Kamienszka Mária egy hosszu óráig beszélt Vértessy tábornok nejével.
Elmondott neki mindent, a mit ama szerencsétlen családról tudott, melynek sorsa oly szomorú emlékekkel volt a tábornokhoz kötve.
Az atyjától üldözött ifjut mint délczeg hadapródot Galicziában ismeré meg s a viszony, mely közöttük keletkezett, a leggyöngédebbnek volt nevezhető.
Azon balesemény, mely az ifjut futni kényszeríté, gyászosan zavarta azt meg; de meg nem szakítá, mert Mária azon férfias elhatározottságal, mely a lengyel nőket annyira jellemzi, nyomról nyomra keresé az eltünt ifjat s midőn rátalált, lelkének egész erejével, szerető szive találékonyságával fogott a kétségbeesett munkához, hogy őt megszabadítsa.
Kornéliát egészen felvillanyozták e szenvedélyes hölgy szavai: ez oly tetterős, oly bátor, az első gondolatnál a kivitelre kész, magával ragadta a szelíd kedélyű, nyugodt nőt, hogy az a legábrándosabb terveket, miket egy óra alatt a felhő-alakulás gyorsaságával rajzolt elé, valóknak és kivihetőknek tartsa.
Azt végezték egymás között, hogy az öreg Hétfalusyt vejével együtt felhozzák a tábornokhoz, ugyanakkor Kornélia bevezeti hozzá az elvesztettnek hitt gyermeket, kit fogadott apjától elhozni Mária feladata leend. Az itten támadó jelenet, midőn az apa és nagyapa az óhajtott gyermekre fognak ismerni, lehetetlen, hogy meg ne rendítse a tábornok szivét, ki azon perczben, midőn az apa unokáját nyerte vissza, örömét azzal tetézendi, hogy fiával ajándékozza őt meg.
A kedves összeesküvők olyan jól számították ezt ki, a terv oly regényes és mégis valószinű volt, a siker előre látható,… hanem a sors volt a gazda, és a gazda kezében volt a számadás.
Mária azonnal, a czéljaihoz alkalmas férfiruhában, lóra ült és sietett vissza Hétfalu felé. Utközben egy levelet adott a postára, melyben az öreg Hétfalusyt tudósítá, hogy mihelyt kocsira ülhet, siessen a székvárosba; neki Zudár lakától egyenesen kellett visszatérnie.
Már késő volt az idő, midőn az országútra kiért. A nap lealkonyodott, látszott a szembántó verőfény az égen, mely minden tárgyat sárga világba burkol, s megszüntet minden árnyékot, a lemenő nap elől széles veres küllők szegték át a csodálatos szinű eget, míg átellenben, kelet felől, ugyanolyan napküllők emelkedtek barnán, magasan, mintha a rémangyal koronájának szarvai volnának.
Olyan valami otthoniatlan szomorú volt az egész tájon. Egy madár nem repült az égen, egy marha nem legelt a mezőn, még a vidámabb tücskök czirpelése sem hangzott az útfélen. Az út maga pedig be volt lepve gyeppel két felől, alig hagyva fenn egy kis tekergő ösvényt középen, azon el is volt már mosódva az utolsó kerékvágás, melyet valami áthaladt boldogtalan utazó szekere hagyott maga után; hetek óta nem utazik senki ezen a tájékon, egyik falu retteg a másikától, egyik ember kerüli a másikat, s nem kivánja szomszédját látni senki.
Az országútról levezető düllő-utak épen egészen el voltak hagyva, csak arról felismerhetők, hogy azokon alacsonyabb és sötétebb fű termett.
Mint a tatárfutás után!
A ló egyedül ügetett előre, sem előtte, sem utána nem látszott ember vagy állat, a lovag szomorúan tekintgetett körül.
Az út mellett görbe fák düledeztek erre arra, azokat is letarolta valami pusztító hernyó, s ronda pókhálója rongyaival vonta be szép zöld lombok helyett; távolabb eső gyümölcsös kertek olyan színt mutattak, mintha le volnának égve, s a láthatár felé olyan sárga volt az aszott mező, mintha csupa tarlóból állana.
A levegő nyomasztó, nehezen ült az ember mellén, s ha néha egy-egy lomha szellő libbent végig e tájon, az is oly forró volt, mintha az érczolvasztók kürtőiből fúna elő s még növelte a tikkasztó nyomást.
Azután lassan, igen lassan besötétült; egy hosszú fekete vonal volt az ég alján, mely csendesen egy sötét fátyollá bontakozott ki, s a mint a csillagok nagy sokára kicsillámlottak a sápatag égből, egyenkint eltakargatá azokat, mintha valami nagy szellem keze felhuzná a gyász kárpitot a halottas sírbolt pislogó lámpái elé.
Már éjszaka volt, midőn Kamienszka Mária a legelső csárdát megpillantá az útfélen, mely számítása szerint épen a közép távolságot jelölte a székváros és Hétfalu között.
Az éjszakai homályban hamarabb lehetett a zajt hallani, mint a tárgyakat tisztán felismerni.
Mária úgy képzelé, hogy nyers szitkok között kétségbeesett sikoltásokat hall, s homályosan kivehető tömegek mozogtak alá s fel a ház körül.
Ösztönszerűleg megtapintá a nyeregkápában pisztolyait. Helyeiken voltak.
Néhány percz mulva közelebb ért a házhoz s borzadva látta a jelenetet, mely figyelmét régóta magára vonta.
Néhány száz pór, a néposztályok legalsóbb rétegeiből, rajzott ki s be a csárda ajtaján, vad rikoltozás és szilaj dana között. Két nagy hordó volt kiállítva a ház elé, beütött fenékkel, melyből kalappal meríték a pálinkát, a kik hozzá fértek, néhány már csak támaszkodva bírt lábán maradni, a két hordó közé egy szék karjához ősz szakállas zsidó volt kötözve, a kit a részeg csapat emberei felváltva vallattak, szakállát szálankint tépdesve; a kínzott martalék ordított, de nem felelt semmit, csak néha könyörgött, hogy ártatlan leányát ne bántsák. Valami fehér nőalak a küszöbön feküdt keresztül; minden azon menő, a ki átlépte, egyet rugott is rajta. Az már nem érezte.
Mária felháborodva lovagolt a vén csárdást kínzó csapat közé s férfias bátorsággal szólt:
– Mit cselekesztek itt?
Az emberek csak akkor látszottak a lovagot észrevenni, midőn közöttük volt.
Egy fiatal siheder, tömpe, beütött orral, mezítelen mellel, csimbókos haja orczáját ellepve, felelt a kérdésre:
– Egy méregkeverőnek fizetünk; ha tudni akarja urfi!
– Ki keveri a mérget? kérdezé Mária, kinek lelke messze járt attól, hogy e választ megérthesse.
– Kicsoda? szólt a ficzkó daczosan. Ni, mintha nem tudná? Hát nem az urak bizták a zsidókra, hogy keverjenek mérget a pálinkába. Mi?
Mária annyira meg volt lepetve, hogy nem tudott rá mit válaszolni.
– Ni, hogy teszi magát, mintha semmit sem tudna. De mi tudjuk. Akár hogy szőtték, fonták. Kitudtuk. El van árulva minden. Valld meg zsidó, hogy méreg van a hordóban.
Hanem azért itták, a mi a hordóban volt, mintha mindenki meg akarna győződni felőle: milyen lehet az a méreg.
A szószóló suhancz telemeríté kalapja karimáját s odalépett Máriához:
– No ifjuúr, ha nem hiszi, hogy méreg van benne, hát tessék megkóstolni, tessék.
Mária undorítva tolta el magától a piszkos kalapban nyujtott ronda italt.
– Látjátok, nem akarja inni, tudja ő is, hogy méreg van benne.
«Le kell rántani lováról!» kiálta ekkor egy hang a tömeg közől.
«Fel kell kötni őt is oda, a hova a Hétfalusy urakat fogják kötni!» ordítá a másik.
A piszkos siheder hirtelen megragadta a paripa zabláját s többen kinyujták kezeiket Mária ellen.
A vad fenyegetések egyszerre visszaadták a delnő lélekjelenlétét. Hirtelen olyat ütött lovagkorbácsa gombos felével a lovát feltartóztató suhancz fejére, hogy arczczal a földre bukott le, s azzal sarkantyúba kapva paripáját, egy percz alatt kiugratott a tömeg közől; egy utána hajított bot zúgott el feje fölött, s egypár egyenesre ütött kasza vágott felé elkésett csapással; néhány jó futó suhancz kergetni kezdte, két hosszú társzekér volt keresztbe fordítva az úton; azt hitték, hogy ott elfoghatják; a delnő egy szökéssel átugratott a gáton, mire üldözői elmaradtak mögötte, hanem a mint hátra fordúlt, hallá a rémséges hahotát, a mit utána küldtek s egyes fenyegető kiáltásokat:
– Csak hadd menjen. Jó helyre megy oda! És újra hahotával kaczagtak utána.
A mint Mária néhány száz lépésnyire haladt, megdöbbenve vevé észre, hogy paripája elkezd sántítani, nagyokat botlik s egyre lassabban léptet.
A jó mén, midőn átszökött a szekértorlaszon, bizonyosan megrándította egyik első lábát.
Nemsokára csak lépve birt haladni, s Máriának szüntelen feszítve kelle tartania a kantár szárát, hogy lova ne botorkázzon annyit.
Jó, hogy üldözői utána nem mentek, most alig birt volna előlök megszabadulni.
De miféle rendbontó had lehet ez? töprenkedék magában Mária, mely polgáriasult országban, rendes kormányzat és törvényszolgáltatás mellett ily önkényű kicsapongásra vetemedik? Arra, hogy ez valami elterjedt lázadás rémjelenete is lehet, távolról sem gondolt.
E közben ama sötét kárpit mind jobban bevonta az eget, a vidék egészen elsötétült, egyik csillag a másik után borult el; a ló horkolt és fejét hányta. Mária nem maradhatott többé a nyeregben, attól félve, hogy lova fején keresztül esik, hanem leszállt s lova kantárát karjára akasztva, úgy vezette azt maga mellett.
A begyöpösödött utat nehéz volt már kivenni a sötétben s Mária csaknem egyenesen haladt egy nem messze világló fény felé, mely valami útféli ház ablakából látszott jönni.
A mint közelebb jutott a házhoz, úgy tetszék neki, mintha annak környékén is jövő-menő csoportok tünedeznének elő s hangosabb szóváltások zaja hallatszanék.
Most tisztult fel előtte, miért nevettek üldözői oly hahotával, midőn erre látták menekülni. Itt is el volt állva az út.
Egy perczre megállt; a női gyengeség egy perczre erőt vett szivén, néhányszor végig borzadt egész teste, azon ösztönszerű iszonyattól, melynek okát még nem érte utól az öntudat. Azon gondolkozott, hogy meneküljön. Félre az útról, az ismeretlen erdők közé… Azután ismét eszébe jutott, hogy miért jött? s nem reszketett többé, kivette pisztolyait a nyeregkápából; felhuzta sárkányaikat, új gyutacsot tett csapantyuik alá, az egyiket hóna alá fogta, a másikat kezébe s lovát megkötve egy útféli fához, minthogy ily állapotban hasznát nem vehette, elszántan neki indult a zajgó csoportnak.
Könnyü lett volna ugyan e sötétség közepett, egy kis kerüléssel egészen kitérni előlük, de valami veszélyes kiváncsiság, mely úgy ösztönöz felkeresni azt, a mitől épen rettegünk, nem engedé azon határozatától eltérni, hogy épen a lármás csoportok között haladjon keresztül.
Azok csak akkor vették őt észre, midőn már közöttük állt.
«Megállj», hangzott egyszerre köröskörül s egy kasza hegye szegült a jövevény mellének.
Mária visszanyerte lelke minden erejét a veszély pillanatában.
– Tíz lépésnyire tőlem! kiáltá csattanó hangon; a ki közelebb lép, lelövöm! Mit akartok?
A merre pisztolyát fordítá, hátra huzódott előle a ronda csoport; ha menni akart volna, tiszta volt előtte az út, akadálytalanul keresztül haladhatott.
De most már többet akart. Átérté e néhány sötét jelenetből, hogy itt valami gonosz készül a Hétfalusy család ellen. Meg kell tudnia, mi az? és talán segíteni rajta. «Mit akartok itt?» ismétlé a kérdést.
E pillanatban kinyilt az útféli ház ajtaja s kilépett rajta Bodza Tamás lámpával kezében.
– Ki beszélt itt? kérdezé széttekintve a sötétben.
Néhány félénkebb parasztlegény az ajtó mögül mutatá neki a jövevényt; figyelmeztetve rá, hogy ne menjen oda, mert puska van a kezében.
A mester bátran lépett Mária elé, feltartá feje fölött a lámpást, hogy amannak arczába láthasson.
«Milyen szép feje van az úrfinak»; dörmögé a borzas Hanák a háta mögött, «hogy illenék a kaszám hegyébe».
– Csitt, szólt a mester. Én hadd beszéljek. Kicsoda az úr, és mit akar?
– Azt nem mondom meg minden bolondnak. Elébb akarom tudni, hogy ti kik vagytok? Ha rablók vagytok, védem magamat ellenetek a hogy tudom; ha bolondok vagytok, akkor igyekezlek felvilágosítani; ha derék hős férfiak vagytok, akkor kezet fogok veletek.
Ez utóbbi eszme csak akkor jutott eszébe Máriának, midőn Bodza arczát megpillantá. Hasonló rajongókkal ő is találkozott elégszer s alkalma volt őket tanulmányozhatni.
Bodza szemei felvillantak e szóra.
– Mi nem vagyunk sem rablók, sem bolondok, hanem vagyunk igaz hős férfiak, kik harczolunk az egy testvériségért a jeges tengertől a meleg tengerig.
Mária leereszté pisztolyai sárkányát, eltette azokat oldalzsebébe s bizalmasan nyujtá kezét a mesternek.
– Úgy légy üdvöz testvér, én Oroszhonból jövök.
Bodza Tamás gyanakodva tekinte sanda szemöldei alól Máriára s azzal a kis újjára vont vasgyűrűt szemei elé tartva, kérdezé tőle:
– Tudod, mit jelent e három betű? (U. S. S.)
Mária mosolyogva válaszolt:
«Ud szlovenszke sztridnoszti.»
A mester megszorítá az eléje nyujtott kezet.
– Jer innen a házba, szólt, őt magával vezetve, míg a parasztok engedelmeskedve emeltek előtte kalapot, utat engedve az ajtónyilásig.
A csárdaszobából kiküldött a mester mindenkit s midőn egyedül maradtak, hevesen kérdezé oroszul:
– Te Oroszországból jösz? Melyik részéből Oroszországnak?
– Az örök városból, a Kreml kapui alól, felelt Mária szintén orosz nyelven.
Bodzának minden gyanuja elenyészett. Ez valóságos «ud».
– Mi hír van Romulus halála óta az országban?
Mária jól tudta, hogy kit értenek Romulus alatt? Nem mást, mint Muravieffet, ki az új Róma falait volt felépítendő, mely hajdan ura legyen az egész világnak. Mária nem volt proselytája e rajongó egyleteknek, de a forráshoz közelebb állva, a szállongó mendemondák után több mesét volt képes mondani Bodza Tamásnak, mint az ő neki, saját gazdag phantasiája leleményeivel is szaporítva azokat.
– Romulus nem halt meg, Romulus most is él, szólt suttogva a kérdezőnek.
– Hogyan? kérdezé Bodza meglepetve, tehát hova lett?
– Eltünt. Miként Romulus. Elragadták az istenek, szólt Mária és rejtélyesen mosolygott, mintha ő többet is tudna arról, hogy hová lett.
Bodza hevesen ragadá meg kezét.
– És egykor újra meg fog jelenni, úgy-e?
Mária szótlan kézszorítással válaszolt.
– Tehát igaz, folytatá a mester lelkesülten, hogy nem őt fejezték le, hanem helyette egy lelkes jó barát áldozta fel magát?
– Az az én testvérem volt; szólt Mária eltakarva kezével szemeit, azután hirtelen a mester vállára tevé kezét. Ne sírj, ne sirasd. Látod, hogy én nem siratom, pedig nekem testvérem volt. Romulus él, és áldozatot és engedelmeskedést kiván mindnyájunktól.
A mester még forróbban szorítá meg Mária kezét.
– Mi a te neved, szeretett testvér?
– Nevem Fabius Cunctator; szólt Mária. (Jól ismerte a rajongók azon gyöngeségét, miszerint szerettek maguknak a classicus korból válogatni neveket.)
– Az én nevem Numa Pompilius; szólt öntetszéssel vetve hátra fejét a mester. Hű az ügyhöz, lelkesült az eljárásban, higgadt a meggondolásban, kérlelhetlen a kivitelben és rettenthetlen a veszélyben.
És újra megszoríták egymás kezét, forrón és bizalmasan. Mária pedig azon gondolkozott, hogy e lelkesült, higgadt, kérlelhetlen és rettenthetlen férfiunak nem jó volna-e ezt a száraz sovány torkát, mikor legjobban beszél, megragadni, összeszorítani és beléfojtani a lelket.
– Ti felemeltétek a zászlót? kérdezé Mária a derék Numa Pompiliustól. Ki adta nektek erre a jel?
– Az ég és föld, felelt a mester; az ég, mely elküldé a népekre a halált, és a föld, mely megnyilt a haldoklók előtt. Soha jobb alkalom nem kinálkozott, mint a mostani. A rettenetes vészangyal házról-házra jár, nagyokat lép egyik falutól a másikig, és szomorúságot, rémületet visz mindenüvé. Az emberek látják, hogy az élet olcsó, és nem lehet tartogatni. A kétségbeesés fölbont minden köteléket, a mi urak és szolgák, adósok és hitelezők, alattvalók és parancsolók között van. Csak egy szikra kellett, hogy minden lángba boruljon. Ez a szikra már meg van gyujtva.
– Mi módon?
– A köznép között valami vak hír kezdett elterjedni, miszerint a magyar urak jobbágyaikat tömegestül meg akarják mérgezni.
Mária bámulva nézett a mesterre.
– De hát akad ember, ki azt elhiszi?
– Jövő-menő emberek vallomásai költék a hírt, egy részeg gyógyszerész-segéd gondatlan beszéde megerősíté, elfogott levelek, miket főurak irtak egymásnak, tanubizonyságul szolgáltak.
– S főurak irták volna egymásnak, hogy jobbágyaikat megmérgezzék?
– Nem; de a ki a levelet felolvasta a nép előtt, annak módjában állt olyan dolgokat mondani el, a mik nem voltak oda irva.
Mária azon a ponton állt, hogy undor és iszonyat miatt elárulja magát.
– Tehát hamis leveleket olvastatok fel az irástudatlan nép előtt. Ez nagyon czélszerűen volt kigondolva. A falusi népség könnyen hivő; de hát a városokban?
– Ott még jobban félnek, s még több az ijesztő hír, csak egy kiáltás és Jeriko falai ott is leomlanak, a hol senki sem féltette azokat.
Mária lelkében egy eszme villant hirtelen keresztül.
– Vannak-e tudósítva e mozgalomról többi testvéreink, kik a Dráva mellett, és Czernagora hegyei közt laknak?
A mester zavarodottan felelé, hogy nem.
Mária szinlett csüggedtséggel viszonza:
– Úgy félszeg minden intézkedés, míg egy helyen ébren vagytok, másik helyen alusznak, egyik helyen kitör a láng, a másikon eloltják. Egyszerre kellett volna mindenütt fellobbanni annak. Bocsátottál-e ki kiáltványokat?
Bodza megszégyenülten felelé, hogy «nem».
– Úgy nem tudod, mit cselekszel, Numa Pompilius! riad föl Mária. Ez lett volna az első, a legmulhatlanabb teendő. Kiáltványokat küldeni szerteszét, utasítani a vezetőket, összpontosítani a mozgalom erejét; rendszert hozni az egészbe. Ah, ti ebben mind ujonczok vagytok, Numa. Miért is kezdtek lengyelek nélkül hozzá; ezt a munkát csak a lengyel érti. Van-e iróeszköz itt közelben?
Bodza meglepetve engedelmeskedék, s valami sutból tintát és papirt keresett elő; egészen meg volt hunyászkodva, magánál okosabb embert érezve maga mellett.
– Most ülj le és irj.
Bodza gépileg engedelmeskedék. Mária diktálta, hogy mit irjon, míg saját maga ugyanazt egy másik papirra irta egyszerre.
«Testvérek!»
«A régen várt óra ütött. A zászlót kitűztük. A főurak méreggel akarnak bennünket elpusztítani, mi tűzzel és vassal pusztítjuk el őket. A bátrak megélnek, a gyávák meghalnak. A ki látja gyermekeit, testvéreit, szülőit, kinlódva fetrengeni a porban, ragadjon fegyvert a gyilkosok ellen. A katonaságtól nem kell félni, mert az is nekünk fogja pártunkat. Ne szabaduljon meg senki, a ki nyirott hajat visel. Minden faluból két követ induljon azonnal Hétfaluba, mely középpont leend, további rendeleteink megértése végett. Bátorság és egyetértés! Kelt főhadiszállásunkon Hétfalu alatt.»
– Ird alá neved: Numa Pompilius, felsőpannoniai prætor.
Bodza Tamás vonagló mosolylyal fogadta el a megtisztelő czimet, s alákanyarítá azt a veszedelmes okiratnak.
Azután Mária vevé kezébe a tollat, s aláirta nevét:
– Fabius Cunctator, volhyniai quæstor.
Azután mind a két okiratot megpecsételék az ismeretes három betűs gyürűvel s Mária nemesi czimerével.
– És most küldd el ez egyik kiáltványt gyors lovag által Nyitra vidékére, míg én a másikat véve magamhoz, sietek vele Slavoniába. Te itt az alatt organizáld az állandó hadsereget. Élelemről és ruházatról gondoskodtál-e előre?
Bodza Tamás pironkodva vallá meg, hogy bizony arra nem is gondolt.
– No hát irj sietve egy nyilt parancsot a kassai és rozsnyói szabó- és csizmadia-czéhek előljáróinak, melyben hagyd meg nekik, hogy négy-négy ezer pár sarut és ugyanannyi dolmányt és szűrt tíz nap alatt haladéktalanul kiállítsanak s szekereken Hétfalura küldjenek, ellenkező esetben kegyetlen sarcz fog rájok rovatni.
Bodza Tamás hiven megirta azt is. Gondolá magában: ezeknek a lengyeleknek mégis nagy praxisuk van az ilyen ügyekben.
– És most az egyik iratot küldd el gyors futár által Rozsnyóra, a másikat én kézbesítendem. Ne mulaszd el ugyanezen kiáltványokat számtalan példányban leiratni s az ország minden részeibe egyszerre szétküldözni.
Bodza igérte, hogy holnap reggel tanítványaival sok példányban le fogja azt másoltatni.
– Most pedig, derék Numa, ne felejtsd el, hogy kiáltványunk jelszava: bátorság és egyetértés. Bátorságban nincs fogyatkozásunk, de az egyetértés tekintetéből tudd meg, hogy miért hívnak engemet Fabius Cunctatornak? Az én elvem az okszerű késedelmezés. II. Romulus tervét is a korán kezdett jeladás semmisítette meg; ha egy fél napot, csak hat órát várakoznak, a terv gyönyörűen sikerül. A sietség buktatott meg bennünket. Nehogy ezuttal ismét hasonló veszedelmünk támadjon, én tanácslom neked, hogy a kirohanással holnap délig várakozzatok. Kassáról holnap délben vonul az összes katonaság Eperjesnek, s két napig nem jő helyette más. Ebből értheted, hogy miért óhajtom a halasztást holnap reggelig.
A mester elsápadva felelt:
– Már késő.
– Hogyan késő? kiálta Mária felpattanva.
– A parancsok már ki vannak osztva.
– Vissza kell azokat vonni.
– Már nem lehet! már nem lehet! szólt kezeit tördelve a mester; s aggodalmasan tekintgetett ki az ablakon, melyen át valami távoli veres fény kezdett a szobába világítani. Már felgyujtották a hóhér házát.
– Micsoda? kiálta magán kívül Mária.
– Ez volt a kezdemény. Most már nem lehet halogatni többé.
– Esztelenek! Bolondok! sikoltá a delnő s futni akart ki a szobából. Az ajtónál eszére tért. Visszafordult s kezét Bodza karjára téve, titkolózva sugá fülébe:
– Úgy csak egy mód van, egyszerre diadalt nyerhetünk.
– Mi az?
– A székvárost is fel kell lázítanunk; ha sikerül: elfogni a tábornokot; ha rosszul sikerül: legalább dolgot adni a katonaságnak.
Bodza Tamás fogvaczogva helyeslé e tervet; csak azt szerette volna tudni, vajjon kinek lesz elég bátorsága e feladathoz hozzá nyulni?
Mária a legnagyobb erőszakot követé el lelkén, midőn az ablakon át az éjszakai tájba kitekintve, hideg vérrel vizsgálá a távoli égést, mely a szobába világított.
Egy pillanat alatt keresztül futott gondolataiban mind az, a mi ott történhetett és a mi még másutt történni fog. Maga előtt látta az éjféli borzalmakat mind és mutatnia kellett, hogy őt mind e jelenetek egészen más oldalról érdeklik.
– Numa Pompilius, a mondott tervvel sietni kell. Valami paripa van-e itt közelben? Az enyim elmaradt az uton, nem használhatom többé.
– Lesz, Fabius. A postahivatal lovait lefoglaltatni volt első gondom, hogy hírnököket ne küldhessenek szélylyel. Láthatod, hogy előrevigyázó vagyok. Válaszd ki magadnak a legjobb lovat és siess, a hova kivánod. Ezt a provinciát rád bízom.
Bodza nagylelkű volt. A veszélyesebb tartományt a meghódítás dicsőségével együtt bízta másra.
– Sietek, szólt Mária, felnyitva gyorsan az ajtót; ott azonban újra megállt egy perczre. – Te Numa, egyedül bocsátasz-e engem?
– Miért ne?
– Hibát követsz el. A népvezérnek gyanakodónak kell lenni; hátha én csak kém, hátha áruló volnék! Megbizásaidat soha se ruházd egy emberre, mindig ketten járjanak követeid, hogy egyik a másikra ellenőrködjék. Ez általános szabály; csodálom, hogy eddig meg nem tanultad.
Bodza Tamás elismerte hibáját; Fabiusnak csakugyan több gyakorlata van ilyen vállalatoknál. Valakivel kisértetni kell őt.
Máriának pedig csak azért kellett e kisérő, nehogy visszatértében ismét feltartóztassák a csárda mellett tanyázó csoportok.
– Hozzatok elő két paripát! szólt Bodza a folyosón őrködő parasztoknak; azzal mind a ketten kiléptek a pórhad közé.
Egy-egy csoport férfi, kaszáinak egyenesre ütésével foglalkozott; mások ingerülten beszélő népszónokot fogtak körül, vagy öten iszonyú lármát csaptak négy garas miatt, a mit útban talált batyus zsidótól foglaltak el, hogy oszszák azt fel öt felé?
– Barátaim! szólt Mária közéjök lépve, meghitt, bizalmas szóval: van-e köztetek bátor, vakmerő ficzkó, a ki tűzbe-vízbe menni kész, ha kell?
A rábámuló lázadók nem igen feleltek eleinte, hanem a mint Bodza Tamás bizonyítá, hogy most egy hatalmas pártfőnöküket látják maguk előtt, akkor tízen, huszan furakodtak elő, bizonyozva, hogy ők mindnyájan veszett vakmerő emberek.
– Atyafiak, a dolog nem tréfa. Kinek van kedve velem berontani a székvárosba, felolvasni a kiáltványt, felbuzdítani a népet, fegyvert és lőport szerezni magunknak, és a legfőbb urakat elfogni egy csoportban, mint egy csomó farkast a berek közepén?
E kérdésre kissé alábbhagyott a kérkedő lárma, de két-három jól felpálinkázott ifju arra is ütögette a mellét ököllel, hogy ők arra való emberek lesznek.
Mária kiválasztá közőlök a borzas Hanákot. A ficzkónak olyan pofája volt, szélesebb mint hosszu, felűl borzas, alól torzon, hogy lehetetlen volt meg nem tetszenie.
– Te jösz velem. Ülj fel az egyik lóra.
Borzas Hanák nem hagyta magát kétszer kináltatni; nagy ügygyel-bajjal felhasalt a lóra, s nem győzött mosolyogni örömében, hogy már most neki lova van.
Mária könnyeden pattant fel a másik paripára. Jó száraz, de csontos állat volt az.
– Holnap ilyenkor hallani fogtok felőlünk, szólt, szavait Bodzához intézve. Addig valami elhatározó lépésbe ne ereszkedjetek. A kiket elfogtok, őrizet alá kell tenni, és vigyázni, hogy kár ne essék bennök. Értesz-e? Meglehet, hogy az elfogottak maguk is keresni fogják a halált. Nekünk azonban szükségünk leend rájok «vallomásaik» végett. Azért életökre vigyáznotok kell. Itélni fogunk mindenki fölött. Numa, mindenütt jelen légy. Bátorság és vigyázat!
Mária még egyszer kezet szorított Bodza Tamással, azzal sarkantyúba kapta a lovat s kivágtatott az országútra, útitársa lovát úgy kellett kivezetni az udvarból, mert erőnek erejével be akarta vinni lovagját az istállóba, ott azonban valahogy mégis utólérte Máriát, kisérve az elmaradott csapatok borzalmas örömrivalgásától.
Mária sietve vágtatott az országuton, néha-néha félretekintve az égő ház felé, mely messze bevilágítá az elborult eget, haragos biborral szegve a felhőket, a fényes füstöt csavargatta a szél; olyan fény volt tőle, mintha egy egész falu égne; a mint messzebb-messzebb távoztak, a láng kevésbbé világítá már be az utat, az út melletti fák oldalait, az égen végig hömpölygő felhőket; végre csak annyira látszott már meg, mint egy nagy vereslő csillag a földön, mint egy messzire világító pont. Utoljára az is elenyészett; az idő hajnalodni kezdett, a szürkülő ég elhamvasztá az éjjeli fényt, s a visszatekintő előtt nem jelölé más a vész helyét, mint egy sötét szürke füst-oszlop a halaványsárga látkörön.
A csárda mellett elhaladva, közel engedé jönni magához Hanákot Mária; kisérője az eléje csoportosuló ittas pásztoroknak nagy kiabáló szóval elmondá, hogy mi járatban vannak.
– Megyünk a városba, felolvasni a proclamáczkit, elfogjuk a katonákat, meg a nagy urakat, hozunk puskát, lőport, meg pénzt sokat! Ez a kurér!
A legrekedtebb éljenkiáltás üdvözlé a nagylelkű szándékot. Egy vigyorgó kaszás meg is szorítá Mária kezét kérges tenyerével, kinek borzas Hanák hevenyében nem talált tekintélyesebb czímet a «kurér»-nál.
A mint lassankint megvirradt az idő, a hűs hajnali szél józanító lehellete szemközt fútta a lovaglókat, a messzeségben már látszottak előttök a székváros tornyai; itt kezdte észrevenni Mária, hogy kisérője erősen hátra maradoz tőle. Egy párszor vissza kiálta rá.
– Bratyi. Ne maradj el.
– Fáradt a lovam, lihegé Hanák s törülgeté bele izzadt üstökét.
– Vágd bele a sarkantyúdat.
– Ha volna.
– Hát eredj előttem; majd én ütöm hátul az ostorral.
Ez jól ment egy ideig; hanem a mint egyre közelebb jöttek a székváros tornyai, borzas Hanák elkezdett panaszkodni, hogy az ő nyerge le akar esni.
– Szállj le, szorítsd meg.
A ficzkó leszállt, de annyi ideig szöszmötölt vele, hogy utóbb Mária maga ugrott le, megszoritotta a ló terhelőjét, helyreigazította a nyerget.
Borzas Hanák mind az öt ujját bemeríté a csimbókjaiba s körülvakarta a kalap alatt a fejét; azután egyszerre furcsa vigyorgással fordítá orczáját Mária felé.
– Hát hallod-e, igazán a székvárosba megyünk?
– Látod.
– Hát igazán fel akarjuk ott olvasni a proclamáczkit, elfogni a generalist, elvenni az ágyúkat, meg elfoglalni a kaszárnyát?
– Még többet is, hogyha benne leszünk a dologban.
Borzas Hanák még jobban vakarta a fejét, s ezer igazítani valót talált a lószerszámon; végre előállt az indítványnyal:
– Hallod-e atyafi; nem jobb lenne, ha azalatt, míg te bemégy a városba, én idekinn maradnék, s a mint az emberek jönnek a hetivásárra, azoknak olvasnám fel a proclamáczkit?
– Tudsz olvasni?
– Hogyne tudnék? Az volna szép. Egyházfi vagyok én!
– Jó lesz biz az, hagyá helybe Mária, s kivéve oldalzsebéből egy pár szivart, a papirost, melybe azok takarva voltak (valami régi lőcsei kalendárium vásári jegyzékét): átnyujtá a derék bajtársnak, a ki azt műértő szemekkel végig tekintve, azt mondá, hogy mindent megértett belőle és szépen összehajtogatva, bedugá kalapzsinórja mellé.
– Majd szépen elolvasom én ezt, s friss csapatokkal megyek segítségedre!
Mária azt mondá, hogy jó lesz, s rávagdalva a paripára, úgy vágtatott a székváros felé, hogy borzas Hanák nem állhatta meg, miszerint ne imádkozzék érte, vajha ki ne törné odáig a nyakát.
Zudár nyugtalanabb volt mint egyébkor.
Ablakain a vas táblákat már alkonyat után bezárta, s a szokottnál korábban lefeküdt.
A kis leányka imádsága rövid időre megnyugtatá lelkét: «amen, amen» mondogatá utána, sokszor ismételve a szót; de valami úgy borzongatta mégis.
– Rosszat érzek, rosszat érzek, dörmögé többször magában. Valami nagy baj fog velem történni.
– Meghűtötted magadat jó apám, csillapítá őt a lányka, kis kezével megsimogatva az öreg homlokát. Kezed reszket, fejed forró…
– Belül fázom, szólt az öreg. Belülről jön valami hidegség. Nem hallasz valami zajt az udvaron?
– Semmit, apám. A lovak dobognak az istállóban.
– Nem hallasz beszélni, suttogni az ablak alatt, mintha valaki a falat kaparná?
– Az eb fészkelődik, az kapar oda kinn; feküdjél le, jó apám.
– Lefekszem, de nem merek aludni. Tedd ide ágyam fejéhez a puskát.
Elizke leemelte a falról a fegyvert, megvizsgálta gyutacsát hozzáértőleg s az ágyhoz támasztá.
Azután lefeküdtek.
Zudár sokáig beszélgetett még a sötétben Elizkével, s erősíté, hogy az egész éjjel nem fog aludni; egyszer azután elcsendesült s követé azt erős dörgő horkolása, melyből olykor felriadt, rémületeseket horkantva álmában s nagyot rúgva ágya falain.
A gyermek nem aludt. Könyökére emelkedve hallgatózott és nézett a képzetgazdag sötétségbe.
Neki is úgy tetszett, mintha kívül a falakon szokottnál több ember jönne-menne s a konyhában járókelők suttognának.
Egyszer koczogtatást hall az ajtón; Zudárné szólt kívülről.
– Erzsi te! Alszik apád?
– Igen, rebegé a lányka.
– Kassáról vannak itt; nem tudok németül, gyere ki, beszélj velök.
A gyermek hirtelen felvevé öltönyét s kinyitá a bezárt ajtót, kilépett a konyhába.
Zudár Péter gonosz álmokat látott. Mindig Elizkével töprenkedett álmában. Majd mély szédületes sziklákon látta őt tévelyegni és kezét akarta nyujtani, hogy megfogja, visszatartsa: de a kéz nem ért odáig. Majd veszett farkas kergette a gyermeket; ő futni akart utána puskával, de nem volt jártányi ereje, a puskát hiába emelgette, nem sült az el.
Egyszerre éles sikoltás hangzott füleibe.
– Apám!
Felugrott rá. A szivén, az egész lelkén keresztüljárt az. Elizke kiáltott.
Tán azt is álmodá.
– Elizke! Elizke leánykám. Alszol-e? Te kiáltottál? Kérdezé halkan.
Hogy feleletet nem kapott, oda fordult az ágya lábánál levő gyermek ágyához s kezével keresni kezdé annak fejecskéjét a vánkoson.
Nem volt ott.
E pillanatban azt hallá, hogy szobája ajtaját kívülről kulcscsal zárják be.
Egy szökéssel az ajtónál termett; egy hangot nem szólt, csak megragadta fél kézzel az ajtókilincset, másik karját a küszöbnek feszítve, hogy az ajtóragasztó ropogni kezdett bele.
Hallá, hogy e pillanatban futó lépések hagyják el a konyhát, a tornáczot, s hallá még egyszer, vagy csak képzelé Elizke elfojtott nyögését.
A kétszerezett düh óriási erőt adott sámsoni termetének. Az ajtó középen ketté hasadt kezei alatt, s az a fél, mely a kilincset tartá, ott maradt öklében.
Most ordítá el magát először, a mint a konyhába kiugrott. Nem volt az emberi hang, nem volt az érthető szó, de egy veszett oroszlán ordítása, melynek barlangját meglopták s mely érzi a vadász szagát.
Ez ordításra egyszerre száz meg száz férfihang gúnyos üvöltése felelt vissza az udvarról, kaczaj és káromkodás, s fenyegető szavak.
Egy perczre megdöbbenve állt meg. Mi lehet ez? Rablók, nejével szövetkezve?
– Vigyázzatok magatokra! hangzék e zaj közepett künn az udvaron Zudárné csattogó hangja. A vén dög töltött fegyverrel van s közétek lő, ha ezeren vagytok is.
De Zudárnak nem kellett a töltött fegyver, puszta kézzel is kirohant volna ő közéjök; hanem a konyhaajtó már akkor zárva volt s eltorlaszolva a nehéz mángorlóval.
Zudár hörögve futott vissza szobájába, egy nehéz fejszét keresett elő s rohant vissza a konyhaajtóhoz. Az első ütésekre recsegni kezdettek az ajtó pántjai.
– Hamar hányjátok a rőzse-kötegeket az ajtó elé! kiáltá kívülről a szilaj némber, s vessetek belé kanóczot! mert még kitör az ajtón.
Az udvar tele volt kaszás, vasvillás csapatokkal, mik között Zudárné felbomlott hajával, villogó szemeivel úgy állt, mint maga a lázadás furiája.
A pórhad hirtelen széttépett egy csomó rőzseköteget, s azokat az ajtóhoz hordva, azt egészen betemette vele.
Most kanóczot bele! Hadd égjen a maga vermében!
Ezt Zudár saját felesége kiáltá.
A tüzet csiholó paraszt sokáig bírt szikrát kapatni a nedves taplóval, Zudárné kikapta a tűzszerszámot kezei közől; maga kicsiholt, beledugta a szalma-csóvába a tüzet, s kezével lóbbálva azt a szélben, lángra szította s maga futott vele az udvaron keresztül a rőzsék aljába teendő a kanóczot; zilált haja úgy repkedett a viharban.
– Apám, jó apám. Nyögé egy alig hallható hang a gyékénynyel fedett szekeren, melybe a hóhér lovai voltak fogva.
A száraz rőzse-kötegek egyszerre pattogva kaptak lángra, az ablakokat is mind elhalmozák szalma- és vessző-kévékkel, s egyenkint meggyujtogaták azokat. Az egész ház szépen körül volt gyújtva, mint egy máglya.
A benn szorult férfi iszonyú csapásokkal döngeté az ajtót; minden ütésre hangosan kaczagtak fel az ostromlók:
«Ütheted már!»
«Sülj meg vén medve a magad barlangjában!»
A dörömbözés oda benn elhallgatott; a lángok már a háztetőt is ellepték, az egész épület fényesen ragyogva égett és szórta a szikrát az ég felé.
Nagy sok időre ugyan, midőn már egymást ölelték a lángok, úgy tetszék sokaknak, mintha a láng és zsarátnok mélységes fenekéből egy tompa, üvöltő ének zsolozsmája hangzanék fel… Talán csak képzelet volt az, érzék csalódása. Nem énekel ott már senki, ha csak a hóhér lelke nem. Rövid félóra múlva összeomlik a háztető, beroskad a négy fal közé, s eltemeti égő sírba mind azt, a mi alatta van; millió szikra vágtat egyenesen fel az égnek.
– Ezzel végeztük a számadást! szól Zudárné; a tűz pokoli fényt vet dühtől torzított arczára; most következik a kastély.
– Oh, apám, szegény apám, sóhajtá a gyermek, ki a szekéren megkötözve feküdt, gyékény alá takarva.
A veszett némber fogcsikorgatva néze rá:
– Apádra, az igazi apádra majd még csak most kerül a sor. Előre legények!
Azzal felugrott a szekérre, kezébe kapta a gyeplőt, közé vágott a lovaknak: előtte, utána vérszomjas dühödt csoportok, fáklyával, kaszával; közöttük ő szertezilált hajjal; mint a háború, a pusztítás nemtője, mely vágtat szilaj lovakon, kigyós fejével, bősz fenevadak, állat-emberek ijesztő kiséretében. Előtte, utána romlás és kárhozat repkedő denevérei…
Zudár a mint észrevette ellenei pokoli tervét, hirtelen felhagyott az ajtó kifeszítésével s a ház tulsó szobáiba futott, azt gondolva, hogy ott az ablakon át a kertre kimenekülhet.
Rémülettel vevé észre, hogy az ablak már ott is el van fedve nádkévékkel, miken recsegve kigyózik fel a láng s okádja a füstöt a szétpattogott ablaküvegen keresztül.
Vissza az első szobába, ott vastáblák vannak az ablakon, a mik meggátolják a tűz betörését. Köröskörül mindenfelé hangzott a lázadók bőszült üvöltése, és köröskörül hangzott az a csendes sziszegő ropogás, mit az égő nádkévék támasztának, és a lángok fütyölése, és a száraz gerendák pattogása köröskörül és a feje fölött.
A két ablak vastáblája lassanként izzóvá kezde lenni, s mintha valami átlátszó üvegtáblák volnának, melyek a kívüli lángtenger sugarait keresztülbocsátják, irtóztató vérvilágot terjesztének a szobában, mely vörösre festett minden tárgyat, minden árnyat.
A bezárt férfi félőrülten futkosott körül szobájában, mint egy verembe hullt fenevad, a falakat döngeté öklével, s a fejszével a gerendákat vagdalta.
Hasztalan, hasztalan, sem jobbra, sem balra, sem fölfelé nem lehet menekülni!
Végre kétségbesetében elkezdé énekelni a zsoltárt: