A sánczon állt egy őr, ki a városra onnan lelátott, s az alant a várudvaron állókat koronkint tudósítá a vész haladásáról.
– A tűz a megyercsi utczán ütött ki!
Ott Kapor András uram háza van, otthon felesége, kis fiai, sok lábas jószág az akolban; – asszony, gyerek vajjon tud-e menekülni? drága jószág hogyan pusztul el mind?
Kapor uram csendesen sóhajta, puskájára támaszkodva: «az Úr adta, az Úr elvette; áldassék szent neve érette.»
Az őr kiálta ismét.
– A szél a városnak fordítja a tüzet! Isten irgalmazz!
Nehány percz mulva a tüzes pernye a várudvaron állók fejeire szállingózott. Saját házaik hamva volt az. A sorban állók nyugtalankodni kezdtek: «házunk, családunk? mindenünk?»
Kapor uram észrevette a nyüzsgést, s hidegvérrel monda:
– A ki azonban helyét elhagyván, az főbe lövettetvén.
Senki sem mozdult többet.
Az őr perczről perczre rémesebb tudósításokat üvölte alá.
– Már két utcza ég! – most három helyen gyulladt ki egyszerre; – már a város közepén a tűz! – A tábori kórház is kigyulladt. – A kórházról átcsapott a tűz a megyeházára! – A tűz erre fordul. A várat borítják el a sziporkák.
– Fel a Babylon tetejére, legénység! vezényle Kapor András uram, s nehány pillanat mulva az őrség fele a vár laktetőin volt, azokat oltalmazta.
A vártetőről borzasztó volt a városra nézni! egy tenger volt az, melynek hullámja láng. A szél viharrá nőtt már, s forgó tölcsérré kavarta a zsarátnokot; a füst, a láng közepéből mint rémes fáklyák emelkedtek ki a templomok, a kolostorok, a városház tornyai; hat torony egyszerre, Csak a hetedik állt még sértetlen és hangoztatá szomorú kondulásait. A szép város háromnegyed része égett egy óra alatt, s a bőszült láng a széles Duna egyik partjáról a másikra csapott át, elborítva az összekötő hidakat, s felgyujtva a szemközt álló falut.
És e pokoli látványhoz az iszonyat zűrzavarja, melyet ezernyi ezer kétségbeesett ajk sírása, segélykiáltása, ijedelme támaszt; s a mit a pattogó tűzrobaj elnémítani nem bir, sem a tomboló vihar hahotája túl nem ordít.
És azok, a kik ebben legtöbbet veszthettek, a kiknek ezt nézni legfájdalmasabb volt, azok fennálltak a vár palotái tetején s azokat védték az elözönlő zsarátnokhullás közepett és nem hallották azt, hogy ki az, a ki otthon oly hangosan sír?
Kapor András uram a pavillon tetőgerinczén ülve, mint egy paripán, sorozgatá magában: «most a megyeház ég; most a városháza gyult ki; most a szentegyházba kapott bele; most mind a két torony lángol; most az egész dunasor végig, a hajók, a malmok a Dunán úsznak égve mind. Koldusokká leszünk, én is, más is, valamennyien. De azért kötelességünkről meg nem feledkeztünk. Talán valamikor támadni fog valaki, a ki ezért rólunk megemlékezik.
És a míg nézte a siralmas nagy pusztulást, még csak a szemöldöke sem mozdult meg bele.
A várban és városban erre a napra nem következett éjszaka. A terjedő láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mértföldnyi kerületben nappal volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztül törni a lángvörös ég biborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha vértengerben úsznék.
E rémvilágította környéken, a Duna tulsó partján vágtat egy négylovas szekér az almási hegyek felé. Egyike azoknak, a miket «gyors parasztok» nevezet alatt ismert a vasuttalan hajdankor.
A szekér hátuljában egy köpönyegbe burkolt férfi ül, ki azalatt, míg a négy paripa tüsszögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezével a saraglyába fogózva, szüntelenül a háta mögött elmaradó égő városra néz. A tűz arczába világít, s oly rossz, oly ádáz vonásokat világít meg azon, hogy alig merjük ráfogni, hogy ez ismerősünk, hogy ezt már láttuk valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is vérben fénylenének, s a távolról lobogó fény és árny mintha arczának vonaglása volna.
Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán szélben repkedő köpenyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli hőségét érezné mértföldnyi messzeségben, izzadni kezd, s lehány magáról mindent.
Tanyák, szántóföldek, hídak, elmaradoznak az útfélen, ő nem néz előre soha; mindig csak hátra: a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös füstfelhőkre, az izzó égre és a vérszínű folyamra, melynek tükre egész a távozóig elviszi az égő város visszfényét.
Ettől a látványtól nem bir megmenekülni, pedig úgy látszik, mintha arczvonásainak torzképe enyhülne, a mint a rémvilágítás távolodik s a tájat mind jobban elfoglalja az éjsötét és a hold.
– Állj! ki vagy? hangzik egyszerre a lovak előtt.
Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében s arcza, mely most a holdfénynyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös fényből nem maradt rajta más, csak a sűrű vörös szeplők.
Most ráismerhetünk: ez Bárzsing.
Az almási nemzetőri előörs az, ki szekerét feltartóztatá.
Olyan világ volt ez, a mikor minden falu végén megkérdezték minden embertől, mi járatban van?
Bárzsing reszkető kezével alig birta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan odább, mert ő futár, Pestre küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták; kérdezték tőle, mi történt a városban? nem felelt, fogai vaczogtak, csak a kezével mutatott hátra: láthatják.
Azután új lovakat fogtak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér robogott tovább.
Jött egy mély út, hegyes vidék; az égő város nem látszott már; az utas vissza-visszanézett még, a lángoló tornyokat nem találta háta mögött; nem jöhettek azok utána, a csillámló folyam nem futott vele versenyt, mindenütt utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, egy vérveres felhő nem akart elmaradni feje fölül soha; az együtt járt, együtt repült vele; abban meglátta mindazt, a mit eltakartak a hegyek, erdők; hisz ez olyan iszonyat volt, a mi az égre van festve.
Egész éjjel kisérte ez a felhő.
Reggel erős, borongós idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festette a tájat.
Reggelre egy kis tóparti város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott kifizette fuvarosát s iszákját kezébe véve, fölment a fogadóba.
Nem is tudakozódott; tudta már a szoba számát, a hova be kell nyitnia.
Abban a szobában volt Fertőy.
– Ah, ön megérkezett; szólt nyájasan közelítve a mindig mosolygó úr. Hogy van?
– Fázom és rosszul vagyok, válaszolt dideregve Bárzsing.
– Igyék egy kis rhumot, az helyre hozza.
Bárzsing nem kináltatta magát kétszer; csakhogy a rhumtól még rekedtebb lett a hangja.
– Hát mi ujság otthon?
Az «otthon» szóra Bárzsing riadtan tekinte szét.
– Nem látszott ide az éjjel? A város ég…
– Csak a város? kérdé a mosolygó úr.
– Az egész város; a templomok, kórházak, mind tűzben lángban állnak, alig maradt meg egy negyedrésze az egésznek.
– Hm. Ha a szél megfordul, még az is eléghet.
Bárzsing jónak látta még egyszer hozzá folyamodni a rhumos palaczkhoz.
– Tehát ott most nagy az ijedtség, ugy-e? tudakozódék kiváncsian Fertőy.
– Oh…
– Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon jött ön keresztül?
– Oh dehogy jöttem; hisz az is ég. Csónakon hozattam át magamat.
E szóra Fertőy nem mosolygott, a fogait szítta.
– Az úri ismerősök mit csinálnak?
– Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a másikra. Lávaynét láttam, a mint az égő házból elfutott, egy kosár buzát vitt az ölében az ezüstneműi helyett.
– Ah! szólt Fertőy, ismét mosolyogva. Az az asszony engem egyszer megbántott. Azt kérdezte tőlem, mi okon szólok bele a város dolgába, mikor nem vagyok ott birtokos. Most jól esik neki.
– Holdvárynét ájulva vitték a Rozália-térre, a hová nem jutott el a tűz, Serafine kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül.
– Hm. Kiváncsi vagyok a toilletjére. Olyankor nem igen ügyelhet az ember erre.
– A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre még sem bírták megmenteni.
– Ah! Már most hol fognak majd dikcziózni a tekintetes karok és rendek?
A harmadik pohár rhumnál maga Bárzsing úr is tréfásan kezdte venni a dolgot.
– A többek között a Hargitay-ház is porrá égett.
Fertőy arczán a mosoly most már gúnyvigyorgássá fokozódott.
– Ez Judit hugocskám baja. Ön tudja, barátom, hogy az öreg úr végrendeletében, a hol őt minden vagyonából kizárja, a házat oly feltétellel hagyta meg neki, hogy abban végső inség esetére maga lakhassék. Ez volt egyetlen, utolsó birtoka.
– Tehát Judit kisasszony?
– Már nem kisasszony. Férjhez ment, szólt Fertőy kivonva zsebéből Judit levelét s átnyujtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el.
Bárzsing arcza haragvörös lett e sorok olvasásakor; ő még mindig remélte, hogy Juditot kényszeríteni fogja a végrendelet kedveséről lemondani, s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bárzsing úr kedvét épen nem rontották el.
Mikor letette a levelet az asztalra, azt gondolta magában: tehát úgy kell neki! Legyen tehát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen; teljék be rajta a keserüség pohara.
– Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását szorgalmaznunk, szólt fogait összeszorítva, úgy szűrve a levegőt azokon kereszül.
– Meg is tettem már az intézkedéseket, biztosítá barátja urát nagy nyugalommal Fertőy; a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek, s holnap fel fog nyittatni.
– Holnap? De hisz a város pusztulása…?
– Mi akadályozza önt, az én nevemben jelen lenni a felnyitásnál? Annyi hely csak lesz a városban, a hol ezt végre lehet hajtani.
– De a tűz, uram!
– Mi bajom nekem az önök tüzével.
– Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el is égett!
Fertőy most már nem mosolygott.
A tél is eljött és a leégett város még nem volt fölépítve.
Nem olyan tél volt ez, mint a többiek szoktak lenni. Ez olyan tél volt, a mikor százezer ember, meg a másik százezer ember okvetlenül szükségesnek tartotta az országot keresztül-kasul beutazni, nagy társaságban, gyalog és lóháton; éjjel künn aludni a fagyon, s ágyat vetni a hóba, követ és árokpartot keresni feje alá vánkosnak; míg a nőnemen levő százezrek abban találták a farsangi divatot, hogy vászonszöveteket szedtek szét szálankint mentűl apróbbra tépegetve.
Tánczvigalmak helyett egészen más összejövetelekről volt szokás beszélni, s nem zeneszó volt, hanem egészen más moraj, a mi a kebleket hevíté.
De nem akarom én leirni a férfiak fényes dolgát; regényt irok: divatokat. Nők történetét, kik küzdöttek erősebb ellenséggel, mint a férfiak; kik küzdöttek azután is, hogy amazok elnyugodtak, kik küzdöttek a sorssal. A historia férfiaké, a nőknél hadd beszéljen a regény.
Hiszen én csak divatokat irok. Férfiak divatjait. Oh milyen változandó a nők izlése, szinben, ruhában, kelmében, fejékben, hajfodrozatban! Mi tegnap kapós volt, holnap eldobva hever. A mit az egyik farsang imádott, a másik farsang már csak álarcznak viseli, s tavalyi viseletéért az utczán járót kinevetik. Ilyenek a nők a maguk divatjával. Hát a férfiak divatja? Melyik állandóbb, melyik változandóbb? A jelmez-e, vagy a jellem?
… A leégett város romjainak még a télen sem volt tetejük. Hát a lakosok hol laktak? Bizony azoknak nagyon erős okuk volt a négy víz közül el nem mehetni: benn voltak a városban. Nem a romok között, miknek nem volt tetejük; azért nem, mert ez olyan esztendő volt, mikor csillagok járnak az égen, olyan csillagok, melyek le is szoktak esni; ilyen futócsillag nagyon sok esett be a tetőtlen házak szobáiba azon a télen.
Hanem volt egy kis mező a város szegletében, melyet a hullócsillagok nem értek el; úgy híják, hogy czigánymező. Azért, mivel ezen a téren van a szegény czigányok kunyhósora. Egy csomó sárból rakott putri. Mit? Putri? Palota! A ki ilyenhez juthatott! Hisz az ilyenben kemencze van és tűzhely, sőt ablaka is, a min ki lehet látni. Azonban annyi ezer ember egy sor nádasviskóban el nem fér; a ki nem fér, úgy segít magán, hogy megvásárol szomszédjaival társaságban egyet azon vásáros bódék közül, miket bécsi és pesti kereskedők szoktak használni országos vásárok alkalmával, azt felállítja a partos oldalra s elhelyezi benne magát.
Egy ilyen vásári sátorban lakott az öreg Lávayné és a Holdváry család együtt.
Hja bizony együtt! A nagy boldogság napjaiban nem igen gondoltak arra, hogy talán meg is kellene egymást látogatni. A nagyúri család piqueniquejei meglehettek a nélkül, hogy az öreg asszonyságot meghívják bennük részt venni, hanem aztán mikor mind a ketten kijutottak az utczára, azt mondták egymásnak: építsünk egy kunyhót s lakjunk benne együtt.
És ott elfértek szépen.
A fasátor közepén el volt rekesztve deszkával; a belseje volt a hálószoba. A külső rekesztékben állt egy vas takaréktűzhely, mely valamelyik háznál épen maradt: arról melegedett az egész tanya.
Cseléd nélkül el lehetett lenni. Volt kezes lábas ember az utczán elég, a ki annak a helyét pótolta. Lávayné maga főzött; a kunyhó mögött volt egy kis szárnyék, ott állt egyetlen tehene, azt maga megfejte s csinált reggelit az egész társaságnak.
Holdváryné nem nagyon volt útban: ő a nagy szerencsétlenség óta csak sírni tudott és aludni. Ha feküdni hagyták, egy helyben maradt és nem kivánkozott sehová.
Szerafine kisasszony pedig segített a főzésnél Lávaynénak.
Hogyan? Szerafine kisasszony főz? Szerafine a tűzhely mellett? Valóban ott; szép fehér kezei össze is vannak égetve és leforrázva számtalan helyen, mint kell lenni olyannál, a ki ezt most tanulja.
Sok bajába is került az öreg asszonyságnak, míg ifju segédjét a rántáskészítés titkába beavathatta; de sok lisztet összecsomósított azalatt!
«Bizony édes kincsem, az nem cotillon figura; szokta ilyenkor dorgálni tréfásan s ha a kisasszony azalatt, míg ő kinn járt a zöldséget tisztítani, ott benn ki hagyta futni a húslevest, hogy az öreg asszonyság csak a nagy süstörgésre szaladt már be, akkor volt mit hallani Szerafinenek: zongorahangjegyekről, franczia regényekről és tájképfestésről, mint a melyek miatt mindig bátran el-kifuthat az embernek a levese a fazékból.
Az öreg asszonyság odakünn folyton zsörtölődött; Holdváry mama benn a rekesztékben fekhelyéről meg nem mozdulva, folyvást nyögött és panaszkodott, válogatott bajokat találva ki magának, mintha a valódi nem volna elég: «te Szerafine, nekem a lábam kőből van; – te Szerafine, ez az ágy mindig feljebb emelkedik alattam; – te Szerafine, én azt álmodtam, hogy ha bejönnek a városba, az asszonyokat összefogják s előre küldik a várfalnak, hogy őket lőjék, ha lőnek; nem jó volna, ha nekem elébb elvágnád a nyakamat azzal a késsel, a mivel most a laskát metéled?»
Szerafine pedig a kereszttűz közepett folyvást derült és kifogyhatatlan volt az elmés ötletekből. Az igaz, hogy ha a főzésben nem nagy segítségére volt is Lávaynénak, de tréfás kedélyével annálinkább felderíté.
Mert semmi sem olyan tréfás dolog, mint a nyomorúság.
Milyen kaczagásra méltó dolog az, mikor az ember a poharát reggel fel akarja emelni az asztalról s akkor veszi észre, hogy oda van fagyva; mikor a czipőjét felhúzza, s egy kis kerek lyukat talál az orrán, melyet az éjjel az egér rágott rajta! Mennyit lehet ezen sorba nevetni! Hozzá gondolva még, hogy ez az egyetlen czipő a világon, mely a kárvallottat tulajdonosának ismeri. Vagy mikor sok a vendég s kanál hiányában Szerafinnak a nagy levesmerő kanállal kell enni.
Oh hát még vendégek is vannak?
Természetesen. Sok az ismerős, a ki kénytelen azt az életet követni, hogy sorba járja a kunyhótanyákat s ma itt, holnap ott marasztalják meg ebédre. Azonkívül meg két rendes zsellérje is van a vendégszerető szállásnak, még pedig férfiak; igaz, hogy házas emberek, kik valahonnan a vidékről, bizonyos okoknál fogva, jónak látták idebenn szorulni; egyiket szolgabiró úrnak, másikat fiskális úrnak híják; egyik Lávayné, másik Holdváryné rokona. Nem volt testüknek, lelküknek hová lenni, hát aztán Lávayné mindjárt ott marasztotta őket. «Van itt még uramöcsémék számára hely elég: itt hálhatnak a konyhában; legalább megőriznek bennünket».
Fiskális úr, szolgabiró úr nem is valami haszontalan emberek. Fiskális úr reggelenkint maga elmegy a várba, a hol húst, lisztet osztogatnak, lenéz a Vághoz s ott halat requirál, azt asszonynénjének hazahordja, ellátva a konyhát; szolgabiró úr meg mindennap, este, mikor sötétedik, nyakába keríti a köpönyegét s a köpönyeg alatt fát, szénát czipel haza; a széna éjszakára jó fekhelynek, nappal pedig szükséges a tehén számára s mikor aztán mind együtt vannak, mikor leültek a felfordított deszkaszekrényekre, a földre leterített gubára, akkor olyan jókat nevetnek mind ezen, mintha ez a legderekabb adoma volna.
Nem is volna Lávaynénak egyéb gondja, csak az az egy, a mi minden víg tréfa után egy-egy visszatérő sóhajban helyét visszaköveteli: «Csak a Bélám köztünk volna!»
«Csak ő volna még itt!»
Persze akkor paradicsom volna a négy deszkafal ürege; akkor olyan tökéletes volna ez a világboldogság, hogy az ember alig találna még valami kivánni valót.
Hanem hát az most ki tudja hol jár? Ki tudja, hogy él-e? Ki tudja mi sorsba jutott? Tele a világ veszedelemmel. Az ember csak abban válogathat, melyikbe menjen bele inkább; s nem abban, hogy melyiket kerülje jobban?
Pedig hát most ő is itt lehetne köztünk. Ne ment volna el hírt keresni a világba; ne szeretett volna olyant, a kit nem hagytak neki szeretni; ne kényszerítette volna a sorsát!
Kivált mikor a napi munka után kifáradva, egyedül maradnak még ébren, ő és Szerafine, mikor Lávayné első és utolsó gondolatjára visszatérve, fel-felsóhajt: «szegény Bélám!» olyankor olyan szemrehányólag néz Szerafine szemébe, könylepte szemével, mintha azt akarná neki mondani: «és mind ennek te vagy a legnagyobb oka! miért nem tudtad őt magadhoz fűzni? hisz én is óhajtottam volna azt, hogy tégedet szeressen. Most a te férjed volna és együtt lennénk.»
És azután olyan jól esik szívének, ha Szerafine e néma szemrehányást megértette s mikor feküdni mentek, a gyertyát kioltották, minden elcsendesült, a csendben imádkozni jó: elrebegi magában szívtől szakadt imáját, hogy az Isten őrizze meg, védje meg, vezesse mindenütt kedves fiát, lelkének drága kincsét; azután halkan elsóhajtja az «amen»-t; és akkor a sötétben egy másik halk fohász utána mondja az «amen»-t, mintha tudná, hogy ő miért imádkozott.
Hirt hallani a távol levők felől ez idők divatja szerint ismét igen nehezen lehetett. Posta nem járt. Azon idők mása volt ez, a minőkben a székely népdal a «felhőben tollászkodó hollóra bizza» az ő izenetét.
Ha mégis aztán valahogy nagy időközökben be tudott jutni valaki, nagy furfanggal és csodálatos mesterségekkel, egy-egy futár onnan kivülről, az valódi eseményt képezett a város lakóinak életében. Arról két hétig beszéltek: mi hirt hozott? mi van a parton túl? ki él? ki halt meg? Látta-e ezt, beszélt-e azzal? Az ilyen embernek volt nagy kelete. Utána jártak, felkeresték, magukkal vitték, kérték, hogy beszéljen. Esküvetlen elhitték minden szavát. E ritka hírgalambokat rendesen Lávayné is meg szokta vendégelni fagunyhójában.
Messze földről érkezett jövevény nagyon czéltalanul tenné, ha valami kérdésre azt felelné, hogy nem tud ebben semmit.
Ez nem is szokott megtörténni. Mikor az első hirgalambot kérdezé az öreg asszonyság, hogy ismeri-e az ő Béla fiát? de hát hogyne ismerte volna! nem tudná-e megmondani, hogy merre van? hogyne tudta volna! Jó helyen van: benn ül Eszék várában, semmi baja, el van látva; ott ugyan veszedelem nem érheti. A jó öreg asszonyság ebben nagyon megnyugodott.
Pár hét mulva jött a másik hirgalamb. Az is olyan jól ismerte Lávay Bélát, mint a tulajdon testvérét, nem rég találkozott vele. Odafenn jár Selmecz tájékán. Biz a sokat fázik és fárad, hanem jó társaságban van.
Ez véletlenül igazat is mondott. Nem tehetett róla: tudtán kivül történt meg rajta.
Megint néhány hét mulva egy újabb futár azt állította egész bizonyossággal, hogy Lávay Béla jelenleg Erdélyben van, a mi annál valószinűbb, mert Pusztafi is ott van; ők pedig elválhatlanok. Pusztafi pedig minden esetre ott van, mert onnan már csatadalt is irt.
Az öreg asszonyság aztán sóhajtva monda: «bárcsak a Béla ne volna egyszerre három helyen, hanem inkább itthon!»
Farsangra fordult már az idő, midőn egyszer ismét hire futamodék, hogy futár érkezett a várba, csodálatos úton-módon. Ez a futár Bárzsing úr.
– No, ettől nem kérdezősködöm Béla felől, szólt elkedvetlenülten Lávayné, mikor a nevét meghallotta; mert ez mindig hazudik; ez bizonyosan azt mondaná a fiam felől, hogy ellőtték a lábát, vagy elfogták valahol, csak azért, hogy engemet keserítsen vele.
Öcsém uram a fiskális aztán megbiztatá: «várjon asszonynéném, majd felkeresem én, engem nem ismer, nem tudja, ki vagyok? én majd kikérdezem».
Szolgabiró öcsémuram mellé állt legale testimoniumnak, hogy ő is vele megy, aztán majd hirül hozzák, a mit kitudtak belőle.
Mint a kivánság, lépett be a sátorba épen a kis pletykahordó Blumné, kinek férje a várban most is régi hivatalát viseli, csakhogy az újabb divat szerint nem híják többé Perflexnek, hanem élelmezési biztosnak. Azért jött, hogy elhíja magához, várbeli szállására Szerafinét délutáni ozsonnára, a mikor a most jött futár, Bárzsing úr is ott lesz s első forrásból hallatja majd hirül hozott csodadolgait.
Lávayné is nagyon kérte Szerafinet, hogy csak menjen el Blumnéhoz a várba, hisz az idő kellemes, s a gombai töltésen végig lehet sétálni, a nélkül, hogy az ember ama hulló csillagoktól eléretnék, a mik nappal is csak hullanak. Aztán Holdváry mama is megengedte, csak azon az egyen aggódva, hogy hátha azalatt elfoglalják a várost s Szerafine a várban reked: ki fogja utánavinni a fehérneműit?
Maga Szerafine is óhajtott tudakozódni Bárzsingtól.
Délután tehát Blumné ismét eljött Szerafinért, öcsémuramék kiséretül vele mentek; az öreg asszonyság kiült a sátorajtóba s a szép meleg márcziusi napfényen várta visszatértüket.
Nagyon is hamar visszajöttek, mintha űzve lettek volna. A figyelő anya szemeit nem kerülheté ki az izgatott felhangoltság, melyet Szerafine arcza elárult, valamint a levert kedély nyoma az öcsémuramék arczain, kikből nagyon rossz komédiás lett volna. Nem tudtak semmi tettetéshez.
– Nos hát? kérdezé megragadva a szolgabiró kezét. Mi hir Béláról?
A jó gömbölyű arczu férfiu szörnyen elvörösödött e kérdésre. Zavarba jött; bizonyosan arra gondolt, hogy ő, a legale testimonium, hogy mondjon ki valamit, a minek ellenkezőjéről van értesítve.
– De hát mit hallottak Béláról? Mondják meg hát, az Isten is áldja meg.
Fiskális öcsém inkább vállalkozott a válaszadásra; hiszen neki a kegyes szándékú elferdítések diplomatice meg vannak engedve.
– Él és egészséges a Béla, asszonynéném.
A jó öreg asszonyság többet akart volna megtudni fiáról, úgy leste a kedvetlenül hullatott szót.
– De hát hol van? Nem történt-e vele valami veszedelem?
– Nem, oh nem; az nem történt, sietett egyszerre felelni mind a két öcsémuram; a nagy sietségről észre lehetett venni, hogy valamit titkolnak, el akarnak simítani, félrevinni a beszédet.
– De ha nem érte semmi baj, miért nem beszélnek róla többet? – Tán csak nem tett valami szégyenelni való dolgot? – tán csak nem lett – gyáva!?
Olyan megható volt az öreg asszonynak ez a kérdése: ki úgy remegett egyetlen fia életeért, most egyszerre lángoló orczával kérdezé azt, hogy fia tán csak nem volt gyáva?
A két öcsémuram szepegve nézett össze, és nem tudott hirtelen mit felelni.
– Nos; szóljanak: mit beszélt az az ember fiamról?
Fiskális úr ismét vállalkozott valami exceptivával leütni a főkérdést s nagy vállmozgatással eléállt, hogy no azt nem mondta Bárzsing, hogy Béla, mint katona, épen gyáva lett volna. Ezt a szót, mint katona, különösen megnyomta.
Az öreg asszonyság szemei megteltek könynyel. Látta, hogy őtet valamivel ámítják; most Szerafine megszánta s kitört azzal, a mit eddig visszatartogatott.
– Ejh, uraim, ne himezzenek hámozzanak önök. Lávay Bélát gonoszul rágalmazta egy egész társaság előtt Bárzsing. Azt beszélte felőle, hogy áruló.
Mit? Áruló? Ez is divat volt akkor. Két ember összeveszett valamin: egymást rögtön elnevezte árulónak.
– Igen, igen; azt beszélte Bárzsing, hogy Béla is azokkal tart, kik az ellenféllel egyetértenek, mert csak szinből verekesznek s csákóik mellett fehér tollat viselnek, kik grófi czímekre vágynak, a radikális és republikánus tiszttársakat maguk közül elüldözik, hogy ki is van adva a rendelet a kormánytól, hogy mindannyian tiszti bojtjuktól megfosztassanak s a haditörvényszék elé legyenek állítva. Ezt beszélte Bárzsing, czifrán illustrálva s hogy nem először mondhatta már el a városban, onnan láthattam, mert a jelenlevők még csak új dolognak sem találták, a mit mondott. Minthogy önök nem merték Bélát védelmezni, utoljára is én voltam kénytelen Bárzsingot helyre utasítani: hallja Bárzsing, maga igen szépen be tud valakit feketíteni, hanem azért, mert jelenleg itt ebben a városban senkije sincs Lávaynak, a ki védelmére szembe álljon, nem tanácslom, hogy az anyjával összetalálkozzék, mert ha az megtudja, hogy maga az ő fiáról ilyeneket beszél, hát az magát megveri…
Lávayné megszorította Szerafine kezét.
– Ezt jól mondta Szerafine. Ez igazán volt mondva. Hol van most az az ember?
Szolgabiró öcsémuram meghökkent.
– Mit akar vele asszonynéném?
– Mit? mit? rebegé az öreg asszonyság, mi közben hevenyén szedte fel ócska selyem kalapját, zöld merino köpenyegét. Mit akarok vele? Hogy mit akarok vele ugy-e? mondogatá csendesen: – «meg akarom lőni azt az embert!» tört aztán ki egyszerre, az anyai düh szikrázó hevével s feltárva azt az ócska tisztes zöld köpenyt, annak belső zsebéből két pisztoly agyát mutatta elő.
Mire a két férfi bámulatából magához ocsúdott, a csodálatraméltó nő már kinn volt az utczán és sebesen haladt a város felé.
Utána futottak, hogy lecsendesítsék. Nagy haraggal visszautasította őket.
– Menjenek önök vissza. Lássanak utána, hogy ki ne fusson a lábasból a tej. Ha nem voltak önök férfiak, mikor kellett volna, az leszek én. Nincs szükségem segítségükre. Feltalálom azt az embert magam is. Nem repül ki innen a víz közül.
A két engesztelő hüledezve maradozott el a felingerült asszonyságtól, ki zajos szavával már az őrjáratok figyelmét kezdte magára vonni.
Utoljára is csak messziről merték kisérni, abban bizva, hogy hat óra után úgy sem eresztenek be többé semmi idegent a várba.
A leégett házak között hevenyészett tetőzettel egy kávéházat szereltek fel, mely az ostromágyúk lőtávolán kivül esett. Ez volt az akkori egyetlen gyűlhelye a bennszülötteknek és bevándorlottaknak. Az öreg asszonyság a sötét romutczákon keresztül egyenesen a kávéháznak tartott.
A két kisérő látta jól, a mint tétovázás nélkül belépett a kávéház ajtaján.
A tisztes agg nő, ki soha egy kávéház belsejét nem látta még, személyesen beront egy idegen férfiakkal, katonákkal tömött házba, hogy ott egy ellenségét fölkeresse s rajta elégtételt vegyen. Máskor a világ minden kincse rá nem birta volna, hogy egy reggelit elfogyasztani betérjen olyan helyre.
A nagy zaj és nagy pipafüst között annyi ismeretlen, bámuló arcz láttára másnak is elveszne a szemefénye. Lávaynénak idő kellett hozzá, míg egy pinczért elfoghatott az emberi tömkelegben, a ki tizennégy tele poharat visz csodálatosan egyensúlyozott pyramidba rakva.
– Nem ismeri ön Bárzsing urat?
– Oh igen. Most ment be a kártyázó szobába.
– Ugyan édes lelkem, menjen be hozzá és mondja meg neki, hogy itt van Lávayné, sziveskedjék egy szóra kijönni hozzám: vagy ha restelné a fáradságot, hát majd én utána megyek.
Nehány percz mulva vigyorogva jött vissza a pinczér Lávaynéhoz, ki egy szegletben a falhoz támaszkodva várt rá.
– Ugyan kérem, szólt a pinczér, fütyörézéshez kezdve, s ezuttal tizenkét üres poharat egyensulyozva kezében. Nem adósa az asszonyságnak Bárzsing úr?
– Nem. Miért?
– Mert a mint azt mondtam neki, hogy Lávayné asszonyság óhajt vele beszélni, mindjárt felugrott az asztaltól; azt bizta rám, hogy mondjam, már ő a várba ment; s azzal kieblábolt a kis ajtón. Nem hiszem, hogy utolérje az asszonyság.
A pinczér és nehány körülálló nevetett a tréfán. Lávayné a másik perczben már kinn volt az utczán s sietett a vár felé vezető úton.
Ő, a ki harminczévi itt laktában soha sem volt a várnak tájékára, a ki soha sem beszélt katonával, éjszaka be akar rontani a várba.
Alkony volt már, a sötét fasorok között nehéz volt megismerni az alakokat; de Lávayné mégis megkülönböztetett annyi járókelő egyenruha között egy vörösprémes mentét. Ez a harkálymadár! Jól látta, hogy a várkapun bement. De utol nem birta érni.
Mikor a várkapuhoz ért, az őr útját állta.
– Ki az? Mit akar?
– Asszony vagyok, pedig öreg. Be akarok menni a várba.
– Nem lehet már.
– De nekem be «kell» mennem.
Ez oly határozottan volt mondva, hogy az őr nem állhatott ellent annak, hogy az öreg asszonyság a bejárat boltíve alá be ne hatoljon; ott már többen állták útját.
– Hová akar asszonyság? tréfálózának vele. Tán katonának akar felcsapni?
– A várkormányzóval akarok szólni rögtön; szólt ő hirtelen feltalálva magát.
Erre már egy tizedes vált ki a többi közül, ki tisztelettel hajtá meg magát előtte s igérte, hogy elvezeti odáig.
A pavillon ajtajánál ez is magára hagyta; rábizva, hogy tudakozódjék tovább az őröktől, mert neki a vártát elhagyni nem szabad.
A várkormányzó kapujában álló őrök nem tudtak magyarul. Bihari román ujoncz volt mind a kettő. Lávayné nem tudta velök megértetni, hogy mit akar.
Ott azután leült a kőpadra, elhatározva, hogy várni fog, ha kell reggelig is, míg valakire talál, a ki megértse.
Nagy sokára közelített egy fiatal tiszt, kinek háromszinű szalag volt keresztül kötve a mellén. Ez bámulva kérdezé az agg nőtől: mit akar és hogyan került ide?
– Nevem öreg Lávayné. A várkormányzóval akarok beszélni.
– Rögtön?
– Ebben a pillanatban.
– Valami országos ügyben?
– Igenis, abban.
– Akkor tessék velem jönni.
A fiatal tiszt gyanakodó tekintettel vezeté az ismeretlen alakot hosszú, homályosan világított folyosókon, nagy, viszhangos, kikövezett udvarokon keresztül, míg végre egy sötét, dohánybűzös előszobába nyitott, a hol egy pár közlegény heverészett tábori ágyakon. Azonkivül egy szalmaszék is volt a szobában, meg egy festetlen asztal.
Itt a segédtiszt hátrahagyá Lávaynét.
Néhány percz mulva visszajött s nyers rövidséggel tudtára adá, hogy a várkormányzónak sok sürgetős dolga van.
– Jól van, monda az öreg asszony; várni fogok, míg elvégzi. S azzal leült a rongyos szalmaszékre, lekönyökölt a fagygyúpettyes asztalra, rendületlen elszántsággal.
A segédtiszt visszafordult s mérgesen becsapta maga után az ajtót.
Nem sokára aztán megint visszatért.
– Igen sürgetős a kegyed közlendője?
– Olyan sürgetős, hogy egy pillanatnyi haladékot sem tűr.
– És fontos tárgy?
– A legfontosabb, a mi az életben előfordul.
– Akkor jőjjön kegyed velem; a várkormányzó úr sziveskedik néhány pillanatra kijönni belső szobáiból.
Ismét egy ajtó nyilt meg Lávayné előtt. Most már tisztább szobába lépett, bár azt is jellemzé a bútorzat nagy egyszerűsége. Látszott, hogy katonák számára volt eredetileg berendezve, a kikkel állva szokás beszélni.
A harmadik teremből hangos férfibeszéd zajlott át arra a pillanatra, míg az ajtót nyitották, csukták. Azután sarkantyús lépések kopogtak, s kilépett a várkormányzó.
Egy igen nyájas képű férfi, határozottan kifejlett orral, a milyen orrokról I. Napoleon azt a históriai mondást örökíté, hogy ezeknek a hűsége megdönthetetlen.
– Mit kiván ön nekem mondani, asszonyom? szólt a várkormányzó, közellépve az előtte idegen nőhöz. Miért akar velem beszélni?
– Rövid szavam van kormányzó úrhoz, felelt nyugodtan az aggnő, önnek egy futárja érkezett ma a várba, ki itt hazug hireket terjeszt.
– Nos? Például.
– Azt hireszteli, hogy az én fiam, ki a felső táborban szolgál, áruló. Fiam neve Lávay Béla.
A várkormányzó kissé neheztelni kezdett.
– De asszonyom, kegyed azt izente nekem, hogy valami országos ügyről akar velem szólni.
– Azt hiszem uram, hogy a katonai becsület mindig országos ügy volt.
Hogy jött az egyszerű, jámbor agg nő ajkára ez a mondás? Mely idegen szellem ébredt fel szivében ekkor, ki neki e szókat sugallta? azt ő maga sem tudta volna magának megmagyarázni soha. Vannak rendkívüli helyzetek, mikben a pillanat nagyobbá teszi az embert.
A várkormányzó most már meglepetve kinálta Lávaynét udvariasan, hogy üljön le.
– Köszönöm, nem pihenek, míg azt, a miért idejöttem, be nem végezém. Én csendes, békés asszonyember vagyok; odúmból soha senki sem lát kimozdulni. Hogy éjnek éjszakáján egyedül a várba jöttem, abból láthatja kormányzó úr, milyen iszonyúnak kell a sérelemnek lenni, mely engem felháborított és idejönni kényszerített.
A várkormányzó jó nevelésű férfiu volt, tudta méltánylani az öreg asszonyság bánatát.
– Jól van, én holnap mindjárt vizsgálatot fogok rendelni e tárgyban.
– Oh uram, nem vizsgálatért jöttem én és nem holnapi dolgokért; ma, még ma kell annak megtörténni.
– De minek? Mit akar tehát kegyed?
– Mit? Elégtételt akarok! Elégtételt, a hogy azt adni és venni mai világban szokás. Az ilyen bántásra nem lehet egyet aludni és azután felelni rá. A rágalmazó itt van a várban, láttam bejönni, azért jöttem kormányzó úrhoz, hogy parancsolja őt elé.
– Az könnyű; épen itt van nálam a mellékteremben.
Azzal inte segédjének, hogy hívja ki Bárzsingot a mellékszobából.
A kilépő ifju óriás csodálatosan nemértő taglejtésekkel iparkodott mutatni, hogy ő ez asszonyság jelenléte dolgában nem tudja tájékozni magát.
– Uram! szólt hozzá fordulva a parancsnok. Ismeri ön ez asszonyságot?
– N… nem igen ismerem. Mit akar ez az asszonyság?
Lávayné oda lépett hozzá közel.
– Ez asszony meg akarja az urat gátolni abban, hogy a fia hirnevét megölje. Az úr egy hajdankori jó barátját, bizonyos Lávay Bélát azzal vádolja úton-útfélen, hogy az hazaáruló. Az úr tudja azt jól, hogy ezt a szót mai nap könnyen elhiszik. Miután a városban, hol fiamnak annyi régi jó barátja él, senki sem akadt, ki e rágalom ellen szót emeljen, – mert hiszen nem is tartozik senki az ellenkezőt hinni valakiről, – tehát kénytelen vagyok én magam fiam védelmére önnel szembeszállni.
Bárzsing úr ki akart bujni e jelenet alól s nagy röviden félbeszakítá Lávaynét.
– Én e helyet sokkal jobban tisztelem, mint hogy asszonyságoddal feleselésbe ereszkedjem.
– Nem feleselésről lesz szó, uram, felelt szilárdul Lávayné. Katonadolog ez; épen ide tartozik. Rágalom ellen most más védelem nincsen: hírlapok nem járnak, hogy azokban vághatná valaki a szemébe; törvényszék nincs; maga nem jöhet a sértett. Én elégtételt kérek öntől – fegyverrel.
De már erre mindenki kaczagni kezdett. Ez nagyon határos a komikummal. Egy öreg, meghajlott termetű asszonyság, régi divatú zöld köpenyegben, ócska selyemkalapban, azzal a szándékkal, hogy ő párbajt víjon egy délczeg fiatal férfival.
Lávayné pedig nem akarta észrevenni a tréfás hatást, hanem csendesen kivont egy fehér zsebkendőt köpenye alól s annak egyik szegletét megfogva, az egészet hosszában leereszté.
– Ne mondja ön azt uram, hogy asszony vagyok, asszonynyal nem szokás verekedni; a kutyának is szabad védni a kölykét, s mikor ön az asszonyok fegyverét, a pletykát használta eszközül, lemondott a büszkeségről, a mi a férfit az asszonynál külömbbé teszi. Azt se mondja, hogy öreg vagyok, rosszak a szemeim, nem tudok már czélozni. Itt ez a zsebkendő: ennek az egyik végét fogom én, a másikat fogja ön. Innen aztán lőhetünk egymásra.
Azzal kivette a két pisztolyt a zöld merino köpeny zsebéből s letette szépen az asztalra.
A férfiak most már nem nevettek rajta többé.
Az agg nő nyugodtan törülte félre azt a nehány ősz hajszált, mely kalapja alól homlokára tévedt s egy ősvértanú magasztosságával arczán állt a bámulók előtt.
– Én beszámoltam lelkemmel Istenem előtt, szólt szenvedélytelen hangon. Nem sokat igérek az életből magamnak; mindent elvesztettem már. Férjem rég halott, házam por és hamu, fiam földönfutó, csak a becsület van még meg, azt nem adom oda. Ön egyenesen a mellemnek szegezheti a fegyvert, nem fogok reszketni tőle; – én pedig nem fogom önt megölni, oh nem, az ön halálának terhét nem akarom lelkemen vinni az Úr elé; – hanem a lábának fogom szegezni a pisztolyt és ellövöm az úrnak a lábát, hogy ne járhassa be az országot a fiam rágalmazásával.
Ha beszéde elején tökéletes férfi volt Lávayné, a végén aztán tökéletes nő lett. Mikor azzal fenyegette Bárzsingot, hogy ellövi a lábát, egészen kitört belőle az asszonyi harag, s midőn az egyik pisztolyt kezébe vette, megesküdhetett rá akárki, hogy bizony meg is fogja tenni.
Ily tragikomikus helyzetben csakugyan nem forgott még Bárzsing úr. Ez akár tréfa, akár valóság, mindenképen kellemetlen. Jó szelleme egy jó expedienst küldött e perczben számára. Mi lenne az egészet eltagadni?
Tehát egyszerre csak elváltoztatá eddigi arczát s familiaris nyájassággal mondá:
– De kedves asszonynéném, én nem beszéltem ilyesmit Béláról soha.
Lávayné bámulva nézett rá.
– Az úr nem nevezte Bélát árulónak?
– Soha életemben. Sőt mindig igen derék, dicső hazafinak mondtam mindenütt.
– Hallották uraságtok ezt? Jól van, adja ön ezt rögtön irásban.
– Igen szivesen.
Bárzsing rögtön fogta az asztalon heverő tollat, beleverte a tintatartóba, s papirost rántott elő.
– Majd én mondani fogom, hogy mit irjon! szólt Lávayné, csendesen visszarakva zöld köpenye zsebébe a mordályokat, – tessék irni: én – a nevét – bizonyítom, hogy Lávay Béla derék, becsületes hazafi és jó katona, s a ki ezzel ellenkezőt állítana, az hazug, alávaló, semmirekellő…
Bárzsing úr mégis megsokalta az egymásután következő epithetonokat.
– Nem tetszik? kérdé Lávayné a köpenyegzsebbe nyulva.
«Semmirekellő».
– «Rágalmazó.» Igy: tessék aláirni; a tisztelt urak lesznek olyan jók, hogy ezt, mint tanúk, előttemezik.
Azután csendesen összehajtogatta az irást, eltette keblébe, a fehér zsebkendőbe takargatva.
– Már most ki vagyok elégítve. Bocsánatot kérek a parancsnok úrtól az alkalmatlankodásért. A mi itt történt, az közöttünk marad.
A parancsnok szivélyesen megszorítá az öreg asszonyság kezét:
– Asszonyom! ha önnek a fia is «ilyen katona», akkor gratulálok hozzá önnek is, meg nekünk is.
Azzal segédjét utasítá, hogy menjen kiséretül az asszonysággal annak lakásáig. Ő maga a legutolsó ajtóig kikisérte Lávaynét.
Bárzsing úr tréfára akarta venni a dolgot a parancsnok előtt.
– Őrült ám ez az asszony: valahogy le kellett őt rázni a nyakunkról.
Hanem a parancsnok azt mondta neki, hogy nagyon jó volna, ha rögtön, még ebben az órában iparkodnék felhasználni a sötétséget, hogy a várost szép szerével elhagyja.
Késő idő volt már, mire Lávayné a közös gunyhóhoz visszaérkezett. Azok otthon egészen kétségbe voltak esve hosszas kimaradása miatt. Hol járt az Istenért?
– Benn voltam a várban.
Alig akarták elhinni.
– Hogy elhigyjék, ime itt a bizonysága.
Azzal kivette kebléből a begöngyölt iratot, oda adta, hogy olvassák sorba.
Míg azok szörnyűködve ismét és ismét átolvasták a csalhatatlan jellemző okiratot, azalatt az öreg asszonyság leült kerekes rokkája mellé; egy szál faggyúgyertya mellett el kezdett csendesen szálat eregetni, halkan dönögve a zsoltár énekét: «az Úr az én erősségem».
Ki gondolta, ki hitte volna, hogy egy asszony, a kit soha sem látott senki másként, mint otthon csendesen ülve rokkája mellett, olvasva ájtatos könyvét, kertében gyomlálgatva virágait, fésülgetve kis fia szöghaját, utczán alázatos fővel járva, templomban könnyes szemmel énekelve: az egy sötét éjjeli órában képes legyen halálos fegyverrel kezében kierőszakolni valamit, a mi nélkül pedig annyi ember el tud lenni a világon.
Ilyen az idők divatja!
Az öreg asszonyság pedig mind ez eseményekről soha sem szólt senkinek semmit, csak fonogatott, csak főzögetett a közös gunyhócskában s hallgatta a mások dicsekedéseit. – Ha a jelenvoltak valamelyike később el nem beszélte volna, talán meg sem tudta volna senki, hogy történt ez?
A rendkívüli idők minden álló tárgyat kiforgattak sarkaikból. A kinek semmi köze nem volt is a csaták sorsához, a politikai élet nagy rendületeihez, benne élt azoknak szokatlan gőzkörében, mint mikor a tizenhatodik századbeli üstökös három napra elborította sörényével a földet, hogy az egész földteke úszott benne, s minden lélekző tárgy, ember, állat és virág egy idegen égi test légkörét szívta.
Sajátságos légkör volt az!
Némely embert útnak indított: egy hónap alatt négy városban is megtelepített, megint odább utaztatott; – másikat meg úgy egy helyhez ragasztott, hogy még csak sétálni sem mehetett máshova.
Szeretőket összehozott, gyorsan egyesített, még gyorsabban szétválasztott, menyasszonyból egy nap alatt özvegyasszonyt csinált, – újra férjhez adta. Másutt meg egymást rég szerető szíveket úgy elválasztott, hogy még csak hírt sem hallottak egymásról.
Új életpályát osztogatott az embereknek: ügyvédből tett hadbirót, biróból tett hadszerelőt, az orvost megtette sebésznek, mérnökből csinált utászt; korhely embereket rehabilitált, nagy fényes celebritásokat elfelejtett emberekké sorozott be.
A gazdag nélkülözni tanult; jövedelméhez nem nyulhatott, azok a holdon is túl voltak: más meg annyi pénzhez jutott, alig tudta, hogy adjon túl hirtelen rajta.
Hát még a kinek valami sürgetős elintézni, végezni, megtudni, végrehajtani valója volt! Az, a ki a parancsot adta, egészen más világba tartozó ember volt, mint a kinek azt végre kelle hajtani. Ha mehetett vele a hova kellett, ott új hatóságot talált, ki nem akarta ismerni, s ha még odább járt, segített magán, mire visszajött, akkor megint más hatóság volt már ott, a ki meg az új álláspontot nem fogta fel.
Ha keresett egy birót, a kire múlhatatlan szüksége lett volna, megtudta, hogy az most olyan jó helyen van, mintha csak talppal állna feléje a föld tulsó oldalán, s néha megtörténhetett, hogy ha keresett egy okmányt valami levéltárban, azt is megtudta, hogy az egész levéltár utazik, szekérre rakva, egyik határból a másikba; talán utól lehet érni, talán nem. Vagy pedig egy bizonyos helyen megvan ugyan, ha még megvan; annak a helynek csak az egy baja, hogy szüntelen tűzzel járnak körülötte, s hozzájutni épen olyan könnyű a levegőn keresztül madár képében, mint a föld alatt vakand alakjában.
Egy ilyen keserű foglalkozás gyönyörűségei jutottak Fertőynek, a midőn unokahúga Judit öröksége után akarta kinyujtani kezét.
A gyümölcs az ő számára érett meg, csakhogy nem lehetett hozzáférni.
A végrendelet sorsáról nem lehetett semmi felvilágosításhoz jutni.
Vajjon elégett-e a nagy tűz katasztrófája alatt? Vagy valaki megmentette talán? E felől kellett volna bizonyos tudomást szerezni; hanem ez volt épen a minden lehetetlenséggel határos feladat.
Fertőy maga nem mehetett a körülzárolt városba.
Bárzsing barátját sikerült rábeszélnie, hogy mint futár küldesse be magát, s akkor aztán tudakozódjék a végrendelet felől.
Bárzsing úr ez idő szerint épen azon rejtelmes életmódot követte, mely nagyon kevés zajjal, annál több izgalommal és változatossággal jár, a mit nagyon bőkezűleg szoktak jutalmazni, ha sikerül, annál rövidebben büntetni rajtavesztés esetében.
Igen régi axioma a hadviselés tudományában, hogy a legjobb tábori kém az, a ki mind a két félnek szolgál. Hogy melyiknek szolgál jobban, az az ő titka. Talán mind a kettőnek egyformán. Ez háborún kívül békés időben is így van.
Bárzsing úr az országos ügyek mellett magán vállalatokat is intézett s szállítmányosoknak szívesen szolgált, illendő perczentekért, szükséges tudakozásokkal és értesítésekkel.
Akármiket mesélt légyen is Bárzsing a veszélyek felől, a mik útját állták, a míg az ostromzárlaton keresztül a hirhedett várba bejutott, annyi bizonyos volt, hogy soha neki se jövet, se menet, egy hajaszála sem szokott meggörbülni.
A mit azonban a városban ki birt nyomozni az akkori pusztulás idejében, az nagyon kevés vigasztalót tartalmazott Fertőy úrra nézve.
Rátalált ugyan a régi levéltárnokra, a ki faluról szinte beszorult a czigánymezői sátorutczába, de annak a tudósítása kevesebb megnyugtatására szolgált az elébbi tudatlanságnál.
A nagy gyulladás alatt némely fontosabb okmányokat a levéltárban hirtelen egy vasládába pakoltak; azt lepecsételvén, egy fiatal tiszti ügyész még a tűzveszedelem hevében dereglyére tétetve, elszállíttatá Neszmélyre; onnan a visszavonulás alkalmával ő is odább vonult, a ládát is magával vitte.
Hová lett azután? Mit tett az iratokkal? arról kinek volna most tudomása? Meglehet, hogy valahol utat vesztett és álnév alatt elrejtőzött; az is meglehet, hogy együtt ment a ki tudja merre járó hadakkal, s nem lehetetlen, hogy ha nagyon szorították, hátrahagyta a vasládát, s a mi benne volt, azt szélnek is eregették már; talán eláshatta valahol valami árokba, vagy beledobta a Dunába; – de az is meglehet, hogy még folyvást őrzi, s valaha vissza is fogja hozni; hanem az is a valószínüségek közé tartozik, hogy a megmentett iratok között épen nincs jelen a keresett végrendelet.
Ez a bizonytalan tudósítás rosszabb volt a legrosszabb bizonyosságnál.
Mert ha elégett a végrendelet, okos ember még tudhatott magán segíteni; de hátha megvan? Ki tud ennek nyomára akadni?
Bárzsing úr ezen az úton nem nyomozhatta tovább a keresett iratot: ha annak gondviselője a felső hadsereggel kalandoz, ő oda utána nem megy. Voltak igen érvényes okai, a mik tanácsosabbnak mutatták e hadtesttől jó nagy lőtávolban maradnia.
Egyszer összetalálkozott Bárzsing Debreczenben egy régi ismerősével, de a kinek a nevét nem tudta.
Egyike volt ez is a «közvélemény asztala» rendes ülnökeinek.
Így neveztek egy kerek asztalt az úri-utczai kávéházban, melyet reggelenkint költők, lapszerkesztők, kritikusok, ügyvédi és orvosi celebritások szoktak körülűlni. Ez asztal mellett olvasta fel Pusztafi leglángolóbb költeményeit, a mik soha nyomtatásban meg nem jelenhettek; itt beszéltek Louis Blancról, Micheletről, a népfenség tanairól; itt mondott egy fiatal ember nagyon dobogó szívvel elragadó beszédeket; ide jöttek alispánok, országgyűlési szónokok, későbbi miniszterek, reggelijöket elkölteni; itt folyt a művészi vita esténkint classicismus és romanticismus fölött; innen indult ki a taps és pissz – előbb csak a szinpad, azután a szónokszék, végre a csatatér hőseinek és áldozatainak; innen hangzott el a legelső szó, mely után a legelső tett következett; ezért ama kerek asztalt elnevezték ama sokat igénylő névvel: a közvélemény asztala. Azon kornak sok tragicuma és comicuma kezdődött ez asztal mellett.
A kik ott mindennap találkozni szoktak, személy szerint természetesen nagyon ismerhették egymást, a nélkül, hogy neveik után kölcsönösen tudakozódtak volna. Bizonyos neme a collegialitásnak támadt időjártával közöttük.
A résztvevők valódi megalakult testületnek tartották magukat, s tevékeny ifjui hevük által a contrapondiumot vélték képezni a tudós akademiával szemben.
Tehát Bárzsing úr is, bárcsak vidéki és levelező tag minőségben, itt ismerkedék meg egy kicsi sánta ifjuval, ki a közvélemény asztalánál rendes ülnökséggel birt, kit a többiek doktornak neveztek, igen jó fiunak tartottak, s ki merész socialista volt, és a mikor szerét tehette, a vegytan befolyását a nemzetgazdászatra élénken magyarázgatá a táblakör hallgatóinak.
Mi is kétszer találkoztunk már e kis biczegő alakkal; egyszer, midőn amaz emlékezetes napon Juditnak esernyőjét kölcsönözte, másodszor, mint tanuval Judit és Béla menyegzőjén. Ez a mi Glanz Melchior barátunk.
Igazán barátunknak nevezhetjük, mert derék ember. Tört testben egyenes lélek.
Mire jó az életben egy sánta ember, a kit gyermekkorában a dajka elejtett, s kinek ez egyszeri esés miatt az egész életet nyomorékul kell végig biczegnie?
Mikor más gyermekek elmennek játszani, neki félre kell ülnie és nézni társait, hogy mulatnak; az ő lába sánta. – Mikor az ifju szív hevesen kezd tombolni az áradozó érzéstől, társai járnak a nő szerelme után: neki otthon kell maradni, belőle nem lesz se tánczos, se szívhódító; az ő lába sánta. – És mikor a tettek mezeje nyitva, mikor a férfi karja, szíve gyűlöli az álmot, mikor a trombita megszólal, a többiek sietnek a hivogató szóra, előttük a dicsőség fényes útja: – neki pedig otthon kell maradni, belőle nem lehet harczos, – hisz az ő lába sánta.
De hát épen nem lehetne-e a sánta embernek semmi hasznát venni a világon?
Nem tehette-e a mostoha természet, hogy a mit megtagadott a lábától, azt kipótolja az agyában? Nem adhatott-e neki lábak helyett szárnyakat, lángészt?
Hát Tamerlán nem volt-e sánta s nem harczolt-e sánta lábbal a félvilág ellen? Hát Byron lord nem volt-e sánta s nem harczolt-e magukkal az Istenekkel?
Ki volt a világ forgatva a sarkaiból; minden ember mással küzdött, mint a miben gyakorolta magát. Melchior olyan elhagyatottnak érezte magát a nagy év elején; mikor reggelenkint csak egyedül ült kétszer-fehér kávéjánál a közvélemény asztala mellett, a melyhez néha egy-egy olyan arcz is telepedett le, a minek látása őt menten hazakergette.
Egyetlen öröme abban telt, ha délutánonként ellátogatott Judithoz s elmondhatta neki, miket olvasott össze a hirlapokból.
Judit régóta nem hallott már Béla felől semmit. Ennek természetes okai voltak.
Melchior látta a szép ifju arczot napról-napra halaványabbá lenni. Egy napon azt mondta neki:
– Tisztelt asszonyom, kegyed beteg, miért nem gyógyíttatja magát?
– Az én bajom számára nem terem ír.
– De én tudom, hogy terem, azt is, hogy hol! el is megyek érte s elhozom számára. A kegyed betegségének gyógyszere Béla lábnyomain terem. Én elmegyek Bélát fölkeresni s hozok kegyednek izenetet tőle.
Judit mosolygott e szóra s Melchior ezért az egy mosolygásért elment volna a holdba is.
Készíttetett magának egy mankót, mely belül üres volt, azzal járt fel s alá s mikor már hozzá szoktak ismerői hogy őt mankón járva lássák, el-eltünt a városból.
Hetek mulva aztán megint visszatért. Micsoda helyeket járt be az alatt? mit végzett, mi dolga volt? azzal nem dicsekedett senkinek. Szakmája volt a szemészet; azt adta ürügyül, ha kérdezték, hogy vidékre volt beteghez híva, a kinek szürke hályogot kellett a szeméről levenni.
A szürke hályogot nagyon sokszor kellett műtőzni.
Judit azután nem volt többé oly halovány. Bélától még irott leveleket is kapott. Azok is mind a sánta ember mankójában jöttek.
Tehát egyszer Bárzsing úr összetalálkozik Melchiorral a debreczeni fajárdán, a mit akkor még pallónak neveztek.
– Ah, jó napot citoyen, hát hol veszi itt magát?
Melchior egy fogadj Istennel szabadulni akart tőle, de Bárzsing úrban olyan nagy volt a viszontlátás öröme, hogy nem eresztette, karjába kapaszkodott s ment mindenfelé, a merre Melchiornak útja volt, azon szín alatt, hogy majd vezeti.
– Erdélybe vagyok híva egy nagy úrhoz, mesélt előtte Melchior, azért jöttem ide útlevélért.
– Oh azt majd eszközlök én ki önnek. Meddig marad ott?
– A mikor műtételemnek sikeréről bizonyos leszek.
– S innen ismét vissza fog menni Pestre? Milyen világ van ott? Beszéljen valamit.
Melchior éles szeme átlátta, hogy túlságos tartózkodás csak gyanút kelt, azért inkább azt tette, hogy igen nagy nyiltsággal mesélt Bárzsingnak mindenféle újdonságokat titok fejében, a miknek egy részét a hirlapokból is lehetett tudni, másik részét pedig épen csak akkor gondolta ki.
Bárzsing nem hagyott neki békét, míg szállására nem vonszolta. Akkoriban úgy is nehéz volt egy éjszakára helyet találni a kálvinista Jeruzsálemben, a hova a jövevény fejét lehajtsa: úgy tele volt már minden zug hírneves férfiakkal és hozzátartozóikkal.
– Mit tud, citoyen, a közvélemény asztalának tagjairól? a régi jó pajtásokról? hová lett Pusztafi? merre ment Lávay? hová lett a kis dadogó?
Melchior el mondta róluk a mit tudott és a mit nem tudott.
– Ön többször is volt már itt, nemde? Jól van, jól van, tudom: ez titok; nem mondom senkinek. De mikor Pesten megismerkedtünk, akkor még ön nem viselt mankót.
– Lábbajom azóta inkább kifejlett.
– Tudom: elhiszem. Mankóval könnyebb járni. De milyen könnyű ez a mankó. Mintha belül üres volna. Egy ilyen üres mankóval jó szolgálatokat lehetne tenni. Elférnének benne mindenféle tudósítások, egész lerajzolt térképek, ugy-e bár? Hehehe! No én nem tudok semmit. Nem szóltam semmit.
Melchior úgy tett, mint a kinek a rejtett szavát kitalálták. Elnevette magát.
– Biz ebben elfér akármennyi.
– És erre senki sem jöhet rá.
Ezen azután nevettek mind a ketten.
Ez őszinteségre mindjárt azt ajánlotta Bárzsing Melchiornak, hogy tegezzék egymást.
– Te nagy kópé vagy. Te nemcsak Erdélyben jársz, hanem más mindenfelé is. Nem voltál még a felső táborban?
– Oh akárhányszor.
– Ugyan kérlek, nem láttál ott valami komáromi táblabirót, a ki egy lepecsételt vasas ládával a szekéren jár mindenütt, a főhadiszállással együtt?
Melchior gondolkozott egy kicsit, azután azt felelte, hogy látta biz azt.
– Ugyan kérlek igen nagyon. Egy igen jó szolgálatot tehetnél nekem. Ha még egyszer oda fogsz menni, járj utána, tudakozd meg szép szerével attól a táblabirótól, vajjon a megyeház leégésekor megmentett iratok közt, miket magával hord, ott van-e bizonyos végrendelet, a mit egy bizonyos Hargitay tett le a levéltárban?
Melchiort elfutotta a méreg erre a szóra. Hisz ő rég be volt avatva e végrendelet titkába, a mit Bárzsing nem sejthetett. Egyszerre félbeszakított minden barátságot.
– Uram; adja vissza a mankómat. Köszönöm a szállást; de én önnek semmi olyan cselszövényben nem szolgálok, a mi Lávay Béla és neje ellen van intézve.
Azzal kikapta Bárzsing kezéből a mankóját s ott hagyta a saját bámulatának martalékát, ki sehogy sem tudta elképzelni, mint lehessen az, hogy valakinek a gondolatában is olvassanak.
Bárzsing utána nézett az ablakon az eltávozó sántának s öklével fenyegetőzött utána: «megbánod te még ezt!»
Melchior még azon éjjel elhagyta Debreczent.
A hadtudomány akademikus tudósai előtt legfontosabb probléma az, hogy két különböző ponton működő barátságos hadvezér hogyan közölhesse terveit egy nem barátságos harmadik számára készítendő meglepetések felől?
Az emberi furfang sokat kitalált e nemben, a nélkül, hogy módszereit kimerítette volna.
Tamerlán izeneteit Ázsia egyik végéről a másikra az izenetvivő simára borotvált fejére iratta fel; a hosszú útban kinőtt a leborotvált haj s eltakarta az irást; mikor helybe ért a követ, ismét lenyirták a haját s elolvasták róla az izenetet. – Tepelenti Ali Janinából főtt tojásokra vegytani tintával irt tudósításokat szövetségeseinek; kívül nem látszott meg a tojáson semmi, de a kemény héj feltörésével a belső hártyán állt az egész irás. Az is históriai dolog, hogy Sch. orosz tábornok Szilisztria ostroma alatt még a kopogó szellemek akkor nagyon divatozó expedienséhez is folyamodott hadműködési titkos értesülések végett.
Ily tudósításokat elvinni, pontosan kézhez juttatni annál becsesebb szolgálat, mennél nagyobbak az akadályok, bonyolultabb a helyzet, égetőbb a veszély, a miken az illetőnek keresztül kell magát színlelni; kivált mikor az ellenfél is ügyes és éber.
A kisérletnek legaggasztóbb esélye az, hogy hátha az izenet épen az ellenfél kezébe esik! Azért gondoskodni szoktak, hogy még azon esetre is, ha felfedeznék az izenetet, ne tudjanak rajta eligazodni.
Legegyszerűbb ugyan a szóbeli izenet, mert az a hirnök nyelvébe van elrejtve. De hát ha ez a nyelv áruló akar lenni! Vannak olyan nagy dolgok, a miket egy ember becsületére bizni nem szabad.
Tehát titkos irást használnak hozzá.
Sokféle neme van a titkos irásnak; csakhogy vannak ismét emberek, a kiknek feladatuk azokat megfejteni, s ezek oly ravaszok, oly kitanultak, hogy az eléjük tett titkot addig forgatják, próbálgatják, míg csakugyan rátalálnak a nyitjára.
Minden nyelvben vannak olyan két, három betűs szavak, melyek többször elé szoktak fordulni: «és», – «az», «der», – «le», – «un»; csak egy ilyen magánosan álló szótagocskát kell kitalálni és a kulcs kézben van!
Hanem van azután egy neme a titkos irásnak, melynek épen nem lehet a kulcsára akadni: a dolog pedig nagyon egyszerű.
Az ábéczé betűi kétszer leiratnak egyenlő távolban, felosztva két külön papirszeletre. Akkor felvesznek egy szót, például ezt: «Helion» s ezt csak a két illetékes helyen tudják.
Ekkor a két alphabetsor egymás alá helyeztetik, olyformán, hogy az izenet első szavánál a «H» betű vétetik «A» helyett s ily sorban a többi, a második szónál az «E» betű helyettesíti az «A»-t, a harmadiknál az «L» és így minden szónak külön kulcsa van, s egyik a másikra nem vezet; a ki az irányadó szót magát nem tudja, az semmi combinatióval nem jut sikerre.
Hadjáratokban sokszor használják ezt, a hirnök és izenet ha kézre kerül is, az legfeljebb a hirnökre nézve baj; az iratból nem okul senki, mert a megoldó szót maga az izenetvivő sem ismeri.
A «Helion» szó segélyével például e betűkből:
«nacut zb klbvlblznczju cbkixnoa» ki lehet betűzni e sort: «Guyon új várparancsnok útban van»; de a kulcs birása nélkül az egész értelmetlen betűcsoport marad.
Egy késő márcziusi estén döczögős fakó szekér érkezett egyikébe azon dunaparti helységeknek, melyek a világhirű erőddel átellenben feküsznek. A helység nagyon jó ellenőrség alatt állt.
Egy tapasztalt régi douanier vizsgálta meg a keresztülutazókat, kinek sok évi gyakorlat tanítá meg már mindazon fortélyokat, mik által a dugárusok a hatóság argus tekintetét megcsalni törekesznek. A kettős bőrű uszkárok, miknek felső bőre alatt csipkéket, a bádogcsecsemők, mikben külhoni borszeszt, a kétfenekű hordók, mikben lőport, a duplatalpú csizmák, mikben titkos levelezést szoktak átcsempészni, ő előtte rég nem érvényes találmányok voltak. Keresztül járt mindenkinek az eszén.
Az útlevél-láttamozó hivatal előtt megállt a könnyű ekhós szekér s belőle egy kis sánta ember kapaszkodott le, ki minden motyóját legnagyobb önbizalommal bocsátá közvizsgálatra; csupán csak fénymázas mankójára látszott különösen féltékenynek lenni.
A vámbiztos átvizsgálta utitáskáit s nem talált semmi gyanura méltót. Az utazó mohó készséggel forgatá ki zsebeit, adta át tárczáját s e közben letámasztá mankóját egy szék mellé.