A hétfalusi kastélyban csendesen aludt mindenki, nem is sejtve azt a sötét rémet, mely ellensége mindennek, a mi él, mely kényszeríti a ház őrebét, hogy kaparjon a fal mellett sirokat, mely felhíja a kuvikot, hogy ijesztő szavával szólaljon meg a háztetőn, odaülve a nyikorgó szélvitorla mellé; mely beküldözi az előcsarnokba látogatójegyeit, a nagy fekete éji pillangókat, miknek hátára halvány koponyák vannak festve, mint a ravatalokon; melynek léptei alatt recsegnek, ropognak a butorok, s az a kis látatlan bogárka ott az ágy deszkái között elkezd csengetni, tizenegyet egymásután, jelentve, hogy «itt van ő!»
Oh e néma lények között olyan nagy egyetértés van!
A szél mogorva felhőket hajtott végig az égen, mik úgy siettek el innen erről a tájról, úgy iparkodtak egymás alatt, fölött elsuhanni, idomaikat változtatni, mintha félnének, hogy itt kapja őket valami. Némelyiknek vörös volt még a szegélye távoli gyuladás lángjától. Az úgy sietett a többi közé fúrni magát, azok pedig futottak előle, hogy őket is meg ne gyújtsa.
A sötétben rendetlen csoportok látszanak az utczákon gyűlekezni, a mik csendesen huzódnak a kastély felé.
A csárda szobájában gonosz tanácskozás foly a kastélyban alvók megrontása felől.
Három külön nézet küzd egymással. Numa Pompilius nyilt, hősi támadást kiván, mint illik a derék sarmaták epigonaihoz, kőfaltörő kosokkal és balistákkal, s egyéb classicus harczi szerekkel, mell mell ellenében, szemtől szemben az ellenséggel.
Iván, mint gyakorlatibb ész, sokkal jobban ismeri a maga népét s több sikert vár a csendesen meglepő támadástól: a hol a harczosok titkosan bemásznak az őrizetlen erősség ablakain, bástyáin, s álmaikban lepik meg a gyanutlan őrséget.
A hóhér neje gúnyosan mosolyogva ül a két tanakodó fővezér előtt a keresztlábú asztalon, vastag, izmos karjait összefonva, s halkan közbe nevet és magában dörmög.
– Tegyetek, a mit akartok. Egyik sem ér semmit. A bivalyfogó orozva akar menni. És a nyomorék homlokegyenest.
– Hát te mit tudsz? kérdi tőle Iván ingerülten.
– Én tudok valamit és tudom azt titokban tartani; majd ha ti mind a ketten elbuktatok, én előállok akkor.
A vezérek féltékenyek kezdtek lenni a hatalomra.
Az első siker nyeri meg a tömegek szivét; azt biztosítani kellett.
– Hivjátok be a bőrharangot, szólt Iván az ajtó előtt álló őröknek.
A vén legényt betuszkolták.
– Téged ismernek a kastélyban a kutyák, úgy-e bár? kérdé tőle.
– Ismernek, igen is, felelt a jó ember, a Tiszát, a Farkast én neveltem magam. Mindennap adtam nekik kenyeret. Még a tarisznyámba is majd bebújtak, mikor odavetődtem.
Zudárné gúnyosan szólt Ivánnak:
– Téged még jobban ismerhetnek, nyúzó!
Iván egy kést kapott fel az asztalról, s beledöfte volna az asszonyba, ha Bodza Tamás el nem kapja a kezét. Ez ingerkedés nehezen esett neki.
– Ugyan ne háborogjatok most.
Iván nagy nehezen le hagyta magát csillapítani s folytatá a beszédet:
– Itt van e kendőbe kötve néhány húsdarab, oda tudnád-e adni a kutyáknak szép szóval?
– Hogyne, csak a neveiken kell szólítanom, s oda jönnek a kapualjához, kiveszik a kezemből.
– Tehát siess, hajtsd végre.
A bőrharang olyan jó ember volt, hogy semmi parancsnak sem tudott ellenszegülni. Elfogadta a megbizást, pedig tudta, hogy a kutyákat akarják megmérgezni.
Hanem vigasztalta magát azzal, hogy ezt neki élőszóval nem mondta senki.
– De hallják kegyelmetek, úgy-e a nagyságos urat nem fogják bántani? kérdezé gyámoltalan arczczal Ivántól.
– Nem, öreg, nem.
– Meg az ifjú nagyságos urat sem.
– Azt sem, a világért sem.
– Sem a hajdút. Látják, keresztfiam szegény.
– Azt sem, öreg, azt sem, csak siess.
– Úgy-e bár csak azt akarják megtudni, hogy igazán méreg van a kastélyban?
– Azt hát, ördög gyújtson beléd! Eredj már, mert kiütöm a fogadat!
A szegény bőrharang kotródott.
– Most hozzátok be a Mekipirost.
A szegény féleszű fiút betaszíták a szobába. Borzas haja egészen eltakarta a szemeit. Ő vigyorgott most is, és jó kedve akart lenni. De beszélni nem tudott már, hiszen nyelve nem volt többé; akármit szóltak hozzá, azt kiáltotta rá vissza:
«Hamamama!»
Ez volt nála öröm és helybenhagyás hangja, kérdés és felelet.
– Mekipiros gyere, igyál, szólt hozzá Iván, szájához tartva egy szalmás butykost, mit a kinált le sem vett addig a szájáról, míg volt benne valami.
Azzal örvendve nyújtá azt vissza Ivánnak. Hamamama!
– Te bornyú, ide figyelmezz. Fel tudsz mászni egy szál kötélen akárhová, úgy-e bár?
– Hamamama!
– Ne kiabálj a fülembe. Hát majd egy hosszú kötélen felmászol egy háztetőre, tudod?
Az esetlen szörny úgy dörzsölte a tenyereit örömében ez indítványra.
– Azután azon a kötélen fel fogsz húzni engemet magad után. Elbirsz-e?
A törpe csoda újjongva rohant Ivánnak, s térdeinél átkapva a férfit, fölemelte azt a levegőbe, úgy ugrándozott vele alá s fel, annak bizonyságaul, hogy ez neki annyi, mint egy zsák pehely; míg Iván sokszoros kiabálás és rugdalás által ki nem szabadítá magát kezei közül.
– Marha ereje van e ficzkónak! szólt azután Bodza Tamáshoz, a zömök alakot fejénél fogva odaránczigálva elé, a minek az hallatlanul látszott örülni. Ha egy-egy kezét elkaphatta Ivánnak, azt úgy összecsókolta, alig győzte azt törülni kabátja szárnyaihoz.
– Ez lesz az ágyútöltelék, sugá halkabban Iván. Ha a kastélyban levők neszt kapnak, s észreveszik a cselt, Mekipiros megy legelől; őt lelőhetik. Különben ez a ficzkó, meglássátok, még egy pár golyóval a testében is felmászik a falra. Olyan ez, mint a béka.
Ez alatt visszatért a bőrharang, jelentve, hogy az ebek mind felfalták a nekik hányt konczot. Oh, igen szivesen vették.
– Akkor mehetünk, szólt Iván, egy rozsdás katonapisztolyt dugva mellénye alá.
Zudárné kisietett gyékényes szekeréhez, felugrott az ülésbe; egy pillanatra hosszú éles kés villan meg kezei között, a mint végig pengeté, ha nem tört-e ki az éle, azzal eltünt az ismét, senki sem látta, hová. Az ostort kezébe kapta s a lovak közé vagdalt.
Az út a halálmadár ajtaja előtt vitt el. A vén boszorka kinn gubbasztott ajtajában s mankójával mutogatva számlálgatta az előtte elmenőket:
«Egy, kettő, három. Egy, kettő, három.»
A hármasnál soha sem ment odább. Tehát minden harmadik kivető.
A mint leánya, a rektor és Iván elmentek előtte, felkaczagott:
– Gyönyörű társaság! Egy tanító, egy hóhérlegény, meg egy jó menyecske! Hová mentek ilyen sötét éjjel? Gyönyörűséges sötét éjjel. Egészen tolvajoknak, gyilkosoknak való; a milyet csak rablásra, gyujtogatásra kivánni lehet. Rajta, rajta. Üssetek a nagy urakra, öljétek le gazdáitokat: magatok jussatok aztán hóhér kézre. Így lesz szép a világ; mentül kevesebb ember lakik benne.
A zendülők nem merték őt bántani, pedig odaállt útjokba s elég hangosan beszélt. Kikerülték mind szépen.
Bodza Tamás elosztá népeit az utczákra, elállatott minden kijárást a kastélyból, egy csapatot a kazalok mögé rejte el, másikkal a méhest foglalta el, harmadikkal a pálinkaházat, a cselédeket rövid ellenállás után megkötözteté és elzáratta.
A kastélyban semmit sem vettek még észre. Odabenn egy cseléd sem hált. Az ifju úr az epemirigytől (így nevezték akkor az ismeretlen járványt) féltében nem engedte őket a kastélyban aludni, nem volt ott más, mint ő maga, az öreg Hétfalusy és az orvos.
Iván ekkor kiválasztott hatot a legbátrabbak közől: köztük a csőszt, kinek erdei lakán tartották a titkos összejöveteleket, Hamzát, az egyházfit és Mekipirost, kinek be kellett dugni a száját, hogy ne kiabálja az örökös «hamamamát».
Szegény Mekipiros: hajdan imádkozni is tudott, most pedig csak egy szótagot tud emlegetni.
Az udvarra nem volt nehéz bejutni. A kaput kinyitá a bőrharang, az ebek ott feküdtek a kút körül megdermedve, semmi sem árulta el a merényletet.
Most Iván egy hosszú, erős kötelet vett elő, azt hozzá kötötte egy csomag spárgához, melynek végére egy darab halász-ólom volt fűzve.
A kastély ereszén köröskörül érczcsatorna futott végig, mely a szegleteken ódivatú delphinek alakjain végződött. Egy ily delphinre felhajítá Iván a zsineget s a visszaeső ólomnál fogva keresztülhuzta rajta a kötelet.
A terv igen szép volt. Mekipiros fel fog mászni a kötélen, ért hozzá. Ő lesz az anima vilis, a kin megtudják, ha alszanak-e a kastélyban, vagy nem?
Mikor ő fenn lesz, elébb felhuzgálja Ivánt, azután egyesült erővel a többieket. Azok a padláson keresztül belopóznak a kastélyba s a belülről bezárt ajtókat kinyitják a többiek előtt.
Semmi sem lehet óvatosabban kigondolva.
A mint a kötél meg volt erősítve a csatorna egyik alsó foglaló vasához, Iván odalódítá Mekipirost, a kötél szabadon lebegő végét kezébe adva.
Kiáltani nem mert a kis szörny, csak súgva adá tudtul megegyezését.
– Hamamama.
A másik perczben már a kötélen lógott, mint valami nagy csoda pók, kézzel-lábbal kapaszkodva feljebb-feljebb; néha a fogaival is segítve magán; néhány pillanat mulva fennült a rézdelphin hátán, örülve, hogy magához hasonló csodát talált paripának s onnan kiáltott le egyet, mint a bagoly:
– Huhu!
– Hallgatsz! szólt elfojtott suttogás hangján Iván. Még elárul bennünket a fenevad! Húzz fel.
Iván két kezére csavarta a kötél végét. Mekipiros izmos rántásokkal húzta őt fölfelé, kurta karjaival oly könnyedén szedve fel a kötelet, mintha semmi teher sem volna rajta.
– Bárcsak leejtené; dörmögé magában Zudárné.
Bodza Tamás is aligha nem kivánta ezt magában. Egyiknek sem tetszett az, hogy Iván terve sikerüljön, különböző okok miatt.
Azonban nem ejté őt le Mekipiros. Felhúzta egészen a tetőre, felsegíté őt kapaszkodni a rézcsatornára.
Iván alig érezte magát talpain, midőn hála helyett félretett boszúsága jutott eszébe.
– Te vad marha, minek ordítottál az elébb? sugá Mekipiros fülébe s keservesen belemarkolt a kis szörny bozontos hajába, a másik kezével betömve annak a száját, hogy ne kiálthasson.
E perczben Mekipiros szikrázó szemekkel fordult vissza Ivánra s átkarolva annak lábszárait, egy percz alatt lerántá őt magával a tetőre.
Mind a ketten végig hemperegtek a tetőn, hanem Iván megkapaszkodott a rézcsatorna szélében mind a két kezével s fentartotta magát.
– Hamama, hamama, hamamama! hörgé a bőszült szörnyeteg, mely mint valami nehéz bűnsúly, csüggött martaléka lábain, egymáshoz szorítva térdeit vas öleléssel s beleharapdálva inaiba és rugdalózva, rángatva ellenfelét a mélységbe le magával.
Ivánnak a rémület elvette eszét.
– Segítsetek! ordítá oly hangosan, hogy minden alvónak fel kellett rá ébrednie. Segítsetek. Megöl!
– Tudtam, hogy ez lesz belőle! szólt fogcsikorgatva Zudárné. Maga árul el a gyáva. Vessz meg, ha élni nem tudsz!
– Czudar! kiálta rá Bodza. Nem tud meghalni szótlanul, mint egy Julius Cæsar, midőn a közügyek azt kivánják, hogy hallgasson.
Iván kétségbeesetten vergődött a négy ölnyi magasságban s mindent feledve, az irtóztató halálon kívül, rikácsolva kiabált az alant állókra:
– Segítsetek! a Jézus szerelméért! Emberek, ne hagyjatok elveszni. Leesem. Meghalok. Jaj nekem. Hányjatok szénát alám; tartsatok alám egy köpönyeget. Irgalom. Irgalom! Bocsáss el, Mekipiros. Az Isten irgalmára kérlek!
De Mekipirosnak nem volt az a szándéka, hogy magában zuhanjon le a földre. Oh már egy óra óta örült ő ennek a pillanatnak; azért kaczagott, azért ujongott olyan nagyon. Nem birta rejteni örömét. Ha együtt lesz kinzójával ott a szédítő magasban, egyszerre megragadni azt, lehengeredni vele együtt a tetőről; repülni egy ideig a levegőben s azután elterülni a földön, összezúzva, szétszakadva, hogy azt se lehessen megismerni, melyik volt az egyik, melyik volt a másik?
És martaléka még megkapaszkodott esés közben, még hosszabbá tette a gyönyörűség pillanatát rá nézve; hallotta, hogy ordított segélyért, hogy vonaglott kétségbeesett menekvési vágygyal, hogy könyörgött neki nagy esztelenül: «Mekipiros, jó Mekipiros, bocsáss el, zuhanj le egyedül».
– Hamamama! hamamama! röhögött a szörnyeteg ádáz hangon és rugdalta a falat lábaival, hogy hamarább leessenek, és ritka fogait beleásta martaléka czombjaiba.
– Kegyelem! kegyelem! Segítsetek. Nem birom tovább! hörgött odafenn Iván; karjain az izmok feszülni kezdtek a kettős teher alatt. Senki sem segíthetett rajta. Az alant állók átkozták, hogy ordításával felverte a kastélyt. A csatorna széle mind jobban csúszott kifelé erőtlenülő kezei közül; már az egyik keze levált róla; már csak fél kezével tartá fenn magát végső erőfeszítéssel.
– Hamama! sikolta a szörnyeteg; azután egy veszett ordítás hangzott végig a magastól a mélységig s azzal valami sötét gomoly bukott sebesen alá a földre: két egybeforrt tömeg, melyben talán két lélek is lakott.
Mekipirosnak alul kellett volna esni, de valami horogban öltönye megakadt, mely miatt egyszerre zuhantak mind ketten a földre; oly szerencsésen, hogy egyik sem kelt fel onnan többet. Még csak meg sem mozdultak utána, mint a jó alvók, a kik ott alusznak el, a hova fejüket letették. Csak Mekipirosnak volt még annyi ideje, hogy kinzója fölébe súghatta: «hamamát».
Mit értett alatta? azt elmondhatták lelkeik egymásnak a más világon.
A földön két mozdulatlan tetem maradt, semmi seb nem látszik rajtok, de azért olyan halott mind a kettő, mint a föld, a mit most hánytak ki a sírból.
– Most lássuk, mit tud a másik? dörmögé Zudárné, hátát egykedvűleg a szekér oldalának vetve s karjait összefonva, mint valami türelmetlen hangversenyi művész, a ki várja, míg a többiek elvégzik unalmas számaikat s az ő programmjára kerül a sor.
Iván legelső ordítására látható volt, hogy a kastély két szegletszobájában hirtelen világosság támadt, azután mind a két világosság összesietett a középső terembe s ott ismét néhány pillanat mulva kialudt. Az ablakredőnyök hallható zörejjel záródtak le; csupán egy tábla maradt középen felemelve.
A megtámadottak készen voltak.
Most Numa Pompilius, most van jó mezejök a dicsőség versenyfutóinak: rajta, lábtókat a falnak, ütő gerendákat az ajtók ellen, kőzáport a tetőkre, ahogy az emberek, midőn kezdetben kitalálták a harczot, küzdöttek egymással; lármával, szitokkal, ordítással pótolva az ágyúdörgést! Ébren az ellenség.
– Előre vitézek! Itt az óra, melyből számunkra az uralkodás napja virrad. Bátraké a diadal.
A fellázított tömeg semmit sem hallott e classicus buzdításból, úgy teletölte minden fület saját ordításával s tolakodott az udvar belsejére.
Ekkor azon ablakból, melyen közepett félig fel volt emelve a redőny, egy lövés történt kifelé, melynek csattanására egy pillanatig megnémult a rút ordítozás s e szünet alatt erős férfihang kiálta ki a lázadókra.
– Ez még csak vaklövés volt. Ha el nem hagyjátok az udvart, golyókkal fogunk közétek lőni.
– Menjünk innen, édes atyámfiai, menjünk! rebegé a bőrharang. Ha Széphalmi úr ő nagysága parancsolja. Nem jó vele tréfálni. Hatcsövű fegyverei vannak, mindegyikben három golyó. Még valamelyikünkben kár történik. Feleségünk, gyermekeink odahaza. Menjünk haza édes atyámfiai. Majd reggel deputatiót küldjünk.
A tömeg nagy része osztá ezen jó véleményt s a lőfegyver iránti tiszteletből kezdett az udvarról kifelé huzódni.
Numa Pompilius a kétségbeesés dühével állta útját a hátráló seregnek.
– Nyomorult gyáva pribékek! Hát egy vaklövés elől visszahátráltok-e? Tömegestül, «sicut examen apum» egyetlen ellenség szavára. Pih! gyalázat! utálatos söpredék!
A harczvágyó főnök leköpködte az előtte elfutókat s elhalmozá őket mindenféle válogatott magasztalással, végre maga ragadott egy fejszét s azzal fenyegetőzött, hogy ha senki nem megy, ő egyedül fogja a kastély ajtaját betörni.
A bőrharang átölelte az indulatos hőst, úgy könyörgött neki, hogy ne koczkáztassa ily vakmerőn az életét. Nem is engedte, hogy az udvarra bemenjen. Megfogta kezében a fejszét és elszivelte azt a pár rugást, a mit kapott tőle a huzakodásban.
Zudárné gúnyosan nevetett e tragicomicus jelenet alatt.
– Ugyan miért nem fogjátok meg többen? Hiszen azt akarja, hogy ne ereszszétek. Nem látjátok, milyen nagy bajába kerül magát azzal a nyomorék öreg emberrel visszatartóztatni, a kit fél kézzel a földhöz üthetne, ha akarna. Menjetek az utamból. Nem férfiaknak való az ilyen tréfa. Az én anyám boszorkány volt, magam is az vagyok. Majd kinyitok én előttetek minden ajtót szerrel – szóval. Ti csak köszörüljétek a kést.
Azzal felbontá szekerén a gyékényt, mely eddig le volt erősen kötözve, s könnyeden, mintha csak egy pehelyvánkost venne kezébe, emelte le róla a kis Elizkét.
A gyermek kezei elől össze voltak kötözve s feje egészen beburkolva egy vastag gyapot kendőbe, melytől sem látnia, sem kiáltania nem lehetett.
Zudárné lebontá a lányka fejéről a kendőt s parancsolá neki, hogy egyenesen álljon.
Azután egy félig elégett viaszfáklyát vett kezébe, mely valami gyászmenetből maradt rája, azt kiütött csóvával meggyujtá s a gyermek összekötött kezeibe adta, hogy fogja azt.
– Ennek az asszonynak az esze tisztul, dörmögé a borzas Hanák; – világot gyujt, hogy jobban közénk lőhessenek onnan belülről.
– Ne félj, borzas. Nem fognak rád lőni. Huzódjatok a kapubálvány mögé. Majd én bemegyek egyedül az udvarra, s kihozom a kigyót a maga odvából puszta kézzel.
Az ostromlóknak nem kellett sok biztatás az elbuvásra; a mint Zudárné a kapu alá lépett a gyermekkel, mindenki elhuzódott mellőle, még Bodza Tamás is.
A gyermeket küldé elől: összekötött keze közt az égő fáklyával. Maga úgy ment utána. Nem félhetett a golyótól.
Midőn a felnyitott redőnyü ablak elé értek, ott megállítá a gyermeket s azt mondá neki, hogy térdepeljen le.
Azután erős, felcsattanó hangon kiáltá fel az ablakba:
«Öreg Hétfalusy, itt vagy-e? Ifju Széphalmi, itt vagy-e?»
E kérdésre nem válaszolt senki.
– Hiába magatokat eltagadnotok! Én pörölni jöttem. Folytatni, a mibe apám belehalt, anyám belebolondult, a régi pert. Hoztam magammal törvényszéket is, a kit nem fogtok megvesztegethetni. Most én vagyok a hatalmasabb.
– Takarodjál! hangzott most egyszerre egy rekedt szózat az ablakból, melyben a vén Hétfalusy hangját lehete sejdíteni.
– Takarodjam innen! kiáltá a némber daczosan. Hát nem saját földemen állok-e itt? Hát ez a házszeglet, melynek ablakán zörgetek, nem az én ősi telkemen van-e építve? Nem enyim-e ez a föld? Nem enyim-e ez a kő, ez a fűszál, a mire tapodok itt?
– Könnyen tied lehet örökre, nyomorult; szólt egy másik hang, az ifjabb földesuré. Ha nem távozol, rajta halhatsz meg.
S egy puska csöve villant elő a redőnyök közől; a hóhérné észreveheté, hogy az egészen szivének van irányozva.
Hirtelen odarántotta magához a leánykát.
– Czélozhatsz, Széphalmi. Azért hoztam világot is magammal, hogy lásd, hová czélzasz. Azzal kivette a fáklyát a gyermek kezéből s annak arczát megvilágítá vele.
– Ide nézz. Úgy-e szép gyermek? Úgy-e e kék szemek, s vékony ajkak hasonlítanak valakihez, a kit valaha szerettél? Úgy-e ezt a karcsú, szelid teremtést kár volna czéltáblának venni ostoba golyók számára?
A kifeszített cső lassankint aláhanyatlott.
– Mit gondolsz, Széphalmi, folytatá a némber, pokoli kárörömmel arczán; hogy jutott a hóhér neje egy ilyen szende angyalkához, a ki úgy hasonlít hozzá, mint az angyal az ördöghöz?
– Asszony! sziszegé onnan belülről valaki. Azt sem lehete tudni, melyik volt? az öreg-e, vagy az ifju?
Zudárné közelebb lépett, egészen az ablak alá.
– Akarjátok, hogy lassabban beszéljek? Megtehetem. Látjátok, már egészen közel állok, a puskacsővel el lehet érni testemet. De ti nem fogtok én hozzám nyulni; most én vagyok a vesztegető.
Azzal odatevé a leányka gyönge vállára izmos, nagy széles tenyerét.
– Ez a gyermek most nyolcz esztendős. Mikor ez a gyermek született, apja megátkozta őt és anyja kidobta és dajkája rábizta a nőstényfarkasra, hogy gyilkolja meg, vagy nevelje kölykének: a mi mindegy. – Bolond mese; a vén ordas elvette a porontyot és maga nevelte fel: a vén hóhér nevelt ártatlan leánykát és védte azt az erdők minden fenevadaitól. Érthető-e az a mese?
Valami tompa nyögés válaszolt rá vissza.
– A ti házatokba pedig beköszöntött a villám, meglátogatta azt a veszedelem, hogy párjával volt benne a halott és ki nem fogyott belőle a siralom. Nem átok volt-e az, a mi rajtatok fogott? – Átok fogott a házatokon! Mikor bezártátok magatok után az ajtót, akkor úgy sírtatok, hogy az a koldus, a ki a kapun kívül hálálkodik, nem cserélt volna veletek.
Az ablakból nem jött semmi válasz.
A pokoli némber daczos alakját fényesen világítá meg a fáklya, mit a gyermek tartott kezében. Úgy látszott, mintha köröskörül ő vetné az árnyékot az éjszakára, – a legfeketébb árnyékot.
Egész odalépett már az ablakhoz, úgy, hogy besugdoshatott rajta.
– Nagy urak, büszke urak. Rakjátok le azt a fegyert kezeitekből, mert az meg nem véd titeket többé. Valami rossznak kell történni ezen az éjszakán, mert én ingyen nem jöttem ide.
Azzal kivonta keblén átkötött kendője alól azt a fényesre köszörült kést, a minek az élét oly gondosan próbálgatá az elébb.
– Látjátok a kulcsot? Ez a kulcs a ti szivetekhez, ez a kulcs a ti palotátok ajtajához. Ez a kés lemetszi a ti büszkeségteket és megaláz benneteket én hozzám le a porba. Engem agyonlőhettek itt. Az nem nagy mesterség. De abban a pillanatban, a hogy én elestem, ott áll anyám a hátam mögött, a vén boszorka és tele torokkal fogja kiáltani a bőszült nép közé, hogy ez a leány amott kinek a gyermeke? És akkor tudjátok-e, hogy kinek a szivében áll meg ez a kés legelőször?
Mintha valami fájdalmas nyögés hangzott volna a sötét ablakból alá, hasonlatos azokhoz, a miket az elhagyott, elpusztult várkastélyok tesznek, a hol nyög és sóhajt az egész ház és senki sem tudja, honnan jön az?
A némber halk beszéde alatt a néptömeg bátrabbjai lassankint beszállingóztak az udvarra, látták, hogy a nő nem fél, ez nekik is bátorságot adott, néhányan a ház küszöbe mellé mertek vonulni, onnan hallgatóztak, mit beszél ez asszony olyan suttogva? Ki tudna abból érteni valamit?
Zudárné odafente a palota-ablak kőtalajához a kést.
– Három pillanatig van idő gondolkozni, szólt most fennhangon. Ha ti azt mondjátok: legyen vér! lesz vér.
Azzal visszafordult, s ismét a gyermekhez lépett.
Ott állt az a palota küszöbe előtt, ártatlan halvány arczán a vértanúk égi nyugalmával; az egész rémjelenet őt nem látszott rettegtetni. Egészen elfoglalta az a gondolat, hogy neki itt meg kell halni.
– Térdepelj le! szólt hozzá a némber hidegen.
A gyermek szót fogadott, letérdepelt. Oda a kastély legalsó lépcsőjére.
– Imádkozzál.
A gyermek áhitattal emelé szemeit az égre s piczi kezeivel az égő fáklyát maga elé tartva, elkezdé az ájtatos zsolozsmát énekelni:
… Sokaknak úgy tetszett, mintha az alatt míg a gyermek reszketeg hangja a méla dallamokat elzengé, a távolból, tán a tömeg között, vagy valami rejtekben egy férfi hang kisérné azt halkan, odább nyujtva a versek véghangjait, mint a templomban szokták.
Ki lehet az?
Senki sem tudta megmondani, honnan jön az ének?
Zudárné testén valami hideg borzongás futott végig. Ez a hóhér hangja volt!
Eh, őrült képzelet. A tűz közepéből csak nem jönnek sértetlenül elő az emberek, mint Nabukodnázár zsidó férfiai.
Megkeményíté szivét.
Odalépett az ajtóhoz, s öklével megdöngeté azt.
– Csak három pillanat van gondolkodásra, vén ellenség, ifjú ellenség. Nyiss ajtót és jöjj elő!
A népség csendesen várta, hogy mi fog történni?
Miért nem lőnek azok onnan a biztos erős helyről?
Micsoda hatalma van ennek a némbernek fölöttük? igazán tud-e ez rontani a bezárt ajtókon keresztül, ránézéssel, ráolvasással?
«Egy, kettő, három!»
Még semmi nesz.
Ekkor a némber dölyfös tekintettel fordult a néphez s átható szóval kiáltá hozzájok:
– Ha ők nem szólnak, majd szólok én! Atyámfiai, földieim. Ezek az urak itt a mi vesztünkre esküdtek. Ők ki akarják irtani a mi fajunkat, hát mi miért irgalmaznánk nekik? Most nem mi vagyunk az ő hatalmukban, hanem ők vannak a mienkben! Az ő tulajdon bűnök az én kezeimbe adta őket. Tudjátok meg, és tudja meg az egész világ, hogy a büszke nagy úr itten, az a Széphalmi úr egykor kiveté első szülött gyermekét. Ki a mezőre, ki a fenevadaknak, kiveté, mert félt a gyalázattól, hahaha! Tette ezt szegény ember valaha? A szegény ember megtalálta a gyermeket, a szegény ember nem ölte azt el, a hogy rá volt bizva, a szegény ember fölnevelte azt saját gyermeke gyanánt. És ime most a hatalmas urak mérget hintenek a szegény ember ivókútjába, hogy veszszen el tőle minden ivadékával együtt.
A népség növekedő áhítattal hallgatá e vészes szavakat.
Zudárné figyelmét nem kerülé ki, hogy a kastély vasajtajába belülről kulcsot dugtak s azt halkan elfordíták abban.
Most még hangosabban beszélt.
– Itt térdepel előttetek a hófehér-asszony leánya. Ki szülte ezt, ki adta neki? Nagyságos úri kisasszony, a ki nem más, mint Hétfalusy Benjámin leánya, a kit az Isten haragja ütött meg, testvérgyilkos gyermekével együtt. Én neveltem és ápoltam a gyermeket, s mi volt a köszönet érte? Az, hogy most meg akarnak ölni mindnyájunkat e nagy urak, megmérgezik ételünket, italunkat; hogy eltemessék gyalázatos titkaikat. Ime én kibeszélem azokat; tudja meg minden ember. Ez a leány Hétfalusi unokája. Ez a leány a mi hatalmunkban van, ha valakinek közőlünk egy hajszálát meggörbítik a nagyságos urak, én e gyermek szivébe kést ütök!
A gyülevész kába zugása hangzott fel ez ádáz szavakra, mik gonosz részegség mámorát terjesztették el a szivekben.
Zudárné figyelmesen hallgatá, mint fordul másodszor is a kulcs a zárban.
El volt készülve arra, a mi következni fog.
A gyermek háta mögé lépett, annak szép hosszú szőke haját balkezére csavargatva, s jobbjába görcsösen szorítva a kés markolatát.
Jöhet, a ki akar.
«Istenem! én Istenem!» kiáltá esengő hangon Elizke.
E pillanatban feltárult a vasajtó, s két szárnya két felé csapódott.
A feltárult ajtóban egy rém állt. Rémnek kell őt neveznem, mert nem hasonlított semmihez, a mi emberi.
Halvány arcz, minő a sírban fekvőké, fehér zilált haj homlokán, szemei előtt, vértől alá futott szemek. Fehér éji öltönyére hosszú köpeny volt borítva, mely mint denevér-szárny repkedett körüle.
Az öreg Hétfalusy volt az.
Mind két kezében egy töltött pisztolyt fogott; azokat maga elé tartá, s a mint az ajtót felrugta maga előtt, rekedt hangon mondá ostromlóihoz:
– Kijöttem; de ha valamelyitek ráteszi kezét a leányra, előbb azt lövöm agyon, azután a leányt.
Kár volt megijedni fenyegetésétől; hiszen kezei úgy reszkettek és szemei alig látták már, a mi előttük van.
Senki sem jött utána. Ő egyedül lépett ki az ajtón.
A bőrharang mégis megijedt, hogy fenyegetéseit teljesíteni fogja, odaveté magát az ősz ember lábához és átkarolva annak térdeit, könyörgött hozzá:
– Oh uram, én kedves uram, ne lőjjön, az Isten szerelmeért. Tegye le a pisztolyokat, bizony senki sem fogja bántani.
– Esküdjetek meg, hogy nem bántjátok azt a gyermeket, hörgé Hétfalusy.
– Tegye le a fegyvereket! hangzott a lázadók tömegéből.
– Akkor leteszem. Esküdjetek meg, hogy nem fogjátok bántani semmivel.
– Jól van, megesküszünk, kiáltának néhányan odahátul.
– Ez a némber esküdjék meg arra. Ez maga, szólt Hétfalusy reszkető kezével Zudárnéra mutatva. Nem iszonyodott senkitől annyira, mint ő tőle.
A némber mosolyogva forgatá a kést kezei között. Ravaszul lesüté szemeit s féloldalt tekintve az öregre, válaszolt:
– Mire esküdjem hát?
– Az Isten nevére; az élő Istenére!
– Azt tudom. Nem az ördög nevére. De hogy mi felől? mit fogadjak, mit ne fogadjak?
– Hogy e gyermeket, legyen az bár kié, akár az, a kinek állítod, akár nem, sem te magad, sem czinkosaid közől senki bántani nem fogja.
– Egyebet ne fogadjak? kérdé a nő halkan.
– Semmit.
– Például, hogy a te ősz hajszálaidból egy se görbüljön meg?
– Viseljen rájok gondot a mindenható. Magamra semmi gondom.
– Arra tehát megesküszöm, szólt a némber; s izmos jobbját feltartva a fekete égre, elmondá: «Isten engem úgy segéljen».
Hogy a gyermeknek semmi baja sem történik.
Hétfalusy azzal nyugodtan adta át a pisztolyokat a bőrharangnak, ki szépen kezet csókolt neki érte, s első dolga volt, hogy mind a két fegyvert kilőjje a levegőbe, nehogy valami kárt tehessen még velök valaki.
Abban a pillanatban szitkozódva rohant a lázadó csoport a védtelen földesúrra, kinek megragadták ősz fehér fürteit, erőtlen tagjait, s leránták a földre.
– Üssétek, törjétek össze a méregkeverőt! hangzott mindenünnen s a vérszemet kapott gyávák, előkerülve menedékeikből, bottal, cséphadaróval rohantak oda, hol a védtelen főúr feküdt.
A jámbor bőrharang nem szólt, nem csillapított senkit; hanem odaveté magát legázolt urára, s átölelve annak roskatag termetét, saját testével fedezé őt be a dühöngők legelső csapásai ellen.
Hiába ütötték, hiába rugdalták, az ő önfeláldozó háta elviselt mindent, s türelmesen felfogta az urának szánt verést.
Hiszen jó ember volt ő szegény, csak oly bárgyu ne lett volna.
– Félre innen, kiáltozott Zudárné egyfelől, másfelől Bodza Tamás. Nem szabad őt megölni. Szükségünk van rá, hogy éljen. Ne bántsa senki, addig, a míg el nem lesz itélve.
A két főnöknek sikerült lassankint elterelni a dühöngő csapatokat a főúr letiport testétől.
Felemelték őt a földről, megköték kezeit s azután sovány, elszáradt karjainál fogva kifeszíték őt a palota rácskapujához. A durva kötél alatt a vér serkedezett a főúr tagjaiból; Hétfalusy Benjámin egy nyögéssel sem árulá el, hogy az neki fájdalmat okoz.
* * *
Hát te férfi ott a tűznek vermében, énekeled-e még zsoltáraidat odalenn, pengeted-e még ujjaiddal a pallos élét, mint valami szomorú hangszer húrját, mely csak egy hangot tud adni, – és az olyan szomorú dal?
A beomlott ház tüze az alatta levő pinczét is átfütötte már, a beszorult fogolynak menekülésről kell gondolkoznia.
Az eddigi lángpattogás helyett már csak a parázs egyhangú zsizsergése hangzott füleibe; azt elhallgatta sokáig, a midőn egyszerre valami új hang voná magára figyelmét.
Nem messze búvhelyétől, elkezdett valami úgy szólni, mint a szélkelep, elébb sebesen pörögve, azután mindig lassubbá váló ütenyekben egyenkint pattantva.
A kik egy érczkemencze ajtajára figyelmeztek, tudhatják, hogy ez a hang honnan ered? Mikor az érczet szétfeszített tűz lelohad, egyszerre összeereszkednek az ércz kiterjesztett rostjai s az pattog úgy, mintha érczhúrokat szaggatnának.
A pincze vasajtója hangosan figyelmezteté gazdáját, hogy ott künn parázszsá vált a tűz, mely a ház körül halmozott rőzse-kötegekből támadt; itt az idő a szabadulásra.
Zudár Péter még egy kupa sert bocsátott, oda vitte az ajtóhoz, s végig önté azt rajta.
Hah, mily hangosan sustorgott, sziszergett az izzó ércz a hideg nedvtől, mintha kaczagna örömében, hogy ők ketten gazdájával milyen furfangos tervet gondoltak ki magukban.
A vasajtó még forróbb volt, mint hogy kézzel hozzá lehetett volna nyulni, azonban a sarkainál besütő vérvilág sejteni engedé, hogy a kőbe vésett sarkfordulókból kiolvadt az odafoglaló ón s most csak egy hirtelen taszítás kell az ajtónak, hogy az keresztülbukjék a küszöbön.
Zudár Péter hallgatózott az ajtón keresztül. Semmi emberi nesz. Senkinek sincs oka a szomorú hely közelében lenni.
A nyugtalanság sietésre unszolta.
Egy hosszu feszítő ruddal elkezdé az ajtót závárából kifeszegetni. Elébb mint várta, kilódult az sarkaiból s egyenesen keresztülcsapódott a még előtte füstölgő zsarátnokon, mint valami biztos híd egyik parttól a másikig a tűzpatakon keresztül.
Zudár Péter egy szökéssel kiugrott az ajtón s azzal, mint eszeveszett, futott el az égő háztól.
Sötét volt, nem látta senki; útjában nagy bogácskórók vetődtek eléje, tüskés fejü növényszörnyek; Zudár Péter úgy vagdalta le őket pallosával, mintha megannyi elitélt gonosztevő volna az mind. Akár egy bohókás gyermek, a ki fakardjával háborut visel paréj-bozótok ellen. Ha valaki látta volna, azt mondhatná rá, hogy őrült.
Csak akkor kezde magához térni, midőn egyszerre kutyaugatást hallott. A falu szélén volt, a legszélső házak körül.
Most kezde eszmélete lassankint visszatérni: a hűs éjjeli szél átjárta kábult agyát. Kezdett visszaemlékezni rá, mik történtek vele az elmult órák alatt. A lázadás, a gyermek elrablása, a fejére gyújtott ház, a pinczében eltöltött szorongás eleven képekben támadt újra elé.
Hová lehetett a gyermek? mit akarhattak vele? megölték-e? ezek voltak legelső gondolatjai. Azután meg az, hogy merre keresse és mint szabadítsa meg? A legutolsó az volt, hogy mint álljon érte boszút?
Még azt nem gyanította, hogy ki ellen lázadt fel amaz őrjöngő csoport? azt hitte, hogy az egész rémtörténet egyedül a gyermek körül forog. Hiszen arról mindig meg volt győződve, hogy azt halálra keresik, el akarják ölni, s annál jobban rettegett tőle, mert nem tudta, miért? de azt tudta, hogy tulajdon nejétől kell féltenie legjobban.
Érezte, hogy itt most nincs idő panaszra menni a biróhoz, a törvényszékhez s elvárni a súlyos itéletet, hanem itt tenni kell rögtön, keresni és itélni és végrehajtani a bakónak magának: hisz azért van kezében az a pallos.
A mint ott állt egy kerítésnek dülve, magában tusakodva, úgy tetszék neki, mintha a falu belsejéből hallaná azt az éneket, a mit annyiszor elénekelt kedves védenczével éjjeli álom előtt:
«Szeretem és áldom az úr Istent!»
Hallgatózott. Ez nem volt csalódás. Valóban a zsoltár szavai voltak, és valóban a gyermek szava volt az.
Először azt gondolá magában, hogy a kedves gyermek valahonnan a túlvilágról, a menyországból szól már hozzá, s ő is felemelé szózatát és visszaénekelt, mély rezgő hangjával visszhangot adva a csengő gyermek-hangra.
Később azután az ötlött agyába, hogy tán a gyermek el van valahol zárva s ez ének által akarja tudatni hollétét.
Egyszerre felrivallt az undok lárma a kastély udvarán. Száz meg száz bőszült férfi ordítása, kiknek szavából kihangzik a vérszomj.
Hétfalusy akkor adta át fegyvereit megtámadóinak
Zudár Péter most már nem gondolkozott többé. Hirtelen felgyürte inge ujjait, haját félre simítá szeméből, s futott a kastély felé.
Egy hosszu utcza választá el őt az uri laktól; nem akart azon végig kerülni, hanem a merre a kastély hegyes ormait látta, sövényeken, palánkokon keresztül törte magát egyenesen arra felé, nem törődve az utána rohanó házőrző ebekkel, mik ez órában utálatos kardalt dudoltak szerte az ilyen énekhez méltó éjszakának.
* * *
A felbőszült tömeg, melyet az ellenállás megriasztott, az engedékenység pedig még nagyobb dühre ingerelt, Hétfalusy lefegyverzése után a martalékul esett főúron kedve szerint töltheté undok dühét.
Meddő fáradság volt az!
Mi gyönyört ad egy kiszáradt fát kínozni, mely a bántalomra fel nem jajdul? ostorozni a hallgató halottat?
A főúr egy jajkiáltással meg nem alázta magát.
Azt kivánták tőle, hogy vallja meg, miszerint a nemesség összeesküdött a parasztok kiirtására; erre hidegen válaszolt: «nem igaz!»
Minden tagadó szavát embertelen kínzás követte. Hideg, érzéketlen csontot kínzának, mely újra azt felelte: «nem igaz».
A kastélyba berontó bőszült csorda, miután minden zúzhatót összetört, az ifju Széphalmit és az orvost kezdte el keresni.
Azok jól el lehettek rejtve, senki sem akadt rájok. Mindent felforgattak a szobákban, még sem tudták őket feltalálni.
A vénnek bizonyosan tudni kell, hová rejtőztek amazok?
Hétfalusy nem árulta el vejét és orvosát.
Hóhérai között különösen kitüntette magát borzas Hanák kegyetlen ötletei által; a főúr csendesen beszélt hozzá is:
– Emlékezel-e rá Hanák? mikor tavaly betegen feküdtél, én tápláltam egész családodat. Mikor legnagyobb fiadat katonának vitték, én váltottam ki. Mikor vetésedet elverte a jég, én adtam a gabonát, a min kiteleltél egész családoddal.
Borzas Hanák daczosan törülte meg e csendes szemrehányásra véres száját s utálatos büszkeséggel felelt:
– Semmi Hanák! Nem vagyok én mostan Hanák; mert én mostan kurucz vagyok.
A szegény bőrharang nem tudott segíteni urán, csak könyörögni tudott, hogy kínozzák inkább őt, ha tetszik; úgyis ő az oka mindennek, mert ő beszélt a méregről. Bár inkább meghalt volna tőle.
Zudárné mindezt gyönyörködve nézte.
Ott állt összefont karokkal kínzott ellensége mellett; a meleg vér gyakran arczára fecscsent arról.
– Nem akar neki fájni semmi, dörmögé magában. A paraszt ordít, ha bántják, ez meg hallgat, mintha több lelke volna, mint annak. Itt e helyen veretted meg az én apámat. Emlékezel-e Dudokyra? Itt feküdt, a hol te most; te úgy álltál mellette, a hogy én most te melletted, és gyönyörködtél benne. De az én apám sírt, üvöltött a kinzás alatt, te pedig hallgatsz. Nem nézhettem a hogy bántják, elbujtam a szobába, de oda is behallatszott ordítása; meghallottam két falon keresztül, és azóta húsz esztendő elmult; húsz esztendőn keresztül is hallom. Akarom, hogy sírj te is és ne mutass ilyen hideg képet; ne csúfold hóhéraidat. Sírj, könyörögj nekik. Lássak könyet szemeidben, mert addig nem vagyok boldog.
Hétfalusy tompa megvetéssel nézett a furiára és összeszorítá ajkait.
Azután mondott neki egy szót; egy lealázó, megbecstelenítő nevet, a minél gonoszabbat nőnek mondani nem lehet.
A némber dühösen sikoltva ugrott oda hozzá s dühe első gondolatában szivébe akarta ütni a kést.
De még sem úgy.
Arcza elfehérült a dühtől, egész termete reszketett.
– Az is te miattad lettem! hörgé elfulasztó dühhel. De nem fogsz gúnyolni érte. Nézd, itt van unokád kezemben.
– Megesküdtél, hogy nem bántod.
– Megesküdtem, hogy meg nem ölöm; de azzá teszem, a mi én voltam; és azt is esküszöm az égre, földre és a pokol minden kinszenvedéseire.
– Asszony! lihegé Hétfalusy és arczát elhagyta a kemény szilárdság.
– Úgy-e! kiálta a némber elcsukló vad sikoltással. A Hétfalusy család utolsó ivadéka oda fog illeni az utálat házaiba. Nézd milyen szép! arcza, termete, szemei: ártatlan még mint az angyal. Ah, úgy-e sírsz már! de vért kell sírnod, ősz átkozott, mert a mit mondtam, azt megteszem.
– Asszony! ha Istent hiszesz, hörgé az ősz ember, kinlódva békói között.
– Nem hiszek! kiálta az vissza, daczos sikoltással.
Abban a perczben úgy szökött fel a feje a magasba, hogy termete állva maradt, három hosszu vérsugárt lövellve fel üres vállai közől. A két kéz még kapkodott a levegőben, mintha vissza akarná vonni a szörnyü mondást s védni magát rettentő itélete ellen, azután lebukott előre visszafordult feje mellé, mely arczczal az ég felé esett le, nyilt szája még beszélni akart, a nyelv még mozgott, tán irgalmat, bocsánatot akart kérni az égtől: de már késő volt; hangja nem volt a szájnak többé, a merev szemekről kétszer háromszor is felnyiltak a szempillák, míg végre fájdalmasan lecsukódtak a halál álmára.
Az elitélt bűnös felett ott állt a bűnök büntetésének alakja – a bakó.
A dühöngő némber istenkáromló szavai alatt senki sem vevé észre, hogy Zudár Péter a kastély udvarára érkezett. A sötétben, az átalános zavarban feltünés nélkül férkőzhetett asszonyáig.
Végig hallgatá annak őrjöngő beszédét, az irtózatos fenyegetést. Látta a keményszivű főurat kíntól vonaglani nehéz lánczai közt, látta szelíd gyermekét összeroskadni a pokoli némber érintése alatt, s azután – végezte, a mire el volt hivatva.
Az emberek, kik a borzasztó pillanatban, mint az égből jövő villámot, látták fényes pallosát lecsapni, látták a némbert szörnyen megcsonkított testtel összeroskadni körükben s vérét széthullani a körül állókon, és azután a bakó félelmetes alakját ott mindnyájukhoz közel, kit megölve, eltemetve hittek, régen porrá égve szemeik láttára: egy ideig megkövülve álltak ott körüle, mint a kiket elhagyott a lélek.
E rövid ideje a kábult megdöbbenésnek elég volt Zudár Péternek arra, hogy az elalélt leánykát félkezével felragadja karjára, s másik kezével megforgatva véres pallosát, utat nyisson magának a kapuig.
A lázadók akkor tértek magukhoz, midőn őt menekülni látták.
– Utána! kiálta Hanák, kaszáját ragadva.
– Utána! ordítá a bőrharang, felkapva a fáklyát s előre szaladva úgy tele szórta sziporkával az üldözők szemeit, hogy azok semmit sem láttak köszönetlen buzgósága miatt. A hol végre egy szűk patakhidon kellett átfutniok, ott hirtelen elbukott, egy pár utána siető keresztülesett rajta, a fáklya behullott a vízbe; Zudárnak ezalatt ideje maradt magát a leánykával együtt a patak partja alá elrejteni. Senki sem vette őt észre, csupán csak maga a bőrharang, az pedig a mint lábra állhatott, elkezde torka szakadtából ordítani:
– Előre! Amott szalad! Fogjátok el! Tartsátok fel!
És futott nagy igyekezettel, mintha valami nagy díjakat akarna elnyerni, a mik az üldözött fejére vannak feltéve; ki ezalatt nyugodtan hallgatá, mint futnak el feje fölött, a dobogó hidon keresztül százan, halált kiabálva fejére s azután hosszu idő mulva hogy térnek ismét vissza, szitkozódva s panaszolják egymásnak, hogy nem birták őt utolérni, de majd előkerítik.
Gondolta magában: lesz még idő, a mikor meg fogtok engem találni, a midőn nem kerestek.
Az üldöző csapat növekedő dühhel tódult vissza a kastélyba. A bőrharang szidta őket, hogy miért nem siettek akkor oda, mikor már ő nyomában volt. Ő már kezében tartotta a kabátja szárnyát, de kénytelen volt elereszteni, mert nem segítettek neki s az elfutott a kukoriczaföldek közé.
Az ég is szürkülni kezdett már; hajnalodott, de harangozni elfelejtettek reggelre; a harangozónak más dolga volt most.
Bodza Tamás parancsára félrehordták a halottakat az udvarról; Ivánt és Zudárnét, meg a szegény Mekipirost. Odaveték őket egy meszes verembe a ház hátuljában, hogy ne lássák hulláikat mások.
A főizgató titkos elégtételt érzett magában, midőn vágytársai így elvesztek mellőle. Ő maradt egyedül a téren s azt hitte magában, hogy a sors tenyerén hordja őt, és a midőn kezébe adta az egész mozgalmat, kimondá, hogy csak az ész az igazi hatalom, mely uralkodásra van hivatva, és az ész – ő!
A tömegre hatni kellett. Valami nagy, emlékből kitörölhetetlen jelenet által, mely az ünnepélyes magasság szinét adja az eddigi aljas tombolásnak.
Bodza Tamás felállt a kastély lépcsőjére, onnan elmondá a csoportnak, hogy az igazság bajnokai győztek. És most itéletet fognak tartani, régi görög szokás szerint a méregkeverők fölött. A nép cserepet vegyen kezébe, két veder áll a tornácz előtt, egyikben az élet, másikban a halál. Ki hova jónak látja, vesse szavazócserepét. A classicus idők ostracismusa ez.
– Ti lesztek az archonok, a kik itélni fognak, hogy lássa a világ, miszerint mi rend és törvény szerint gyakoroljuk a hatalmat, melyet fegyvereink szereztek. Üljetek körül és vezessétek elénk a vádlottat.
A csajhos népnek tetszett ez a mulatság.
Eddig csak olyan formában jutott ki számára az alkalom, meglátni a tekintetes törvényszéket, mikor valami vétségeért felvitték a vármegyére megvasalva, s két hajdu barátságos kisérete mellett odaállíták a zöld asztal végére, mely mellett fényes kardos urak ültek és olvasták rá a törvényt a nagy kutyabőrös könyvekből; most pedig íme egy főúr áll a törvényszék előtt és a birák mind csimbókos haju földiek, ott körül gubáikra letelepedve; a kik nem is irnak, nem is olvasnak, hanem itéletet mondanak, a hogy szivök szerint tetszik. Mind helybenhagyták Bodza Tamás indítványát, ki maga nagy tekintélylyel felült a tornácz-lépcső legmagasabb fokára s inte alattvalóinak, hogy hozzák eléje a főurat.
Nem nagy fáradságba került az, meg sem kellett őt kötözni; a mint eloldák a vasrácstól, összeroskadt, s úgy maradt, a hogy leesett.
Akkor feltették őt egy gyalog targonczára, s úgy vitték az aræopag elé.
Egy jámbor paraszt megszánta, hogy oly pőrén feküdt ott a hűs reggeli szélben s ráterítette gubáját. Hanem azért ez is halálára fog szavazni.
Borzas Hanák azután oda állított a háta mögé egy vályogvető czigányt, hogy tartsa őt egyenesen, s ha vallani nem akar, integesse a korbácscsal.
Bodza Tamás előhozatta a kastélyban meglelt katulyát a vismuth-porokkal, s azt ovatosan felnyittatva, oda helyezte a főúr elé.
– Te nagy bűnös, felelj az én kérdésemre igazán. Miért küldték te hozzád a vármegyétől ezt a sok mérget?
Az ősz nemes hallgatott.
A czigány dühödten vágott galambfehér fejére a nehéz korbácscsal.
Ez ütés hangjára egyszerre elkiáltá magát egy haragos hang a mester háta mögött.
– Megálljatok! megálljatok ti ökrök, ti marhák, ti szarvasállatok!
Bodza ijedten ugrott fel helyéből, a bámuló néptömeg csodálkozva látta a kastély folyosójáról előrohanni doktor Sarkantyúst.
A derék férfiu jól el volt rejtve az ifju Széphalmival egy kandalló vak fülkéjében, s ott hallgatta az egész rémjelenetet, de mikor odajutott a dolog, hogy gyógyszerei miatt vádolnak valakit mérgezéssel, nem türhette tovább a hallgatózást, kirugta a szőnyegajtót s kirohant a lázadók közé.
Az ifju Széphalmi rémületében elájult, midőn rejtekét felfedezve látta, azt úgy vonszolták ki lábánál fogva.
A tömeget újra vérittas mámorba hozta e váratlan öröm, hogy a két elrejtett üldözött is kézre került. Széphalmit addig ütötték, míg eszméletére tért, az orvost pedig odakötötték háttal Hétfalusyhoz.
Doktor Sarkantyús az egész tusa alatt nem szünt meg a lázadókat szidni, kik ostobául gyanusítják az orvosi tudományt, s iparkodott Bodza Tamást felvilágosítani, hogy mennyire tévedésben van e katulya tartalma felől.
Csak Széphalmi viselte magát méltatlanul, sírt, könyörgött, térdre esett, igérte, hogy mindent ki fog vallani, csak ne bántsák, ne öljék meg. Ő nem bűnös, szidta az orvost, a miért ez átkozott szerekkel ilyen veszélyt hozott a házra, s a miért rejtekhelyét őrült módra elárulta.
– Széphalmi úr, viszonza doktor Sarkantyús, én önt igen silány embernek tartottam teljes életemben, és ebben a hitemben megmaradok. Ha ön nyugton meg tudott maradni rejtekhelyében, midőn ide künn önnek egyetlen, soha sem látott leányáról beszéltek; tudta akkor lélekzetét elfojtani, tudott reszketni, tudta füleit bedugni, én meg tudok szembe szállani a halállal, mikor egy égre kiáltó hazugságot kell megczáfolnom. Tudtam én azt önről, hogy ön gyáva, még akkor, midőn egy piócza-csipéstől elájult, s egy szemölcs-kivágásnál nem szégyenlett sírva fakadni. Ön gyáva, silány ember, én pedig nem vagyok az; én saját lábam csontját kétszer törtem el önkényt, mert rosszul forrt egybe, s kész vagyok még a nyakamat is kitöretni, hogy az igazságot bebizonyítsam. Ez az én mondásom. Ki van hát itt, kivel beszélni lehet?
Az orvos, még megkötözve is, hatni látszott a tömegre. Bodza Tamás sietett szavába vágni:
– Azt állítja ön, hogy a nemesek nem mérgezik meg a parasztokat?
– Az is bolond, a ki ilyent kérdezni tud.
– Tehát mi az, a mitől az emberek országszerte halnak?
– Halnak az ő bűneik miatt. Halnak egy rettenetes ragálytól, mely benne van a levegőben, az ételben, italban, a mit Isten adott, a nappali forróságban, az éjszakai hidegben, és megöli az urat úgy, mint a szegényt személyválogatás nélkül; mely meg fog benneteket is látogatni, ha ma nem, holnap, és kiveszi a dézmát házaitokból, és megtalál benneteket az erdőn, a mezőn, a lakadalmas házban, ha mindjárt minden nemes embert megöltök is e helységben; azért okosabban cselekesztek, ha eloldjátok a kezeimet és ki hagyjátok osztani magatok között ezt az áldott ellenszert, a mivel Isten segítsége mellett kikerülhetitek a bajt.
Bodza Tamás megütközve tapasztalá, hogy a lázadók egy része hajlani kezd a szóra; hirtelen római szobor állásba helyezé magát, s erős hangon kiálta:
– Doktor! Én azt mondom, hogy ön hazudik. Senki ne nyuljon a fehér porokhoz, mert ezekben a halál lakik! Ha azt állitja ön, hogy ez a por nem méreg, – vegye be.
Ez ötlet visszhangra talált.
– Úgy van, úgy van, nyelje le, a mit hozott, ha nem méreg.
Az orvos nem szerette ezt a gonosz ajánlatot, de ezt nem volt szabad észrevétetnie.
– A halál onnan felülről jő; szólt a mesterhez nyugodtan. Az orvosság nem enni való dolog, hogy azt egészséges ember felkanalazza. Egyébiránt, hogy meggyőzzelek benneteket állításom igazsága felől, szívesen beveszek a vismuth-porokból.
Bodza Tamás maga ment oda hozzá, egy papirral beletöltött a megkötözött férfi szájába.
A körülállók oda tolongtak körüle és kiváncsian lesték, hogyan fog meghalni tőle?
– Nézzétek, kogy zöldül arcza, szólt a mester gonosz phantasiával ingerelve a nép képzelődését. Mint merednek ki szemei! hogyan sápad.
– Az én szemeim nem merednek, mester: hanem a tieid, szólt nyugodtan az orvos. A te arczod sápadt, reszket. Mondom, hogy a halál onnan felülről jő és nem az én poraimból.
Bodza Tamás tántorogva kapaszkodék a mellette álló Hanák karjába. Már korán reggel óta érzett valami kábító zsibbadást tagjaiban; néha facsaró görcs ragadta meg belső részeit, s olyankor mindig valami mondhatlan rémület támadt lelkében: de az még is elmúlt mindig s nem akart panaszkodni róla.
Most újra meglepte az a névvel nem nevezhető ijedtség, melynek hatása alatt a legbátrabb férfi halálsápadt alakká lesz, mint a ki azon ellenségét érzi közel, a ki ellen nincs védelme.
Az orvos leghamarább észrevette kínzója arczán a facies Hypocratica borzasztó tüneményét s midőn azt mondá neki: «ime a te arczod halálszinű», akkor beletaszítá őt a megásott sírba, oly menthetlenül, mintha késsel szúrt volna szivébe.
A lázadók borzadva tekintének a mesterre, ki néhány perczig ámolyogva állt előttök szörnyen elváltozott arczczal, merev szemei körül ónszinű karikák, arczai beesve, ajkai elsárgulva, egész tekintetében a hült rémület torzképe! azután egyszerre felordítva bukott le a lépcsőről, s azon perczben tagjai összezsugorodtak, úgy hengeredett az orvos lábaihoz, kíntól iszonyúan ordítva:
– Irgalom Istene, irgalmazz!… Doktor, segíts rajtam, mert meghalok!