A vámbiztos szemeinek nagyon kezdett megtetszeni ez a mankó.

Kezébe vette nagy csendesen mosolyogva.

– Milyen könnyű ez a mankó. Mintha csak «üres volna belül».

Azzal élesen tekinte szemüvegein keresztül az utas szemébe.

Az utas Melchior volt.

Egész nyugodtan felelt vissza a kérdezőnek.

– Az ám. Ki van vájva belől.

– S mi czélra van ez? kérdé kegyetlen sandítással a biztos. Mi van benne?

Melchior bizalmasan súgott a vámos fülébe:

– Csendesen, uram, a pénzemet tartom benne. Akárki rabolna ki az úton, a mankómat csak nem venné el.

A vámos nevetett az elmés ötleten.

– Le lehet ennek a tetejét csavarni, ugy-e bár?

– Igen ám, még az aljáról is azt a rézszorítót s azzal az egész mankó, mint egy etuis, kétfelé válik.

– Ugyan kérem, mutassa meg.

Melchior kész volt a felhivásnak engedni; lecsavarta a hónalj-vánkost és a rézszorítót a mankóról s az rögtön kétfelé vált és kihullott belőle – tíz darab százas bankjegy – és egyéb semmi.

A százasok szép újak voltak, keveset törődve.

A vámbiztos nagy bonhomiával mondá neki, hogy ez nagyon jó ötlet, a pénzt a mankóban tartani; egyébiránt ő ajánlkozik a tíz darab százast egy ezeresre fölváltani a főpénztárnál, akkor még könnyebben elrejthető lesz.

Melchior megköszönte. «Biz az jó lesz.»

A százasok gyanúsak voltak.

Nem arról, mintha hamis gyártmánynak látszanának, hanem, hogy nincsen-e valami a tulsó lapjukra irva? Mert sokszor azt hazudja a papirlap, hogy ő fehér, pedig élet-halál dolgai vannak rá irva láthatlan, észrevehetlen betűkkel; olyan szerrel, mely eltünik és parancsszóra ismét megjelen.

Vannak azonban a tapasztalt embereknek chemiai reagenseik, a mik még az üres lapból is kivallatják a titkot.

Melchiornak az mondatott, hogy várjon addig a vendéglőben, a míg a százasait felváltják; különben is este van már, előfogatot reggelig nem kaphat. Kész volt ráállni.

A vendéglőben szobát nyittatott magának s ha kitekintett az ablakán, vagy az ajtaján kinézett a folyosóra, s itt is, ott is egy-egy szürke köpenyeges vámőrt látott sétálni, azt is gondolhatta, hogy azok a maguk mulatsága végett töltik ott az időt.

Hiszen egészen nyugodt lehetett; a százasok hátáról nem lehetett semmi gyanús dolgot felfedezni, – mivel azokra valóban semmi sem volt irva.

Igen, de hát akkor hová tette a rábizott izenetet?

Hová? A fejébe. Megtanulta könyv nélkül.

Egy egész tömött levelet ilyen értelmetlen betűhalmazzal tele: «nacut zb klbolblznczju ebkixnoa» elejétől végig megtanult könyv nélkül úgy, hogy egy betű nem hiányzott belőle. Az eredeti levelet aztán elégette.

Ez már aztán erős munka volt.

Hanem hiszen mondtuk, hogy a sánta embernek a fejében adta ki a természet, a mit lábában elvont tőle.

Vacsorálni átment Melchior a közös étterembe. Alig kapott helyet, annyira tele volt minden asztal többnyire fegyveres vendégekkel. Valahogy szorítottak neki mégis egy kis helyet.

Hanem a vacsorálni valóval nagyon szűken voltak. Korábban jött jó étvágyú vendégek meglehetősen elfogyasztának már minden megehetőt. Épen csak sajt és kenyér közt volt a válogatás.

– Se csirke, se lúd, se más baromfi nincs a háznál? Kérdé Melchior a mentegetőző korcsmárostól.

– Bizony a mit reggel hoznak, azt estére rendesen elfogyasztják; semmi sem vesz rajtunk.

– Galambjai sincsenek?

– Galambjaim? szólt a korcsmáros, élesen szemügyre véve a kérdezőt, azok is elfogytak a padlásról.

– De hisz itt a szobában is látok vagy hatot a kalitkában.

– Ah uram, azok drága galambok, páva farkúak, nem látja? csak ritkaságnak tartom a szobában.

– Tán bizony «beszélni is tudnak»?

E szóra megemelinté sapkáját a korcsmáros a jövevény előtt s halk hangon mondá:

– Nem adnék belőlük egyet tíz pengőnél alább.

– Én pedig megadom a tíz pengőt, mert éhes vagyok. Teringettét, nekem pecsenye kell.

A többi vendégek egy kicsit nevettek rajta; hanem végre is nem találták valami különösnek. Volt közöttük elég olyan, a ki a hadjárat alatt egy tányér puliszkát is fizetett tíz pengővel. Éhes ember jó fizető.

A korcsmáros tartotta a tenyerét az igért pénzért.

Melchior kivett tárczájából egy összehajtogatott tíz pengőst s átadta neki.

De már ennek az üres lapjára fel volt irva az egész izenet apró irón betűkkel.

Melchior azalatt irta azt le, míg azt hitték, hogy mosakodik.

A korcsmáros mindjárt kifogott egyet a galambok közül a kalitkából; még pedig egyet a legszebbek közül, arany csillámos zöld tollal, legyezős pávafarkkal, hófehér szárnyakkal; szép, okos nyulánk fejjel. Milyen kár lesz ezt megölni, nyársra húzni.

– Jó lesz-e ez? kérdé Melchiortól.

– Csak sietve, mert az éhes gyomor minden sentimentalismust száműz.

A korcsmáros aztán kivitte a galambot a konyhába; voltak, a kik kikisérték, vajjon megöli-e azt a szép galambot?

– Van eszem, hogy ezt ne fojtsam meg, nevetett a korcsmáros ravaszul az utána tódulóknak; ezt felviszem a padlásra s lehozok a duczból egy fiókgalambot helyette. Jó lesz az ennek a bolondnak a tíz forintjáért. Nem ismeri meg sülve.

Ez igen természetes ötlet volt; a ki hallotta, nem is tehetett mást, mint hogy nevetett rajta.

A korcsmáros aztán felment a padlásra; ott a sötétben a kapott bankjegyet vékony zsineggel átszorítva, a galamb szárnya alá kötötte; akkor megsimogatta, megcsókolgatta a kedves állatkát s tenyerére fektetve kitartotta a házhéj ablakán.

A galamb néhányat bólintott karcsú nyakával, aztán vizsgálódva emelte fel fejét, percz mulva szárnycsattogtatva emelkedett a magasba s nehányszor körül kóvályogva a légben, megtalálta az irányt s azzal nyílsebesen repült át a folyamon a távol sötétlő város csonka tornyai felé.

A korcsmáros utána nézett, míg fehér szárnyait az est ködében kiveheté, azután elégülten szállt le a gerendáról s benyúlva kezével a duczba, kihúzott egy nagy orrú fiók galambot; azt le is hozta és megsütteté. Mikor készen volt, bevitte Melchiornak.

Már akkor mindenki tudta odabenn a tréfát, hogy a galamb ki van cserélve.

Akadtak gyöngédtelen példálózók, a kik felemlegették, hogy mikor a régi nagy urak pávát süttettek, a fejét meg a farkát épen szokták hagyni, hogy azokról megismerhető legyen, nem adott-e fel a szakács pulykát a páva helyett.

Ámbátor, mondának mások, a csalódás nem kár. A ki úgy lakott jól a kakassal, mintha fáczánhúst evett volna, arra nézve úgy is mindegy.

A korcsmáros látva, hogy nagyon köztudomású kezd lenni a tréfa, átcsapott a nagylelkűségbe.

Mikor Melchior készen volt a vacsorájával, kivett a zsebéből egy tízpengőst (egy másikat), «no hogy ne mondja uraságod, hogy ebben a korcsmában rászedték, hát tudja meg, hogy nem a pávafarkú galambot süttettem ám meg, hanem csak egy fiókot, a minek az ára két huszas: itt a tíz pengő forintja».

Mindenki el volt ragadtatva a derék vendéglős becsületessége és lelkiismeretes eljárása fölött.

Már erre Melchiornak is kezet kellett szorítani vele.

Amaz is visszaszorította szivélyesen.

– Tehát az a galamb, «a ki beszélni tud», jó helyen van? kérdé Melchior sokat jelentő hangnyomattal.

– Bizony jó helyen, biztosítá őt a korcsmáros.

Melchior még ott szivarozgatott egy ideig, azután aludni ment s reggelig ki sem nézett szobájából.

Korán reggel fölkeresé a vámbiztos s mosolygó arczczal adta át neki az ezer pengőst.

– Tessék tovább utazni, uram, minden rendben van.

– Örülök rajta, felelt rá Melchior.

Ő tudta, hogy minek örül!

A VÉN CSONT.

Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár, – odafenn tán vihar zúg; ég és tenger ölelkezik, mesék óriás szörnyei verik egymást szárnyaikkal, tán a vihar robajába emberi harcz is elegyíti szavát; ágyúdörej, árbocztörés, gályák összeroppanása, elmerülő hajók lakosságának halálkardala?… Idelenn nincs semmi: a búvár szedi a kagylókat, mikben a gyöngyök termenek, jár a tengerfenék állatnövényei között, s tán ha a korallok piros erdejében egy tört horgonyra bukkan elszakadt kötéllel, egy iszapba elsülyedt ágyút talál, vagy egy halottat lel, kinek arcza oly ismerős, akkor gondol csak azokra, a mik feje fölött történnek, s tán a mire felbukik a víz felszinére, új lélekzetet venni, már akkor se vihar nincs, se csata, síma és csendes minden. Győztes vihar odább vonult, legyőzött tenger elpihent, a mi összetört, elsülyedt…

Megint csak a leégett városban vagyunk: ah de most nem látjuk annak romjait, tavasz van, virágzanak a fák!

Minden ház kertekkel, fákkal van körülvéve, fehér és rózsaszin virágerdő takarja el a kormos üszköket, zöld fű is sarjadt már a falakon.

És a természet pompája nem volt elég, a kidűlt, bedűlt falak még zászlókkal és májusfákkal is fel vannak diszítve. Tetőtlen épületeken sokszor látni ilyen május-fákat, bevégzett építés örömczégéreül; ezuttal a bevégzett rombolás örömjelei voltak azok; zászlók, virágok kormos falakon, szétrepedt ablakodukba tűzve, magánosan álló tűzfalakra felvonva, tornyok lecsüggő kapocsvasaiba felaggatva.

Egy kert az egész város képe, az utczák felszántva bombáktól s bevetve vascserepekkel, a piaczok bezöldülve a legszebb zabvetéssel.

Egyik főtéren állt egy régi kétágú akáczfa; egy bomba úgy esett a két ág közé, hogy derékig kétfelé repesztette, ott benszorult és nem pattant szét. A széthasadt fa úgy nyomorékul is kivirágzott s valaki a beleékelt bomba nyilásába tűzte épen a háromszín lobogó nyelét.

A gyermekek felmásztak a viruló fákra s a kormos házfalakra, onnan ujjongtak és daloltak alá.

Egyetlen nagy torony maradt csodára épen, a mellől is le volt égve a templom, nagy baj volt feljutni a harangjaihoz, de azért reggel óta harangoztak benne ünnepre, pedig ki tudja? tán nem is ünnepnap volt.

Az utczákon pedig néptömeg hullámzott, mint Urnapján szokott, mikor azokat a díszes zászlókat hordták a czéhek, a miken annyi szalag lobogott, a hány leány férjhez ment a városban; a mik mind ott égtek el a szép két tornyú templomban.

És ezen a napon minden ember ismerős volt és senkinek sem volt semmi panaszkodni valója, s a kitől azt kérdezték: mi ujság? – bizonyosan azt felelte rá: nagyon jó.

Ez volt a felmentő sereg bevonulásának napja.

De ki volna képes álomlátásokat leirni ébren, úgy a hogy azok álmodva voltak? Az első lovast, ki keresztül vágtatott a hidon, vállán panyókára vetett mentével, egy percz mulva koszorúkkal telefűzve mindkét karja. Azután a harsogó zenekart, mely egy régvárt, rég elfojtott, titokban énekelt dalt harsogtatva vonul végig az utczán; és aztán a dobszóra lépő csapatot, mely ragyogó arczczal, rongyolt ruhában halad a romok közt végig – és az apák, anyák, testvérek és szeretők örömét, kik rég látott kedveseikre ismernek és azt az önfeledt tombolást, őrjöngést, mely minden ház faláról omlik, kiált, aláviharzik az érkezőkre, mint dal, mint üdvrivallás, mint virágzápor, mint köny, mint csók; a képet, mely a napbarnította arczok, a közéjük vegyült ismerők, a lábnyomaikat csókoló hölgyek és a paripák lábai elé boruló hajadonok rettenetes csoportozatából támad? El e képpel! Ez az őrülésre vezet.

Más toll, más kéz, más lélek, más levegő kell arra, a mi ezt érthetővé tudja tenni.

Kezemet idűlt fájdalom, fejemet lázas szédülés, szivemet sok év hideg gondja, tollamat igen jól ismert tapasztalatok figyelmeztetik, hogy irjunk csendesen, mert a felhevítő dolgok – nem valók beteg embernek.

Tehát el e lázas képpel! úgy is elmult ez már régen.

Távol a főutczák zajától, a városnak azon szegletében, melyet a tűz nem hamvasztott el, állt akkor még egy ódon alakzatú ház. Még a franczia háboru alatt épült, földszintre, mint szokás, hanem a háztető maga van emeletre véve két sor ablakkal. A ház ablakait kiülő vaskosarak védik, s redőnyei le vannak zárva az utcza felől. Kapuján alig látható már (tán idő mosta le, vagy segítettek is kaparni) a salva quardia jelvénye. Két oldalán kertek vannak, miknek vén gyümölcsfái a kerítésen át nyujtogatják ki csonka, félig száraz karjaikat, mintha azok is mind rokkantak volnának gazdájukkal együtt.

Ez a ház az öreg Kolbay őrnagyé.

Az öreg most is a régi vén csont. Az ő házát nem ékesíti zászló, mikor a többi mind repülni készül, az ő kapujából nem bámészkodik ki látvágyó nőcseléd, az ő ablakai nyitva sincsenek, még csak kertje fáiról sem hull virág az utczára, mikor e nagy riadal végig megy a városon. Kapu és ablak zárva marad.

Ez a ház nem égett le a nagy tűzvészben s Kolbay nem mozdult ki belőle az egész ostrom alatt.

Szomszédai mind ott hagyták lakásaikat, mert ezt a részt különösen járták a bombák; ő maga cselédet sem kapott, a ki az ottlakás rémeit kiállta volna, de ő ki nem mozdult onnan.

Tizennégy bomba talált be az udvarába és kertébe, a szomszédjába hullottakat nem számította. Egy sem gyujtott, csak a fákban tett kárt. A kik ostromszünetek alatt bámlalódni arra vetődtek, gyakran látták a hadastyánt, a mint keresztlábtójára felmászva, nagy nyugalommal fürészelgeté a bombasértett fák tört csontjait s kenegette be a sebeket iszapos agyaggal.

Néhány régi ismerőse az átváltozott világból a leghevesebb tüzelések idejében meglátogatta, rá akarva birni, hogy hagyja el veszélyes lakhelyét s menjen be velök biztosabb helyre, a várba.

Ezek késő éjjel is ott találták a hadastyánt ablakában könyökölve, a mint nézte nagy gyönyörűséggel, hogy szeli keresztül az eget egy-egy olyan tüszkölő csillag, s jön közelebb, mind közelebb, egyszerre aztán hirtelen alácsap, mint az ölyv a martalékra, föld rendül, ég csattan utána.

«Pompásan lőnek. Gyönyörűen lőnek» mondogatá ilyenkor az ablaka alatt megálló ismerősöknek, mert a kaput magának kellett volna kinyitnia s azt csak nem kivánhatták tőle, de nem is tette volna.

Mikor egy bomba fenn a légben pattant szét, figyelmezteté a vele beszélgetőket, hogy álljanak a tulsó fal mögé, mert a szétrugott érczdarabok ilyenkor minden irányba repülnek; de ő maga meg sem mozdult az ablakból.

Ha aztán valamelyik elő találta hozni, hogy tán mégis jó volna rá nézve, ha elhagyná ezt a magános bagoly-odut, már csak az élet unalmai végett is, a veszélyt nem is számítva, akkor egyszerre félbeszakított minden beszélgetést, s azt mondta:

– Szép tudomány a hadi tudomány.

És azzal betette az ablak redőnyeit a legjobb ismerőse orra előtt is s nem állt többet semmi szép szónak.

Igy élte végig az ó-divat embere az új korszak divatjait is, azoknak fényével és nyomorával, azon a helyen, a hol az utolsó franczia háboru után lováról leszállt.

Mikor a bevonulási zaj, zúgás lecsendesült, a vártér felől egy fiatal pár közeledett a bezárt ajtaju ház felé: egy szép fiatal hölgy, ifju katonatiszt karján. A hölgy mindkét kezével kisérője karjába fogózott s mintegy libegni látszott rajta, mint ugyanannak másik karjára akasztott tarka nagykendője. Meleg volt – kivül is – belül is.

A Kolbay-ház elé érve, a fiatal hölgy finom ujját ajkára tevé, csendet intett, s a messze elnyilt kapu-hasadékon bekémlelt az udvarra; azután megfogta a zörgetyüt az ajtón, s nagyon erősen megkoczogtatta vele a hangadó vasat.

De még azután kétszer is be kellett kukucsálni s újra kezdenie a zörgetést, míg egy mogorva rekedt hang odabenn az udvaron megszólalt: «no, ki az? mit akar itt?»

– Én vagyok itt, Kolbay bácsi, szólalt meg erre a legcsengőbb, leghamiskásabb hang, én vagyok itt, Szerafine.

– No az más; dörmögött odabenn, jóval szelidülten a fogatlan oroszlán, s kopogó nehéz léptek után nyikorgott a kulcs a zárban, nyikorgott az ajtó sarkaiban, s a mint a fiatal hölgy kisérőjével belépett rajta, ismét visszazuhant az: olyan volt már a járása, hogy magától is becsukódjék.

A hadastyán feszülten nézett végig a fiatal katonán, ki barna, vörös zsinóros egyenruhában állt előtte, melynek hajtókáján három aranycsík jelölé az ezredesi rangot.

– Van szerencsém vőlegényemet bemutatni Kolbay bácsinak, szólt rögtöni bevezetéssel Szerafine a feszes öreg úrhoz, közelebb simulva hozzá.

– Kérem, kérem, huzódozék ez, ne nyuljon ahoz a vállamhoz, mert fáj. – A kezemhez se, az is fáj. Tudja már, hogy minden tagom fáj. Régi sebek, a miket ország és fejedelem védelmében kaptam, s a mik kiujulnak, kivált «ilyenkor» – tavaszszal.

– Nem ismer rá? kérdé csintalanul mosolyogva Szerafine s közelebb vonva az ifju tisztet a hadastyánhoz.

Ez még jobban megtámasztá állát a gőgtartó szőrnyakravalóba, s száraz rövidséggel mondá:

– Nincsen szerencsém.

– Én vagyok Zeleji Róbert, szólalt meg akkor a tiszt maga, ismerős nyájassággal.

Kolbay arcza csak mozdulatlan maradt, mint a kőoroszláné ott a kúton.

– Nem volt szerencsém.

Itt látni való volt, hogy az ismerkedés nem erőtethető, mert ha még tovább fűzik, a harmadik válasz az fog lenni: «nem akar lenni szerencsém.»

– Bácsikám, én pedig egy igen fontos kéréssel jöttem kegyedhez.

– Hozzám? kérdé elbámulva a hadastyán, – kéréssel? Az én kedves szép hugom? Bámulok! Miben szolgálhatnék én, öreg csont, valakinek? Mostani világban! Szép leánynak? A kinek vőlegénye van. Ezredes kapitány, a mint látom. Ki kérne én tőlem valamit? Tessék besétálni hozzám, ott le is ülhetünk. Halljuk, mit tehetek én a legszebb Szerafinnak. Uram, erre az ajtó.

Róbert mondhatta volna az öregnek: «hiszen jól tudom én ez ajtók járását, évekig mindennapos voltam a házadnál, itt sakkoztunk együtt óra hosszat», azonban a hadastyán úgy viselkedett iránta, mint a kit először lát magánál, udvariasan, de hidegen és e hidegség is oly epesárga volt.

– Tessék helyet foglalni, szólt az öreg úr, egy rozzant bőrpamlagra mutatva. Rendetlen a házam, magam vagyok, a ki szolgál és takarít; cselédnek nem tetszett ez a hely. Nos Szerafin, legszebb leány a városban, hát mondja, mivel szolgálhat önnek a legvénebb, legostobább öreg csont a világon, a ki olyan bolond volt, hogy elfelejtette magát eltemettetni, mikor észrevette, hogy már meghalt?…

– Hát édes bácsi, én arra akartam kérni, hogy legyen nekem a násznagyom.

– Ah, ah, tehát lakodalom lesz! Tánczolni fognak! Sok vendég lesz. Sok vidám újmódi ember; kell oda egy vén paróka is, a kin nevessenek a többiek; a ki bolondokat mondjon, mikor okosat akar mondani, s tettesse magát süketnek, mikor valami lefőzés érte, s nem tudja azt visszaadni. Hát mulatságba hí engem, ugy-e galambom; legszebb tündérkisasszony a nap alatt.

– Nem mulatságba kedves bácsi, arra nincs se helyünk, se időnk. Csak egy rövid szertartásból fog állni az egész. Bácsinak kell képviselni családunkat, mert anyám beteg s közelebbi rokonaim nincsenek megtalálható állapotban.

– Tehát az asszonyság még mindig beteg?

– Tudja bácsi, hogy minő baja van; monda Szerafine kissé szomorúbban.

– Igen, igen. Nagyon megzavarta az a nagy szerencsétlenség. Lelkére vette nagyon. Még mindig úgy fél, úgy retteg és nem mer kibujni a kuczikból?

– Sőt ennek épen az ellenkezőjébe csapott át; a mióta a vár föl van mentve, valami kegyetlenség szállta meg, ölni és halomra mészároltatni akar. Róbertet azzal unszolja, hogy addig nem egyezik összekelésünkbe, míg neki egy olyan napernyőt nem szerez, melynek a fogantyuja valamely megölt hadvezér vállpereczéből készült, s a jó, szelid Lávaynénak egész nap van vele küzdelme; erővel ki akar rohanni, hogy a mint ott a hadifoglyok a sánczépítésnél dolgoznak, a konyhaedényeket a fejükhöz hajigálja. Szegény mama.

Ezen a nagyon nevetni való állapoton könyezni kezdtek Szerafine szemei.

– Láthatja Kolbay bácsi, hogy ő szegény nem lehet jelen esküvőnkön. Azért kérem, legyen olyan jó és legyen nekem násznagyom.

Az öreg úr erre csikorgó térdekkel kelt fel csikorgó karszékéből, s rideg, kenetlen hangon, mely épen úgy csikorgott, mint minden kulcs, zár, ajtósark, kútágas és szélvitorla a házon, viszonza a nyájas atyafiságos kérésre.

– Én pedig kegyednek, legszebb és legbájosabb tündérkecsü hugom, nem leszek násznagya a menyegzőjén.

Szerafine tréfásan tartá szemei elé kezét ernyő gyanánt, mintha azt akarná lesni alatta: tréfa-e ez, vagy komoly szó?

– Kolbay bácsi nem fog az én násznagyom lenni?

– Nem fogok, mert nem akarok; ismétlé az öreg úr házsártosan. Nem vagyok arra való ember, hogy valamely actióban részt vegyek, a mi ebben az epochában történik, legyen az bár csak egy násznagyság viselése és nem több, egy ujkori ezredes lakodalmán. Vén csont vagyok, vén hányt-vetett csont, a milyent láthattatok eleget, kéz-, lábszárcsontokat a régi rácztemető helyén heverni, a gyermekek lapdáztak velök, egymást hajigálták, diót, mogyorót törtek velök. A vén csont engedte magát ide-oda dobatni, nem protestált azért, hogy nyugalmából felzavarták, de nem is adott tanácsot a gyerekeknek, hogy ne menjenek a jégre sinkánkozni. Ilyen vén csont vagyok én is. Meghaltam, nem érzek semmit, nem mozdulok helyemből se előre, se hátra. – Értek én valamit abból, a mik itt történnek körülöttem? Nem; semmit; mint egy napfényre került csont-koponya. Tudom-e én, mi a hűség, mi az árulás? mi a szeretet, mi a gyűlölet? mi a hőstett, mi a szörnytett a mai világban? Én nem tudom azt. Egy mult századból hazajáró lélek vagyok, a kit a felvilágosodott gyermek is kinevet. Egy mumia. Ki ért engem? ki kérdezi az én tanácsomat? De nem is adnék. Maradok, a ki voltam s új bőrbe nem buvok, akárhogy fujják is a fülembe a feltámadás trombitáját.

Szerafine ki hagyta tombolni a rosszkedvű hadastyánt s remélte kedélyével engedékenységre birhatni.

– Hiszen kedves bácsi, nem arra szólítjuk mi fel, hogy üljön lóra és jőjjön a zászló után, hanem hogy mint családunk jelenlegi feje, adja ránk, ha már ennyire vagyunk, áldását.

– Áldást! csattant fel az öreg úr, megrázva merev nyakát. Hát kell a mai világban áldás is valamire? Szerencsejáték minden, koczka, istenkisértés. Ez a házasság is az, mondjátok: va banque! aztán «vagy hatot, vagy vakot!» Még czeremonia is kell? Még családfő is kell? – Respublika! – Egyik őrmester az egyik oldalon, másik a másik oldalon s megvan a násznagy. Minek arra az én öreg csontom?

Ez a fordulat már bántotta Szerafinét.

– Szóljon már ön is Róbert, talán ön jobban szivéhez tud szólni.

A fiatal tiszt megfogta az öreg hadastyán kezét, s olyan meleg hangon kérte:

– Tegye ön meg ez áldozatot Szerafine kedvéért.

Az öreg pedans feszességgel válaszolt:

– Főhadnagy úr (ignorálta az ezredesi egyenruhát, ő csak főhadnagyul ismeré). Ne higyje azt, hogy én tréfás kedvemben vagyok ma. Nálam az enyelgés, tréfálózás napjai nagyon régen elmultak. Nekem ez az egész úgy tetszik, mintha mind csak álom volna. Várostrom, hulló rakéták, ablakom alatt szétpattogó bombák, síró asszonysereg, csörömpölő hadcsapatok: mind csak álom és álmodás. Azután a diadalünnep, a felzászlózott romok, az ujjongó tömeg: mind álom, a mi fejemet elkábítja. A kiket látok, azok is csak mind álomalakok és mit azoktól hallok, az is mind álom, álom; elmuló álom.

– De az, a mit mi mondtunk e perczben, az még sem álom; – az, hogy mi szeretjük egymást és hogy férj és nő fogunk lenni. – Sietett közbeszólni Róbert.

– Az is álom!

– Ah, bátyám, szólt neheztelve Szerafine.

– Az is álom. Ti nem szeretitek egymást; és az nem szerelem, mely benneteket összekötött. Ez a fényes álomlátás volt az, mely benneteket összehozott. A leány látott egy ifjut, paripán, koszorúkkal elhalmozva, diadalmas hadjáratból visszatérve; az ifju látott egy leányt a felmentett város küszöbén állva, zászlóját meghajtva előtte és mind a ketten azt álmodták, hogy egymásba szerettek. Azután a leány beszélt azokról, a miket szenvedett, az ifju hőstetteiről, a miket kivívott és azt hitték, hogy nagyon szeretik egymást, pedig az nem igaz, ti nem szeretitek egymást, s majd mikor föl fogtok ébredni, mindenitek azt mondja: bánom, hogy álmodtam ezt!

– Bátyám! Kiálta fel Szerafine, mit akart ezzel mondani? Mondja ki világosan.

– Kimondom világosan. Kegyed, tündéri szép hugom, most azt hiszi, hogy halálig szerelmes egy ifjuba, mert az délczeg, hirhedett, ragyogó, hős, mert fénybe is borítja azt, a kit magához ölel, mert hizeleg önnek, ha majd mondják az utczán: ime itt megy Zeleji Róbertné, a kinek férje ilyen meg ilyen vitéz volt; balladákat irtak róla, népdalokat énekelnek a nevéről! De ha egyszer fordul a koczka, ha a délczeg, ragyogó hősből száműzött földönfutó talál lenni, ha el kell tagadni a nevét, el, hogy tud róla valamit, akkor átkozni fogja ön, a kit most dicsőít és a szerencsétlenségben meg fogja vetni – és arról tudja meg, hogy az nem volt szerelem!

– Uram! Kiálta fel Szerafine, túláradó indulattal, felhevült szivének nem birva parancsolni. Ez sok volt. Ön utoljára látott engemet magánál.

– Adná az ég; de nem hiszem és nem fogok segíthetni rajtunk.

– Jerünk innen Róbert. Ha engemet szeret, egy üdvözlő szót se!

És azzal a leány hevesen karjára öltve vőlegényét, elhagyta nagybátyja szobáját.

Kolbay nagy csendesen betette a nyitvahagyott ajtót, s halkan motyogta magában, nyugodt, mogorva egoismussal:

– Tehát nem tartozom senkihez a világon.

Zeleji Róbert másnap oltárhoz vezette Szerafinét a jelenlevő celebritások ünnepélyes megjelenése mellett; abban az utolsó kápolnában esküdtek meg, mely körül a téli sátrak voltak építve s a mit épen hagyott meg az ostrom. Semmi rokon sem volt jelen. És ők valóban azt hitték akkor, hogy szeretik egymást.

A VÉGZET KEZDETE S A KEZDETNEK VÉGE.

Olyan vagyok, mint a buvár, ki a tenger fenekén jár…

Tört hajódarabok uszkálnak körülem, ismerős halottarczok szállnak a vízfenékre alá, s tört horgonyba botlik lábam.

A vihar utolsót zúdul odafenn; árbocz, vitorla eltünik, tört deszkadarabokon úszók maradnak csak fenn a haragos hullámokon, kik keresik a partot.

Mindennek vége van már, az utolsó ágyúszó elhangzott, mely az utolsó hőst lováról leüté. Halottakkal fedve a csatatér, csak egy csoport kozák portyázik alá s fel, a mocsár berkébe elbújt menekvők után vadászva.

Sásliliom, vizi rózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek, mik a víz szinét ellepik, nem engedik meglátszani a felszivárgó vért, mely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör s elárulja ottlétét a kutatóknak.

A sárga sásliliomok között két arcz látszik ki félig a vízből, hanyatt fordulva.

Ifju, deli és halovány mind a kettő. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának.

Az egyik arcz Zeleji Róbert, a másik Pusztafi arcza.

A harcz viszálya összeterelte őket; mikor már vége volt mindennek, akkor találkoztak. Róbert egy csapat kozák ellen védte magát gyalog, nehány szuronyos vitézzel; Pusztafi egy huszár-szakasz töredékével segélyére rohant s kiszabadítá, visszaverve a kozákokat; egy percz mulva aztán ágyút fordítottak ellenük s egy kartácslövés a mocsárba verte az ellenállókat.

– Hágj kengyelembe s ülj mögém! kiálta Pusztafi barátjának; így vitte őt magával be a mocsárba; még egy kartácslövést küldtek utánuk, az megsebesíté Róbertet s megölte alattuk a lovat; mindketten a vízbe hullottak.

– Siessünk a rekettye közé jutni, monda ekkor Pusztafi bajtársának. Itt elárul bennünket a ló hullája.

– Én nem siethetek, viszonza Róbert. Ballábamat nem birom; bizonyosan lövés érte. Pusztafinak úgy kellett magával vonszolni a rekettyésig.

Épen jókor rejtőztek el a sötétzöld zsombikok s a halvány liliomok közé; a vad kozák csapat már ott zajgott fejük fölött, vad ordítozással fürkészve a menekülteket. A lovak lubiczkolva gázoltak a vízben s hallani lehetett néha egy-egy vadállati kaczajt s aztán egy hosszú sikoltást, a mint egy víz alá bujt menekültet saját vére után megtaláltak és leszúrtak.

Egy lovas csapat alig két ölnyire lubiczkolt végig a helytől, a hol a két ifju vitéz rejtve volt.

– Végy egy nádszálat a szádba, azon keresztül lélekzhetel; s azután fogózzál a nád tövébe s húzd le magadat a vízfenékre, monda Pusztafi Róbertnek, – maga is úgy tett.

A kozákok megálltak ott fejük fölött lovaikat itatni.

Valamelyik közölük elkezdett egy dalt rekedt hangon énekelni, annak a végén a többiek nevettek.

Azután valamivel távolabbról valami mérges parancsoló szó kiáltott rájuk; arra egyszerre megindultak nagy csörtetéssel – épen azon hely felé, a hol a két bajnok volt elrejtve.

Azok ott lenn megszoríták egymás kezét, hallották a közelítő veszélyt.

Egyik kozák egyenesen rájok hajtott. A ló prüszkölése egyre közelebb hangzott már.

Hirtelen egy locscsanó zuhanat s egy halálordítás támadt. A közeledő kozák paripája egyikébe azon feneketlen örvényeknek lépett, mik a mocsárok hinárjában olyan jól rejtve vannak, s lovagjával együtt belezuhant. A paripa megint felszinre jött s kivergődött, hanem a kozák elmaradt. A két menekült ott látta őt vergődni egy ölnyi távolban saját rejteküktől; az is meglátta őket, s hirtelen feléjük nyújtá kezét s felnyitotta száját, talán társainak akart kiáltani: «itt vannak, fogjátok meg!» az iszap megfojtotta.

Társai azután lóhátról utána nyujtogatták dárdáikat, keresték a víz alatt, míg a hullát magától felvetette a víz, azt azután kilökték a partra, pedig ha feléleszthették volna, az megmondta volna nekik, hol van két előkelő menekült elbujva a víz alatt.

Azok azután kikerülték a veszélyes helyet s azontúl lándzsáikkal vizsgálták elébb a víz fenekét, úgy haladtak odább. Lubiczkolásuk még sokáig hangzott odafenn.

A mint eltávoztak, a két arcz ismét felmerült a víz szinére.

– Távol járnak, szólt Pusztafi széttekintve.

– Még vissza fognak jönni, súgá Róbert.

– Akkor újra eltününk előlük.

– Én nem soká állom ki, nyögé társa; most már érzem a seb lüktetését, a mint a vér tódul ki rajta.

– Várj, én majd kendőmmel bekötöm sebedet, hogy a vérvesztés miatt el ne alélj. A víz még jobban húzza a vért.

Pusztafi bekötötte zsebkendőjével társa meglőtt lábát.

– Hasztalan fáradsz velem, sóhajta Róbert. Az én dolgom be van végezve.

– Holt eb bánja dolgát, felelt rá a költő. Embernek küldetése van a míg él. Légy nyugodt, a mint az éj beáll, én vállamra veszlek s keresztül botorkálok veled a mocsáron.

– Mi haszonra? ott is vége van már mindennek.

– Ejh! A nap annyiszor feljön, a hányszor lemegy; nem fullad az éjszakába soha. Nekünk még dolgunk lesz idefenn.

– Velem csak a férgeknek odalenn.

– Ne beszélj így, Róbert. Ha én azt mondom, hogy nekem e mai napon mindenem elveszett, hát én igazat mondok. De neked még maradt valamid. Neked van nőd.

Róbert nagyot sóhajtott.

– Szép, derék és okos asszony, folytatá Pusztafi.

Arra azután nagyot hallgattak mind a ketten.

Hosszú hallgatás után ismét megszólalt az egyik fő ott a víz szinén.

– Nekem még ma van nőm és holnap lesz özvegyem, igy van az megirva a csillagokban. Nézd, hogy pirosodnak a habok körülöttünk; – ez mind az én vérem.

Azután megint sokáig hallgattak.

– Csak egy bánt, beszélt tovább a víz fölötti fő a másik fejhez, az, hogy ő még azt sem fogja megtudni, hogy özvegygyé lett. Évekig fogja hordani a gyászruhát miattam, a nélkül, hogy azt és nevemet valaha levethetné. Kötve lesz egy halott emberhez halálig.

– Ejh, verd ki fejedből ezt a gondot.

– Pedig csak ez az egy gondom van most. Hogy fog majd engem keresni! Hogy fogja az országot végig-végig átbujdosni, hogy fog minden dombot, minden bokrot megkérdezni eltünt férje után? Oh mi nagyon, nagyon szerettük egymást.

– Találkozni fogtok még.

– Ez életben nem többet. Mindegyre jobban érzem elgyengülésemet. Az égen még nem alkonyodik, de az én szemem előtt már igen. Homályos foltokat látok mindenütt. Mellemet szorítja össze valami. Bajtárs, nekem itt meg kell halnom.

– Legyen erős a lelked, ha a tested nem akar az lenni.

– Már vége… Hallgass arra, a mit most neked mondok… Majd éjszaka lesz; abban te megszabadulsz, én pedig meghalok… Ha lesz annyi időd, hogy sírt vájhass, temess el… Ujjamon van egy gyűrű, közepén opállal, az opálkőben egy fekete kereszt, ez jegygyűrűm… Nőmtől kaptam azt menyegzőm napján… Ezt vond le ujjamról és rejtsd el magadnál… Ha azután egyszer valamikor a nagyvilágban őt feltalálhatod, add át neki az ereklyét, mondd meg neki a napot, melyen kimultam, s tudasd vele a helyet, a hol el vagyok temetve… Igéred-e ezt?

A beszélő arcz olyan halálsápadt volt már. E szomorú igéretet egy kézszorításban meg kelle néki tenni.

A kozákok visszatértek a mocsárból, beljebb nem törhettek már.

– Gyorsan merüljünk a víz alá ismét, súgá Pusztafi Róbertnek. A nádszálakat ismét szájukba fogták s hanyatt ereszkedtek a sásliliomok és nymphæák tövéhez. A kozák csapat zajongva csörtetett, lubiczkolt visszafelé.

A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes helyet, hol a két ifju lappangott, s félig-meddig csatárlánczban ügetett kifelé a mocsárból.

Pusztafi halkan kiemelte fejét a vízből és utánuk nézett.

Aggódva vette észre, hogy a kozákok, a mint kiértek a kokojszásból, leugráltak lovaikról, azokat kipányvázták, maguk nádkévéket hoztak a gulába rakott csomókból s azokat meggyujtva, ott tanyát ütöttek.

Ezek itt fognak éjszakázni!

És még tüzet raknak, hogy elűzzék az éj jóltevő sötétjét, melynek oltalmára a menekvők úgy számítottak; alig puskalövésnyi távolban három őrtűz is lobog közelükben, a mint rejteküket elhagynák, rögtön észre lennének véve.

Egyik csoport olyan közel volt, hogy czivódásaikat lehetett hallani. Az elesettek zsákmányán osztoztak. Látni lehetett a tűz világánál, hogy huzakodnak egy-egy feloszthatlan darabon, s csereberélnek, a mi a másiknál valamelyiknek megtetszett. Ketten, hárman lehasalnak s leterített köpenyegen zsiros kártyával játszanak ismeretlen pénzjegyekre. Némelyiknek jó kedve támad s dalolni kezd, másik tánczol hozzá, a tánczoló alak szilaj árnyképeit messze hajigálja a fellobogó láng. És ez alatt egy a csapatból, távol a tűztől, lován ül mozdulatlanul, arczczal a mocsár felé fordulva, kezében a hosszú dárda. Ez az őrs.

Az ifjaknak lehetetlen volt a menekülés.

És Róbert életereje már végfogyatékán volt; vízből kiemelt feje alatt Pusztafinak kellett karját tartani, hogy el ne bukjék.

– Kisértsünk szerencsét, bajtárs, suttogá Pusztafi. Mikor egyszer a tűzre új nádkévét vetnek, akkor rövid időre elsötétül, te kapaszkodjál nyakamba, s én útat vesztek hirtelen.

– Nem lehet… Ne vigy engemet innen tovább… Hagyj itt meghalnom… Neked meg «kell» menekülnöd, hogy hírt adj halálom felől nőmnek… Neked nem szabad koczkáztatnod… Megigérted nekem… Ha megmozdulunk, észrevesznek, – nem akarok kezeikbe jutni, halva sem. Érted? Halva sem… Inkább itt a békák között… A vizi férgek között… Pedig milyen hidegek, a mint arczomhoz verődnek!… oh be rút!…

A szenvedő bajnok idegein már a láz képzelődése vett uralmat, mi vég jelenése az életnek, mindent oly közel látott, hallott, érzett és mégis eszmélt s a halál nagy és iszonyú gondolatán keresztül még átragyogott két földi kép csillagsugára: a hősi öntudat, s a szerelmi hűség.

– Talán most rólam álmodik, sóhajta halkan és elmosolyodott. Tán térdepelve áll szent képe előtt s nevemről szólít, s talán ez órában már ott fogok állni nyugágya előtt, a hogy óhajtá; de fehéren és szótalanul, s a csóktól, mely arczát éri, fázni fog… Oh bajtárs, gyűrűmet el ne felejtsd.

Az éjszaka rémeihez még újak szövetkeztek; – a míg a parton az őrtűz mellett az elesettek zsákmányörökségén koczkázott egy csoport, a másik csoport előjött a csendes berkek mélyéből s a meztelen hullákon osztozott. A farkasok ott marakodtak közelükben a bőséges lakomán, egymást hivogatva baljós üvöltéssel.

A haldokló beszélgetett társához:

– Bajtárs, légy hű szavadhoz és eltemess… Eltemess, úgy, hogy rám ne találjanak: se ezek, se amazok. Ne hurczoljanak szét bokorból-bokorba… Ne űzzenek belőlem csúfot… A kardcsapás nem fájt nagyon, de a harapás, a gúnyolás éget… Utálat!… Egy hullát, a ki nem védheti magát, megtépni. Mélyen eltemess!… Mivel fogsz sírt ásni?… Megvan-e még kardod? – Az nagyon jó… Hajamból egy fürtöt levágj és azt is tedd a gyűrű mellé.

Pusztafi biztató szavakkal édelgeté haldokló bajtársát, attól tartott, hogy ennek lázbeszédét még meghallja valaki. A kozákdal, a farkasüvöltés elnyomta a halk rebegést.

– Nézd, bajtárs, az ég már pitymallik… Az ugy-e ott a hajnalcsillag?… Nézd, mint jön közelebb-közelebb… Lásd, a mit mindig mondtam… A csillagok közelből megannyi szép emberarczok… Ez arcz olyan mint az övé,… nemsokára együtt leszünk, – aztán… gyűrümet el ne felejtsd.

Most hirtelen lövések hangzottak, vad lárma, szitok, üvöltés, lónyerítés támadt; egy csoport éhes farkas meleg vérre éhezett s a hideg lakomáról kicsapott a kozákok pányván legelésző lovaira, azokkal támadt a csata; a felriadt had sűrű tüzeléssel riasztá el új ellenségét; a golyók fütyülve jártak a két beszélő fő körül.

Ez orvtámadásnak mégis annyi haszna volt, hogy a kozákok nem maradtak ily veszélyes közelségben a nádberekhez, hanem beljebb terelték paripáikat a sík mezőre, s elhagyva eddigi őrtüzeiket, távolabb raktak újakat.

Pusztafi észrevette üldözőik eltávozását, kiemelte bajtársát a vízből s vállára véve, megindult vele egyikén azon keskeny utaknak, miket nádvágók szoktak gázolni a berken keresztül, ingadozó bürűhiddal egyik láptól a másikhoz kötve; vadászok gyönyörére, járatlanok veszélyére.

A kettős teher alatt még veszélyesebb volt ez út. Mindenütt süppedt, ingadozott a lépés alatt, pedig alant a legundokabb halál.

Egy nagy vén fűzfa volt a czél, a hova egyelőre Pusztafi eljutni kivánt. A mocsárból magányosan emelkedik ki itt-amott egy olyan özvegy fűz; jelezvén, hogy ott szilárdabb a földtalaj.

A vén odvas fához elérve, társát letette válláról, fejét a faderekához támasztá és bátorítva monda neki: «Róbert, most már biztos helyen vagyunk».

Róbert nem felelt rá semmit, – mert meg volt halva.

Pusztafi megtapintá szivét, az nem vert többé. Szemei nyitva voltak még, de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos. Bizony meg volt ő halva jól.

A kartács czombját zúzta szét s a hosszas vizbenlét alatt elvérzett e nehéz sebben.

A költő még sokáig elmelengeté keblére szorított bajtársát, beszélt neki szép napokról, szép feleségről; nem felelt az már semmire. Ott tartá kezét szivén hosszasan, hogy majd átmelegszik annak életmelegétől; hasztalan, a kéz hült át a halott szív hidegétől.

Ekkor aztán beszélni kezdett neki arról, hogy mint fogja eltemetni?

– Ne félj öreg barátom (így hívták egymást, még mikor ifjak voltak: még tegnap), eltemetlek téged, úgy, hogy sem ádáz fenevad, sem undok féreg, sem a náluknál rosszabb ember meg nem háboríthat ottan. Nem fognak mérges fogaikkal osztozni maradványidon. Nem fogják véres fejedet diadaljelül hurczolni véres agyaraik közt. Eltemetlek, mint a római hősöket szokták: tűzben, lángban. Tested atomjai felszállnak utánad a légbe; még az is szellemmé válik belőled, a mi föld. Szép temetésed lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a gyászkiséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egy ölnyi sár feküdni, szabadon járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!…

A halott feje előre hanyatlott, mintha jóváhagyást intene rá.

A költő azzal levonta ujjáról a sokszor emlegetett gyűrűt s felhúzta saját ujjára. Onnan csak levágott kezével vehetnék el erőszakkal. Egy fürtöt levágott hajából, azt eldugta keblébe.

Azután fölemelte a hullát s az odvas fa üregébe elhelyezé. Az üreg épen akkora volt, hogy a holttesttel betölt.

Akkor megcsókolá utoljára a szeretett ifju arczát s azután elkezdé a fűzfát körülsánczolni egyikével azon nádgúláknak, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körüle.

A máglya kész, csak meg kell gyujtani, s azután jöhet akár farkas, akár keselyü, akár más.

Csakhogy a máglyához tűz kell, s a ki alkonyattól éjfélig a vízben feküdt, az tűzszereit hiába fogja előkeresni.

Igen. Tűz kapható volt és nem messze. Ott voltak a mocsárparton az őrtüzek, miket a kozákok hátrahagytak. Azokból lehetett hozni.

A költő elszánta magát, hogy visszatér tüzet hozni.

Tüzet «orozni» – éjszaka! éber vigyázók szeme láttára! Pedig annak meg kell lenni.

Meztelen kardját elrejté öltönye alá, hogy ne csillogjon messziről a tűzfényben, a míg szemben közelít, s azután visszatérve a tekervényes vadászösvényen, az elhagyott őrtüzek felé tartott.

A legközelebb eső zsarátnak pont felé közelítve, úgy rémlett előtte, mintha e tűzfény előtt koronkint egyes fekete tömeg szökellne át, de nem birta a félhomályban kivenni, mi lehet az?

Fokozott vigyázattal lappangott közelebb; a fekete ugrándozó tárgyak élő alakok voltak, – de nem emberek.

A farkasok nem szeretik a tüzet. Minden fenevad irtózik attól. Hogy ne égjen ott lakomáik mellett, megförödtek a mocsár vizében s lompos bundáikról ráfecskendték a nyirkot a parázsra. Kettőt a három őrtűz közül már ki is oltottak így szépen.

Emberi léptek közeledtére szétriadtak a tűz vad gyűlölői s távolból vonítottak az érkező felé. Pusztafi egy csóvát tartott kezében összefogott nádcsomóból s azt beledugta a tűzbe, mely csak izzó parázs volt már. A csóva lobbot vetett.

Ez rossz kisérlet volt.

Abban a pillanatban, hogy a láng fellobbant, a lovas előőrs kiáltása hangzott nehány száz lépésnyi távolban: «hahó!»

Pusztafi hirtelen négykézláb termett a földön, a csóvát elgázolta térdével, s a farkasokéhoz hasonló rivallással felelt az őr riadó szavára.

Az őrök azt hitték, farkas jár ott megint, s nem törődtek vele.

Így nem lehet a tüzet odább vinni.

Szivarjai is mind össze voltak facsarónak ázva, különben azokkal segíthetett volna magán; erről más ötlete támadt. Nádleveleket csavargatott össze szivar gyanánt, mikor jó tömött volt a tekercs, akkor meggyujtotta s szájába vette.

Azután visszaindult az elhagyott fűzfához.

A siska-tekercset színi kellett odáig, hogy el ne aludjék, fújni pedig nem volt szabad, hogy lángra ne lobbanjon; a fanyar füst leette a bőrt ajkairól, mire a fűzfához ért, de a tűz eltartott odáig.

Midőn oly messze járt már a nádcsalitban, hogy nem tarthatott többé az üldözéstől, akkor ismét csóvát készített nádszálakból, a polyvás bugák közé tette a szájában elhozott parázsvégű tekercset s egyet csóválva rajta, lángra gyujtotta azt, s azután úgy járt vele, mint a fáklyával.

Midőn a fűzfához visszatért, irtózva látta, hogy nádkévéit azalatt mind szétbontották a farkasok s utat akarnak nyitni maguknak a faoduig, melyben holt bajtársa fekszik. Nehány czirmos kölyökfarkas szétfutott közeledtére, de egy vén csikasz ordas szembeállt a közeledővel, peressé téve a vitatott tért.

Emberhangnak nem volt szabad hallatszani.

Pusztafi összeszorított ajakkal, az undor és irtózat dühétől szikrázó szemekkel rohant a véres száju fenevadra, mely görbe hátán felborzolva sertéit, sunda pofával várta oldalogva megtámadóját s felső inyéből elővillogtatá megsárgult fogait. Nősténye háta mögött állt, s fejét keresztül téve hímje hátán, onnan biztatta azt idétlen üvöltéssel.

Pusztafi oly utálattal volt e czudar halottevők iránt, hogy kardjához nem nyult ellenük, hanem a mint az égő nádcsóva kezében volt, azzal rohant rájuk; a szikrázó fáklyával csapva szemközt az idétlen fenevadat.

A támadás használt. A farkas nem várt második köszöntőt; perzselt pofával keresztül szökött nőstényén s a nádkötegeken s vadul kurrogva rohant a bereknek; ott azután később nagy marakodás támadt, mely lassankint mind távolabb vonult.

Pusztafi legelébb is egy nádkévét állított fel és azt meggyujtotta felül, hogy világítson.

A míg az végig égett, kardjával körül levagdalta a nádat, hogy tovább ne terjedjen a tűz, fel ne gyujtsa az egész berket; – sok jó bajtárs lappanghat még abban!

Azután újra összerakta a szétbontott nádkévéket a vén fűzfa körül. Egy piros szál vesszőt letört róla emlékül, s akkor köröskörül meggyujtá a máglyát.

A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa galyaira; a terebélyes fa, mint egy tűz ágakkal, tűz levelekkel.

A gyors láng gyorsan emészt, nem lett volna már emberi erő, mely azt elfojtsa többé; a költő nyugodtan mehetett tova. Hiszen az ő útja is sietős volt.

A nádas sűrű bozótjain keresztül hatolni eltart reggelig, s a napvilág már nem a menekülőké.

«Bajtárs! szép temetésed van. Isten veled.»

A máglya reggelig égett ott magában, csendes, szellőtlen éjben, egyenesen fellobogva az égbe, mint Ábel áldozatja. Reggelre nem maradt más ott, mint egy nagy fekete szérü, fedve hamuval, melynek lengeteg felszinét ha olykor megbolygatta a regfuvallat, még izzó parázsszem fénylett ki belőle.

Az égett szérü közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble, mint egy gyászhamvveder, melyben egy hirét bevégzett hős maroknyi hamva barnul, fű, fa hamvától elütő színnel.

E barna hamv Zeleji Róbert.

Az ifju, kit úgy szeretett a hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.

Ki találna itt reá? Ki tudhatná meg ezt?

És ha a megmenekült bajtárs is eltünik nyomtalan a halálhiradó gyűrűvel együtt.

És ha azután évek mulva a vad szederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyondárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.

És ha a kétséges özvegy még akkor is tudakozódnék álmaiban eltünt férje hollétéről, nem súghatja-e neki az emberkínzó álomtündér: «férjed most is a föld felett jár – és koszorúját fonja.»

Pusztafi pedig nem jutott el Szerafinhez. Eltünt, elveszett, elhallgatott róla a hír; azt sem lehete tudni, mely föld nyelte el és mikor?

A FELESÉG.

Van egy várrom az aradi szőlős hegytetőkön, melynek neve: «lucus a non lucendo.»

E várrom alatt van egy kastély, e kastély kertében van egy igen szép lugos thújabokrokból és jerichoi-rózsából; a lugosban egy fehér márvany-asztal; a mellett ül Lávay Béla egyedül.

A kertben, a kastélyban, az udvaron, kinn az utczán, az egész helységben és még kinn a mezőkön is tömérdek a vendégsereg. Soha annyi vendéget nem látott egyszerre ez a kastély; még Mátyás király nagybátyja hirhedett szakácsának idejében sem.

S a vendégek mindegyike olyan különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak; kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak s tovább mennek; szekerek érkeznek és távoznak; némelyik érkező vendég kocsisának súg néhány szót, kiveszi tárczáját s pénzestül, a hogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odább küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, a nélkül, hogy eltorzított arczaikon valaki nevetne; némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, kel, mintha kijárást keresne ebből a világból; néhol pendülés hangzik: valaki a kardját törte ketté; egy szobában tompa csattanás szól: talán valaki meglőtte magát.

A szomorú kastély egyik vendége volt Béla is. Ő egy félreeső helyet keresett ki levélirásra.

A regényes, ábrándos kis lugos épen alkalmas volt ily szerelmes eszmék születését látni.

Levelét irónnal irta tárczája pergamen lapjára.

«Kedves Juditom.»

«Több nap nem virrad reám: tudod, hogy nincs miért tovább élnem. Midőn soraimat olvasod, én már azzá lettem, a mivé sorsom: – porrá. Elismerem, hogy vétkezém ellened, midőn ily balsorshoz, mint az enyim, kötöttem a tiedet; szülőid óvtak tőlem és igazuk volt. De jóvá teszem hibámat: meghalok. Feloldalak egy fátum alól, mely bennem üldöz. Jövendő napjaidat nem fogja megmérgezni egy elbukottnak beláthatatlan nyomorral teljes élete. Reám e földön senkinek és semmi ügynek szüksége többé.

Azon nyugodt gondolattal zárom be soraimat, hogy te megbocsátasz nekem, kibékülsz irántam, a nélkül, hogy elfelednél; s ha egykor ismét oly boldog lész, mint a hogy én imádkozom utolsó órámban érte: még akkor is becsülni fogsz, midőn nem szerethetsz többé. Lelkem, áldásom mindenütt nyomodban jár…

«A siron túl is hű szeretőd, Béla.»

A mint az utolsó szót leirta, a háta mögül csendesen eléje nyult egy fehér asszonykéz, s a leirt lapot kiszakítá a tárczából.

Béla meglepetten ragadta meg a fehér kezet s hátra tekinte… A fehér kéz Judit keze volt.

Felszökött helyéből, odaborult lábaihoz, átölelte, megcsókolta és azután azt kérdezé tőle:

– Hogyan jöttél te ide?

– Nem magad idéztél-e elő? szólt Judit a kitépett lapot felmutatva. Nem tudod-e azt, hogy mikor a halált hívod, én egy perczczel hamarább érkezem meg, mint az.

Béla nem állhatta meg, hogy ne sírjon, mint egy gyermek, midőn ezt a nőt karjai közt tartá. Hogy állhatott volna ellen a könyeknek, a ki ennyire szeretve volt és a ki ennyi boldogságot semmivé lenni látott?

– Hogy jöttél utánam?

– Csodálatos utakon. Később majd elmondom azt. Ezer veszély, merénylet, ravaszság, futás, vakmerőség között; lelkem ösztöne vezetett, és fejem fölött volt az Isten, ki a víz fenekén is megőrzött és visszahozott. Elhozott idáig is.

– És miért jöttél? Tudod, hogy itt a végzetnek a vége.

– Miért jöttem? Azért, mert láttam, hogy sorsod balra fordul, hogy minden veszve van már. Semmim sincsen, csupán te vagy: tégedet meg kell szabadítanom. Életemnek feladata ez, magam kivántam, rám mérte az Isten, s én elvállalom azt. Tudtam jól, hogy te mit fogsz tenni, ha a végpontra érsz! Megölöd magadat. Azért jöttem utánad, hogy kezed és szived között álljak. Most életed nem a tied többé; te elvetetted azt, ime e papir bizonyítja, én fölvettem; tehát az enyim. Nem látok magam előtt semmit, sem veszélyt, sem veszteséget, sem saját bajomat, sem a másét, én csak téged látlak; – a te kezedet fogom és el nem bocsátom azt többé.

– De hát mit akarsz? Lehetséges-e élni tovább? kiálta fel Béla mély keserűséggel.

– Oh oly messze én nem gondolkozom. Nekem csak egyik pillanattól a másikig van gondolatom. Mi lesz velünk? hogyan jutunk tovább? hol állunk meg? mi történik azután? az mind titok lelkem előtt; de hisz minden perczben arról gondolkozom, s minden percz új gondolatot ad.

– Tehát azt kivánod, hogy fussak? én!

– Azt, hogy kövess, a merre én megyek.

– Gyáván? Meghunyászkodva?…

– Nem úgy. Álruhában. Közönyösen. Szekeret, lovat vettem, átöltözöl kocsisnak; a hogy idáig eljutottam, innen ki is jutok: ahoz nem gyávaság kell, ahoz bátorság kell. Vagy nagyobb erőnek hiszed azt, ha egy férfi egy rövid percz alatt agyán egy golyót átröpít, mint mikor egy asszony viharban, éjszakán, álutakon, csatázó táborokon keresztül, egyedül a félországot átutazza, hogy hitves társára találjon?!

A nő oly erővel ragadta meg e szavaknál férje karját, hogy az leroskadt előtte.

– Mondom én neked, folytatá heves szemrehányás hangján a nő, hogy gyáva légy? – Én csak azt mondom, hogy légy velem. S ha élni nem lehet, ha menekülni nincs mód, ha meg kell halni: én is ott leszek!

– Oh tudom. És ez fáj legjobban nekem.

– Légy férfi, Béla. Legyen erőd, mint van nekem. Nem az a legerősebb, a ki akkor tudja elszakítani az életet, a mikor azt meg tanulta vetni; hanem az, a ki újra fel tud állni, ha a sors lesujtotta. Újra fogjuk kezdeni az életet, egészen elejétől újra. Elhagyjuk a ragyogó pályákat, a miken eddig jártunk, s leszünk azok, a kik kezükkel keresik a kenyeret. Kezünkön kéreg fog támadni, s az sziveinket is bevonja. Elvonulunk olyan zugába a hazának, a hová hír sem jár s leszünk földmívelők. Én a munkát szeretem, s ha te meg vagy, semmim sem hiányzik; minden kenyér jóizű nekem, ha téged látlak. Nem érzesz-e hasonlóan? – Egykor azt mondtad nekem: számodra egy egész világ vagyok; most egy egész világ elveszett rád nézve: hát én mi vagyok most neked?…

– Egész világ! – sóhajtá Béla s kebléhez ölelé a drága nőt, kinek szerelme magasabb, mint a csillagjárás.

– Tehát velem fogsz jönni? szólt az örömre gerjedten.

– Veled mindenüvé.

– Megfogadod, a mit én mondok? Rám bizod magadat?

– Felöltöm cseléded gúnyáját és szolgállak híven, mint egy rabszolga.

– Lesz bátorságod egy fényes mult után egy sötét, egy lemondott jövendő elé menni?

– Ha nem lesz, tőled fogom azt kölcsönözni.

– Jó. Én hiszek neked. Hiszem, hogy nem akarsz megcsalni, nem akarsz kijátszani látszó engedékenységgel. Ne szólj senkinek, jőjj rögtön velem. A kapuban vár kocsim. A mint a szabadba kiérünk, az álruhát felveheted. És azontúl bízd magadat reám. Engem sok ravaszságra tanított már a kénytelen gyakorlat. Egyet ne felejts el. Mindennek, a mi téged ér, örömnek, bánatnak, jó és balszerencsének, fele az enyém. A mit magaddal tész, velem is teszed. Ha szabadulsz, engem is szabadítasz, ha elbukol, veled bukom, ha kétségbe esel, magaddal rántasz. Ne félj: szégyent én nevedre nem hozok; s ha úgy körülhálózna bennünket a sors, hogy nem volna más váltság, mint vagy a fej, vagy a szív, akkor én volnék, a ki azt mondanám: «férjem, a harmadik út még nyitva van. Pætus! nem fáj a kés!»

Béla elragadtatva szorítá karjai közé Arria eszményképét s e rettentő órájában a kétségbeesésnek boldogabbnak érzé magát, mint valaha.

… A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtőket!…

Egy könnyű szekerke állt az utczán, melyen Judit idáig utazott; négy oszlopú ernyővel, a mit nálunk ekhónak hínak.

Könnyű volt észrevétlenül felülni és eltávozni. Ezernyolczszáz minden alakú utazó-jármű volt ott sáncznak tolulva, ha egy eltünt közülök, ki gondolt vele.

A mezőre kiérve, Judit kocsisa leszállt s átadta a gyeplüt Bélának. Elmondta urának, hogy viselje magát, ha kocsisnak akar látszani: a bajuszát kifenve bajuszkenőcscsel, s a kurtaszárú pipát a szája végébe szorítsa; igyék pálinkát, hogy a hangja rekedt legyen; s ha valamit kér a korcsmában, erősen kiabáljon; ha más kocsissal összejön a csárdában, meg az istállóban, ne legyen hozzá kevély, de ne is traktálja; ha a tekintetes asszonynyal beszél, levegye a kalapját; mihelyt a legkisebb alkalom van rá, káromkodjék bőven és hangosan; aztán a lovakat meg ne itassa etetés előtt, szénát elébb adjon nekik, azután abrakot; a rudas lovat Csillagnak híjják, a nyergest Vidámnak; el ne cserélje őket, mikor befogja, mert akkor össze-vissza járnak; a rudast kell mindig szólongatni, mert a nyerges úgy is nagyon serény; aztán az ostorral csak a hasát kell csipkedni a lónak, mert a ki a hátára üt vele, elárulja, hogy ujoncz kocsis; az a jó paripa bőrén két nap is meglátszik.

Ez utasítások alatt Béla felvette a kocsis-jelmezt; a fényes díszes öltözetet Judit elzárta a kocsiszekrénybe; a kocsis átadott ostort és makrapipát; Béla visszafordult nejéhez s rekedtes hangon kérdezé:

– Merre hajtsunk tensasszonyom?

Olyan nevetni való ez! Egy férj, ki beszegődött saját feleségéhez kocsisnak.

– Csak előre!

A kocsi odább robogott; a cseléd egy «megáldj Istent» kiáltott utánuk s sokáig nézte biráló tekintettel, hogyan tudja ifju gazdája hajtani a lovakat. Nagyon csóválta a fejét s odább ment. Bizonyosan sok kifogást talált benne.

Már most merre a világba?

Nyugotnak, északnak orosz hadak; kelet felé ismeretlen hegyi utak, mik rossz hirű erdők mélyébe vezetnek, a hol daczos népfaj lakik, szivére, nyelvére nézve idegen.

A veszély köröskörül ért már!

Az országút észak felé visz.

Két óra hosszat haladt a szekér s még utitársra nem talált, ki vele egy irányban haladt volna. Minden kocsi, melylyel találkozott, szemközt és az oldalutakon jött felé, arra, a merre ez, egy sem igyekezett.

A szemközt jövők arczán egyre növekvő rémület tükrözött. A vágtató lovak tajtékos szügye, az árkon-völgyön átnyargaló szekerek tanusíták, hogy a sietség erős; – úgy bámult minden ember a velök szemközt haladókra, mintha kérdené, hát ti hova akartok vesztetekre jutni?

A visszasietők között egy-egy ismerős arcz is feltünt néha, kiket Béla és Judit a fővárosban láttak valaha; de a kik nem találták idején, hogy most az ismeretséget megújítsák. Azok is bizonyosan megkisérték ez úton a menekülést s visszafordultak sietve, mikor meggyőződtek, hogy az már lehetetlen.

A vágtató szekerek egyre sűrűbb csoportban kezdtek szemközt jönni; nem is fértek már el az országúton; sok leszorult az árkon keresztül törve a sík szántóföldre, hogy társait megelőzze. Béla kénytelen volt sokszor megállani az útfélen, hogy tengelyét ne törjék.

Még senki sem mondta nekik, hogy mi elől fut, de ők sem kérdezték.

Lassankint gyérültek a futó szekerek, hanem a szállingózók annál sebesebben vágtattak.

Egyszer egy hatalmasan csörtető ernyős szekér gyékénye alól rákiált a szemközt jövőkre egy kellemetlenül ismerős hang: «Judit nagysád!»

Judit megdöbbenve tekinte a gyékény-ernyő alól kibukkanó arczra. Bárzsing volt az.

– Vissza, vissza! kiálta Bárzsing. A kozákok itt jönnek!

E kiáltásra Béla elfeledkezék magáról s oda tekinte. Bárzsing egyszerre rá ismert.

– Servus Béla! Arra ne menj, Forduljatok vissza.

Judith szigorú arczczal tekinte kocsisára s parancsoló hangon kiálta rá:

– Minek állunk meg az úton?

– El vagyunk veszve, suttogá Béla. Ez az ember rám ismert.

– Hajtson «kend» előre! parancsolá Judit.

Béla a lovak közé vagdalt.

Bárzsing még a gyékényernyő hátulján kibujva is utánuk kiabált, hogy ne menjenek arra, az egész orosz tábort útban találják, halál torkába sietnek; – mikor aztán azt látta, hogy nem is hajtanak rá, akkor meg a fuvarosát arra akarta rábírni, hogy fordítsa meg ő is a rudat, s hajtasson amazok után.

Az a fuvaros ezuttal Kapor András uram volt.

Onnan a felvidékről jött el idáig a szekerével; a rudas lova bele is veszett már a nagy útba; a lógóst kötötte helyébe. A pénztárt szállította idáig, melyhez Bárzsing volt adva őrizőnek.

– Forduljunk vissza s hajtsunk utánuk.

Kapor uram feltolta a kalapját homlokáról, hogy jobban szemébe nézhessen a parancsolónak.

– Menjünk bele a kozákokba?

– Nem ismert rá arra az asszonyra, meg a kocsisára?

– Nem én. Soha sem láttam őket.

– A kocsis Lávay Béla, az asszony pedig a felesége.

– Nem tudom én. Mit bánom én. Minek mennék én utánuk?

– Én meg akarom őket menteni.

– Vagy talán «hátrafelé» megmenteni, ugy-e? De hiszen hamis az úrnak minden porczikája; nem láttam én még ilyen sok fábul faragott embert többet.

– Hallja kend, ne gorombáskodjék.

– Ha nem tetszik, szálljon le a szekeremről. Én a pénztárt viszem. Az úr az egész úton mindig olyan furcsa javaslatokkal kisértgette a lelkemet. Hogy rejtsük el a pénztárt valami faoduba; úgyis veszve van már minden. Most meg forduljunk vissza a kozákokra, valami szép asszonyt megmenteni; vagy talán üldözőbe venni. Ne féltse azt az úr; azok majd átnádalnak valamerre az üres szekérrel; de minket elfognak a pénzes ládával.