Undor lesz arra minden, ki természetét
 Meghazudtolja, azt tevém, mi nem helyes.

PHILOKTETES.

De a nemest segítve, tetted és szavad
 Atyádra nem lesz meghazudtolás soha.

NEOPTOLEMOS.

Szégyen fog érni; rég gyötör e gondolat.

PHILOKTETES.

Nem tettedért; de félek, szavadért az ér.

NEOPTOLEMOS.

Oh mit tegyek, Zeus! Ismét oly gonosz legyek,
 Ki a valót titkolja és gazul beszél?

PHILOKTETES.

E férfiú – ha meg nem csalt itéletem –
 Hajóra száll és engem itt hagy hitlenül.

NEOPTOLEMOS.

Nem hagylak el; de az gyötör régóta már,
 Hogy a hajón majd bánatodra viszlek el.

PHILOKTETES.

Mit mondasz ezzel, oh fiam? Nem értelek.

NEOPTOLEMOS.

Nem titkolom: Trójába, Argos népei
 Közé, az Atridákhoz kell jönnöd velem.

PHILOKTETES.

Oh jaj! mit mondasz?

NEOPTOLEMOS.

Ne sóhajts, míg nem tudod –

PHILOKTETES.

Mit kell megtudnom? Mily szándékod van velem?

NEOPTOLEMOS.

Előbb bajodtól mentelek meg; azután
 Megyek bevenni Trója ormait veled.

PHILOKTETES.

Valóban ez szándékod?

NEOPTOLEMOS.

Szükség kényszerít,
 Ne lobbanj hát haragra, hallva ezt a szót.

PHILOKTETES.

Elvesztem, eladattam! Mit tevél velem,
 Oh idegen? Add vissza tüstént íjamat!

NEOPTOLEMOS.

Nem adhatom, mert azt kivánja jog s haszon,
 Hogy megfogadjam az uralkodók szavát.

PHILOKTETES.

Te pusztító tűz, oh te rémes szörnyeteg,
 Te álnokság mintája, mit tevél velem,
 Mint árultál el! Nem pirulsz, ha rám tekintsz,
 Ki térdeidnél esdekeltem, oh gonosz?
 Ez íjjal elraboltad tőlem éltemet!
 Add vissza, kérlek, add, esengek, oh fiam!
 Ne vedd el – ősi istenidre! – éltemet.
 Oh jaj nekem, szegénynek, még hozzám se szól!
 Nem adja vissza – mondja elfordult szeme.
 Oh révpart! oh hegyormok! oh vadállatok,
 Hű társaságom! oh ti lejtős szirtfalak!
 Hozzátok – mert másokhoz úgy sem szólhatok –
 Hozzátok hangzik ajkaimról a panasz,
 Lássátok, mit tett vélem Achilles fia!
 Trójába hurczol, esküdvén, hogy haza visz;
 És jobbját nyujtva, elrabolta íjamat,
 Az isteni Herakles szentelt fegyverét,
 Hogy felmutassa Argos népei előtt!
 Elfog s magával hurczol hős ember gyanánt,
 S nem tudja, hogy halottat öl meg és hiú
 Árnyképet. Ha erőm van, el nem fog soha;
 Hisz így is csak ravaszság által győze le.
 S most rászedetve, mit tegyek boldogtalan?
 Add vissza! térj magadhoz, légy a ki valál!
 Mit mondasz? Hallgatsz? Oh jaj, semmivé levék!
 Oh két nyilású szikla, im fegyvertelen,
 Táplálék nélkül térek hozzád vissza most,
 És elhagyatva sorvad benned életem;
 Nem ejtek el nyilammal több szárnyas madárt,
 Sem hegymászó vadat, nem, enmagam leszek
 Halottan étke annak, a mit én evém,
 S mire vadásztam, rám fog az vadászni most;
 Halálom lesz haláluk díja, e miatt,
 Kiről azt hittem, a rosszat sem ismeri,
 Veszsz el – de nem – tán újra fordul szándokod?
 Ha nem – úgy halj meg nyomorultan, gonoszul.

KAR.

Mit cselekedjünk? Rajtad áll most, oh király,
 Hogy elhajózzunk, vagy meghallgassuk szavát.

NEOPTOLEMOS.

Kimondhatatlan részvét hatja át szivem
 Iránta, nem csupán most, régtől fogva már.

PHILOKTETES.

Az égre, szánj meg, oh fiam! Ne tedd magad
 Az emberek csúfjává e csalás miatt.

NEOPTOLEMOS.

Jaj, mit tegyek, mit! Bár ne hagytam volna el
 Soha Skyrost! Oly iszonyúan szenvedek.

PHILOKTETES.

Nem vagy te rossz, csak a rossz emberek szava.
 Tanított bűnre; hagyd másokra ezt, kiket
 Megillet; add át íjamat s hajózz tovább.

NEOPTOLEMOS.

Most mit tegyünk, barátim?

(Odysseus rejtekéből hirtelen előlép.)

ODYSSEUS.

Mit tészsz, oh gonosz!
 Lépj vissza tüstént s add át e nyilat nekem!

PHILOKTETES.

Jaj, ki ez ember? Nem Odysseus hangja ez?

ODYSSEUS.

Odysseust látod, tudd bizonynyal, én vagyok.

PHILOKTETES.

Eladtak, elvesztem, jaj! Ő volt hát, a ki
 Hálóba font és elrabolta fegyverem!

ODYSSEUS.

Én voltam, tudd meg, senki más; nem tagadom.

PHILOKTETES.

Add vissza, oh add vissza íjamat, fiam!

ODYSSEUS.

Nem, ha akarná, sem teendi ezt soha;
 De te velök jösz, vagy erővel visznek el.

PHILOKTETES.

Oh rosszak rossza, oh te vakmerő gonosz!
 Erővel visznek?

ODYSSEUS.

Ha önként nem jösz velünk.

PHILOKTETES.

Oh Lemnos földe, oh Hephæstos pusztító,
 Tűzhányó bércze, el fogjátok tűrni azt,
 Hogy elragadjon ez az ember tőletek?

ODYSSEUS.

Zeus, tudd meg, Zeus, e földnek legfelsőbb ura,
 Zeus rendelé ezt; s én parancsait teszem.

PHILOKTETES.

Gonosz te, mily beszédet fogsz még költeni?
 Az istent is hazuggá tennéd kedvedért.

ODYSSEUS.

Nem, csak igazmondóvá. Jönnöd kell velünk.

PHILOKTETES.

Nem! mondom!

ODYSSEUS.

S én azt mondom, hogy követni fogsz.

PHILOKTETES.

Oh jaj nekem, szegénynek! Hát rabszolgaként
 Nemzett atyám, és nem szabadnak születém?

ODYSSEUS.

Nem; egyenlő vagy a legjobbakkal, s velök
 Fogod Tróját bevenni s elpusztítani.

PHILOKTETES.

Nem, szenvedjek bár százszoros bajt, nem soha,
 Míg megmarad számomra itt e meredek.

ODYSSEUS.

És mit fogsz tenni?

PHILOKTETES.

Tüstént szétzúzom fejem
 E sziklán, a mélységbe dobva magamat.

ODYSSEUS.

Ragadjátok meg, hogy ne hajtsa végre ezt!

(A szolgák megragadják Philoktetest.)

PHILOKTETES.

Oh kéz, mit kell szenvedned! Drága íjadat
 Elvesztéd és ez ember most hurokra fűz!
 Oh te, ki jóra, szépre nem gondolsz soha,
 Mily orvul támadál meg, mint szedél reá;
 Ez ifjat véve pajzsul, kit nem ismerék,
 S ki hozzám méltóbb volt, mint hozzád, s nem tudott
 Semmit, csupán azt tette, mit parancsolál;
 És már is szemmel láthatólag gyötri az,
 Mit vétkezett s mi által én úgy szenvedek!
 De rossz lelked, mely lesre mindig készen áll,
 Jól megtanítá furfangos csalásra őt,
 Kiben nem volt rá sem hajlam, sem akarat.
 S most megkötözve elragadnál, nyomorult,
 E partról, melyen egykoron hazátlanul,
 Elhagyva, mint élő halottat eldobál.
 Hah!
 Veszsz el! Sokszor kivántam már én ezt neked;
 De mit sem tesznek kedvemért az istenek;
 Örömben élsz te, engem fájdalom gyötör,
 Hogy életben maradtam ennyi baj között,
 Nevetségül magadnak és az Atrida
 Vezéri párnak, melynek most szolgál karod.
 Pedig csel által s kényszerítve indulál27)
 Velök az útra; és engem boldogtalant,
 Ki önként jöttem hét hajón, eldobtanak,
 Miként te mondod – ők rád róják ezt a bűnt. –
 S most elvinnétek? Elhurczolnátok? Miért?
 Ki semmi s rátok nézve rég halott vagyok?
 Mért nem mondasz hát, oh te istentől gyűlölt,
 Bénának, rossz szagúnak? Hát most már lehet
 Áldoznotok, habár én köztetek vagyok?
 Hisz ezt hozád fel ürügyül, hogy eltaszíts.
 Veszsz el hát! El fogsz veszni, a ki ezt tevéd
 Velem, ha van igazság, még az ég alatt!
 S tudom, hogy van; hisz nem tettétek volna meg
 Máskép ez útat a boldogtalan miatt,
 Ha istenektől nem jő serkentő fulánk.
 Oh honi földem s mindentlátó istenek,
 Oh büntessétek, büntessétek végre már
 Mindnyájokat, ha megnyerém szánalmatok!
 Mert bár nyomorban élek, ám ha vesztöket
 Látnám, azt hinném, elhagyott a szenvedés.

KAR.

Haraggal telt, s haraggal szólt e férfiú
 Hozzád, Odysseus; nem hajtá meg őt a kór.

ODYSSEUS.

Sokat mondhatnék e szavakra válaszul,
 Ha rajtam állna; most csak egy szavam lehet:
 Hol ilyenekre van szükség, ilyen vagyok;
 S a hol igaz és jó ember kivántatik,
 Erényesebbet, mint én, nem találsz soha.
 Természetem győzelmet kiván mindenütt,
 Csak rajtad nem; neked örömmel engedek.

(A szolgákhoz.)

Oldjátok fel, többé hozzá ne nyúljatok;
 Maradjon itt! Hisz úgy sincs szükségünk reád,
 Ha fegyvered mienk lesz; mert ott van velünk
 Teukros, ki jól ért hozzá, mint bánjék vele;
 S hiszem, magam sem volnék rosszabb nyillövő,
 Miként te, s ép úgy eltalálhatnám a czélt.
 Mi szükség van rád? Élj Lemnosban boldogul!
 Mi távozunk, s tán meglehet, hogy én nyerem
 Ten íjad által a neked szánt hírnevet.

PHILOKTETES.

Jaj! mit tegyek, jaj! Fegyveremmel diszíted
 Magad hát s úgy jelensz meg Argos népe közt?

ODYSSEUS.

Ne szólj már többet hozzám, úgyis távozom.

PHILOKTETES.

Oh Achilles szülötte! hát nem üdvözölsz
 Többé hangoddal? Igy hagynád el e helyet!

ODYSSEUS (Neoptolemoshoz).

Siess, ne nézz rá, bárminő nagylelkű vagy,
 Nehogy megrontsad szánalomból a sikert.

PHILOKTETES (a karhoz).

Ti is magamra hagytok, oh idegenek,
 Nem szánakoztok szenvedéseim felett?

KAR.

Ez ifjú itt hajónk vezére, és a mit
 Ő mond neked, mi is azt fogjuk mondani.

NEOPTOLEMOS.

Bizonynyal gyenge szivünek fog mondani
 Odysseus; ám ha kivánná e férfiú,
 Maradjatok, míg útra kész lesz a hajó,
 S imánkat elvégeztük indulás előtt.
 Addig tán jobbra fordul ennek szándoka
 Irántunk. Most mi ketten hát eltávozunk,
 Ti meg, ha majd szólítlak, tüstént jöjjetek.

(Neoptolemos, Odysseus el.)

PHILOKTETES.

Első versszak.

Oh forró s fagyos sziklaüreg!
 Nem hagylak el hát soha sem
 Téged, én nyomorult szegény!
 Látni fogod halálomat is,
 Igy rendelte a végzet,
 Oh jaj, jaj, jaj!
 Oh szomorú barlang,
 Melyet betölte keservem!
 Mi fog táplálni ezentúl?
 Hol van számomra remény,
 Hol van a kéz, mely az éhezőt enyhíti?
 Fenn a magasban
 Átsuhan a levegőn madarak raja,
 De én nem gátolom meg.

KAR.

Magad, magad, akartad ezt így,
 Boldogtalan! És nem más keze
 Dönte nagyobb hatalommal e sorsba;
 Rajtad állt a meggondolás,
 Ám te nagyobbra becsülted a rossz sorsot a jónál.

PHILOKTETES.

Első ellenversszak.

Oh én nyomorult, nyomorult!
 Megtörve a szörnyű kíntól,
 Nem látva emberi arczot,
 Elhagyatva kell ezután
 Elvesznem nyomorultan!
 Jaj, jaj, jaj, jaj!
 Nem szerez élelmet
 Többé az erős kéz
 Szárnyas fegyvere által;
 Mert elámíta az áruló,
 Csalfa szavával eláltatá lelkemet.
 Vajha e kínok
 Gyötrenék a gonoszt oly hosszú időn át,
 A mint engem gyötörnek!

KAR.

Az ég, az ég hozá reád ezt,
 S nem emberi csalfaság, kezem
 Által. Azért e baljóslatú átkot
 Másra szórd és nem reánk,
 Mert remegek, nehogy elveszítsd jó indulatunkat.

PHILOKTETES.

Második versszak.

Oh jaj, jaj! ott ül most valahol
 A part fehér fövenyén,
 S kaczagva rázza kezében
 Életadó nyilamat,
 Melyhez senki se nyúlt még.
 Oh hű fegyver, a hű
 Kézből elragadott íj!
 Nemde, ha érzelem él idegedben,
 Szánva tekintesz Herakles
 Szegény frigyesére,
 A ki lövésre nem feszít soha többé?
 Urat váltasz, a cselszövő
 Keze fog forgatni ezentúl,
 Tanúja lészsz gaztetteinek,
 S szemléled a gyűlöletest,
 Számtalan új bajt fűzve a bűnhöz,
 A melyet ellenem elkövetett.

KAR.

A férfiú mondja a jót igaznak,
 Ám ha kimondta, szidalmat
 Ne tegyen hozzá a boszús nyelv.
 Mert sokaknak akaratját
 Teljesíté egyedül ő,
 Segélyt hozván az egész seregnek.

PHILOKTETES.

Második ellenversszak.

Oh repülő madarak, s ti
 Csillogó szemű vadjai
 Erdős hegyeimnek,
 Nem fogtok futni ezentúl
 Előlem; nincs a hatalmas
 Nyíl többé kezeimben;
 Oh nyomorult vagyok immár!
 Nem védi senki e tájat,
 Nincs több félni valótok;
 Jertek előre hát,
 Üssetek kedvtelve dús lakomát
 Véres tagjaimon!
 Hiszen úgy sincs messze halálom.
 Mi táplálhatná életemet?
 Ki él meg a levegőből,
 Ha soha sem kap semmit a földtől,
 A mi erőt és életet ád?

KAR.

Az égre, közelegj hozzánk bizalommal,
 Kik jót akarva közelgénk,
 Tudd meg, e kíntól
 Megmenekülsz, ha akarsz.
 Mert iszonyú, táplálni a kórt,
 Ezernyi kínját nem tudva viselni.

PHILOKTETES.

Megint, megint eszembe juttatád a régi bajt,
 Oh útasok legjobbja, te!
 Miért ölsz meg, miért gyötörsz?

KAR.

Mit értesz ezzel?

PHILOKTETES.

Mért akarsz a gyűlöletes
 Trója felé vinni magaddal?

KAR.

Tudom, ez volna a legjobb.

PHILOKTETES.

El, el innen! Hagyj magamra!

KAR.

Örömest, örömest teszem ezt a parancsot azonnal.
 El innen, el innen,
 A hajóra, helyünkre!

PHILOKTETES.

Zeusra, ki átkomat hallja, ne menj el, esengek!

KAR.

Csillapulj!

PHILOKTETES.

Emberek!
 Az égre, maradjatok!

KAR.

Miért kiáltasz?

PHILOKTETES.

Oh jaj! oh jaj! Oh sors! oh sors!
 Oda életem! Ah!
 Lábam, lábam, oh mit tegyek,
 Hová legyek veled ezentúl?
 Jertek, oh emberek, vissza e helyre!

KAR.

Mért? Hogy újra útnak ereszsz,
 A mint előbb kijelentéd?

PHILOKTETES.

Ne ródd bűnömül,
 Ha viharos kínjaim között
 Botor szót monda ki ajkam.

KAR.

Jőjj, a miként mondám, boldogtalan ember!

PHILOKTETES.

Nem, soha sem, soha sem, vedd ezt bizonyosnak,
 Bárha tüzes villámaival
 Hamvasztana el a boszus isten!
 Veszszen el Ilion és a ki vívja!
 Mind, a kik eldobtak, sebemet megutálva, magoktól!
 Még csak ez egyet kérem, oh idegenek!

KAR.

Szólj, mi e kérés?

PHILOKTETES.

Ha van valahol kard,
 Vagy bárd, avagy íj, hozzátok ide.

KAR.

És mit akarsz vele tenni?

PHILOKTETES.

Tagjaimat s fejemet levágni kezemmel,
 Halált, halált akarok most!

KAR.

Miért?

PHILOKTETES.

Atyámat keresem.

KAR.

És hol?

PHILOKTETES.

Hadesben;
 Mert nem látja már a napot,
 Oh városom, drága hazám,
 Oh ha viszont látnálak, én szegény!
 Ki elhagyva szent habjaidat,28)
 A gyűlölt Danaok frigyese
 Levék; s ime most megsemmisültem.

(El a barlangba.)

KAR.

Rég útra keltem volna már hajóm felé,
 És ott is volnék, ha nem látná most szemem
 Odysseust erre jönni, s Achilles nemes
 Szülöttét, a ki gyors léptekkel közeleg.

(Neoptolemos és Odysseus fellépnek.)

ODYSSEUS.

Nem mondanád, mért fordultál meg útadon,
 S miért jösz oly sietve vissza most ide?

NEOPTOLEMOS.

Hogy az előbbi bünömet jóvá tegyem.

ODYSSEUS.

Csodálatos szót mondasz. És mi volt e bűn?

NEOPTOLEMOS.

Hogy rád és az egész seregre hallgaték –

ODYSSEUS.

S mi dolgot tettél, a mi nem hozzád való?

NEOPTOLEMOS.

Rút csalfasággal rászedém e férfiút.

ODYSSEUS.

Kit? Oh jaj! csak nem forralsz új tervet megint?

NEOPTOLEMOS.

Nem, semmi újat! Ámde Poeas gyermekét –

ODYSSEUS.

Mi szándokod van? Elfogott a rettegés.

NEOPTOLEMOS.

Fölkeresem, s az elrabolt nyilat megint –

ODYSSEUS.

Oh Zeus, mit mondasz! Tán csak vissza nem adod?

NEOPTOLEMOS.

Alávalóan, jogtalan ragadtam el.

ODYSSEUS.

Az istenekre, csúfságból beszélsz-e így?

NEOPTOLEMOS.

Igen, ha csúfság a valót kimondani.

ODYSSEUS.

Mit hallok, oh Achilles sarja! Mit beszélsz?

NEOPTOLEMOS.

Kétszer, háromszor ismételjem ugyanazt?

ODYSSEUS.

Bár egyszer sem hallottam volna ezt a szót!

NEOPTOLEMOS.

Értsd meg hát tisztán, mindent elmondtam neked.

ODYSSEUS.

Van még, van még, ki meggátolja tettedet.

NEOPTOLEMOS.

Mit szólsz? Ki az, ki ebben gátot vet nekem?

ODYSSEUS.

Achaea összes népe, és köztük magam.

NEOPTOLEMOS.

Okos létedre nem mondtál most okosat.

ODYSSEUS.

S te nem beszélsz és nem cselekszel okosan.

NEOPTOLEMOS.

Okosságnál igazságosság többet ér.

ODYSSEUS.

De mily igazság, visszaadni azt, a mit
 Tanácsom által nyertél?

NEOPTOLEMOS.

Csak jóvá teszem,
 A mit előbb alávalóan vétkezém.

ODYSSEUS.

S nem félsz Argos sergétől, ha ezt megteszed?

NEOPTOLEMOS.

A jog mellettem van, hiában fenyegetsz.
 S erőszakkal sem gátolod meg szándokom.

ODYSSEUS.

Nem Trója ellen küzdünk hát, de ellened.

NEOPTOLEMOS.

Hadd jőjjön, a minek kell!

ODYSSEUS.

Látod, hogy kezem
 A kardhoz nyult már?

NEOPTOLEMOS.

Láthatsz tüstént engem is,
 Hogy azt teszem, s habozni épen nem fogok.

ODYSSEUS.

Legyen hát, távozom most és tudtul adom
 Ezt a seregnek, tőle végy majd büntetést. (El.)

NEOPTOLEMOS.

Bölcsen tevél. Ha mindig így gondolkozol,
 Távol tartasz magadtól minden bánatot.
 S most halld szavam, Philoktetes, Poeas fia!
 E sziklabarlang árnyékából lépj elő!

(Philoktetes előlép.)

PHILOKTETES.

Mi zaj hangzik fel újra e barlang előtt?
 Miért hivtok ki, mit akartok, emberek?

(Észreveszi Neoptolemost.)

Jaj! Rossz van készülőben! Miért jövél megint?
 Hogy régi szenvedésem újakkal tetézd?

NEOPTOLEMOS.

Bizzál, és engedd elbeszélnem, mért jövék.

PHILOKTETES.

Félek; mert azelőtt is szép volt a szavad,
 S mivel szavadnak hittem, nagy bajomra lett.

NEOPTOLEMOS.

Hát nem lehet, hogy változik az érzelem?

PHILOKTETES.

Midőn elloptad íjam, akkor is ilyen
 Valál: igaz beszédű és álnok szivű.

NEOPTOLEMOS.

De most ne félj; csak azt kivánom hallani,
 Miként fordult szándékod: itt maradsz-e vagy
 Velünk hajózol?

PHILOKTETES.

Hallgass, ne beszélj tovább!
 Akármit mondasz, hasztalan minden szavad,

NEOPTOLEMOS.

Ez szándokod hát?

PHILOKTETES.

Inkább, mintsem mondhatom.

NEOPTOLEMOS.

Jobban szerettem volna, hogy szavamra hajts;
 De ha beszédem nincs kedvedre, felhagyok
 Vele azonnal.

PHILOKTETES.

Hasztalan is szólanál.
 Mert nem nyered meg jó szándékomat soha,
 Te, a ki csalfán elraboltad éltemet,
 És azután bölcs oktatással jösz elém,
 Te, a legjobb atyának legrosszabb fia!
 Átok reátok, Atridák! Átok reád
 És Laërtes fiára!

NEOPTOLEMOS.

Hagyd az átkokat!
 Ime, fogadd el kezeimből íjadat.

PHILOKTETES.

Mit mondasz? Újra csalfaság játszik velem?

NEOPTOLEMOS.

A felséges Zeus szent nevére esküszöm!

PHILOKTETES.

Oh, drága hangok – ha való, a mit beszélsz.

NEOPTOLEMOS.

Tüstént tett fogja bizonyítni; nyujtsd ki hát
 Jobb kezedet s légy újra fegyvered ura.

(Odysseus hirtelen előlép.)

ODYSSEUS.

S én megtiltom – tanúim rá az istenek –
 Az Atridák és a sereg nevében ezt!

PHILOKTETES (átveszi az íjat).

Fiam, ki szól itt? Nem Odysseus hangja ez,
 A melyet hallok?

ODYSSEUS.

Tudd meg bizton, én vagyok,
 S erőszakkal Trójába viszlek, bár velem
 Vagy ellenem fog tenni Achilles fia.

PHILOKTETES (íját felhúzza).

De nem jó kedvvel, ha e nyil bizton talál.

NEOPTOLEMOS (megragadja karját).

Hah, nem, soha! Az égre! Hagyd el íjadat!

PHILOKTETES.

Az égre, hagyd el karomat, kedves fiam!

NEOPTOLEMOS.

El nem bocsátom!

(Odysseus elfut.)

PHILOKTETES.

Oh, jaj! mért nem engedéd,
 Hogy meggyilkoljam gyűlölt ellenségemet?

NEOPTOLEMOS.

Szégyen lett volna mindkettőnkre nézve az.

PHILOKTETES.