Oh ha tudta volna, a ki e költeményeket szerzé, minő kegyetlenséget követett el egy nő iránt, a ki neki nem vétett soha, mily irtóztató büntető ostort vett kezébe akkor!

Hiszen tudjuk jól, hogy e költeményeket nem irta Róbert, mert ő rég ott van, a hol mindnyájan megbocsátjuk egymásnak, a mit vétettünk egymás ellen, s a mérhetlen kegyelmű úr mindnyájunknak azt, a mit vétettünk ő ellene; és onnan senkit boszút állni vissza nem tér,

A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinera; tán nem is tudott annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt; vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen hasonlított – talán nem is egyedül Szerafine történetéhez.

A dorgált nő tán nem is neje annak, a ki irta; talán meg is halt már! talán nem is született soha. Ki venné szorosan a keresést a költők ideáljai után?

Szerafine pedig valóban betege, igen nagy betege lett e költeményeknek. Utóbb már gyalog nem is mert kimenni az utczára, s ha találkozott néha, a mi ez időben nem volt ritkaság, egy-egy olyan félig megszürkült, de azért egy kissé ismerős alakkal, a milyenről rémlik az embernek, hogy látta valahol, fényesebb körülmények között, oly félve huzódott előle kocsija mélyébe. Ha ez találna lenni!

Szegény asszony! Alszik az már.

Egy hideg októberi reggelen Béla sietve jött haza valamelyik törvényszéktől, a hol már napi munkát végzett s igyekezett hazafelé.

– Hahó! fiu! fel ne taszíts! kiálta rá valami rekedt hang s egy sajátságos torzonborz alak fél kézzel mellbe ragadta.

Béla meg volt lepetve a szokatlan megszólítás által. Rég ideje már, hogy őt «fiu»-nak nevezték, ahoz is csak egy ember vett magának jogot. – Szemébe nézett az útját álló férfinak.

Nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült, homloka barázdás, arczbőre rezes, mint a ki erős italokkal vigasztalja magát. Azután minden ruha úgy állt rajta, mintha azt csak fogadásból hordaná, s normális időkben pőrén szokott volna járni. A csomóra hurkolt nyakkendő igen valószinűleg nem lehetett napok óta kioldva, sőt azt szétmetszés nélkül aligha is lehetne egyáltalában kioldani. Úgy tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen érzik rajta.

– No csak az kellene még, hogy te se ismerj rám! dörögte fenhangon a szürke ember, hogy a járó-kelők megálltak a csodájára.

Erre azután Lávay Béla átölelte, nyakába borult és megcsókolá.

– Pusztafi!

– No, bizony Pusztafi, szólt a torzonborz alak, keserüen nevetve. No csak még sem felejtetted el a nevemet. Látod, én rád ismertem.

– Nagyon megváltoztál.

– Meghiztam, ugy-e? Hja, a szegény rabok nagyon jól élnek.

– Nem, de megőszültél.

– Azt tudhattad. Nem tegnap óta vagyok kéjutazáson. Mondd ki igazán: nagyon rezes lett a pofám, a mióta nem láttál.

– De jer hozzám, menjünk innen az utczáról.

– Hm! Minő megvetéssel beszélsz az utczáról! Könnyű neked. Eleget jártad. De én nekem tetszik az utcza. Az emberek, a kik jobbra-balra taszigálnak, a szép leányok, a kik hátranézegetnek, s a nagy urak, a kik rám se néznek. Ilyesmit nem élvez az ember ott, a hol én utaztam. De hát a menykőbe is, azt ne gondold, hogy ezentul a tömlöczi élményeimmel foglak mulattatni, mint valami ujoncz martyr, a kit hat hétre behoztak s aztán már most minden disznótoron elmondja, hogy volt, mint volt! Sebaj. Jól van minden. Szép az élet. Hát vezess az odudba, hol van?

Béla karjára ölelte rég látott barátját, ki oly büszke volt, hogy még vele sem tudatta soha, hol van. Ezért sok szemrehányást fog kapni, majd ha magukra lesznek.

És azt nagyon jól tette, hogy karjára fűzte, mert a nemes kedélyű férfi lábai nagyon bizonytalanok voltak annak az elhatározásában, hogy melyik kőre kell lépni? s életnézetei szerint az utcza igen szép ugyan, de nagyon szűk.

Béla szomorodva nézett rá, míg hazáig elvezette. Mi lett belőled!?

Az került még sok dolgába, míg a lépcsőkön fölvihette. Azt állította Pusztafi, hogy lábai meg vannak dagadva az átkozott levegőváltoztatás miatt.

– Ah, hiszen neked már úri szállásod van, szólt Pusztafi, midőn Béla szobájába vezette. Nem olyan, mint az a kertre nyiló, a miben legutoljára láttalak. Hanem azt szeretem, hogy tükör nincs a szobádban. Nem férfiszobába való. Mert tudod: sok olyan pofa van a világon, a mivel nem örömest találkoznám: azok között első helyen van a saját magamé. Kilencz éve, hogy tükörbe nem néztem. De megint magamról beszélek; ostoba beszéd. Hogy vagy te? Beszélj arról. Még mindig a mézes hetek?

– Még mindig.

– Azt tudtam. A felől nem aggódtam. A mi a csomót én kötöttem, az nem szakad el. Van-e sok «új nemzedék»?

– Egy szál az egész hadsereg.

– Fiúcska?

– Az, de nagyon fiatal még.

– No, annak én leszek a nevelője.

– Dajka kell annak még, nem nevelő.

– Azt mondanám rá, hogy «no hát leszek dajkája». De magam is dajkaságon vagyok. Csupán tejjel élek. A jámbor korcsmáros a kék macskánál a kisdedóvó dajkám.

Béla nem tudta, hogy könyekre, vagy nevetésre fakadjon-e?

Pusztafi határozott. Elkezdett hahotával kaczagni, hogy a szék rezgett alatta, s a szemei kivörösödtek bele; a miket aztán egy nagyon tarka selyem zsebkendővel megtörülgetett.

– Látod, milyen bolond az élet, édes fiam, szólt azután elkomolyodva, hogy Béla mozdulatlan arczát látta, kire a nevetés nem igen akart ragadni. Add ide a kezedet, hadd álljak fel, mert elfáradtam.

Béla fölemelé őt a székből.

Odahajolt hozzá a költő és fülébe súgta:

– Tegnap este óta a mai találkozásunk órájáig folyvást ittam. Hol bort, hol pálinkát.

– Az Istenért, hisz így elölöd magadat.

– Te is azt hiszed?

– Komolyan aggódom.

– Lásd, ezt nekem már sokan mondták, a kikről azt hiszem, hogy jó barátaim: «Ha így folytatod az ivást, egy év alatt meg kell halnod.»

– S te nem hittél nekik?

– Hisz épen azért teszem, mert elhittem.

– Ah, te megadod magadat.

– Ne beszélj bolondokat, fiu. «Megadod magadat?» Látod, én nekem folyvást innom kell, hogy jó, csendes, alkalmatos ember legyek. Belőlem az ital szelid, tréfás embert csinál. Szükséges ez nagyon. Mert hogyha csak egy óranegyedre kijózanodnám egyszer egészen úgy, hogy minden érzésemnek, minden gondolatomnak ura volnék, akkor őrülten kellene végigszaladgálnom az utczákon, s a kit elől-utól találok, ismerőst, nem ismerőst, mint a veszett ló, rugnom, harapnom és kiállnom a piacz közepére és átkozódnom tele torokkal. – Jó szerencse, hogy nem vagyok józan soha. A mint fel-felüti bennem a fejét egy emlék a multból, hajrá! egy pohár bort a nyakába; ez aztán elalszik. Majd meg a jövő posványából dugja ki egyszarvú fejét valami mythoszi remény szörnyalakja. – Bort a fejére! bort, míg elmerül benne. Végre azután e jámbor, nyugalmas czilinder-kalapos jelen vesz egyhangú zúgásával körül, mely máskor őrültté tett volna. Bort, mindig csak bort reá! mig úszom az árban, mint a bolond, vízbe esett ember, ki a míg él, mindig a víz fenekére megy le, de ha már meghalt, akkor fenn tud úszni a víz szinén.

– Az ember nemcsak magának tartozik az életével.

– Hát még kinek?

– Hazájának.

Pusztafi felkaczagott, úgy hangzott a kaczagása, mintha valami nagyon beteg ember köhögne egész erejéből.

– A hazájának? Hahaha! Nem magyaráznád meg, kérlek, mi az? város az, vagy vármegye? vagy tán épen egy egész helytartósági kerület? Gondold meg, hogy én a Vojvodinában születtem. Vagy szélesebb hazát értesz? Tán épen az egész rhenusi szövetséget? Szűkebb hazámról beszélsz? vagy tágabb hazámról? mert nem tudom, hogy melyiknek irtam alá az adóslevelet, hogy élni fogok érte.

Béla szomoruan fordult félre.

– No no, jó fiu, ne haragudjál meg olyan könnyen. Ne fordulj félre. Látod, ti nektek többieknek igazatok van. Azt mondjátok, legyünk hangyák, hordjuk össze morzsánkint, a mit a menykő egyszerre szétzúzott, s beleedződtetek már a munkába; de én most estem le a felhőkből ide, olyan vagyok, mint a ki egy évtizedet átalszik: s fölébredtében nem akarja elhinni, hogy más jelszavak igazgatják a napok történetét. Egy darab fölösleges eszköz vagyok a világon. Egy kőhajító gép a lőpor feltalálása után. Mit csináljak én itt ti veletek? Segítsek bélyeget ragasztani pörös okiratokra valamelyik prókátornál? Vagy neki induljak bús hazafiakkal együtt «Szózat»-ot énekelni ünnepélyes alkalmakon? vagy irjak megbolondult verseket szerelmes történetekről, meg épületes gyermekregéket érettebb ifjuság számára? vagy tegyem magamat bolondnak s vessek kilencz bukfenczet, hogy mikor fejjel lefelé vagyok, elmondhassak egy kétértelmű élczet, melylyel a czenzurát rászedhetem? Irjak Chináról, a holdról, meg Liliputról allegóriákat s magyarázzam magam mindenkinek, a ki el nem találta, hogy mit értettem azok alatt? Vagy beálljak igavonó rabszolgának valamelyik lepedő-hirlaphoz, s ott kapáljam az európai diplomatia tetteinek homokos, atkás, szikes krumpliföldjét?

– Nem. Azt egyiket sem szükség választanod,

– Hát mit?

– Kinevettél, mikor azt mondtam, hogy van hozzád joga a hazának. Tehát ha annak nincs, van nekem. Élj nekem.

Pusztafi átölelte Bélát és sokáig magához szorongatá és könyezett.

– Bolond fiu vagy te Béla. Mindig is az voltál. Mindig mondtam. Hogy én te neked éljek? Te neked?

– Az pedig igen rendes dolog. Régi történet az már mi közöttünk, hogy mikor egy darab kenyerünk volt, azt kétfelé törtük, megosztottuk. Csak folytatása lesz ez. Látod, én is úgy vagyok a világgal, mint te; sokat járok benne, de csak e négy fal között élek. Maradj itt nálunk. Lesz egy kis csöndes szobád, a hol senki sem háborít, s a kiket látni fogsz, mind régi, tűzpróbálta alakok: anyám, nőm és a kis Melchior.

– Nőd? szólt Pusztafi s arczát, mely már lágyulni kezdett, újra az elébbi gunyoros árnyék vonta be. Gondolt ilyesmit: «Majd én a te derék nőd nyakára ilyen iszákos czimborát engedek hozni, mint én!»

– Igen, nőm téged nagyon sokszor emleget. Hiszen alig van életünknek olyan korszaka, melyben te benne nem vagy. Ő igen fog örülni, ha nálunk maradsz, azt szívem szerint mondhatom.

– Tudod, pajtás, szólt Pusztafi elutasító gőggel, ti nem nekem való emberek vagytok. Nekem olyan emberek kellenek, a kik gyűlölnek, a kik elhúzzák a székeiket, ha közéjük leülök, s bedugják a füleiket, mikor beszélek, s ha velem összevesztek, epelázt kapnak utána. Azok közé szeretek én járni, a kik harapnak, s a kiket én visszamarhatok! A kiket minden újabb találkozáskor mindig sárgább, mindig cserszinűbb pofával látok elém jönni; a kik vasvilla-szemekkel néznek rám s várják, hogy melyikünk boszantja ki a világból a másikat? Ha öten-hatan rohannak rám, mint a csahos ebek, a mik kigyót hajtottak fel, de nem mernek hozzákapni, az én nekem a gyönyörüség. Olyan gorombaságokat mondok nekik, hogy a szívem tágul bele. Nem tudom: üdvösség előize-e az, vagy kárhozaté? de ez valami túlvilági mulatság! – – Ti nálatok én első nap elmetszeném a torkomat. Látni egy embert, a ki becsületes, egy asszonyt, a ki hű, egy jó barátot, a ki szeret, egy sorsot, mely igazságos, egy háztájt, a mely boldog! és aztán magamat, és körül a szürke világot… az engem megtébolyítana. Hagyj engem marakodni az emberekkel. Majd talán agyonütnek valahol. Ne félj, dehogy ütnek. Kikerül engem minden. Hiszen ellátogatok én hozzátok sokszor, mikor megtudom, hogy a feleséged a szinpadon játszik és te egyedül vagy. Mert tudod, a becsületes asszonyokat nem szeretem. Én csak olyannal állok szóba, a kit meg lehet vetni. Aztán akkor majd elbeszélgetünk.

Egy tenger volt az, tele keserüséggel, melynek se partját, se fenekét nem találni!

Béla elbúsultan állt meg e szép rom előtt, melyet fölépíteni nem lehet többé. A művész, a ki azt alkotta, maga sem tudná azt tán újra kigondolni már.

– Azonban most adass innom; nono, félre ne érts. Ne bort adj innom; vizet. Még ma egy szép asszonynál kell látogatást tennem, s nem szeretném, ha a bor megérzenék rajtam.

– Te? Egy szép asszonyhoz készülsz?

– Igen, Fertőynéhez. Hisz neked is ismerősöd.

– Mi dolgod nála? Kérdé Béla csodálkozva.

– Hát, tudod, holmi ostobaságokat irtam össze álnév alatt, a mikre a jámbor lélek kétszáz aláirót gyűjtött, azt meg kell neki köszönnöm.

– Te? Személyesen megköszönni, hogy műveidet megvették? Hová hagyott el büszkeséged?

– Büszkeség? szólt Pusztafi cynikus gúnynyal. Hát tenyésztik még ezt az állatot ez alatt a clima alatt? Én azt hittem, hogy rég kiveszett már annak a faja is, mint a mopszli kutyáé. Hiszen ha egy quincunxnyi részecskéje a szemérmes büszkeségnek volna kiosztva milliomod dilutioban e földön, minden férfinak lefátyolozott arczczal kellene járni az utczán. Hát nem a legnagyobb potentiája-e az emberi szemtelenségnek az, hogy «mi» még élünk? Egyébiránt félre a sophistikával. Titkot akartam előtted rejtegetni, s rajta vesztettem. Nem ez az oka, a miért Fertőynét fel kell keresnem.

– Hiába is mondanád, hogy ez az, mert nem hinném.

– Igazad van, én nem tudok megköszönni semmit. Ha van, van; ha nincs, nincs. Alios vidi ego ventos! Tizenhét krajczárja jár naponkint egy státusrabnak, s az rettenetes pénz. Egy szőnyegész Josefstadtban, ki együtt volt velem bezárva, volt az az ember, a ki életemben megszégyenített, mert az nyolcz krajczárt otthon maradt családjának küldött belőle, ő maga kilenczből herczegileg élt. De kérlek: tedd meg azt, hogy valahányszor rávisz a bűnöm, hogy a börtöni élményeimről beszéljek, üss jól, de jól oldalba. Nekem úgy látszik, mintha rám is ragadt volna belőle valami, hogy a fogságomból anecdota-capitalist csináljak, s a kamatjaiból éldegéljek. Tehát Szerafineról akartam szólani.

– Az ám.

– Az ám. Hidegvérű férj! egy szép asszonyra azt mondja, hogy «az ám». Hát biz én két rendbeli üzenetet hoztam számára két férjétől.

– Két férjétől?

– No: a holttól, meg az eleventől. Valahogy azt ne gondold, hogy spiritusokkal társalkodom, más mint folyékony alakban.

– Tehát Róbert csakugyan meghalt?

– Meg biz az. Én temettem el. Római temetést adtam neki. Róguson. Nem volt más. A kozák meg a farkas üldözött. Halála óráján rám bízott egy üzenetet, a mit holmi aprólékos gátló körülmények miatt mindekkorig nem adhattam át. A másik férjével pedig, az újabbikkal (no azt ugyan szépen belemártottad az enyvbe!) a régi szállásomon találkoztam. Odahozták a derék embert épen abba a szobába, a honnan engem kilöktek. Én ráismertem, pedig csak egyszer láttam életemben. Hahaha! Furcsa alak volt szegény. A mióta kereset alatt van, nem festhette se szakállát, se bajuszát, a mi azóta nőtt, fehér volt, úgy nézett ki vele, mint egy ausztráliai töviskes disznó, félig fehér, félig fekete tüskékkel. Én szépen liquidáltam neki mindazon szerzeményeimet, a mik részint cserépedényekben, részint tapasztalásokban hét esztendei kursus alatt sajátommá lettek. (Kérlek, üss oldalba, ha renommirozni találok.) Ő pedig viszont egész bizalommal elmondá előttem, milyen fatálisan megjárta veled. Már az igaz, hogy prózai egy fátum! Egy árkus papirosban kitörni az embernek a nyakát. Azt is elmondta, hogy Bárzsing barátja a vasuti szállítás alatt megszökött.

– Megszökött?

– Oh bizonyos légy arról az egyről, hogy lesz még idő, a mikor elő fog kerülni, mint a hazáért szenvedő emigráns, és itélni fog nálánál kevésbbé radikális patrioták felett. Ő rá még nagy szerepek várnak itthon. Ráemlékezzél, ha majd egyszer nyakad a guillotin alá fog kerülni, hogy Bárzsing nyakaztat le, mint náladnál derekabb hazafi.

Pusztafi keserüen nevetett e szónál.

– Mennyiszer hallottam én ezt az embert declamálni, s mennyiszer láttam szaladni; a hol valami kapni való volt, mindig ott volt, s a hol aztán tenni kellett, azt mondta, hogy «szólj már te is». Mindig talált elég barmot, a ki higyjen neki, s elég lovat, a ki elhordja a hátán. A szúnyog, a ki teleszítta magát vérrel, önzéssel vádolta a méhet, a ki az utókor számára fárad. Czudar hálátlan kor! Elfelejtesz mindent! a kart, mely küzdött, a szivet, mely szenvedett, a főt, mely megőszült; csak a nyelv marad előtted becses emlékben, a nagy száj, mely telelármázta füledet. Kérlek, Béla fiam, nem ütsz még oldalba?

– Csak folytasd.

– Dehogy folytatom. Nagyon szép az élet. A világ tökéletes. Hova kivánhatnék magamnak nagyobb szerencsét, mint hogy egy gazember üzenetet küldjön tőlem a feleségének, a ki par ecxellence szép asszony? «Szeretnek engemet az Istenek; hogy az ördögbe ne szeretnének?»

Pusztafi számára behozták a vizet. Az egész üvegkorsóval kiitta.

– Így; látod, már most még arra is emlékezem, hogy a két férj mit üzent annak az egy asszonynak? Az egyik üzenete nagyon rövid, mindössze ennyiből áll: «violám! én már meghaltam, elfelejthetsz.» A másiké annál hosszabb. Ez ellenkezőleg épen azon rimánkodik, nehogy el találja őt az asszony felejteni; hogy ezt meg azt küldjön neki, különösen mentül több pénzt, mert arra szükség van. Hogy honnan vegye, azt nem üzente meg; pedig annyit kivehettem a beszédéből, hogy saját vagyonára holmi törvényes nazarénusok tették a kezeiket, s hogy a neje hozománya is erősen úszik; hanem hogy vannak régi jó barátai, – tudod, jó barátai! – Többek közt valami muszka herczeg: az sokat tehetne érte. Köztünk mondva, ha én asszony lennék, én is szerelmes tudnék lenni a muszkákba. Az nekem gusztusom. Így is bámulatom tárgyai, a mióta Mencsikoff föltett kalappal ment a divánba. De kérlek, üss oldalba, hogy ne politizáljak. Látod, milyen vén fecsegő lettem. Úgy szaporítom a szót, mintha ívszámra fizetnének érte.

Bélának pedig azon a szomorú síron akadtak meg eszméi, a miről Pusztafi oly futólag beszélt.

– Tehát Róbert csakugyan meghalt?

– Meg, édes fiam. S ezóta a hamvában olyan szép őszi kökörcsinek nyilnak, milyenek csak nyilhatnak október vége felé. Majd egyszer, ha sok időd lesz, eljösz velem Erdélybe: felkeressük azt a mocsárt, rávezetlek a leégett fűzfára, s egy követ czepelünk oda, a hol derék bajtársunk nyugszik s rávéssük a nevét.

– Szavadon foglak. Még e télen. Mikor fagyva van a mocsár, akkor könnyebb benne járni.

– Szegény fiu, utolsó szava az volt hozzám: «Bajtárs: gyűrűmet el ne felejtsd». Én nem is felejtettem el; mindig ujjamon hordoztam azóta, mintha én lettem volna vele eljegyezve. Hej, pedig de sokszor lett volna alkalmam egy jó ital borért túladni rajta. A menyecskének még Aradról megirtam, hogy férje meghalt, s gyűrűje nálam van, de soha sem jött érte, vagy meglehet, hogy nem kapta a levelem. Tán az a balga ordináncz, a kire rábiztam, előbb ment az elárult borok után, a mik közt egy palaczk durrhigany is volt, mint a postára. Hiszen hallottál arról az esetről, mikor tömlöczöstől együtt a levegőbe repültem? De ihol van ni: már megint a börtöni élményeimről beszélek.

– Nem tudok róla semmit; kérlek mondd el.

– Nem mondok biz én egy szót sem. Tréfa volt az egész, aztán else hinnéd. Beszéljünk másról. Ugy-e bár eljösz velem Szerafinehoz?

– Nem megyek.

– Nem jösz?

– Oda nem megyek. Ezt a nőt kerülöm.

– Te is? Micsoda? Az én fiam a szabadság urában: és te is aláirod a zsarnok világ balitéletét? Hát mit vétett ez a nő? Azt, hogy ma ezt szerette, holnap meg amazt? Hát vétek az? Ha egy férfi egy esztendő alatt hétszer megváltoztatja hitét, Istenét, meggyőződéseit, az azért tisztességes ember, azzal kezet fogtok, annak keresitek a barátságát, azt megsüvegelitek; de ha egy asszony, a kinek szívét az alkotó gyöngének teremté, hallgat a szerelem édes szavára, s hajlik erre, hajlik arra, a mivel senkit se bántott: az becstelen a világ előtt! Mit tett? Rabolt? Nem. Ajándékot osztott. Gyilkolt? Nem: – boldogított. Ellenséggel czimborált? Nem: – meghódította azt. Hanem azért az ingatag nőhöz közelíteni szégyen! Elitéli a világ! Én csak azért is pártját fogom. S ha a világ köveket hajigál rá, én azokat visszahajigálom.

Bélára nagyon tréfásan hatott Pusztafinak ez indulatos kifakadása. Nevetett rajta.

– Ne menydörögj öreg, olyan nagyon. Eszem ágában sincs nekem, hogy én Fertőynére csak annyi követ is hajítsak, a mennyit egy hangya visszahozhat. Én neki ajándékozom az egész szép világot: azt teheti benne, a mit akar. Érts meg világosan. Nekem számot kell itthon adnom, hogy hol jártam?

Pusztafi homlokára ütött tenyerével.

– Oh én amerikai bölény! Hogy ezt a magam eszével föl nem tudtam érni. Hogy az ilyen derék, becsületes ember, mint te, szükségképen papucskormány alatt van. Ne pirulj el, fiam, ne szégyeld a dolgodat. Ez az egy zsarnokság, a mit tiszteletben kell tartani; a mit csak azok gúnyolnak ki, a kik irigykednek rá. Én is gúnyolnálak, ha nem ismerném bátorságodat, hogy te attól meg nem ijedsz. Mert nem Bayard és Cid én nekem a bátorság eszményképei, hanem az a férj, a ki őszinte, derült homlokkal meg meri vallani, hogy «nem megyek, mert a feleségem…» Jer, hadd öleljelek meg.

Béla egy szóval sem tagadta az állapotot.

– Bajtárs: e biz úgy van. Mikor az ember fiatal, olyan nagynak látja a világot; azt hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival, szeretőivel, alázatos szolgáival, a kiknek mind nincsen elébbvaló dolguk, mint az ő lábai számára egyengetni az utat, őt magasztalni, karjaikon hordani, szerelmükkel boldogítani és a fejük fölé emelni. Lassankint aztán mind összébb szorul a világ; minden nap egy leczkét veszünk; míg utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ ez a négy fal, s a mi benne egyedül a mienk: – a nő, az anya és a gyermek. És a ki azt föl nem tudja fogni, hogy ez a kicsiny világ mégis egész világ, – ám járja a bolondját.

– Rengeteg igazság, a mit mondasz. Ha száz embertől kérdezem, hogy van? mindenik elkezdi előttem a világot szidni, de senki oly kegyetlen kritikát nem mondott ellene, mint te ezzel a szóval: «boldognak érzem magamat itthon». Az emberek boszankodva beszélnek arról, hogy nem szorulsz rájuk. A méreg eszi őket miatta. Ah, ha én őket így tudnám boszantani!

– Tehetnéd. Foglald vissza magadat, és légy az, a mije voltál e nemzetnek: csillaga.

– Lehullott az már. Csillagok csak az érdemes hivatalnokok gallérain divatoznak. Az én viselt dolgaimnak indexét készíti a sors. Testem, lelkem csak feloszlása elé megy. A mit irok, maró méreg; nem ének már az, csak rímes káromkodás. Mikor meg fogok halni, azt mondja rám minden ember: «ugyan jól járt». – De nem, nem. Ne legyünk igazságtalanok nemzetemhez. Pompásan fognak eltemetni. Mert hát azt nem vethetem imádott fajomnak szemére, hogy a hol parádét lehet csapni, azt az alkalmat elszalasztaná. Hisz utoljára ez is egy nemzeti mulatság, ha az ember a poétáit fényesen eltemetheti. Lesz fáklya, kivont jurátuskard, czifra koporsó, babérkoszorú, gyászfátyolos honleányok, és mind, a kik kisérni fognak: fáklyavivők, honleányok, akadémikusok és poéták, szomorún fogják suttogni: «ez is nagy ember volt, ugyan hamar agyonitta magát». – Hahaha!

– Oh kérlek, ne szólj, ne nevess így.

– Nem, nem. Te ott fogsz lenni és gondolni fogod magadban: «ez az ember nem ilyen temetést szánt magának». – Ugyan kérlek, adass még egy korsó vizet: nem látod, hogy még most is részeg vagyok?

Szegény öreg poéta! Részeg vagy te, részeg is maradsz te már mind halálig; de nem a bortól, hanem attól a keserű pohártól, a mit fenékig ki kelle innod!

– Tehát maradj itthon. Tájékára se jőjj annak a háznak, a hova én most megyek, odatalálok magamban is. Tudom, hol lakik a menyecske, épen a kapuja előtt jöttem el, mikor azon kihajtatott. Majd elgázoltak a lovai. Az asszonyság nagyot sikoltott: én pedig igen nyájasan köszöntem neki, mire ő hirtelen visszakapta a fejét. Valószinűleg meg lehetett ijedve attól, hogy a lovai elé kerültem. Megjegyeztem magamnak a házat és odatalálok. Ki van ugyan irva a kapu alatt, hogy «a koldulás és házalás tiltatik», hanem azért tán csak nem dobnak ki. Bizom az inasának a protectiójában, a kire ráismertem a bakon. Úgy hiszem, Venczelnek híják. Még Komáromban tanultam megismerni e magas ülésű férfiut, mikor látogatáson voltam náluk. Akkor nagy jót tettem vele, két huszas borravalót adtam neki: és én úgy olvastam a regényekben, hogy az emberek a jótéteményeket meg szokták hálálni s azokra hosszú idők mulva is megemlékeznek. Talán kieszközli, hogy úrnője színe elé juthassak.

Hahhahhaha!

A FÉRJ JEGYGYŰRŰJE.

Szerafinenak két nappal elébb rossz napja volt. Egész estig nem fogadott el senkit, este nem ment sehova, éjszaka bezárkózott és reggelig fenn volt.

Mivel mulatta magát? Naplójával.

Egy új fejezet készült abban.

«Ma láttam őt!…

Mikor kocsim a kapun kigördült, ott állt előttem. A lovak szinte elgázolták.

Ő mosolygott és köszöntött.

A vér megfagyott ereimben.

Ez arcz, e szemek, e tekintet! ő volt az.

Az idő, a nyomor, a szenvedés sok vonást irtak arczára, a mi azelőtt nem volt ott, de azért lehetetlen magam előtt eltagadnom, hogy ráismertem.

Lelkem, mint a mentő szalmaszálhoz, kapaszkodik egy tétova eszméhez; úgy rémlik, mintha lett volna valaki a világon, a ki Róberthez hasonlított, mintha én azt láttam volna; de emlékezetem elhagy; ezt talán csak álmodtam valamikor?

Hogy ismerhetne engemet valaki, a kire én nem emlékezem?

Ő ismerős mosolygással üdvözölt. E mosolygásban volt valami dæmoni, valami pokoli keserű, a mi a szíven keresztül metsz. Mintha mondta volna: «Ugyan jól jártál volna vele, ha most elgázoltatsz fényes hintóddal!»

Most is előttem áll az arcza.

Ő az!

Tehát a halottak ilyen korán feltámadnak?

El fog jönni hozzám, bizonyosan.

Oh csak én tudnék meghalni elébb; hogy játszanánk bujósdit egymással: «mikor én ezen a világon kerestelek, akkor te a túlvilágon jártál; most te visszajöttél: most én megyek amoda át».

Hogyan fogok előtte megállani? mit fogok neki felelni, ha azt kérdi tőlem: «Hogyan hívják önt, asszonyom?»

Mivel mentem magamat? hogyan állom ki vádoló tekintetét?

Megöl.

Oh bár tenné azt gyorsan, egyszerre, egy szembehunyás alatt; de ne ölne meg szemrehányó tekintetével, e lassan emésztő tűzön.

De miért nem jő hát, ha rám talált, ha keresett? Mért kínoz azzal, hogy megmutatja magát s aztán eltünik?

Láthatja, hogy nem futok előle; nem menekülök; bevárom, mint az elitélt a hóhér bárd-csapását.

Kitaláltam.

Holnap születésem napja van. Holnap víg társaság jön nálam össze. Zajos ismerősök, a kik a «szép asszony»-t üdvözölni jőnek.

Nem kerülhetem ki a fényt, a mulatságot, mert születésem napja az, a melyre hivatlanul jön minden vendég.

Ah, akkor ő is el fog jönni, hogy egy áldomást mondjon reám.

Mikor legvígabban fog szólni a zene, a kaczaj, a pohárcsengés, akkor egy rekedt hang megszólal, melynek hidegétől elnémul minden vigalom:

«Éljen az a nő, a ki leghűtlenebb volt!»

Hogy fog rábámulni minden ember! Hát ez a zord alak kicsoda?

Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más, csak az én szívem és a gyertyák lobogó lángja, a mik közt végigfuvallja őt a sírbolti szellő?

Oh e kép irtózatos lesz! És én nem birok, nem akarok előle menekülni. Be akarom várni; egész közel akarom magamhoz várni, a míg hideg kezével kezemet megfogja. És azután elmenni vele.

Milyen őrült eszméket irok itt le!

Hisz ő nem képzelt árny, hanem élő ember.

Nem egy halott, a ki sírjából visszatér; csak egy kiszabadult rab, kit neje elfelejtett.

Azzal gúnyoltak, hogy halovány vagyok; oh ezentúl a szégyen pírja örökkétartó lesz arczomon; le nem törli azt onnan még a halál keze sem.

Elhagytam egy férjt, ki hős volt és szeretett, s kezemet nyujtám egy másnak, ki arczát és lelkét kendőzi.

Azt mondtam, hogy «meghalt az oroszlán, éljen a róka!» És azután «éljenek a majmok!»

És az nem volt igaz, és ezt nekem tudnom kellett volna.

Hogyan fog rajtam boszút állani? – Meg nem bocsát; azt tőle nem várhatom, s annyira még sem vethetett meg, hogy még csak rajtam boszút állni se tartsa érdemesnek.

Valami azt súgja, hogy holnap eljön.

Születésem napja lesz, üdvözölni fog.

Nagy társaság lesz nálam; látni fogja a világot, melyet magam körül teremték.

Ebbe a ragyogó, illatfűszeres, lepkearanyporos világba milyen jól fog illeni egy szürke, zilált hajú, kopott öltönyű alak és egy asszony, ki előtte térdre roskad s megcsókolja a földet.

Holnap… holnap…»

Másnap Szerafine termeiben egyik ismerős a másiknak adta a kilincset. Siettek egymást megelőzni válogatott üdvkivánatokkal; hoztak ajándékokat, ünnepi emlékeket, a minőkkel az olyan ember szokta megörökíteni magát egy szép asszony szobájában, a ki attól tart, hogy a szép asszony különben hamar el fog felejtkezni a nevéről.

Előkerültek olyan emberek is, a kiket egy évben egyszer látott, vagy épen csak szinházi páholyából ismert. Ma nyitott tereme volt.

Eljött a herczeg is, Olga és Feodora herczegasszonyokkal, a kik még mindig unokahugai.

Csak az az egy nem jött, a kire várt.

Szerafine a vacsora idejéig háromszor is kiment az előszobába, megkérdeni Venczeltől, nem volt-e itt egy szürke, kúszált hajú, széles vállú férfi, kopott fekete ruhában?

Nem mutatkozott.

Azt valahogy el ne utasítsák. Be kell vezetni a terembe.

Éjfélig nem jelentkezett.

Hiszen éjfél épen a hazajáró lelkek órája.

Pontban tizenkét órakor… Szerafine úgy összerezzent, midőn az óra ütött s az inas jött jelenteni: – no igen azt, hogy a Soupé fel van tálalva.

A másik teremben süteményekkel, drága halakkal és sültekkel megrakott asztal mellé települt le a vendégsereg.

Az asztalfőnél két személyre volt terítve, az egyik hely Szerafinet illette.

Úgy került, hogy mellette azt a helyet senki sem foglalta el. A herczeg balfelől ült le Szerafine mellé, a jobbfelőli szék üresen maradt.

– Nagysád fázik? kérdé Volozoff.

– Hideg van, felelt Szerafine.

Az üres székre nézett és összeborzadt. – Ez «ő reá» vár.

Hasztalan volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó toasztok, a mikben a szép asszonynak hosszú életet kivánnak, késő évekkel, a mikor már a mostani toasztmondók azt fogják róla beszélni, hogy hamis fogakat és kölcsönzött fürtöket visel, s nevetni fognak rajta; hasztalan a herczeg nyájas suttogási, a pohárban habzó bor: – a szép asszony csak az üres szék közellétét érzé.

Néha, midőn a herczeggel beszélt, alattomban, félve, óvatosan hátratekintett, mintha azt hinné, hogy ezóta már talán ott ül?

Az pedig, mint mi tudjuk, ott ült ekkor valahol a «Kék macskában» s tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által; míg a másik, az igazi, kinn a zöld pusztaságban itta az ég harmatját, őszi kökörcsin alakjában…

… A vigalom aztán reggelig tartott.

A zaj, a táncz, a mámor, vége felé elüzték Szerafine aggodalmait. A dáridó hevélye szétszórta visióit; mulatott, jókedve lett, tánczolt, ivott, őrült volt.

Mindenki azt mondá, hogy soha sem látta szeretetreméltóbbnak, mint ma.

– Ez szép nap volt, szólt a herczeg, midőn reggel felé búcsúzni kezdett. Ilyen derültnek régen láttam önt, szép asszony.

– Azt mondják az emberre ilyenkor, hogy «vesztét érzi».

– Oh az ilyen szép asszony nem veszhet el, mert mindjárt megtalálnák.

– Mit szólna ön hozzá herczeg, ha holnap kérdezősködnék felőlem s azt hallaná, hogy meghaltam?

– Nem hinném el addig, a míg öntől magától nem hallanám.

– Jó éjszakát.

– Mikor az utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant becsukták a kaput, Szerafine még egyszer megkérdezte a vén komornyiktól, nem volt-e a leirt alak a házban, nem utasították-e el? Menjen, kérdezze meg a többi cselédektől, a kapustól.

Venczel elment tudakozódni, s visszajött azzal a bizonysággal, hogy senki sem látott olyanforma embert.

Azzal Szerafine lefeküdt. Kifáradt idegei keresték az álmot.

Másnap borongós, hűvös idő volt. Talán említettük is már egyszer.

Szerafine a szokottnál korábban becsengeté komornyikját, hogy a kandallóba tüzet szítson, mert fázik.

Azután komornáját hivatta és felöltözött.

A legegyszerűbb ruhát vette magára, mintha útra vagy falura öltöznék, a hol az ember csak magának akar jó lenni.

Venczel komornyik az előszobában tisztogatta egy darab krétás posztóval a tegnapi lakomán használt ezüst kargyertyatartókat, s ingujjra volt vetkőzve.

Ma nem vártak vendégeket. Legalább úri vendégeket nem.

Csengettek.

Ez vagy a posta lesz, vagy a pipereárus mamzellje. Időt engedett neki, hogy várakozzék, míg ő a frakkját felölti.

Az pedig, a ki az ajtón kívül volt, épen nem látszott azok közé tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig azon a mondaton törik a fejöket, a mivel odabenn előadásukat akarják kezdeni, hanem most már kétszer-háromszor megrántotta a csengetyűt.

Venczel aztán törte magát felnyitni az ajtót.

A szürke torzonborz ember állt előtte.

– Biz úgy, öcsém, csak nyargalj, ha én csengetek, mert a kezemben talál maradni ennek a bolondságnak a fogantyúja.

– Mi tetszik? kérdé a komornyik félig mérgesen, félig elámultan.

– Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi se tetszik; hanem ha azt akarod megtudni, hogy miért jöttem? hát azt röviden elmondom. Itthon van az asszonyod?

Venczel egy kicsit apprehendálva csavarta félre a nyakát.

– No no: azért ne dúzd fel az orrod, hogy «te»-nek szólítlak. Ez szokásom. Tegezz vissza: azt én szeretni fogom. Hát itthon az úrnőd?

– Nem tudom, felelt gyanús tartózkodással a komornyik.

– No hát tudd meg. Mert attól függ, hogy meséljek-e aztán még neked többet is, vagy se?

– Mit tetszik akarni tőle?

– «Tőle» semmit; «vele» szintén semmit; hanem «hozzá» van valami mondani valóm.

Venczel tetőtől talpig végignézte az alakot.

– Biz öcsém, én most jövök egy bal parée-ból, a hol ez a costume. Azért ne sokat válogass bennem, hanem jelents be.

– Van uraságodnak látogató-jegye?

– Haha. Nincs bruder; – magam képviselem magamat.

– Tehát a nevét fogom kérni.

– Soha se kérd biz azt, mit nyernél vele? Te sem ismernél rám róla, meg az úrnőd sem. Csak annyit mondj neki, hogy itt van egy ember, a kivel Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről izenetet.

Venczel egy kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst gyertyatartókra, mintha nem tartaná tanácsosnak egyedül hagyni őket ilyen kinézésű alakkal; hanem eszében volt, hogy úrnője mennyit tudakozódott tegnap este óta ilyen alakú látogató felől; ezt mégis be kell jelenteni.

A milyen gyanakodó pofával ment be a terem ajtaján, olyan mosolygóval tért vissza.

– Ő nagysága azt mondta, hogy csak egy perczig tessék várni, míg öltözékét rendbe szedi. Addig tessék besétálni a terembe és ott helyet foglalni.

Most már Venczel nagyon nyájas és forgolódó kezdett a furcsa vendég körül lenni; úrnőjén bizonyosan észrevette, hogy ez a csodabogár csakugyan érdekli őt.

– Nem tetszik levetni a felső kabátját?

– Az már tetszenék, mert meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is, hát csak hagyd rajtam.

– De talán mégis a csizmáiról leverném nagysádnak ezt a port?

– Soh se bánts öcsém. Porrá vagyok én válva egészen. Ne haragudjál a porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha nagyapád pora ez a csizmámon? Ne üsd.

Most már a vén szolga is kezdett valamit érezni abból a borzadályból, a mi úrnőjét megreszketteti, ha ez alakra gondol, a ki azt mondja, hogy porrá vált már egészen, s nem engedi ruháiról leveretni a port. Hozzá tartozandó az.

– Tessék belépni a terembe.

Pusztafi belépett a teremajtón; a teremben még akkor nem volt senki.

Ráért körültekinteni.

Selyemszőnyeg a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Köröskörül minden selyem.

Pusztafi úgy gyűlölte a selymet! Mindenkit, a ki selyemben jár; azt az egész régiót, mely a közönséges emberek osztályán felül és «alul», selymet visel. Soha sem tűrte azt öltönybélésnek, hanem ha selyemhez juthatott, azt viselte kapczának és zsebkendőnek, a legalacsonyabb szolgálatra; azt hitte: ez által megalázza azt.

Rosszúl érezte magát itt a pillangó lakásán, a ki csupa selyem között él.

A mellékajtó nyílt s kilépett rajta a halvány asszony.

Alig birta reszketését eltitkolni, alig merte szemeit fölemelni az előtte álló kopott, zilált alakra. Pedig valami úgy kényszeríté, hogy hozzá lépésről lépésre közelebb menjen, hogy sok év óta elváltozott arczában keresse az ismerős vonásokat és kimondja azt a nevet, mely szívén akar kitörni, ha ajka zárva tartja, s melyet ha kimondott, akkor meg kell halnia.

És mikor aztán egészen közel volt hozzá, hova a delejes iszonyat vonta, akkor a szürke alak eléje nyujtá kezét, két ujja között valami csillogót tartva, és megszólalt:

– Szép nagysád: én e gyűrűt hozom kegyednek vissza.

Szerafine meglátta az opálgyűrűt, a belenőtt fekete kereszttel a kisérő alak kezében; két kezével arcza elé kapott: «Róbert!» rebegé, s azzal félrehajtá fejét és összeroskadt.

Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég szinpadi routinnal van adva; fölemelte a tisztelt hölgyet, s egy karszékbe segíté ülni. És azután ő maga eléje állt és elmondá neki röviden:

– Asszonyom, én nem vagyok Róbert, nem jövök reclamálni. Hasonlítottunk ugyan egymáshoz egy kicsit valaha; de most már épen nem hasonlítunk. Én megvénültem, ő pedig fiatal maradt: mert meghalt. Engem bízott meg e hír tudtuladásával, s hitelesség végett átadta jegygyűrűjét. Azt ide leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik ébredni, itt megtalálja. Tovább pedig nem kivánván alkalmatlankodni, magamat egész tisztelettel ajánlom.

A hölgy feje halványan csüggött a szék támláján alá, hanem Pusztafi abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták hallani, a mit körülöttük beszélnek.

És ezzel végezve küldetését, meghajtotta magát és kiment az ajtón.

A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan csendesen végeztek odabenn, hogy semmit sem tudhatott meg.

– Bruder, monda neki a kilépő költő, hívd össze az asszonyod fehércselédeit és mondjad nekik, hogy hozzanak illatos eczetet, repülő sót, mert úgy látszik, hogy ő nagysága elájult. Azt képzelte a jó teremtés, hogy én vagyok megholt első férje. Pedig bizony mondom neked, olyan jó por az már, mint az, a mit a csizmámról le akartál verni. – Isten áldjon.

Azzal eltávozott.

Délután az utczán találkozott Melchiorral.

– Csodálatos esetről jövök, monda a kis doktor, most tartottunk orvosi tanácskozást Fertőyné asszonynál.

– Tán beteg a szép asszony?

– Nem beteg. Egy perczczel azután, hogy te nála voltál látogatáson: – szívszélhüdésben meghalt.

– Kár érte; – jó előfizető-gyüjtő volt.

UTÓHANG A «POLITIKAI DIVATOK»-HOZ.

Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a «Politikai divatok»-hoz szükséges a felvilágosító végszó.

Valószinűleg feltünik az olvasónak az a sok hézag, a mi e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz: az elbeszélés ott, a hol legérdekesebbnek igérkezik, hirtelen letörik s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle mese, a hol lehetne igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami felépítve. A nagy, dicsőségteljes harczból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a vég katastrofa: az is csak allegoriákban, a miknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik.

Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megirni, a mikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt költötte fel, hogy az elmult szabadság újra életre kel hazánkban. Felszabadult a politikai szószék és a sajtó.

Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt irni, mely a szabadságharczot tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra: minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kisértett a lelkemben: és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből.

Mire aztán elkészültem a regénynyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-æra. Százszorta rosszabb a Bach-korszaknál; mert «ez» egy becsületes absolutismus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, a mihez tartsuk magunkat: «Zahlen und’s Maul halten»; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, a kikkel lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette azokat a hazánkfiait, a kik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgy hogy a katonai törvényszék valóságos oltalom volt ránk nézve az administrativ közegek dühöngése ellenében.

Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. «Hisz ez a forradalomban játszik!» Voltak kiadóim, a kiknek szintén bemutattam. «Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról huzatni?»

A regény ott penészedett a fiókomban.

Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai elhatározták, hogy egy sajtóorganumot hoznak létre, mely nézeteiket képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a «Hon» nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kanczelláriánál, hogy az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az engedélyt. Én siettem az irásommal fel Budára gróf Pálffy Móriczhoz, bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.

– Hjaj, barátom, monda a helytartó, az még nem elég, hogy a kanczellár beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reversálist kell adni magáról, hogy lapjában a kormányt pártolni fogja.

– Kérem: itt van már a zsebemben a reversális. Tudtam, hogy ez is szükséges.

Az volt pedig ebben a reversálisban, hogy én kötelezem magamat a magas kormányt minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben teljes erőmmel támogatni.

A kormányzó nagyon csóválta a fejét: «a hazára nézve üdvös».

– Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak irjon újságot. De vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.

Az új lap szerkesztősége nagy hamar megalakult, régi, kipróbált ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Új évre oly nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói: azok között első rendben Almássy Pál (a debreczeni országgyűlés volt elnöke, ki már egy halálitéletet tartogatott az emlékei között).

Most azután módomban volt a «Politikai divatok»-at a közönség elé hozni a saját újságomban.

Folyt a munka akadálytalanul valami hat hétig.

Ekkor egy új munkatárs koczogtatott be hozzánk.

Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak: vagyonban gazdag, műveltségben alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.

Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkre tennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen megvilágítva.

Zichy Nándor elébb a Pesti Naplót kinálta meg ezzel az emlékirattal; de Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni; akkor aztán én hozzám hozta a czikket. Én közöltem azt barátaimmal: nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset módosítottam rajta. (A módosítás szelidítés volt a kifejezésekben: szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant sensatiót idézett elő az olvasó közönség táborában.

Két nap mulva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy «Pálffy Móricz dühös ránk a Zichy Nándor gróf czikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket három havi börtönre elitélni.» (Schmerling alatt az volt a politikai divat, hogy a szerzőn kivül még a szerkesztőt is becsukják.)

Én egy nagy plaidoyerre készültem, melyben napnál fényesebben bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.

Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből és egy közbakából.

Ily szakértő biróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim meggyőző hatást ne eszközöljenek.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott itéletet.

«Egy esztendei tömlöcz, nehéz vasban.»

– Mi a kakukk? mondám én az auditornak; hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért ránk kiméretni.

– Das übrige ist für die schöne Vertheidigung! Mondá nevetve az auditor major.

Azonkívül ezer forint birság.

A birságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett leülnünk.

S a legszebb az volt az egész itéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk ám elitélve; nem valami politikai bűntettért, hanem «közcsendháborításért». Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifju korukban együtt hajigáltak be ablakokat és gázlámpákat a kerepesi-úton, a miért egy esztendei börtönre lettek elitélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így lett az megmagyarázva – a morva cserepárnak, a mi törvénybiránknak.

És én azért mégis maradok a fentebbi állításom mellett, hogy a katonai kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hirlapirókra nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.

Először is a katonák megtették azt a kitünő tréfát, hogy nem érték be azzal, hogy minket elitéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki czikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által subventionált schmerlingianus lapok szerkesztőit is, a kik minket, védtelen ellenfeleket, megtámadtak; azokat is elitélték, becsukatták: «közcsendháborításért.» A ki csak vezérczikket irt, akár a kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt, mind becsukták. Pokoli humor volt ez!

A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk, elitéltekkel, a hogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a vendégével, szó sem volt «harminczhárom fontos vasról, kezére lábára.» Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar viczispánnak.

Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. A minek ez volt az oka: Ugyanazon a napon, a melyen Zichy Nándor a kegyetlen itélet folytán megfosztatott a nemességétől (a mire Deák Ferencz azt az élczet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb paraszt Zicsi (sic) Nándor), ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy minden titulusoknál méltóságosabb czímmel, az «apa» czímével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, a míg a neje veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.

Mikor aztán az egy hét leteltével ő is bekerült, a derék Haymerle azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kivánságai lesznek a fogoly úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.

(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat felhozassam a börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)

Zichy Nándor azt az egyetlen kivánságát nyilvánította a térparancsnok előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni hajnali misére a templomba.

A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instructiója a hadügyminiszteriumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.

Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak? azt nem tudom; mert én nekem ő felsége legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zicsi Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták vissza: az ottmaradt a csendháborítás által okozott károk megtérítésére.

Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a szomorú része – rám nézve.

A mint engemet elitéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy széllyel szaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza. Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül a sor: azokat is rendre fűzik rabszijakra közcsendháborítás miatt. Most már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi honoráriumot. Ellenben meg volt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a censor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárczában folyó regény miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másitanom kellett benne: kihagynom ívszámra azokat a részleteket, a mik a szabadságharczra vonatkoztak, a mik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még regényirónak keservesebb vajudása nem volt a munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka iróknak a sorsát. Így készült, foltokra szakgatva, újra összefoltozva a «Politikai divatok».

A hirlapom közönsége pedig egyre apadt. Irni sem mert már bele senki a neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták, állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itt hagyták a fővárost.

Azért még folytattam a lapot, s vele együtt a regényt. Volt egy kis örökségem a szüleim után, az egy magyar-utczai házban feküdt. A házat eladtam, az örökségemet ráköltöttem a lapra, folyvást bizva a haza sorsának jobbra fordultában. De ez csak nem következett be. Aztán adósságra folytattam a lapot. Mikor aztán már a nyomdai hitelem is teljesen ki volt merítve, mikor a nyomdászom nem akart tovább kontóra nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt álltam, hogy a lapot megszüntessem. Megegyeztem Keménynyel, hogy a még hátralevő egy hónapra a Hon előfizetőit a Pesti Naplóval fogja kielégíteni. Barátaim mind beleegyeztek az elhatározásomba. Minden embernek insége volt. A búza ára leszállt két forintra (olvasd: 2 forintra o. é.). A mely nap reggel megegyeztem Keménynyel, másnap kellett volna aláirnunk a szerződést, az nap este kaptam egy táviratot Zichy Nándortól: «Lapodat meg ne szüntesd, holnap reggel nálad leszek.» Már nyolcz órakor ott volt. Rövid volt a találkozásunk.

– Ámbár lapod politikáját nem osztom, pártodhoz nem tartozom, mégis nem engedhetem, hogy ez a lap megszünjék: mennyi összegre van szükséged, hogy azt folytathasd?

Mondtam neki valami összeget.

Szó nélkül kezembe adta; nem várta, hogy megköszönjem: eltávozott.

Én aztán folytattam a lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból felsereglettek, nyomdászom vállalkozott az együttkiadásra, s attól fogva a Hon virágzásnak indult.

Ezt az adatot kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.

Ilyen viszonyok között, ilyen kedélyhangulat mellett jött létre a «Politikai divatok» czimű regényem.