Már az ordításuk iszonyúan hallatszott, tele torokból üvöltöttek, mint a csikaszok, az ember gerincébe állott a hideg, akármilyen bátor is volt különben. Magukra várták a támadást, s ez az ellenséget még jobban megbátorítá s veszekedett dühvel vágtak neki a magyar seregnek.
Egy pillanat alatt eszeveszett gombolyagba kavarodott az egész sor, végig a hajláson, az árok mentén. A fejedelem kivont szablyával állt almás török lován, csillogó arany sisakkal, rajta drágaköves kócsagforgó s csodálkozott: Ez volt a legnagyobb érzése, hogy csodálkozott: valami lelkesedés dagasztotta a szívét, szerette az ordításnak azt a szörnyű zsivajgását: így kutyák! így emberek! vágjatok! öljetek! értem!!… Üsd, vágd, szúrd, ordította maga is.
Csak egynehány percig tartott, akkor valami érthetetlen dolog történt: épen azt figyelte, hogy a balszárnya előre hajlik; a magyarság az oláhokat betörte, beszakította s ráhajlik ott alól s sarlóformán vág be az ellenség hátába, mikor azt látja, hogy mellette köröskörül eszeveszett futás kerekedik s fejszés oláhok a szeme láttára vágják a meghátráló vitézeket, őt magát is elkapja a rémület, amin uralkodni nem lehet, lovát hátráltatja, akkor nekiugrik egy kis szász ember s hosszú kopjával feléje szúr, ő a nyeregből kihajlik s karddal nyakon vágja a támadót, hogy az lebukik véresen, de a lova már fordul s futni kezd felfelé a part mellett, akkor lövés éri a lovat, kidől s ő messze elrepül, be a cserjék közé, hirtelen meggondolja, fogja a forgós arany sisakját, messze ledobja a fejéről s vége a fejedelemségnek, vége a parancsnak, uraságnak, bele a sárba, keresztül az árkon, mellette, körülte futó legények, utánuk az oláhok, szászok szörnyű ordítása s ő mászik mint a vidra, fut mint a farkas s hallgat mint a nyúl…
Lélekzetfulásig szalad s kapaszkodik fel az átkozott part túlsó felén s a golyók csak úgy repkednek körülötte s nincs senki mellette, hova lettek a vezérek, a kapitányok, hadnagyok s feneketlen mocsár köröskörül, amiben nem lehet mászni előre s egyre több, iszonyú, sárba csavart magyar katonája körülötte:
– Erre, erre, nagyságos uram, – kiáltja egy hang, jó inasa kiáltja, Lónyay Farkas s kezét nyújtja, – erre, erre, nagyságos uram!
Egy kis dombocskára mászik fel s elnyúlik: már az az érzése, nincs semmi veszély, már nincs magára hagyva: már mások gondoskodnak róla: immár fejedelem, akinek élete nem az övé, mások dolga annak vigyázása.
Hamarosan többen gyűlnek össze, ő két lábon áll, úgy nézi a mocsáron átvergődőket s a parton futókat.
– Feküdj le, – ordítja egy hang, – mind idelőnek, – feküdj le, az isten döglesszen meg, mert ha odamegyek leütlek!
A fejedelem odanéz: neki szól ez? Akkor hallja, hogy mondja Lónyay Farkas:
– Vágjátok le azt ott: a fejedelem őnagysága áll itt…
– Vágjátok le, – ordít rá dühében a fejedelem, s boldog, hogy a szava foganatos: rövid dulakodás után leszúrják a dühöngőt.
De akkor lefekszik s úgy nézi kimeredt szemmel, hogy űzik a parton szekereit a szászok s oláhok…
Elnyúlik a földön, a sáros fűben s egész testét megrázza az indulat.
Sokáig csend van a sások és cserjék, fűzfabokrok között, akkor egy hang így szól:
– Nem volt olyan kopjás had, akármicsoda vitéz, hogy ott utat nyithatott volna az árok szélén…
Másik hang ezt mondta:
– A jó isten keze, testvérek! A jó isten így akará megismertetni magát. Igy büntetett meg minket az utálatos rossz olá nemzetség által…
A fejedelem felpattant: tovább.
Úszva ment át a túlsó vizen s úgy kapaszkodott Botfalu felé, ott székelyek jöttek szembe rá, azok megismerték s éljenezni kezdték szokásuk szerint.
– Mennyien vagytok, – kérdezte tőlük.
Nem sokan voltak. Ötven-hatvan ember. Nem lehetett velük semmit kezdeni.
– Szebenbe, Szebenbe, – mondta, – vezessetek váramba!
Lovat adtak alá, s úgy mentek, elvezették Földvár, Szunyogszéken át a fogarasi útra.
Közben bealkonyodott s a szétszórt sereg ki merre tudott menekült a hegyeken át, mind Szeben felé, csak az Olt mellékén verődtek újra össze.
Mire a fejedelem odaért, már mindenki tudta, hogy a hajduk árulása mindennek az oka, mert megszöktek, alig hogy elváltak a fejedelemtől, megállottak s visszafordultak, s amily gyorsan csak tudtak, mentek vissza hazájukba.
Minden dühe és haragja Nagy András ellen fordult s kínjában az istenekhez imádkozott a csillagok felé, hogy csak egyszer még, adja kezébe az isten Nagy Andrást…
Sárkány faluban megállott s kiadta a parancsot, hogy oda gyüljön minden hadinép.
Csatlósok, futó s lovas katonák mentek szanaszét, hogy összeszedjék a szétszórt sereget s hajnalban már csakugyan elég jelentékeny része együtt volt a brassai csatának.
A fejedelem átöltözött s komoran ült köztük, s a fejét csóválta, az eláporodott embereket nézte: ezt nem hitte volna; hát ez a csata? Imreffy is megjött, egész bandérium élén, olyan rendesen, takarosan, mintha sétából jönne: ez imponált a fejedelemnek, aki világért el nem mondta volna, hol s merre járt az éjszaka.
Ezt a napot ott töltötték, estére jött másodmagával Mikó Ferenc, aki olyan volt, mint egy ki veres ördög: már megjárta Bethlen Gábort s azt a hírt hozta, hogy a főkapitány Szakadátnál hál, hajnalban jön számtalan török hadinéppel s négyezer végbeli vitézek is vagynak vele, akik most jöttek át a Vaskapun.
A fejedelem szeme könnyes lett:
– No, ha a szerencse most így meg is játszott, – mondta, – de az istennek csudálatos dolga, hogy az embert megrettenti s bünteti: holnap annál nagyobb kegyelmességét fogja mutatni!…
Kevés kísérettel Szebenbe indult, amint pitymallani kezdett, a többi hadaknak Imreffyvel azt hagyta, Bethlen Gábor mellé rendeljék magukat. Mikó Ferencet megismerte, hogy ő volt a csata elején a bölcs tanácsoló ifjú s megajándékozta saját képére vert ötven arannyal s egy jó lóval.
A kis legény boldogan eresztette az aranyakat tarsolyába s megfogadta, hogy ezekből egyet is fel nem vált s el nem költ, hanem félreteszi jobb időkre, mikor majd egy kis udvarházat ragaszthat rajta. Nagy úr lett egyszerre. Levéllel, követséggel ment vissza urához s ötven lovas kísérte az úton.
A fejedelem Bethlennel Fogarason túl a mezőn találkozott, kezet fogtak s őszintén elmondta, mi történt rajtuk.
Bethlen vigasztalta:
– Ne törje, marja magát nagyon felséged, a hadban a szerencse forgandó, talán isten akaratja volt, hogy az első próbában el ne bízzuk magunkat, mert aki hamar nyer, hamar veszít.
– Élek, halok, ráteszem országomat, fejedelmi süvegemet! – mondta a fejedelem, – de Brassót megveszem. Téged bízlak meg vele, hogy ezt a dicsőséget érd, szívem legfőbb vágyát teljesíthesd.
Bethlen lesütötte szemét: ellentmondani nem lehet, bár fájdalmas volt neki az ostrom, átvette a parancsot, hogy hadaival, törökökkel, székelyekkel megszállja a várost.
A fejedelem tovább indult:
– Meghivom kegyelmedet mind hadastul, aznap, melyen Brassót beveszik: olyan áldomást tartok, hogy emlékezetes lesz s Bethlen Gábor olyan jutalmat vesz, amivel egész világ előtt dicsekedhetik.
Bethlen fejét meghajtotta, kezet fogtak, elváltak, a fejedelem ment Szebenbe és ő Brassó alá.
– Brassóért nem adom oda a fejemet és a ti fejeteket sem, – mondta Bethlen.
Ez volt minden szónoklata, amellyel Brassó ellen vezette a hadat, de ez, mint a futótűz terjedt el s minden embert kibékített, megnyugtatott s lelkesített.
Később még ezt mondta:
– Brassó a mienk: bírnunk kell, mint a régi köpönyegünket: ki vásárolja meg a tulajdon házát mégegyszer, amit maga épített s el nem adott?… Brassót meg kell kapnunk: de nem vérrel s vassal: Brassót nem a fegyvereknek kell meghódítani, de a szíveknek kell hozzánk kötni.
Letanyázott a hegyeken innen s két tucat kémet küldött ki, figyeljék meg s hozzanak hírt, hogy az oláh vajda nem jön-e utánuk a győzelemtől nekibátorodva.
Másnap reggelre már jelentették, hogy mindenütt csöndesek az erdők, az utak, sehol semmi. A Brassó alá küldöttek azt a meglepő hírt hozták, hogy a parasztok azt beszélik, hogy az oláh sereg megszünt.
Erre gyorsabb tempóban haladt befelé a brassai utakon.
Nyugodtan, rendesen, a legszorosabb rendtartással, kemény akarattal fékezte a sereget s gyakorolta a szabályos előnyomulásban. A fejedelem hebehurgya brassai csatája jó lecke volt s mindenki oly erősen fegyelmezte magát, mint csak tőle telt.
Végre magából a városból is kaptak hírt. Arról, hogy a brassai csatában a halottak összeszámlálásánál kiderült, hogy magyarok elestek három négyszázan, oláhok azonban ezeren felül: ezzel szemben szászok közül alig tíz-tizenkettő hiányzott. Ezen nagy féltékenység tört ki, mert Radul a szászokat árulással vádolta, kivált, hogy ő maga is majdnem ottmaradt, egy magyar már a kopjáját is oldalának akasztotta, csak a körülötte levő emberei mentették meg. Az oláhság a vajda haragjának hírére azonnal fosztogatni, rablani kezdte a szászokat s harc támadt a két nép közt, aminek vége az lett, hogy Brassót több helyen felgyújtották, de a szászok az egész csőcselék oláh sereget kiverték a városból s az eltűnt a hegyeken át, a vajdával együtt.
Bethlen a legnagyobb nyugalommal s renddel vehette körül Brassót, elállotta annak minden útvonalát, hogy senki a kapukat meg ne közelíthesse.
A török sereget beküldte Havaselvébe, hogy Sorbán Radulyt elűzze.
– Csak menjetek, – mondta Omar pasának török frázisokkal hízelegve a török ízlésnek – tekintetes és nagyságos pasa, Isten nagyságodat éltesse s egy napját sok ezerré tegye, a győzhetetlen császár szolgálatában kedves jó szerencsékkel látogassa: csak menjetek: Sorbán Radul az átkozott kutya, amilyen könnyen visszafoglalta országát, oly könnyen el is veszti azt…
Számolt azzal, hogy Brassó ellen kapuőrnek ő maga is elég lesz a magyar hadakkal s valóságos isteni segítségnek találta, hogy a török-tatár hadaktól ilyenformán újra megszabadult s nem kellett velük leétetni, lelegeltetni ami még a sok dulás és pusztítás után a vetésekben megmaradt a szegény Barcaságon.
Míg ő azzal foglalkozott, hogy valóságos ellenerődítményeket emelt a várkapukkal szemben, addig sok idő eltelt, azalatt a fejedelem Szebenben országgyűlést tartott s erős csatákat vívott a rendekkel és önmagával.
Törvénybe kívánta iktatni a székelyeknek saját akaratából adományozott szabadságot, ezzel szemben hajlandó volt engedményeket tenni más téren a nemesség kárpótlására.
A hangulat izzó volt, hosszú beszédek voltak, felhányták a fejedelemnek, akivel szemben a brassai veszteség óta merészebbek lettek, hogy folyton a nemesi rend ellen dolgozik: már Széken az volt első tette, hogy a nemességre szabadította a paraszt katonákat s most a székelyek felszabadításával, az ország harmadát elrabolta a nemesi státustól…
A fejedelem, kinek a tanácsház balszárnyát lakásául rendezték be, az egész városból egybehordott legszebb butorokkal, nem sokat törődött a »fecsegő haddal«, mulatott s ivott, átengedte magát ismét féktelen vére tombolásának: csak egy intésébe kerül s azzal a negyven-ötven emberrel akkor végez, mikor akarja.
A muzsikusok folyton húzták, fujták, a nótások szakadatlan gajdolták a fejedelem kedves nótáit s a szép asszonyok csak most kezdték el a nyári farsangot istenigazában. Prépostvári Gyurkó feleségét felhozta a várba s egyszerre átalakult a levegő: ez a nő egy nagy, kövértestű, de babaarcú s lelkű szép asszony volt, aki gyermeki ártatlansággal, kacagva és virulva vonta egész nagy rokonságát magával s minden ismeretségét: isten tudja honnan s hogy, de ennyi szép nő sose volt a fejedelem körül: Imreffynének, Dengeleghynének s a többi dámának legfőbb gondja volt, hogy a fejedelmet elzárják a többi asszony elől s a saját boszorkányos varázslatuk alatt tartsák: Prépostváriné nem volt irígy, ő csak mulatni akart s nem politizált és nem rabolt: ő csak kacagott és hízott.
Hetek teltek bele, míg a fejedelem az oláhországi táborozás után a Fogács által megszállott Szeben után s a brassai csata nagy megrázkódtatása után kitombolta magát egy egészen felelőtlen s ártatlannak látszó nagy nekibuzdulásban. Olyan jó dolga volt s oly titkos tervei, hogy Géczyt is kihivatta Konstantinápolyból.
Géczy sietve jött meg s hogy portai követségének sikertelenségét feledtesse, majdnem belebújt a fejedelembe, úgy szolgálta kegyét.
– Tisztára az Mahomet paradicsomja, nagyságos uram – mondta Géczy hizelkedve, mikor megjött s bámult a nagy dáridókon.
Ez időben a törökösség, mint valami édes méreg csiklandozta a keresztyén, főként a protestáns úri rend kiváncsiságát. A reformáció felvilágosította az elméket, hogy az embernek szabad vizsgálódnia a világ minden dolgai felett, »mindeneket megpróbáljatok, – mondta a biblia népszerű tanítása – s ami jó megtartsátok, ami rossz elvessétek…« Igy a katholicizmus sötét, vak s birálat nélkül minden ellenkezőt elvető és megsemmisítő zárkózottsága helyett, kiváncsiság, minden tudománynak kútfeje s dajkája fordult az ismeretlen dolgok felé. A török rendkívüli hatalma, mindent eltipró, mindenen uralkodó ereje imponált s a törökkel való személyes érintkezés ízt adott titkos keleti bujaságok, gyönyörök élvezetéből. A megfoghatatlan varázsa nagyobb, mint az ismerteknek lenyügözése. A fejedelem Géczytől kívánta, hogy bevezesse a török miszticizmusba…
Egy éjjel aztán nehányan voltak együtt, Prépostváriné s még két-három asszony s néhány, már a törökségbe belekóstolt ifjú, s Géczy keleti termet rendezett be, szőnyegekkel s heverőkkel s az annyira titkos és tiltott dohányzás mellett beavatta a fejedelmet a mohamedánizmus titkaiba.
– Azt úgy értse meg nagyságod, – mondta s imbolygó füstfellegek közt kezdett beszélni a szent tanításokról – hogy a török tudomány szerént a paradicsomnak oly kapui vagynak, hogy egyik szárnya a másiktól százezer esztendeig járó földnyi messzeségre vagyon… Az ő kőfalának épületének fele arany mészből, fele ezüst mészből áll, tapasztása pésmából vagyon s nyolc kapuja vagyon s minden kapuján hetvenezer tágas mezője vagyon…
Megszédülve hallgatták a százezer esztendei járóföldeket s a nők csiklándva kacagtak fel.
Géczy, mintha maga is törökké lett volna, szinte török áhitattal magyarázta az Alkoránt:
– Mindenik mezőben hetvenezer palota vagyon rubintból, mindenik palotának hetvenezer kerített udvara vagyon Hiacinthusból, mindenik udvarban hetven-hetvenezer házak vagynak aranyból, mindenik házban hetven-hetvenezer ablakok vagynak fejér ezüstből, minden palotán hetven-hetvenezer trónusok vagynak aranyból s mindenik trónuson hetven-hetvenezer nyoszolyák vagynak ragyogó ezüstből és drága bíborból…
A nők, a rettentő számoktól elámulva felvisongtak, de Géczy határtalan komolysággal folytatta:
– És mindenik ágy körül hetven-hetvenezer leányok vagynak paradicsomi fényességbül.
Egymás keblére bujtak, libabőrös kéjjel csiklandozta szivüket a csodálatos.
– A paradicsom hajléki olyak, – folytatta Géczy – hogy ha minden teremtett állatot egyik terembe bevisznek is, mind belefér… Ott nap, hold nincsen, hanem az Empireum égnek fényességétül világosodik az paradicsom.
– A paradicsomnak lakosi penig mind mezeytelen orcával járnak s aki az Paradicsomba béjut, annak kaftánnya meg nem avasodik, maga is meg nem vénheszik, sem álom soha reá nem megyen, sem beteget nem szenved és egy férfiúnak száz férfiúi erő adatik ételre és italra és asszonyállattal való öszvemenésre és mikoron enni és innya leülnek, negyven esztendeig veszteg ülnek, esznek, isznak és közösödnek. Gazdagok lésznek. Harmincháromesztendős korbeliek lésznek, mint a Jézus próféta. Szépségesek lésznek, mint József. Illatosok lésznek, mint Mahomet. És mindennek tíz ujjában drágakövek lésznek tiz-tiz gyürüben, mert: az uristen adta néktek az Paradicsomot ez világi cselekedetetekért…
A fejedelem hallgatta, és belekábult és mint gyujtó méreg itatta át az ereit s csontjait a buja idegen szó; hevert a heverőn, nagy szemeit a mennyezetre függesztve, aztán szemét lassan lehunyta, száját megnyitotta s sűrű borkábulatában a szavak idegen, soha nem hallott ízét itta:
S Géczy halkan, dudolva, komolysággal folytatta a napkeleti mesét, amely a magyarok ősi meséihez is úgy odaillik.
– Szól a felséges isten a Paradicsomban a hivőkhöz: óh én szolgáim, az én szómat ne halljátok többet mástul, most magamtul halljátok közbenjárás nélkül: annakokáért én, isten, ha én immár köszöntöttem az én szolgáimat, szükség, hogy engemet ők meghallgassanak. De óh én szolgáim, mért rettegtek én tőlem: hallod-é Rézmán angyalom, ezeknek az én magam eledelébül adgy, hadd egyenek, bort is adgy inniok… Mindgyárást az angyalok gyöngybül, rubintbul asztalokat és ezüstből tálakat, azokból sok külömbféle étkeket hoznak, az mely étkeket soha senki sem látott… Azokból esznek, isznak s ott sem tűz, sem nap nem lészen; mond akkor az isten: adgy elég bort inni az én szolgáimnak, azért az Rézmán angyal megparancsolja és mindgyárást az menyei szűz leányok gyöngy- és rubintpoharakat hoznak, bort; az hiveket itatják és Istennek hálákat adnak. Azután mindenik emberre hetven-hetven kaftánt adnak, fényködből teremtettet, melyeket soha senki sem látott, sem fül nem hallott, annak utána az isten felettük egy felhőt támaszt, amelyből illat, eső és színharmat pereg, ismég más felhőt támaszt, amelyből a Hurin Ayl, az Paradicsombéli szűz leányok jőnek és mindenkinek hetven-hetven szűzleány és hetven-hetven szép gyermek adatik, igen ékesek. És mond az isten Rézmánnak: Mondd meg az én szolgáimnak, ez hely melyet nekik adtam, igen főhely, nyugodgyanak abba és mondanak a hivek az istennek: Uristen, mindenek meg vagynak, semmi fogyatkozásunk nincsen, csak kivánnyuk az te szemednek nézését…
Már mindenki hallgatott, mindenki szanaszét feküdt, hevert s csodalátó szemmel bámultak a Géczy arcára, amely magába merült s különös különös volt, az ablakon besütött a hold s a görögtűztől bíborvörösek lettek a falak, mintha a szavak színe festette volna meg.
– És akkor mondja az Uristen Dávidnak: Dávid király én udvari énekesem, kezd el és olvasd a Soltárt… akkor az isten a Dávid szavát hetvenszeresre változtatja és igen ékes nótára fogja s oly megmondhatatlan édessé teszi, hogy a madarak is azt hallván, énekelni kezdenek. Akkoron mond az Isten Gábriel angyalnak: az Dicsőség látásának homályát vedd el az ő szemükről! Azt mindgyárást elveszi és akkor a hivek: színről-színre látják az istent… Mond az isten: Tü én hüveim vattok, én is kegyelmes istenetek vagyok, ezután semmi bánatotok nem lészen és félelmetek nem lészen, mert immár énnékem szenteim, választottaim és barátim vattok: békesség tinéktek, boldog népek vattok…
Már a szava egészen halk volt, mintha révülésbe esett volna, s az előbb rikoltozva tomboló társaság egy csapásra, megbabonázva s elálmélkodva meredt Géczyre, aki folytatta:
– Haszen doktor azt mondja: Ezernyolcvan esztendeig néznek reá, isten színére, egy végben és azután arccal leborulnak és az istent imádgyák, de az isten mond nekik: én hiveim és szolgáim emeljétek fel a fejeteket, mert most nem leborulásnak, hanem örömnek és ajándéknak napja vagyon…
Ezzel Géczy felemelkedett helyéről s kezeit keresztbe téve, törökmódra hajlongani kezdett s török szavakat mormogott.
Szinte félve, dideregve nézték, mint a bűbájost, aki most mindnyájukat megrontja.
Géczy körülnézett, hirtelen megijedt a túlságos hatástól, amit reájuk gyakorolt, mert a törökösség üldözött volt és semmi a haláltól meg nem mentheti, ha nyilvános lészen.
A fejedelem mindnyájukat elküldte, csak Géczy maradjon.
Kábultan feküdt s a nagyszerű tervről kezdett szólani, amit szívében táplált:
– Abban nevelkedtem, hogy a törököt, mint a rühes kutyát utáljam és megvessem: de te most vélem megkedveltetted a törökséget és én azt akarom, hogy a török hadak az én pálcám alá jöjjenek…
A szeme izzó volt, szinte fekete lángok csaptak ki belőle.
– Azt már megértettem, hogy a török nem akarja, hogy én túlságosra nőjjek… Azért nem adott engedélyt a moldvai s lengyel háborúra, azért űzött vissza Tergovistyéből, mert érzi, hogy Báthory s a szultán ketten el nem férnek ez világon… De én nem adom fel a harcot s kívánom, hogy maga akarata s tudtán kívül is szolgája legyen Báthorynak… Hallod-e, ha ő nem bocsát be a keletre s nekem nincs erőm arra, hogy magam forduljak szembe az egész világgal: e rongy, rothadt, semmi ország ebben nem segít: azt akarom, hogy sarkam igazi földön vethessem meg: Magyarországot akarom…
Géczy ijedten s csodálkozva hallotta ezt a váratlan eredményét az ő török prófétálásának.
– Hogy lehet a törököt rávenni arra, hogy meghódíthassam velük Magyarországot?…
Géczy hallgatott. A fejedelem kitört.
– Nem kell hozzá semmi, csak engedély s egy csapásra az ölembe hull: a Forgács serege, az egyetlen számbavehető sereg, amit ki tudott állítani odaát az ország, szétszórva bujdosik valahol a moldvai, a lengyelországi havasokon s idegen pusztákon, ha visszatér is valaha Kassára, ennek nem lesz sem kedve, sem hitele, hogy új harcra menjen… Ha most gyorsan sereget lehet összeszedni, még őszig Pozsonyba jutnék…
Géczy maga is megborzadt. Oláhországon keresztül jőve, látta a tönkredúlt országot: Erdélyen át, látta az elpusztult világot, ez vár Magyarországra is?… A Báthory háborújától egyebet mit lehet várni, mint pusztulást…
– Isteni és felséges gondolat, – mondta azért hangosan, – ehhez hasonló emberi főben még fel nem támadott.
– Feltámasztom Bocskay idejit – ugrott talpra a fejedelem boldogan, hogy a legelső embernél, kinek tervét elárulta, ily lelkes s elragadtatott visszhangot keltett, – engedje el a porta az eddig meg nem fizetett adókat, adjon százezer aranyat kölcsön, adják ide Moldva s Oláhország erejét, rendeljék alám a budai, temesvári basákat s az egrit, meg az országban levő török hadakat, én az erdélyi hadsereggel, a székelyekkel s vármegyékkel és a hajdukkal őszre átadom a győzhetetlen császárnak egész Magyarországot, Pozsonyig.
Géczy csak azt felelte:
– Felségedé a gondolat, szolgáké a végrehajtás s valamint Isten előtt minden ember egyenlő, Felséged előtt mindnyájan szolgák vagyunk… A hajduk árulását elengedi Nagyságod?…
A fejedelem felkiáltott:
– Az el van rendezve!… Nagy Andrást felakasztatom s a hajduknak új generálist teszek…
Géczy megértette:
– Bethlen Gábor mindig azt mondja, hogy politikát száz esztendőre előre kell csinálni. De én azt mondom, az a legény, aki ma ki tudja vágni magát. Aki száz évre előre gondol, az őrült.
Fél éjszakán tárgyaltak, a fejedelem szerette volna még Imreffy előtt is titkolni a dolgot s azt kívánta, hogy Géczy egészen titokban szerezze meg a portán az engedélyeket és segélyeket, de Géczy ellenkezőleg, most nem akart titkosan járni el, bizonyságra volt szüksége a jövő számára.
– Nagyságos uram, – mondta, – én csak egy szegény szolgája vagyok nagyságodnak; nem is vagyok ez országbeli. Csak akkor tehetek Nagyságodért, ha nagyságod főemberei mellette állanak, írásukat, pecsétjüket s szavukat felemelik Nagyságod mellett.
A fejedelem főtt, forrt, félt a megijedt szeműek kijózanító pillantásától, de Géczy szép és bátor szavakkal biztatta:
– Felséged az országban Dei gratia minden! hogy merne beleszólani a fejedelem akaratába az ország, amely szintén Dei gratiából semmi.
– Kötelességem az országról gondoskodni!
– Nem úgy fejedelmem, nincs helytelenebb és butább beszéd, mintha az uralkodó a kötelesség szót említi. Szóval sem szabad pedzeni, hogy neki kötelességei vannak.
– Az én hálám el nem marad, ha velem jöttök.
– A hála szót sem a fejedelem számára találták ki. Egy fejedelem elárulja magát, ha azt a szót kimondja, hogy köszönöm. Mit köszön? Mi köszönjük a szolgák és népek, ha felséged elfogadja életünk áldozatját… Én igen, én egy ital vizet is megköszönök…
A fejedelem szeme fölvillámlott:
– Igazad van, – mondta – ha én ilyen hálálkodó fráter lettem volna, ma nem parancsolnék a szász Natiónak, legfeljebb a kuvaszomnak.
Belelovalta magát s hivatta Imreffyt.
Már neki mint kész dolgot adta elő, már mintha Géczy hozta volna, mintha a porta bizonyos tudomással bírt volna róla s így valószínűséggel lenne az engedély megnyerése; Imreffy nem tett ellenvetést. Annyira gyűlölte a magyarokat, s a legutolsó brassai vesztés óta a katonákat, feleségétől elszakadva, annyira veszett életet élt, semmi tartalékja és semmi szilárdsága erkölcsi életének nem volt, hogy már valóban egy nagy, országfutó haramja lett.
– Ha a porta megadja az engedélyt s a kivánt segélynek csak harmadát, akkor is meg lehet csinálni.
– Hogyan: ha megadja!… Mikor ingyen esik szájába a pecsenye?…
Mindhárman lehajtották fejüket, izzó szemmel néztek maguk elé. Nem kis vállalkozás, amit ez éjjeli órában főztek: ehhez hasonló még az ország történetében elő nem fordult.
Versengés, harc és kétségbeesett vállalkozás volt elég, Ferdinánd császár ideje óta, aki testvérbátyjával, V. Károllyal, fogózkodva dolgozott, hosszú élete alatt, hogy az egész Magyarországot s Erdélyt visszafoglalja a török kezéből: ezzel szemben az erdélyi végeken alakult magyar fejedelemség sok mindent próbált, hogy visszafoglalja a magyar földeket némettől a török segítséggel, töröktől a német segítséggel, de mindig csak a magyarság szabadsága végett. Az, hogy a magyarországiak Erdélyt azért akarják meghódítani, hogy a német szolgálatába hajtsák: állandó vád volt; de az még eddig soha egy pillanatra sem fordult meg senkinek az agyában, hogy legyen valaha erdélyi fejedelem, aki a török számára akarja meghódoltatni a magyar hazát…
Báthory Gábor nem térhetett ki a gondolat elől: neki harcolnia kellett önmagával: elveszett lelki egyensúlyával, nem ülhetett békén: neki a száguldás volt az életprogrammja s ha keleten romba szakadtak tervei, nyugatról kellett megkerülnie…
A gyűlésbe Imreffy nagy oratióval vitte be a dolgot: úgy állítván azt be, mintha a török ajánlotta volna fel, hogy álljanak boszút az erdélyi nemzetek a Forgács-féle országdúlásért, amelynél pogányabbat még a pogányságtól sem tapasztaltak soha, mert az oláhokkal versenyt dúlták, rablották s égették a fejedelem tartományit s amit hol kaphattak, minden kémélés nélkül felprédálták… De még az oláhok részéről nem olyan csodálatos vala, hogy mindent, amit tudtak, Havasalföldébe takarítottak, mert evvel mi nekik csak a kölcsönt fizettük meg: noha a régebb években való dúlásaiknak csak félrészét se vehettük meg a tartományukon: mindazáltal ők az ő dolgukban jártak… A magunk nemzetsége azonban, kikkel egy nyelvünk, egy hitünk, épen oly irgalmatlanul dúltak, prédáltak ahova érkeztek, sőt talán szörnyebben, mint az oláhok, noha azoknak okot semmit sem adván, a rettenetes kegyetlenséget continuálják vala…«
Megbélyegezték azért mindazokat, akik mint lázadók törvényes fejedelmük ellen felkeltek és a magyar ellenségekhez álltak, számszerint negyvenhárom embert: két papot, Csiki István püspököt s Koppányi Mátyás kanonokot, hét nagyságost: Kendi Istvánt, három Kornist, akik közül kettő már elvette büntetését személyére s a többi el fogja minden vagyonára, két Sennyeit s Petki Jánost, a volt székely főkapitányt, harmincnégy nemzetest… s hittel kötelezték magukat, hogy ezeknek, sem maradékuknak, még a következő fejedelmeknek se legyen joga soha megbocsátania… Ily rettenetes módon a bünösöket országul elmarasztván, a megtérteknek adott kegyelemért hálafeliratot írtak s ezekkel együtt erős igéretet tettek a bosszúállásra, esküt, hogy a nagy Bocskai idejét feltámasztják: a vallás szabadságának zászlaját kiütik, a fene pápistákat tőbül most már kiirtják, s ha máskép nem megy, török segítséggel mindezt végbeviszik.
Imreffy remekelt: a gyűlés magától ment bele annak a megszavazásába, amit a fejedelem maga sem mert remélni.
Mint egy boszorkánykonyha forrt s kavargott a szebeni várban az országok jövő sorsa: ellenben a nép odakint igyekezett elfelejteni a rajta átvonult had szomorú emlékét, csépelték a megmaradt s le nem gázolt, le nem legelt termést, zsákokba rakták a búzát s mindjárt bevermelték a földbe, hogy ha, isten ne adja, újra baj lenne, a dúló hadak el ne emésszék a gyerekek s némberek elől, ácsolták a gerendákat s rakták a leégett portákon az új apró házakat s kezdték szántani a tarlókat, hogy új magot vessenek belé a jövő életre.
És sajnálták a fiakat s férjeket, akiknek még most is ott kell szenvedni Brassó alatt, csak abban voltak megnyugodva, hogy Bethlen Gábor sem a maga fejét, sem a másét nem hajlandó odaadni.
Géczy a fejedelem szekerein megindult Konstantinápoly felé újra; felpakolva a sok számtalan arany, ezüst holmit, ami a szászok ládáiból s raktáriból még kikerült, hogy azokkal újra megvesztegesse a basákat s bégeket, a török porta elvetemült népét, fel a nagyvezérig s eladja rajtuk örökre a magyar szabadságot…
Brassó felé kellett mennie, egyrészt Bethlen Gábor miatt, akit teljesen kikerülni nem volt tanácsos, mert ha megharagszik, mindent elronthat, de lelkére volt kötve, hogy el ne árulja küldetésének igazi dolgait; másrészt azért, hogy ő, aki a brassai bíróval oly jó barátságba keveredett, menjen be a várba s ajánlja fel a fejedelmi kegyelmet: próbáljon békességet teremteni, ha lehet. Brassó tele volt menekült nemesekkel: most ravasz sakkhúzással a Géczy vitte kegyelem úgy szólt, hogy a szászok bűnbocsánata annál teljesebb lesz, minél jobban kiszolgáltatják ezeket a hozzájuk gyűlt magyarokat.
Bethlen hidegen fogadta Géczyt, gyűlölte ezt az embert, tisztátalannak érezte, lelki szennyekkel borítottnak, akinek kezét sem szívesen érintette meg.
Géczy még aznap, hogy megérkezett, bekéredzett Brassóba s be is eresztették.
Weiss Mihály óvatosan hallgatta álnok szövetségesének színes, hízelkedő előadását; nagy vacsorát rendelt a számára s a legfőbb tanácsbelieket meghívta rá… a magyar nemesek közül is többeket… S mikor a felköszöntők megindultak, sokan köszöntötték, még többen átkozták Báthoryt s végre maga Weiss Mihály felállván, a következőket mondta:
– Istentől kívánunk nagyságodnak, Géczy András uram, jó szerencséket, hosszú életet s nagy jókat megadatni: köszönetünket mondjuk, hogy a portán oly derekasan vitte a dolgokat, hogy a győzhetetlen császár mindent keresztül szakasztott, amit a mi őrült Sardanapalunk támasztott s im itt az ideje, hogy mint akkori portára való indulásakor ígértük: ma megháláljuk Nagyságod tetteit: mért alázná nagyságod magát e hitehagyott s szerencsétlen őrültnek szolgálatjába?… Mért vinné nagyságod az országnak kincseit a portára, hogy ennek az isten nélküli gyilkos fejedelemnek erőt és segítséget szerezzen?… Mink itt ezennel felhívjuk s felszólítjuk nagyságodat: hogy mi, akik itt jelen vagyunk, úgy szász nemzetbeliek, mint magyar nemzetbeliek: arra instálljuk nagyságodat, hogy nemcsak hogy ne arra sürgesse a győzhetetlen császárt, hogy megengedjen ennek az alávaló ebcsontnak, Báthorynak, hanem saját maga számára kérje a fejedelmi süveget s botot!…
Géczy megdobbant, szeme elfakult: titkos vágya volt, éjjeli órákban, részegen ápolt gondolata, hogy az országot magának szerezze meg: de hogy így kívülről s minden akadály nélkül pottyanjon az ölébe, ez annyira boldoggá tette, hogy ezzel a dicsőséges ideával szemben egyetlen ellenkező gondolata sem volt.
Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre komorabb s egyre sötétebb lett, már nem nevetett oly vígan s ártatlanul: jól tudta, abban a pillanatban, mikor kipattan, hogy saját hazáját a töröknek felajánlotta, senki sem fog oldala mellett maradni. De utálta már ezt a tespedő, heverő életet, az örökös vitákat apró mindennapi dolgokon; a nemesek privilegiomit, amit naponta újra vitattak: hogy pl. a »vámmegállításnál hogyan kell igazolni azt, hogy a nemes a marháját maga nevelte s így vám nélkül viheti tovább«; hogy »a malmok mennyi vámot tartozzanak adni a földesuraknak«; hogy »a parasztság akármicsoda földeket használ is, ha dézmaadással tartozó falu határában él, akkor ezentúl a földje után mindenkor dézmával tartozzék«, hogy »ha oly szűk termés volna, hogy a dézma ki nem telne belőle, akkor abban az évben a dézma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az a rész, ami a cséplőknek szokott kijárni ebéd véka néven: ilyenkor egyáltalján ki ne adattassék«… stb., stb.
Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az élete.
Nem érezte jól magát többé az élet szűk határiban, amely ellen feltámadhatott, lázadhatott, de amin semmiképen fordítani, változtatni nem tudott: olyan volt, mint aki nagy út előtt áll, sietnie kell s muszály a rozzant, rázós szekéren utaznia, mert sem gyalog nem bírja, sem jobb alkalmatossága az utazásra nincs: arra vár, hogy ha majd a célnál lesz, elcsapja a rossz szekeret: ott majd minden lesz s minden jó lesz s ha nem lesz is: de legalább ott leszünk…
Számba vette a megpusztított haza erőit s hadait. Az összes főispánokat berendelte, jegyzéket csináltatott a vármegyék állapotáról, az elszenvedett károkról s a megmaradt vagyonról, az elholt emberekről s a hadképes élőkről…
Az eredmény szomorú volt, az ország anélkül is csupa kár s panasz volt már a tavaszon is: de a két hadjárat, amit ő viselt külföldön s amit a külföldiek vittek végbe felettük, tönkre tette az országot: nem baj, mondta, nem baj, biztatta magát, csak a magyarországi had sikerüljön, akkor Erdély örökre boldog lesz, akkor Erdély uralkodni fog az egész Magyarországon, mint most Bihar, Szatmár vármegyéken…
Homályosan izzott a félelem a lelkében, hogy a török lesz majd az úr: de feszült az ökle s válla, hogy csak ott legyünk, belső harc által majd megrepesztjük a bilincset: ha a némettel nem kell harcolni, majd megbírunk a pogány sárkánnyal, majd belőlről vágjuk fel a hasát, mint Jónás a cethalnak… a mesében… s nem a bibliában, mert ott a cethal irgalmából kerül a szárazföldre a szegény fráter: ez nem ő… ez nem neki való: ő senkitől irgalmat nem kér s nem vár…
Egy nap megjött Prépostvári a Nagy András üzenetjével, hogy nem jön be a hajdugenerális a fejedelemhez: érzi a pecsenyeszagot.
Éktelen dühödött lett: parancsolta, hogy Biharmegye megostromolja Kállót… a magyarországi részek hadait mind a hajduk ellen rendelte.
Őrjöngött dühében, a szeme égett s nem volt körülötte senki bátorságban.
S a napok átkozottul rohantak, fenyegetett az ősz s még semmi sem történt, egyik postát a másik után küldte Bethlenhez: mi lesz már Brassóval, meddig lopják a napot a város alatt?…
Bethlen semmit sem tehetett, ekkora kőfalakat ostromágyúk nélkül meg nem vehetett s népe sem volt, a törököt maga elküldte, a székelységet, amely úgyis a szomszédban lakott s három nap alatt mindenkor berendelhette: hazabocsátotta mezei munkára, a hajduk hiányoztak, a magyarországi részek hadai eltávoztak: csak a kis erdélyi bandériumokkal állt a kapuk előtt s a török végbeliekkel, de ez csak arra volt jó, hogy lezárja a várost, hogy az semmi közlekedést fenn ne tarthasson a világgal…
A várnak volt két esztendőre való élelme, de ígyis szörnyű volt az állapota: nem volt senki, aki a falakon kívül levő földjeit, erdeit, s főleg kereskedelmi összeköttetéseit ne siratta volna. Sok volt köztük az idegen, a bennszorult s bemenekült magyarság is, akiket munka nélkül élelmezni kellett. Weiss Mihály minden tréfája s bölcsessége kevés volt hozzá, hogy jókedvben s nyugalomban tartsa a várost. Bátorság, az nem hiányzott, mert a védelem fanatikussá tette őket, a templomok minden istentiszteleten zsufolva voltak, a lelkek rémületükben ott kerestek erőt és segélyt, a jó istennél, akinek hatalma végtelen; a fantáziánál, amely csodákat teremt…
Egy nap a fejedelem Bethlent berendelte Szebenbe.
Már tűrhetetlen volt neki a nyugtalanság, minden nap egy esztendő s minden éjszaka az örökkévalóság volt: kellett a Bethlen higgadt s nyugodt lénye, hogy attól lenyugodjon a lelke.
Bethlen nem értette ez izgalmat: hiszen voltaképen ma nincs sehol semmi baj: mért emészti magát?… Brassótól eltekintve, ahol egy jelentéktelen, néhány ezer emberből álló sereg áll, az ország élhet s dolgozhat s építheti magát?…
A fejedelem hallgatott: azért hivatta Bethlent, hogy a portai követséget megmondja neki, de elhallgatta, csak arról beszélt, hogy mindenki ellensége, mindenki keresztülhúzza számítását…
Elunta Prépostvárinét egész társaságával s Géczyt kívánta: Szilassy halála óta nem szerette az asszonyokat s Géczyhez úgy vonzódott, mint a mágneskőhöz: testi-lelki kielégítetlenségében, untalan izgalmakban s lelki nyomorúságokban hánykolódott.
Akkor megjött a huga, Báthory Anna.
Ezzel szörnyen összeveszett az első pillanatban: de az vére volt s fajtája: nem hagyta magát s egyik a másikat tette felelőssé mindenért, ami történt: egy ízben már azon a ponton volt, hogy megfojtja s nekiment karral, körömmel, de a nő birkózott vele s pofozta s a birok vége csók lett, a fejedelem szinte önkívületi őrjöngésében úgy kezdte csókolni a hugát, oly vadul s szenvedélyesen, ahogy még nőt soha…
Bethlen rajta kapta őket s megmentette egymástól a két embert, de ő maga csaknem örvénybe sodródott, mert a féktelen és szenvedélyes Báthory lány belé veszett, ami ellen csak morális és vallásos fékkel tudott védekezni, önmarcangolással a szép teremtés ellen.
Kínosan nézte ezeknek a dolgait, mint őrültek tetteit. Szeretett volna hazamenni a feleségéhez, de a fejedelem nem engedte, bár helyette Brassó alá Prépostvárit küldte ki. Bethlen fájóan látta, hogy az ostoba ostromolni kezdte és sorra elfoglalta a Brassó körüli apró kastélyokat, amelyeket bevenni nem volt virtus, de a fejedelem bosszúját enyhítette. Bethlen ezekhez hozzá sem nyúlt, mert nem az volt a célja, hogy minél többet pusztítson, hanem az, hogy amit lehet, mentsen s épségben megtartson a jövőre. Feketehalom ostromát hozták hirül: a brassaiak segítséget küldtek Feketehalomnak, 35 brassai deákot, s mikor a kis városkát elfoglalták, ezek még tovább védték a kastély tornyát. Végre a lőporuk elfogyott s kénytelenek voltak feladni magukat.
A fejedelem dühe nem ismert határt, hogy oly sokáig dacoltak s hogy a kapitányt, egy bizonyos Kurzák Dömét agyonlőtték: huszat közülök felakasztatott, tizenegyet agyonlövetett, kettőt, akik magyarok voltak, lábánál fogva akasztatott fel, hogy tovább szenvedjenek… s a harmincötödiket, aki a hóhéri tisztet végezte, beküldte Brassóba, hogy ott mondja el.
Napok mulva jött a hír, hogy ez pedig a hóhérságért Weiss Mihálytul megöleték…
Ellenben a vidombáki s keresztyénfalvi lakosság tanult a példán s deputációval küldte ki a város kulcsait a fejedelemnek.
Egy éjjel Bethlen, mint rendesen, sokáig fenn volt a fejedelemmel. Még mindig nem tudott semmit a Géczy megbizatásáról, de a fejedelem tudni akarta véleményét s arról beszélt, mi lenne, ha török hadakkal venné be Pozsonyt?
Bethlen nagyon elkomolyodott:
– Egyebet nem mondhatok felségednek, – szólt, – csak azt, hogy ahol a török egyszer fegyverét beküldi, ott mindjárt imát tartanak napfeljövetelre, s ahol a török dervis egyszer imát mondott: az a helyet a próféta zászlaja védi… Azt a helyet többet kiadni a győzhetetlen császár birodalmából nem szabad, ha az egész birodalom minden ereje rámegy is…
A fejedelem erősen hallgatott s azt mondta a pohárnoknak:
– Hozzatok más bort, vereset. Utálom ezt a rossz, penyészes, hordószagú lőrét.
– Abizigaz, – mondta Bethlen ártatlanul, mert kedves akart lenni a fejedelemhez.
Aztán tovább ismertette a török szokásokat, hogy elijessze a fejedelmet a törökkel való fraternizálástól.
– Hogy tudott akkor kegyelmed oly jó barátságba lenni a törökkel, ha azok ily fene népek? – kérdezte gúnyosan a fejedelem.
Bethlen elborult:
– A török is ember, nagyságos uram s bizony nem rosszabb ember másmilyen embereknél: aki ért a nyelvükön, az inget is leszedheti róluk s én csak hálával gondolhatok vissza török portai jóbarátimra, akik most is nagyságod szolgálatában úgy-e bátor, minden haladék nélkül adtak hadat s el is vitték, mikor nem kellett: ezt semmiféle keresztény fejedelem semmiféle testvérének, avagy attyafiának meg nem tette volna… S én számítok is rá, hogy mindenkor készséges segítségre találok náluk… De azt, felséges uram, hogy én az ő szárnyuk alatt végezzek keresztény földön foglalást: azt kétszer is meggondolom, míg egyszer előttük szájamon kiejtem valaha…
A fejedelem sötét arccal hallgatta s ivott a veres borból, amit a pohármester töltött neki.
Bethlen maga is kissé ivottas volt s várta, hogy neki is töltsenek, de a pohártöltő nem adott az ő kupájába. Megemelte a kupát s intett, hogy adjon. A bortöltő legény fogta az előbbeni fehérboros korsót s abbul akart önteni.
– Adj nekem öcsém veres bort, – mondta kissé fölpattanva, kissé féltréfával, – talán megérdemlem!
– Ugyan mivel! – kiáltott a fejedelem, – hogy Brassót én ellenem védelmezte kegyelmed?!…
Bethlen elsápadt: a fejedelem szeméből ily gyűlölködő vad hullám még nem csapott felé.
A fejedelem sem szólt többet, ő sem válaszolt, ellenben kevés hallgatás után felállott s elment. Szállásán a kaput jól elzáratta, gerendával eltorlaszolta s reggelig le nem feküdt, csak egy székben szunnyadt, várta a fejedelem hajduit, most már mindenre el volt készülve.
Reggel azonban a fejedelem maga jött hozzá, egyedül, megölelte, megcsókolta s egy szót sem szólt az éjjeli esetről, azonban ily szíves, jóságos és testvéries nem volt hozzá mult ősz óta, mint ez napon.
De egy rettenetes dolog ezt a napot is elrontotta. A fejedelem egész délelőtt Bethlennel volt, a lóistállókat látogatták meg s minden lóról valami mesét mondott a fejedelem, aki valamennyit személy szerint ismerte. Volt a többi közt egy öreg csődör, amely már annyira elgyengült, hogy a két első lábán járni is alig bírt, ha a jászol előtt állott, úgy rogyadozott a térde, mint ha rángatózna, minden pillanatban becsuklott; ott állott mellettük Török János, a főlovászmester s ez megszólal könnyű tréfával, hogy »de a két hátulsó lába még nagyon jó, nagyságos uram, azért a fedezésre igen megfelelő: mint felséged…«
A fejedelem elveresedett s ököllel váratlan belevágott a Török arcába, aki beleesett a ló lába alá. Az megijedt, kirugott s szerencsétlenül fejbe rúgta az embert, aki felfelé tápászkodott, a fejedelem a kezében levő ostorral megvágta a ló szügyit, az kínjában táncolni kezdett s halálra taposta Török Jánost…
Bethlen megdermedve állt, nem mert moccanni, nem merte visszafogni a fejedelmet.
Ez szédült a vérmámortól s nevetett; a rémülten álló lovászok s hajduk közt hetykén kiáltott fel:
– Ebbül tanulhattok!… Nem volt ennél kedvesebb legényem: de az istent se nézem, ha ellenem fordul.
Bethlen igen elgondolkozott. A fejedelem ideges volt az esettől, Bethlenbe belekarolt s egész várnépe szemeláttára hizelegve beszélt vele:
– Szánom, amit tettem, – mondta, – de ez egy gyilkos átkozott eb volt: ez ölte meg a széki éjszaka mind az urakat s ez mindnyájunknak életére fenekedett, ez már nem ismert sem istent, sem embert: ez volt az, aki az én kedves Szilassy Palkómat Tergovistyében megmetszette, levágta.
Később mintegy bocsánatkérésül mondta Bethlennek:
– Nem akartam s szánom, de hidd meg, jó testvérem, ennek így kellett lenni…
Nem szóltak többet a dologról, a fejedelem egész nap arról beszélt, hogy most már letesz a hadakozásról s a jövő esztendőben, csak ezt az egy évet úgy tudja végezni, ahogy gondolja, megtér lelkében, barátcsuhát vesz magára s vezekelni fog: csak még ez egy esztendőben sikerüljön neki:
– Istenem, ifjú sem voltam, – mondta, – még az én hősi cselekedetem hol vagyon?… Én abba nőttem bátyámnál az ecsedi várba, hogy elindul a kis királyfi s levágja a sárkány hét fejit, országokat szerez az ősi országhoz s hol vagyok én ettől…
Bethlen szeretett volna, de nem mert szólani.
– Te vagy az én egyetlen barátom, – mondta a fejedelem a várfokon, ahonnan lenéztek az alattuk levő városra s a körülfekvő alacsony hegyekre s az égre, – te vagy nekem már mindenem, gondold fel, milyen árva vagyok: soha nem volt sem apám, sem anyám, senki, aki megverjen, ha rossz vagyok…
– Országja van nagyságodnak, édes nagyságos uram, – mondta Bethlen.
– Mit csináljak vele, – kiáltott a fejedelem, – játéknak túlságos nehéz, alattvalónak túlságos ostoba: semmit vele mívelni nem lehet, se az én jómra, se az övére…
– Felséges uram, – mondta Bethlen, – jegyezze meg kérem e szómat: nem kell az országgal semmit se mívelni:… hagyni kell, hogy történjen, aminek meg kell lennie… Nagyságos uram: nem az a fejedelem dolga, hogy az országot kergesse, mint a négylovat: hanem az, hogy pásztorkodjon a ménes mellett s hagyja azt a jó legelőre menni…
– Ha hagyod, szétszalad, – mondta a fejedelem, – bizony kettő nem marad együtt.
– Azér van pásztor felette, hogy együtt maradjon: mert bizony ha szétszalad, egyenként megeszik a farkasok, de ha együtt van, szép békességben gyarapodhatnak…
A fejedelem nem szólt.
– Ilyen ostobák, – mondta, váratlan Szeben környékét vizsgálva, – itt építették ezt a várat a laposon, ahelyett, hogy ama hegynek tetejére rakták volna…
Bethlen ma keményebb volt, mint szokott: mintha jogot érzett volna…
– A szász okos nép, nagyságos uram: itt kellett nekik, mert nem urat akartak maguk felibe állatni, hanem ők maguk akarták magukat védeni: s ha a vár itt volt körülttük, akkor a műhelyből nem kellett messze szaladni a bástyára…
A fejedelem azt mondta:
– Igazad van.
Megfordultak s visszamentek a tanácsházba.
Ott várt a szász városi tanács.
– Mit kívántok? – kérdezte a fejedelem.
A tanács csupa öreg ember volt s azzal az alázatos kéréssel jött, hogy engedje el a fejedelem a mai bált nekik… az ő szörnyű nyomorúságukban s bánatukban papjaik tiltják a táncolást, isten ellen valónak tartván.
A fejedelem megharagudott:
– Mondjátok meg a papotoknak, hogy az istent nem a hamuban üléssel dicséritek, hanem sokkal jobban a csinos tánccal… Hát azt hiszitek, hogy a jó isten arra teremtett bennünket, hogy megpenészedjünk s megsavanyodjunk?… Fiatalság is van öregatyám! s higyjétek el, hogy a fiatalság nem sírásra és jajgatásra való, hanem dalolásra és kacagásra… Elvárom, hogy minden leány s minden fiatal asszony ott legyen: ti ő helyettük is imádkozhattok otthon eleget…
– Hiszen épen ez, – mondta egy szenátor, – ez épen a mi nagy félelmünk, felséges uram…
A fejedelem mosolygott:
– No ne féljetek, – mondta, – száz esztendővel öregebb vagyok, mint mikor legutóbb bál volt Szebenben…
A mult télen, mint vendég volt jelen s a polgárok elgondolták, hogy ha már akkor úgy táncolt s ölelgetőzött: mit fog most tenni, mint a vár ura…
Bethlen a fejedelem hangjában valami őszinte érzést, valami bűnbánatot érzett s közbelépett:
– Menjenek kegyelmetek haza, nagy jó uraim, – mondta, – én, Bethlen Gábor, jótállok, hogy feleségeiteket, lányaitokat bátorsággal ereszthetitek a táncba.
Báthory nem szólt, csak odapillantott Bethlenre. A szenátus meghajtotta fejét s csöndesen, bánatosan eltávozott.
Éjszakára az egész tanácsház ki volt világítva, zászlókkal díszítve, s a szász szépek anyai, apai kísérettel jelentek meg.
Jó ideig rendesen ment a vigalom, a fejedelem csak éjfél után jött be, bizony, kissé kapatosan.
Karra vette a legszebbet s táncolni kezdett vele. Aztán másikat, harmadikat, gyönyörűség volt nézni, mert gyönyörűségesen táncolt.
Hanem a végén mégis csak elvesztette a fejét s egy gusztusa szerint való vidám és szép asszonnyal, aki kellettébb igen adta magát nagy táncrepüléssel, a rájuk már nem figyelő tömegből a terem sarkába ment, ahol a tanácsszékek s pamlagok fel voltak halmozva s egészen sötét volt a zug…
Az asszony megrémült s hiába akart menekülni a fejedelem karjából, kissé felsikoltott; a muzsika tovább szólt; a tánc parancsszóra tovább ment, de a tanácsbeliek halálsápadtan s remegve előléptek s Bethlen későn s kétségbeesve vette észre a fejedelem merényletét az egész nyilvánosság előtt.
Ekkor fogott egy gyertyát s mintha eltévedteknek világítana, sietett a sarok felé:
– Nagyságos uram, – mondta, – kérem felségedet, világítok a sötétben…
A fejedelem dühödötten megfordult, ugyanazzal az őrült pillantással, ahogy reggel levágta a lovászt a ló alá, kikapta a gyertyát a Bethlen kezéből s így kiáltott:
– Nohát világíts!
Avval a gyertyát belenyomta a Bethlen szakállába, hogy felgyujtsa.
A gyertya elaludt, de megperzselte a főkapitány arcát: ezt mindenki látta.
A nagy fekete ember merev lett, nagy szemeit rávetette a fejedelemre, aki lobogó s gyűlöletes tekintettel állt szembe vele, egy pillanatig úgy volt, most egymásnak mennek, akkor Bethlen megfordult s elment.
Rögtön lóra ült s egy szolgája kíséretében haza vágtatott még ez éjjel Szebenből Dévára, a feleségéhez.
Bethlen boldog volt, hogy szerencsésen megszabadult a fejedelemtől s haza mehet, de a lelke mélyén mégis szorította a gond, most mi lesz.
Két óra járást ügettek az éjszakában s csak Szelistye táján csendesedtek meg, mikor a rossz útra értek.
Kísérője, Mikó Ferenc s szolgája, Zerecsen János beérték s tisztelettel csatlakoztak melléje, mert szólította őket.
– Lássátok fiaim, – mondta, – most megtanulhatjátok a világi becsület hiábanvalóságát s veszedelmes voltát. Mint az Ezópus kuvasza: mikor a szájában levő konc árnyékához kapdos, magát a valóságos becsületet veszti el. Lássátok Ádám és Éva istenné akart lenni s az ördög rabja lőn, »bölcsességét akará nevelni, szól a zsoltáríró s a baromnál alábbvaló lőn«…
Tünődve léptettek a derengő ég alatt a lombos fák közt, visszafelé azon az úton, melyen a török-tatár hadakkal jöttek volt nemrég s most egyedül, bujdosva kifelé a hazából…
– Ehhez kapdosnak s kapdostak a világi hatalmasok ma is, régen is, kik fegyver által kívánnak maguknak dicsőséget szerezni. S mit nyertek?… Azt nyerték, hogy mikor e világot gázolták, akkor csak sok átkot mondtak reájok s a késő maradékok azt mondják: nagy tolvajok, nagy hóhérok voltak, amit ha hallanának, örvendenének-e neki?…
– Igazságos háború is van: – folytatta, – de az nem dicsőségért indul, hanem védelemért: nem öldöklés a célja, hanem az életet oltalmazza…
– Minden világi dicsőség elmulik: elmult Apelles, Pheidias, Praxtiles dicsősége is, munkájukkal egyben: de az emberi szív ennek emlékére azt mondja: mily nagy s szép erők lehetnek az emberi lélekben, nosza kísértsétek meg, nem tudna-e, a mai is, hasonlót mívelni: míg a Nagy Sándor, Batu khán dicsőségétől iszonyodik az ép szív.
– Mi lehetne nagyobb bolondság, mint aki jeget akarna függőben viselni gyémánt helyett: ilyen, aki mulandó, romlandó dologban keresi a dicsőséget.
Mikó Ferenc megszólalt:
– Nagyságos uram, ne vegye zokon szómat nagyságod, az oskolában tanultam egy igen szép mondást a frigiai emberről, aki fülemülét sosem látott s az énekléséről azt gondolta, hogy az valami igen nagy és szép állat legyen: no mikor lássa, hogy egy semmi kis szürke madárka, összecsapja a két tenyerét s felkiált: ez a madárka merő csak hang! semmi egyéb! Vox est praetereaque nihil…
– Nagyon bölcs, – szólt Bethlen, – ez az igaz dicsőség, amely nem kíván testi pompát s embereknek, állatoknak, világnak kárt és szomorúságot: magának semmit, másoknak ad mindent.
Mikó Ferenc elhallgatott s szívére vette a magyarázatot, mert ő ellenkezőleg úgy gondolta, hogy ez jó példa lesz arra, hogy milyen hiábavaló a dicsőség: de most megérezte a Főkapitányt, annak a nagy lelkét: hogy nem akar saját magának semmit s mindent csak másoknak s még szorosabban hozzásimult szívében.
Reggelre Szászsebesre értek. Ennek a várnak kapitánya volt Toldi Márk, nagy, robusztus ember, de olyan jó, mint egy falat kenyér. Kordiális szívességgel fogadta Bethlent, aki semmit se szólt neki útjáról, csak lovakat s kíséretet kért. Reggeli után mindjárt tovább készültek.
– Hova igyekszik urad? – kérdezte Toldi uram Mikó Ferencet.
– Rossz hireket hallott otthonrul asszonyunktul, – hazudta ez.
Toldi uram bólintott, nagy borvirágos arcán értelem gyúlt ki: bizony, ahol gyerek van, gond is elég van: nála is van épen egy tucat s a felesége már tizenhét éve egy éjszakát se tudott végigaludni. Ő maga is, ha nyugodni akar, kinn hál az istállóban a lovak farkánál.
Huszonnégy lovast rendeltetett maga mellé Bethlen.
– Nem hivságból, meghigyje kegyelmed, de hogy az utonjárók azt ne mondják, hogy mezételen megy az ember… – tréfált, mert egy főúrnak illő kiséret nélkül menni olyan volt, mintha ruha nélkül járna.
– Okosan, nagyságos uram, – mondta a kapitány, – mert mióta a fejedelem efféle Istentől nem félő csodakóborlókkal vette körül magát, azóta bizony sok baj vagyon az utakon.
Toldi Márk már tizennyolc esztendeje kapitánya e várnak s neki nem sokat számít ez a sűrűn változó fejedelemség s ha lehet, szívesen kimondja a véleményét:
– Én uram, Főkapitány uram, én cseléd vagyok, régi cseléd, én minden fejedelemhez egyaránt hűséggel tartozom, – de mióltától fogva őfelsége Báthory Gábor az erdélyi fejedelem, azóltától fogva senki semmiféle marháját övének nem mondhatja, mert semmi sem az övé, hanem mind másé, az gonoszság pedig uram, a sok dúló, fosztó, koppasztó, országunk pusztító latrok és hajduság miatt meg nem szünt soha… Én kimondtam, isten legyen irgalmas, kegyelmes az én lelkemnek…
Egész belevörösödött a bátorságba, de Bethlen megveregette a vállát:
– Bizony, bátyám, jól tudjuk mink, hogy a huzás-vonás, dulás, fosztás, kóborlás, emberöldöklés és tolvajlás, erőszak, paráznaság és fertelmesség országunkban nagyon eláradott: de lesz ez még máskép is.
A becsületes ember kezdett valamit érteni a hajnali vendég magános jöveteléből s kardjára csapott:
– Nagyságos uram! Egy istenem, egy becsületem! tizenkét élő gyerekem!… De életemet, véremet ráteszem: ha a becsület szólít, ott lesz a vén Toldi Márk!
Megfogták egymás kezét s keményen megrázták.
A Bethlen szemében egy parányi könnycsepp volt: ez az első híve…
Útközben nem is látta a gyönyörűséges szép tájat, el sem pillantott a jólismert csodálatos kudzsiri havasok felé: mély gondban volt, elől ügetett egyedül, utána két legénye, aztán jött a huszonnégy szászsebesi lovas.
Csak akkor ébredt fel, mikor a dévai várhegy kúpja feltünt.
Felemelte fejét, süvegét levette s nézték a kísérők messziről: mintha imádkozna.
A felesége kialvatlan szemmel, fáradt, meghervadt arccal fogadta, sírva borult a keblére:
– Beteg a kicsi.
Szunyoghálóval volt ajtó-ablak lefüggönyözve, ott feküdt a pici gyermek a bölcsőben, egész teste vörös, kezecskéivel csapkod, szájacskája kicserepesedve, forró lehellet jön s rossz szagú, oly kínosan néz, úgy szenved a tehetetlen kis jószág: az apának elfacsarodott a szíve…
Soká nézte, akkor kérdezte:
– Küldtél a borbélyért?
Az asszony zokogva fakadt:
– Mindig itt vannak, borbély, bába, már minden javasasszonyt, az oláasszonyokat is mind elhivattam: rontás, rontás… mind azt mondta: megrontották.
Az apa tehetetlenül hallgatott: nincs szörnyűbb a beteg gyermeknél.
– Dehogy rontás; vérben megbetegedett s mióta?
– Tegnap estve óta.
Az apa egyet fordult, kiment, szólította Mikót:
– Mégy rögtön a szászsebesi lovasokkal vissza s Fejérvárból kihozod a medicust, Sárvári pap János urat. Rendelj magad után hintót, aki utánatok menjen s ha csak bír, jöjjön a medicus uram rögtön lóháton, semmit nem késve s ha a hintóval találkoztok béülhet, ha törődött, mert nem fiatal ember.
Mikó elment s apa, anya a gyermek mellett virrasztott egész nap s egész éjjel.
Nagy forrósága volt egész nap s estére sem szünt; lent laktak a vár alatt az udvarházban s annak a szobái nem oly hüvösek, mint fent a vár, kint a kutyák ugattak, néha tehénbőgés hallatszott, kútnyikorgás, itattak…
– Kegyelmed hogy jött meg ily hirtelen?
Bethlen hallgatott. Rendkívül fáradt volt, most ütött ki rajta az utolsó napok izgalma.
– Baj van? – suttogta az asszony.
Soká hallgattak: akkor így szólt:
– Zsuzsannám… nincs kitérés előle: kezembe kell vennem Erdély dolgát.
Az asszony felijedt, nem értette, de a szíve verése szinte elállt.
– Mit vél kegyelmed?
– Bujdosóban vagyok, – mondta egyszerűen.
Az asszony hallgatott, de a szíve vert, mint a madár…
– Mi történt, mi történt, – kezdett lassan sírni, jól tudta már, mi az a bujdosás…
– Immár vége, vége Erdélynek, – mondta Bethlen – s benne mindeneknek…
– Jaj, – kiáltott az asszony, – hogy mire ez, mire ez! Hogy mért kell neked mindig a tűznél perzselődni, mért kell neked mindig a legnagyobb bajt fejedre venni…
Bethlen az asszonyt saját szíve felének érezvén, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a felesége ellent fog mondani… Most hirtelen rácsapott az élet rettentő magánossága: egyedül érezte magát az egész világon, egyedül, társ, barát, lelkirokon nélkül…
Az asszony kétségbeesve folytatta:
– Óh én szerencsétlen, szerencsétlen, legszerencsétlenebb minden asszonyok között: nincsen nekem uram, nincsen nekem senkim: itt kell nekem harcolni a lehetetlenséggel, az én gyenge fejemen van egy ekkora teher s nincs aki benne osztozzon: rab vagyok, rab vagyok, mi vagyon én itt? se gazda, se cseléd! az én szegény fejem szakad ezerfelé a gondba… Erre neveltek engem, erre szültek engem, hogy egy napi nyugodalmam ebben az életben ne legyen… öt esztendős házasságomban öt hetet össze lehet-é számlálni, hogy együtt töltöttünk, mit öt hetet, öt napot öt év alatt adott-e nekem…
Bethlen hallgatott.
Sóhajtott. Az asszony, mint a zuhogó eső folytatta:
– Más asszony békességben él az ősöktől örökölt birtokon, tudja mit csinál, tudja, hogy az a malac ami az udvarában ellett, az ő malaca, azt neki kell felnevelni, mert azt ő fogja megenni cselédivel, tudja, hogy a gyereke ott fog születni, ahol ő született s az unokáját is ott fogja ringatni ölében, ahol őt a dédanyja rengette: de mit tudok én: kellett nekem dévai nagyasszony lenni, vágytam én erre? én az illyei pusztaházba mentem, az is jó volt: nem vágytam én uradalmakra, szerencsétlenségre, mit érek én a gazdasággal, mikor érte kell adni uramat: özvegy vagyok elevenen, élő a kriptába, mindenki irígysége: hallom eleget: a te urad az első, a te urad a legjobb férj Erdélyben: éltél vele?… Csak ennyit mondok: éltél vele?… akkor megtudod… De hát én éltem vele? én éltem vele?… öt napot öt esztendőben…
A férfi hallgatott, kábultan, elernyedten omlott el ültében: most, mikor a legnagyobb energiakifejtésre volna szüksége, most az asszonnyal küzdeni…
– Mért tett engem szerencsétlenné, mért szakított el engem az én világomtól, mért tett engem árvává az emberek közt…
A férfi hallgatott: e pillanatban valóban üresnek, hidegnek, tartalmatlannak tünt fel előtte az élet: mi is az, amit csinál: szakadatlan, férfiak, idegenek között, folyton lóháton, szalmán hálva vagy nyeregben, mások gondjával terhelve, idegenek, akik soha meg nem értik s fel nem fogják, mit mért cselekszik; hiányzik a csönd, a megnyugovás, hiányozik életéből a meleg béke, az elpuhulás, a gondtalanság, hiányzik a csöndes otthon, a színes esték: a gyermekkel játszó komondor vidámsága… Pedig úgy vágyik rá, olyan kimondhatatlan jó volna…
S míg a felesége patakzó bánatát, végeérhetetlen keserűségét hallgatja, ugyanaz benne is elfakad s átkozza a sorsot, amely őt az országfutó bitang sorsára juttatta:
– Eleget fáj az nékem, – mondja csöndesen, bánatosan, – mit tegyek, az emberek szeme rajtam függ: az éhesek tőlem várják a kenyeret, a szomjasok az italt, a szenvedők az igazságot, a kétségbeesett haza a vigasztalást…
– Hát kicsoda maga! – kiáltotta az asszony, – isten maga? Isten?… Mindenkinek juttat magából? s hol vagyok én?… Mindenkinek: csak nekem nem?… Akit soha nem látott, annak is ád, azt is kifizeti azért a kívánságért, amit nem is várt, nem is gondolt: csak én nekem nem adja meg, amire hittel az atyaisten színe előtt esküdött…
A férfi igazat adott a feleségének s csüggedtsége határtalan lett.
– Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak s te dicsőséged, hogy velem együtt áldozod fel magad.
– Nem áldozom fel magam!… – kiáltott az asszony. – Soha!… Miért?… Én áldozzam fel magamat másnak a gyönyörüségeért?… Én feláldozom magam azért, amit én akarok tenni: de azért nem, amit más akar!… Én feláldozom magam a férjemért, a gyermekeimért, a jövőmért, az enyéimért: de nem áldozom fel magam azért, hogy az őrült uram őrült dolgokat tehessen!… Másokért… Hogy másokért tehesse, akiket ismer, nem ismer: csak nem én vagyok!… Ezért nem… Nem, nem!…
– Érdemes…
– Azt nekem ne mondja!… Ha érdemes volna, akkor azt énnekem éreznem kellene: akkor jönni kellene a népeknek processzióval hozzám, hogy ez az a szent asszony, aki az életet adta nekünk: mert én adtam! vegye tudomásul, hogy én: én. Mert belőlem él s az én erőm tartja fenn magát: vagy ha nem: engem hagyjon az én szegénységemben és az én ismeretlenségemben… Én meg fogok élni kegyelmed nélkül, csak kegyelmed is éljen meg nálam nélkül… Soha sem fogok egy darab kenyérért senkire szorulni: mindig el fogom tudni tartani magamat a magam munkájával: bizonyosan nem ölöm magam bele a dévai uradalomba, de meg fogok könnyebbülni, ha nem kell a hátamon viselni a várat ágyustól, katonástul, török, tatár tízezerekkel, akik egy nap alatt felprédálják, amit én három keserves esztendő alatt építettem… Majd lesz nekem egy kis házam csendes helyen, ahol virítani fog a kert s tyukok kotkodálnak körülöttem: nem fegyvercsörgés, ágyúdörgés…