Ha Szerafine akkor, midőn magához tért otthon, puha ágyban fekve, orvosoktól körülvéve, elég lélekerővel birt volna nem titkolni el egy rettentő gondolatot, mely egész valóját betölté, ha nem iszonyodott volna attól az eszmétől, hogy megtudjon valamit, a mi kétséges, lehet igaz, lehet tévedés, ha nem hallgatta volna el azt az álomrontó sejtelmet, a minek hatása alatt idegei reszkettek, mintha láz gyötörné, nagyon sok fájdalomtól megkimélte volna magát, a mit később ki kellett szenvednie.
Ha Szerafine nem iszonyodott volna szemébe nézni egy rémnek, mely őrült óriásként magasult fel képzelete előtt, nagyon sok rossz álomtól megszabadult volna. Mert vannak üldöző gondolatok, a miket a felkeléstől a lefekvésig el lehet némítani; de akkor, midőn más boldog számára csend van, azok előjőnek és megkezdik a rendszer nélküli kínzásaikat, s a lélek nem menekülhet előlük az álomlét boldog országaiba: oda is követik.
Ha Szerafine csak egy szóval is megmondja okát valakinek, hogy miért sikoltott oly rémülten, midőn amaz ablakhoz lépett, s őszinte kérdést tesz az iránt, hogy ki van odabenn, a kinek az ujján Róbert gyűrűjét megismeré? hát akkor megtudott volna ilyenforma történetet.
Pusztafi azon napon, hogy a mocsárból kimenekült, véletlenül egy csoport határőrre bukkant, midőn a havasokon keresztül akart vágni; azok elfogták s elvitték Aradra.
Néhány hónappal elébb is volt már ott, tulajdonképen a vár első átadásakor, s a helyiségekkel jól ismeretes volt.
Az a helyiség, a melybe került, több hónapig szalonnás raktárul használtatott; úr változtával valami iroda szorult bele, annak a szemetje látszott a szögletekben felhalmozva most is, összeaprított, tépett és gyűrt papirrakás mivoltában.
A szoba minden szegletében voltak olyan kis ökölnyi lyukacskák, a mik nem épen szükségesek ugyan, de már szokásosak ilyen helyeken; a patkányok lyukai.
A szalonna-korszak idejében a patkányoknak persze jó dolguk volt. A papiros-korszakban ezt aztán annál jobban megsínylették.
Ablaka nem volt az alkalmatosságnak, hanem az ajtó fölött volt egy nyilás, melyen át egy homályos folyosóról világosságot kapott; már a mennyit épen kaphatott.
A bútorzat állt egy asztalból, egy tábori ágyból és egy székből. Egyéb utensiliák egy korsóra és egy bádog gyertyatartóra szorítkoztak, melybe faggyúgyertya volt téve.
Pusztafi, ki idáig gyalog jött, s még hozott is valamit a lábán, el volt fáradva s rögtön ledűlt a tábori ágyra.
Hanem ott nem maradhatott soká, mert ott rögtön neki állt egy patkány a lábbelijének s kezdte róla a talpat lefejtegetni. Igérkezett még több is hozzá.
Pusztafi kénytelen volt azt tenni, hogy az asztalra feküdjék, a hová már nem mehetnek utána; s miután az asztalon feküdt, a gyertyát a szalmaszékre kellett letennie.
Onnan aztán azzal a nyugalommal nézte, hogy mi történik körülötte tovább, a mit csak azok ismernek, a kik már voltak abban a helyzetben, hogy mindent elvesztettek s most nyugodtan várják, hogy ki vehetne még rajtuk valamit?
A zörgés, motozás a papiros halomban, az aprózott futó léptek, a visítás, czinczogás a szögletekben, a kaparás a falon, az asztallábak dühös rágása, mindig növekedő mérvben jelenté, hogy a mélyben lakók nincsenek megelégedve a változással.
Pusztafi hagyta őket dühösködni.
Egyszer egy kihízott őspatkány azt a mesterséget követte el, hogy a szalmaszék lábán felmászott és a szék karjára leült és onnan pislogott az égő gyertyába. Nem mintha abban valami nagyon gyönyörködött volna, hanem mert abban a véleményben volt, hogy milyen jó volna a helyett, hogy ez a gyertya itt csak haszontalan világosságot terjeszt, zsíros tartalmával egy szegény éhező családnak egy napra való szerencséjét megalapítani. De hogyan hozzá nyúlni, mikor a gyertya ég?
A patkány leszállt a szék karjáról, körülszaglászta a gyertyát, felnyalogatta a tartóról a faggyúpettyeket. Vágyait ez még jobban megerősíté. Felágaskodott hozzá; a lángnál elpörzsölte a bajuszát, meg a szemöldökét. Azon aztán dühbe jött; derékon kapta az egész szál gyertyát s tartóstul együtt lerántotta a székről a földre s iramodott vele, daczára az égő kanócznak, a szeglet felé.
Pusztafi mindezt egy összetört ember flegmájával nézte csendesen.
A patkány belevitte az égő gyertyát a papirhalmazba; a papiros meggyúlt. Pusztafinak ott volt mellette a korsó tele vízzel; – a kezét sem mozdította utána. Nézte, hogy gyullad meg apródonkint a papirhalmaz, arról a tábori ágy, arról aztán majd a többi.
Hanem a mint a füst kezdett kitódulni az ajtó fölötti résen, jött ijedve a porkoláb és ordináncz; nyitották az ajtót s kérdezték, mi baj?
Pusztafi elmondta, a mi történt.
– Miért nem oltotta ön el a tüzet? kérdé a porkoláb.
– Az nem az én kötelességem, felelt az hanyatt fekve és meg sem mozdulva helyéből.
– De hisz ön is itt éghetett volna.
– Az nem az én gondom.
A porkoláb fejet csóvált, morgolódott; végül az ordinánczon gyakorolta hatalmát, azt hagyva hátra, hogy takarítsa ki a szobából azt a sok papirlomot.
Az ordinánczot Venczelnek hítták, fiatal linczi fiu volt, csinált virágot viselt a lapos kék sipkája mellett.
Venczel azalatt, míg a pörkölt hulladékot takarította, elébb fütyölt, aztán dalolt, egyikére azon népdaloknak gyujtva rá, melyet atyánkfiai «gassenhauer» névvel tisztelnek meg. Talán azért dalolt olyan vígan, hogy annak az asztalon elnyúlt komor embernek egy kis jó kedvet csináljon.
A gassenhauer tartalma ilyenforma volt: «engem megver a bor, én megverem a korcsmárost, a korcsmáros megveri a feleségét. Didldumdáj. A korcsmárosné szeret engem, én szeretem a bort, a bor meg szereti a korcsmárost. Didldáj.»
Háromszor is eldanolta és meg volt vele elégedve; legalább úgy mosolygott arra a mogorva emberre ott az asztalon.
– Hallod-e Venczel barátom, szólítá meg őt Pusztafi, két kezét vánkosul rakva a tarkója alá. Te ugy-e bár valósággal is szereted a bort?
– Csak volna.
– Én tudnék neked sok bort és igen jó bort szerezni, ha rám hallgatnál.
– Nem szabad ám valami rosszat tenni.
– Ne félj. Semmi rosszat nem kívánok érte. Csupán csak egy üzenetet kellene megirni egy szép asszonynak, a miben senkinek sem lesz semmi kára. Az a szép asszony K...ban lakik; a férje elesett a csatában; azt kellene neki megirni, hogy férjhez mehet már megint.
– No azt meg lehetne tenni. Hát aztán hol volna a borravaló?
– Nálam bizony nincs; azt láthatod, hogy én pénzzel nem járok; hanem tudlak utasítani olyan helyre, a hol igen jó borokat lehet kapni ingyen.
– Lopni?
– Nem lopni, csak felvenni a föld alól, a hol el vannak ásva. Ott az senki jószága úgyis.
– Hát hol van az?
– Rá utasítlak, hanem elébb igérd meg és add esküszavadat, hogy ezt az izenetet postára teszed fel; adj egy szeletet abból a sok rossz papirból.
Venczel adott neki egy darab nyiradékot.
Pusztafi ráirta, hogy ő is érthesse, németül e szavakat: «Zeleji Róbertnénak K...ban. Önnek férje elesett S... alatt, Pusztafi temette el; gyűrűje nála van.»
– El tudod-e olvasni?
– El.
– No hát tedd fel ezt a postára, s a czímre küldd el.
– Jó. Hisz azért csak nem lesz semmi bajom.
– Ne félj. Hisz ez családi ügy. Már most hát láss jutalmad után. A borokat palaczkokban mi ástuk el a II. kazamáta alatti pinczének egyik szegletébe, mikor egy hónap előtt itt tanyáztunk.
– Hisz ez épen a II. kazamáta.
– Nem tudtam. Tehát ide figyelj. A lépcső mellett mindjárt, a hogy lemégy, balra van két hosszú ászokfa. A mint a külsőt felemeled, annak aljára veres olajfestékkel van festve egy karika. Ott azon a helyen kezdd el a földet felvájni. Majd nem sokára találsz egy rézpitykét, azt mikor fel akarod venni, észreveszed, hogy egy vékony láncz jön fel utána; a vékony láncz egy vastagabb lánczot húz fel maga után, s mikor azt megkaptad, csak húzzad erősen; egy ajtó fog fölemelkedni s azon ajtó alatt megtalálod azokat a jó borokat és pálinkákat, miket mi egy időben oda elrejtettünk, azt gondolva, hogy jó lesz, ha majd visszajövünk értük.
– No, majd meglátom, ha igaz, az úrnak is hozok belőle.
– Köszönöm, Venczel. Hanem hát elébb add fel a postára azt a kis izenetet.
– Feladom, uram, a mit én magamra vállalok.
– De arra kérlek, édes szép Venczel, hogy elébb járj el a postára, azután igyekezzél az elásott kincs után, mert félek, hogy majd azután elfelejted.
– Esküszöm uram, hogy nem felejtem el.
– De mégis kérlek igen szépen, hagyd utoljára a borkeresést.
– Jól van uram. Meglesz.
Venczel ezalatt összetakarította a papirszemetet s kiseperte az ajtón.
– Hová tegyem a gyertyát, hogy megint el ne vigyék a patkányok?
– Csak vidd ki magaddal; én aludni fogok.
– De az ám a rend, hogy idebenn gyertyának kell égni.
– Hát akkor akaszd a kilincsre. Jó éjszakát.
Venczel is jó éjt kívánt, az ajtót újra bezárták; Pusztafi behunyta szemeit, a víg ficzkó végig énekelt a folyosón: «engem szeret a korcsmárosné, én szeretem a bort, a bor meg szereti a korcsmárost.» (Hogy miért szerette a bor a korcsmárost, annak bizony nehéz volna hirtelen okát adni.)
Venczel pedig gondolá magában, hogy ha az ember gyakorlatilag fogja fel a kérdést, csakugyan elébbvaló a teendők sorozatában a borok felfedezése, mint annak az izenetnek postára vitele. – A rossz hírnek szabad egy éjszakát késni, a jó bornak pedig kár csak egy óráig is heverni.
Csak az az egy nehézsége volt a kivitelben, hogy ahhoz a pinczéhez neki nem volt bejárása; mert az egy tábori sütő felügyelete alatt állt, ki ott tartotta a lisztet.
Nem volt tehát más expediens, mint a kijáró sütőlegény ismeretségét felhasználni, azzal őszintén közölni a titkot, megtartva a helyiség leirását rejtélynek, s a közös zsákmányt megfelezni vele jó pajtásilag.
Úgy tett tehát.
Hubert, a sütőlegény, igen kapacitálható ifju volt; a pincze azon osztályának kulcsa nála állt; a takarodó után a két reményteljes fiatal ember leosont a kazamáta alatti pincze lépcsőin s akadálytalanul megérkezett a Pusztafi által leirt helyre.
A mint az első ászokfát fölemelték, a veres jegyre csakugyan ráakadtak; most már teljes bizalmuk volt Pusztafi felfedezéséhez.
Egy lisztkeverő lapáttal, meg egy tűzhelyi vaslapoczkával elkezdék a földet félre hárítani azon a helyen, s csakhamar ráakadtak a megigért rézgombra is.
A gomb fülén ott volt a vékony láncz, a vékony láncz felhúzta a vastag lánczot, s a mint abba egyesült erővel belekapaszkodtak, felnyílt lábaik előtt egy vasajtó, mely tán hat négyszög lábnyi lehetett.
A látvány felülmúlta a várakozást. Egy üreg nyílt meg szemeik előtt, telides tele minden alakú boros palaczkokkal.
A legelsőnek, melyet kiemelének, rövid úton nyaka szegetett, s tartalma tettleges vizsgálat alá véteték. Fejedelmi bor volt! Valami muskotályféle. Bezzeg nem olyan bor, a melyik a korcsmárost szereti: ezzel ugyan még semmi korcsmárosnak se volt semmiféle liaisonja, mert ez úgy jelent meg, a hogy valami magyar dynasta pinczéjéből kiszabadíták.
– Hallod-e Hubert, itt ne igyunk sokat, mert könnyen lecsípjük magunkat. – Pinczében inni nem jó, tapasztalásból mondhatom. Hanem vigyünk fel magunkkal annyit, a mennyi magunknak elég, a többit pedig takarjuk le ismét s aztán majd apródonkint rájárogathatunk.
Hubert helyeselte ez indítványt.
Az volt csak a kérdés, hogy mit válogassanak ki? A megkezdett muskotályhoz még igen jól illett egy karcsú derekú ménesi, villogó, mint a gránát. – Következett a válogatás, a mindenféle égetett szeszekből. A választás egy fekete üvegű ürömlére, s egy öblöshasú arakra esett. Volt ott más is elég: rostopsin, cura, allash, marasquino; műértőkre nézve varázserejű hangok. – Valóban mesés kincs olyan emberre nézve, a ki ezeket meg tudja becsülni.
A mint Venczel adogatná fel a palaczkokat egyenkint Hubertnek, egyszer egy szép czifra papirosos czinklappal borított üveg nyaka akad a kezébe, melyet a mint fölemelt, egyszerre nagy hirtelen visszabocsátott megint a helyére.
Az a palaczk, mely különben nem volt nagyobb egy közönséges pezsgős üvegnél, legalább is nyolcz fontnyi súlyosnak tetszett, a mint fölemelte.
Venczel igen gyors eszű fiu volt, s ilyenforma eszmejárás gombolyodott le gondolatmotolláján:
«Olyan bor, melyből egy üvegre való nyolcz fontot akar nyomni, nem lehet a világon.»
«Ekkora súlylyal ilyen kis terime mellett semmi sem szokott birni, mint az arany.»
«Ebbe a palaczkba arany van eltéve.»
«Most lehet már érteni, miért volt a többi is ilyen nagy gonddal elrejtve?»
«Hanem ennek a palaczknak a tartalmát csakugyan nagy bolondság volna Huberttal megosztani, miután a szerződés úgy sem szól egyébre, mint csak borra.»
Ezt gondolhatta magában Venczel, a midőn azt az indítványt tevé bajtársának, hogy elég lesz a kiszedett palaczkok száma ez alkalomra; ő csak vigye fel azokat; azalatt majd Venczel magára vállalja a rejtek ajtó helyretevését, s az egész kincsnek újbóli betakarását. Addig ő rejtse el a palaczkokat a felső bolt alatti derczés ládába.
Hubert ezt egészen okos indítványnak találva, az eddig napfényre szánt palaczkokat köpönyege alá rejté, s felballagott vele a pincze lépcsőin.
Mikor a pinczeajtót betette maga mögött, Venczel megvárta elébb, míg a nagy derczés láda nyikorgását hallja, s csak akkor nyúlt a rejtelmes tartalmú palaczk után.
Hogy ez a vártatás Hubertre nézve nagyon okosan történt, azt a következmény majd mindjárt igazolni fogja.
A nehéz palaczk átlátszatlan üvegből volt, nem lehete látni, mi van benne?
Venczel azonban iskolázott fiu volt, s annyit tudott, hogy az arany minden földi anyag között a legtöbb súlylyal bir; ez tehát nem lehet egyéb, mint arany.
Felnyitni az üveget dugójánál s egyenkint kirázogatni belőle az aranypénzeket, nagy idővesztéssel és gyanút keltő zajjal járna. Szükségtelen is volna ily találmánynál az üveget kímélni. Ő tehát röviden fog vele elbánni, hogy hirtelen hozzájusson a tartalmához; megfogja majd az üveget a nyakánál, hozzá üti a csizmája sarkához, az kétfelé esik, az arany kihull; ő zsebre rakja azt, s Hubertnek referál, hogy biz egy palaczk pálinka eltörött, tartalma elment a föld alá.
Hogy milyen őrült vakmerőséget gondola ki ezzel a fiatal ember, azt a következő percz bebizonyítá.
Abban az üvegben nem volt arany, hanem durrhigany.
Ha valakinek kétségei volnának az iránt, hogy a durrhiganynyal mennyire lehet tréfát űzni, annak röviden elmondjuk, hogy a durr-higany azon szer, melylyel a gyutacsokat készítik; az a fehérsárgás por, mely azon kis rézkupakok fenekén szokott lenni, a mikkel a lőfegyvereket elsütik. Ez a vegytani készítmény általában azzal a szokással bir, hogy legkisebb ütésre, néha csak a papirról leseprő toll zsúrlására is ellobban, s romboló ereje körülbelül százötvenszerte nagyobb ugyanannnyi súlyú lőporénál.
Tehát nyolcz fontnyi durr-higany fellobbanása körülbelől annyi hatású, mintha valaki tizenkét mázsa lőporba vetne kanóczot.
A mi ezentúl történt, azt Venczel nem beszélte el senkinek; azt Hubert szavai nyomán tudjuk, ki azon pillanatban, hogy a lelt palaczkokat a dercze közé bedugdosta, egy földrendítő pukkanás által álló helyéből a derczés ládába vágatott, onnan ládástól együtt a Maros túlsó partjára esett le. Szerencséje volt a tömérdek korpa, mely megőrizte attól, hogy agyonzúzza magát. Ott rátaláltak a lelt palaczkokkal egyben.
Hanem annak az utolsó palaczknak a hatása rettenetes volt!
Tizenegy szoba repült a levegőbe. A várparancsnok, ki a lobbanásra szobája ajtaján kirohant, küszöbén túl egy romokkal telt mélységbe zuhant, s ott halálra zúzta magát, a kazamáták fel voltak dúlva, a sánczok összeszakgatva; ezer ölnyire az egész környék beszórva töredék kövekkel, téglákkal.
Venczelt a pincze falán lelték meg. Egy odamázolt tömeg volt; minden csontja oly apróra törve, mintha mozsárban sulykolták volna szét.
Pusztafi mintegy csoda által menekült meg. Őt is felvetette a robbanás, de nem messze egy zsuppasztagra hajította le; azonkívül, hogy haja és szakálla mind leperzselődött, semmi baja sem történt.
Hanem azért mégis elszállíták másnap több gyanús fogolylyal együtt.
Így jutott a k...i kazamátákba.
Ő volt az, ki miután hiába törekedett holt barátja izenetét Szerafinnal tudatni, midőn ott látta őt sétálni ablaka előtt, kinyujtott ujjával iparkodott tudtára adni, a mit az oly aggódva kivánt megtudni.
És Szerafine e felől soha sem szerzett magának biztos tudomást.
Nem is kérdezősködött, mert félt, hogy válaszul azt is nyerheti: «a gyűrű viselője, első, korán elfeledett férjed, Róbert.»
Kolbay őrnagy életrendébe némi kis változatosságot hozott az új időszak. Olyan napok fordultak elő, a mikben az öreg úr azt hitte, hogy lám, ő neki is lehet valami hasznát venni.
Ez az üdvös foglalkozás abból állt, hogy naponkint fellátogatott a várba; megtudta, nem hoztak-e új foglyokat; azokhoz könnyű volt neki bejutni. Azután eljárt azoknak az apró kivánalmaikban egyik hivataltól a másikhoz, porkolábtól a várparancsnokig; mindenkinél otthonos volt. Az egyik fogolynak az a kívánsága volt, hogy olvashasson, adjanak neki könyveket; a másik többször óhajtott volna szabad levegőn járni. Némelyiket a felesége kívánta meglátogatni, más meg egy kis borocskát beküldetni, kinek meg nedves volt a szállása; ezeknek a megbízásait ő mind rendre szedte s azokban telhetőleg eljárt. Minden egyes embernek elmondta a velük érintkező főfelügyelő hatalmak előtt egész élettörténetét, családi összeköttetéseit, jellemét; mindent a legjobb oldalról fogva fel, és aztán nagy volt az öröme, mikor egy-egy súlyosan fenyíttetnek kieszközölhette, hogy beszélhet a feleségével, vagy olvashat könyveket, vagy hogy épen tintát és papirt is kap.
Már úgy is csúfolták a szegény öreget, hogy «a rabok apja».
Délben, este pedig, mikor hazament a várból, rendesen bekoczogtatott az öreg Lávayné útbaeső ablakán: itthon van-e nagyasszonyom? Ne sírjon mindig. A fiának még semmi baja.
Az öreg asszonyság azután olyankor ki szokta nyitni az ablakát s elbeszélgettek, rendesen ugyanerről a tárgyról. Kolbay biztosítá a kegyes özvegyet, hogy Bélának még semmi baja, mert ő neki rögtön megmondanák, akármely részében az országnak lenne is elfogva.
– De hátha meghalt? ez volt a jó asszonyság legnagyobb kétsége. Ha élne, csak tudósítana.
– Nehéz ám most levelet irni, kivált bujdosó embernek.
– De hogy a felesége sem ir.
– Az pedig derék asszony! Mért nem megy hozzá maga nagyasszonyom, hogy beszélne vele?
– Pest ezer mértföld most. Útlevéllel kell járni, azt zsandárnak mutogatni, policzájra felküldeni, oda személyesen érte menni, magának a nevét aláirni; száz emberrel ungorkodni. Nem ilyen öreg asszonynak való az már.
Erre aztán nagyot köszörült a torkán Kolbay s nem mondott se jót se rosszat, hanem odább ment.
S ez a beszéd másnap is így folyt, mindennap ugyanarról a tárgyról, s mindennap veresebbre sírt szemmel jelent meg az özvegy az ablaknál s mindennap erősebben állítá, hogy Bélának halva kell lenni, mert még sem tudat magáról s mindennap keserűbbé vált panasza az ifju asszony ellen, ki nem tudatja vele, él-e vagy meghalt Béla?
Az öreg katona csak vigasztalta azért mindennap s védelmezte az ifju asszonyt.
Egy délben szokatlan gyorsasággal s egészen felhevült állapotban látták az utczán végig sietni a hadastyánt. Úgy tetszék, mintha egy szekeret akart volna utolérni, mely előtte döczögött s a hepehupás kövezeten egy halom rőzsével megrakodottan bizony nem is igen gyorsan haladhatott, de a melyet Kolbay úr köszvényes lábainak mégis elég dolog lett volna megkeríteni.
Nem is foghatta el hamarább a szekeret, mint mikor az Lávayné kapuján behajtott, s az udvaron megállapodva, a szekér gazdája, Kapor uram, elkezdé arról a rőzsekötegeket lehajigálni.
Kolbay oda topogott a szekérhez s belekapaszkodott a lőcsbe, mintha nem akarná odább ereszteni.
– Frissen, frissen, Kapor András uram! Hányja le hirtelen azokat a rőzséket, s aztán vigyen engem fuvarba rögtön.
– Adjon Isten; felelt András gazda a nem is mondott «jó nap»-ra s egykedvűen hányta le a rőzsekévéket. De bizony még egyet kellene fordulnom a szigetbe a nagyasszonynak.
– Azt hagyja máskorra; most velem kell jönni.
– Aztán hová?
– Majd megmondom akkor; csak siessen.
– De mennyi időre, kérem?
– Nem tudom, nem tudom! Mit tudom! Talán fél napra, talán egy napra, talán egy hétre, a míg utol nem értem azt az embert!
– Kit akar utolérni őrnagy uram? szólalt közbe az öreg asszonyság hangja, ki már negyedszer kivánt szerencsés jó napot a hadastyánnak az oszlopos folyosóról, de a mit az egyszer sem hallott.
– Ah! Adjon Isten édes lelkem. Csakhogy egyszer megkaphattam azt az embert.
– Kit kapott meg?
– Hát képzelje azt a hallatlan vakmerőséget. Most ment itt végig az utczán, fényes nappal, kocsin. Ezekkel az élő szemeimmel láttam. Tulajdon szemeimmel láttam, különben nem hinném.
– Kicsoda? kérdé repeső hangon Lávayné, egy perczre az a gondolatja támadt, hogy talán az ő fia.
– De hinné-e valaki azt a botor merészséget. Épen ebbe a városba merni jönni! Fényes nappal! A maga tulajdon ábrázatával! Igaz, hogy ki volt borotválva az álla, de az ilyen pofára ráismer az ember, ha kifordítja is.
Lávayné elszomorodott. Itt nem Béláról van szó.
– De hát kit látott már, őrnagy uram?
– Hát kit mást, mint azt a gézengúz Bárzsingot; a ki tavaly itt ezen a helyen, itt épen ezen az utczán engem azzal fenyegetett, hogy vasra veret. Engem! Kolbay őrnagyot! Hiszen kegyed előtt történt, nagyasszonyom maga is hallotta. De csakhogy elém került egyszer.
– Hát most mit akar vele, őrnagy úr?
– Utána megyek és elcsípem a gézengúzt.
– Az őrnagy úr maga?
– Én magam. Soha sem tettem senkivel. Mentettem védelmeztem, magam is elősegítettem a menekülésben a szegény szerencsétlen elbukottakat; de ennek nyakát fogom törni.
– Ejh, hagyja el őrnagy úr, nem kegyedhez méltó munka az.
– Tudom, nagyon jól tudom. Az «őrnagy» haragudni fog érte; de tartozom vele a bennem levő ördögnek; annak emberhús kell ma. Azt az embert én meg akarom enni!
– Ugyan, édes őrnagy úr, nem érdemes az az ember arra, hogy ilyen derék úr haragudjék rá.
– No, no, asszonyom; egy szóval se fáraszsza magát. Én láttam azt az embert. Még rám mosolygott. Mintha kutyába se venne. Nem ugorhatott meg előlem. Még nem lehet messze. De – utána hajtatok. De – megkergetem, ha Liliputig szalad is. De – elcsípem és visszahozom, azt már fogadom.
– S hát aztán mit csinál vele, őrnagy úr?
– Mit csinálok? Mith cshinálokh! Kurrrtha vasssra verrretem! Kurrrtha vasssra! Ahhogy ő akkarrt engem, engem vassra verretni, öregh emberrth! Kóstolja meg ő, hogy milyen az a kurta vas! Kapor uram! Siessen azokkal a kévékkel, megyünk embervadászni!
No majd meglássuk, hogy mit hoz vissza ebből a hajtásból a haragos vadász?
Kolbay még arra sem akart várni, míg Kapor uram hazamegy a szekerével, pedig annak sokféle baja volt még; a tarisznyát is el kellett volna készíteni az útra, ha azt sem tudja az ember, meddig tart; a gubája is jó volna, ha itt volna; aztán meg kiváltképen ülést is kellene csinálni a saroglyában, mert így csak nem ülhet fel bele valaki, a hogy a rőzsét hozta a szekéren.
– Nem, nem; egy percznyi haladékot sem. Menjünk rögtön, még utolérjük. Nincs szükség egyéb ülésre, mint egy kéve zsuppra, azt pedig ád a nagyasszony.
– Nem adok biz én; felelt meg hirtelen Lávayné.
– Nem ád? Nekem egy kéve zsuppot?
– Nem én egy szalmaszálat sem. Valakinek az üldözésére nem adok semmi segítséget.
– Igen! de Bárzsing! – Bárzsingh!
– Én tudom legjobban, hogy ki az a Bárzsing? Ellenségem nekem is, a fiamnak is, de azt én nem kérdem. Most csak azt tudom, hogy ő szalad; ön pedig uram kergetni akarja, s nem adok zsuppot.
– De hisz maga rettenetes asszony.
– Azt régen tudják felőlem.
– Hát igazán: nem ad nekem valami ülésnek valót?
– Máskor, ha tetszik, sáfrányt, de most szalmát sem.
– De hátha én megharagszom?
– Majd visszaharagszik, monda a jó öreg asszonyság s igazán nem adott szalmát.
– Pedig azért mégis elmegyek. Felülök a kocsis mellé a deszkára.
– Ne menjen drága jó uram, biztatá őt Lávayné, bizony meglássa, hogy nem lesz Istenáldás ezen a jártán; valami éri az úton. Nem kegyednek való ez. Kegyed olyan jó ember különben.
– De ma rrrosssz akarok lenni! pattant ki az öreg úr s nagy indulatosan felkapaszkodott a ferhéczen keresztül az első saraglyába s helyet szorított magának Kapor uram mellett. Hajtson kend szaporán.
Lávayné fejcsóválva ment vissza szobájába, Kolbay pedig hajtatott sebesen a hídig; mely merényletnek értelmét csak az foghatja fel, a ki ismeri egy József császár idejében lerakott s azóta nem renovált kövezet minőségét, a mit még a bombák is felszakgattak, s meggondolja, mit tesz az: rázós parasztszekéren végig hajtatni rajta, köszvénytől merev tagokkal, egy szál puczér deszkán ülve s a lőcsbe kapaszkodva.
– Csak kend hajtson sebesebben!
A hídnál kérdezősködni kezde a vámosoktól: nem láttak-e egy zöldre festett bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges, veres galléros ember ült rajta? – Látták. Félórával ezelőtt hajtatott arra a véki puszta felé.
Fél óra! Ezt még be lehet érni. Csak sebesen előre!
A hol a Zsitva-hídnál lekanyarodik az út Vék felé, egy pár ács dolgozott a híd-karfákat javítva; azokat is megszólítá, nem láttak-e egy zöld bricskát ezen hajtatni, szürke köpenyeges utazóval?
Azok is látták. Egy jó negyed óra előtt ment át a hidon.
Tehát már egy negyed órával közelebb volna a háta mögött.
Tovább a Zsitva rekesztéseinél halászokkal találkozott; azokat is interpellálta a zöld bricska és tartalma felől. Épen nehány percz előtt hajtatott ezen; ha az a fűzfás ott nem volna, meglátszanék, a mint porzik az úton.
– No András, most már se kocsit, se lovat, se ostort ne kiméljen kegyelmed. Sarkában vagyunk; fogjuk a gallérját. No, ezt nem adom százezer forintért! Nem, százezer forintért. Most már nem menekül meg tőlem.
A mint a fűzfásból kiértek, már meglátszott a közelben a kis telep, melyen Magyarország leghíresebb dohánya terem. Kevés rendetlen házból áll az, jegenyefákkal körülvéve.
Tudnunk kell pedig legelébb is, hogy e kis dohánytelepen magának Kolbay őrnagynak is volt egy kis őseitől maradt részbirtoka, melynek haszonbére abból állt, hogy az a becsületes tót ember, a ki az egészet használta, tartozott az öreg urat egy pár mázsa dohánynyal ellátni, – a mit ő évről-évre el is szivogatott s elosztogatott.
Ezt a szivélyes patriarchalis viszonyt ugyan egy kissé megrigázta a dolgok újabb rende; mint sokan érteni fogják, a haszonbért bizonyos epochán túl természetben nem lehete többé kiadni s a haszonbér készpénzül behajtása maradt nagyon problematicus kilátásban.
Kolbay valahányszor a véki birtokára gondolt, mindig nagyon kedvetlen hangulatba hozta vele kedélyét.
Tehát a mint a sokszor emlegetett helységbe bevágtat döczögő szekerén, szemközt jön rá a kerülő. Azt megállítja. Persze a sokat emlegetett zöld bricska a kérdés.
– Itt van, pán velkomozsnye: a biró háza előtt áll épen.
– Rajta van egy szürke köpönyeges ember?
– Már nincs rajta, mert leszállt, egy másik úrral, a kinek pápaszem volt az orrán, s a ki tud tótul. Csakhogy a helyett, hogy «dobre», azt mondja, hogy «dobzse».
– Hát aztán hová lettek?
– Igen is. Hát magukkal parancsolták a birót, meg két esküdtet s egyenesen a pán velkomozsnye földeire mentek ki együtt.
– Mit csinálnak ott?
– Megkövetem: a földet eszik.
– Bolond kend?
– Nem én, kérem alássan. Láttam jól; a nyelvük hegyére veszik a földet, megforgatják a szájukban s aztán megint kiköpik. Valami babona lesz az: talán a földi bolhát űzik el, hogy ne menjen a dohányra.
– Ez az ember részeg! Hajtson kegyelmed András gazda.
Kolbay mégis el nem tudta gondolni, voltaképen mi hozhatta Bárzsingot erre a helyre?
A mint a falu házához ért, csudálkozva tapasztalá, hogy a zöld bricska már visszafelé van fordítva; az nem akar tovább menekülni.
Kolbay még a köszvényt is elfelejté térdeiben, úgy iparkodott mentül előbb leszállni a szekérről. Egy pár szájtátó ember volt a falu háza előtt, egyet felszólított, hogy vezesse őt azon emberek után, a kik ezen a kocsin jöttek.
Egy pár bűzös árkon és nádkerités résein áttörve, végre egy szilvásba értek, mely épen Kolbay sajátja volt, de a hol ő ugyan soha sem járt; ott az aszalóban hallatszottak az ismeretes hangok, Bárzsing beszélt még valakivel.
Kolbay nagy ovatossággal került az aszaló mögé, nehogy észrevétessék ez ember által s az még eleve megillanjon. Sikerült is elállnia az ajtót. Ott állt Bárzsing az aszaló padja előtt egész természeti nagyságában s egy plajbászszal, melynek egyik vége kék, másik veres, jegyezgetett valamit egy hosszú papirosra.
Kolbay egy boszúálló kerubim lángoló orczájával toppant be az aszalóba.
– Itt van ön tehát, Bárzsing uram!
Bárzsing úr a véletlen betoppanás által valóban meg volt lepetve, de örvendetesen meglepetve.
– Ah! Ez nagyon derék; mintha csak kivánságra jött volna uraságod. Ugyan jó, hogy itt van.
Kolbay visszahökkent. Mit örül ez annak, hogy én itt vagyok?
– Egészen a propos tetszik érkezni. Épen uraságod ügyével foglalkozunk. De ugyan hogy is vallhatta be uraságod az itteni földeit III-ik osztályúaknak, mikor ezek I-ső osztályú dohányföldek?
Az öreg urat annyira kivette ez a váratlan ripost a sodrából, hogy nem tudott rá mit felelni.
– Igen, igen; bizonyítá az a másik úr. Hibásan tetszett a bevallást intézni; harmadik osztályban vallván a birtokát s ehez vallották azután a többi tulajdonosok is a magukét.
Azután megint Bárzsing vette át a szót.
– Pedig ez hát dohánytermesztő föld levén, úgy vétetik, mint kerti föld.
Arra megint a másik úr folytatta.
– Mert ámbátor hogy ez homok, de megbecsülhetetlen jó homok: valódi humus. Televény tartalmú termékeny homok.
– A minek a jövedelmi átlaga évenkint legkevesebb 120 pengőre tehető.
– S igen természetes, hogy e földeket a szerint kell tehát bemesszolni.
Kolbay pedig mind azon gondolkodott, hogy hiszen nem a dohányföldemnek a minéműségét megtudni vágtattam én ide utánad lóhalálában, hanem hogy elővegyelek, hol jártál, mit tettél ezelőtt egy esztendővel? Végre kitört belőle az indulat.
– De hát micsoda az úr? riadt rá Bárzsingra, a mutató ujja hegyével megbökve a jeles ifju vállát, a mitől ez majd beesett az aszaló kemenczébe.
– Kérem, kérem, sietett felelni az a másik úr, Bárzsing úr kivatalos minőségben katastrális-bizottsági-reklamatzionalis-törvényszéki segédbiztos.
Kolbay csak elámult.
Hisz még a cserebogárnak is két esztendő kell, a míg földi pajódból repülő rovarrá átváltozik.
– Megbocsásson uram; szólt aztán Bárzsing úr, tekintetadó positurába téve magát: két kezét a pantalon zsebébe s egyet-egyet emelkedve a sarkán. Én tudom, minő tisztelettel tartozom ön korábbi érdemeinek, azokról soha nem fogok megfeledkezni; de a midőn a státus érdekei kivánják, mellőzni kényszeríttetem minden személyes tekinteteket. Ezt előre kell bocsátanom.
Most megint a másik úr szólt. Ennek már nem voltak ismeretei a hadastyán korábbi érdemeiről, annálfogva ez sarcasticus változatokban forgatta ellene a fegyvert.
– Hja, mert azt «az urak» nem akarják átlátni, hogy sok kicsinyből lesznek a milliók; ha minden ember eltagadja a birtokát egy osztálylyal a valódinál hátrább, abból az államnak millió és millió vesztesége fog lenni.
Bárzsing szólt:
– Melynek ellenőrzése minekünk, bár kellemetlen, de mulaszthatlan kötelességünk, s annak lelkiismeretes megtartására eskünk és becsületszavunk által vagyunk kötelezve.
A másik úr szólt:
– Különben bátor vagyok megjegyezni, hogy a fassio benyújtmányi ívén világosan ki van nyomtatva, hogy az illető bevallók maguk is adataikat esküvel egyenértékűnek tekintendik.
Bárzsig szólt:
– Én ugyan hajlandó vagyok uraságod mentségére felhozni, hogy talán maga sem tudta földeinek minőségét, s csupán tévedésből irt bevallásába a valóságtól eltérő adatokat.
Megint a másik szólt:
– Ámbátor az évenkinti haszonbérből kiszámíthatta volna, hogy birtoka mely osztályba tartozik.
Most Bárzsing kenetteljes hangon szólt:
– Mert tessék elhinni, őrnagy úr, annyi rossz akarattal, annyi malitiával, annyi alattomossággal kell találkoznunk ezen a téren, hogy nem csoda, ha az ember utoljára az egész nemzet irányában elkeseredik. – Soha sem sejtettem volna annyi ravasz titkolózást, alattomos egykézre játszást, tettetést, az állam megrövidítésére czélzott hamiskodást, az üdvös intézmények meghiusítására törekvést, a hatósági közegek szántszándékos félrevezetését, mint mennyit jelenleg a magyar népben, de kivált a volt kiváltságolt osztálynál tapasztalok.
– Még azoknál is, sietett közbekiáltani a másik úr, a kik különben állásuknál fogva gyámolítani, elősegíteni volnának hivatva az üdvös intézményeket. – Nyilván az öregre czélzott e váddal.
– De nem! szólt Bárzsing, a másikat csitítva. Én az őrnagy urat szándékossággal nem vádolom. Régóta ismerem, mint igazi derék, loyalis férfit.
– Óconservativ loyalis? tréfálózék az a másik úr.
– A ki minden bizonynyal átlátandja tévedését s mindig kész hűséggel iparkodand a támasztott hibát helyrehozni.
– A mely szívességgel egyébiránt, intra parenthesim, kénytelen is leend.
Kolbay csak hagyta magát egyik kézből a másikba dobatni. Csak hallgatta, némán, mozdulatlanul, hogy tartanak neki leczkét hűségből, loyalitásból, állam iránti kötelességekből, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják csalfasággal, alattomos rászedéssel, a közjó megrövidítésével, hamis bevallással, őt mind egész nemzetestől együtt, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják, hogy védelmezik, hogy gyanusítják, hogy mentegetik, hogy vallatják, hogy convincálják, hogy gúnyolják, hogy dicsérik és összesen milyen semminek veszik az olyan embert, mint ő, az olyan emberek, mint Bárzsing.
Csak állta és nem szólt rá semmit. Csupán az öreg Lávayné jutott sokszor eszébe. «Megmondta az a kriminális asszony, hogy megver az Isten ebben az utamban; ugyan megvert.»
Csak nézte, hogy irnak előtte rovatokba mindenféle ákombákot, hogy kötik össze ismét csomagokba az aszaló hidjára kirakott hosszú iratokat; hogy indulnak meg, a nélkül, hogy őt üdvözölnék s járnak végtül végig a földeken; felmarkolva, megszaglászva, megkóstolva a porondot; hogy veszik jegyzőkönyvbe a parasztok beszédeit, hogy határozzák meg, mennyi rész televény lehet ezen a földön, melyet hetvenhét ősapjának vére öntözött, a ki mind katona volt és soha egy háborúból is seb nélkül haza nem jött; és a kik között ő már a legutolsó.
És akkor még inkább érezte, milyen szomorú dolga van egy olyan vén csontnak, a ki már régen meghalt, rég kimaradt a századból; csakhogy elfeledte magát eltemettetni és most itt maradt hazajáró léleknek, egy kisértet hússal és vérrel.
Hanem ettől a naptól fogva nem ment fel többet a várba.
Dolnay bárónő egyike volt a legünnepeltebb honleányoknak.
Ez a szó sem régi eredetű; hajdanában a honfiak elvégezték a haza minden dolgát, most azonban vagy annyira megszaporodtak a haza viszontagságai, vagy annyira elfáradtak a férfiak, hogy a leányágnak is osztozni kellett a küzdelmekben, s azt sokan példás igyekezettel teljesíték is.
Dolnay bárónő is egyike volt azoknak, kiket az emlékezet hálásan fog szájról szájra adni, kinek kastélya egy időben valódi sebesültek kaszárnyája volt, ki később menekültek rejtegetője, bujdosók táplálója, államfoglyok vigasztalója lett, s a mit azok odabenn apró faragványocskákat készítettek, hogy hosszú idejük teljék, azzal Dolnayné házról-házra eljárt más gazdag úrnőket is megadóztatva, eladván nekik mesés áron e kis faemlékeket, s a foglyok kényelmesebb ellátására fordítva az így szerzett összeget. Magának is fele jövedelme ilyen czélokra fogyott el.
A bárónőt százan meg százan áldják most is, és ez áldásokat meg is érdemelte, mert valóban honleány volt.
És ha egy honleánynak van valami hibája, ez az, hogy ő «leány».
Egyszer csak Dolnay bárónő férjhez ment Volozoff muszka herczeghez.
Isten látja lelkemet, nem azért szólom meg, hogy muszkához ment; mert hiszen a herczeg igen derék, mívelt ember volt; nem azoknak a torzonborz hetmanoknak az élőképe, a kiket a világ minden bolond lapja karrikaturában örökít, hanem épen a szabadelvű Oroszország új ivadéka; Hertzen és Bakunin titkos jó barátja, a ki együtt működött ugyan a magyarországi campagneban, hanem azért tele van e noble nemzet iránti szimpathiákkal; – hanem csupán az a kifogásom e házasság ellen, hogy a bárónő ötvenhárom, a herczeg pedig harminczhárom éves volt.
Azért Volozoffné tovább is nagy honleány maradt, bár az ilyen czélokra kevesebb anyagi költséget fordíthatott, hanem bőven pótolták azt a herczeg szabadelvű szavai, a miknek közrebocsátásában nem is volt fukar.
Félév mulva férjhez menetele után a herczegnő meghalt.
Akkor már olyan törvények voltak, melyek az ősök szerzette földet nem kötötték a család nevéhez; minden egyes ember rendelkezhetett kénye szerint a rábizott darabjával az országnak. A herczegnő férjének hagyományozta minden vagyonát.
Ezt ismét nem szemrehányásképen említem fel. A herczeg, mint ezt mindenki beszélte, azért, hogy magyar honfivá lehessen, kénytelen volt elébb denaturalizáltatni magát s ennek folytán lemondani oroszországi roppant terjedélmű birtokairól, a mik ezer, vagy tán két ezer, ha nem három ezer négyszögmértföldre terjedtek; s a mikben két, vagy három millió jobbágya lakott, a kiknek darabját szabadságában állt száz rubelével eladni; s a mely jószágért évenkint tiz-húsz millió rubel jövedelmet húzott. – Hogy egész pontossággal így vannak-e a számok, azt én bizonyosan nem állíthatom, de nekem így beszélték jól értesült körökben, s én most olyan kedvemben vagyok, hogy mindent elhiszek, csak parancsoljanak velem.
Tehát a herczegre nézve valódi áldozat és nagylelküség volt egy magyarországi rongyos uradalom birtokát elfogadni, mely alig tesz húszezer holdacskát.
A birtokba iktatásnál Fertőy volt a végrehajtó hatalom.
Ebben sincs semmi különösebben megjegyezni való.
A herczegnek még neje életében volt két «niéce»-e a kastélyban, a kik igen vidám és kitünő míveltségű herczegasszonykák voltak.
Hogy minő családi leszármazásnál fogva voltak a herczeggel unokahugaságban, azzal bizony hirtelen nem szolgálhatok, s miután azt nem várhatni tőlem, hogy most rögtön minden korlátozó körülményen keresztül törve Moszkauba fogok utazni, ott a Kremlben előkérem a nemességi aranykönyvet s fölkerestetem, minő családi ágon függnek össze Olga és Feodora herczegkisasszonyok a Volozoff herczegi családtörzszsel, tehát legjobb lesz, ha megnyugszunk abban, hogy Olga és Feodora úrhölgyek csakugyan a herczeg «niécei».
Mind a kettő herczegi szépség. Egyik szőke, telt idomú, piros életszinű alak, másik barna, halovány és karcsú.
Olga és Feodora herczegnők a beiktatás után meglátogatták Fertőynét s meghívták kastélyukba, s úgy illett, hogy Szerafine a meghivást elfogadja s a látogatást visszaadja.
Ime tehát Varsóig sem kellett menni!
De ne rágalmazzunk senkit idejekorán. Hiszen Fertőy is mindig együtt járt nejével, s a herczeg igen nemes keblü férfi volt, ki még a hatodik hónapban is borsos kelméből készült kabátot viselt, megholt nejét gyászolva s valódi cultust csinált a megboldogult emlékezetéből.
Hanem ezért vendégeinek szabadságukban állott magukat mulatni kényük-kedvük szerint.
A mint hogy Fertőy nagyon is gyakran ellátogatott a herczegi kastélyba, s hosszasabb időre is ott felejtette nemcsak a feleségét, hanem még saját magát is.
A herczeg igen szép ember volt, valódi női szépség férfiuvá travestálva.
Deli termet, finom síma arcz, nagy kék szemek, dúsgazdag szőke haj, szép metszésű száj, a hogy Adonisokat festenek.
Szépségéről ő maga is teljes öntudattal bírt s azt úgy ápolta, mint a bibliai sáfár a rábizott talentumot, a minek jól felhasználásáról számot kellend adnia, mikor az idők teljessége eljő.
Az egész világ beszélt már róla, hogy Szerafine és a herczeg között valami szívbeli viszony létezik, még pedig a férj elnézésével. Pedig még akkor talán nem is volt igaz. A világ rossz nyelve megelőzi az embernek a rossz gondolatját.
Fertőyék sokat időztek a herczeg kastélyában.
Néha megtörtént, hogy a herczeg és Fertőy elmentek vadászni s olyankor Olga, Feodora és Szerafine egyedül maradtak.
Az különös volt! Szerafine nem érezte magát jól a két herczegnő társaságában; valami ellenszenvet, valami delejes ingerültséget érzett magában, midőn velük egyedül maradt; nem tudott magának számot adni róla, miért?
Olyankor, mihelyt szerét ejtheté, megszökött tőlük, lement a kertbe, valami regényt vitt magával, leült valamelyik «bosquet»-ba, s hagyta magát keresni és olvasott és ábrándozott, míg Olga és Feodora rá nem találtak s kaczagva vissza nem vitték a kastélyba a szökevényt.
Vagy pedig óraszámra elnézte, hogy dolgozik a kertész a virágágyak között; ültetgeti a rabatokat, metéli a fattyúhajtásokat s ójtogatja az exoticus virágokat nagy gonddal és figyelemmel.
A kertész is egyike volt azon cselédeknek, kikről a meghalt herczegnő hagyatékilag kikötötte, hogy azokat a szolgálatból soha elbocsátani nem szabad, s fizetésüket hozzányulhatlan hitbizományban biztosítá.
Fiatal legény volt még, alig 25–26 éves; simára borotvált arczú, valószinűleg német eredetű, nem is beszélt más nyelven; lapos sipka, hosszú ernyővel volt a fején, s zöld blouset viselt.
Szerafine olyan sokáig elnézegette azt az embert, hogy mit dolgozik s kérdezgeté tőle, mi ennek a virágnak a neve, mi amazé? A kertész felelgetett neki mindenre köteles készséggel.
Egyszer, mikor az öntöző napszámosok jó tova mentek, Szerafine megszólítá a kertészt.
– Hogy híják önt?
– Kedves Fridrich, legyen olyan jó, szakítsa le nekem azt a halvány sárga rózsát, én félek, hogy a kezemet megszúrom.
– A sárga rózsának nincs tövise.
– Hát akkor leszakítom magam.
Szerafine leszakítá a rózsát, a kertész dolgához látott.
– Kedves Fridrich, ennek a «lángvirágnak» mért nincsen szaga? én Olaszországban illatosakat találtam.
– Itt elvesztik az illatot, saját hazájukban van nekik.
– Hát ön nem tudja, hogyan lehet a virágot ismét illatossá tenni? Jőjjön ide, majd én megmondom.
A kertész közelebb lépett.
– Figyeljen rám.
Szerafine eddig németül beszélt a kertészszel, most magyarul szólt hozzá, lassan, alig hallhatóan:
– Ön, barátom, rosszul van álczázva…
A kertész ijedten tekinte rá.
– Önre már két ember ráismert; az egyik én vagyok, a másik Fertőy… Ön Lávay Béla…
A megszólított szoborrá merevült e név kimondására.
Hisz olyan jól hitte magát elrejtve egy következetesen játszott szerep mögött: ki ismerhetett volna rá e helyzetben, ez alakban, ha nem annak a szeme, a ki szeret, és annak a szeme, a ki gyűlöl?
– Jőjjön utánam az üvegházba, súgá neki Szerafine. Az ifju gépileg követte.
Itt az egymásra hajló délszaki növények zöld árnyékában, senkitől észre nem véve, elvetett minden tartózkodást a nő és lett – nő.
Megragadá az ifju kezét, mely barna volt és kérges a munkától, s mielőtt az akadályozhatta volna, összecsókolá e kezet és sírt.
– Oh e kéznek alacsony munkát végezni most! A földet vájni e kéznek, mely az eget lehozni volt hivatva!
– Oh asszonyom! szólt az ifju, a földmunka a legédesebb, s a zöld levél a legjobb barát.
– De önnek nem lehet tovább itt maradni; sietett Szerafine beszélni, csipkekendőjével hirtelen letörülve könyeit. Én láttam Fertőy arczát, midőn az sokáig önre függeszté szemeit. – Akkor gyanakodott. Egyszer azután hirtelen hátratekintett önre: akkor ráismert. Én figyeltem rá, és tudom jól, hogy önt megismeré. Csak az akadályozta eddig, hogy önnek nem árthatott, mivel a herczeg magával vitte vadászni; de ha bevárja őt, akkor ön veszve van.
– Köszönöm asszonyom, de én mindenre kész vagyok.
– Mindenre?
– Igen. És e szónál hegyesre köszörült kést vont ki kebléből Béla s megmutatta az élét Szerafinenek. Mielőtt elfognának, én szabad embert csináltam magamból.
– Az Istenért, minő eszméket hord ön magával! Éles késsel fekszik le, mint esküdt hitvestárssal, és a halált hordja szive fölött. Ezen meg lehetne őrülni.
– Oh nem, asszonyom; ettől a gondolattól egy Istennek érzi az ember magát. Az nagyon nagy úr, a ki azt tudja magáról, hogy akkor halhat meg, a mikor akar.
– Nem, nem, nem; az nem igaz. Gyáva emberek dolga az – a bátor küzd. Valaha engemet fog elérni ez a sors, mert én asszony vagyok, gyönge és gyáva; de ön férfi. Adja ön nekem ezt a kést.
– Mit érdekli önt, asszonyom, az én életem rövidebb, vagy hosszabb volta?
– Ön velem megvetően bánik. És azt hiszi, hogy igaza van. Pedig nincs. Az egész világ kárhoztat, rágalmaz, megitél. És az egész világnak igaza van: csak önnek nincs. Csak önnek nem szabad engem elitélni. Ön jól tudhatja azt, miért nem? Valahányszor rám gázolnak, mint egy sáros kőre, önnek eszébe kellene jutni, hogy «én ebből a kőből gyémántot alakíthattam volna». Én nem szerettem soha életemben senkit, – senkit – soha. Ön jól tudja azt, mert gyermekkoromtól fogva ismert. A mit anyám iránt érzék, az félelem volt, a mi meghalt Róbertemhez kötött, az végtelen becsülés, s a mi jelenlegi férjemhez hozott, az hideg, hiú asszonyi cselszövény. Ki tudja, mi lehet még belőlem? A bűnlajstrom még nem egész. De szerettem valakit, szerettem igazán; teljes szivemből és lelkemből; igazán és titokban. Hogy szerettem, onnan igaz, mert soha sem tudta meg senki. Hanem ennek vége.
Bélára fájdalmas hatása volt e jelenetnek, szeretett volna menekülni belőle.
Szerafine megfogta kezét.
– Ne forduljon el tőlem. Bírám akart lenni: hallgassa meg, a mit gyónok, s vallomás útán itéljen. Nekem semmi jogom valakinek azt mondani, hogy szeretem, mert annyiszor mondtam azt másnak, midőn nem volt igaz; de van egy gondolat, a mi még e felett lesujt, összezúz, az a gondolat, hogy van ezen a világon még egy nő, a ki őt jobban, igazabban szereti, mint én, s a ki magát oly mértékben tette érdemessé viszonszerelmére, a milyen mértékben én azt eljátszottam. Lássa ön, ez a gondolat az, a mi megöl, és ez az, a mit el nem hallgathattam. Önnek el kell innen menni – nem azért, mert itt önt elfognák, hiszen van nekem annyi összeköttetésem, hogy önnek sorsán akkor is lehetne fordítani, hanem azért, mert ebben a kastélyban rövid időn önnek a nejét rágalmazni fogják, az cseléd-szájra kerül s azt ön is meg fogja hallani.
– Juditot! kiálta fel lángra gyulladtan Béla.
– Legyen ön csendesen. Méltatlanul rágalmazzák. Én mondom önnek. Egy-egy ízt szakítok le saját szivemből, midőn azt mondom önnek, hogy Juditot ártatlanul szólják. Oh nekem jól esnék az, ha igaz volna, ha bűnös volna; ha azt mondhatnám, most már választhatsz ismét; de nem igaz; Judit oly tiszta és hű, mint egy angyal. Oh érzi-e ön azt a rettenetes kínt, hogy azt nekem kell önnek megmondanom?
– Köszönöm; rebegé Béla, kezét nyujtva a reszkető hölgy elé.
– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? a helyett, hogy tépném, szakgatnám a fonalakat, a mik önt Judithoz fűzik, még összébb kötözni segítek.
– S ki az, a ki őt rágalmazza? tudakozódott mohón Béla.
– Beszéljünk önről; önnek azért kell megszabadítania magát, hogy őt megvédhesse; önnek azért kell élnie, mert egy nő, a kit szeret, az ön oltalmára van szorulva. Átadja-e ön már azt a kést?
Béla kivonta kebléből a rejtett vasat s némán átadta Szerafinenek.
– Lássa ön, ez mégis valami ajándék öntől. Azt mondják ugyan, hogy barátok közt kést ajándékozni nem jó jel, de én azt is elfogadom. Lássa ön, milyen bolond vagyok én. A helyett, hogy örülnék annak, hogy egy kőkemény szivet, egy hideg, kegyetlen szivet egy még keményebb, még hidegebb vas átszegez, hogy ne legyen se enyim, se másé, a helyett a vas és a szív közé állok. Tehetek-e róla? De most hallgassa ön meg, mi tervet gondoltam ki, hogy ön megmeneküljön és nejével újra szabadon találkozhassék.
Most már elfordítá Szerafine tekintetét Béla arczáról; addig ő szegzé szemeit annak lecsüggesztett arczára, de midőn Juditról, a vele találkozás reményéről kezdett előtte beszélni, akkor az öröm fénye élénkíté az ifju tekintetét, akkor vágyva leste a szót Szerafine ajkairól, a mik beszéd közben oly szépek voltak s Szerafinenek ez az öröm úgy fájt; ő okozta azt, de nem akarta látni.
– Tehát hallgassa meg tervemet; igen egyszerű az, és könnyen létesíthető. Nem messze innen a hamvasi pusztán lakik egy jó barátném, gr. Szélaknayné. A grófné özvegy; egyetlen fia van. Engem nem rég felkért, hogy nincsen-e ismerőseim között valaki, a kit nevelőül ajánlhatnék fia mellé. A nevelőnek magyarnak kell lenni s angolul és francziául érteni. A mint ilyenhez juthatnak, rögtön utazni fognak külföldre. A hogy én ma reggel önt ez álruhában felismertem, első dolgom volt a grófnénak levelet irni, melyben azt irám neki, hogy egy igényeinek megfelelő ifjut fedeztem föl; neve Komáromi Albert: egyik az ön szülöttevárosának neve, a másik németre fordított Béla. Ön még ez éjjel általam előre küldött szekéren elutazik a grófnőhöz, a szekér a faluvégi csárdánál egész napestig befogva várakozik önre. Az ajánló levél itt van nálam. Két nap mulva a grófné kiutazik Schweizba s ön ez úton kimenekül az országból. Két hónap mulva azután társalkodónét fog a grófné keresni, ki őt utazásaiban kövesse, s ön egy napon azt fogja látni, hogy Judit is ott lesz ön mellett.
Szerafine egy forró szorítást érzett kezén. Nem viszonozta, nem örült neki, jól tudta ő, hogy ez nem neki szólt.
– És ezután ki fog tehetni róla, ha a nevelő és a társalkodóné egymást megszeretik? folytatá Szerafine kaczagva; a grófné bizonyosan nem fogja önök szerencséjét akadályozni.
Szerafine most már visszatalált szokott gunyoros hangulatába.
– Tetszik-e önnek a terv?
Béla némán intett, hogy elfogadja.
– S már most «lieber Fritz», sentimentalis ideák a part! mi megint nem ismerjük egymást; ön menjen azáleákat oltogatni, s szolgáljon az uraságoknak bouquetokkal, este pedig lásson hozzá, hogy merre van a kerékvágás!
E perczben két egymásután következő lövés hallatszott az üvegház közelében.
– Jézusom! sikolta fel Szerafine s a rémület önfeledt rezzenetében hirtelen Béla keblére borult, két kezével annak fejét takarva el. Mintha öntestével akarná megvédni.
A kívülről hangzó kettős kaczaj tanusítá, hogy a sikoltást odakinn is meghallották s a tréfa tökéletes.
A herczeg és Fertőy tértek vissza a vadászatról, s a mint az üvegház felé közelítettek, a kerten és a parkon végig haladva, Fertőy felismerte Szerafine hangját. Igen természetesen azt hitték, hogy Olga és Feodora herczegnők is vele vannak, azokkal beszél, s ennélfogva Fertőy egészen vadászos enyelgésnek találta kilőni fegyverét, hogy a delnők hadd jőjjenek egy kis kellemes emotióba.
A sűrű virágcsoportozattól, meg az ablakokra sütő nap miatt nem láthatták, kik vannak jelen!
Mire az urak az ajtóhoz értek, már akkor Szerafine egészen szerepénél volt; szeretetreméltó durczával sietett a nimródok elé, s követelte, hogy ki volt az a szerencsétlen, a ki itt lőtt?
– A herczeg elárulá, hogy Fertőy cselekedte.
– Szerencséje; mert ha a herczeg tette volna, meg nem bocsátanám.
– S Fertőynek megbocsátja? Kérdé tréfásan a herczeg.
– Oh ha azt tudom, hogy ő ijesztget, attól nem ijedek meg.
– S valóban megijedt nagysád?
– De hogyne! Ha valaki más lett volna még itt, mint a kertész, okvetlenül odaájultam volna a karjai közé.
(Valakinek másnak talán nem; hanem épen annak a kertésznek igen is.)
– Tehát csakugyan nincs itt más, mint a kertész? kérdezé fürkésző tekintettel Fertőy.
– Egy lélek sem, felelt Szerafine. A kertészeket pedig Moszkauban nem számítják a lelkek közé, ugyebár herczeg? Egy-egy virágbokrétát rendeltem meg hármunk számára.
– Oh szép nagysád, az én kertészemről ne tessék oly lenézőleg beszélni. Nekem őt a megboldogult herczegnő különösen ajánlotta, mint igen jó nevelésű ifjut, a ki tanult ember; iskolákat járt.
Szerafine összerezzent; – ez veszélyes tárgyba kezd.
Fertőy gúnyosan nevetett.
A herczeg azt hitte, hogy azon nevet, a mit ő mondott.
– De bizony, tessék elhinni, egy kertésznek nagyon sok «lateint» kell tudnia. Én világért sem értek annyit, mint ez a jó fiu; pedig nekem «Hofmeisterem» volt, a ki annak idejében a tudományokkal gyötrött. Én gyakran bámulom ennek a fiunak az óriási emlékező tehetségét. Annyi ezer növényt mind nevéről ismer.
– Ah, az lehetetlen, mondá Fertőy; talán csak mond, a mi eszébe jut.
– Au contraire! mindennek az igazi nevét adja elő.
– No én meg tudnám examinálni, mert én is nagy virágismerő vagyok.
Szerafine rosszat kezdett sejteni. Ő tudta, hogy Fertőy semilyen sem virágismerőnek. Ez bele akar kötni az ifju emberbe.
– Tessék megkisérteni! ajánlá a herczeg. Lieber Friedrich! – Hát mutasd meg ennek a nagyságos úrnak, hogy érted a mesterségedet.
Ilyen módon produkálják a nagy urak a kitanított vizsláikat is.
Az úri társaság belépett az üvegházba.
Elől ment Fertőy, utána Béla, mint kertész, azután a herczeg és Szerafine egymás mellett.
Szerafine aggódva nézett Bélára, hanem annak legelső mozdulatánál meg volt nyugtatva; Béla valóban oly ügyesen játszotta szerepét, hogy tapsolni lehetett volna neki érte.
Először is, emberségtudásból, levette a sipkáját, míg az urak feltett föveggel jártak s akkor látta Szerafine, hogy a homlokán a haj kétfelől úgy van felborotválva, hogy arczjellegének egészen szokatlan kifejezést ad. A mellett épen úgy tudja nyakába húzni a fejét, mint a hogy kitanult kertészek szokták, a kik tán azért tesznek így, hogy a papmacska az inggallérukba ne essék. A mit németül beszél, az oly valóságos «gmoan» dialectus volt, hogy azt ugyan senki sem foghatta rá, mintha valami iskolában tanulta volna. És a mi a legismerhetlenebbé tette: nyájas és alázatos volt. Ilyennek csakugyan nem látták a régi világban.
A legnagyobb készséggel és csoda folyékonysággal recitálta el minden növénynek a nevét, a mit csak Fertőy meg akart tudni tőle; ki eleinte csak arra szorítkozott, hogy a latin «us»-ba végződő főnevek mellékneveit szinte «us»ra igazítgatta ki, s Béla birt annyi önmérséklettel, hogy nem világosította fel, miszerint a fák és cserjék a diáknál mind a «szép nemhez» tartoznak.
– Nos, ugy-e, hogy nagy tudomány ez? szólt diadalmasan a herczeg, kinek öröme akkora volt ezen a «sport»-on, mintha borzebe minden borzfiut kihúzott volna a lyukból.
– Igazán! szólt Fertőy, kár neked öcsém Fricz, hogy professorrá nem lettél, ugyis annyi szamár van most az iskolákban.
– Hát még akkor mennyi lehetett, mikor ön is ott járt, vágott közbe Szerafine.
A herczeg nevetett; Fertőynek pedig az a jó szokása volt, hogy mikor szeretett nejétől egy oldaldöfést kapott, azt rendesen nem neki vissza, hanem valakinek másnak adta odább.
– Hát ezt hogy híják itt? kérdezé hirtelen Bélától, egy virágzó tőre mutatva.
– Ez kérem Gloxinia.
– Hát az a másik?
– Ez pedig Zinnia.
– Az hazugság! Ezt már ismerem. Amaz a Zinnia, emez a Gloxinia.
A kertész meghajtotta magát, s nagy önmegadással felelte:
– Ha nagyságod úgy találja, én abban is megnyugszom.
– Hát ez itten micsoda?
– Ez engedelmével czebravirág.
– Hol ennek a hazája?
– Kérem alássan, Madagaskár szigete.
– Az hazugság. Ezt már én jól tudom. Ez az Antillákról való, másutt nem terem.
A kertész megadta magát: «a bizony meglehet».
– Ficus elastica.
– Volt-e már gyümölcse?
– Kérem ennek nem szokott lenni.
– Az szamár beszéd. Én magam tenyésztettem s olyan fügék termettek rajta, mint az öklöm. Ostoba beszéd.
– Teringettét! szólt közbe a herczeg, ön olyan szépen tud cselédekkel gorombáskodni, mintha pólyás korától fogva mindig orosz muzsikokat rendszabályozott volna.
Most Fertőy oly közel állt Bélához, hogy csaknem az orraik érték egymást.
– Hát lieber Fritz! a sok theoria mellett tudod-e, hogyan kell dinnyét ananászba ójtani?
Béla e szóra nem felelt semmit, hanem félrekancsalított a herczeg felé, sipkáját hóna alá szorította, mellénye zsebéből kivett egy burnótszelenczét, nagyot szippantott belőle s megint a herczegre nézett, mintha mondaná neki: én ugyan csak egy paraszt vagyok, ez az úr pedig nemes – hanem «ló».
Szerafine rendkívül meg volt elégedve Bélával. Neki nem volt szabad elárulnia az emberi általános büszkeséget, hanem azért a meghunyászkodást még sem annyira vinni, hogy a specialis kertészi büszkeség keresztül ne érezzék rajta, mert az ismét gyanút költött volna.
Valóban oly jól játszott, hogy Fertőyt magát is zavarba hozta; kezdett kétkedni gyanúja alaposságáról. Ez nem Lávay Béla.
Most egy pompás aquarium elé értek.
Egy gyönyörű öles átmérőjű márvány vízmedencze kristályában a legbujább tenyészetű vizi növények úsztak s azok között egy pompás nilusi lótus, mely első, arasznyi nagyságú rózsáját az nap tárta szélylyel, mély rózsaszin kelyhét aranysárga himporbojtjával magasan emelve ki a víz szine fölött, míg tányérnyi sötétzöld levelei veres és sárga erektől márványozva a víz tükrén lebegtek.
E ritka dísznövény az egész társaság figyelmét megragadta.
És ez a szép virág volt az, melyet Fertőy jónak talált arra, hogy belőle olyan mérget szíjon, mely ellenfelének igazi alakját visszaadja, ha csakugyan ő az.
– Lássák, szólt a herczeg, ezt én saját magam hoztam a párisi jardin des plantesból tulajdon felügyeletem alatt és már virágzik.