– Hallgatok.

– Néha annyira mentek bizarr eszméi, hogy tánczvigalmakban fekete szegélyű fehér ruhában jelent meg, fején myrtusz koszorúval, a hogy a halottakat szokták öltöztetni; melltű gyanánt halálfőt viselt egy gyöngyszemből faragva, s dicsekedett, hogy keztyűje egy megholt barátnéja koporsójából való.

– Nem követek el gyöngédtelenséget, ha mosolyogni találok?

– Nagyon kérem, hogy ne tegye azt; igen meg fogná bánni egy percz mulva.

– Ah, ah. Én ismertem egy embert, a ki abba a hölgybe szerelmes volt.

– Annál inkább.

– És azután nagyon kiszeretett belőle.

– Ne siessen ön itéletével.

– Dehogy sietek; négy évig tanulmányoztam ezt a pert.

– Mint alperes?

– Hol felperes, hol alperes. Azt a lánykát nekem kellett volna nőül vennem. – Oh még akkor ön kicsike volt; ilyen piczi leány, mint az ujjam, akkor tanult tánczolni; fel sem tünt.

– Ön az esküvő előtti napon hagyta oda ezt a leányt.

– E tettem okait, úgy hiszem, soha sem tudta meg senki.

– Azt mondták, hogy ön megtudta, miszerint Hétfalusy Benő, a leány atyja, sokkal adós, s azért lépett vissza.

– Én rá hagytam a hírt; Vértessy tábornokra olyan jól illett az a vád, hogy pénzért akart nősülni.

– Önnek azután nagy ellensége lett a Hétfalusy család.

– Sértettek, de nem sebesítettek.

– Ön megbocsátott nekik érte.

– Nem törődtem velök.

– Mondja, hogy megbocsátott.

– Nem akarok magamnak hízelegni. Elfeledtem őket.

– Már most folytassuk a mesét. Ezt a szegény családot nagyon súlyos csapások érték ez időkben.

Vértessy arcza nagyon elkomorult.

– Kedves édes, attól tartok, hogy elszakad karomon ez a fonal, ha ilyen meséket mond. Ne szóljon nekem Hétfalusyék bajáról. Ha örömük van, engem nem érdekel; ha bánatuk van, arról se tudjak. Örökké keresve keresték a fátumot, nem csodálom, ha megtalálták; de nem akarok róla tudni; arra, hogy balsorsukat szánjam, nem vagyok elég jó; arra, hogy rajta örüljek, nem vagyok elég rossz. Ne erről, kedves Kornéliám.

Kornélia letette kezecskéiből a gombolyagot, levette férje karjairól a tekercset s azután mellé ülve a kis zsámolyra, addig könyörge neki azokkal a kis kezecskékkel, addig simogatá velök arczát, míg az ismét felderült s megadta magát, mint a jó gyermek, hogy nem bánja hát, hallgatja a mesemondást.

– Szegény Eliz, igen boldogtalan volt házas életében.

– Pedig vágyai czélját érte el benne.

– Nem értem. Ön, úgy látszik, mesémből többet tud, mint magam.

– Én csak a boldogságig tudom. Férje volt ifjukori ideálja.

– Ezen csodálkozom. Valahányszor újabb időkben összejött velem, mindig tele volt panaszszal, hogy minő szerencsétlen; én azt hittem, hogy Széphalmihoz csak daczból ment hozzá, midőn ön elhagyta.

– Megsúgok neked valamit, édes kedves, a mit kívülem csak egy lélek tud még. Te nem fogsz szólani felőle senkinek, mert jó vagy, az az egy pedig hallgat, mert fél. Az a halvány delnő, a ki úgy szerette a halált emlegetni, a ki myrtusz-koszorúval járt a dalidóba, s fehér ruhát viselt fekete szegélylyel, egy vén asszony házában, egy rossz faluvégi viskóban szokott találkozni egy ifjuval, a ki nem más, mint Széphalmi, mostani férje. A dolog oly titokban ment, hogy senki sem tudott róla semmit. A megbizott vén, nem tudom mi okból, épen azon a napon, midőn a hétfalvi kastélyban voltam már a menyegzőre készen, elárulá előttem e titkot. Úgy volt, a hogy mondá; az én halavány holdsugárom, midőn mindenki aludt a kastélyban, pórleány-ruhában, fejét virágos kendővel bekötve, egyedül suhan át a kert ösvényein a faluvégi házhoz, hol a kapuajtóban fiatal juhásznak öltözve várt reá kedvese. Oh az régi, régi viszony volt. Én hallottam őket beszélni. Az első düh tanácsadására oda akartam rohanni és meggyilkolni mind a kettőt; hanem lassankint eszemre tértem, elgondolva, hogy nem nagyobb gyalázat-e az rám, egy katonára, hogy egy nő után leskelődtem, mint azon nőre, hogy engemet megcsalt? Azután mit tehetett arról, ha mást szeretett? Igaz, hogy akkor nem kellett volna nekem igérnie kezét. Kezet szív nélkül, – és becsület nélkül… Nem szóltam semmit, senkinek egy szót sem. Visszamentem a kastélyba, másnap a leány atyja előtt olyan anyagi követelésekkel léptem fel, miket tudtam, hogy az zavart pénzviszonyai mellett nem teljesíthet. Ezen összevesztünk. A házasság elmaradt. A vendégek szélylyel mentek. A világ kaczagott. Engem kikiáltottak nyerészkedőnek és sokáig olyan hírben álltam, hogy ha egy tisztességes leányt nőül kérek, koczkáztatom, miszerint annak rokonai ajtót mutatnak. Az én kedves kis Kornéliám bizony nagy lélekerőt tanusított, a mikor hozzám mert jőni, a ki arról voltam híres, hogy a menyasszonyom elől megszököm.

– És önnek emiatt tömérdek üldözést kellett kiállania.

– Igen sokat. A Hétfalusyaknak hatalmas rokonai vannak, a kik mindent elkövettek, hogy az életet kellemetlenné tegyék rám nézve. Egy unokaöcscse Benőnek a testőrségtől nyilt utczán megsértett. Ellenem felsőbb helyekre a leggyűlöletesebb sugdosásokat tették; intézkedéseimben nyiltan gáncsoskodtak; a megyét összeütközésbe akarták velem hozni, bevádoltak fent és alant. Én védtem magamat és hallgattam. Megvívtam, megfeleltem, türtem és el nem árultam azon hölgy titkát. Tartogasd azt szivedben kedves édesem, a hogy én tartogattam eddig.

Kornélia megcsókolta férje nyilt, magas homlokát.

– Tehát ez is büntetés volt szegény Elizen, hogy a kiért epedett, midőn megnyerte, az által lett boldogtalan. Széphalmi csapodár volt.

– Kedves Kornéliám, a szerelemhez becsülés is kell. Mikor Széphalmi elvette nejét, már akkor csak a nő kétségbeesése kényszerítette rá. Sokszor beszélték, hogy Eliz úgy tánczol a dalidókban, mint a ki el akarja magát ölni, s mikor leghevültebb állapotban van, jéghideg vizet iszik. Az akkor már nem volt színlés többé. Minő jelenetek történtek otthon közte és atyja között, azt én nem fürkésztem, hanem azt jól tudom, hogy a leány egy napon egyenesen Széphalmi házához ment és valami borzasztó dologgal fenyegette, azon esetben, ha őt nőül nem veszi. Azt, hogy mivel fenyegette Eliz egykori kedvesét, én te neked soha meg nem mondom, mert az a te tiszta szép kedélyedet nagyon feldulná, arra a te szivedben nincsen eszme; hanem annyi bizonyos, hogy Széphalminál erősebb ok volt a félelem, mint a szerelem, mely őt oltárhoz vezette. Hanem én mégis úgy tudom, hogy a házasság nem maradt áldás nélkül: két gyermekök van.

– Csak volt.

– Ah. Meghaltak?

– Borzasztó sors nehezült az egész családra. A kis leány, atyjának kedvencze, egyszer minden nyom nélkül eltünt s a másik gyermeket, midőn anyja betegágyánál virasztott, a villám megütötte anyjával együtt.

A tábornok megrendült e szóra. A vasember szíve reszketett.

– Boldogságos Isten…

– Az öreg Hétfalusyt félig megütötte a szél, a mint e csapások érték.

– Nem, nem érdemelt ennyi szenvedést. A sors szigorúbb hozzá, mint a hogy érdemelte.

– És még ez nem volt elég, te ismerted Hétfalusynak azt a fiát, a kit katonaságra adott?

– Ismertem. Heves fiu volt. Háborúban talán jó katona lett volna.

– Ez Lengyelországban összeveszett kapitányával és rajta ment s pisztolylyal rálőtt.

– Ez nagy baj, igen nagy baj, szólt a tábornok, olyan erősen összeszorítva ökleit, hogy ha akármi lett volna bennök, csakugyan összetörött volna.

– E tény után azonban a fiu megszökött.

– Ez még gonoszabb, mormogá a tábornok s még erősebben szorítá össze azokat a vasöklöket.

– S ha jól tudom, ez már harmadik szökése.

A tábornok homloka izzadni látszott, kezével végig akarta azt törülni, de nem lehetett, mert öklei nagyon össze voltak szorítva s az nem jutott eszébe, hogy azokat ki is lehetne nyitni.

– Kérem önt, kedves Kornélia, ha tud ön valamit arról, hogy ez a fiu hol van, arról nekem ne szóljon semmit. Tudja, hogy ezt nekem nem szabad hallanom.

– Pedig nagyon hamar meg fogja ön tudni: a szerencsétlen fiu épen azon a napon, a midőn testvére és annak fia koporsóban feküdtek, jelent meg az apai háznál.

– Akkor már el van fogva, kiálta sebesen a tábornok.

– Hogyan gondolja ön ezt?

– Mert akkor tulajdon apja szolgáltatta kézhez!

Kornélia bámulva nézett férjére.

– Nemde úgy van, a hogy mondom? szólt ez indulatosan, felállva helyéről; Hétfalusy kiadta szökevény fiát, erre esküdni merek, mielőtt valaki tudtomra adná.

Kornélia csüggedten mondá:

– Valóban úgy történt.

– S hogy tudhatod te ezt elébb, mint nekem jelentve lenne?

– Szolgabiró nagybátyám mondá, ki kocsin jött onnan, míg a szökevényt gyalog kisérik fel.

– Ide, ide, én hozzám; hörgé nyugtalanul a tábornok és elsáppadt bele. Nekem fogják átadni. Nekem kell itéletet mondanom rá!

Úgy félt, úgy irtózott attól a gondolattól.

– Rosszabb mesét nem mondhattál volna nekem, mondá a tábornok, visszatérve nejéhez s annak szelíd fejecskéjét ölébe véve. Ez nagyon szomorú mese volt.

– De a vége még hátra van.

– És az a legszomorúbb benne, hogy a vége az én kezemben van.

– Én azt hiszem, jó helyen van.

– Hogy mondhatod ezt? Nem személyes ellenségem-e az egész Hétfalusy család? Nem kell-e emlékeznem arra, ha mindent elfelejtettem is, hogy bántalmaztak téged: maga ez a szeles fiu nyilt mulatságban megsérte, mint nőmet, és most őt, a család utolsó ivadékát, a sors úgy veti elém, mint birája elé, a kinek halált kell mondani rá! Az egész világ azt fogja hinni, hogy örültem a szomorú alkalomnak, melyben magamért véres, példás boszút állhattam ellenségemen. Hogy bitófára itéltem ellenségem fiát, mert szomjaztam vérét! S te azt mondod, hogy ez jól történt így.

– Azt mondom. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te meg fogod őt menteni.

– Én? kérdé a tábornok, s bámulva nyitá fel nagy kerek szemeit. Az lehetetlen.

– Én azt hiszem, hogy Vértessy tábornok, a szigorú, hajthatlan férfi, a kit tisztelői és haragosai vas-embernek hínak, a ki soha semmi rokonáért, barátjáért a fegyelem szabályaiban kedvezést nem tanusított, mindent el fog követni, hogy egyszer életében kivételt tegyen a törvény szigora alól, hogy megmentse ellensége fiát. Oh én ismerem ezt az urat jól: bizonyosan tudom, hogy így fog cselekedni.

– Az lehetetlen, az lehetetlen. Ha testvérem volna, sem menthetném meg ily balhelyzetben.

– Testvéredet nem; de ezt igen. Én meg vagyok abban nyugodva, hogy te addig meg nem nyugszol, a míg a szerencsétlen ifju megmentésére valami módot ki nem gondolsz.

És a midőn ezt mondta, olyan jól tudott olvasni annak a vas-embernek a szíve, lelke mélyében.

A tábornok nyugtalan kedélylyel hagyta el neje szobáját; de a mint kilépett abból, már akkor arcza e nyugtalanságról nem tanúskodott.

Az ordonnance ott állt az előszobában akkor is és sarkon fordulva tábornoka felé, átnyújtá neki a keblébe dugott pecsétes levelet.

Az volt a hivatalos tudósítás a szökevény elfogatásáról.

A tábornok inte a katonának, hogy elmehet.

Azután szobájába vonult, kiteríté maga elé az iratot, hozzá ült, fejét két tenyerébe hajtá, és sokáig, sokáig küzdött nehéz, lélekfárasztó gondolataival.

VIII. A LENGYEL NŐ.

– Ki van itthon? kérdé egy erős csengő hang a hóhér lakában, mialatt egy szürke köpenyegbe burkolt alak lépett be a konyhaajtón.

A tűzhely mellett Iván és az asszony ültek, odakünn sötét zivataros éjszaka volt; az idő tíz óra körül és minden ajtó zárva.

A férfi és a nő csak bámult az idegenre és nem felelt neki.

– Ki van ide haza? kérdé ez újra, közelebb lépve a tűzhöz, melynek lobogó fényénél szép ifju, síma arcza látható lőn, élesen rajzolt szemöldeivel, vékony, de erőteljes ajkaival s bátor sasszemeivel, a mik merészen tekintének az emberek arczaiba.

A nő és a férfi egymás szemeibe néztek. Iván szinte kérdezé felelet helyett:

– De hogy jöhet ide be valaki?

– A keritésen szöktem be; válaszolt az idegen, minden kinálás nélkül leülve a tűzhely mellé. Zárva volt az ajtó. Kétszer, háromszor zörgettem, nem nyitotta ki senki; kénytelen voltam vele.

– Hát a kutyák? kérdé hüledezve a házi nő.

– Nem bántottak. Én tudok az ebekkel beszélni. Van valami módom. Gonosz zivataros idő van, az eső csak úgy szakad. Nem várhattam odakünn sokáig.

– De hallja, mit akar itt? Kérdé a nő csaknem félelmesen tekintve az idegen arczába.

– Azt majd megmondom kedvesem. Előbb adjon egy pohár vizet; erősen szomjazom.

A nő önkénytelenül kényszerítve érzé magát engedelmeskedni.

– Te meg barátom, terítsd le addig a köpenyemet ide a tűzhely mellé; szólt Ivánhoz fordulva s leteríté nyakából a bő köpenyt, melyről csurgott a víz.

A nő és a férfi mintegy megigézve teljesíté parancsait.

Köpenyét letéve, karcsú, idomzatos termetet láttatott az idegen, mely férfinak nagyon is gyöngédnek tetszett, kezei finomak és fehéreknek látszottak, a mint a nyújtott poharat elvette.

– Ez valami asszony, suttogá a hóhér neje Ivánnak, gyanusan összevont sűrű szemöldei alól kémlelve az ismeretlent.

Azután közelebb lépett hozzá s jól szemei közé nézve, mondá neki:

– Galambom. Maga úgy látszik, hogy nem jó járatban van. Kit keres?

– A gazdát, felelt az idegen röviden, s a tűzhelyre könyökölt.

– Maga tán azt gondolja, hogy ez a ház vendégfogadó, hogy úgy a város végére esik.

– Nem gondolom, szép asszony. Itt Zudár gazda lakik, a becsületes révészmester.

– Révészmester?

– No igen; a ki ebből a világból a másikba átszállítja az embereket.

– Honnan ismeri a gazdát?

– Én soha sem láttam, hanem azért jól ismerem. Most nem lehet vele beszélni ugy-e bár, mert már imádkozni ment s rendesen egy óráig szokott imádkozni, s azalatt nem jó őt háborgatni. Önök is azért húzódtak ki ide a konyhába. Ön szép asszony Zudár uram felesége, nemde, s ez a fiatal ember itt a legénye. Én jól ismerem önöket is.

– De hát maga kicsoda? Szóljon. Mit akar? kérdé a nő szorongva.

– Azt majd megmondom a gazdának odabenn, ha elvégezte ájtatoskodását. Mielőtt lefeküdnék, ki szokta sütni puskáit; akkor majd bemegyek hozzá. Üljön le addig mellém. Nézze, elférünk ketten is a lóczán, beszélgessünk egyről, másról.

Az idegen leemelte kerek kucsmáját fejéről, s hosszú fekete haja tömött fürtökben göndörült alá vállaira.

– Ez nő. Ez nő. Suttogá egymásnak Iván és a házi asszony.

Az utóbbi most már merészebben közelíte a rejtélyes alakhoz, s helyet foglalva mellette, elkezde vele beszédbe elegyedni.

– Mi dolga lehet magának az én urammal?

– Ej, kedves jó asszony. Maga is mindig mást kérdezget, mint a mit kellene. A helyett, hogy azt kérdezné tőlem, nem vagyok-e éhes, vacsoráltam-e már? Pedig erre igen hamar tudnék felelni.

A nő fölkelt nagy duzzogva s valami fali szekrényből egy tál lepényt vett elő, s az idegen elé hozta.

– Ha nem utál a bakó tányéráról enni, uram!

– Ejh, hagyja azt. Hátha én magam is az vagyok.

– Ah, persze. Ezekkel a fehér, puha kezecskékkel; nem is olyanok, mintha férfi kezei volnának.

De a mint e szavakat kimondta, egyszerre el is sikoltotta magát a némber, mert a tapogatott fehér kacsók egyike úgy megszorítá vastag, húsos tenyerét, hogy csontjai is ropogtak bele.

– Ez férfi, hogy a sátán vigye el, férfi; suttogá a nő sziszegve Ivánnak. Olyan a keze, mint a vasfogó.

Az ismeretlennek igen jó étvágya volt. Hagyott is, nem is a tányér fenekén valamit.

– Ejnye, pedig ezt tán nem is kellett volna mind elfogyasztanom. Alkalmasint valaki számára volt eltéve, a ki még nincsen itthon.

– Oh csak tessék. Mi már mind vacsoráltunk.

– Tehát senki sem hiányzik a családból? Vannak önnek gyermekei?

– Igen, felelt a nő, de szemeit nem merte az idegenre emelni. Van egy leányom.

– Tulajdon, saját gyermeke?

A nő tétovázva kétszer is az idegenre tekintett, a szó kétszer is megakadt a torkán:

– Igen, saját gyermekem.

– Hát több legénye nincs Zudár gazdának, csak ez az egy?

– Nincs. Minek volna?

– Hogy győzheti másod magával a mesterségét? Hisz az annyi mindenféle dolgot ad.

– Lelkem! ne beszéljen a hóhér mesterségéről.

– Miért nem? Üzlet az is, mint a többi. Csak olyan tisztességes, mint akármi más. Sőt annál jövedelmesebb, minthogy olyan kevés ember adja rá magát. Látja, én nekem épen ez a szenvedélyem. Én most csak azért jöttem, hogy ha megegyezhetem Zudár gazdával, megveszem tőle mesterségét, a mit ön úgy utál, szép asszony.

A hóhér neje bámulva és kétkedve nézett a beszélőre s gyanakodva hebegé:

– De ilyen fiatal ember létére?

– Oh, galambom, ne gondolja ám, hogy én minden a mesterséggel járó alkalmatlanságban gyönyörűségemet akarom találni; én tartani fogok több segédet, magam benn a városban lakom, ott ülök az első vendéglőkben, kávéházakban; ki mondja rólam, hogy mi vagyok? Gavallér vagyok. Csak akkor lépek hivatalomba, ha megillető végrehajtás vár reám: valami csinos nyakazás s más efféle. Oh én nagyon vígan fogok élni mellette.

Zudárné úgy érzé, hogy testét borzongatja valami. Nem mert az idegenre többet pillantani.

– Hanem ez baj, hogy nincs több most egy legényöknél. Úgy látszik, önök nagyon elhanyagolták ez üzletet. Azt restelem. Nehéz lesz újra jó lábra állítani. Nem is volt több ez egynél?

– Volt. Igen. Rebegé önkénytelen kényszerítve Zudárné.

– Hát azt miért eresztették el? kérdé az ismeretlen, mialatt a tűzből egy parazsat rántott ki finom mutatóujjával, azt puha tenyerébe felkapta, megrázogatta, s kisded pipájába helyezé.

A nő és Iván egymás szeme közé néztek, mintha összeszólalkoznának adandó feleletért, azután a nő sebesen válaszolt:

– Elment maga jó szántából, megutálta a szép mesterséget.

– Hm. Bohó ember lehetett. Hát azután jobb dolga van most?

– Azt nem tudom, felelt durczásan a némber, én csak nem járhatok valamennyi elment legényem után, hogy mi lett belőle? Megunta s mást kezdett.

– Önnek tökéletesen igaza van, szép asszony. Nem minden ember való erre a mesterségre. Kell már arra valami hajlamnak lenni az emberben. Én például soha sem fogadnék meg olyan embert, a ki valami börtönben nem ült még, a ki úgy öt-hat évet két-három izben ki nem töltött a hüvösben; mert a többi mind visszakivánkozik a szép társaságokba, mindjárt a városban akar lakni. Mindjárt azon sóhajtozik, hogy ő érte kár, hogy ő nagyon jó ehhez az állapothoz. Az ilyen embereket nem szeretem.

– A ki erre a mesterségre való, az már korán kimutatja a foga fehérit; azok a gyerekek, a kik a verebek szemeit kiszúrják, a kik a denevéreket szétfeszítik, a kik a kis kutyákat szeretik nyíllal lövöldözni, azokból lehetne jó legényeket nevelni nekünk.

– Az való igaz.

– Hallja, maga valami hóhér fia lehet, hogy úgy ismeri az állapotokat.

– Eltalálta, bizony az vagyok; az apám is az volt, az öreg apám is; firól-fira szállt nálunk a mesterség.

– Hová való?

– Lengyelországba, Rochowban lakik az apám. Ugy-e venni észre beszédemen, hogy lengyel vagyok?

– De az arczán is.

– Megosztoztunk a bátyámmal; ő a rochowi mesterséget kapta, engem pedig készpénzzel kifizetett, hogy keressek magamnak másutt állomást. Én azt hallottam, hogy a hétfalusi gyepmester már megunta a hivatalát; öreg ember ugy-e bár? No no, maga bohó menyecske, azért ne fortyanjon fel. Elég öreg embernek van szép fiatal felesége. Aztán nem baj az. Csak azért kérdeztem, hogy öreg ember-e? mert akkor valószinűbb, hogy inkább kiván nyugalomra térni.

– Biz ifj’úr, annyira utálja az a mesterségét, mint a hogy csak valaki méltán utálhatja azt.

– Pedig az nagyon mulatságos. Én sokszor bementem Lembergbe, gavallérosan felöltözve, melltűvel nyakkendőmben, arany óralánczczal, kis halhéj pálczikával a kezemben, elbolondítottam két-három asszonyt, bevezettettem magamat a legfényesebb társaságokba; s az volt azután a mulatság, mikor megtudták, hogy ki vagyok? Hahaha! Mint sápadtak el az emberek, hogy álltak hajok szálai az ég felé.

– Nem ugratták meg azután?

– De biz egyszer egy fiatal kadét párbajra is kihívott. Magasabb rangú tisztnek nem illett ilyen emberrel megvívni, azok legfeljebb kiugrattak az ablakon. Ez egy magyar fiu volt, a kinek meg is igértem, hogy megjelenek a kitüzött helyen. De biz az várhatott rám sokáig. Szeretek vért bocsátani, de csak úgy, ha engem nem bánthatnak.

Mind a hárman kaczagtak ez ötleten.

– De hallják csak, még folytatása is van ennek a mesének. Az én apámnak az a jó szokása volt, hogy senkit sem szeretett úgy legényül fogadni, mint szökött katonát. Tudta, hogy az ilyen fajta ember nem kivánkozik a világba. Hát egyszer ki toppan be hozzá, este későn, sárosan, rongyosan? Az én hadapródom, a ki velem párbajt akart vívni. A szeretője miatt rálőtt a kapitányára s e miatt szökni kellett szegénynek.

A nő és Iván önkénytelen rezzenéssel néztek egymás szeme közé.

– Képzelhetik, hogy kaczagtam szegény fiun, a hogy megismerém. Valahányszor elém került azután, mindig azt kérdezém tőle: «no hát vívunk-e párbajt?» Nem is állhatta sokáig a vexát, megszökött harmadnapra, s nem tudom, hová lett szegény? Bizonyosan főbelőtték azóta.

– Ha még nem tették is, de aligha van messze tőle, szólt Iván.

– Sz-sz-sz! sziszegett a némber feddő figyelmeztetéssel.

Az ismeretlen nem látszott ezt észrevenni.

E perczben hangzottak a bakó ablakából a lövések. Éjszakára mindig ki szokta lőni fegyvereit, hogy azokat újra megtöltse. Attól tart, hogy nappal valaki hozzájok férhetett s vagy a golyókat szedte ki, vagy a lőport nedvesítette meg. Nem érzi magát biztosságban saját házánál, s szobája ajtaját be szokta zárni, mielőtt lefekszik.

– No most beszélhet vele, ha akar, mondá a némber. Majd mindjárt kijön a leánya, szokás szerint vizet visz be neki éjszakára, attól beizenhet, hogy itt van, és szólni akar vele.

Nemsokára nyilt az ajtó, egyik kezében égő mécsessel, másikban üveg-korsóval kilépett rajta a holdfehér leányka; olyan csendesen, mintha félne zajt költeni; szép szőke fürtei le voltak már bontva éjszakára s szabadon tévedeztek sima hóvállain, apró, mezítelen lábacskái csak csókolni látszottak a földet, nem rajta járni.

Az ismeretlen bámuló gyönyörrel nézte a szende gyermeket, ki őt nem látszott észrevenni a félhomályban, midőn mellette elsuhant, a tornáczon keresztül sietve a kútra.

– Ez a kegyed tulajdon gyermeke, szép asszony? kérdé az ismeretlen, bátor sasszemeit a nő szemeibe villantva.

– Igen, tulajdon gyermekem.

– Milyen szőke és milyen halavány.

A némber kaczagott.

– Én pedig milyen barna és milyen piros vagyok.

És azután újra kaczagott.

Az ismeretlen arcza mélyen elpirult. Esküdni lehet rá, hogy nő! Ez a szemérem pírja az arczon.

Nehány percz mulva visszatért a gyermek, a telt korsóval kezében.

– Kedves leánykám, szólítá meg őt az idegen, nyájas szeretetteli hangon.

A gyermek összerezzent.

– No! mit ijedezel? förmedt rá a némber. Nem hallod, hogy ez az úr beszélni akar veled? Jól félj, leharapja az orrodat.

Azzal durván megkapta a gyermek kezét s oda rántá őt az idegenhez.

Az gyöngéden megsimogatta a leányka fejecskéjét.

– Ne félj tőlem kis leánykám, semmit se félj. Hogy hívnak?

A némber felelt:

– Böske.

– Ah; minek Böske? Ilyen durva nevet választani ilyen gyöngéd gyermekhez. Elizke, én úgy foglak hívni, hogy Elizke. Egy névből van mind a kettő.

– No no, csak bolondítsa az úr is, nem eleget bolondítja már az apja? Paraszt ember leányát Erzsunak hívják, meg Böskének; úri kisasszonyok neve Eliz, Lizinka. No erre ne hallgass te! Hanem eredj be és mondd meg az apádnak, hogy egy úr van itt Lengyelországból, a ki mindjárt akar vele beszélni, hát addig le ne feküdjék.

A gyermek félve csúszott ki az idegen kezéből, ki alig akarta elereszteni apró kezecskéit és sietett apja szobájába.

Az idegen rendbeszedte öltözetét, haját két felől lesimítá halántékaira, miáltal arcza szelid, nyájas küllemet vőn fel, s halkan bekoczogtatott az ajtón.

– Szabad; hangzék belülről a mély, melancholikus hang.

Az ifju ismeretlen benyitott s gondosan becsukta maga után az ajtót.

A mint az ajtón belül volt, egészen eltünt arczáról az iménti könnyelműség kérkedő mosolya; a szilajon hányt-vetett fej szeliden hajolt meg; a vékony ajkakon, a fátyolozott szemeken áhitatos ihlet vonult el; egész termete keskenyebbnek látszék, vállai összébb huzódtak, melle behajlott; az egész arcz és alak egy kegyes missionarius jellegét viselte magán.

Valóban egy kegyes missionarius állt a bakóval szemben.

A herkulesi ember reszketve kelt föl előtte s kezével aggodalmasan keresve leánykája kezét, alig hallható szóval kérdezé az idegentől, hogy mit kiván tőle? Talán nem is érthette az, olyan lassan mondta.

– Áldás, békesség e házra; szólt az ismeretlen szelid, malasztteljes hangon.

– Amen. Amen. Sietett utána mondani a bakó.

– Szálljon a te szivedbe az ég kegyelme, fiam, szólt az ifju az ősz emberhez, áldóan nyujtva felé kezet.

– Ön lelkész? lelkipásztor? rebegé a bakó. Valóban egész külseje azt bizonyítá.

Zudár Péter lehajlott az ifju kezéhez és megcsókolá azt. Nem mert kezével hozzá nyulni, csak ajkaival érinté azt.

– Lelkész az én házamban? Leánykám, vezesd kézen fogva a jó urat a karszékhez, ültesd le; a te kezeid szép tiszták, hozzá érhetnek. Oh az én házamban lelkész? Soha nem remélhettem ezt.

– Én messze földről jövök, szólt az ifju ismeretlen, leülve az előre tolt karszékbe, míg a vén bakó levett föveggel állt előtte, nagy izmos kezeit összetéve: a kis leányka karjába öltve kezeit, állt mellette.

– Én messze földről jövök, nem is vagyok e nemzetből való, bár nyelvét czéljaimhoz képest elég érthetően beszélem. A szent hit hajdani követei egyszerre nyerték az égből az idegen nyelvek ismeretét, nekünk méltatlanabb utódoknak sok fáradsággal kell megszereznünk azt, hogy szólhassunk minden nép nyelvén, hirdetve nekik az ég vigaszait. Én Angliából jövök. Tagja vagyok egy ájtatos társulatnak, mely nevezi magát az «égi vigasztalásról». A mi czélunk az, hogy fölkeressük a szenvedőket a társadalom minden osztályaiban, minden rétegeiben, és igyekezzünk velök a menyei vigasztalást közölni, melyet oly ingyen osztogat az Isten minden tört szivűnek. Az emberiség minden osztályait külön küldötteink járják be, a kik szüntelen egynemű rétegben forogva, annak általános szenvedéseit okaikkal és orvoslataikkal jobban kitanulhatják. Egyik a paloták urai, másik a gunyhók lakói közt jár, mert mindegyiknek más szenvedése van, és mindegyiknek nehéz a magáé. Egyik választá vigasztalása köréül a börtönöket, másik a családélet titkos bánatát, vagy a munkás osztályok nélkülöző tömegeit; némelyek a bukott kereskedőket választák ki lelki betegeikül, mások a halálra itélt rabokat: – nekem jutottak a bűnösök rémei, a bakók.

Az idegen szilárd tekintettel nézett e szavaknál a férfi arczára, ki lesütött szemekkel, rebegő ajakkal állt előtte.

– Nyolcz év óta járok e saját világban; folytatá az ifju. Megmértem a legmélyebb sebeket és a legmagasabb bánatot. Ez osztály szenvedése többnyire mindenütt hasonló. Némelyik jobban tudta titkolni, másik kevésbbé. Vannak hideg, hozzájárulhatlan kedélyek, zárkózott szivek, mikhez nehéz férkezni. Vannak könnyelmű, kicsapongó, szenvedélyes lelkületek, a kik külső vigságban, borban, gyönyörben hiszik a kábulást feltalálhatni. Vannak ismét daczos, kérkedő jellemek, a kik pompáznak azzal, a mi másoknak félelem, de a szív fenekén ugyanaz a féreg mindenütt. Egyik elhal fiatal korában, másik megőszül s késő vénséget ér. Ugyanaz a féreg ölte meg az egyiket, a mely a másikat nem engedte meghalni. Ismertem olyat, a ki bármenyit ivott, nem birt ittas lenni soha; ismertem másikat, a ki irtózott a bortól és nappal is álmokat látott. A baj egy. És az Isten irgalma is egy.

– Az Isten irgalma is egy. Rebegé utána a férfi.

– Ha ez irgalom végtelensége nem fedné be a földet, ki mentené meg az itélettől mindazokat, a kik élnek. Ha egy napon azt mondaná az úr: «igazság legyen irgalom helyett a földön!» nem lángoknak kellene összecsapni fejünk fölött, a mik mindent megemészszenek? Az úr nem a külszínre, hanem a szivekbe néz, elitéli ő a templomajtóban alamizsnát osztó kegyest, azon bűneért, mit az lelkében gondosan eltakart és fölemeli a tört szivű bűnöst, ki elbukott a kisértés alatt.

A bakó lassanként térdre ereszkedék az ismeretlen széke mellett, s két összetett kezét oda tevé annak kartámjára.

– Mi vagyunk mi? Erőtlen eszközök egy világépítő hatalom kezében. Nagyobb ő előtte az alázatos erőtlen, mint az erejére büszke, kedvesebb a megtért bűnös, mint az erkölcseivel kérkedő. Ajándék volt minden, a mit birunk és minden az ő urához tér vissza. Porrá lesz az erő, üres hang az érdem; csak az úr kegyelme az, a mi örökkön él. Az ég mindenki előtt nyitva van, a ki azt keresi.

Az ifju szeliden érinté az öreg ember kezeit, míg az remegve akarta azokat visszavonni.

– Oh uram, ne érintsd az én kezeimet.

Az ifju erővel megfogta azoknak egyikét s oda voná magához, hol a kézre, hol az ember arczára tekintve.

Egyik kezének finom mutatóujjával a férfi homlokára mutatott.

– Itt egy ráncz keresztülszeli a másikat. E baljóslatú kereszt a homlokon a szív nehéz tusáját jelenti. A te kezed azért remeg az enyimben, mert ártatlan vér foltjait érzed rajta.

– Igen, igen! hörgé az erős ember, eltakarva arczát kezében.

– Te kivégezél egy elitéltet, a kinek ártatlansága később napfényre jött.

– Úgy van. Szivembe látsz. Úgy van minden.

– És ez a gondolat most nem birja elhagyni lelkedet, ott van a helye homlokodon.

A bakó homlokán mélyen látszott e perczben az egymást keresztté vágó baljóslatú redő.

Az ifju odatevé hűs kezét égő homlokára a férfinak.

– Pedig ki tudja, miért rendelte azt így az úr? Ki tudja azt, hogy a vaktában kivégzett nem érdemelte-e meg büntetését? Nem volt-e gonoszabb szivében, mint az, ki a vértettet végrehajtá; nem óhajtá-e apja halálát, gonoszabbul vétkezve, mint az, ki ez óhaját teljesíté? Keleten egy bölcs király egykor tizenkét rablót akasztatott fel az országút mellé s őröket rendelt éjszakára oda, a kik a hullákat őrizzék. Az őrök elaludtak s azalatt a rablók társai fővezéröket levágták a kötélről és ellopták. A felébredt őrök büntetéstől féltökben egy azon jövő pórt akasztának a hiányzó hulla helyébe. Egy ártatlan embert. És ime, a midőn a pór öszvérén megvizsgálták a málhát, abban egy meggyilkolt utas véres tetemeit lelék meg. Ez volt az Isten itélete! – De hátha valóban ártatlan volt az ifju, a ki igaztalanul öletett meg? Ah, ki mondja akkor azt, hogy a halált büntetésül osztogatja az ég? Hátha jutalmul volt az ráküldve. Rég időkben egy istenfélő pár ikerfiainak Istenhezi hűségeért a legnagyobb jutalmat kérte az égtől, s reggelre halva voltak mindketten. Ki tudja, minő sorstól őrizé meg az ég e csapással? Nem lett volna-e silány, elvetemült? nem veszett volna-e el nyomorban, elkárhozottan? nem lett volna-e egykor öngyilkossá? nem veszett volna-e ugyanazon vérpadon méltán, megérdemelve halálát? Erre csak az felelhet, ki a meg nem történt jövendőket tudja. Mi pedig homály által látunk, és tükörből csupán, s még azt sem tudjuk, mikor sirjunk, mikor nevessünk.

Az ifju elvevé kezét az öreg homlokáról s ime azon el volt simulva a gonosz ráncz, a bakó könyes szemekkel tekintett fel a magasba s kezeit összetéve ziháló nagy mellén, halkan kezdé el rebegni:

«Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben.»

Az ismeretlen ifju felemelé őt gyöngéden az «amen» után, a kis halvány leányka átölelte a vén ember karját, úgy simula hozzá.

– Nem az ég irgalmát hirdető angyal-e ez itt körüled? szólt az ifju a szép gyermekre mutatva. Nem úgy küldötte-e őt az ég le hozzád, tudtod, sejtelmeden kívül; anélkül, hogy tudnád: honnan jött?

A férfi megtépte keblén ruháját és azt mondá:

– Olvass szivemben. Te mindent jól tudsz, uram.

Az idegen most a leánykához fordulva, őt szólítá meg nyájas, bizalomgerjesztő szóval.

– Jó gyermekem, szólj odakint a cselédnek, hogy lovamat, mely a kapun kívül maradt, vezesse be valami födél alá, ne ázzék kint a zivatarban.

– Majd magam bevezetem, szólt a gyermek és enni, inni adok neki.

– Köszönöm leánykám.

A kis Erzsi valamit keresgélt a falszekrényben, s ezt kötényébe rejtve, ment ki.

Az idegen utána nézett, míg az kilépett az ajtón; azután ünnepélyes csend maradt a szobában, az ifju hallgatva nézett az öregre, mintha várná, hogy beszéljen.

Zudár Péter kis idő mulva az ajtóhoz lépett, s kinyitá azt; a konyhában sötét volt már.

– Alszanak már, suttogá félig az idegenhez, félig magához intézve szavát. Az asszony aludni ment; a legény a lovakhoz; a gyermek kinn fog maradni a konyhában, valami dolga lesz; már tudom. Van időnk beszélni, jó uram. Kinn éjszaka van és zivatar; úgy sem bocsátanám önt ma tovább.

– Üljön mellém.

Az öreg csak unszolásra fogadott szót és leült az ifju mellé.

– Én vén vagyok uram, de hajam igazat mond: nagyon sokat éltem. Apám is bakó volt, nagyapám is az. Úgy maradt rám a «mesterség» örökségül. Ifjabb férfiéveimben könnyelmü, szilaj valék; szerettem a tivornyát, a bort, az örömöket. Valami nehéz, kimondhatatlan teher nyomta szivemet örökké, valami elkábító sötétség, a mit űztem volna magamtól, a hogy tudtam. Ez a nehéz léleknyomás, ez a fárasztó homály mindig kínzóbb kezdett lenni rám nézve, a hogy az évek szomorú emlékei szaporodtak, és én annál inkább ittam a bort és annál jobban ordítottam a trágár tivornyadalokat, hogy ne halljam azokat a csöndes sóhajtásokat magam körül, a mik olyan rémségesen bántottak, mikor semmi hang nem volt szobámban, mikor egyedül maradtam. Azért csufoltak is ismerőseim, hogy olyan ember vagyok, a ki egymagában danol és iszik késő éjszakán is, mint a hogy csufoltak később, hogy egyedül zsoltárokat énekelek.

A férfi nagyot sóhajtva pihent meg, mintha szétágazó eszméi fonalát keresné.

– Látott ön talán egy asszonyt odakinn? Ez az én nőm. Megházasodtam, azt gondolva, hogy a lelkemnek nyugalmat fog adni. Az a képzeletem volt, hogy ha nekem egy gyermekem lenne, milyen boldog tudnék lenni akkor, volna valami, a mi az élethez, a világhoz visszakössön. Nem, az nem fogná utált sorsom átkát örökölni tőlem; választanék neki pályát, melyen boldog lehessen, melyen becsüljék, tiszteljék; szereznék neki vagyont, neveltetném tőlem és házamtól távol, hogy derék, művelt, okos ember legyen belőle. Pár évig voltak ilyen ábrándjaim. Ezekben olyan boldog valék. Lelkem egészen felderült a reményektől. Azután – újra elkezdtem a keserves ivást. A gonosz emlék még jobban elkezdett gyötörni és a jó remény még jobban elhagyott, mert a nő szivében, oh uram, élet és halál van, ki az egyiket, ki a másikat leli meg benne. Újra kerülgettek az éjszakai suttogások, a némasági nyögés, a rettegett magányos hangok, a mik ébren és álmomban üldöztek és én ittam és daloltam újra.

Az ember két kezébe hajtá csüggedt fejét. Még most is meghajolt ezen sulyos emlék alatt, ha visszagondolt rá.

– Egyszer azután elkezdtem siket lenni. Valami folytonos zúgás lepte meg füleimet, mely örökös kábultságban tartott. Nem értettem a szót, ha csak a beszélő ajkaira nem néztem; nem vettem észre, ha valaki bejött hozzám, csak a midőn hirtelen megláttam. Oh ez valami borzasztó kín, a siketség! A világból ki van zárva az ember, jobban, mint a vak. Titkoltam eleinte a bajomat, nehogy csufot üzzenek belőlem miatta. A siketség iránt senkinek sincs szánalma. Azt hittem, hogy ha két ember halkan beszél előttem, rólam árulkodnak; féltem elaludni, attól tartva, hogy megölhetnek, anélkül, hogy meghallanám, ha valaki rám töri az ajtót; és azután az éjszakában, a sötétben, a magány-, némaságban, annál jobban hallottam azokat a nyögéseket, sóhajtásokat, miket kívülem nem hallott senki. És hiába ittam, hiába daloltam; minden pohár bor után mintha mélyebben merültem volna egy zúgó, feneketlen tengerbe alá, s végre saját ordításomat sem hallottam többé. Ekkor megrendült bennem a lélek, kétségbeesve vetettem magamat ágyamra, és először életemben jutott eszembe, hogy imádkozzam. Nem tudtam egyebet, mint: «én Istenem! én Istenem!» és a kezeimet tördeltem és a könyeim csorogtak.

Még most is kicsordult a köny e szavaknál a bakó szeméből.

– Ezen az éjszakán csendesen elaludtam, semmisem háborított. Több óráig úgy aludtam, mint egy halott, s csak arra ébredtem fel, hogy egész arczom nedves volt. A mint arczra voltam feküdve, a vér orromon, számon megindult és egész fekhelyemet ellepte. Fölkeltem, egy nagy dézsa vízben leöblítém arczomat s érzém, hogy fejem egészen megkönnyebbült; nem hallom azt a tenger mélységéből jövő zúgást magam felett többé, nem suttognak, nem sóhajtanak körülöttem, hanem a helyett hallok a csendes éjszakában – gyermek-sirást… Gyermek-sirás az én házamnál! Azt hittem, ez is csak ábrándjaim hangja, hisz én siket vagyok, s az üldöző rém helyett, most csalogató rém hangzik fülembe. De a gyermek-sirás újra áthallatszott a mellettem levő szobából, melyben nőm szokott aludni. Mi lehet ez? odaléptem, s ime lépteim halk csoszogását is hallám. Még halkabban kellett lépnem. Még halkabban; a lábam alatt nyikorgó palló neszét is hallottam. És közbe folytonosan a gyermek-sirást. A szoba általam volt bezárva tolózárral; halkan kellett félrehúznom, hogy a nesz ne hallassék; halkan nyitám fel az ajtót. És ime a szoba közepén, az asztalon egy kisded csecsemő volt letéve, a mécs lobogó világot vetett arczára; alig lehetett több pár hónaposnál. Finom pólyába volt burkolva, hímzett ingecske rajta, kis gömbölyü fejét gyöngyös főkötő takarta, mely alól oly szépen göndörültek elő a finom aranyszálhoz hasonló fürtöcskék. Mint azok a kis festett angyalok, a kiknek csak a fejök van künn az égből.

Az ismeretlen oly érzékenyen mosolygott a vén bakónak e gyermeteg szavára.

Zudár Péter arcza ezután újra elkomorult, székét közelébb huzá vendégeéhez s halkan folytatá:

– Nőm nem volt a szobában. Ágya üresen állt s félig nyitva hagyott ajtaján át kivehetém, hogy a konyhában nagy tűz lobog; a tűzhely mellett nőm foglalkozik, és annak anyja, egy ravasz, gonosz vén asszony, kit a vidék boszorkánynak tart. Mit mívelnek ily késő éjszaka? A fiatal asszony egy serpenyőt tartott a tűzre, a vén mindenféle növényt hányt abba. Nem volt mitől tartaniok, mégis suttogva beszéltek egymással és félve tekintgettek körül. Én nem tudtam, mi adta nekem akkor azt a gondolatot? hirtelen ölembe vettem az asztalra tett kisdedet s átvittem azt szobámba, ott lefektettem ágyamra, kezébe adtam elveszett csörgetyűjét, mire az megszünt sírni. Azután leskelődtem, hogy mit csinálnak az asszonyok tovább; a serpenyő tartalma főtt, zuhogott a tűz felett, ha néha kicseppent, olyat lobbant tőle a láng, a vén egy nagy kanállal fölözte. Azonközben beszélgettek. «Nincsen-e valaki ébren?» – «Minden alszik.» – «Hát a vén dög?» – «Részeg az most, s olyan süket, hogy a trombita-szót sem hallja.» Végre elkészültek vele, kitöltötték egy szilkébe s jöttek a szobába mind a ketten. Én ott álltam a szoba közepén. Mintha az Isten nyila ütött volna közéjök! A vén elejté a szilkét, az ifjasszony dühösen támadt rám: «Süket disznó, hová tetted azt a gyermeket!» – «Ne kiabálj jó asszony olyan nagyon, mondám neki, mert lassabban is megértem.» – «Hová tetted azt a gyermeket?» – «Jó helyen van, ne féltsétek.» – «Őrült bolond, szerencsétlenné teszesz mindnyájunkat, nem tudod, hogy mit cselekszel?» «Azt nem tudom, de annyit tudok, hogy e gyermek, akárhol vettétek, kezetekbe nem kerül többet. Én magamhoz vettem és gondját fogom viselni, s a ki be mer érte a szobámba lépni, annak majd eszébe juttatom, hogy én vagyok a bakó!» Azzal szobámba mentem s bezártam azt; az asszonyok átkoztak, dörömböztek az ajtómon, a vén boszorka fenyegetett, hogy mindenféleképen megront; én pedig szép csendesen elővettem tejfőző gépemet, kenyérmorzsából és tejből pépet főztem borszesz mellett; mikor készen volt, ölembe vettem a kisdedet és szépen megetettem őt magam, azután csináltam neki bölcsőt a gerendára kötött lepedőből, elringattam, elaltattam és reggelig elnéztem hogy alszik?

A bakó egy kis záros szekrényből valami papirba tekert csomagot vett ki e szavak után, s azt sokszoros kötelékeiből kicsavargatva, szétterjeszté az idegen előtt.

Egy finom gyermek-ingecske volt abban, piczike harisnyák, és egy tarka gyöngyből hímzett főkötő; mindenik darab egy piros E betűvel jegyezve.

– Emlékül tartogatom ezeket magamnál. E kis fodros ingecske, e nefelejtsekkel és rózsabimbókkal hímzett főkötő drágább énnekem az élet minden kincseinél; mert ezekkel kezdődnek lelkem nyugodtabb órái. E gyermek mellett megtanultam imádkozni, uram. Valami azt súgta lelkemnek, hogy e gyermeket az ég küldte nekem. És úgy kell lenni. Senki sem szeret az ég alatt, csupán csak ő. És én sem szeretek senkit, semmi mást a földön. Soha sem kutattam, ki gyermeke lehetett, sőt rettegtem attól, hogy valaha rá fognak találni, s visszakövetelik tőlem. De annyi év óta nem kereste senki. Úgy hiszem, rossz anyja volt, a kinek azt mondták, hogy meghalt, s megnyugodott benne. Sőt talán ő akarta, hogy megöljék. Oh uram, a hóhér házán kívül születnek azok, a kik a hóhér küszöbénél végzik életöket. – Soha egy órára sem hagytam el magamtól e gyermeket. Én tanítottam járni, beszélni, én készítettem neki ételt, később pedig ő énnekem. Senki kezéből meg nem enném a főtt ételt, mint az övéből. Míg nagyon kicsiny volt, én virasztottam ágyánál, ha aludt; most ő vigyáz, míg én elalszom. Mikor útra megyek, velem jő, el nem marad tőlem soha. Csak az aggaszt, ha néha rágondolok: mi lesz belőle, ha meghalok, mi lesz belőle, ha felnő?

Az ifju érzékenyen szorítá meg az öreg kezét s indulatáruló hangon mondá neki:

– Legyen ön nyugodt. Ön jó atyja volt a leánynak; ha ön meghal, én jó anyát fogok neki adni. Írja ön fel magának e nevet: «Kamienszka Mária, Lembergben.» Bármikor fog ön e czím alatt e tárgyról írni, az válaszolni fog rá s értesülve lesz felőle. Talán korábban is fog írni, mint ön kérdené.

Az öreg ember kezeit csókolá az ifjunak s szótlanul rebegé érthetetlen áldása hangjait hozzá.

E perczben nyilt az ajtó s a kis Erzsike bejött, egy tálczán két pohár borlevest hozva a konyháról.

Az illatos gőzölgő italt oda helyezé az asztalra, hófehér abroszkát terítve alája, s nyájas édes hangon kinálgatá az idegent, hogy fogadja el azt, bizony fölmelegszik tőle.

Az idegen megveregeté nyájasan szép szelid orczáját, megcsókolá szőke fejét, s ráköszöntve a poharat a gazdára, egy férfias hajtással kiüríté azt.

– Igen jó volt, kis gazdasszonyom. Egészen fölélénkíte.

A vén embernek több kinálás kellett, elébb megkóstolá azt leánykája, hogy kedvet szerezzen neki hozzá. Látszik, hogy nagyon elkényeztette fogadott apját.

Zudár Péternek egészen felderült az arcza.

– Oh uram! szólt az idegenhez; én még soha sem éreztem magamat úgy, miként most; olyan könnyű a lelkem, mintha semmi teher sem fekünnék rajta. Embernek érzem magamat. Meddig fog ön nálam maradni? Bár sokáig lehetne.

– Nem tehetem, jámbor férfi; hivatásom tovább siettet. Vannak-e önnek legényei, kik tán óhajtanák a lelki vigaszt?

Zudár Péter arcza elsötétült e szóra.

– Csak egy van. – Arra ne vesztegesd az Isten igéit, uram, nem kell a kenyeret az ebnek hányni.

– Másik nem volt?

– Nem rég késő este vezetett amaz egy idegent házamhoz. Reggelre, mielőtt láthattam volna, megszökött a padláson keresztül, maig sem tudom miért? sem azt, hogy hova lett? Nem első eset az ilyen.

– Úgy küldetésemet e háznál bevégeztem, szólt az ismeretlen önkénytelen felsóhajtva. Fogadja ön tőlem e kis imakönyvet emlékül, valahányszor olvasni fog benne, vigaszt találand abban. Táblájára van azon hölgy neve irva, a kit el nem kell önnek felejtenie.

A férfi ajkához szorítá a könyvecskét ájtatosan s elrejté azt szekrényébe.

– Hát én mit adjak, mit adhatok hálául önnek, lelki jóltevőm, Isten után ujjáteremtőm? Mit adhatok én?

Az idegen hirtelen válaszolt:

– Ha szabad kérnem valamit: adja ön át nekem kincsei felét, a kis hímzett főkötőt.

A bakó egy perczig meg volt lepetve, azután hirtelen kibontá újra a kis tekercset, elővette a gyöngyös főkötőcskét, megnézte, egy könye esett rá, megcsókolá, azután szótlanul nyujtá át az idegennek.

– Ha nehezére esik önnek megválni tőle, nem viszem el.

– Jó helyen lesz, susogá az öreg, s odanyomta azt az ifju kezébe, ki eldugá a kis ereklyét mellénye alá.

– És most Isten önökkel, pihenjenek le, késő az éj. Nekem még reggelig nagy utat kell tennem.

A bakó maga akart vele menni, hogy lovát felnyergelje; az ifju visszautasítá.

– Majd felköltöm a legényt; szóm van hozzá!

– De az ebek harapósak.

– Engem nem bántanak.

Az idegen nem engedte magát kikisérni; a konyhában felvevé köpönyegét, megmagyaráztatá magának, hogy hol alszik az istálló mellett a legény, kezébe vevé a meggyújtott lámpát s azzal kiment az udvarra.

A komondorok, a mint rájok nézett, félénk, nyugtalan morgással húzódtak el előle s a ház háta mögé futva, ott kezdtek el vonítani. Bűbája volt csodás szemeinek emberre és állatra. – Benn a szobában éneklé a bakó: «ne jőjön addig szememre álom».

Az ifju sietett a hóhér-legény szobája felé. Útközben találkozott a menyecskével. Megcsipte az orczáját, s a vállára ütött.

– Ej be hamis legény maga!

A némber bepöndörült a konyhaajtón, rá hagyva a vendégre, hogy keresse, a mit akar.

Rátalált. Csak oda kellett neki bemenni, a honnan amaz kijött. Iván úgy tett, mintha aludnék.

– Héj öcsém; talpra! kiálta rá az idegen s megránczigálta üstökét, hogy az ijedten nyitá fel szemeit.

– No! micsoda ez? Mit bánt maga engem?

– Mit-e? Te sehonnai, azt majd mindjárt megtudod; kelj fel.

A legény nem sietett az engedelmességgel.

Az idegen nem szólt neki többet, hanem pofon ütötte innen is, túl is, hogy jobbra-balra lódúlt tőle a feje.

Iván erre dühödten ugrott fel fekhelyéről s bántójának rohant, de az oly ügyesen, mint a kigyó, torkon ragadta jobb kezével, s odaszorítá fejét a falhoz, míg balkezével egy öblös pisztolyt tartott az orra elé.

– Meg ne moczczanj semmirevaló, vagy ide ragasztalak a falhoz, mint egy festett képet.

A legény el volt rémülve a váratlanul erős markolástól s a neki szegzett fegyvertől s féltében szepegve kérdezé:

– De hát uram s én Istenem, mit vétettem én önnek? Kicsoda ön? és mit akar?

– Ki vagyok? Rendőr vagyok; gazember! egy szökött katonát üldözök, a kit te rejtettél el; mondjad, hova tetted?

Iván kezdett az első ijedtségből magához térni.

– Hiszen megmondom, kérem; csak ereszszen el, igaz, hogy én egy szökött katonát csaltam ide, de nem azért, hogy én elrejtsem.

– Nem azért hoztad ide, hogy elrejtsd? Hazug kutya. Mondj még egyet; még egy ilyen szépet, ha azt akarod, hogy a lovamhoz kösselek, úgy vigyelek el Dukláig. Hova tetted hát?

– Elmondok mindent, nagyságos rendőr úr; én igaz ember vagyok. Igaz, hogy ide csaltam azt az úrfit; egykor inasa voltam, később együtt katonává lettünk; engem azután elbocsátottak, mert megvakultam. Igazán mondom, akkor vak voltam. Bízott hozzám a fiatal ember, s nekem könyörgött, hogy rejtsem el, a mint meglátott Duklában az utczán.

– Mit kerestél te Galicziában?

– A gazdám küldött lovakért, de nem kaptam nekünk valót. Bizony mondom, igazat mondok.

– Tudtad, hogy az az ember miért szökik?

– Igenis, mert a kapitányát meglőtte, egy asszony miatt.

– Hallottad az asszony nevét is?

– Hallottam, de már elfelejtettem.

– Hazudsz. Tudod. Mondd ki!

– Mondom már. Jaj a torkom! – Kamienszka grófné.

– Tőle hallottad?

– Nem, csak úgy gondolom, mert annak irt levelet a futás közben, én velem adatta a postára; bizonyosan arról akadtak a nyomába.

– Arra semmi gondod. Hol van most az az ember? Ne hazudj, mert megtudom, s akkor véged.

– Jó helyen van már, nagyságos rendőr uram. Innen még az nap megszökött, de én feladtam őt s elfogták a tulajdon apja házánál.

Az idegen dühösen vágta oda a ficzkó fejét a falhoz, s azután a földre, s egyet rugott rajta.

– Feladtad őt? Nesze, te utálatos kutya!

– De hát, uram. Miért üt ön most? Hiszen jól cselekedtem, elfogattam s bezárták, ki is van téve a siralomházba már. Mit vétettem én ezzel önnek?

Az idegen parancsolt indulatának, s leküzdve dühét, hidegen válaszolt:

– Mit vétettél? bolond! Azt vétetted, hogy én most hiába fáradtam s elvesztem a jutalmat, a mi a szökevényre ki volt tűzve. Csak te még egyszer ártsd magadat az én dolgomba.

Fogcsikorgatva szorítá öklébe a pisztolyt, olyan kedve lett volna legalább az agyával egyet ütni a legény feje búbjára.

– Eredj! Nyergeld fel gyorsan lovamat.

Iván örült, hogy a szűk szobából kiszabadulhatott, a hol olyan közel érte őt a veszedelmes látogató mind a két kezével s ment a paripát fölnyergelni, melyre azt az észrevételt tevé, hogy ez egy kicsinyt nagyon is jó egy titkos rendőr alá.

Az idegen nem várhatta, míg elkészül vele, maga is segített neki. Azután gyorsan felszökött lovára s valamit nyujtott feléje.

– Nesze.

A legény félre kapta a fejét, azt gondolta, megint pofont kap.

Az idegen egy tallért vetett a lábaihoz.

– Kapd fel, kutya. Fáradságodért. Nyiss kaput.

A ló tele fecskendé szemét száját sárral. Az idegen tova robogott.

A távozó lódobogásnál a bakó gondolá magában:

– Ez egy menyei kegyes ifju vala.

A menyecske így sóhajtá:

– Ej, be csinos gavallér volt.

A legény dühödten dörmögé:

– Ez egy pokoli sátán.

És azzal fölvette a tallért, megtörülte, zsebre tevé s azután dühében neki esett a házi komondornak, kiütötte az egyik fogát: ráfogta, hogy nem akar ugatni…

A Hétfalusy-háznál még mindig tart a gyász. Az orvos minden nap kilátogat a fővárosból. Egyik fogat kihozza, a másik beszállítja. Két beteg is van. Az ifju Széphalmi ugyan fenjár, olyan mint a féregrágta virág; csak látszik benne az élet. Az öreg Hétfalusy ellenben nagyon megadta magát bajainak, ágynak feküdt és gyakran a nehéz kórság töri.

Az orvos, tekintetes Sarkantyús Lőrincz úr, naponkint odateszi az ajtóba nagygombú nádpálczáját, megdörzsöli zsebkendőjével rövidre nyirt szürke haját, megtapogatja az ütereket, ír recipéket drága jó kenetekről, boronyákról, szörpönyekről; rendel fürdőket, hólyaghuzókat, löveteket és zuhanyokat; és még sem akar használni semmi; a két férfi napról-napra jobban enyész. Bizony csak arról van még szó: melyik fogja a másikat eltemetni?

Egy reggelen, midőn már dr. Sarkantyús megfőzeté a fürdőket, egy könnyű hintó hajtatott be a kastély udvarára, melyből a mi ismeretlenünk szállt ki, ezuttal divatos fekete kabátba öltözve, finom kecskebőr czipőkkel lábain; hátrafésült hosszú haja, mely kétfelől fülei mögé volt simítva, s igen éles szemüvege különben is eléggé elváltoztaták előbbi alakját; mihez ama jellemzetes hideg, mozdulatlan szeglet az ajkak mellett, a homlok közepén a két szemöldök közötti vékony vonal, a vont arcz komolysága tökéletessé tevék a csalódást. Egy tudós, egy tapasztalt bölcs férfi, egy világjártas orvos áll előttünk.

Széphalmi úr után tudakozódék.

Azt előhivták a cselédek. Egy összerokkant, koravén férfi lépett elő, arcza kétfelől beesve, ajkai elhalaványulva; szemei merően kiülnek és sokat elvesztettek kifejezésteljes fényükből.

Az idegen egy levelet nyujt át neki az első üdvözlet után; Széphalmi engedelmet kér, hogy elolvashassa. Kezei egyre reszketnek, míg a levelet feltöri.

Komája, Ligety Ambrus írja azt neki, tudósítva róla, hogy a levél átadója egy hirhedett orvos, ki most jön Francziaországból és delejjel gyógyít. Engedje meg neki, hogy kisérletet tegyen az öreg úrral; neki okai vannak hinni, hogy ez nem lesz sikertelen. Széphalmi nagyot sóhajtott s bevezeté az idegent a terembe, ott inte neki, hogy foglaljon helyet. Egy szót sem szóltak eddig egymáshoz.

Azután Széphalmi egy mellékterembe lépett s ott találva doktor Sarkantyús urat, közlé vele az egész levelet.

Doktor Sarkantyús azt mondá neki, hogy Ligety szolgabiró nagy szamár, a franczia doktor még nagyobb szamár, de legeslegnagyobb szamár lesz az öreg úr, ha meggyógyul tőle. Ám próbálják meg.

Nem állhatá meg, hogy mégis ki ne menjen, megnézni ezt a csodabogarat, a ki az ujja hegyével akar gyógyítani.

A fiatal ember finom udvariassággal üdvözlé őt, míg doktor Sarkantyús azt a tréfát vette magának, hogy elmondá neki:

– Ű-le koma, itt a kű.

Az idegen megütközve nézett rá: nem értette azt a francziát.

A doktor meg akarta neki mutatni, hogy igazán is tud francziául. Még Napoleon idejében tanulta.

– Vuz-ét – őn – medeszén? Monszjő.

– Oui, monsieur collége.

– Ördög a collegád, nem én. Vuz – ét őn – magnetizor? moszjő.

– Oui, mon cher bonhomme.

– Szet – űn – sarlatáneri! monszjő.

– Comme tout la médecine, monsieur.

Doktor Sarkantyús hátra tette a két kezét, végig nézte a fiatal embert, először alulról fölfelé, azután fölülről lefelé; megrázta rá a fejét, s azzal ott hagyta a faképnél.

Széphalmi újra kijött az idegenért s kérte, hogy lépjen be vele a beteghez.

A mellékszobában, hol az öreg Hétfalusy feküdt, le voltak eresztve a függönyök, a padozat szőnyegekkel fedve, hogy semmi fény, semmi hang ne zavarja a szenvedő nyugalmát.

Ha ugyan nyugalomnak lehet azt nevezni.

A magasra vetett ágyon feküdt egy mozdulatlan alak, lehunyt szempillákkal, maga mellé tett kezekkel; erőtlen, mozdulatlan darab föld, csak annyiban rosszabb a többi földnél, hogy ennek még öntudata is van.

Az ismeretlen odalépett ágyához, megfogta egyikét azon hideg csontkezeknek, megtapintá üterét, rátette homlokára kezét. Mintha egy hullával bánt volna, szemeit sem nyitotta fel az, alig vert erében a vér, alig lehetett észrevenni, hogy lélekzik.

– Így szokott naphosszant feküdni, mondá Széphalmi az idegennek.

Az ifju lerakta gyűrűit kezéről, egy pohár vizet kért s ujjai hegyét végig huzogatta annak szélein, azután ismét az öreg szemöldein és halántékain lefelé.

Széphalmi kétkedő arczczal állt mellette; az ifju észrevette azt tekintetéből.

– Ön is szenved, uram. Az én rendszerem önt is meg tudná gyógyítani.

Széphalmi keserűen mosolygott. Galvanizált halottak mosolyognak így.

– Számomra nem termenek a füvek írt.

– Nem is durva anyag az én gyógyszerem. Látni fogja ön. Egy óra mulva tapasztalni fogja hatását. Önök betegsége valamiben hasonlít egymáshoz.

– Hogyan?

– Úgy, hogy mindkettőnek egy oka van. Önöknél a baj fészke a lélekben rejlik, mindkettőjöket nagy csapások érték, ön nejét és két gyermekét veszté, az öreg úr leányát és két unokáját.

A kóros öreg hosszan, mélyen sóhajta e szavakra, de még mindig lezárva tartá szemeit. Széphalmi leült egy asztal mellé s fejét tenyerébe rejtve, sírt.

Az ifju ismeretlen halkan hordozá ujjait a pohár szélén, mely kisértetes nyögéssel hangzott bele; a víz delejes lesz nemsokára s akkor egyszerre hatni fog.

– De van a veszteség fölötti fájdalomnál még egy gonoszabb betegség is: a megbánás. Önöket egy keserű mult emléke bántja, a mi visszahozhatatlan. Önök nem szerették mindig úgy a gyermeket, az unokát, miként most, midőn ez a kettő meghalt, és ez fáj legjobban.

A beteg Hétfalusy e szókra felnyitá szemeit merően s a beszélőre bámult velök.

Széphalmi szomorúan rebegé:

– Oh uram, miért kínoz ön e szavakkal bennünket? Szegény öreg szivének ez fáj!

– Látom. Már kezd éledezni. Az orvosság erős; de épen így hatásos. Fájdalmai támadnak, épen a fájdalmakban van a betegség crisise. Csak néhány cseppet e vízből. Így. Nem sokára még erősebb lesz a visszahatás; a kór vonaglani fog, nyögni; arczán hideg veríték fogja kiütni magát; de azután le fog csillapulni és meggyógyuland, ha Isten is megsegít bennünket.

Az ifju folytatá a víz delejezését.

– Legnagyobb fájdalma a betegnek azon emlékből származik, mely neki azon éveit juttatja eszébe, a midőn megholt leánya önnel megismerkedék.

– Mit tud ön ez évekről, uram? kérdé meglepetve Széphalmi.

– Annyit, a mennyit kell egy orvosnak megtudni, ki betegei szivét gyógyítja. Ő nagyon ellenzette leánya házasságát önnel. És ezt rosszul tevé. Az igaz útról eltiltott érzelem tilos útakat keres. Önök megtalálták ezt az útat.

– Uram!

– Csendesen. A beteg nyüzsög. A gyógyszer hatni kezd. A tilos viszonynak el nem titkolható következése lett. Ön neje anya lett, mielőtt önnek neje lett volna. Bocsánat, uram, mint orvos beszélek.

Széphalmi alig hallhatóan rebegé:

– Honnan tudhatja ön ezt? (A mi olyan mélyen rejtett titok gondolá utána magában, míg az agg erőlködve látszék ágyában fölemelkedni, hogy a beszélőt hallgatásra kényszerítse).

– Ez erősen hat, erősen, szólt az ifju, megtapintva a kóros üterét. Tizzel többet üt egy percz alatt, mint az imént. – Hétfalusy úr, a midőn e rossz hirt megtudta, iszonyú indulatba jött, ő erős szenvedélyű ember; azt mondá leányának, hogy ha ez meg nem öli gyermekét, meg fogja ő ölni mind a kettőt! Máshoz akarta adni nőül. Gazdag, magasrangú úrhoz. A balesetnek titokban kelle maradni. A leány nagyon szerencsétlen volt. Egy fitestvére védelmére kelt s pártját fogta tulajdon apja ellen, azt elűzte az apa e miatt, kiátkozá, soha sem bocsátá maga elé többet. A hivatlan vendég, a kis csecsemő, kinek születni nem volt szabad, jóvá is tette ezt a hibáját; azt mondák róla, hogy meghalt. – Ah, hogy megszorítá a beteg szélhüdött ujjaival a kezemet! E gyógyszer csodákat okoz.

Széphalmi a karszék mélyébe vonta magát, és reszketett a láz miatt.

– A gazdag úr azonban a menyegző napján elhagyá menyasszonyát; ebben az esztendőben egyszerre megőszült az öreg Hétfalusy. Látja uram: én jól vagyok értesülve; orvosnak minden apró körülményt kell ismerni, hogy betegét kigyógyíthassa. Most már engedte volna az apa, hogy leánya régi kedveséhez menjen nőül, de ekkor már ön nem volt hajlandó e házasságra s feléje sem jött váró kedvesének. Egyszer azután a hölgy maga ment oda önhöz, s őrültekhez hasonló arczával meglepve önt, azzal fenyegetőzött…

– Csitt, uram! az égre…

– Ah, mint ver sebesebben az ütér: az izmok rángatóznak, az ajk nyiladozik, az arteriák duzzadni kezdenek; a hölgy azzal fenyegeté önt, hogy ha őt nőül nem veszi, fel fogia fedezni, hogy gyermekét megölte, és vérpadra viszi magát.