Közben megjöttek a hajduk is, s az Imreffy erélye s gyorsasága, pontossága az egész ország minden hadierejét még egyszer mozgósította ebben az esztendőben.
Weyrauch Dávid, kőhalmi királybíró meg is írta Brassóba idejében, hogy egyezkedjenek ki, mert a fejedelem nagy hadi készülődéseket tesz s isten ne adja, hogy a szászság második fővárosát is elveszítse.
Weiss Mihály azt válaszolta rá: »Ha az egész ország ránk jön is, sebaj, van mivel megvendégelnünk, szállások bőven vannak a falakon kívül, a fejedelmi konyha készen jön a lakomákra s a bors hozzá a mi ágyuinkban van…«
A városban a hangulat harcias volt s mindenki bízott, hogy most aztán végeznek, hiszen még eddig nem is érte őket semmi veszteség s velük a magyar nemesség egy része, velük Géczy s a porta kegyelme, s odaát hiányzik Bethlen Gábor; kitől féljenek? Imreffytől, vagy a részeg kandurtól?
Weyrauch Dávid újra írt, hogy a fejedelem kész a kegyelemre.
– »No, ami a fejedelem kegyelmét illeti, abban nemcsak én vagyok Tamás, hanem mind az egész város s nem is hiszünk benne, míg itt nem lesz ő maga köztünk, hogy kezünket oldalába tehessük… Ha pedig te azt akarod, hogy mindnyájan Dávidok legyünk, küldd be hozzánk a magyarság Saulját s megláthatja, milyen vígan várjuk…«
Vígabban is tudtak volna azért lenni Brassóban s Weiss Mihály írta is a levelet egyre-másra a portára, hogy: »Nem hagyhatjuk s nem is hagyjuk magunkat megtréfálni, mint a szebeniek, pedig Báthory Gábor ugyancsak hozza ránk a hajdut, katonát, székelyt s ölik, vágják, pusztítják az hatalmas császár juhait, a portának nem kicsiny kárára… Pedig neki is észbe kellene venni, hogy Báthory Gábor nem a maga erejéből lett erdélyi fejedelem, hanem a győzhetetlen császár kegyelméből: ezért nem kellene neki a hatalmas császár juhait megnyúzni, csak a gyapját venni… Nem is félünk mi ettől a híres fejedelemtől, aki még egy romlott kastélyt sem tudott soha megvenni, csak az hatalmas császár köntösihez tartjuk magunkat s ő hatalmasságától várjuk az mi sorsunkat.«
Weiss azonban már egyre többet gondolt csöndes éjszakai órákban, mikor a város számadásait rendezte, arra, hogy a török csupán fermánt adott Géczynek s a hadsereg egyre késik. Néhány nap mulva meg is jött futva Mehemed bég, azzal a hírrel, hogy a brassaiak miatt őt a nagyvezér csaknem megölette: mert a brassaiak olyan lelkes izeneteket írtak, hogy a portán mind azt vélték, hogy az egész ország alig várja a szultán új fejedelmét s most még sereget is kívánnak hozzá. Őneki kellett szegény fejének megszenvedni amiatt, hogy a »bolondkirály«, ahogy Báthoryt a portán csúfolják, nem esett térdre s nem csókolta meg a Géczy kezébe adott szultáni írást.
Weiss fanyarul hallgatta a jó béget. No nem baj, mondta: a magunk erején is megleszünk s szállást és prebendát rendelt a bégnek.
Géczy folyton a sarkában volt s lelkesítette őket: Báthoryról oly rosszakat beszélt, hogy ez maga felért egy segédcsapattal s a fogoly hajdukat felbérelte s megfogadta a város számára. Ezekkel egy hajnalon ki is ütött s a feketehalmi erősségbe besétált; a székely őrség hajduknak, magyaroknak nézte őket s beeresztették, ők aztán az egész őrséget lekenyerezték: akik még úgy virradtak, hogy Báthorynak védték a bástyákat, délre már Géczynek lesték az ellenséget: egy sem akart fára kerülni.
A brassóiakat fellelkesítette ez a kis siker, s egyre-másra kitörtek, egymással versenyeztek s Géczy vezérlete alatt Törcsvárt isten tudja hányadszor újra elfoglalták.
Csak azt sajnálta Weiss, hogy a régi fegyvertárs, Raduly nincs, hírek jöttek róla, hogy családjával együtt Bécsben van, ahol minden vagyonát s hitelét elvesztette, lányai varrással keresik kenyerüket.
Mehemed bég azonban vállalkozott rá, hogy az új vajdával is megköti a szövetséget s kiderült, hogy Michne vajda ép olyan Raduly, mint volt Serbán: a véd- és dacszövetség egyszerre nagyra emelte a brassaiak önérzetét, s most aztán maga Weiss Mihály rettegett attól, hogy Báthory meggondolja s nem jön ide helybe.
Géczy biztatta:
– Ha nem jön az ebellette, majd elmegyünk mi utána Kolozsvárig.
Weiss a fejét csóválta:
– Tudod-e nagyságos fejedelem, – mondta Géczynek, – mennyit adott ki a város ez esztendőben?… Csak követségre 2000 forint, a katonák zsoldja négy hónap alatt 12.000 forint… A brassaiak se vájnak könyökig a tallérban…
Géczy nevetett:
– Tudod-e bíró, – mondta, – hogy mikor odaát voltam, jöttek a katonák a hópénzért, rendelte a fejedelem, hogy fizessék meg nekik, mit mondott a kincstartó: azt hogy: felséges uram, akit monétának hijnak, olyan valamink nincsen…
– Mégis visszautasította az én 4500 talléromat, – mondta gúnyosan Weiss.
– Lehetetlen, – csodálkozott Géczy.
– Őkeme visszautasította, – sóhajtott a bíró, – Imreffy uram azonban elvötte duflán…
Nevettek.
E napokban már az egész város lázba gyulladott.
Minden házban s minden ajkon ének volt, zengett a dicséret, anyák gyerekekkel a karjukon futkostak az utcán s a brassai nagy templom szakadásig tele volt egész nap imádkozóval s három pap felváltva folyton prédikált.
Mintha nem hadba, hanem lakodalomba készülnének, oly nagy volt az öröm.
Minden készen volt, zsoldosaik már szinte kiélték a várost s csupán becsületből is jól kellett dolgozniok, az oláh csapatok Törcsvárán voltak; volt ezernyolcszáz oláh, nyolcszáz magyar s székely, kétszáz oláh lovas, a többi gyalog és némi török, tatár, akik azonban csak rettegtetésre valók voltak s 22 deák kísérte a háromszáz szász polgár kemény seregét.
Elhatározták, hogy kimennek a Székelyföldre, hogy azt fellázítsák, onnan Segesvárra, hogy a többi szász nemzet népeit magukhoz vegyék s onnan föl Gyulafejérvárra, hogy ott Géczyt a fejedelmi székbe ültessék.
Szeptember 18-án indult ki Brassóból a had, a nép zokogva s ujjongva kísérte a külső falakig s messziről kendőket lobogtattak utánuk.
Egyenesen mentek a Székelyföld felé, s mikor a szekerek símán repültek az úton, a lovak oly nyugodtan ügettek, a gyalogosok oly vidáman énekeltek: akkor Weiss Mihály fölemelte szemét az égre s visszagondolt arra a szegény kis mesterlegényre, aki a nagypestis után gyalog ment vissza azon az úton, amelyen atyja bejött, Csehország felé… Milyen vígan, könnyen s mily egyedül gyalogolt az uttalan utakon, fütyörészve s zsoltárokat énekelve a porban s friss vízbe áztatta kiégett, forró lábát… Rendes kis árva legényke volt, írástudó s lelkes, aki jól kinyitotta a szemét s nem ijedt meg a maga árnyékától: s most íme egy hadsereggel megy, ő a vezér, egy fejedelem is büszkén nézhetne: »No te Weiss Mihály, – mondta magában, – neked ugyan fölvitte az isten a dolgodat.«
Ma már nem volt rossz kedve, mint tegnap s mosolygott magában, hogy a végrendeletét is megírta: mért? a jó isten sokkal nagyobb veszedelmekből mentette ki már őt: most ijedjen, mikor ennyi lelkes, bátor, kardos, sisakos ágyus katona van mellette, alatta… Ej, bizony nem, ha akkor meg nem ijedt, midőn a Sajó mellett egy vén hajdu megtámadta, hogy őt a vékony szász legénykét agyonüsse a megnyűtt csizmájáért: most ijedni, mikor az övé Brassó városa?…
Büszkeségében könnyes szemmel nézett vissza a drága Brassóra, annyi munkájának, örömének, aggodalmának, reménységének tanyájára, ahol oly híven, annyi ragaszkodással, szeretettel kapcsolódott hozzá a nép s nem volt a városban egy gyermek sem, aki ne kiáltotta volna az ő nevét s ne nézett volna rá, mint egy istenre…
De mikor elmúlt a város, a dombok kanyarodóin eltűnt a vár s egyre messzebb értek, lassan mély bánat kezdett benne feltámadni: hová, hová e háromezer emberrel?… mintha kiindulnának a világból…
Egy kis vízen kellett átlépniök estére, ez a határ Brassó földje s Székelyország között; a hidat épen találták rajta.
Géczy mondta, háljanak meg ezen a parton, de őneki kellett, neki ki kellett lépni a szász föld határiból, őneki a testében kellett éreznie, hogy túl vannak a kétségen s hogy nem haboznak és nem tétováznak, hogy vége a fecsegésnek, a tervezgetésnek, várakozásnak: ő meghódított területen akarta tölteni már az első éjszakát…
A szekerek megindultak s szépen mentek, ráhajtott az első ágyú, az alatt beszakadt a híd…
Nagy hűhó, nagy lárma, beszéd, az ágyút kivenni, kiszedni: közbelépett, parancsolt, rendelkezett, erő kellett s akarat s kötél, saraglyafa s csapórudak…
Megijedt ettől a kis balesettől: ha a legelső percben ennyi bajt csinál egy ágyú beragadása, még mi következhetik…
Géczy nevetve nézte felháborodását s kétségbeesését:
– Mit kínlódsz vele, – mondta, – van elég léhűtő gazember, majd kiszedik tavaszra!
A bíró fel volt háborodva: magyar könnyelműségnek mondta s mélyen megvetette Géczyt: e miatt veszítik el a háborúkat, – gondolta: elpotyázni mindent, ez az egész életük.
Belemelegedett, végül már ő maga is megfogta a kötelet: ettől tette függővé, hogy sikerül-e a vállalat vagy nem s boldog volt, mikor az ágyú a holdvilág mellett mégis szabadon s mozgó állapotban volt a túlsó parton.
Másnap egész nap azzal telt el, hogy a sereget átszállították a kis vizen.
A nép hamar megette a tarisznyában hozottat s egyszerre csak jelentkeztek és sürgették a szekerekre rakottakat.
A bíró még el sem csodálkozott ezen, mikor tűz verte fel az ég alját, a sereg előre elkalandozott s a környéken levő falvakat kezdte rabolni.
Mélyen felháborodott, humánus nevelése eddig folyton csak azért zúgott, hogy ők szenvedték a rablásokat: s most azt kellett látnia, hogy a saját népe, amint Brassóból kilépett s a várfalak által megszabott fegyelmet s a törvényeket áthágták, épen olyan vidám s vad csürhe lett, mint bármely martalóccsapat.
Ő nem lett volna képes rá, hogy a szegény asszony malacát elrabolja s el kellett néznie, hogy legjobb emberei a vad oláh segítőkkel versenyt fosztogattak, ahol kit megfogtak, lehúzták róla a ruhát, a falu házai mind üresen álltak, s valóságos kéjjel cipeltek ki minden megmozdíthatót, mit ottben találtak.
Neki a szekerekre, podgyászokra, fegyverekre kellett gondolni, nem lehetett mindenütt jelen, s kapitányai, hadnagyai, tizedesei, porkolábjai nem bírtak a jókedvű fickókkal, a deákok a toronyból ledobták a harangot azzal a kiáltással, hogy: a mienket is elrabolták s pőrölyökkel darabokra zúzták.
– Megvesztek, megvesztek, – mondta Weiss Mihály s agyonlövetett két oláhot, akik egy székely asszonyt az ő szeme láttára hasítottak ki.
Valahogy rendbe szedte, sorra állította őket, s egy újabb nap megint azzal telt, el, hogy most meg Illyefalvánál az Olton keltek át.
Ott is üres volt már az egész teremtett község, a magyarság mind futton futott s menekült fölfelé, csak a templomkastélyt védték, s a kiküldött kémek azzal jöttek vissza, hogy az egész Háromszék üres, menekül a nép az utolsó csecsszopókkal, mennek Csik felé, a hegyekbe…
– De hisz nem azért jöttünk, hogy mi a székelyeket megpusztítsuk, – kiáltotta Weiss Mihály, magából kikelve, hanem azért, hogy őket pártunkra vonjuk s fellázítsuk a fejedelem ellen.
A katonasága azonban mit törődött azzal, hogy a brassói bíró hogy képzelte el odahaza Brassóban a sétát: ez rabolni jött s minél előbb megszedni magát, hogy loppal, szökve elillanhasson át a hegyeken a saját otthona felé…
Weiss Mihály nem értette Géczyt, aki mit sem törődött ezekkel a dolgokkal, semmiségnek mondta s egyre csak arról beszélt, hogy kutatni, tudakozni kell a fejedelem hadai felől.
Illyefalvát háromnapi ostrom után feladták, a kastélyból Weiss Mihály elnézett Sepsiszentgyörgy felé: a népe sürgette s követelte, hogy Szentgyörgyöt azonnal megtámadják, de ő úgy érezte, ezzel örökre eljátszaná a székelységgel való megegyezést s elhatározta, hogy egy tapodtat sem megy beljebb a székely földre s reggel elrendelte, hogy az egész sereg fordul vissza a szász földre, Botfalunak, Földvárnak…
Mindenki nevetett rajta: ezt ugyan könnyebben is megtalálhatták volna, kár volt ily kerülőt tenni, Földvárra egyenes úton is mehettek… Soha nem hitte senki, ha maga szemével nem látja, mennyi kár, baj tud történni ily kevés utazással. Mire még egyszer átkeltek az Olton, egy kerekük nem volt épségben.
– Hova tettem a szememet, – kesergett Weiss Mihály, hogy e gyülevész népséget hadseregnek néztem, mi közük ezeknek hozzám s az én ügyemhez, mindenféle csavargó tatárok, rácok, oláhok, hajduk, s mezítlábas székelyek…
Megbujt nehány száz főnyi brassai testvére közt s most bánta, hogy sajnállotta a jó brassai polgárokat kihozni a városból erre a nehéz útra… De sajnálta őket szíve szerint: úgy érezte: erre jók lesznek e csordabeliek is…
Géczy el is vált Weisstól, s maga mellett tartotta Nemes Balázst, Horváth Györgyöt, Kálnoki Jánost, a székely kapitányokat.
Mikor Weiss elrendelte, hogy Botfaluval szemben újra keljenek át az Olton, Géczy méregbe jött s addig veszekedett, míg a bíró bele nem nyugodott, hogy maradjanak csak a túlsó parton s húzódjanak lassan Hidvég felé.
De Weiss nem tudta visszahozni a már átkelt népet s azok a túlsó parton mentek felfelé, ha ugyan mentek s nem cserkészni szóródtak szét s tovább rabolni a szász síkon…
Egy egész hét eltelt s Weiss kezét-lábát majd megette, hogy még sehol sincsenek s mit se tettek: nem lett volna jobb ezalatt a városban ülni?…
Szeptember 24-én kapták a hírt, hogy a fejedelem az Olt túlsó partján Földvárhoz közeledik.
Weiss Mihály rögtön imát mondott s kardjára esküdött, de Géczy gyanusan nézte lóhátról a reggeli ködben a túlsó partot, ahol a kék darabontokat ismerte meg.
– Ezekkel akarsz te megütközni, mondta Weissnak s a hátuk megett s körülöttük rendetlenül álló seregre mutatott, jobb lesz gyerünk vissza a legsebesebben Brassóba.
– A husos fazekak mellé! – mondta Weiss mérgesen, – még nem ültél ott eleget!
Géczy vállat vont: nojsz neki ugyan mindegy.
De napközben is előhozta, hogy jobb lesz legalább is a hermányi kastélyba húzódni.
– Ej, ilyen parádé után vissza nem megyek csata hijján, – mondta Weiss, aki már egészen elvesztette otthoni kedélyességét s nyugalmát, epévé keseredett benne a lélek… Sírni tudott volna, ez is háboru: nem térek vissza többet, nem látom én Brassót soha, – mondogatta Fronius Mihálynak.
Rögtön hozzáfogtak az átszállításhoz s az egész sereget sikerült Földvár alatt a Brassó felé eső réten felállítani.
Még készen sem voltak, a fejedelmi hadak megrohanták őket, csupa lovasok, s szilajok, frissek, vadak s legázolták a rusnya előcsapatokat. De a szászok helyt álltak s azt kiáltották: árulás, az olá vajda eladta őket…
Géczy karddal vágta, Weiss puskával lövette, de az oláhok futottak s egyszerre eltűntek, mint a disznó csürhe a bozótban.
Imreffy vezette a szemköztieket s némán nézte a földvári dombról a lába alatt s szeme előtt kavargó csatát. A nap ekkor kibomlott a fellegek közül s Géczy felismerte Imreffyt.
– No szász, mondta, azt ott lövesd le, akkor ha elvesztetted is a csatát: megnyerted Brassót.
Weiss Mihály a szász puskásokkal célba vétette a kancellárt, aki nem vette észre, hogy reá fordulnak, oly fáradt s rezignált volt: Az éjjel a fejedelem egy pillanatra sem engedte el magától, folyton őrséget kell váltani körülötte, mert minden bokorban Géczyt s Bethlent várja.
Ebben a pillanatban fordult be a fejedelem maga, testőrsége élén Veresmart felől s hujjahóval hajtott rá a szászságra, nem nézve maga embere-e vagy sem.
Ő maga vezetett, lovon ült s lova táncolt, neki a tömegnek, ami még tartotta magát, Géczy már messze vágtatott, egyenest Brassó iránt, meg sem állt a város kapujáig.
Nevetett az egész dolgon, egy szikrát nem fájt neki.
A fejedelem is nevetett: az ilyen csatát szereti, amely csak egy rohamból áll: mint a pozdorját szórta szét a szászságot; ő maga három szászt vágott le s csak azért nem többet, mert már a többit előtte ellőtték, vagy ki tudott futott, hogy lóval sem érték utól.
Soha még ily boldogságot nem érzett mint most, mikor a halottakkal borított csatamezőn táncoltatta lovát.
– Weiss Mihályt, Weiss Mihályt! – kiáltotta, hozzátok nekem a brassai bíró fejét, amennyit nyom, annyi aranyat adok érte.
Weiss Mihályt nem hozták el, mert azt ismeretlenül vágta le a Barca vizénél Tunyogi Gergely nevű hajdu a csizmájáért, amit mindjárt le is húzott róla; de elhozták az Imreffy tetemét, amelyet a szászok golyói lyukgattak át…
A fejedelem győzelmi mámorából valami határtalan rémületre ocsudott:
– Az utolsó emberem! – kiáltotta, – az én utolsó emberem!…
Fölemelte a két karját az égre, s megfenyegette az eget, aztán zokogva fakadt:
– Átkozott legyen ez a nap, ez a győzelem!
Mint a megfélemlett madár addig verdesi magát a kalitban, míg összetöri minden szárnyát: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk karámjában.
Most, hogy magára maradt, feltűnt még egyszer előtte élete nagy célja: nagy ember s erős és világbiró lenni.
A földvári csatamezőn kijózanodott s a halottak halmai felett megrémült kisded lett: im itt a győzelem, amivel nem tud mit kezdeni.
Első nagy győzelme. S itt az ország belsejében, saját népe között, holott indulásakor úgy képzelte, őszre már övé lesz környöskörül minden világ s legalább is Krakkóban fog a koronázó Vavel felé ellenállhatatlanul közeledni…
Katonái száguldoztak, ujjongtak, jöttek-mentek, szép és duhaj száguldásokban mulatott a tekintete: de ő komolyan állt egy helyben az Imreffy holtteste felett s szótalanul nézett a távolba: úgy járt, mint az árván maradt gyermek: csak most érett az élet nehéz voltára.
Nincs más mit tenni: most aztán hajtani tovább s Brassóra rá, az ellenség futó csapatai már régen eltűntek arra délen s érezte, tudta, hogy hiába volt e csürhe felett a könnyű győzelem, ha a város kapui meg nem nyílnak.
– Mondjatok egy imádságot felette, – szólt a körülötte állóknak.
Zavar lett s kapkodás: papot elfelejtettek hozni a csatába, vagy csak Imreffy hiányzott, aki mindent el tudott intézni…
Már türelmetlen kezdett lenni s szeme villámlott: nem bírta elviselni, hogy kimondott kívánsága máris ne teljesült légyen s mindjárt felforrt ereiben a vér, akkor előlépett egy magas fiatalember, az Imreffy íródeákja, Pécsi Simon, süvegét levette s szólt:
– Legyen dicsőség és hála a mindenható Istennek s testvéreim, mondjuk el a Dávid imádságát.
A fejedelemnek jól esett, hogy nem pap, csak közvitéz s hogy nem szónokol oly könnyen, de rebeg. A fiatalember mégis bátor lett, a hangja is megemelkedett:
– Uram isten, – kiáltotta a Dávid igéit, – hajtsd hozzám füleidet és felelj meg énnékem: mert nálad nélkül igen szegény és gyönge vagyok én.
Mintha a szavakban valami titkos erő volna, megütötték a lelkét a szavak s fejét lehajtotta.
»Irgalmazz Uram isten énnékem: mert én minden napon csak tehozzád kiáltok.
»Mert te Uram isten, jó és bűnbocsátó isten vagy: igen irgalmas mindenekhez, akik tehozzád kiáltanak…
»Megszorulásom napján is hozzád kiáltok: tudván, hogy megfelelsz énnékem.
»Mert nagyságos vagy te Uristen: és úgy dicsőittetik a te neved…
A fejedelem egészen megborzadt: úgy tűnt fel neki, mintha ő volna az isten, akihez kiáltanak s íme semmi hatalma megcselekedni ez naptól fogva; úgy érezte magát, mint egy ereje vesztett isten s a lélek úgy folyt, úgy csordogált vissza ereiben, mintha eltűnne s elmulna belőle az élet…
A fiatalember hallgatott, aztán nagy boldog bánattal kiáltotta a zsoltár mondásait, kielégült és fölemelkedett:
»Uristen, sok kevélyek támadtak én reám: kik csak szemek eleibe se vöttek tégedet és a te félelmedet.
»De te Uristen, ki hozzájuk is igen irgalmas vagy: késedelmes vagy a haragra s kész az irgalmazásra.
»Tégy csudát rajtam, könyörülj rajtam, tekints én reám: szabadítsd meg a te szolgálódnak fiát, hogy lássák az emberek.
»Hadd lássák az én gyűlölőim és pironkodjanak és megtudják, hogy te Uram megsegítettél és megvigasztaltál engemet…
A fejedelem felvetette a szemét az égre, most jó volt s ez halálosan jól esett… ez a szíve fenekéről jött, e szavak: úgy érezte, mintha otthon volna Ecseden, s hallaná messziről még bátyjának, Báthory Istvánnak hangját, amint rekedten dübörög s mennyet ostromolva parancsolja a szentséget és az istennek félelmét a félelemtelen úr… Hát jöjjön is az Isten, most, most jöjjön s segítsen, ha tud… Hadd lássák az irígyek és gyűlölködők, a Bethlen Gáborok, a Géczyk, a szászok, a magyarok, a pogányok, az egész világ, hogy van isten odafenn s az oda hajtja az ő lába alá a fejüket…
Ez jó ima volt: ez jól esett, ez az imádkozás…
A katonák énekelni kezdtek, s ő kábultan és ellankadva hallotta az éneket: azóta sem volt szívvel jelen semmiféle istentiszteleten: mióta hazulról, Ecsedből erre a nagy világi égésre és gyötrelemre eljött…
Megrázta s lecsillapította, szerencsétlenné s boldoggá tette ez az egyszerű istentisztelet, óh, ha most leomolhatna s elfeküdhetne a fűben, de pillantását felnyitni nem meri: körülötte környöskörül szemek, akik reá néznek s parancsát lesik, a jövőt: s arcok, akik már a füvekkel hajolnak össze s akiknek már mindegy a vérzuborgás az ő ereiben…
S ahogy nem tud e holtakkal mit tenni: fel nem támaszthatja, hogy újra megölhesse őket: nem tud azoknak sem mit mondani, akik parancsát várják: hová, hová, miért, mire…
S mégis csak meg kellett indulni egyszer, s mégis csak rendelkezni kellett: óh, parancsolni afelől, aki annyi s minden parancsot végrehajtott…
Most, most fakadt fel a könny a szemében: magát siratta, ő szegény önmagát, aki elveszítette a kezét, szavát, a parancsot ejtette ki a szájából, s a mindenhatóság illúzióját…
– Tegyétek, – mondta, – saraglyára s bévisszük temetni Brassóba.
Brassóba!… Megrémült… Oda sem gondolt, s csak mondta: Brassóban temetjük…
Összeszorította fogát s lóra ült s nem szólt többet s előre vágtatott, el Brassó felé. Bizonyára az isten szava szólott belőle…
A fellegvár setéten tűnt fel a völgytekenőben, mögötte roppant hegyek, előtte nagyszerű térség s a síkság torkolatában a szédítő magas ormon a vár, körötte lent a város, magas és sötét bástyákkal körülövedzve.
Aggodalom szorította szívét, de habozás nélkül rendelt ostromot ellene s népe alig összeszedelőzködve vágtatott a város alá.
Ágyúlövésekkel fogadták.
Pukkanás volt, magja alig, de hökkenve állott meg a lovas sereg.
Szétszórt sorokban állottak s a fejedelem farkasszemet nézett a várossal: lelkében a tehetetlen düh duzzadt s lobogott:
Hát így mutatja meg az isten?…
Orrcimpái tágultak s lüktettek s csak nézte, nézte vad s fanyar képpel a fekete falakat s a nagy köríves páncélkaput. Az ágyúk egyre sürjebben szóltak a falakon, füstfellegek csaptak fel itt-ott a bástya lőrésein, puskák ropogtak: itt mit tenni nincs: szédülni kezdett, vértolulást kapott, s mint a farkas a jól őrzött hiú oldalától, hosszú merev bámészkodás után, mikor már körülte kezdtek röpködni a golyók s egy kőgolyó, nagy ágyúkő ott vágott le előtte húsz lépésre, lassan megfordította a ló száját s visszatért…
Illő távolban együtt gyűlt a kisded serege, holmi ezer lovas; zsibongtak, tanácskoztak, mind a várat nézték s fanyalogva bírálták: nem lovasnak való hajrá.
A fejedelem csüggedten nézett rájuk: vajjon mi lesz…
Pipali Mihók hajdukapitány lóháton jött s kopjája hegyén egy szakállas fejet hoz.
Elébe nyújtja a véres fejet s ő nézi, nézi s lassan ráismer: Weiss Mihály feje…
Elfordítja szemét: a kapuk be vannak zárva… Weiss Mihály feje itt van s a kapuk be vannak zárva… Ha Weiss Mihály volt az ellenség: mért nincsenek nyitva a kapuk…?
Körülnéz: jó volna immár leszállani a lóról, s hol van a sátor… Hol van Imreffy, hogy a sátor még most sincs felütve?…
– Verjetek itt tanyát, – mondja ridegen. – Itt fogunk hálni.
Mozgás, szekerek után néznek, azok még messze vannak, de a fejedelem nem bír a lovon maradni, mindjárt leszédül a nyeregből; leszáll, ketten is segítik, egy kis halom oldalába köpenyt terítenek s sápadtan odaájul.
Buzás János hajdukapitány megvetően legyint:
– Szopós gyereket minek hoznak a bálba…
Csak néhány percig fekszik, szinte élettelenül, felpattan, nem bír nyugodni, megint másat parancsol, étellel kínálják, elutasítja, itallal, kiüti a kupát s vágtában vezeti a lovassereget nyugatra a Vidombák patak partján árkon-bokron át, csak úgy bódultában rohan, Keresztényfalván át, hol egy fertályig megáll s őrségét rendeli, aztán tovább s mikor feltűnik előtte az égbenyúló sziklán Rozsnyó fellegvára, süvegét levágja s kiáltja: »Rohamra hajdu!«
Kesely arcú lovas pogány áldozással néz a megvehetetlen magasba, a kopasz bércet koronázó komor várra: el nem megy, míg ez a kezébe nem esik…
Három nap, mint éh farkasok álltak a vár alatt, megmászták a hegyoldalt s föl a falak tövébe; a szászok vitézül tartották, de egyetlen ágyújok sem volt s tehetetlenül kellett nézniök, hogy mint a csikaszok gyűlnek a hajduk a favár palánkjaira.
Harmadnap kitört bent a lázadás: víz nem volt s az oláh őrség szakadatlan vájákolt, s szökdösött le a falakon, kegyelemért könyörögni.
– Hozzátok kötözve a bírót kezembe! – mondta a fejedelem s az oláhok megrohanták a tanácsházat s hozták a kötelet, amelyben, mint bikát a vágószékre, elhurcolják a bírót a fejedelem elé. Nem volt mit tenni: a támadók már hordták a fát, hogy a vár alatt tüzet rakjanak, melybe belepusztul úgyis a parányi fészek s erre irgalomra, kegyelemre feladták magukat.
A fejedelem fölment a várba, hajadonfővel, fegyvertelenül, a várőrség alázattal feküdt lába elé: »Menjetek a pokolba, – mondta nekik s a hajduknak intett:« vigyétek, amit találtok«…
Megállt a vár fokán, körülnézett a csodálatos völgyön, a Bucses ormain, s a fogarasi havasokon, nem volt türelme tovább ott maradni, belső tűz s láng hajtotta, megfordult s menni, menni, mikor serege rendbe szedődött, élére állt, visszafordult, de megérezte Brassó hiábavaló ostromát, érezte a hiábavaló küzködést, ott az átkozott Brassó alatt, mit kezdjen pár száz legénnyel oly temérdek nép előtt… Kinevettesse magát?… megfordult s Zernyest felé hazament Szebenbe.
Nem volt idő napot lopni, a sereg már fel volt rendelve, annak a gyülekezése közben kellett kilépni arra a hírre, hogy Weiss Mihály kijött Brassóból s jön fejedelmet koronázni Fejérvárra.
Voltaképen meg lehet elégedve, hiszen teljes sikerrel végződött a vállalkozás: Weiss Mihály halott, feje itt van a szebeni bástyán, Géczy nyilván többet nem gondol a fejedelemségre; a brassaiak elveszítették vezérüket s most már el vannak vágva mindentől, török, német, ellenségük s kell hogy észre térjenek.
De hol van Bethlen?… Már híre jött, hogy ötven barátjával járt a temesvári basánál s hogy elindult nagy fényes török kísérettel a portára, a szultán lába csókolására…
Szörnyű napok, szörnyű idők: a fejedelem örök rettegésben él.
Ha körülnéz, nem érti, hogy élt eddig oly vidám, könnyelmű s boldog életet: mintha varázsköpenyben lett volna, semmi veszélyt nem ismert. Most, ha nézi az arcokat: minden szemben ellenséget lát; aki nevet, rajta nevet; aki sír, miatta sír; aki hallgat, gondolatát takarja; aki beszél, hazudik.
Nézi az arcokat: Gyerőffy, Bethlen cégéres cimborája: minden percen várja saját magától, hogy felakasztassa… Mikola János, Gyerőffy barátja, kiben Bethlen is megnyugodott, Kapy András, s aki intette, hogy Bethlent ne bántsa: Rhédey Pál, két átkozott kopó, akik itt szaglásznak s még hívséget mutatni sem erőttetik magukat…
Kamuthy megszökött: hol a hízelgő Kamuthy, a gaz áruló: meg nem hal, míg ennek nyakát nem szegi; ha körülment az ország urai közt, egy is nem volt, akinek szemében ne leshetné meg a gonosz árulást…
Megjöttek a követek Kassáról s ragyogó arccal hozták a jó hírt, bedobolá Forgács Zsigmond a magyar hadakat Tokajba s máris kész indulni újra Erdélyre. Örömmel vette a fejedelem hívását s kész jönni a fejedelem segítésére.
Ez is csak gyűlöletet kelt benne, tudná mit cselekedjen, de nincs kivel elvégeztesse akaratját; mindenben ő maga maga-kancellárja nem lehet s Pécsi Simon, akit maga mellett tart, még igen ifjú ahhoz, hogy öreg szakállasoknak parancsoljon… mit tevő légyen, s hogy szolgáltassa ki magát a nyomorult Forgácsnak, aki mikor derék haddal jött rá, úgy-e bizony lómájra szorult Moldvában s harmincezer emberéből hétezeret vitt haza elnyűtten, rongyosan Kassára s most ingyen kapja Erdélyt, ővele együtt: mert hogyan lehet ember nélkül megviaskodni azokkal: segítséget hozó hadaktul az isten őrizzen, nékiek jó lesz, de nem minekünk…
A lóhúson éhezett urak, Forgáccsal Homonnay György, a kényes úrfi, most fog jóllakni a pecsenyén, amit Báthory Gábor süt nekik s Dóczy András, a részeges csap, aki egy józan szót életében nem mondott, meg Czobor Mihály, akivel Kassán Bocskay udvarában összeveszett, hogy nem akart deferálni a Báthory névnek: most ő emelje fel a zászlaját s meghajtsa előtte a sárkányfogas címert? Vagy Rákóczy Lajos, aki csak azért jön, hogy Erdélyből elrabolja még, amit lehet s töltse vele a szerencsi kamarákat… És Thurzó? Thurzó György? mekkora s milyen nagy elégtétel a palatinusnak, hogy aki nem akart előre köszönni neki a hadadi mezőkön, most alázatosan ő kínálja magát, országát s kézcsókra jő…
De hát másfelől meg a pogány s Bethlen Gábor…
Már erről is vagyon hír: a porta Géczyt elvetette, látva, hogy semmire se jó: s Ahmed szultán megesküdött őseire, hogy Erdélyt három darabba vágja s három vajdaságot csinál benne: legyen minden nemzet külön s akkor majd nem veszekednek: a magyar külön, a szász külön, a székely külön: no Géczynek is befellegzett…
Ez az egy vigasztalása volt, hogy mindenkinek lejár a napja, s ő mindenkit túlél, immár nem is haragudott Géczyre.
Az országgyűlésében azért mégis bevitette a törvényt, hogy: mind az lázadóknak, mind az elszakadottaknak sok gonoszságaért az ország neki elégtételt adjon.
De a gyűlésben már nem elnökölt Imreffy s a vita nagyon hosszú lett s végül is alázatos instanciával járultak elébe: hogy »ha az Isten Sodoma tartományának tíz igazért megkegyelmezett, felséged sok ezer hívének könyörgésére adja meg azoknak a vétkeseknek ujonnan életöket, jószágukat«.
A fejedelem beleszédült, mámoros, vérmámortól nedves szemekkel nézett körül rajtuk s érezte, hogy nem ő parancsol ezeknek többé: megfordult a világ, most felébe nőtt a hatalom…
Legyintett: tegyetek, amit akartok.
Igy kegyelmesebb lett a válasz Brassónak, mint valaha remélni lehetett.
Ezen a napon a meggyesiek küldöttei jöttek elébe szintén Brassó miatt könyörgeni: már meg is gondolta: itt valami magasabb bölcsesség dolgozik: jobb így, hogy ő enged s megbocsát az ország kérésére, mintha itt is csalódás és szerencsétlenség érné…
– Bocsássa meg nagyságod a szegény nyomorultaknak bünöket, – akik ebben a nagy égő láng közepiben lévén, nem tudtak hová lenni s féltükben az felséged ellenségei közé kerültek…
– Csak ember lehet bünös, – mondta nekik, – állatban bünt fel nem találunk… Mit tehetünk, hogy emberek vagyunk…
Később azt mondta:
– Már el van végezve, megbocsátok Brassónak és Géczy Andrásnak is.
Míg egyfelől jártak a követek tovább sűrűn Kassa felé, másfelől Brassóba is mentek s egy hét mulva ki volt tűzve a Géczy megkegyelmeztetésének napja.
Október elsején kijött a bezárt urak részéről Géczy András és Nemes János s örök hűséget esküdtek János pap előtt az országnak, a városiak közül Chrestels János, Kattner Bertalan, Greissing Kristóf jöttek ötven lovassal. A fejedelem tuszai voltak, Tököli Miklós, egy finom modorú ifjú nagyságos és Jantsó Pál negyven inassal.
Géczy Szebenbe érkezve, a fejedelem lábához borult:
– Árulóvá lettem, Nagyságos uram, – mondta, – megszegtem eskümet: hogy soha sem fogok a szászoktól elválni, de a nagyságodhoz való igaz szerelem, főben járó bünöktől sem tud eltartani: én ott is csak a nagyságod embere voltam, dolgaiknak minden titkát kitanultam, s most itt vagyok, hogy nagyságod rendelkezzék velem.
A fejedelem kihúzta kardját s kegyelmesen a vállára helyezte Géczynek.
– Kelj fel, többet ne vétkezzél ellenem, – mondta.
Géczy a sok nyomorúságban, amiről nem győzött eleget beszélni, meghízott s nagyobb bajuszt eresztett s mindenben tekintetesebb volt, mint még nehány hónappal azelőtt. Hozzá is szokott a parancsoláshoz s egy pillanat alatt megérezte, hogy a fejedelem elvesztette régi erélyét és akaratát s puha lett, aki arra vágyott, hogy vezessék s gyámkodjanak felette.
Most boldog volt, hogy bezárkózhatott ismét valakivel, akit régen ismer, aki hozzá tartozik a gondolataihoz, aki érte s neki gondolkozik s leveszi a fejéről a felelősség terhét.
– Nagyságos uram, – mondta Géczy, – itt minden fenekestől fel vagyon fordulva: nagyságod nem tudja, mik készülnek a portán.
– Hallom, három vajdaságot főznek.
Géczy legyintett:
– Az semmi, amit a szászok szeretnének: ez az ördög katonája, ez az elvetemedett, tökfejü Benkner királybíró dolga, hogy a szászok külön vajdaságot kapjanak: ez mind olyan, mint a pimpimpáré virág tolla, elfujja a szél s nem tudja az ember mi lesz belőle; egy baj van csak s csakis egy baj: Bethlen Gábor. Ha nagyságod meg akarja törni a kigyó fejét s már azt elmulasztotta, hogy idejében végezzen vele egy késszúrással: feleségit kell élve ide hoznia: avval megtarthatja örökre az urát, hogy az moccanni se mer, inkább baráttá lesz, vagy még hamarább dervissé.
A fejedelem régi boldog ideit érezte felújulni, tervezett, támadott s megtörtént, amit akart.
Az urak felzúdultak, hogy Bethlennét Dévában megostromolják: az árva asszonyt, akinek most haltak el gyermekei s az isten épen eléggé megszomorította.
Géczy felkacagott:
– Nincsenek gyerekei? majd a fejedelem tesz róla, hogy mire megjön az ura, ikrei legyenek.
Az egész hadat, ami kéznél volt, tízezer főnyi hajduságot, mind Déva alá indította.
Egy hétig állott a hajduság Déva alatt s felprédálta amit a német s török meghagyott, ezt a gyönyörű uradalmat is. Károlyi Zsuzsánna sírva nézte a vár ablakából a tüzeket. De azalatt a rendek felindultak Déva ostromán s a fejedelmet rákényszerítették, hogy kegyelemlevelet írjon alá, mind az egész gyűléssel egyetemben Bethlen feleségének.
Gerőffy maga ment a kegyelemmel Bethlennéhez, akit el is vitt Gyulafejérvárba, ahol maga házában megszállított, cselédivel és szolgálóival egyetemben.
Mikor Géczy a szebeni szászoktól elbúcsuzott, már mint a fejedelem barátja, azok sötét arccal néztek reá.
– Nagyságodnak immár jó, – mondta Chrestels János, – isten rátekintett s jótettiért megjutalmazta.
Géczy felfortyant:
– Isten oda tekint, – szólt kevélyen, – ahol van ami érdemest lásson.
Hegyes Gerard azt mondta:
– Nagyságod megtaníthatna, hogyan kell isten előtt érdemes lenni.
– Neked adhatok jótanácsot, – veregette meg a vállát, sértő gunnyal Géczy, – te még fiatal ember vagy, hasznát veheted… Tapasztalt embert ne fogadjatok be városotokba s titkaitokba ne avassátok be…
Élesen felkacagott:
– Majd meglássátok, mit fog nekem használni titkaitok tudása!
A követek mélyen meghajoltak s nem szóltak, elmélkedve távoztak el Szebenből.
Ebben a pillanatban minden rendben volt a fejedelem körül, amint talán soha nem volt tavasz óta.
Brassó megbékült s lemondott 32 ezer forint követelésről, ellenben fizetett újabb hétezer forintot; visszakapta Törcsvárát és Brassó fellegvárát, s örült, hogy nem kell tovább harcolni.
Az országgyűlés is megbékült s Báthoryt kinevezte e békekötésért a haza atyja s megtartója díszes nevével.
A fejedelem örült, hogy Géczyben ilyen pompás kancellárt nyert s Géczy örült, mert Fogarast megkapta örök birtokul s ezzel az övé lett Erdély leghatalmasabb vára.
E percben olyan béke volt Erdélyben, amilyen nyugodt s csöndes a haldokló az agonia előtti órában.
Bethlen Gábor ekkor már Konstantinápolyban volt.
Iszkender pasa, aki most jött meg Magyarországról, jól ismerte Bethlent s tudta, mi a jelentősége odahaza Erdélyben: szárnyai alá vette a menekült főurat, aki mély szomorúságával s rendíthetetlen komolyságával nagyon rokonszenves volt a török vezérek között.
Bethlen otthon volt a török fővárosban, nyugodtan járt a térdig érő szennyben, mely az utcákat fedte, úgyhogy a ló is alig tudott benne csetleni, botlani s nem mutatta, hogy észreveszi, hogy a cifra mennyezetek s az aranyos boltozatok omladozva, rogyadozva emlékeztetnek az idők mulására.
Sokat elüldögélt velük szótalanul a tanácsban, ahol az alacsony dívánokon, keresztbe tett lábakkal hallgatták az egymás hosszadalmas, keleti frázisokkal kitöltött és kapzsi alattomos, irígy érzésektől átitatott beszédét, közben némán várták a vízóra cseppjeinek csepegését.
Ebben a városban semmi sem volt sürgős s ha valaki valamit hamar el akart intézni, csak azt az egyet nem volt szabad megkísérelnie, hogy sürgesse, mert akkor mindenkinek az ellenszenvét kihívta maga ellen.
Bethlen jól ismerte e szokást s egy dervist megszégyenítő békességgel várta a maga igazának teljesedését.
Azonban mint mindenütt a világon, még a török városban is történnek rendkívüli dolgok, amelyek siettetik az eseményeket.
Iszkender pasa budai basává akart lenni, ép ezért eszközölte ki, hogy Konstantinápolyba visszarendeltessék. Hogy célját elérje, Mehmed basát Budáról el kellett távolítani. Nagyon jó volt erre Negroni a bécsi követ, aki Budán keresztül jött Stambulba s úton-útfélen elmondta, hogy Buda oly állapotban van, hogy a legcsekélyebb ostromot sem bírja ki. Igaz, hogy ez a teljes leromlás nem Mehmed basa alatt történt, csak az ő szeme előtt fejeződött be, de most már csak arra emlékeztek, hogy Ibrahim, a bölcs és erényes, ugyanezen a Budán fogadta Bocskay királyt, akinek koronát küldött a győzhetetlen padisah. Hogy történhetik az, hogy még öt évvel ezelőtt Bocskay királyt egy ragyogó és fényes Budavárában lehetett fogadni, »melynek szépségét és ékességét leírni lehetetlen s hol az élőkutfejek sokasága oly bőséges volt s oly vizeket adtak, amelyek ezüsttisztaságu csőből csergedezve az élet vízéhez hasonlatos édes ízzel bírtak«: s most mint még a hitetlen német is bevallja, egyetlen háznak sincs fedele, egyetlen kapunak sincs ajtaja, egyetlen ablaknak sincs fedője, s a felséges padisah katonái télen s nyáron az ég alatt alusznak s ha valaki azt mondja nekik, hogy: »testvérem ez nem jól van így«, csupán annyi a válasz reá, hogy »Allah nagy és Mohammed az ő prófétája, Buda bevehetetlen vár, az igazhivők szemefénye«.
Ilyenformán csöndes és komoly beszédekben, melyeknek susogó bokrában vipera sziszegett, elhatároztatott, hogy Buda vára basája hazug és részeges, aki soha józanon nem található s körülötte is egyetlen józan ember nincsen, sőt még a nép is annyira az ivásnak adta magát, hogy közöttük egyetlen józan nem találkozik s ez okból a falakat nem is őrzik, még a kapusok sem alusznak a kapuknál.
Ha pedig ez így van, pedig így van, mert ezt még maga a hitetlen német is bevallja, akkor nincs más hátra, mint az istentelen hazug és részeges budai basát eltávolítani az igazhivők szemefénye éléről, a bevehetetlen budai várból.
Egy napon végre jelen volt Bethlen a basák nagy tanácsában, ahol Iszkender barátja, Terjáki Hasszán előadta a dolgot s a budai basa ellen irányította beszédje toporzékoló paripáit.
Végighallgatták a Terjáki Hasszán előadását a komoly s istenhivő basák, de nem merte senki levonni a konklúziót, mert nem tudták valóban keresztülvihető-e a budai basa megsemmisítése:
Felszólalt azért Sahin Geráj pasa s mintha Budáról nem is volna szó, beszélni kezdett nagy kitéréssel.
– A világ padisáhja árnyékában sem baj, sem szerencsétlenség nem érheti az igazhivőt, Mahmud pasa győri bég mértékletes és szelid volt, és Béglerbég volt a pécsi béglerbég, akinek kellett a győri várat is élelmeznie. Az volt a szokás, hogy évente kétszer háromszor vagy két háromszáz szekér Győrből lement Pécsre s élelemmel megrakodva tért vissza. Azonban a hitetlen kutyák bégjei és agái rendszerint rajtuk ütöttek, elvették az élelmet s a barmokat; ily módon a pécsi szandsákságból öt-hatezer ökröt elhajtottak s némelyik járásban egy ökör sem maradt, én a magam szemével láttam, hogy a hitetlen kutya magyar, a nyomorult rájah, Allah pusztítsa el, maga húzta feleségével az ekét, mert nem volt semmi állatja. Bármennyit panaszkodtak is szegények, nem hallgatták meg őket, és ezt látnia kellett a szelid és mértékletes Mahmud bégnek és nem tehetett semmit.
Akkor megszólalt a páratlan vezér, Musztafa pasa, aki jól értette Sahin Geráj célzását és azt helyeselve, megerősítette a következő szavakkal:
– A bölcsek a mérnöki tudománnyal az égig érő lépcsőket készítenek, hogy utat építsenek a trónushoz és célt érnek, a halál órája ellen azonban semmiféle óvszert nem találnak… A padisáh, mielőtt e szavakkal: »térj meg uradhoz megelégedve,« e mulandó szultánságtól búcsút vett, Allah irgalmazzon neki: ezt megelőzve mondta nekem: »Győr erős vár volt s nagy híre volt, s elveszett…« És én azt mondom, Buda az izlam szemefénye s bevehetetlen s el fog veszni.
Most már egyhangú volt a vélemény s mindnyájan tudták, hogy a budai pasát semmiféle hatalom meg nem menti a megfojtatástól.
Akkor megszólalt Szeád Eddin hodsa:
– Reggel és este kedves kötelességem azért imádkozni, hogy az izlám országok határait Allah védelme őrizze meg és a hit harcosait hódítással és gazdagsággal örvendeztesse meg és a szerencse útjain sikeresen vezérelje… Én magam Győr vára bevételénél jelen voltam és tudom, hogy a vár elvesztésének sok előjele volt: így például az a visszaélés, hogy az őrizetre kirendelt dsebedsik és kul ogluk bár Győrött irattak össze, de mind Pécsett, vagy Koppányban vagy Fejérvárott házasodtak meg s Győr várába nem igen mentek, ilyen formán a vár üres lett. Majd ismét élelmiszer hozatalának ürügye alatt két háromszáz ember is eltávozott, sokat mulattak s a tartomány szegénységét sanyargatták… Azonban a kormányzó nem törődött evvel, ő csak ópiumot szívott s azok a hitetlenek, akik előző évben faágyuval bevették Tata várát, ugy hogy onnan egyetlen élőlény nem szabadult, szennyes elméjükben elgondolták, hogy: lássátok Győrből évente négy ötezer ember távol van, node próbáljuk meg…
A hallgatóságot nagyon érdekelte a szemtanu előadása, aki oly bátran nevezte Mahmud pasát opium-szívónak, holott Sahin Geráj pasa épen most mondta bölcsnek és mértékletesnek. Örvendtek, hogy a hodsa, gyenge elméjüek szokása szerint oly őszinte s mindenki reá fordította pillantását, de egymáson észrevéve az illetlen s helytelen kiváncsiságot, újonnan elkomolyodtak s bánatosan néztek maguk elé. A hodsa tovább folytatta suttogó hangon:
– Egy éjjel a Pálffy nevü átkozott, néhány ezer gyalogost maga mellé véve, a faágyut elrejtette s még saját katonáinak se mutatta meg s így hozták Győr kapujához. A mi kormányzónk gondatlansága folytán a várnak nehány deszkából készült kapuja előtt éjjelre se a felvonóhidat fel nem vonták, se máskép el nem zárták.
– Nehány hitehagyott éjjel a kapuhoz jött s azt kiáltotta: »kapus, kapus!« s a kaputorony őre, egy inas felébredt álmából, fejét a takaró alól kivonta s mondá: »kik vagytok?« Ezalatt a faágyut közel hozták.
– »Pécsről ennivalót hozunk, az ellenség utolért s futva nehezen menekültünk meg, gyorsan nyiss kaput, hogy bevihessük a várba.«
– A fiú pedig válaszolá: »elmegyek, a kapusnak hírt adok s a kulcsot elhozom«.
– Ez alatt a szóváltás alatt az ágyut tetszésük szerint közel hozták és elsütötték. Mihelyt a kaput betörték, a jelenlevő annyi ezer átkozott a várba ment. Benn a várban ki részegen, ki pedig ópiumtól bódultan feküdt. Mihelyt a balesetről értesültek, hogy a híveket két oldalról megtámadták, egy kissé megfélemlettek, miként ez szokása a hasonló embereknek, de ekkor Jahja aga a jancsárok agája, aki dőzsölő és kicsapongó, de vitéz férfi vala, az iszlám csapatok élére állva, »Az igaz hivők vágya a harcolás« mondásnak értelme szerint felbuzdította és fellelkesítette őket. A hitharcosok csapatonként nekibuzdultak és életüket feláldozni nem vonakodtak, hanem mindegyik egy-egy felbőszült oroszlánképen a várba tört hitetlenekkel harcba bocsátkozott. A harci zaj, a hájhuj kiáltozás, a dobpergés, trombitaharsogás, a viaskodó népek lármája olyan foku volt, hogy az ég és a föld megremegett attól. »Azt vélnéd, hogy a végítélet tört ki.«
– Szóval e harc és ütközet hevessége miatt még a hetedik égben az angyalok is rémülve néztek le s a hitetlenek megtöréseért esedeztek a segítő istenhez. Egész reggelig eltartott az ütközet és tizennyolcezeren lettek névtelenné és jeltelenné és íme mégis egy erős vár így jutott gondatlanság miatt az ellenség kezére.
A hodsa elhallgatott, erre mindnyájan imaszerű csöndben maradtak s mereven néztek a márványkockákkal kirakott padlóra.
Aztán a hodsa így szólt:
– Beszélték, hogy a részeg janicsár agát élve vitték a gyalázatos Pálffy elé, aki még 15–20.000 aranyat is elvett tőle: »Igy őrzöd e várat? Ezt az aranyat a mai napra rejtegetted-e?« mondá neki s fejét levágatván, póznára tüzette és a várban körülhordoztatá s kiáltatta: »Aki a várat így őrzi, annak ilyen sorsa legyen.«
Mindnyájan halkan felkiáltottak:
– Nagyon helyes, nagyon helyes!
Az öreg Terjáki Hasszán, hosszas csönd és néma gondolkodás után így szólt:
– Helyes lesz-é Budát ilyen helyzetbe hozni? Mohammed népe országának és az iszlám birodalmának ily meggyengítéséről ki fog felelni?
Erre halkan mindenki azt mondta:
– Az ítélet erről a nagyhatalmu Alláhnál van.
Bethlen elég jól tudott törökül, s értette a beszédet, most a szíve örült, mert látta, hogy egyetlen hang sem hallatszott Iszkender basa ellen s ez már bizonyosan budai basa lesz. Ez pedig magával hozza, hogy András Demeter napig, vagyis mire a hó leesne, a török hadviselés téli határáig, el kell végezni a hadjáratot, bizonyos tehát, hogy akkorra ő is otthon lesz kedveseinél…
Egy hét mulva bemutatták a világhatalmú szultánnál.
Nagy pompa s nagy ceremónia vette körül, a győzhetetlen padisát, százával állottak a selyemkaftánba öltözött basák s bégek s a janicsárok vérveres ruhája pazar volt.
Iszkender basa a padisáht értesítette, hogy Bethlen Gábor szépen el tudja mondani a beszédét törökül, ami a szultánnak nagy mulatság volt, mert még sosem hallott hitetlent, aki három szónál többet el tudott mondani az igazhivők nyelvén.
Megmondatta azért neki, hogy parancsára mondja el az erdélyi állapotokat.
Bethlen előre elkészült a szónoklatra s a legnagyobb nyugalommal beszélt: de minden kijelentés után meg kellett állania, hogy a tolmács költői formába öntse az ő gyaur gondolatait, viszont a legelőkelőbb tolmácsot kapta, a legjobb költőt, aki minden mondatot, amit ő mondott, a végtelenségig kicifrázott és túlozott, hogy a szultán kedvét megnyerje.
– Hatalmas császárunk zsámolyánál arcainkkal leborulván alázatos könyörgéssel kivánunk minden jókat Istentől, hatalmasságodnak, – mondta Bethlen s azt hitte a török izlést ez alázattal teljesen kielégítette.
A tolmács elragadtatott szemét felemelte s két kinyújtott karral rámutatva, így szólt:
– A hitetlenek által lakott Erdélyi vilajetnek főura Bethlen Gábor, aki otthon hatalmasabb a kősziklánál s szabadabb a repülő sólyomnál: térden csúszik a nagy messzeségből, mint egy kis egér a legfelségesebb és győzhetetlen padisah lábaihoz.
Bethlen nem volt elkészülve rá, hogy az ő törökül mondott szavait a tolmács ugyanolyan módon fogja közölni, mintha idegen nyelven szólt volna, ezért egy pillanatig megzavarodott, aztán folytatta:
– Kismadárnyi lelkemet, szabadulást keresve hatalmas császár szárnyai alá ajánlom.
A tolmács:
– A sivatag oroszlánja, a szakállas és hatalmas kardu hitetlen, kinek párja nincs sem a császárnál, sem a szultánnál, kinek kardjánál hatalmasabb kard nincs, aki bárhová megy, mindenütt győz: igen árvául gondolkodik azon, vajjon életének táplálására egy falat adatik-e kezébe.
Bethlen:
– Minekutána a nagy emlékezetü Szolimán szultán idejében a magyar nemzet kétfelé oszlott s egyik törökösnek, másik németesnek tartatott, két párt származott: s ezek azóta mai napig egymást üldözik s gyülölik. Én gyermekségem óta törökös vagyok, ezért most harmadízben szenvedek számüzetést, mert hű voltam a portához. Ifju koromban könnyen tűrtem a bujdosást, azután hittem, hogy a fényes szultán szárnyai alatt megnyughatom, s ime most, mikor a németek kitisztítása után azt vártuk, hogy hazánkban csendességgel nyughatunk, egy uj és szokatlan zsarnokság alá estünk.
A tolmács a legnagyobb nyugalommal várta be, míg Bethlen bevégzi szavait, akkor jéghideg arcot mutatott s Bethlen megfigyelte, hogy a szultán mindig pontosan olyan arcot öltött, amilyen a tolmácsé volt. Beszéde alatt a beteg, pergamentsárga arcú szultán szeme fakó lett, fáradtan s közönyösen nézett, nyilván egy szóra sem figyelt s egy szót sem értett szavaiból, csak akkor csillant fel újra, mikor a tolmács megszólalt:
– A hitetleneknél csak egy van ily hatalmas és dicsőséges vitéz, ó padisah, amilyen a győzhetelen szultán bégjei s pasái között megszámlálhatatlan sok van, hogy ha akarnám sem tudnám nevüket elsorolni, s azt sem mondhatnám, hogy egyik a másik felett kiválik: de ezt az egy hitetlen hőst az erdélyi király, az a Bolondkirály, papucsa sarkával tapodja.
Bethlen:
– Az én hazámnak, Erdélynek dolgai mind szép rendben folynak, mióta a világbíró hatalmas Szolimán császár által helybe állíttaték, egészen addig míg a mostani fejedelem Báthory Gábor össze nem gázolta a szegény hazát.
A tolmács:
– Fenséges padisah! én, szolgád, e magas birodalom minden része közül legszebbnek s leggazdagabbnak nevezem az Erdély nevü legkisebb tartományodat, melyet egy őrült alattvalód, a gyalázatos Bolondkirály sarkával és csizmájával tapos, mint a földre pottyant érett figét.
Bethlen:
– Ez a Báthory Gábor fejedelem a felséges szultán ecsedi hívének s szolgájának, néhai Báthory Istvánnak fia, bátyjának kincseit eltékozolván, az országnak jövedelmeit tolvajokra s asszonyokra elpocsékolván, annakutána a saját városait prédálta s szomszéd országokra ment, a padisah birodalmában, hogy lakomáit s vendégségeit folytathassa, így az egész ország harcba borult miatta.
A tolmács:
– Padisáhunknak egy csekély szolgája származott a leghíresebb és leggazdagabb hitetlen kutyától, akinek annyi kincse s aranya, ezüstje, drágaköve s minden ékességei voltak, hogy az Aladin lámpájával járó legfelségesebb indiai szultán elálmélkodott volna azon kincseknek hegynél magasabb s tengernél szélesebb garmadáin. De a Bolondkirály belemarkolt e kincsek tengerébe s ezt kiáltotta: Efendi! nesze egy véka arany! Insallah! nesze egy karaván serleg s szőnyeg és még mit kivánsz. Isztrafullah: uram bocsá, ez a beszéd elbizakodottságból származik, én nagyon félek, hogy e beszédnek rossz vége lesz!
Bethlen:
– Erdély elveszett, mert eszeveszett életbe merült.
A tolmácsnak, aki előre gondosan elkészült az erdélyi állapot költői ismertetésére, eszébe jutott a legfontosabb, s minden kímélet nélkül s hatalmas hangon kiáltani kezdett, úgyhogy Bethlen ijedten elhallgatott:
– Padisáhom, az szükséges most, hogy helyeden szilárdul megállj. A dolognak állapota ilyen. Dicső őseid idejében is így cselekedtek! Mohammednek, – üdvözlet neki! – csodája következik! insallah! Jókedvü légy!… Tudd meg, hogy a bolondkirály így kiáltott: nem ismerek sem istent, sem embert, csupán azt kívánom, hozzátok hozzám a ti leányaitokat és asszonyaitokat és vásárt tartok a leányokból és asszonyokból és akkor az egész ország minden főura elhozta az ő leányait tizenkét évtől kezdve s feleségeit az élet virágzásának koráig, a nagy termekbe, amelyeknek tágossága méltó a Próféta tekintetére, mert egyik végétől a másikig a leghangosabb trombitának hangja sem hallatszik el s alapjától a boltozatáig a legsebesebb szárnyalásu sólyom sem tud repülni, telestelve Erdély vilajetjének hitetlen asszonyaival s leányaival, akik fehér testük fehérségével s kövér testük kövérségével megbabonázták volna a legszentebb derviseket is: akkor a Bolondkirály szétosztotta neki aranyait, ezüstjeit s várait s kardjait s minden ékességeit.
Bethlen kínos zavarba kezdett jönni, most már a kihallgatás oly fantasztikus méreteket kezdett ölteni, hogy nem tudta mit tegyen. Körülpillantott a basákon s bégeken s ámulva látta, hogy a nagyvezértől kezdve az egész társaság elragadtatott arccal néz a tolmácsra, ajkuk megnyílt, szemük tágas lett s mohón isszák, mint az ópiumot a napkeleti meséknek ezt a boszorkányitalát.
Aztán a szultánra nézett, annak az arcéle kipirult, sovány pergamen sárga bőre fényes volt, a szeme izzott, mint egy beteg gyermeké s ő szinte ijedten nézte ez őrültet a trónon.
A szultán ránézett, követelte, várta, hogy ezt, ezt folytassa s ő így szólt:
– Bizony felséges padisah, a mi fejedelmünk borzasztó dolgokat mivelt, nem kimélte az urak feleségeit sem, sokakat megszeplősíte, sőt még tulajdon hugát is megkörnyékezte.
Megdöbbenve vette észre, hogy oly dolgot mondott, amit nem akart mondani, de mintha rajta is kezdett volna eláradni a mámornak és láznak az a hevülete, ami az egész társaságot elfogta.
A tolmács:
– Tengerkegyességü padisah! Térjünk vissza ismét a tárgyra! A teremtő nagy istenre mondom, hogy abban az országban senkiben egy csepp bátorság nem lakozik amióta a Bolondkirály ilyen csodálatos dolgokat cselekszik, amelyeket leírni lehetetlen. Rusztem tizezer szűzet tett anyává, de a Bolondkirály tizezer anyát tett magának szűzzé. S nem volt éjjele és nappala s nem volt nyugodalma s pihenése s mikor már senki más fel nem izgatta lelkét és tüzét, akkor így szólt: Jaj szolgám, jaj lelkem, hozd el nekem az én egyetlen hugomat, az én anyámnak méhéből eredettet! S mikor elhozták s ragyogó kösöntyükkel ékesen elébe vezették, akkor így kiáltott a Bolondkirály: »Testvér, nekem nincs erőm, hogy tégedet fogadjalak, jöjj hozzám!« És hétszer anyává tette az ő leánytestvérét s hétszer elvetéltette, mint aki az ételt torkára dugott ujjakkal eltávolítja, hogy ujra örvendhessen az ízes falatoknak. Furfangos ember ő, sokszor színt változtat és azt mondja: »Testvérem, én a te értékedet nem tudtam, isten büntesse meg rágalmazóidat!«
Bethlen megcsömörlött s mély szomorúsággal hallgatta a beszédet, amely egyre féktelenebb s egyre bujább lett: szemmel látható volt már, hogy az egész egy beteg, egy teljesen tönkrement ember ópiumálmokba fúlt fantáziájának felcsigázására való: az ő puritán lelke megundorodott s szeretett volna felkiáltani: Ésaiással:? »Megutál téged, megcsufol téged Sionnak leánya. Szidalmaztál és káromlottál és felemelted szemeidet az Urra!«…
Immár nem is kérdezték őt, nem kellett szólnia, fajtalan s szörnyű mesélésekbe ereszkedett a tolmács, akit a saját képzelete elragadott s mintha magukban volnának, ömlött szájából a szó s titkos és nyomorult kéjelgéseknek meséit kiáltotta, s ezt mind az tette külön izgatóvá s fontossá, hogy egy idegennek, egy profánnak jelenlétében történt s a szultán, aki egy szót sem szólt, merően nézte a Bethlen arcát, amely szintén kipirult, de nem örömtől s gyönyörtől, hanem szégyentől s felháborodástól.
Ebben a pillanatban valami rettenetes dolog történt: a szultán felemelkedett, kimeredt, aztán összeesett a trón előtt.
S csodálatos, senki sem mozdult, senki sem sietett a segítségére.
A nagyvezér ülve maradt s vele mind a többiek és Bethlen elé kinyújtva kezét így szólt:
– Szól a nagy padisáh, mind e világnak ura s parancsolója: »Elküldelek téged a te hazádba, s az összes muzulmán harcosokat segítségedre adom és Erdély királyává teszlek.«
Bethlen fejét meghajtotta.
Akkor megszólalt Gürcsi Mehemmed kajmekám:
– Tanuld meg Bethlengábor, ki vagy Erdély fejedelme a győzhetetlen császár megmásíthatatlan akaratából! hogy Erdély mindig gazdag volt, míg a hatalmas császár szárnya alatt tartotta fejét, de ha elpártolt, sok kőkémény pusztán maradt s tanuskodott a hálátlanság haszontalanságáról.
Most megszólalt Nazuff pasa:
– Elmegy veled, akit a győzhetetlen császár melléd rendel s visz magával annyi népet s katonaságot, amennyit a győzhetetlen császár, a padisah tetszése parancsol: s neked adja Erdélyt, mint egy kaftánt. Nem te érted és a te hűségedért, hanem a szegénységért és a jobbágyságért, mert nem neked vagyon szükséged Erdélyre, hanem a mi vijaletünknek vagyon szüksége egy becsületes, bátor és hűséges vezérre s fejedelemre.
Igy mindnyájan szólottak egy mondatot a dívánban s ki mikor megszólalt Bethlennek eszébe jutott, hogy ennek s ennek mit igért, hány ezer aranyat s hány darab serleget s vajjon hogy fogja teljesíteni.
Végül újra megszólalt a Nagyvezir:
– Esküdj meg betlengábor, ki vagy Erdély fejedelme, hogy Lippát és Jenőt, a két várat, a hatalmas szultán két fénylő gyémántját, lelkedre mindjárást, ahogy fejedelmi süveged felteszed s kardodat kézbe veszed: a hatalmas császár birodalmába tüstént s azonnal átszolgáltatod, s ha másmint nem megy, saját katonáiddal harcolod meg s veszed bé, saját népeddel a várárkokat megtöltöd s ostromlod: de azt a két várat azonnal megadod, különben Istent hívom bizonyságul, hogy kicsinytől fogva nagyig fegyverre hányatlak, országotokat porrá tétetem, semmi grátia nem adatik és minden veszedelmeteknek magatok lésztek okai.
Bethlen hallgatta s bánatos volt, de csak megtörténjen, csak meginduljon a dolgok rendje. »Ez itt mind csak szó, szó s mit sem jelent: ez mind olyan mint kaftán, amely beborítja a ruhát, a testet s egyformává teszi az összes férfit, akár kicsi, akár nagy, akár vékony, akár sovány, akár okos, akár oktalan. A kaftánoknak ebben a tömegében azonban az érdekeknek, az egyéneknek annyi változatossága van: minden kaftánban egy-egy hernyó lakik, amely falánk szájjal les, les s vár s mihelyt lehet, harap. Rápillantott a háttérben álló jancsárokra, akik mind irígy s kapzsi szemmel néztek reá s épúgy szerették volna bekapni s felfalni, mint a kaftánosok, csak nem jutnak hozzá: ebben az egész városban mindenütt, bárhova lép s bárhova néz: az éhezett emberek pillantásával kell találkoznia, a tengerparton hemzsegő koldusok ezernyi ezer népe, amely rögtön földön csúszik, ahogy egy jól öltözött embert meglát s alamizsnát kunyorál s még attól is boldog, ha a nagyúr korbácsával megvágja; föl a legmagasabb hivatalban levőkig, a kapzsi éhségeknek tombolása folyik. A koldusnak a napi ennivalója hiányzik, a bégnek a testőrsége, a nagyvezirnek a fejedelmi palota pompája. S az alávetett tartományok minden termése, minden megmaradt kincse, minden felgyült aranya csak arra való, hogy az ő fényüzésükre legyen. A férfiaknak ebben a szörnyű és elviselhetetlen birodalmában, ebben a szenvedhetetlen katonavilágban csak egyetlen szenvedély van: a rablás szenvedélye. Minden egyéb ennek az árnyékában húzódik meg. Itt senki nem dolgozik, mindenki csak élősködik: egy szervezett s hallatlan rablóbanda a világ közepén, amely öncéllá nevelte a zsarolást, fosztogatást, gyilkosságot, orgyilkosságot, a zsiványságot s legfeljebb némi zsiványbecsület fedi a lelkekből mesterségesen kitenyésztett aljas és rossz indulatokat. A katonai fegyelem, a feletteseknek való rabszolgai engedelmesség, a lefelé való abszolút gőg, a határoknak s distanciáknak kétségbeesett tisztelete s a feltétlen önkény: egy ideális katonavilág, amelyben nincs egyén, nincs magánélet, nincs család, nincs magántulajdon: ahol minden a szultáné s minden a szultántól ered, ahol mindenki minden pillanatban tovább repül s más helyre kell hogy költözzön, ahol senki egy órára sem mondhat semmit a magáénak, mert életével együtt minden pillanatban elveszítheti, ahol egymás közt mulatva, a maguk különös, szirupba főzött gyűlöletével s rózsamézbe olvasztott rettegésével beszélnek apró esetekről, Said budai basa jó építkező volt, de egyszer beleütött a villám a puskaporos toronyba, az felrobbant s ez elég ürügy volt arra, hogy ellenségei kieszközöljék halálát.
Mindezt ismerte már, de így még nem értette meg soha, mint ebben a percben, itt a trón előtt fetrengő, ópiumőrületben nyavalygó szultán előtt, amint rendületlen nyugalommal tárgyalnak tovább az óriási pénzkeresetre számító basák a dívánban.
– Szegény Erdély, – sóhajtott magában, – hogy fogod megbírni ezt a kövér pókhadat, amely a te sovány bordáid közé ereszti szúróját s még megmaradt kis véred kiszíjja.
Ez a pillanat eskü volt a lelkében: megvédeni mindenképen s minden eszközzel az országát, hogy csak ezek be ne tegyék a lábukat. Fizetni, fizetni, ajándékozni s adni, tenni, amit csak lehet, amivel az éhségüket távolból lecsillapíthatni: csak be ne lépjenek a határon e sehonnai, semmitlen, felelősség nélküli katonák…
Ezalatt Báthory Gábor a Géczy szárnyai alatt megnyugodott s rábízva a vezetést Géczyre, újra neki adta magát a dorbézolásnak, amitől Imreffy halála után tíz napig tartózkodott.
De mi volt az ő sereggyűjtésük a török hadsereg megindulásához képest.
Géczy parancsolt s írt, iratott, fenyegetett, rimánkodott, magyarázott s csak nem akart megmozdulni senki. A bihari s szilágyi végek már zúgtak s oly lassan mozogtak, hogy hiába teltek a hetek, még követeik sem jöttek. A felső vármegyék azt üzenték, eleget szenvedtek már az idén, ebben az évben nincs idejük háborura, mert a termést kell betakarítani, a szászok sehol sem voltak, negyvenezer forint adót vetettek ki rájuk, de kétszáz sem volt ebből a kasszában. Legnagyobb volt a baj a székelyeknél. Itt nem mert mozdulni a tűzhelytől senki. A parasztok rettegtek, hogy ha elmennek, házukat az urak felverik s családjukat büntetik a kénytelen szabadságért, az urak nem mertek, mert ismerték a szegénység rabló dühét, csak a lábukat húzzák ki.