Hja bizony, jámbor barátim, a politikai divatok is csak olyanok, mint más divat; míg fényes, míg új, az egész publikum hordja, mikor kopik, leveti, zsibvásárra jut; egy-két elkésett ember hordja még, azt meg is bámulják érte nagyon, aztán az is csak leteszi, mikor látja, hogy magában maradt.
Láttam én már excellentiás urakat olyan calabriai tollas kalappal a fejükön, hogy szebbet se lehetett kivánni, s megint telivér flamingókat épen semmi kalappal sem a fejükön.
Természetesen arra sem emlékezik már nagyon sok ember, hogy miért hítták egy időben flamingóknak, a kik veres tollakat viseltek?
No ez elmult. Jött más. Divat csak divat. Egyszer az a divat, hogy a leányok tépést csinálnak, másszor meg az a divat, hogy egyik tánczvigalomból ki, a másikba be. Egyszer az a divat, hogy hősök, nagy szónokok arczképeit hordják melltűkben, inggombokon, karpereczeken, pálczafogantyukon; másik évben aztán jön egy tánczosnő, egy lovarművésznő s annak az arczképe kerül a melltűkre, az inggombokra. Vannak túlfogékony kedélyek, kik az elsőbb eseteknél hizelgő diatribákkal kenik a lelkes publikumot, s az utóbbiaknál satyrákkal ostorozzák; a józan philosoph azonban úgy veszi a dolgot, hogy a divat csak divat: elkopik, elszakad; majd ez, a melyik most nem tetszik, szintén elkopik, elszakad; jön helyette – talán furcsább, talán nem is olyan, a milyet kivánunk, de mindenesetre új.
Nemcsak a kabátnak, a salüpnek, a crinolinnak van divatja, jámbor barátim; – mi is együtt figurálunk abban, hánytvetett emberek.
Ma azt kiáltják, hogy «éljen!» s egy év mulva azt kérdik, hogy «mégis élsz?»
Ma beverik valakinek az ablakát, s egy év mulva alázatosan koczogtatnak az előszobája ajtaján.
Nem estem poétai túlságba, nem mondtam: «ma» ez van, «holnap» az lesz: egy évet engedtem. Az pedig szép idő.
Vannak azonban szerencsés kedélyű emberek, a kik mindig tudnak gondoskodni róla, hogy divatban maradjanak. Oh ez nagy előnyük az embereknek a ruhák felett.
Vannak bölcs, józan belátású emberek, a kik sohasem kerülnek a zsibvásárba, vagy ha nagy tisztelet akarja őket érni, a muzeumba, hol a tisztes régiségeket őrzik.
Bárzsing úr például olyan jó flamingó volt annak az idejében, a milyen csak tuczat számra szedte a honleányoktól a nemzeti szinű szalagcsillagokat, s ha egy-egy csatadalát elolvasná valaki, a mit akkor irt, aligha ki nem lelné tőle a hideg e békeszerető időben, hogy nagyobb dolgokat ne is emlegessünk. De hát ugyan, ki vetné neki ezt szemére? Ha akkor az volt a divat.
Most pedig olyan tökéletes doctor juris utriusque, a milyen csak valaha a váltó-első-birósági-törvényszék kapuja alatt elfogdosta a klienseket.
Igen nagy ismeretköre van.
Jeles és kitünő férfiu a mellett. Az utczán fenhangon beszél, tiz ember közül kilenczet üdvözöl, czímét is hozzá kiáltva; hattal okvetlen kezet szorít, s négynek csak úgy int a kezével, kalapját sem billentve meg. Szinházban ő adja a tónust; a kit akar, ő hivatja ki, s ha kedve ellenére tapsol a profanus nép, magas szemöldökkel körültekint s a lenézett vidéki tapsoló elszégyenli magát és elsompolyodik.
Per tu van minden újabbkori celebritással; bejáratos a legelőkelőbb hivatalos uraságokhoz; azokhoz ebédre is el szokott járni.
Fiatalabbkori ismerőseit valódi protektori minákkal szokta fogadni. A poétákat a Pillwaxból csak úgy köszönti, hogy «szervusz». Tudva van előtte, hogy sok ember van, a ki ki nem állhatja; azokkal, ha találkozik az utczán, azon veszik észre magukat, hogy kezet szorított velük s hogylétükről tudakozódik. S nem akad ember, a ki azt mondaná: «s mi köze az úrnak az én hogylétemhez?»
Ellenkezőleg mindig akad elég nagy kisérete a hangadó egyéniségnek, egy csoport fiatal ember, a ki fiatalsága tudatában megnyugszik abban, hogy ő még ráér kharaktert kifejteni; mindig kész mulatók, kik azt tartják, hogy csak fidelis czimbora legyen valaki, aztán a nyilvános jellemével ne sokat törődjék az ember; korán-vén töpörödött geniek, a kik fiatalságuk ábrándjait botlásoknak beismerve, most már felcsaptak hidegvérű kozmopolitáknak; és végre egy sereg léha ember, a ki soha sem szokott a maga fejével gondolkozni, hanem felveszi a divatot, úgy, a hogy készen kapja a boltban.
Azért természetesen vannak még emberek, a kik az utczán kapós divatot nem hordják; – a kik megmaradtak a mellett, a mit egyszer szépnek, jónak hittek; csakhogy azok félrevonultak oduikba, otthon ülnek, nagyon válogatják a magukhoz hasonlókat s nem igen adnak életjelt azokon kívül.
Ezek persze a baglyok.
A kik nem akarják átlátni, hogy a világ változik, mert annak szükségképen változnia kell; hogy az embernek új ruhát felvenni nem apostasia, hanem csak mutare consilium in melius, hogy a mi tegnapelőtt okos volt, az ma már bolond, s a mi ma képtelenség, az holnap egészen helyes lesz. – Ilyen bagoly volt Lávay Béla is.
Mint ügyvéd, eljárt hivatalos teendőiben, beszélt mindazokkal, a kikkel kénytelen volt beszélni, hanem épen csak annyi szót, a mennyit mulhatatlan szükséges volt elmondani; s csak akkor kezdett el valóban élni, mikor haza jutott szűk családi körébe, melyet anyja, neje és gyermeke alkotott, s melyet néha Melchior szaporított jelenlétével.
Itthon viselte aztán mindenki a régi embert.
A jó öreg asszonyság kifogyhatatlan volt a mult évek viszontagságainak elbeszélésében, ő ugyan még most is viselte azt a barna felöltönyt, melyet egy röppentyűszikra két helyen kiégetett.
Azután meg Bélát iparkodott beszédbe hozni. Hol járt, miket állt ki? Minő viszályokon ment keresztül bujdosása közben?
Béla nem örömest beszélt e felől; azt sem hozta volna elő, hogy ment vissza tetszhalott nejéhez, ha Melchior el nem árulta volna a Judit homlokán levő sebhely titkát. Ekkor értette meg az öreg asszonyság, mire példálózott annyiszor a mogorva hadastyán, ki Juditra férje ruhájában ráismert.
– Hát azután sokat éheztél, fáztál, bujdokoltál? tudakozá tovább fiától.
Béla gyöngédebb volt, hogysem nőket szenvedései leirásával szomorgasson.
– Nem volt semmi bajom. Kertész voltam egy úri háznál, jó dolgom volt. Mikor minden tudományom elhagyott, a kertészség, mire jó apám tanított mulatságból, kenyeret és menhelyet szerzett számomra.
És azzal bölcsőben ringó kis fiához fordult s keserű gyöngédséggel susogott a szendergőhöz:
– Úgy, úgy, lelkem kis fiam, ha te megnősz, én kézművest nevelek belőled; ne félj, nem fogsz te tudós lenni, mint apád, sem szinész, mint anyád, hanem kézműves, a ki boldog.
Judit a bölcső mellett dolgozva szinpadi öltözékén, hallgatta ezt a beszédet, s Bélára veté nagy sötét szemeit.
– Ha mi is le akarunk feküdni, ki marad akkor állva? Épen azért, mert a tudomány szenvedés, a művészet nyomor: épen azért, mert te és én éreztük mind a kettőt, nekünk kell azt mondanunk: itt maradj, hű maradj, szenvedj, küzdj azért az eszméért, a miért apád és anyád küzdött, szenvedett; folytasd, a mit mi be nem végezheténk, légy művész, légy költő, légy tudós.
Béla fölkelt és megcsókolta neje homlokát.
– Oh asszony, nagy a te hited.
– Volnék csak férfi.
– Jobb férfi volnál, mint én. Igaz. De nem volnál ehez a világhoz való. Te épen az volnál férfinak, a ki Pusztafi volt. Mit gondolsz, ha ő most élne, járhatna-e az emberek között? Első nap megölne valakit, vagy őtet valaki.
– Nincs itt emberhalálról szó, de van szó arról, hogy «ha férfi vagy, légy férfi!» Nem lehet azt elégszer elmondani tinektek. Rosszabbak vagytok az asszonyoknál, mert akárki udvarol, meghallgatjátok.
– Életmódunk kényszerít, hogy a világgal érintkezzünk.
– De nem, hogy barátkozzunk.
– Teszem-e én azt?
– Oh kérlek. Mikor karodba fogózva megyek veled az utczán, hányszor kell kezedet megrántanom, hogy ne fogadd el ennek vagy amannak köszöntését. Én nem szoktam elfogadni azét, a kit nem szeretek.
– Ez csak külső illem. A kalapemelés nem kötelez még semmire.
– Kötelez. Ma kalapot emelsz valaki előtt, holnap megszólít, s szóba állsz vele, másnap meglátogat s elfogadod, harmadnap igen kedves embernek fogod találni s egyszer csak barátja vagy.
«Első nap találkozol vele, második nap kezet adsz neki, harmadik nap meglátogat és negyedik nap barátod lett.»
A mit ez az asszony mondott, olyan kimerítő kritikája az egész politikai divatunknak. Lágy emberek vagyunk. Nagyon jó emberek vagyunk. Szeretjük a verekedést, de a gyűlölködést a tusa után nem folytatjuk. Nálunk nincs «fehér és piros rózsa», nálunk nincsenek Guelphek és Ghibellinok, a kik ivadékról-ivadékra folytatják apák és nagyapák küzdelmét; nálunk már csak pecsovicsok és kubinszkiak sincsenek; mi annyira szeretjük egymást, hogy még a kritikusra is haragszunk, a ki egy rossz versirót leránt, hisz az is a mi vérünkből való vér, annak a keserve is rontja azt a tudatot, hogy mi igen jó emberek vagyunk. S ki tudja, talán erényünk ez!
Béla összeharapta ajkait s duzzogott nejére e szavak miatt.
– Te most haragszol? szólt hozzá Judit, gyöngéden vállára hajolva.
– Oh nem, viszonzá Béla keserűen; te nagyon jól ismersz, én az az ember vagyok, a ki nagyon könnyen barátkozom.
– Azt nem mondtam, de nagyon könnyen megbocsátasz.
– Hozzá tehetted volna még: és ötödik nap te mégy oda hozzá és hatodik nap te hordod az ő divatját. Az én tőlem mind kitelik.
Az öreg asszonyság nem akarta engedni, hogy ilyen tiszta eget, mint gyermekeié, felhő homályosítson el. Közbeszólt, de természetesen ő is Bélának fogta pártját.
– De iszen Béla nem olyan könnyen ingadozó ember. Kicsi gyermek korától ismerem én, mert anyja vagyok. Ő is ilyen csendes kis fiu volt gyermeknek, mint ez itt a pólában és olyan szelid férfi most, mint az atyja. De azért, hogy pattogni, gorombáskodni szegény atyja sem tudott soha, a hol helyt kellett neki állni, helyben maradt. Boldogult atyjának is volt olyan ellensége, mint neki Bárzsing; nekem is olyan rosszul esett, mint neked Judit, mikor azt láttam, hogy köszönését elfogadja, de ő azt mondta, hogy a sors elégtételt fog adni, minek venne maga? és igaza is volt.
– Oh kedves anyám, szólt Judit és arcza egészen ki volt pirulva; ha «csak» Bélának volna ellensége az az ember, és azt kellene elfelejteni, ha semmi más választó örvény nem volna kettőjök között, nem kérdeném, számolt-e vele? kiegyenlítette-e tartozásait? de gondoljon arra, hogy ez az ember sárba tiporta azoknak a neveit, kik tettek mindent és vesztettek mindent, s azután ismét felülkerült s most neveti őket, mint ábrándos bolondokat. Akkor az olyan emberek, mint ő, voltak a dicsők, s az olyanok, mint Béla, az árulók, és most ők az okos emberek, és az olyanok, mint Béla, a bolondok. Ez a mérhetlen mélység mi köztünk!
Erre már az öreg asszonyság is hevülni kezdett.
– Hiszen én nem is hiszem azt, hogy Béla valaha szót válthasson azzal az emberrel. Mással akárkivel, de azzal nem.
– Pedig még sok szót fogok vele váltani, szólt Béla felkelve helyéről.
A két asszony reá bámult.
– Ti azt sokáig nem fogjátok érteni, de egyszer majd megértitek, addig majd csak elviselem megvetéstek súlyát. Addig higyjétek felőlem azt, hogy prókátor vagyok, s nem kényeskedem.
Cseléd jött be az ajtón, jelentve, hogy egy úr van itt, látogató jegyét küldi.
Béla megnézte a látogatójegyet, s letette neje asztalára. Judit félvállról egy pillantást vetett belé, az volt rá irva: «Bárzsing». Aztán egy másik pillantást vetett férjére. De erre Béla jónak látta elvenni a látogatójegyet az asztalról s zsebébe dugni.
– Mindjárt megyek; vezesd ez urat dolgozó szobámba.
És azzal fölkelt s nem nézett sem nejére, sem anyjára, hanem kiment.
E percztől fogva valami hallgató feszültség volt a család körében, mint mikor hosszú száraz nyáron telve a lég gőzzel, ki sem tud tisztulni, be sem tud borulni; az ember úgy óhajtozik egy kis zivatar után.
Mert az életben úgy van az: a legjobb asszonyok szerelme a legjobb papucskormány.
A nő föláldozott érted mindent, világi szerencsét, vagyoni állást, kényelmet, rangot, elfelejthetnéd-e, milyen adósa vagy? A nő járt utánad, mikor bujdostál, veszélyeken, háboruk borzalmain keresztül keresé nyomodat; el tudnád-e őt hagyni most, víg czimborák kedveért? A nő átvette a férfi szerepét, csoda módon kezébe vette sorsod kormányát s a hajótörésből parthoz vezetett; most elbocsátanád-e kezét? A nő éjeket virrasztott, midőn rejtve voltál, midőn beteg voltál, most megzavarnád-e álmát egy éjszakai ajtóbecsapással, víg mulatságból hazatérve? A nő elzárta magát a világ előtt, midőn előled el volt zárva a világ: most, midőn nyitva van előtted, elhagynád-e az egész világért őt? Egy egész paradicsom mosolygása helyrehozna-e egy elborult tekintetet az ő arczán?
Oh valóban egy szerető asszony, egy szenvedő asszony nagy úr a földön.
Béla a csodával határos vállalatra adta fejét, midőn e nagy úrral daczolni merészelt.
Nem fogja azt senki észrevenni, hogy ez Juditnak fáj; vannak hamis hangok, a miket csak igen zeneszokott fül vesz észre, de Béla tudni fogja azt jól.
Ki tudja, mi lesz még ennek a vége?
Mikor Béla szobájába nyitott, már akkor Bárzsing ott ült a pamlagon, az egyik lábát maga alá téve, mint valami muzulmán. Legalább nem kellett Bélának kinálni, hogy üljön le.
Béla sietett hamarább szólni.
– Miben lehetek szolgálatjára, uram?
Azért sietett elébb az «uram»-on kezdeni, nehogy látogatója a «tegezésen» kezdhesse.
– Ah! Jó napot Béla – úr, alászolgája. Mi ugyan valaha tegeztük egymást, hanem ha uraságodnak így tetszik: én nem tolakodom; nem akarok alkalmatlankodni régi viszonyokra való hivatkozással. Vessünk fátyolt a multakra.
– Mivel szolgálhatok?
– Különben magam sem bánom, ha félbenhagyunk minden sentimentalismust; szólt Bárzsing úr a másodszori száraz interpellatióra. Mint a minapi találkozásunkkor említém, az ügy, melyben önnel beszélni óhajték, csupán üzleti természetű. Más valami charlatán ugyan azt mondaná, hogy neme a barátságos szolgálattételnek, de én nem szépítem a dolgot; én ördöngösen őszinte ficzkó vagyok, ördöngösen; nem szeretem a szindarabokat, a poétázást, hahaha! nem vagyok theátrumiró.
Bélának eszébe jutott, hogy egy időben mennyi rossz drámával kínozta Pusztafit a jeles férfiu, ki most már igen nevetséges embereknek tartja azokat, a kik komédiákat irnak. Azonban nem volt természetében, hogy ezt neki előhozza.
– Halljuk az ügyletet, uram; mindkettőnk ideje drága.
– Az igaz, szólt Bárzsing nagy schweiczi óráját kihúzva s elébb megnézve, hány rajta az óra? azután füléhez tartva, hogy vajjon ugyanannyit üt-e? Pedig tizenegy órakor ő nagyságához a Vorstandhoz kell mennem. Tehát szabad, kérem, egy szivarra gyujtanom?
– Nem szabad. Nőmnek árt a dohányfüst.
– Ah tehát ő nagysága az ön dolgozó-szobájában is rendelkezik.
– Igen. – Mondja ön uram szaporán, mit akar velem?
– Ama bizonyos végrendeletről akarok önnel beszélni.
– Tudok már mindent, Fertőy itt volt, elmondta; a végrendelet megkerült, de nincs az ő kezében; a ki magánál tartogatja, csak a substratum feléért akarja neki átadni; – Fertőy egy harmadában akart velem kiegyezni; én elutasítottam.
E rövid mondatok mindegyikére biczentett a fejével Bárzsing, mint a ki azt mind igen helybenhagyja.
– Igy van, igenis. Mind jól tudom. Fertőy gondolta magában, hogy két harmadrész több, mint két negyedrész, s önnek ajánlatot tett, mielőtt azzal a másikkal alkudoznék. Neki nem sikerült. Jól van. Most az a bizonyos másik küld engemet önhöz, tudja: az a bizonyos, a ki per avia et devia a végrendelet eredetijének birtokába jutott; s ugyanazon ajánlatot téteti általam önnek, a mit tett Fertőynek.
– Micsoda ajánlatot?
– Nos: szegődött bér, osztott koncz. Felét feléért.
– Nem értem.
– Pedig igen világos. A míg Fertőy tétovázik, hogy átvegye a végrendeletet, mely az ön apósa hagyományát birtokába adja, feleérték dijáért, addig ön megelőzheti őt s kezébe kaphatja a veszélyes okmányt szinte azért az árért.
– S ön azt hiszi, hogy én, ha a véletlen kezembe játszaná azt az okmányt, eldugnám azt, vagy megsemmisíteném?
Bárzsing zavarba jött. Erre a kérdésre nem terjedt már ki eszmeköre. Hisz itt egy olyan bolond emberrel van dolga, a ki csupa becsületérzetből képes volna egy saját maga ellen szoló okmányt a biró kezébe adni, a helyett, hogy elsikkasztaná, mikor teheti.
– Azaz, hogy, hebegé zavarodva, azt tehetné talán más; maga az a bizonyos, a kinél most van, juttathatná önnek a kezébe olyan roncsolt állapotban, a mikor már a szavakat olvasni nem lehetne rajta.
– S ön azt hiszi, hogy én oly semmirekellő gazember tudnék lenni, hogy ilyen bűntény részesévé avatnám magamat?
Bárzsingnak olyan szerencsés arcza volt, hogy nem pirulhatott el jobban, mint a mennyire már veresnek termett; mert biz ez nem volt egyéb, mint valakit in optima forma szemtül szemben legazemberezni.
– De tisztelt uram, ön még mindig nagyon költőileg fogja fel ezt a kérdést. Vegyük a dolgot egészen prókátorosan. A pör abban a stádiumban van, hogy ha a végrendelet nem kerül elő a kitűzött határidőig, az egész vagyon az ön tisztelt nejének fog itéltetni. Szép vagyon! megérdemli a pörlekedést. Ő nagysága nem volna kénytelen azon a komisz szinpadon rontani magát.
– Micsoda komisz szinpad?
– No, no, ne pattanjon fel; azt értettem, hogy szegény a szinház, rongyosak már a szinfalai, csak úgy csügg róluk a ponyva. Biz az keserves kenyér; kegyed jól tudhatja. Ha nekem nőm volna, a félvilágért meg nem engedném, hogy szinésznő legyen.
– Ne beszéljen erről, kérem.
– Csak azért mondtam, hogy önt figyelmeztessem arra, mennyivel nagyobb boldogság volna, ha ő nagysága saját úri jószága jövedelméből élhetne. Nos azonban, ha a végrendelet előkerül, akkor ennek bizony vége; Fertőy lesz az általános örökös; ő nagyságának nem hagyatott más, mint a komáromi ház, a mely porig égett, az eső mossa most is a romjait.
– Tehát a vége a dolognak az, hogy segítsem a végrendeletet elsikkasztani, ugy-e?
– A vége nem az; beszéljünk prókátorosan, legyünk okos emberek. Kegyed és tisztelt neje én nekem adnak egy kötelezvényt arról, hogy azon esetben, ha az örökösödési per az önök részére döntetik el véglegesen, e birtoknak felét elhasíttatják s az én általam képviselt ügyfélnek átengedik, ön nem tud többről semmit. A végrendelet a határidőig nem kerül elő, azontúl pedig még kevésbbé. Ön nem tud hovalettéről semmit, ön nem részese annak, a mi azzal történhetett; az ön híre, neve mocsoktalan marad Isten és ember előtt.
– Csak a saját szemem előtt és az ön szeme előtt nem.
– Ah, ez ismét poétai fellengzés! Beszéljünk uram prókátorosan.
– Jól van. Tehát én is mondok önnek egy prókátoros észrevételt. Én nem hiszem, hogy az a végrendelet meg volna.
Bárzsing úr nevetve csapott térdeire. Nagy hosszú fogai egész sorral kilátszottak jó kedvében.
– No, ezt vártam öntől; valóban nagyon csalatkoztam volna önnek éles elméjében, mert azt el kell ismernem, ha föl nem tettem volna önről, hogy egyszer csak azt fogja mondani: «Kedves Bárzsing, mese beszéd az mind, a mit hol te, hol Fertőy a fülembe danoltok, arról a bizonyos emberről, arról a rejtélyesen megkerült okiratról; ha megvolna, felém se jönnétek; összebeszéltetek, szeretnétek a szememet kitörülni közakarattal». Én ezt előre tudtam. És e végett előre elláttam magamat annak bizonyítékaival, hogy a miért ide jöttem, az nem valami rossz tréfa. Már uram azzal a tisztelettel tartozik ön saját magának, hogy senkiről se tegye föl, miszerint az önnek az együgyűségére számít. A végrendelet nálam van. Az a bizonyos valaki rám bizta és fölhatalmazott, hogy ha ön látni kivánja, mutassam meg.
Azzal elővonta oldalzsebéből az okiratot s oda nyújtá Bélának. És azután, hogy tanújelét adja, mennyire nem tart attól, hogy Béla, ha egyszer tíz ujja közé kaphatta az irást, azt hirtelen összetépi, elnyeli vagy tűzbe hányja, fölállt helyéről, elsétált az ablakig, magára hagyva Bélát az asztal mellett, ki a végrendeletet figyelmesen vizsgálta keresztül.
Annyit azonban minden határtalan bizalmassága mellett is megtett, hogy a szemközt álló fali tükörből szüntelen figyelemmel tartotta Bélát; tán egyrészt azért, hogy titokban a hatást tanulmányozza, a mit az olvasmány az ifju arczvonásaira gyakorol.
Béla igen nagy phlegmával nézte végig az okmányt, megvizsgálta a pecséteket rajta s nem tett semmi észrevételt rá.
Egyszer azonban észrevevé Bárzsing a tükörből, hogy Béla a kiterjesztett okiratot a világosság felé fordítja.
– Nincs benne semmi vakarás! sietett féltréfásan rendreigazítani a vizsgálót.
– Igaz, nincs; szólt Béla összehajtogatva az iratot.
Pedig nem azt nézte az okiraton, hanem a merített papir gyári vízjegyét.
– Nos, mit tegyünk tehát? kérdezé diadalmas mosolylyal Bárzsing.
– Tegye ön, a mit hasonló esetben becsületes emberek szoktak tenni.
Ez furcsa utasítás.
– Nem értek én ebből semmit.
– Remélem, hogy meg tudja ön magának magyarázni, mit tesz hasonló esetben a becsületes ember?
Bárzsing nagyon vonogatta a vállát.
– Az a becsületesség igen relativ fogalom.
– Tehát fordítsunk rajta. Tegye ön azt, a mit hasonló esetben egy ügyes üzér szokott tenni. Adja ön el az okiratot annak, a ki többet ád érte.
– Fertőy egy harmadot igért. És ön?
– Semmit.
Bárzsing szédelgett a nem várt válasz után. Béla odaveté eléje az asztalra az okiratot s nem látszott azt újra fölvenni akarni. Oly megvető arczczal dobta azt le, mint egy pókot vagy egy hernyót, mely véletlenül a kezére szállt s melytől undorodik.
Az alkusz átlátta, hogy itt nincsen vásár.
– Ez önnek az ultimátuma?
– Kibeszéltem magamat.
– Még én nem. Én apellálom az ügyet.
– Ugyan kihez?
– Ahoz, a ki legilletékesebb: önnek védenczéhez.
– Nőmhöz? ugyan tegye azt.
– Ne tessék mosolyogni. Azt én is előre tudom csekély eszemmel, hogy ha én ő nagyságánál személyes értekezés végett bejelentetem magamat, azt fogja kiizenni, hogy a feje fáj, vagy szerepet tanul; ha pedig levelet irok neki és megismeri a borítékon az irásomat, visszaküldi; hanem – tessék arról meggyőződve lenni, hogy mikor egy vadász elindul vadászni, nemcsak azt a töltést viszi magával, a mit a puskacsőbe tömött.
– No hát – sok szerencsét a vadászathoz.
Azzal hátat fordított neki.
Bárzsing visszadugta zsebébe az okiratot és eltávozott.
Mikor betette maga után az ajtót, Béla örömtől szikrázó szemekkel csapott tenyerébe, mintha valami nagy, eldöntő sikernek tapsolna most, azután felöltözött s menni készült.
Valahányszor elment hazulról, mindig meg szokta mondani nejének, hova megy és mikorra jön haza? Nem tudom, ki adta a nőknek ezt a jogot; annyi bizonyos, hogy gyakorlatában vannak.
A mint Judithoz belépett, szobájában találta Melchiort. A kis doktor sűrűen használta az alkalmat, melyet a házi orvos minősége nyújt, hogy régi barátjait meglátogassa s olyankor a végtelenig mulattatá őket statisticai és chemiai tanulmányokkal, a miket senki sem hallgatott olyan nagy kegyelettel, mint az öreg asszonyság, a ki végtelenül szivére tudta venni, hogy a raffinált czukorban hány százalék kutyacsont van? s hogy a keményített alsó szoknyák hány millió embernek a kenyerét eszik meg évenkint?
– Épen hozzád akartam indulni; szólt Béla, midőn barátját meglátta, ki épen akkor szándékozott az asszonyok előtt bebizonyítani, hogy a szőnyegek a szobában mennyire előmozdítják a gümőkórt.
– Tehát menjünk, szólt Melchior felkelve a székről, melyet elfoglalt.
– Itt nem végezhetik el önök, a mi ügyük van? kérdezé Judit, visszaültetve Melchiort a székre.
– Miért ne? felelt Béla, kalapját letéve. Csupán egy szó az egész. Egy helységnek a neve, a mit rég kerestünk. Én most ráakadtam. E név «Neuburg».
Melchior egy ideig felnézett a plafondra, mintha oda volnának felirva mindazok a nevek, számok és combinatiók, a mik emlékezete nagy szótárában felhalmoztattak; azután felszökött helyéről, mintha titkos rugók lökték volna fel onnan, s mint a ki sánta lábáról megfeledkezett, tánczolva ugrált barátjáig, annak megszorítá a kezét s kaczagva mondá:
– Hisz ez nagyon jó, ez nagyon pompás. Ha «Neuburg», akkor meg sem kell mozdulnunk a helyünkből. Hiszen az (itt súgva mondá a szót) hiszen az «1851»-ik.
– Derék, mondá rá Béla és mosolygott.
– Mi az a Neuburg és az az 1851? Kérdé az öreg asszonyság, legyőzhetlen kiváncsisággal.
– Az tökéletes diadal! kiálta Melchior s már készült az egészet elbeszélni, vagy legalább sejtetni, miről van szó; de Béla megrántotta kabátját s korán eszére téríté.
– Egy fogadás az, szólt azután tökéletesen sikerült hypocrisissel Béla, egy fogadás többek ellenében, melyet megnyerünk.
– No és mit nyertetek? kérdé az öreg asszonyság, ki mindent elhitt, a mit fia mondott s azt szerette volna megtudni, mekkora pénzben szokott Béla fogadni, nem koczkáztatott-e sokat?
– Oh igen sokat! majd annak idejében megtartjuk annak az áldomását. Hanem addig senkinek se e felől egy szót sem, Melchior.
– Hallgatni fogok, mint egy orvos.
– Pár nap múlva, midőn épen asztalnál ült a család, hozta a leveleket a postakihordó.
A kistermetű férfiu régi szolgája volt már a közönségnek, nemcsak a lakosokat ismerte, a kiknek leveleket hordott, hanem még azoknak a kézirását is, a kik ezeknek irni szoktak, s ha tudta, hogy valami nagyon várt kedves levél van a tarsolyában, hármat-hármat ugrott a lépcsőkön, úgy törte fel magát az emeleten, lélekzete is elállt, mikor bebukott a levéllel: bele is halt korán szegény a nagy serénységbe.
– Alázatos szolgája, jó étvágyat kivánok, jaj be csúnya idő van odakinn. Itt van a tekintetes úrnak három levele, az egyikért fizetni kell tizenhárom krajczárt. Csak úgy szakad az eső, fuj a szél. A tensasszony számára is van ám levelem. Külön van téve, még pedig kedves levél, Komáromból jön, az édes papa irja.
– Az atyám? kérdé Judit elbámulva.
– Oh nagyon jól ismerem a tekintetes úr irását, sok levelet hordtam tőle a tekintetes úrnak, mikor még jurátus volt. Akkor mindig kérdezte a tekintetes úr, ha meglátott: nincsen-e levél Hargitay úrtól Komáromból? Oh ez irást nagyon jól ismerem.
A serény postakihordó azt persze nem tartozott tudni, hogy az, a kinek a leveleit oly kedvesen várták egykor, régen megátkozta gyermekeit és meghalt.
Ő sebtén átadta a leveleket, a tizenhárom krajczárért majd eljön máskor, mert azt a bámuló család elfelejtette átadni s azzal futott egy házzal odább.
A Judit kezébe adott levél borítékán valóban a legtökéletesebben felismerhető volt a megboldogult Hargitay kézirása. Ugyanazok az egymást öklelő betűk, oppositionalis szarvaikkal, a szabadelvűen elszalasztott betűszárak, a nyakát protestánsi keménységgel hátravető kezdőbetű, s a végsorok vastag alákanyarítása, mely rendesen egy irótollnak az életébe került; mindezekről akárki is, a ki egyszer látta Hargitay irását, rögtön ráismerhetett a posthumus levélre.
Judit egészen elhalványult; maga Béla is meg volt lepetve. A csalódás tökéletes volt.
– Bontsd fel és olvasd. Biztatá maga Béla nejét.
Judit felszakítá a levél borítékát. Benne ugyanazzal a vastag fénylő tintával irva, ugyanolyan kézirat, mint meghalt atyjáé és ez a tartalom.
Semmi megszólítás.
«Hargitay Juditot az a csapás érte, hogy atyja Lávay Béla miatt megátkozta és kitagadá. A halál meggátlá az apát, hogy átkát visszavonja. Azonban az apák láthatlan keze a sírból is kiér, hogy gyermekeiket védjék vagy sújtsák. E láthatlan kéz eltünteté nyomtalanul az apa haragjának bizonyítékát, a végrendeletet. De a gyermekeket nem törte meg sem az élet, sem az átok, az ő szivük kemény és büszke maradt. Az a láthatlan kéz fölfedezte ismét az eltünt végrendeletet, az atyai átok tanúbizonyságát. Egy régi barátja a családnak megmutatta azt a férjnek és tudatá vele, hogy most már az átok fele van csak elengedve, de egészen a fejök fölött függ az, s ha szivük kemény marad, egész haragjában le fog sújtani. A nő gondolja meg, hogy saját és gyermeke szerencséjéről van szó. Még módjában van megakadályozni, hogy atyja átka a maga teljességében kitöltessék mindnyájok fejére. Gondolja meg ezt és határozzon.»
Judit arcza elsápadt: atyja kéziratára ismert minden betűben. Annak a sírkövét pedig már régen befutotta a folyondár repkény!
Némán nyújtá át férjének a levelet, mintha kérné, hogy fejtse meg ezt a talányt.
A mint Béla végig futotta a levelet, neje elsápadt arczára tekinte vissza. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e levél Juditot meghatotta.
– Úgy látszik, hogy engemet denunciálnak előtted.
– De ki? szólt Judit, elábrándozó tekintettel.
– Babonás vagy-e?
– Nem. De az irás mégis oly hasonlatos.
Judit szemei megteltek könynyel.
– Azzal vádol e levél, hogy vagyonodat koczkáztatom. Súlyos vád. Hogy nem egyezem ki pörlekedő rokonaiddal. Majd megtudod egyszer, hogy ki irta ezt a levelet? Addig is kérlek, tartsd meg ereklyéid között és ne pusztítsd el; mert még szükség lehet rá valaha.
Béla nagyon jól tudta a rejtély alapját; ismerte jól azt a kezet, mely oly híven tud idegen aláirásokat utánozni; de még nem volt szabad azt kimondania. Vadász volt, a ki lesben áll veszélyes és ovatos vadakra; nyomukra talált már, megtalálta a hullát, a mit elhurczoltak, tudja, hogy meg fognak előtte jelenni és visszatartja lélekzetét, mozdulatlanul ül: engedi arczát maró bogaraktól csipetni, nem hajtja el őket, nem tekint félre, vár csendesen a pillanatra, a mikor a vadak lőközelébe érnek; ha észrevennék elébb, visszafutnának, megkerülnék, talán össze is tépnék.
Ezért titkot kellett tartania saját neje előtt is. E titoktartás sok szenvedésébe került azután mind a kettőnek; de én Bélának adok igazat s koczkáztatom azt, hogy az asszonyok el fognak itélni, a miért egy titkot olyan sokáig hagyok előttük rejtegetni.
Az ebéd csendben folyt le, senki sem szólt a másikhoz egy szót sem. Ebéd után Béla fölkelt s rögtön dolgozó-szobájába távozott. Félóra mulva neje utána ment. Már akkor nem volt oly halavány.
– Azt mondtad, hogy tegyem el irataim közé e levelet, mert még szükség lehet rá. Nekem semmi szükségem rá; neked adom, őrizd te, ha akarod.
– S nem bánod, akár ki az, a ki előtted elvádol?
– Bántam-e valaha? először teszik-e most?
– Bizol-e bennem?
– Hiszed-e, hogy még emlékszem a világosi rossz napra?
– És én emlékezem arra a «jó éjszakára» a koporsóban.
– Nem lehet minket olyan könnyen elválasztani élő embernek.
– Még a halottnak sem.
Férj és feleség ölelve tarták egymást. Olyan egy pár ember volt az, a ki mindennap ismételte azt az esküt, a mit egyszer az oltár előtt elmondott.
Az ember azt hinné, hogy mesét hall, mikor ezt hallja.
Fertőyné arcza csak egyre haloványabb.
Neki bezzeg nincs szüksége liliomkenőcsre, herczegnők vizére; neki van egy tündére, a ki éjszaka mindig eljön s egyre fehérebbé festi orczáját: olyan már, mint a liliom.
Volozoff herczeg nem tehet arról.
Ő igazán önfeláldozó imádó: ő csak dicsvágyból hódít. Tetszik neki az, hogy a világ azt beszéli, miszerint a legszebb, legelmésebb asszony az ő kedvese.
Csak egy hibája van a legszebb, a legelmésebb asszonynak; az, hogy miért nem pirosabb? Volozoff herczeg országokat adna érte, tele muszka parasztokkal, ha Fertőyné arcza pirosabb volna.
Az gyűlöletes dolog, ha az embernek a kedvese blazirt. A felesége lehet az; de a másik, a vidámabb társ: az legyen életkedvű.
Volozoff herczeg nem bánta volna, ha Szerafine akármi áron deríti fel kedélyét.
Hogy mi az az akármi ár? azt csak a férfiak tudják.
Azt nagyon jól tudta, hogy férjét teljes szívéből gyűlöli ez asszony: hiszen épen azért választotta férjeül.
Az pedig lehetetlen, hogy egy nő, a ki férjét gyűlöli, akármilyen halavány is, valakit ne szeressen a világon.
A herczeg tudta azt nagyon jól, hogy ezen valaki nem ő. Tehát más.
A szép nő elfogadja udvarlásait, karján sétál, vele tánczol, páholyban ül, keresztnevén szólítja, ha egyedül van, tud mulatni vele, elpanaszolja, ha valamije fáj; hanem hogy valaki más van lelke rejtekében, a ki őt elfoglalva tartja, azt mindennap jobban kezdte tudni.
Ezt a mást fel kelle találnia.
Miért? Talán hogy megölje? Talán hogy féltése dühével üldözze? Épen nem, ezt a valakit fel kelle találnia azért, hogy Szerafine hadd legyen egyszer boldog; a halavány arcz hadd legyen egyszer piros.
Bálokban, fürdőkön, divaturacsok rajongák körül a nőt, de a herczeg egyikben sem találta azt fel, a kinek láttára a fehér arcz egyszer pirul.
Egyszer a szinházban voltak; Szerafine páholyában ülve, szokása szerint nem nézte az előadást, hanem a közönséget; a herczeg szemközt ült vele s egy pillanatban úgy tetszék neki, mintha az a hajnalpir, mely oly idegen vendége a liliomarcznak, elborítaná azt s Szerafine egészen titkolózva üdvözölne ott alant a földszinten valakit. Máskor föltünőleg szokott köszöntgetni új ismerősöket, ezt csak rejtegetve.
A herczeg követte Szerafine szemejárását s észrevette azt, a kinek az üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle Szerafinetől, hanem a mint uj látogató jött a páholyba, búcsut vett tőle s lement a kaszinóerkélyre, helyet foglalva Dombay Elemér mellett, a ki semmiről egyébről nem nevezetes, minthogy minden embert, asszonyt, leányt, férfit kivétel nélkül ismer, a kit csak a szinházban látni szokás; még tán a karzaton ülőket is.
– Te Elemér, mondd meg nekem: ki az a fiatal ember ott a földszinten, a ki a negyedik páholy alatt áll, a pálczájára támaszkodva.
– Az ott, abban a manchester paletotban? Az egyik szinésznőnek az ura.
– De patvart! Az tulnan rajta. Abban a chamois kabátban.
– Úgy? Az is egy szinésznőnek az ura.
– De hogy híják?
– Lávay Béla.
– Miféle mesterember?
– Boldogabb időkben publicista; – ilyenkor ügyvéd.
– Te? De ki ne nevess azzal, a mit mondok. Ez az én rejtélyes kertészem.
– Hogyan? A kiről azt mesélted, hogy egyszer Fertőyt az üvegházadban belelökte az aquariumba, s azzal megugrott?
– Ugyanaz, tökéletesen ráismerek, s most már értem az egész rejtélyt. Fertőy arról beszélt az aquarium előtt, hogy az a Lotus bizonyosan Lávayné nevét viseli, s erre kapta azt a furcsa felköszöntést.
– No ez derék! Holnap mindjárt megkérdezem ezt Bélától.
– Te ismered?
– Nagyon jól. Igen furcsa gyerek az.
– Hát tudod mit? ne hozd neki elő ezt a dolgot. Más szándékom van vele. – Tegyünk úgy, mintha semmit sem tudnánk az azonosságról. Mi szükség nekem egy mai gentlemanben egy hajdani cselédemre ismerni, ki politikai okokból öltött livréet? Én szeretném őt jogigazgatómnak választani.
– Azt jól teszed. Rendes ember és nem csal meg. Egyébiránt én kitalálom, hogy miért jöttél e perczben erre az ötletre?
A herczeg kétkedve tekinte szomszédjára.
– Nem azt.
– Fogadjunk.
– Jól van. Ezer rubelbe.
– Eredj, ne légy bolond. Nem vagy most otthon.
– Hát fogadjunk egy fertálybankóba.
– Áll. Te neked ez a bizarr ötleted jött most: az én Fertőy barátom, azon rendületlen barátságnál fogva, mely engemet az ő házához köt, nagyon sokszor megtisztel azzal, hogy pénzügyi viszonyainak mibenlétét velem bizalmasan megismerteti; olyankor én őt mindig fiskálisomhoz szoktam utasítani, s az megért mind a kettőnket. De milyen mulatságos fordulat lesz az, ha Lávay Bélát nevezem ki jogigazgatómnak s jövőre Fertőy barátomat a legártatlanabb orczával küldözöm ő hozzá, hogy értekezzék vele, ha tetszik.
A herczeg kaczagott a vége felé. Az ötlet mulatságos volt, de nem az ő agyában szülemlett. Kaczagott, de a fejét rázta; az igazi indok nem volt eltalálva. Hanem – ez a magyarázat nagyon jó volt arra, hogy a valódit eltakarja mindenki szeme elől. A világ azt fogja hinni, hogy satyrát lát, és nem veszi észre mögötte az idyllt.
Volozoff engedte diadalmaskodni szomszédját; mosolygó malitiával vett elő tárczájából egy újdonatúj egy forintost, azt négyrét hajtotta, nyelvével a hajtás szélét megnyálazá s figyelmesen leszakított belőle egy negyedet. Ez is egy politikai divat volt.
– Megnyerted, szólt Dombay elé téve a nyereményt.
Az anecdota még az előadás alatt megtette a körutat a kaszinóban.
Mindenki igen genialisnak találta a módszert, melylyel egy szerencsés udvarló egy terhére válni kezdő férjnek megnehezíti a szekrényéhez vezető utat.
Volozoff pedig kiegészíté magában a történetnek azon részleteit, a miket a világ nem ismert.
Midőn ő a vélt gonosztevő kertész után akart lőni, Szerafine megfogta a kezét és visszatartotta a lövést.
Szerafine egyedül volt akkor az állítólagos kertészszel a téli kertben, s gyakran eltünt máskor is, hogy őt fölkeresse.
Szerafine egyszer elmondá előtte, hogy Lávayné egykor közeli ismerősnője volt, egy városban laktak, ablakaik átellenben: a város azt is hitte, hogy vetélytársnők.
Most már emlékezett arra is, hogy Szerafine nagyot sóhajtott, mikor azzal végzé leánykoruk regéjét: «most Judit boldog.»
Volozoff azt hitte, hogy érti az egészet, s gondolá: «jobb lenne, ha Szerafine lenne boldog és Judit egy kicsit boldogtalan.»
Mert hiszen utoljára is az egész asszony-boldogság csak emberi tréfa és sorsszeszély.
Szerafine majd vigabb lesz, ha élni kezd, a művésznő pedig annál művésziebben fog játszani, ha egy kis szenvedés éri.
Másnap Dombay Elemér meglátogatta Bélát.
Az az igen becsülendő gyöngeség megvan az embereknél, hogy ha valami jó hírt tudnak meg előbb, mint a kit az közvetlen érdekel, sietnek elsők lenni, a kik azt tudassák vele, s olyanforma genesist adni a történetnek, mintha annak megindításában nagy részük lett volna. Már pedig egy tekintélyes uradalom jogigazgatóságát csak úgy egy álom alatt elnyerni egy fiatal ügyvédnek, csakugyan a szerencsés esetek közé számítható.
– Barátom, jó ujságot hozok: tegnap Volozoff herczeg előhozta, hogy a tagosztályi ügyek nagyon megnehezültek a jószágain, s a bécsi doktor, ki eddig minden peres ügyét vitte, annyit ért a tagosztály, úrbér, majorsági földek, regalék és remanentiák kérdéseihez, mint a tyúk az abéczéhez; kénytelen magyar ügyvédet választani jogigazgatónak, kit ajánlanék neki? Én, tudva azt, hogy az urbarialis ügyek neked különös tanulmányaid, téged neveztelek meg neki, s ő mindjárt kezet adott. Nos, barátom?
Béla pedig nem adott oly hamar kezet.
– Hát mi a patvar? gondolkozol tán rajta, hogy elfogadd-e? Barátom, ha én ügyvéd volnék, két kézzel kapnék az ilyen alkalom után. Mit gondolsz? Egy ilyen állás szerencsédet alapítja meg. Mai világban már nem élhet az ügyvéd máskép, mint ha vagy a váltók után szaladgál, vagy az uradalmi ügyek vezetésének nyugalmas positiójába teszi le magát.
– Tudod, szólt Béla kitérőleg, van valami kellemetlen az ajánlott helyzetben, a mit én neked meg nem mondhatok.
– De a mit én neked elejétől végig elmondhatok. Te, mint politikai bujdosó, a sok álarcz között egyszer felvetted a kertész-livréet is; szolgáltál Volozoff kastélyában; nem is igen szépen váltál meg, mert búcsú fejében a herczegnek egyik úri vendégét, minthogy nődet rágalmazta, úgy beledobtad az aquariumba, hogy most is benne volna, ha ki nem huzták volna. Ezt tudja minden ember, pedig te nem mondtad senkinek. A herczeg azonban nem fog rád ismerni, ha ismét találkozol vele. Más arczod is van most, és ő nála soha nem fogod észrevenni, hogy emlékezik rá, miszerint már valaha találkozott veled; egyébiránt őt akár esztendő számra ne lássad, kivéve mikor a helyszinén kell megjelenned, hogy a parasztjaival kiegyeztesd.
– Jól van; majd gondolkodni fogok rajta.
– A mi annyit tesz nálad, hogy majd közlöm elébb a feleségemmel. Jól teszed barátom: ő okos asszony; több esze van, mint neked, meg nekem, meg az egész familiádnak, in ascendenti et descendenti, boldog ember vagy. Két fejed van; a mit az egyikkel ki nem találtál, megkérdezed a másiktól. Úgy is illik. Nőd bizonyosan azt fogja mondani, hogy fogadd el.
– Azt nem tudom.
– No hát tudd meg minél elébb és aztán közöld velem.
A mint Dombay eltávozott, Béla rögtön sietett át Judithoz.
– Kedvesem. Volozoff herczeg uradalma jogigazgatásával kináltatott meg; mit szólsz hozzá?
Judit gondolatokba merült.
Azután hirtelen megfogta Béla kezét és így szólt:
– Most fogadd el. Végezd be legfontosabb ügyeit, a mily rövid idő alatt lehet. És akkor mondj le.
Béla megköszönte a jó tanácsot.
Hiába, a nők tapintata legfinomabb.
Egy kis világi mendemonda, egy kis látszat, egy kis féltékenység, s a sok apróságból oly általános tömkeleg támad, a miből az ember jó hire ki nem igazodik. Pedig vannak emberek, a kiknek a jóhirök drágább a mindennapi falatnál. Ha Béla elutasít ily fényes ajánlatot, mindenféle bántó találgatások raját támasztja fel maga és neje ellen. Egy ügyvéd férj, a ki nem fogadja el a főurat cliensének, ki koszorúkat szokott hajigálni a szinésznőnek, a ki az ügyvédnek neje. Oh ebből olyan szép lánczos syllogismusokat tudnának szőni, fonni.
Ha pedig ott maradna az állomáson végig: mi lenne abból újra? Egy ügyvéd férj, a ki meggazdagodik egy főúri cliens mellett, a ki koszorúkat szokott hajigálni a szinésznőnek, a mely szinésznő az ügyvéd neje.
«Végezd el ügyét, a miért hivatott, s azután hagyd ott.»
Mikor Fertőy megtudta, hogy a herczeg Lávay Bélával micsoda új ismeretséget kötött, így gondolkozott magában:
«A herczeg szeszélyes ember, olyanok szoktak lenni a nagy urak. Judit szép asszony, művészi hírben áll; és a mi több, abban a hírben, hogy férjéhez hű; ez csábító körülmény. Szerafine pedig napról napra hervad, s szeszélyei inkább untatók már, mint bámulatra méltók. A herczeg megtudhatta könnyen, hogy Béla valamikor udvarolt Szerafinének, s Szerafine sem volt iránta közönyös. Nem gondolhatott-e egy kettős cserére? A régi tüzet könnyű föléleszteni.»
Ez a combinatió nem elégíté ki Fertőyt.
Föltette magában, hogy mindkét nő erényét védeni fogja: Szerafineét Béla ellen, Juditét pedig a herczeg ellen.
Lám tehát mégis vannak esetek, a mikor az erényt is becsülik valamire!
Fertőy nagyon meg volt elégedve magával, mikor e védelmi hadjárat részleteit kifőzte.
A helyzet igen bonyolódott lehetett.
Fertőynek szép neje volt és szép unokahuga.
Szép nejének volt gazdag imádója s ugyanaz szép unokahugának távoltartott tisztelője.
Viszont szép unokahugának szegény férje és ugyanaz szép nejének távoltartózkodó tisztelője.
Az gonosz escamotage volna, mely egyszerre elcserélné a fehér galamb és a fekete galamb fejeit.
Kiben lehet itt bizni? Egyesegyedül Juditban. Az ő jelleme legerősebb valamennyié között.
Fertőy gondolt ki valamit, a mi által Juditot a cselszövény gyúpontjába lehetne helyezni, s általa az egészet megsemmisíteni.
Hogy mi volt ez expediens? azt nem sokára megtudjuk.
Annyiról tisztában lehetünk, hogy a mikor Fertőy unokahugára és annak családjára gondolt, mindig a tenger legmélységesebb fenekére kivánta annak öregét apraját; és senkit sem gyűlölt olyan nagyon közte, mint magát ezt az asszonyt.
Sejtette talán, hogy ennél az asszonynál van az a lelki kapitális, mely fölér az ő gyűlöletével? hogy épen oly engesztelhetlen szivet talál magával szemközt e nőben, mint a milyen engesztelhetlen ő maga?
Egy szép szüreti nap volt, midőn Béla a herczeg kastélyába megérkezett. Jól ismerte a járást még korábbi időkből; a cselédeket is, a kik ott voltak, de azok nem ismertek ő rá: nagyon megváltozott. Csak a vén vizslakopó az előszobában nyihogott elé, mintha még emlékeznék valamire a jövevény multjából.
A herczeg után kérdezősködve, a vén komornyik a kertbe utasítá; oda mentek le ozsonnázni az egész társasággal. Sokan vannak itt a környékből; ma végezték épen a szüretet.
Béla sietett a herczeget fölkeresni a kertben.
Tudta, hogy annak kedvencz mulatóhelye egy vasból és üvegből alkotott chinai mulatólak, melynek oszlopaihoz még az ő idejében ültették a szőlővesszőket. Azok már terebély lugossá nőttek fel azóta s befutották a pagoda tetejét s úgy csüggtek le világos-zöld indáikkal. E kéjlak hátulsó ajtaja egy kertlabyrinthra nyilt, mely, mint tudjuk, azzal szokta érdemelni az elnevezést, hogy fákat és bokrokat csigatekervény sorjába ültetnek, mely először befelé csavarodik, azután a górt elérve, onnan megint kifelé csavarog vissza.
A herczeg olyankor, mikor jól akart mulatni, leszedette a kéjlak első három ajtajáról a kilincseket, lebocsáttatá a festett chinai függönyöket, úgy hogy annak, a ki be akart a kéjlakba jutni, elébb az egész kacskaringós csigautat végig kellett vándorolnia, hogy a hátulsó ajtóig eljusson, úgy hogy azon időtől, a midőn az ablak alatt elment, addig, a míg az ajtóhoz eljutott, valami ezer lépésnyi utat kellett tennie. Ez jó találmány rögtöni meglepetések ellen.
Béla ismerte már ez utat; maga nyeste eleget a labyrinth bokrait; nem tartozott azon vad vendégek közé, a kik elébb minden szárnyablakot sorba próbálgatnak, hogy nem lenne-e belőle ajtó? a míg rászánják magukat, hogy az eleven sövényútnak neki induljanak.
A pagodában nagy férfizaj volt, pohárcsengés és hahota, egy-egy vidám női hanggal is élénkítve. A herczeg unokahugai azok valószinűleg.
Béla egykori kertészeti működése szinhelyére érve, érzé, hogy önkénytelenül feltámadt szívében valami emlék: mit csinálnak a régi ismerősök, az általa ültetett fák?
Ah, az valódi szenvedély, a mit a kertész fái iránt érez; szenvedély, melyben van szerelem, bánat, féltés, kéjérzet és sötét buskomorság; melynek van vágya a távollétben, öröme a viszontlátásban, keserve az elmulás fölött.
Vajjon megnőtt-e? vajjon virágzik-e gazdagon az a tulipánfa, a mit ő e tömkeleg közepébe ültetett? Ezóta egész terebélyfa lehet már.
Béla kiváncsibb volt e perczben a tulipánfára, mint az egész társaságra.
A tulipánfa azóta megnőtt, lombos lett és virágzott; a rotonda körül ültetett hibik fák összeborultak már, s a vadszőlő elszabadult indái boltozatként fonódtak össze a pompás virágfa galyaival, mintegy élő barlangot képezve, melynek hogy dryásza se hiányozzék, egy halavány hölgy támaszkodott a fának, egyik kezével annak kinyuló ágába kapaszkodva, másik kezét lehajtott feje fölé emelve, melynek selyem fürte közé a vadszőlő éretlen zöld böngjei voltak virág helyett tűzve. A mint a nap keresztül sütött az átlátszó szőlőleveleken, a halványzöldes fény még bágyadtabb színt adott az élveteg arcznak, melynek piros ajkai, égető szemei úgy követelték még az életet.
Szerafine állt ott egyedül.
Béla is épen úgy meg volt lepve, mint Szerafine, midőn a véletlen így egymással szembe állítá őket. A csigaút úgy hozta, hogy épen csak akkor vették észre egymást, midőn már szemtől szemben álltak.
Szerafine, mint a ki nagy mély merengésből idült fel, sokáig nézett merően a közeledőre, csak azután tért meg arczára az ismerős mosoly, midőn Béla üdvözlé.
– Ah, ön az Lávay? ah!
És azzal pajzán nevetést erőtetett.
– Én valóban nem látszhatom másnak, mint a ki vagyok, szólt Béla hasonló kedély hangján; de kegyedet bátran nézhettem volna e liget hamadryadjának, ily egyedül és a falevelek beszédét hallgatva.
– Tudja, a mit a falevelek beszélnek, az ennél a háznál a legokosabb beszéd. De mit keres ön itt? Tán eszébe jutott, hogy egy alvó szemet, a mit kertész korában kötve felejtett, kibontson?
– Az is meglehet. Egyébiránt a herczeg hivatott magához, igen prózai, de azért mégis igen magasztos ügyekben. A parasztjaival akar kiegyezni, s rám bizta érdekeit.
– Ah, az igen szép. Akkor sokszor fogjuk egymást látni. Fertőy két hetet szándékozik itt tölteni.
Ezt elég érthető gúnynyal mondá Szerafine, tudva, hogy Fertőy neve nem igen fogja Béla örömeit szaporítani. Béla elértette azt.
– Sajnálom a szép alkalmat, melytől a pörös ügyek halmaza megfoszt. – Nekem gyorsan kell itt végeznem: otthon is kötelességeim vannak.
– Ön igen izetlen ember, Lávay; a helyett, hogy azt mondaná: azaz, hogy ne mondana semmit. Mi szükség önnek mindenre felelni, a mit én mondok? És abból a hangból felelni, a min én kezdtem? Az nekem jól jön, önnek rosszul. Ne beszéljen semmit. Én legjobban szeretem önt akkor látni, mikor hallgat: olyankor találgatom, hogy miről gondolkozik? – Mikor beszél, akkor nehezebben tudom kitalálni.
Béla nevetett.
– Tehát én mindig mást gondolok, mint a mit beszélek?
Szerafine vállat vont.
– Ön kiállhatatlan! Én önt sérteni akarom s ön nevet fölötte. Csak azt tudnám, hogy mivel lehetne önt megsérteni?
– Kegyednek semmivel sem.
– No no; vigyázzon magára. Én önt szeretném egyszer megharagítani; szeretném rám megharagítani, hogy dühbe jönne, felcsapná előttem a kalapját és veszekedne velem.
– No hisz akkor meg épen nem hihetné azt, a mit mondok; – gondolja meg: ügyvéd vagyok; annyiszor czivakodom egy nap, a hányszor ügyfeleim óhajtják, pedig nem haragszom az ellenfeleimre.
– Jól van tehát ügyvéd úr, nekem is van egy perem; szabad önt megkérnem, hogy vállalja el?
– Az a kérdés, hogy nem védenczem ellen van-e? Kétnyelvű nem lehet az ügyvéd, mert nyelvzárt kap.
– Oh ne törődjék ön most védenczével, ha a herczeget érti alatta. Azzal ön nem fog ma egy okos szót válthatni. Összeakasztott Fertőyvel, hogy ki iszsza le a másikat – fogadásból. Ahogy mind a kettőt ismerem, a vitézi torna nem fog «ma» elvégződni. Én eltüntem a csata szinhelyéről; maradt még ott nő elég, a ki a győztes homlokára a kivívott babért feltűzze. Van önnek kedve odamenni és besorozni magát a nemes küzdők rangsorába? vagy inkább itt maradni velem? Ugy-e keserű dilemma?
– Sőt igen kellemes a választás, szólt Béla, helyet foglalva Szerafine mellett, ki egy leszakított szőlőkacsot rágcsált fogai közt, a legfanyarabb növényt egy édességektől túlterhelt lakoma után. Tehát lássuk az ügyet, a mit rám akar kegyed bízni. Ki ellen van?
– Az egész világ ellen, szólt a nő, egy csomó éretlen szőlőt hajítva fel a levegőbe.
– Ah! az igen nagy úr! és micsoda jogalapon?
– Osztályújítás. Osztályt kérek abból a boldogságból, abból a becsültetésből, abból a nyugalomból, a mi a világon mindenkinek kijár: cselédnek, parasztnak, bolondnak; mindenkinek, csak nekem nem; mindenkinek, a ki utána nyul.
– Kedves Szerafine. Ezek, az igaz, olyan jogok, a mik mindenkit megilletnek.
– Jaj, kérem, ne akarjon okos színt adni annak, a mit én bolondul beszélek. Miért nem nevet most, épen most a szemem közé, még rám ragad a nevetése. Ön soha sem veszi észre, mikor tréfálok.
– Hát, lássa kegyed, én nem tréfálok. Hogy én kegyed sorsán igen sokat töprengtem, azt egy szavamból meg fogja itélhetni. Én a mult hetekben azon határozatot érleltem meg magamban, miszerint nekem mulhatatlan kötelességem kegyedet felszólítani egy nagy elszánásra. Nekem rá kell arra beszélnem kegyedet, hogy váljék el Fertőytől.
Szerafine arcza egy pillanatra még halványabb lett, mint eddig volt, azután pedig elkezde kigyulladni, hogy szinte lángolt. Bámulva és remegve nézett Lávayra.
– Miért? kérdezé.
– Azt most meg nem mondhatom, mert az az én titkom. De kegyednek el kell hinnie, hogy nem ok nélkül, nem semmiskedésből mondtam ezt. El voltam szánva kegyedet fölkeresni, vagy levélben fölszólítani, ha a véletlen össze nem hoz. A multak mindig kegyelt emléke, a jóindulat, melyet kegyed balsorsomon tanusított irántam, kötelességemmé tették, hogy sürgessem kegyedet egy olyan lépésre, melyet tennie kell, ha ki akar térni egy olyan balsors elől, mely magával söpörné, ha szavamra nem figyelmez. Kegyed jövőjének tartoztam e szóval, Szerafine. Én kegyedet el akarom férjétől választva látni és csak azután mondhatom meg, hogy miért?
Szerafine elmélázva tekinte Béla szemeibe és azt hitte, hogy olvas belőlük.
Mint csalatkozott.
Szerafine önkénytelenül bocsátkozék le a lugos mélyében levő fehér kerti padra, mintha szédelegne valamitől.
Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szivét. Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi, a kire soha sem gondolhatott szívdobogás nélkül, kivánja, hogy hárítson el egy akadályt, mely kettőjük között áll.
Összetette kezeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső remegéssel kérdezé tőle:
– Béla! Komolyan beszél ön most velem?
Béla meg volt indulva a halavány nő esdő tekintetétől s megfogta annak összekulcsolt kezeit.
– Szerafine! Az a csapása az égnek érjen engem, a mit soha nem mérhet rám: az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez. Higyjen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, a mit kiejtettem, de kegyed «becsültetésről» szólt előttem. Fölösleges volt. Én tudtam azt, hogy nő, mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött, kinek minden vonására büszkeséget lehelt a természet, arra, a mi az életnél nagyobb jó, nem lehet közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed útmutatójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mintha nem volnék egyéb, mint egy hideg kő, mely az útat mutatja: «erre menj». Annak hinne kegyed s nem kérdené, vajjon igazat mond-e? Nem győzhetem meg kegyedet okaim felől, mert abban a Nemezis keze van, a minek be kell teljesülni; de annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet ez összeköttetésben érni, a melyből azután nincs több út kifelé.
– Ön megdöbbent.
– Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engem érteni és akkor tisztán belátandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort, cselszövény, sem idétlen érzelgés, a mi e tanácsot adatta velem, hanem egy igen természetes, egyenes számítás, s hogy én előre tudva dolgokat, a mik történni fognak, mind azzal lelkemben, a mi kegyedre emlékeztet, nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom.
– Engedjen ön találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni?
– Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor épen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemeiben, de legalább a magunkéban nem.
– Tán a politikai hangulat változik, s Fertőy pályája hanyatló meredélyre jut?
– Azt tudja kegyed, hogy politikáról ebben az országban senki sem beszél ez idő szerint.
– Vagy tán irányomban van Fertőynek valami ármánya? Tehet-e velem még több rosszat, mint a mit már tett? Nem volnék-e miatta rég a másé, akárkié, az egész világé, ha a magamé nem volnék?
– Kedves Szerafine! ne áltassa magát, egy nő soha sem egészen a magáé.
– Tehát egy részben kinek a birtoka?
– Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az fölemelheti, az levonhatja magával a sárba, a nélkül, hogy tehetett volna ellene.
– Tehát mégis Fertőyt fenyegeti valami veszély, olyan veszély, a mely az ő nevét fogja megmérgezni?
– Meglehet.
– S nem tartaná ön azt lehetségesnek, hogy Fertőyné megtudva azt, hogy férjét valami gyalázat fenyegeti, elválás helyett fölfedezze előtte e titkot?
– Nem ütköznék meg rajta, s ha elhárítaná róla e szégyent, örülnék rajta. Ne felejtse el, a mit mondtam: nekem lenne legnagyobb örömöm, ha Fertőyt baj nem érné. De ön nem fogja őt megmenteni.
– Miért hiszi ön?
– Mert ő erővel el akar veszni.
– Rejtélyes ember! Ön boszúállása ez?
– Semmi, semmi. Egy ujjam nem mozdul, hogy őt űzze; egy szavam nem riasztja előre. Ő megy, megy és nem látja maga előtt az örvényt és bele fog hullani.
– Tudja ön, hogy én mit gondolok most?
– Tudom.
– Ön tudja? Nos, mit?
– Azt gondolja kegyed, Szerafine: ez az én gyermekkori játszótársam el akar engem választani a férjemtől, azért – azért – hogy elválaszthasson a herczegtől.
Szerafine, mint a villámvakított, takarta el egyszerre két kezével szemeit és félrefordulva Bélától, leborult és elkezde sírni.
Béla csak állt előtte és nem szólt neki semmit.
Nehány percz mulva fölemelte könyes arczát a sápadt asszony, s zokogó szemrehányással monda neki:
– Mi szükség volt önnek ezt kitalálni?
– Mert ez igen természetes volt. Minden asszony gondolná ezt magában.
– Azért még sem kellett volna önnek ezt szemembe mondani. Hiszen már most e szóval rabszolgájává tett; már most parancsolhat velem a mit akar. Le vagyok álarczozva; ön tudja, hogy én félek öntől; ön tudja, hogy nem gondolhatok semmit ön ellen a nélkül, hogy ön meg ne látná azt. Mit akar ön velem tenni?
– Azt, a mit ön kivánt e perczben, önnek perét megnyerni a világ ellen.
– Ön valóban saját szavaimmal fog meg. Én kértem önt, hogy védjen. Mint a gyermek a mesében, a ki épen attól kér segélyt, a kitől retteg.
– Kegyed igaztalan hozzám, Szerafine; kegyed nem akarja hinni, hogy az az érzelem, melyet ön iránt megtartottam, a legőszintébb tisztelet.
– Nem hihetem, mert az nekem vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. Ön játszik velem, épen úgy, mint gyermekkorunkban, mikor ön egy kavicsot, a mit öntől el akartam venni, markába szorított, s nevetett rajta, hogy hasztalan erőködtem kezét kinyitni: erősebb volt. Ön érzi, hogy erős, s tudja, hogy én gyönge vagyok; – többet is tud: azt is tudja, hogy ha ön gyönge volna irányomban, akkor én lennék az erős. Ezt az ismeretét ön nagyon jól föl tudja használni. Itt van egy asszony, a ki meg van bűvölve, a ki lábainál hever, a kit egy ujjával fölemelhetne; de a kinek őrizkedik ujja hegyét nyujtani, mert ha őt fölemelné, akkor neki kellene az ő lábainál heverni.
A sápadt asszony arczán, mint két nyiló rózsa, égett az indulatos kitörés után a felgyult szenvedély.
– Ah Szerafine, kegyed még mindig az élet költészetében él s elfeledi, hogy annak prózája is van; szólt Béla leülve Szerafine mellé s annak forró kezét kezébe véve. A regényekben vannak hősök, a kik ráérnek mindig egy tárgyról gondolkozni. A szinpadon kezdődik a dráma ábrándozással, végződik csalatkozással s a szereplők öt felvonáson keresztül mindig egy tárgyról beszélnek. De hát a felvonás-közökben mit csinálnak? Ez ám az élet! Az entreact. Ott reggeltől estig fut, fárad az ember, küzd idegen bajokkal, mestersége után lát; üzletét viszi, tanul, oktat, tapasztal, világi állásáért munkál, jövőjét építi, kötelességeit rójja le, s öröme van benne, ha siker után békén megpihenhet. Ez a rettenetes próza az életben, kedves Szerafine! és ez nem önnek az ideálja, ugy-e?
– Fájdalom, hogy épen ez az; és épen azért, mert tőlem legtávolabb esik. Magam könnyelmű bolond vagyok, a ki hozzám közel esik, az mind versenytársam a «vanity fair»-en és én imádom az antipedeseimet.
A chinai lakból kitörő bachanáli zaj megzavarta a beszélgetést.
Szerafine úgy borzongott utána.
– Menjünk e helyről, szólt Bélához.