– Hát ennek mi a neve? kérdé Fertőy.
– Lótus! Hát Lótus. Sietett egyszerre herczeg és kertész megfelelni, mintegy neheztelve azon, hogy lehet valaki, a ki egy lótust első tekintetre meg nem ismer!
– Tudom, tudom; azt tudom, de hogy nem viseli-e valamely magas úrhölgy nevét?
– Oh igen, bizonyítá a herczeg, mi is a neve? kérdé Bélához fordulva. Én mindjárt elfelejtem.
– «Reine d’Egypte Semiramide».
– Igaz, igaz; én is így tudom. Bizonyítá a herczeg.
– Ah, ah, ne tréfáljon velem a herczeg, kötődék naiv enyelgés hangján Fertőy. Tán nem hallottam hírét annak a hirhedett lótusnak, mely önnek aquariumában egy szép asszony nevére van keresztelve.
– No úgy hiszem, Semiramide asszonyság szép lehetett valaha.
– Igen valaha, a triumviratus idejében; de itt egy mostani asszonyról van szó, a kinek kegyelmességed udvarol; jól ismerjük azt.
– Bizony Isten nem tudok róla semmit. Ez egy egyptomi királyné.
– Hiszen királyné az is.
– Királyné? No azt őszintén megvallom, hogy erre a genre-ra a most élők közül nem fordítottam kellő figyelmet, ha csak bálkirálynékról nincsen szó.
– Vagy szinpadi királynékról.
– No no, azzal hagyjon békét, abból semmi sincs. Ezt csak azért mondja ön, hogy bizonyos helyeken diskreditáljon.
– No no herczeg, én tudom, a mit tudok; szólj csak meiszter Fritz, mi ennek a virágnak az igazi neve? Mikor keresztelte el azt a herczeg egy igen-igen szép asszony nevére? Valld ki. Segítsek az emlékezeteden?
Szerafine reszketve látta, hogy Béla ez utóbbi szavaknál el kezd görnyedt állásából kiegyenesedni, arczvonásai visszanyerik eredeti jellegüket s az utolsó szavaknál annyira elfeledkezik magáról, hogy hirtelen felcsapja a sipkát a fejére.
Fertőy dæmoni gúnymosolylyal hajolt oda hozzá.
– Nos, meiszter Fritz, nem úgy híják-e ezt az új szépséget, hogy «reine du theatre, madame Lávay…?»
Abban a perczben az álkertész úgy ütötte öklével arczul a kérdezőt, hogy az hanyattesett az aquariumba s váratlan látogatásával minden egyptomi királynét egyszerre agyonzúzott, míg Béla hirtelen egy szökéssel keresztülveté magát az üvegház nyitott ablakán.
A herczeg, e jelenet által fellázasztva, hirtelen lekapta válláról puskáját s arczához emelé, a menekvőt gyorsan czélba véve.
Egy pillanattal elébb, mint lőhetett volna, Szerafine megragadta kezét, s félrerántotta a fegyver csövét.
A herczeg bámult és újra bámult. Egy paraszt arczul üt minden felfogható ok nélkül egy vele csendesen virágokról beszélgető urat; valaki őt ezért meg akarja büntetni, s a megsértett neje megakadályozza a büntető kezet. Ki értene ebből valamit? A másik perczben már eltünt a gonosztevő a kert bokrai között.
Szerencsére Fertőy maga, az alatt a tenger fenekén járván, nem láthatá Szerafinenek e tettét, s mikor egy percz mulva az aquariumból ismét felmerült, mint egy tengeri isten, hinárral és sásliliommal koszorúzva, s elkezdett a felvilágon prüszkölni és habuczkolni, azt a jelenetet a herczeg oly tréfásnak találta, hogy e fölötti mulatságában mindent elfelejtett, még a Semiramide tönkrejutását is.
Emlékeztek-e még arra a szomorú divatra? Mikor az ember daróczruhát öltött, pór köntöst, nem olyat, mint a minőt most viselni divat, selyem utánzatát az abaposztónak, hanem valódi, igazi kocsis ruhát, zsir szagut, fontos talput és a – megfelelő szolgálatot is hozzá. A tudós, a dandy, a hős, lovakat vakart.
S ha egy álmezben felismerték, ismét más divatot öltött, más házhoz szegődött, másféle parasztnak adta ki magát.
Ha pedig aztán nagyon elterjedt a híre egy vidéken, akkor kezébe fogta a vándor botot és indult országot világot kerülni. Erdőn, völgyön, gyalog ösvényeken, miket kecskék vertek a hegyoldalakba.
Óvakodva leskődött be az útjába került falvakba: minő nép lakik ott? érti-e a nyelvét? nem haragosa-e? nincs-e ottan zsandár? A szélső házaknál szállt, a zsindelyes tetőket kerülte. Erdők mélyéből, odvas fák menedékéből hallgatta a vihar zúgását, szive dobogását. Vándorolt sötét éjszakákon át, mikor más jó lélek aluszik, s áldotta a vihart, mely fergeteg szárnyával hajtói elől eltakarta.
De mit vihar, mit üldözők neki! mit a kifáradt test aléltsága ahhoz, a mit lelkében viselt. Egy elvesztett mult emléke s egy kínzó jövő réme szeme előtt. Ezek az árnyak, a mik még éjszaka sem maradnak el. A lélek vadászkutyái, a kik előtte, mögötte ugatnak, kergetik, megmarják, pihenni nem hagyják!
S ha valamelyik futónak ifju neje volt otthon!
Ifju nő, kihez a férjnek nem «szabad» közelíteni.
Aztán meddig tart a nők hűsége? Vajjon van-e benne valami igaz?
A kik vissza tudnak gondolni azokra az időkre és érzelmekre, a mikben az ilyen történetek születtek, a minőket én itt mesélgetek, tudni fogják, hogy olyan tövissel, minőnek hegyét Fertőy Béla szivében törte, az ember nem megy nyugodalmas nevelői állomást keresni, arra várva, hogy majd egyszer neje is utána fog szökni külföldre, hanem megkérdi a legelső éjszaka csillagaitól, hogy merre van dél, s egyenesen haza tér.
Beletelt abba két hét, míg olyan messzeségből, kerülő utakon, sokat lappangva, sokszor eltévedve, az ország fővárosába elérkezett. Az utolsó napot már a kerepesi téglavetők agyagvermeiben várta végig.
Szerencséjére esős idő támadt; bőrig átázott, de feltünés nélkül közé vegyülhetett egy csoport napszámosnak, kiket megszólítás nélkül beeresztettek a vámon.
Legelső hely, a hova sietett, volt a szinház. Pedig őrizkednie kellett, ott legtöbb ismerőse fordul meg. De lehetetlen az, hogy őt e rongyokban valaki észrevegye.
A kapu előtt ki volt függesztve a szinlap, a lámpavilágnál olvasá: «Lávayné jutalomjátéka».
Az eső nem volt hideg többé, teste, lelke forró lett, mint a pokol.
Judit jutalomjátéka lesz ma! Ezért siet annyi ember a szinházba ebben a rossz időben, azért robog annyi fényes hintó a kapu elé. És ő minden egyes emberre olyan féltékeny volt, de kivált azokra, a kik a hintókon érkeznek!
Ott maradt a szomszéd vendéglő falának támaszkodva, a míg a szinmű elkezdődik és nézte az arczokat, a miket egy perczre a lámpák megvilágítottak. Sok ismerős volt köztük. Azok nem néztek ő rá.
Judit már rég itt van és öltözik.
Valami kertészlegény bokrétát visz a kötényével letakarva; azt bizonyosan Juditnak küldi «valaki». Oh mint szerette volna azt az embert nyakon ragadni, a bokrétát kitépni kezéből s a sárba taposni. Pedig akkor tapasztalta volna, hogy az nem kertészlegény, hanem szinházi szolga, nem is bokrétát visz Juditnak, hanem egy pohár sört valamelyik muzsikusnak, a ki nem tűrheti odabenn a nagy melegséget.
Nem sokára rákezdték a zenét. Az öreg dob keresztül hallatszik az utczára. Nem sokára kezdődik a játék.
Béla képzelmében maga is ott volt a nézőkkel zsufolt teremben, s várta a függöny fellebbenését.
A tapsvihar, mely keresztülzengett a falakon, jelenté, hogy Judit kilépett. Mily hosszan tapsolnak eléje. Vajjon kik lehetnek azok? – Hogy hívják őket névszerint? mi okért tapsolnak? Mi joguk van hozzá?
Azután csendesség lett, a közönség figyel. Judit játékát, szavallatát senki sem kiséri oly figyelemmel, mint Béla ott künn, ki nem lát és nem hall belőle semmit. Egy-egy hintóra, mely az utczán végig robog, úgy tud haragudni: mit háborgatja a «nézők» figyelmét ilyenkor.
És újra zendül a taps. Talán nem is Juditnak már, hanem bizonyára egy másiknak, harmadiknak, ki a lámpa nymbusba lépett, de Béla minden tapsra oly féltékeny azért. A szerelem az, melyet a düh fokoz s a büszkeség, mely a megaláztatással verseng. Minden taps, melyet a férj hall, azt tudatja vele, hogy az, a kit szeret, e perczben királynő «és» szolganő, a legfüggetlenebb népnek királynéja s a legzsarnokabb úrnak szolgája: – a közönségé.
Irtóznék odabenn lenni és látni őt most! és mégis úgy óhajtaná azt.
Látni őt, általa látatlanul és fürkészni vonásaiban a valót, akkor, a midőn alakoskodik.
Ha lehetne belépti jegyet kapni úgy, hogy a pénztárhoz ne kellene érte menni, a hol rögtön ráismernének? Hogyan?
Talán játék vége felé mégis akad olyan derék ember, a ki a szinpadi hősök kivégeztetésénél többre becsüli a friss beafsteaket s elhagyja az előadást. Egy ilyen goromba ficzkótól el lehetne kérni a térti jegyét. Szokás az a szinház kapujában.
A harmadik felvonás után jött is már kifelé egy pár marodeur nagy zajongva. Béla összeszorítá öklét s eléjük akart menni, valószinűleg azzal a szándékkal, hogy beléjük köt, miért hagyják el ily korán az előadást.
«Nem lehet kiállni! olyan meleg van, – nem birtam előbbre furakodni az ajtószőnyegnél s onnan nem láttam semmit. – Pedig csak azért maradtam Pesten, hogy Lávaynét lássam».
Béla megbocsátott nekik s ismét visszatámaszkodott a küszöbnek.
Megint jött valaki a szinházból. Ez alkalmasint csak az udvaron jött keresztül, mert szivarja égett. Béla azt nem vette észre. Szemére húzta sipkáját s nagy szégyenkedve megszólítá: «kérném a térti jegyét». A megszólított félreérté a kérelmet s odaadta neki elhajításra szánt szivarcsutakját: «Nesze öcsém, légy vele boldog».
Hát odabenn mi játékot adnak?
Egy királynét, ki kedvesét elitéli halálra, mert lázadó volt.
Azt mondták, hogy ez Juditnak mesterszerepe. Mások azt állították, hogy nem fogja elég élethűséggel visszaadni a nő kétségbeesését, midőn a királynő és a szerető küzdenek szivében egymással, ő sokkal inkább királynő fog lenni, mint szerető. Azt is számba kellett venni, hogy nem rég kelt föl súlyos betegségből, kimélnie kell idegeit. Sokan azt is észrevették, hogy Judit jó idő óta nagyon szórakozott; magyarázgatták, ki jobbra, ki balra.
Annyi bizonyos, hogy az ügyelőnek kellett ezúttal is minden apró szinpadi kellékre figyelmeztetnie, hogy el ne felejtse majd magával bevinni a szinpadra. Itt a méreg, itt a tőr, itt az elhajítani való gyűrű, itt a pecsétes levelek. Mindezeket úgy híják szinpadi nyelven, hogy requisitumok.
Judit fel volt már öltözve az első felvonásban, midőn az ügyelő ismét bekoczogtat szobájába:
– Egy levél.
– Köszönöm. Tegye, kérem, a többi közé a tálczára.
– De ez nem requisitum-levél, kegyednek szól, most hozta a posta. Kívül az van ráirva, hogy «sürgős».
Judit átvette a levelet s rögtön megismerte az iráson Szerafine kezét.
Odakünn már a zenészek számára csöngettek, de a levél sürgős volt, azt el lehete addig olvasni.
A levél így szólt:
«Kedves Juditom!»
«Egy balesetről értesítelek, melyet mindeddig titkolnom kelle előtted, mivel azt hittem, hogy még elejét fogom vehetni. Midőn legközelebb Fertőyvel herczeg Volozoff kastélyában voltunk, annak udvari kertészében ráismertem Béládra.»
Judit összerezzent, mintha villanyütés érte volna.
«De nemcsak én ismertem rá, hanem Fertőy is.»
Judit reszketve támaszkodott öltöző asztalához.
«Én siettem Fertőyt megelőzni s beszéltem Béláddal, azt ajánlottam neki, hogy menjen el innen gróf Szélaknaynéhoz, ki őt, mint fia nevelőjét, külföldre kiviendi s oda azután te is utána mehetsz. Ebbe ő bele is egyezett.»
Judit homloka redőkbe vonult. Mi szükség e magas úrnőknek Bélát védelmezni? Tudta, hogy Szélaknay grófné is fiatal.
E felhőárnyékot hamar letörlé arczáról a további sorokból felidézett vihar.
«Fertőy közbejötte megakadályozá e tervet, ki Béláddal szerencsétlenül összeszólalkozva, általa oly módon sértetett meg, a minőt férfi soha meg nem bocsáthat. Béla e jelenet után rögtön eltünt a kastélyból, senki sem tudta meg, merre; én egyedül sejtém, hogy utasításom szerint Szélaknaynéhoz menekült. – A grófnénak irni nem akartam, nehogy levelem valakit nyomára vezessen. Szinte két hét mult el már ez esemény után, midőn levelet kapok Szélaknaynétól, melyben tudatja velem, hogy az általam ajánlott nevelő még mindig nem érkezett meg hozzá. Tehát Béla nem oda menekült.»
Juditnak jól esett azt megtudni. De tovább, tovább?
«Hogy Fertőy nyomozza megsértőjét, azt bizonyosan tudom. Sejtelme ugyanaz, a mi az enyim. Ő a férjben neje iránti féltékenységet ébreszte föl; Béla nem fog már sehol megállapodni az országban: ő Pestre fog sietni. A féltés csak egy tárgyat lát, a többire nézve vak. – Azért kérve figyelmeztetlek, ne vedd rossz néven egy régi barátnéd jó tanácsát: távozzál el minél hamarább Pestről, jőjj e tájra vendégszerepekre. Egy vidéki városban nem lenne oly veszély Bélára nézve, ha rád találna, mintha Pesten keresne föl. Te legjobban tudhatod, miért? ott minden ember ismerőse; ott ezer gyanakodó szem kiséri lépteidet s mindenki tudja jól, hogy az ő lábnyomai a te kapudban fognak végződni…»
Judit nem olvashatott tovább: a világ elsötétült előtte; lerogyott a székre.
Béla üldözve és ő hozzá menekülőben; nyomában mindkettőjük esküdt ellensége. Ha elébb feltalálná őt az üldöző, mint nejével találkozhatott? Judit úgy érzé, hogy e gondolat alatt meg kell fulladnia.
– A játék elkezdődött! A kegyed jelenése következik! hangzott az ajtóban az ügyelő figyelmeztetése.
Ah! Ebben a perczben játszani indulni! Kiállni a lámpafény elé ezzel a dúlt arczczal; hazudni királynéi dölyföt ezzel a reszketéssel minden tagján; mondani szerepet egy kitörni akaró jajkiáltással nyelvén; művészi indulatokat szenvelegni a kétségbeesés tőrével szívében!
Pedig ennek meg kell lenni. Rab vagy, eredj, a te urad vár.
Judit kitántorgott a szinpadra. Hosszú taps fogadta; soha gladiatort méltóbb tapssal nem fogadtak, a ki szépen tud a közönség előtt meghalni. Hiszen Juditnak is minden szava lelkének egy-egy elhulló vércseppe volt.
Azt mondta mindenki, hogy soha sem játszott még ilyen szépen.
Maga a kritika is elismeré, hogy minden várakozást fölülmult. Midőn magában küzd; menteni akarva női szerelmében azt, kit királynői haragjában vérpadra taszított, midőn egy külső és egy belső ember harcza tünik fel ugyanegy arczon, a kegyetlen fagyon keresztül lövellő szívmelegség oly élethűen volt világnak adva.
A kik látták őt abban a jelenetben, a midőn egyedül marad és töprengve vár küldötteinek visszatérésére, kik az elitélt szerető számára az elkésett kegyelem fehér kendőjét lobogtatják; a mint a rémjelenetet lelke előtt az izgult képzelem véres vonással rajzolja, villámtűzzel és pokol feketével riasztón kifesti és midőn megjönnek a hírrel, hogy a kegyelem későn jött, a kedves fő legördült s midőn a királyné leomlik a porba, koronáját messze elejtve fejéről; ah, a kik ezt látták, azt kelle hinniök, hogy ez a művészet remeke; és tapsoltak annak, a ki így tudja játszani a nő szenvedését.
Hanem a kik látták őt még azután is a földön fekve, midőn a függöny legördült s látták őt igazi könyeket zokogni, a kik fél aléltan emelték fel s szobájáig vezették megtörten és onnan ismét vissza, hogy a jutalmazó közönség kihívására előjőjjön magát meghajtani, azok sejtették, hogy az több – mint játék!
Az pedig, kinek álomképe ez egész játék alatt Judit szemei előtt lebegett, olyan közel volt már. Ott járt alá s fel a szinház előtt.
A játék vége felé hintók, bérkocsik érkeznek s hosszú phalanxot állnak a szinházzal szemben, uraságokra várva.
Béla gyanakodó szemmel mustrálgatta őket: vajjon melyik lesz az, mely Juditot haza fogja szállítani?
Azt ő majd futva fogja követni s megtudja általa kérdezés nélkül Judit szállását.
Az előadásnak vége lett, a hintók egymás után robogtak a szinház csarnoka elé, selyemruhás delnőket, gyalog járni nem tudó urakat szállítva tovább; de az öltöző szobák kijáratához egy sem hajtatott.
Az utolsó bérkocsi is megunta szolgálatait fenhangon ajánlani s tovarobogott. Az utcza a fényes hintóphalanxtól megüresült.
És ez Bélának olyan jól esett. Judit nem jár ekvipázson. Oh az nem a nagy urak kegyencze, a ki még jutalomjátéka után is gyalog megy haza ebben a sárban.
Azután a szinészek kezdtek haza szállingózni, kik hamarább bevégezték a fényes herczegekből fakó polgárokká való átalakulást.
Béla mohón leste, mit beszélnek az előadásról?
– No ez jó nap volt.
– Maradt ötszáz forint «purum».
– Ez kasszadarab lesz.
Az utcza egészen csöndes volt már, midőn utolszor nyilt az öltöző ajtaja s egy női alak lépett ki rajta, kit Béla a félhomályban is megismert. Megismerte járásáról, meg feje hordozásáról, árnyékáról, lépése hangjáról. Judit volt.
Csak egyedül jött, egy cselédjével, ki jelmezeit vitte előtte, nagy két fogantyús fehér kosárban.
Az eső folyvást esett; Juditnak magának kellett az esernyőt tartani. Ha egy udvarias férfi volna közelében, nem engedné azt; elvenné tőle az esernyőt s tartaná fölötte hazáig, hogy meg ne ázzék.
Béla ott állt előtte a küszöbhöz támaszkodva. Judit olyan közel haladt el mellette, hogy ruhájával érinté.
Béla figyelmesen nézett arczába, midőn az a kettős lámpa világába érve, mint egy tünemény átvillant előtte. A szép nemes arczvonásokon méla, mély gondú csüggetegség volt látható. Ez a kép szívébe égette magát annak, a ki úgy vágyott azt meglátni.
Judit félre sem tekintett. – Bélát észre sem vette.
Béla engedte őt előre haladni s csak a távolból követte azután, hogy gyanút ne költsön kisérgetésével.
Nem a régi kényelmes belvárosi szállás felé mentek; az özvegy királynénak egy külvárosi sikátor adott most szállást.
Ott egy újon épült ház előtt becsöngettek s a kapun át eltüntek Béla szemei elől.
Béla még künn maradt, megvigyázni, hogy minő ablakok fognak megvilágosodni? – Második emelet, balra. Neki nem volt szabad kérdezősködnie.
Most azonban minden lépést meg kelle gondolni jól – mint a ki lopni indul.
Előcsengette a házmestert.
A gyanús háziőr szemei előtt kellett a legelső próbát kiállnia.
– A szinháztól jövök, én vagyok a szolga. Megtaláltam a tensasszony smaragd gyűrűjét, a mit a szinpadon elejtett, tudja, mikor elküldi a hirnöktől. – Ott volt a kulisszák közt, én találtam meg.
A házmester megnézte a gyűrűt. Valóságos smaragd volt; ugyanazon gyűrű, melyet esküvő napján cserélt Judit Bélával.
– No jól van, adja ide, majd én felviszem.
Béla nevetett.
– Tudja, barátom, nekem is jól fog esni egy kis borravaló, majd csak magam viszem fel. Aztán csak hagyja nyitva az ajtót, mert mindjárt visszajövök.
Arra is kelle gondolni, hogy a házmester észre ne vegye, hogy valaki bejött és itt maradt.
– Nem szükséges; hiszen maga kimehet a korcsmán keresztül; kár is volt nekem csengetni. Ismerősök bejárhatnak a korcsmaajtón át.
A házmester azzal visszament szobájába; Béla óvatosan haladt fel a lépcsőn.
A házi cselédet már nehezebb volt e szereppel kijátszani, mert az valószinűleg ismeri a szinházi szolgákat.
Azután a folyosóra feljutva, nem is tudta magát többé egész biztossággal tájékozni, hogy a sok ajtó közül melyik lesz az, a mely Judit lakosztályába vezet.
Míg itt töprengett magában, hirtelen kinyílt egy ajtó s azon keresztül Judit cselédjét látta kilépni, korsóval kezében, ki dalolva ment le a lépcsőn; valószinűleg a kútra sietett s az alatt az előszoba ajtaját nyitva hagyta.
Béla a lépcsőtornácz ajtaja mögé húzta magát s a cseléd nem vette őt észre.
A mint a kút kámváját hallotta zakatolni, hirtelen a nyitva maradt ajtóhoz lépett s besuhant rajta, – mint egy tolvaj.
Az előszobában éjjeli mécs égett; annak világánál három ajtót vehetett észre; az egyik volt egy szőnyegajtó, mely oldalt nyilt az előpitvarból, a másik szemközt levő szárnyajtó volt, a harmadik a konyhába vezetett.
Béla a szőnyegajtó kilincsét próbálta; nem volt zárva; bemehetett rajta.
Az egy alcovenre nyilt, melynek hátterét egy fehér függönyös nyoszolya foglalta el. Az alcovent szőrfüggönyök zárták el egy tágasabb szobától, mely világítva volt.
Béla az alcoven függönyei mögé rejtőzött, miknek szövetén keresztül a túlsó szobába látott.
Nejét látta ott ülni egy terített asztal előtt, melyen szerény estebédje volt feltálalva.
Egy tányér, egy pohár az asztalon; nem várt senkit.
Az étek érintetlen, a pohár üresen állt előtte; a lámpa üvegét nézte merően és kezeit öléből meg nem mozdította. Úgy ült ott, mint egy halott. Arczán az a végtelenség eszméjének kifejezése, melylyel a reménytelen bánat oly márványszerűvé változtatja az élő tekintetet. A szemek követni akarják a gondolatokat, mik túljárnak a láthatáron.
Az étel elhült, megfagyott már; az élő szobor megmozdult, két kezét összeszorítva fölemelte s két kezében valami csillámlott. Az egy aranyba foglalt mellkép volt.
Béla jól ismerte e mellképet; hiszen ő adta azt Juditnak.
A nő két kezét összetartva, tenyerébe fekteté a kis medaillont s a mint hosszasan nézett reá, tekintete ellágyult, vonásai a rideg bánatból méla keservbe mentek át, szempilláit le-lezárta a tóduló köny s ajkai rebegni látszottak, mintha beszélnének ahoz a képhez, mintha intéseket, szemrehányásokat tennének neki, mintha figyelmeztetnék, kérnék, óvnák valamitől.
A két kéz mindig közelebb hozta a képecskét a némán rebegő ajkakhoz. Midőn ajkaihoz ért, nem birt magával többé; zokogva borult le az arczképre s égő homlokát két kezébe hajtá.
És akkor egy csókot érzett kezén. Egy élő, valódi csókot.
Riadtan tekinte fel: – az arczkép állt előtte elevenen.
És az igen jó gondolat volt a nőtől, hogy azon perczben saját sikoltását és férje szavát hirtelen egy csókban eltemesse.
E csóknak mennyit kellett megmondani:
«Mennyit vártalak, mennyit szenvedtem érted, mennyit álmodtam rólad, mennyire szeretlek! Mint rettegek érted, mint féltelek, mint oltalmazlak! Mennyire erős vagyok, mennyire gyönge vagyok! Mint örülök, mint borzadok, hogy itt vagy! Mily boldog vagyok, mily kétségbeesett!»
A külső ajtó nyikorgott.
– El, el! a belső szobába.
Judit hirtelen felnyitá egy kis benyiló ajtaját, mely tanuló szobájául szolgált s Bélát elrejté, mielőtt a cseléd belépett volna.
Már akkor estebédje előtt ült ismét s a sült feldarabolásához kezdett.
A belépő nőcseléd kandian tekinte szét a szobában.
– Nini, már el is ment Tihamér?
– Mi az? kérdé Judit s minden önuralkodása daczára elkezdett minden ízében reszketni.
– Hát az a bohó szinházi szolga úgy hivatja magát, hogy Tihamér.
– Azt én nem tudtam.
– A házmester mondta, hogy meglelte a tensasszony elejtett gyűrűjét, s azt hozta vissza.
Judit most értette a mese összefüggését.
– Igen a gyűrűt meghozták, de az nem Tihamér volt, hanem egy napidijas kisegítő, a kit magam sem ismerek.
– Parancsol még a tensasszony valamit?
– Igen, még egy kenyeret hozzon alulról, ma éhes vagyok.
A nőcseléd megbámulta e szónál úrnéját. Hogy ő ma éhes!
Persze: nehéz szerepe volt, sokat dolgozott, megéhezett.
– Még egyre kérem. Hozzon egyuttal egy üveg bort is; az orvos azt tanácsolta, hogy bort igyam, akkor elmúlik az álmatlanságom.
A cseléd mindent elhitt szépen. Vannak asszonyok, a kik örömest iszszák a bort.
Judit csak most kapta meg legnehezebb szerepét!
Másnap gyászt öltött s elhiresztelé, hogy férje meghalt.
Megmutogatta ismerőseinek férje levelét, melyben tőle és az élettől búcsút vesz. Nem akarja viselni a bujdosás átkát tovább; bevégzi azt, a mit a sors úgyis bevégzett már. Hulláját majd kivetik a habok valahol a partra.
És Judit játszotta a gyászos özvegy szerepét és fogadta az együttérzők vigasztalását; sokáig keresteté férjét azokban a partra vetett maradványokban, mikről mai világban a napi közlönyök úgy beszélnek már, mint megszokott ujdonságrovatról. Egyszer aztán Tolna körül egy halottban sokan Bélára véltek ismerni; Judit azt saját költségén eltemetteté, sírkövet is emeltetett fölé, de mint sokan már akkor botránkozva vevék észre, sem a temetésre el nem ment, sem későbben a sírt egyszer se látogatá meg.
Judit arczával gyászolta a halottat, míg szívében boldogul birta az élőt; s midőn jöttek események, mik mindenkit megreszkettetének, akkor ismét arczán közönyt mutatott; hisz a halottat már nem kell félteni, míg szívében remegett az élő miatt.
Otthon pedig cselédje nem birt eleget csodálkozni rajta, hogy milyen különösen változtatja meg némely ember természetét a bánat. A míg Judit nem gyászolt, annyit evett, mint egy gyermek; s mióta gyászol, annyit eszik, mint két ember; bort is iszik, sőt még szivarozik is.
Juditnak azt kellett magára fogni, hogy dőzsöl, hogy dobzódik, szivarral, borral él; azért, hogy eltitkolja a rejtve tartott férjt, kinek mindaz szánva volt.
Fiatal özvegy, ki még a mellett szinésznő is, ha híre futamodik, hogy vigasztalást keres, az hamar felkeresi őt. Judithoz udvarlók közelítettek.
Azokat ridegen elutasítani gyanúgerjesztés lett volna, azokat meg kelle hallgatni és tartani kitérő válaszokkal.
A hány udvarló érkezik, annyi féltékeny vágytársnő is támad s a legármányosabb titkos rendőrség a szerencsétlen imádó, s a féltékeny nő.
Annyira már mindenki rájött, hogy a szép özvegy valakit szerelmével titokban boldogít. A hány, annyiféle érdekből iparkodott e titkot felfedezni.
A csalatkozott imádók lassankit arra a felfedezésre is eljutottak, hogy a boldog kiválasztott nem az ő soraikból való. Valaki más lehet az, a ki mindnyájuknál hatalmasabb, a kivel egyikük sem versenyezhet.
Az vagy mindenkinél szeretetreméltóbb, vagy mindenkinél gazdagabb.
Az elsőt soha sem ismeri el senki vetélytársáról; tehát az utóbbi.
Volozoff herczeg pedig igen gazdag ember s mindig eljár a szinházba, mikor Judit játszik s szemcsövét le nem veszi róla félóra hosszat is.
Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fú.
A Volozoff herczegrőli mese lassankint elterjedt az egész városban.
A herczeg gyakran jár titokban bérkocsin a külvárosi keresztutczákba, a hol négy-öt kicsiny szállást tart; ugyanott egy lefátyolozott úrnő is szokott megjelenni, ki erősen titkolózik kiléte felől; majd az egyik, majd a másik szálláson jönnek össze; kétszer ugyanegy helyen soha sem.
Judit kijátsza minden udvarlóját, csak egymást elosztani tartja őket és a mellett arcza életvidám, szemeiben boldogság ragyog; bizonyos óráin túl a napnak senkire nézve nincs honn. E két mondából könnyű egy kört alakítani.
Judit egyszer csak azt vette észre, hogy ismerősei, udvarlói kezdenek elmaradozni tőle. Látott gúnyos arczokat szemközt találkozni. Érzette sebző czélzások nyilait pályatársai elvetett mondataiban; rájött, hogy őt egy nagy úr szeretőjének tartják.
És – játszotta remekül azt a szerepet, melynek pirosítója a szégyen.
A gúnypillantást, a sértő czélzatokat tudta azzal a daczoló mosolylyal fogadni, a mivel a bukott angyalok valaha az ég villámaira felelgettek vissza; s a mitől lelke tisztaságában irtózott, azt mutogatta úgy, mint dicsekedést.
Hisz mind azok, kik sérték, rágalmazák, gúnynyal illeték, csak a fátyolt segítének sűrűbbre vonni, mely Béla rejtekét eltakarta. A feleség rossz híre volt az angyalszárny a bujdokló férj menedéke fölött.
És aztán – nem volt-e gazdag jutalma érte?
A nap fele a kínos szerepé, a világé, a szégyené volt, a másik fele a szívé, a szeretőé, a vigasztalásé.
Ha a nap egyik felében a pokol daczos izgalmát viselte arczán, a másik felében a meny nyugalmát hordozá szívében; s ha künn minden jókedvű társaság az ő költött kalandjainak meséjén mulatta magát, ő boldog volt abban, a mi e mesékből igaz s kinevette büszkén az egész világot.
Hanem egyben ismét hibázott a nő. Hibázott épen szerelmének nagysága miatt. Abban, hogy férjének anyját nem tudósítá a valóról.
Szerafine levele óta Judit nem tartá elég oltalomnak Bélára nézve az oly küzdelmesen szerzett védlevelet. Hatalmas ellensége volt Fertőyben, kit Béla halálosan megsértett. Most már nem bizhatta egy darabka papirra férje élethalál ügyét.
Holt hírét kellett terjesztenie.
Igaz, hogy Bélának öreg anyja is van, kinek kevés napja van már hátra élni s kegyetlenség azt tenni vele, hogy e rövid napokat is úgy sírja le, úgy vérezzék el könyein keresztül; de lát-e a nő valakit szerelmesén kívül? érez-e irgalmat apa, anya iránt, mikor arról van szó, a kit szeret?
Az anya hadd sírjon! Ha nem sírna, gyanút költene.
… Hanem a kihullott köny megboszulja magát azon, a ki okozá!
Szerafine jól mulat!
Ezt tartá felőle minden ismerőse, a ki csak valami legkisebb hirét hallotta. És valóban a szép delnőnek nehéz lett volna hírét nem hallani, annyira a világ szeme előtt járt.
Ünnepelt szépség volt, nyilt termeket tartott, magas összeköttetések előkelő köröket vontak össze körüle; s azok az elmés, kedélyes delnő közelében nagy kárpótlást leltek leereszkedésükért.
A Fertőy-családnál soha sem feküsznek le hajnal előtt. Akkor oszlik szét a vidám társaság.
Minden keresztül utazó művész, katonai és polgári celebritás tud mesélni e társaságok vidám szelleméről; hanem arról az egyről nem tud senki mesélni, hogy hol van az a California, a melynek bányái e hangadó életmód költségeit fedezik?
Ezt maga a férj sem tudta.
Fertőy annyit tudott, hogy a világ azt hiszi, miszerint ő nagyon felelősség nélkül kezel olyan pénztárakat, a mik nem az övéi; meg holmi vasuttársaságokról, s több afféle, a miket nem jó emlegetni, hanem annyit meg a maga részéről bizonyosan tudott, hogy ha van a közvéleménynek e tekintetben némi igaza, az mindenesetre téves felfogás, mintha Szerafinenek ez úton jutnának a módszerek a divatkirálynői szerephez, mert ő soha sem szokta tárczáját nejénél feledni.
Szerafine anyja halála után örökölt ugyan szép vagyont, melyet falusi földes úr, vagy városi boltos tőkének nevezett volna, de a tudvalevő fényüzéshez az nem lehetett elég.
Igaz, hogy gazdag udvarlók is voltak a nő körül, s csaknem kétségtelen, hogy azoknak valamelyike ruinálja magát Szerafine kedveért; csakhogy azt nem birta Fertőy soha kitudni, vajjon melyik az a sok közül?
Pedig milyen hévvel üldözte ezt a felfedezést! Nem azért, mintha tán sértett becsérzete a csábító vérére szomjazott volna, hanem azzal a praktikus utógondolattal, hogy a bőkezű imádót ne a nő ruinálja «egyedül».
Hanem Szerafine oly művésznő volt az életben! Fertőy és a világi mendemonda vizslái soha sem hajtottak az igazi nyomon. Szerafine az emberek szeme láttára mindig oly udvarlókat vont maga körül, azokat halmozá el látható kegyeivel, a kikért soha sem kellend lelkével beszámolni. Egyszer aztán a nyomozott imádó elutazott, vagy megházasodott, vagy egészen elmaradt a háztól, s a kergetők a puszta közepén találták magukat: katangkórót fogva nyúl helyett.
Fertőy jól tudta azt az egyet, hogy az csak játék, ő ismerte nejét legjobban. A felől is kevés kétsége volt, hogy az igazi senki sem más, mint herczeg Volozoff. Hisz ő maga húzta tűbe azt a fonalat, hanem azután a fonalat nem tudta többé kezébe kapni.
Ő maga volt a kisértő, ki a tetőről megmutatta a vidék szépségeit, hanem azután boszúsan tapasztalá, hogy a ravasz görög megcsalja magát a sátánt; titokban elfoglalja a szép vidéket, s a sensalról utólagosan semmit sem akar tudni.
A herczeg inkább kerülte, mint látogatta a házat, s ha megjelent is Szerafine estélyein, a nők mulattatása helyett inkább a férfiakkal kártyázott, s még ott is azt a gorombaságot követte el, hogy a házi gazda pénzét elnyerte. Így nem tesznek azok, a kik a házi asszonyba szerelmesek.
Pedig Volozoff az! Ezt senki sem hiszi, de Fertőy tudja. Épen e kerülgetése minden feltünőnek, a mi őt gyanújában megerősíti. – Csak egy gyönge selyemszál akadna a kezébe ebből a gubanczból, arról ő az egészet szépen legombolyítaná saját motollájára, úgy, hogy a pillebáb pusztán maradna ott magában; hanem hát ez lehetetlen, Szerafine csélcsap; ma csupa tűzláng egy új arcz iránt, holnap olyan hozzá, mint a jég, s holnapután egy rég elfeledett, s újra megtalált ismerőssel ábrándozik, míg egyszerre átcsap az izlése megint oly alanti régiókba, hogy minden ember elszörnyed rajta, hogy azután egy pillanat mulva ismét a bűnbánat dicsfényében a családi hűség enyhe légkörébe emelkedjék. És Fertőy nagyon jól tudja, hogy mind ez csak komédia, komédia az önfeledt szenvedély, a meghasonlás, a viszontlátási scénák, a bizarr fantaziák, és a hitvesi megtérés; ez mind készakarva rendezett alakoskodás, színjáték, mely egy mélyebb titok elrejtésére van kigondolva, minek nyomára akadni nem lehet.
Már pedig e titkot felfedezni napról-napra égetőbb kérdés kezdett lenni rá nézve. Voltak különös szorongató helyzetek, a mik mindig fenyegetőbb alakot kezdtek ölteni. Holmi deficzitek, miknek eredetét felfedezni akarták kiváncsi emberek. Ezen alkalmatlan emberek előbb-utóbb rá fognak jutni, hogy az irott és meglevő összegek közötti viszony nem «rim», csak «assonance». E baj kiegyenlítésére okvetlenül szükséges volna vagy nagylelkű, de még nagyobb erszényű pártfogó, ki a felismert házi barát minőségében kénytelen volna elismerni azt a jogviszonyt, mely szerint a más szobájához mellék kulcsot tartani együtt jár a saját ládájáhozi mellék kulcs átengedésével, – vagy pedig a Hargitay-féle örökséget kellene valahára birtokba keríteni.
Ez utóbbira nézve az a baj forog fenn, hogy a kérdéses végrendelet a megyeház elégésekor csakugyan ott veszett, a megmentett okiratok között semmi nyomára sem akadhatni, a nélkül pedig birói itélet a legjobb akarat mellett sem eszközölhető. Bárzsing, az ügyvivő, ugyan azt replikázta, hogy a végrendeletnek meg kell lenni, s igérte, hogy annak hollétét fel fogja fedezni, s e végre határidő is tüzetett ki a biróság által, a per alatti birtokok jövedelme az időre hivatalos zár alatt tartatván.
Bárzsing meg is mondá Fertőynek, hol lehetne az elveszett végrendeletet megkapni? Tökéletesen beszélt. Csak ki kellett Fertőynek a kezét nyujtani utána, hogy felvegye. Hanem az út és mód, melyen ezt el lehete érni, mégis olyannemű volt, hogy Fertőy egy kicsit fázott tőle s elsőséget adott azon gondolatnak, hogy felesége titkos imádóját lepje meg egy kis kényszerített kölcsön tervezetével.
Hanem ehez egy kulcs kellett.
Legelébb is annak a kis rózsafa-szekrénynek a kulcsa, melybe Szerafine naplóját el szokta zárni.
Hogy Szerafinénak egy gondosan vezetett naplója van, azt Fertőy tudta.
Szerafine soha sem vonul hálószobájába hamarább, mint mikor már virradni kezd; akkor sem záratja be ablaktábláit, csupán a vékony csipkefüggönyök szűrik meg a beható napvilágot. Csak napfénynél tud aludni. Bizarr bolondság! mondja rá minden ember.
Mikor aztán fölkel, rendesen dél felé van az idő, akkor, mielőtt reggeli piperéjéhez fogna, iróasztalához ül, kinyitja szekrénykéjét, s tele ir egy lapot vagy kettőt naplójából.
Mennyire féltett titoknak kell e naplóban lenni, az onnan is gyanítható, mert Szerafine angol kulcsot tart a szekrénykéhez, mely minden idegen betörés ellen biztosít.
Tehát ezt a kulcsot kellett Fertőynek minél előbb megszerezni.
A kulcsot Szerafine mindig magával hordta s soha sem szokta valahol felejteni. Egy kis aczélláncz volt a kezén, azon függött a kulcs, ékszernek is nézhette, a kinek tetszett.
Hanem egyszer Szerafine súlyosan megbetegült, fejgörcsei eszméletlen állapotba hozták, akkor Fertőy egy éjjel, hitvesi részvéttel egyedül ajánlkozott virrasztani a beteg ágya mellett, s midőn látta, hogy az nem ismer rá, megtapintá üterét, az száztizenhatot ütött egy percz alatt, a száztizenhatodiknál sikerült a lánczot lekapcsolni a beteg nő kezéről. Szerafine nem vette azt észre.
Akkor aztán kinyitotta Fertőy a szekrénykét.
Kezében volt a rejtélyes napló, kitárultak előtte annak jól őrzött titkai, a mikből annyi előnyt igért magának. A nő forró fekhelyén zilált hajjal feküdt és hagymázosan fantáziált; a férj pedig kényelmesen végig dűlt a karszékben és olvasá neje titkait.
A napló így kezdődött:
«Álmaim naplója.»
«Kettős életet élek: egyiket mikor ébren vagyok, másikat mikor alszom, amaz víg, tréfával, örömmel, élvezettel tele; emez szomorú, ijesztő, siralmas.»
«Amazt utálom, megvetem; emettől irtózom.»
«A nap mindennap más, változó; az álom mindennap ugyanaz.»
«Mindennap Róberttel álmodom.»
«A hogy ketté szakadt közöttünk az élet, úgy folytatja azt tovább az álom.»
«Állandóul, állandóul megjelen; soha egy nap sem maradt még ki.»
«Sokáig kerülgettem ezt a rémet, el akartam magammal hitetni, hogy ez csak álom; de ma már mindennapos ez a lét, érzem, hogy ez valami abból, a mi az életen túl van.»
«Ezentúl mindennap fel fogom jegyezni, a mit felőle álmodom, mert hiszen ez életemnek igaz története, és amaz az álom.»
«Ma Róberttel a mezőn jártam, paraszt földmívesek voltunk. Ő így rejté el magát a világ elől, s én követtem őt a szalmás viskóba.
Nem volt mit ennünk, csak fekete kenyér. Jól esett.
Nekem ki kellett mennem Róberttel a mezőre veteménygyökeret ásni.
Mikor tele lett a zsák, Róbert feladta a vállamra, hogy vigyem haza. Százszor összeroskadtam a teher alatt, míg hazáig értem.
Otthon ebédet kellett főznöm a hazahozott veteményből; a mint a gyökereket válogattam, egy kettős gyökér akadt a kezembe, melynek egészen más színe volt, mint a többinek.
Odakinn az ablak alatt a parasztasszonyok daloltak: «Ki az urát nem szereti: Kopotnyikot főzzön neki.»
Én úgy haragudtam Róbertre, a miért ilyen szegény lett.
A kettős gyökeret is közé főztem a többinek.
Róbert azután hazajött és evett.
Evés után elkezdett olyan csodálatosan nevetni. Azt kérdezte, mit főztél nekem?
Én lábaihoz borultam sírva és könyörögtem, hogy ne haljon meg.
Ő pedig nevetett s én láttam, hogy meghal.
Olyan borzasztó volt, midőn arcza elkékült és még egyre nevetett; olyan nehéz volt ölemben tartanom.
És én hiába könyörögtem neki, hogy ha meghalt, ne nevessen így, s ha él, ne legyen ily nehéz; ő csak nevetett és húzott le magával a földre, míg együtt lezuhantam vele és fölébredtem.
Milyen jó, hogy napvilág van körülem; ha most sötét volna, meg kellene tébolyodnom.»
«Ma kis gyermekek voltunk: iskolába jártunk, Róbert és én.
Én csínyt tettem, s Róbert magára vállalta azt.
Én úgy örültem neki, hogy nem engem bántanak, hanem őtet.
De midőn arczczal lefektették a földre, hogy megverjék, akkor úgy fájt a szívem, majd megszakadt.
Róbert nem sírt a míg verték, hallgatott.
És mikor azt mondták neki, hogy keljen fel, ott maradt, meg volt halva.
Én még akkor sem mertem megvallani, hogy én vagyok a bűnös.
Még azt is megnéztem, mikor a koporsóban feküdt. Olyan szép kis fehér halott volt.
Úgy haragudtam rá, hogy minek tesz így, mikor ez nekem oly rosszul esik.
És ezután kimentem játszani a többiekhez.
Még álmamban is milyen rossz szívem van!»
«Egy ostromlott várban voltunk együtt.
Egyedül voltunk már csak, én és ő; a többit megölte a láz és a golyók.
Csak egy ágyú szólt még, a mienk. Annak én voltam a tüzérje. Szolgálnom kellett, mert már az asszonyok is elhulltak mind.
Féltem, iszonyodtam a csatától; de ha ő rám tekintett, attól még jobban meg voltam igézve.
Akartam, de nem mertem mondani: «Róbert, csak ketten vagyunk már, mire az ellenállás. Adjuk meg magunkat; irjuk alá a békét. Látod, mégis szép élni! Te tudhatod azt legjobban, a ki annyiszor meghaltál és még sem akarsz halva maradni, mindannyiszor fölébredsz. Jer, tűzzük ki a fehér zászlót. Nézd, ingfodromat letépem, ez jó lesz.»
Róbert nem válaszolt, csak járt-kelt előttem alá s fel, a gránátok sivítottak körülünk jobbra-balra; egy sem találta.
Egyszer megállt előttem, hátával épen az ágyú nyílásának támaszkodva.
Egy ádáz gondolat villant át lelkemen.
Ez a fantom engem mily régóta gyötör; mily állhatatosan kínoz.
Ha most a kanóczot lebocsátanám a lőlyukra, egy lobbanás, egy pukkanás s ő szerteszét volna szórva. Örökre megmenekülnék tőle, soha se jönne többé vissza.
Valami úgy kényszerített, hogy tegyem meg. Háttal volt felém fordulva, nem láthatta, mit cselekszem. Dühös voltam rá. Akartam, hogy ne lássam többé. A kanóczot lebocsátottam a lőlyukra. Szememet eltakartam, hogy ne lássam. A föld megrendült alattam, s én éreztem a meleg véresőt, a mint nyakamat és vállaimat elborította.
Azután lassan felnyitottam szemeimet, s Róbert még akkor is előttem állt, csakhogy a fejét hátra fordította s úgy nézett rám vissza hidegen; csakhogy a szívén keresztül lehetett látni, a mint a golyó átfuródott rajta.
Oh milyen nehéz volt ebből az álomból fölébrednem!»
«Mintha a czári palotában lettünk volna Moszkovában.
Róbertet elhurczolták Siberiába.
Egy szökevény, ki onnan visszatért, hozta hírét, hogy Róbert él, és ott dolgozik az uralhegyi ólombányákban.
Én útra keltem és utaztam mindaddig, míg azokat a különös hegyes kupolájú tornyokat el nem értem, a miket annyiszor láttam lerajzolva, s mikről oly elevenen tudtam álmodni.
Nem kellett vezető, odataláltam magamban.
Nagy harangok zúgtak siketítő zajjal. Azt mondták: a czár születése napja van ma.
Be akartam surranni a néptömeg között a palota kapuján; egy őrt álló kozák észrevett, s rám kiáltott. Nem értettem mit mond, s menekülni akartam előle. Lándzsája hegyével utánam nyult s elérte vele a vállamat, de meg nem tudott szúrni. Úgy érzettem a vas hidegségét.
Nagy széles márványlépcsőkön, szűk, összeszorult folyosókon át haladtam, utoljára egy csodálatos gerenda-tömkelegbe tévelyedtem bele, melyből nem tudtam kiigazodni. Mintha sok állvány volna egymás mellé rakva, azokon egy padozat, szőnyegekkel leterítve; végre egy szűk oldalajtóhoz jutottam el, azon benyitottam s előttem állt egy roppant tánczterem.
A czári palota tánczterme volt az, száz csillár által kivilágítva.
A fényes udvaroncz sereg, a feszes egyenruhák, a gyémántokkal rakott delnők; a prémes kaftánok az ó-nemesek vállain; a feszes czeremonia-mester, ki a csoportokat rendezi; a katonai zenekar, mely valami ünnepélyes indulót játszik; a háttérben a trón magas lépcsőjével, melyen az óriás termetű czár ül a czárnő mellett; mintha most is szemem előtt állna, fülembe zajongna mind.
A mint én megjelentem, mindenki utat nyitott előttem, hogy mehessek a czárig.
Rajtam fekete ruha volt, a többin mind színes, aranyos, himzetes.
Eljutottam egész a trón lépcsőjéig.
A czár intett, hogy szóljak, mit akarok.
És én akkor kétségbeesve vettem észre, hogy elfelejtettem a férfi nevét, a kiért könyörögni jöttem, el a helyet, a hol fogva van, és az okot, a miért elfogták. Hasztalan erőködtem azt eszembe juttatni, elmém megtagadta a szolgálatot; ott álltam és nem tudtam mit mondani? Akartam szólni oroszul, és azt is elfelejtettem; pedig álmom elején azt hittem, hogy tudok. Sírni akartam: azt talán megértik; hanem a zene közbezendült; tánczra húztak. És akkor egy skarlát vörösbe öltözött férfi lépett oda mellém és fölkért egy keringőre. Én kezet adtam neki és elfelejtettem mindent.
Repültünk, keringtünk a hosszú termen végig, s a mint a terem oldalai tükrökkel voltak ellepve, én mindenütt láttam magamat a tükrökben. Az oly borzasztó volt. Egy skarlát vörös tánczos és egy fekete ruhás tánczosné, egymás körül forogva. Pokolbeli visio!
Nekem az a gondolatom volt, hogy az én tánczosom a hóhér…»
«Ma a tegnapi álmom folytatását láttam.
Ugyanazon úton jöttem vissza a fényes teremből, melyen át odajutottam.
Ugyanazon rejtélyes állványtömkeleg gerendái közé tévelyedtem, mely most is le volt nehéz szőnyeggel takarva.
Most már megtudtam, hogy mi az a sok gerendaalkotvány ott.
Az volt a vérpad.
A kijárás minden végén alabárdosok álltak ókori pánczélöltözetben; nem mehettem sehova. Elbujtam az állványt borító szőnyegek alá.
És azután hallottam katonai csapatlépteket, dobpörgést, lánczcsörrenést; felemeltem a szőnyeg egyik szegélyét és kileskelődtem alóla.
A termet szurokfáklyák világíták meg.
A veres fáklyafénynél egy csoport lánczra vert fogoly jött elő a sötét végtelenségből.
A foglyok egyenkint lépdeltek fel az emelvényre, mely alatt rejtve voltam, s azután egyet sem láttam azok közül többet, a ki egyszer oda felment; hanem hallottam mindannyiszor egy nehéz csappanást, mintha valami éles vas vágna be kemény tőkébe; azután hallottam valamit elgurulni fejem fölött, és egy csendes zuhanást, melynek utóhangjai feszült vonaglások voltak.
Én ezt hallgattam mind csendesen. Szivem úgy dobogott, hogy dobogását mindezeken keresztül hallottam.
Egyszer a legutolsó a foglyok sorában, lépett elő. Ráismertem. Róbert volt. Soha sem láttam ilyen szépnek. Ugyanazon mente volt rajta, melyben az oltár előtt állt velem.
Szemét nem engedte bekötni. Most is olyan villogó tekintete volt, mint akkor.
És nekem nem jutott eszembe, hogy kirohanjak rejtekemből, és a kegyetlenek lábaihoz vessem magamat, és sikoltozzak: «kegyelem! kegyelem!» Inkább elrejtém magam a függöny alá és eltakartam arczomat, és bedugtam füleimet, hogy ne lássak, ne halljak semmit. De mégis láttam, mégis hallottam. Hallottam szívem elfojthatlan dobogását és láttam a rettenetes sötétséget, melynek arcza van az álmodó előtt; a feketeség, a semmi él, mozog, nő, közelít!
És egyszer valami meleg kezdett el nyakamra csepegni onnan felülről. Éreztem, hogy az vér.
Az iszonyat fölébresztett… De szívem dobogását még akkor is hallottam. S a vércseppek melegét éreztem nyakamon.»
«Oh mint irtózom az elalvástól.
Reggel fekszem le, mikor már világosodik. Az egész éjszakát bolond víg társaságban töltöm. Kábító italokba fojtom lelkemet. Imádkozom, mielőtt lefeküdném. Hasztalan, minden hasztalan.
A rém eljön és együtt él velem.
Az éjjel komáromi kis szobánkban voltunk. Én már ágyamban feküdtem, ő ágyam szélén ült és kezemet kezében tartá.
Azt mondta, hogy ma itt fog aludni.
Nekem úgy tetszett, mintha meg kellett volna tőle kérdeznem: «hogy akarsz te az én vánkosaimon aludni, mikor te már meg vagy halva?» De nem mertem ezt mondani neki.
Olyan nyájas volt, megsimogatta homlokomat.
Azután lehajtá fejét a vánkosra mellém.
Fehér zubbony volt rajta és a nyakán piros nyakravaló.
Én azt kérdeztem tőle: «ha aludni akarsz, miért nem veted le nyakkendődet?»
Erre ő mosolyogva azt mondá: «nem lehet, mert ez tartja a fejemet a nyakammal össze, ha leoldanám, leesnék.»
És azzal felém fordult és meg akart ölelni.
Én irtózva távoztam előle, ágyam tulsó szélébe húzva magamat; ő pedig egyre mosolyogva közeledett felém, és kért, hogy csókoljam meg.
Felsikoltottam. Ágyam előtt feküdtem a szőnyegen, ott ébredtem fel.
Oh én Istenem! örökké fog-e ez tartani?…»
Fertőy borzadva tette le neje naplóját.
Fásult önzése mellett babonás volt; sok ember van így, ki Istent nem hisz, de kopogó szellemeket lát.
A mit keresett, azt nem találta meg: az álomlátó nem jegyzé föl nappali élményeit. – Semmi szó naplójában szeretőkről.
Most már értette Fertőy, miért történt vele a minap az, hogy a midőn nejét iróasztala mellett meglepte, Szerafine mellett még egy szék volt. Ő le akart arra a székre ülni, Szerafine nem engedte.
– Ne üljön oda.
– Miért ne?
– Mert… (Itt elnevette magát.) Hozzon magának másikat.
Az elmaradt indokolást most már ki tudta egészíteni: «mert már azon valaki ül!»
Fertőy visszatette helyére a naplót s bezárta a szekrénykét.
Most még a kulcsot kellett Szerafine kezére visszacsatolni.
Félve közelített nejéhez.
Ha lett volna valaki, a ki hallja, kaczagott volna ezen a gondolaton, így pedig hideg borzadály járta át tőle, hogy ime ő egy nőt vett hitvesül, a kivel akár ébren, akár alva, egy megholt férj árnya jár, kel és fekszik; az áll előttük, ha egymáshoz közelítenek, az tart hideget szíveik között.
A beteg nyugtalanul aludt, nehéz álma volt.
Fertőy kitalálni hitte a lázbeteg álmát. A rettenetes vetélytárs volt jelen, kire féltékenynek lenni nem jutott eszébe.
Valóban reszketett a keze, midőn az aczéllánczot a hófehér kézcsuklóra visszacsatolta.
A mint a hideg láncz érte az alvó kezét, hirtelen megszakadt lélekzete; arczán iszonyat, megfélemlés veritékes vonaglása küzdött, ajkai felnyiltak; érthetetlenül nyögött s midőn a láncz kezére volt kapcsolva, hirtelen elkapta azt férje kezéből, s felsikoltott: «ne bánts, hóhér!»
Azután megfordult, s csendesebben aludt tovább.
Vajjon mit fog erről az álomról irni naplójába?
Fertőy nem maradt ott tovább: csengetett a komornának s rábízta, hogy maradjon Szerafine mellett reggelig. Ő maga szobájába sietett.
Szerafine azután igen csendesen szunnyadt, s másik éjjel már az urak báljában tánczolt.
Fertőy felhagyott azzal a tervével, hogy egy gazdag házi barátot üldözzön.
Mióta megtudta, ki van neje hálószobájában elrejtve, mikor az mindenki elől elzárkózik: azóta nem volt kedve vetélytársakat fürkészni.
Pedig az élet prózája fantomokkal ki nem elégíthető.
Fertőynek minden áron pénz kellett, számadásokat követeltek tőle.
Még ugyan tekintélye és hitele nagy volt, de tudjuk jól, hogy csak egy akkora hógomolynak kell megindulni, mint egy lejárt váltó, hogy az az egész lavina alá hömpölyögjön, a minek neve «bukás».
Még e szomorú felfedezés reggelén elküldött Bárzsing úrért Fertőy.
A hű tanítvány, ki most már maga kezére működött s doctornak nevezteté magát, peres felek nagy félelmére, a mint a «Tagsatzung»-ok sora engedé, sietett megjelenni nagy befolyású princzipálisánál, ki őt ezuttal a szokottnál is nyájasabban fogadta.
– Kedves barátom! úgy találom, hogy jó volna, ha a Hargitay-ügy befejezéséhez komolyan hozzáfognánk. Tessék leülni kérem.
– Oh köszönöm. Nagyon örülök rajta, hogy óhajtásaink eként találkoznak. Magam is nagyon sürgetősnek találom az időt.
– Hiszen még a határidő messze van. Nem tetszik egy szivar?
– Igen, de az előkészületek heteket vesznek igénybe. Ugyan esedezem, egy kis tüzet.
– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy végrendeletünk elégett?
– Hamuvá lett biz az, a megyeház elpusztulásakor.
– Bizonyságot szerzett ön magának a felől, hogy az többé elő nem kerülhet?
– Kétségtelenül tudom.
– Mert erről biztosítva kell lennünk, azon esetre, ha…
Fertőy nem talált kifejezést a tény megnevezésére.
– Ha az elégett okiratot hamvaiból ismét fel akarjuk támasztani, szólt Bárzsing, olyan hideg vérrel ütve le szivarja hamvát a csészébe, mintha semmi egyébről nem volna szó, mint abból ismét szivart állítani elő.
Fertőy némán bólinta rá, de szavát nem adta, hogy helyeselné.
Bárzsing úr azonban ki akarta belőle ezt a szót kapni minden áron.
– Az egész csupán «pia fraus».
– Igazán «pia»?
– Kétségtelenül. Ha egy soha nem létezett okmány létrehozásáról volna szó, arra egy Bárzsing nem adná tanácsát, azt egy Bárzsing legmélyebb indignatióval utasítaná vissza magától, azt egy Bárzsing nem késlekednék csalásnak nevezni; de itt egy megvolt, egy létezett okirat reprodukálása forog csupán fenn; mely a mienk volt, mely valóságos jogos igényeket adott kezeinkbe, nem csaltuk ki, nem erőszakoltuk az illetőtől, önkényt hívott meg bennünket, hogy fogadjuk el; – az sem a mi hibánk, hogy a gyászos forradalom pusztításai közben az okirat elégett. A gyászos forradalom rendkivüli helyzeteket idézett elő, a mik rendkivüli körülményekbe sodorták az embereket, a mikben rendkivüli tényeket volt kénytelen elkövetni. Így például, hány ember jött abba a helyzetbe, hogy hamis kötelezvények mellett álhitelezők által csőd alá vétesse a vagyonát, mely confiscatió alá volt kerülendő? Hát ez nem volt-e pia fraus? S vetette-e a világ szemükre, ha ezt tették?
– A világról ne beszéljünk, kedves barátom, annak megvannak a saját nézetei, kivált ha a kérdés a kormányközegek ellen van intézve. Itt a biró, a kit meg kell nyugtatni.
Fertőy a «biró» szónál véletlen páthoszból mellére találta tenni kezét, a mi Bárzsingot arra a téveszmére vezette, mintha barátja ura a «belső biró» felől volna nagy aggodalomban.
– Ah! ah! kedves barátom. Az én lelkiismeretem megvan e felől nyugtatva. Nem az a nehány ezer forint, a mi számomra legáltatott, oh nem. De a holtak végakarata előttem szent. E tény végrehajtásával mi egy megboldogultnak tartozunk, ki azt, mit ember holta után végre nem hajthat, legszilárdabb barátaira vélte bizni. Alhatnám-e én nyugodtan, ha Hargitay végakaratát nem teljesíteném? Minő arczczal találkoznám vele egykor a túlvilágon?
Fertőy nem állhatta meg nevetés nélkül. Arra Bárzsing még jobban belejött az emphaticus hangulatba.
– Jól tudja ön, tisztelt barátom, hogy azon végrendelet nem csupán bennünket érdekel, hanem közhasznú intézvényeket is, iskolákat, templomokat, kórházakat és szegényeket. Én e tényben erkölcsi magasságot találok.
E szónál felpattant a karszékből Bárzsing, hogy erkölcsi magassága annyival emelkedettebb legyen.
De most már Fertőy nagyon is nevetett.
– Nem a lelkiismeretről beszélek én, kedves barátom; az a papok dolga, hanem a világi hatóságokról. Az ilyen tréfának, ha kiderül, nagy az ára.
– Lehetetlen neki kiderülni, ha minden ovatossági rendszabályt meg fogunk tartani. – Először is a végrendelet szövegét én fogalmaztam, nálam az eredeti impurumban megvan. Az egész az én kezem irása, tehát a különbség a mult és jövendő között semmi.
– De hát az aláirások? Hát a pecsétek?
– Kettőről azt hiszem, hogy biztosítva vagyunk.
– Talán. Nem mondom. De hát a másik három?
– Azok is életben vannak.
– De csak nem akarja ön azokat is beavatni a tervbe?
– Oh nem. Adhatnak az emberek tudtukon kivül is aláirást és pecsétet.
– Hogyan?
– Megmondom mindjárt. Tisztelt barátom uram felszólítja egy levélben a három távollevő tanut a végrendelet ügyében: körülbelül azt a kérdést intézve hozzájuk, vajjon nincs-e tudomásuk róla, hogy az illető okirat annak idejében letétetett-e Bárzsing által, kire bizva volt, a megye levéltárába, nem vétetett-e ki általa onnét ismét ama zivataros időben? mert önnek alapos gyanuja van, hogy Bárzsing ez okirat hollétéről tud, s titkát csak minél drágábban akarja felárvereztetni a hagyományosok és a természetes örökösök által.
Fertőy mosolygott azon, hogy Bárzsing ilyen szépen tud tanácsot adni valakinek, hogy mivel rágalmazza őt saját magát.
– Azok felelni fognak önnek vissza, hogy nem tudnak az egész tárgyról egy szót sem. Azután van itt egy ügyes kéziratmásoló, a ki az aláirásokat igen hiven le tudja tenni tetszés szerinti üres papirra.
Fertőy elég jól tudta, hogy az az ügyes ember senki más, mint Bárzsing maga; azért mégis elég gonosz volt abbeli aggodalmát kifejezni, hogy vajjon nem fél-e, hogy az a bizonyos elárulhatja.
– Oh a felől egész biztos vagyok! állítá Bárzsing. (Tudta azt Fertőy jól.) Azután a mi a szükséges pecséteket illeti, ugyanazok szinte rajta lesznek a leveleken. E végett azokat a boritékon nem szükség összetörni, hanem ollóval szépen felmetszeni. Akkor egy vizes szivacscsal könnyen letörölhetni a pecséthez ragadt papirost, s magát a pecsétet akárhová lehet ismét ragasztani.
– Tökéletes hamisítás biz ez; hanem hát engedjen ön nekem két hetet mind ezeknek a meggondolására; akkor majd bővebben beszélünk felőle. Addig én talán kevésbbé koczkáztatott megoldásra fogok juthatni – amicaliter.
– Hogyan? Remél ön az ifjasszonynyal kiegyezhetni?
– Bizonyos vagyok felőle. Hallotta ön már, hogy Judit hugomnak fiacskája született?
– Ah, hogyne? kiálta kárörvendő arczczal Bárzsing, s vigságában leharapott nagy fogaival egy csomót szivarja végéből s azt köpködte mindenfelé. Gyönyörű skandalum! Tele van a város. Szép skandalum!
– Micsoda skandalum?
– Hát – egy özvegy asszony! Tizennégy hónapja, hogy Lávay Béla meghalt.
– Vagy úgy?
– Vajjon ki lehet a szép kis magzatkának az apja?
– Én jól ismerem.
– Ugyan ki lehet?
– Minthogy ön is beavatott saját titkába, én is közlöm önnel az enyimet, hanem épen úgy kérem azt titokban tartani, mint én fogom az önét.
– Oh az természetes. De hát ki legyen Judit nagysám fiacskájának papája?
– Hát senki sem más, mint Judit férje, Lávay Béla.
– Igen, tizennégy hónap óta rejtve tartogatja őt lakásán Judit, s játsza a világ előtt az özvegyet és a courtisannet.
– Ah! Az lehetetlen! Az nem lehet, hogy egy nő eltűrje azt a gúnyt, azt a csúfságot, a mi minden oldalról száll reá, ha azt meg nem érdemelte, csupán azért…
– Csupán azért, hogy a férje hollétét eltakarja vele.
Bárzsing úr most már a derekán harapta ketté a szivarját, s zúgolódott, hogy patkányszőrt tesznek a dohánylevelek közé.
– Ezt én régen jól tudom, folytatá Fertőy, de csak vártam azt, a mit előre láttam.
– És nem állt ön boszút Lávayn?
– Oh nem. Nekem az nagyon tetszik, hogy ők ennyire szeretik egymást. Annálfogva önt nagyon kérem, hogy titkomat el ne árulja. Mi ne zavarjuk meg az ő boldogságukat. Ne bolygassuk a fülemilefészket.
– Csudálom, hogy ön egyszerre olyan jóakarójuk lett.
– Magam is. Hanem hát lássa ön, vannak nemes érzések, a miket ápolni, pártfogolni kell. Ilyen nemes érzelem Judit szerelme férje iránt. Ő feláldozta világ előtti állását, feláldozta jó hirét férjeért; vajjon nem könnyebben feláldozna-e egy pert olyan vagyon miatt, melynek még birtokában nem volt, s melyből apja valóban kitagadta?