánatot és bajokat
feledő
Enyhe lehelletű
álom!
Szállj ide boldogító
isten!
Fogd le szemét, tartsd
ott
A sötét fátyolt, mely rája
borul.
Ide, ide,
gyógyító!
Oh fiam, vigyázz, hova
állsz,
Merre mégysz, mi lészen
ezentúl
Tenni valónk? Látod
már!
Mért halogatjuk a
tettet?
Ki az alkalmat meg tudja
ragadni,
Pillanat alatt övé a
győzelem.
NEOPTOLEMOS.
Közdal.
Semmit sem hall már, az igaz;
de tudom, hogy az íjat
Hasztalanul
nyertük, ha e férfiú nem jön el innen.
Rá vár a koszorú, érette külde az
isten;
Szégyen, nem sikerült tettel
hazugul dicsekedni.
MÁSODIK FÉLKAR.
Ellenversszak.
Oh fiam, isten itéljen ezek
fölött;
Ámde ha újra felelsz
majd,
Halk, susogó
hangon
Küldd szavadat
hozzám;
Mert álomtalan a beteg
álma,
Szeme, füle lát és
hall.
Ám te, a mint lehet,
oly
Titkosan add tudtomra,
miként
Hajtod végre a
tervet.
Jól tudod, kiről
beszélek:
Ha vele egy akaraton
vagy,
Látom előre a sok bajt és
zavart.
KAR.
Végdal.
Jó szél fúj, fiam, jó
szél!
Itt fekszik végtelenül, lehúnyt
szemekkel,
Melyeket éji homály fed,
–
Kegyes, elnyomó álom,
–
Tagjainak nem ura, nincs keze,
lába,
Úgy pihen itt, mint Hades ölén
a halott.
Vigyázz, helyén legyen
beszéded.
A mennyire érteni képes
eszem:
Legjobb a veszélytelen
munka.25)
NEOPTOLEMOS.
Hallgassatok, némuljon el e
balgaság;
Mert mozdul már szeme s
emelkedik feje.
PHILOKTETES.
Oh álmat váltó napfény, oh
idegenek!
Ti, kik reményemen túl
oltalmaztatok!
Mert el nem hittem
volna azt, fiam, soha,
Hogy oly
részvéttel nézzed szenvedésemet,
S
oly türelemmel itt maradj segélyemül.
Az Atridák bizonynyal nem viselheték
Oly könnyen ezt, nem a derék vezéri pár!
De te, fiam, nemes szívű vagy és
nemes
Törzsnek szülötte, és azért föl
sem vevéd
Sebem rossz bűzét, kínos
ordításomat.
És most, fiam, hogy
szenvedésem elpihent,
S az enyhítő
felejtés árnya száll reám,
Emelj föl
engem karjaiddal, gyermekem,
S
mihelyt megszünik e zsibbadó bágyadás,
Menjünk hajódra, ne halaszd el útadat.
NEOPTOLEMOS.
Oh mint örvendek, hogy
reményemen felül
Életben látlak s nem
gyötör több fájdalom;
Mert minden jel
halálodat mutatta már,
Midőn e
szörnyű kínok rád rohantanak.
Kelj
fel tehát; s ha tán inkább kedvedre van,
Ezek vihetnek; ellenökre nem leszen
A fáradság, ha így tetszik nekem s neked.
PHILOKTETES.
Emelj te föl s állíts lábamra,
oh fiam!
De ezeket ne bántsuk, hogy
idő előtt
Ne érezzék a rossz bűzt; a
hajón magán
Elég terhökre lesz
jelenlétem nekik.
NEOPTOLEMOS (megragadja és fölemeli).
Legyen. Kelj fel hát és
támaszkodjál reám.
PHILOKTETES.
Csak bátran! Hosszú megszokás
taníta rá.
(Kiegyenesedik.)
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj! Mihez fogjak most,
mit tegyek tovább?26)
PHILOKTETES.
Mi baj, fiam? Hová tévednek
szavaid?
NEOPTOLEMOS.
Ah nem tudom, mit mondjak, oly
zavart vagyok!
PHILOKTETES.
Mért vagy zavart? ne mondj
ilyesmit, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
De már idáig ért e kínos
állapot.
PHILOKTETES.
Csak nem rémített vissza kórom
undora,
Hogy el ne vígy magaddal úti
társadul?
NEOPTOLEMOS.