Imreffy szünetet tartott, körülnézett:
– Igenis, a hír, bár későn, de az olá vajdáról is megjütt. Az olá vajda azon az éjszakán, mikor itt kellett volna tisztelegnie, haddal megtámadta a fejedelem birodalmát, Moldvát, a mi alattvalónkat, akinek éjnekővadján, futva s egy ingben kellett menekülnie…
Mindenki elszörnyedt. Ez valóban olyan hír, amire nem számított senki.
Felhördülések, dühök s káromkodások robbantak ki a fogak közül…
– Ez az, amit referálnom kelletett kegyelmeteknek: hogy a moldvai vajdáné Brassóba menekült, magával hozta fiát a hospodárt, az ártatlan 13 éves gyermeket, magával hozta harminc szekér kincsét, drágaságát s követei tegnap reggel megjüttenek az Weiss Mihály brassai bíró emberivel egybe s mindeneket elbeszéllettek.
Mindenki néma lett: valóban nehéz idők, nagy jövő szele csapta meg őket.
– Nyolcezer aranyforint fizető alattvalónkat éjszakának idején ágyából szalasztja neveletlen gyermekével, várát s palotáit elfoglalja, országát most sarcolja: akit kegyelmetek kíméltek, most az olá vajda mind elviszi a moldvaiaknak minden bár egy fityingérő vagyonát.
– Ki kell irtani űket egy lábig, – rikácsolta Kamuthy Farkas, öklét rázva.
– Halhatatlan szörnyűség, – mondták a többiek is.
A fejedelem szabad folyást engedett a szónak s felállt Kornis Boldizsár.
Hosszan beszélt; ő is felsorolta Erdély nagy nyomorúságit az elmult esztendőkben, amelyek miatt még ma is csak olyan, mint a vérevett bárány… S a tavalyi szertelen szűk termés után pláne úgy vagyunk, mint az éhhelholt a hóban: ő nem akarja megállítani, hogy azt határozza majd az ország, amit akar, csak ezt a két dolgot nem szabad elfelejteni, hogy ki vagyunk fosztva s ma épen még kenyérbélink sincs…
Aztán Kendy István szólalt fel: ez is dühítően higgadtan fogta fel a dolgot s azt kívánta, bizottságot kell kiküldeni, aki megvizitálja a dolgot.
De Bánffy Pál felpattant, lángvörös lett, rossz szónok volt, mikor felállott, csak akkor kezdett beleszédülni az indulatába: igazságot követelt, igazságot, igazságot! A háta mögött Kamuthy Farkas kontrázott neki, minden szó után helyeselve. Bánffy Pál voltaképen azért tüzelt annyira, mert e három nap alatt nagyon kiismerte a vendégeit, akik mindent pápista szemmel néznek, fumigálják Erdélyt, csak a német felé kacsingatnak s mégis a nyakán voltak három napig, igaz, hogy tartóztatta, szekerükből a kereket, szánjukról a talpat leszedette, s ajtót-kaput rájuk szegeztetett, de aztán annál veszekedettebben tele is volt velük…
Kornis György persze a bátyjával tartott, kurta darabos módján levágta a berzenkedőket s csak békét és csak a békességét prédikálta.
Kamuthy dühöngött, nem hallgatta a beszédet, külön perorált s egyre azt lármázta, hogy bosszút, bosszút, bosszút. Igazságot, igazságot!…
– Ej mit ivölt kegyelmed, – fordult vissza a feje fölött ágaló s lármázó Kamuthy felé Kornis Boldizsár, – egy székely katonát se adok az egész Mulduváért! mind Oláországgal egybe!
– Tudni kell a dolgokat! – kiáltotta Kendy István is a fejedelem felé.
– A Konstantinocska elrontott éccakai álmáért!?… – dühöngött Kornis Boldizsár magából kikelve.
A bátyja ezt a szót felkapta:
– Talán nem is igaz, csak álmodták az egészet!…
A fejedelem fogta az asztalon előtte álló kupát, csengetni akart vele, kopogtatni, de ahogy kézbe vette, előbb kiitta, ami benne volt.
Ez lehűtötte s megjuhászította az embereket. Érezték, hogy a fejedelem nagyon nyugodt s ez hatott rájuk, mert bizonnyal oka van e nyugalomnak.
Mikor kissé lecsillapodtak, Kornis Boldizsár hetykén összefoglalta:
– Nem adom véremet oláh kutyák ugatásaért.
A fejedelem így szólt:
– És ha én azt mondom kegyelmednek, hogy nem is kell vére s áldozatja…
– Arra ne is számoljon… – kiáltotta Kornis, de meggondolta, – a kancellár uram!… mert az ország nem ül fel…
A fejedelem hirtelen felemelte fejét s villámló szemmel nézett szembe Kornissal, mint egy ugrásra készülő tigris.
– Nem is számolok rá!… – kiáltotta, – sem kancellár uram!… Tudják meg kegyelmetek, hogy nem akarom az erdélyi népemet rászánni! másmint akarom, magam kőtségin s erejébül… Mit nekem Erdély! – kiáltotta el harsogva borosszilajan, – nem arra való ország, hogy ezen uralkodjak! arra más birodalmakat kell keresni: ez a kisded ország csak egy fölöstökömre való… megenni, meginnya…
Megdöbbent csend lett erre a hirtelen jött kinyilatkozásra. Báthory maga is megigenlette s visszaszállt a vér az agyából, higgadtabb lett s hátrább ült, féloldalt fordult, úgy nézett vissza s körül rájuk:
– Kancellár uram, hívja be az hajdúkot.
A pápista urak sóbálvánnyá lettek. Im hát itt kicsinált dolog, kész praktika az ország ellen… Hajdúkkal!… Most jött ki a lóláb… Hajdúkkal akarja ez elfoglalni az országot?…
Annyira el voltak szörnyedve, hogy a vér megfagyott bennük, s nem mertek egymásra nézni, hogy el ne árulják a gondolataikat.
Néma csöndben várták el, hogy Nagy András bejöjjön, két kísérőjével, félszemű Csonka Bálinttal s a tűzben izzó Foktűi Mátéval, aki már nem bírt magával a rettentő gyűlölettől a pápisták ellen.
Jött Géczy is, aki azonban végigment a szobán s annak a belső végében egészen magában állt meg s összefont karral figyelmesen nézte mi történik?
Nagy András megállott az asztal alsó végin. Komoran, de nyugodtan állott, balkezét csípőjén tartva, szűrét könyökével kidagasztva. Már ő nyugodt volt, rendben volt, írás volt a zsebében. Jól hallották a lármát s ordításokat, amely elől az asszonyok el is menekültek egy odábbi szobába, mert nem akartak a hajdúkkal együtt leskelődni s érteni úgysem lehetett egy szót sem a visszhangos boltozatok miatt, csak ijedtségük nőtt, hogy egymást ölik az urak. Kornisné nyugtatta őket, nem kell búsulni: ez mindig így megyen, mihelyt az országra fordul a szó: ez már erdélyi szokás…
Imreffyné teríttetett odabent s egy kis harapnivalóra hijta őket. Hallgatva s kedvetlen fogadták el s immel-ámmal, szorongva csipegettek.
– Egregie fideles, nobis sincere dilecti, – mondta a fejedelem, a latin szólítással visszaállítva a tárgyalás hivatalos nyugalmát, – Nagy András uram, köszöntöm kegyelmedet, mint a vitéz hajdúságnak legelső fejét, vezetőjét s parolája bíróját… kérdem kegyelmedet:… ha Erdélyország fejedelme kardját kihúzza s leüti: és kiadja a szót, hogy: Ki Oláhországra!… Mennyi kardot hoz kegyelmed az fejedelem mellé?
Nagy András megmozdult, előrebókolt bús bikafejjel, egyet vetett magán, apró véres szemét körülhordozta az urakon, azzal fogta, kivonta tenyérnyi pallosát s az egyenes nagy kardot, amit két kézzel kell emelni, végigfektette az asztalon, de markolatját markából ki nem bocsátotta s szólt:
– Nagyságos fejedelem! uram! nagyságos uram! Erdély fejedelme s gazdája!… Nagyságos uraimék! Énnekem se szavam, se bötüm benne: de ez az én kardom temintelen harmincezer hajdú s meg harmincezer paraszt csákányt jelent…
– Isten úgy segéljen?
– Isten engem úgy segéljen.
Az urak némán ültek, hallgattak.
A fejedelem Géczyre nézett.
– Uram, Géczy uram, mit hoz kegyelmed az pozsonyi gyűlés felől?
Géczy előbblépett, Imreffy mellett, belől, a fejedelem felől s megállt az asztalnál.
Síma módján gyorsan s bőségesen kezdett beszélni.
Szónoki formában beszélt, mint a Plutarchos orációi. Széles feneket kerített s latinul beszélt, mert ezidőben komoly dolgot komolyan megtárgyalni csak latinul lehetett s mindnyájan úgy érezték, fontosabb a gondolat, ha deákul mondják el. Ha magyarul szóltak, rögtön dühök lobbantak ki s káromkodásba fúlt a düh, de a latin nyelv iskolai nyugalma az idegekre csillapítóan hatott, természetesebbnek találták az okfejtést s az érvek csoportosítását.
Géczy nagyon kellemesen beszélt, nem mondott semmi újat, de e perc igen alkalmas volt, hogy újra végiggondolják beszéde alatt az ország szerencsétlen állapotát… Kiszakítva az alföld, a török parancsol benne… Elszakítva a felföld, a német parancsol rajta… s itt a kis Erdély, mely a török felé repes… »A magyar nemzet, Spectabiles ac Magnifici Domini, a nagy Mátyás dicsőséges idejiben huszonkét nemzetnek tudott parancsolni s ma nem bír saját magán uralkodni, Nagy Lajos fényes birodalma a tengerektől a tengerekig terjedt s ma a hegyektől a hegyekig sem terjeszkedik… S lássák kegyelmetek erdélyi uraimék, mégis kegyelmetek nem is tudják milyen bóldog állapottal vagynak: kegyelmeteknek szabad magyarnak lenniök… Kegyelmetek perelhet és osztozhat s civakodhat, magyar a magyarral, de akik kívül vannak ez határon, azoknak semmi sem szabad, de magyarnak lenni: az legislegjobban tilos!… Nekünk odaát, szolgáknak s raboknak kell lenni… Itt az emberek az lehetnek, amivé akarnak vagy tudnak, aki nemes, nemes lehet, aki mester, mester lehet, aki pásztor, pásztor lehet: de odaát a magyar, ha gyűjt, csak arra gyűjt, hogy aki jön, elszedhesse tőle… ott csak dolgozni, s hallgatni szabad: jön a török, elhajtja barmainkat, jön a német, elszedi rongyainkat… ott van békesség csak, ahol puszta a föld, mert ha híre kél, hogy van egy falu, ahol még emberek laknak, soha semmi isten meg nem őrzi a dúlóktól s fosztóktól… csak a jóisten tudja, mi lesz ez világból, ha így telik a magyarság dolga, nem lesz szabad többet nevetni s dalolni, csak sírni s jajgatni… Átkozott nyomorék az emberi fajta, hogy ebbe is bele tud törődni s másra is gondol néha, nem csak a bajra… Ha kegyelmetek tudnák mi az: hogy itt a magyari urak hajba tudnak ragadni egymással, menjenek-e bosszútállni régi megbántó ellenségeiken, vagy ne? hogy itt harmincezer s hatvanezer szablyát tudnak egybe seregeltetni!… akkor áldanák az istent, mert odaát, a határokon túl, ha valaki három embert tud maga mellé szerkeszteni, bárha földtúrásra, vagy bőrkalapálásra, vagy kereskedésre: akkor már egy hét mulva rebellis kell legyen: mert szűk az ég odakinn a magyar felett…
Oly közvetlenül s természetesen beszélt, hogy lekötötte a figyelmet s elterelte az indulatokat s pillanatnyilag keserűséggé változtatta át. Sóhajtások és nyögések kísérték szavait vagy legalább fakó és fásult szomorúság, mint a temetésen, míg a pap beszél a halottról…
– Nádor uramtól jövök s eleget hallottam, asztal mellett, kupa mellett, őnagyságaik beszélgetéseit… Hogy gondolják azt kegyelmetek Nagyságos uraim, hogy a magyariak szablyát ne rántanának, ha jel történik: hogy szabadságidő lett!… Itt van kész példa, Bocskai fejedelem dolga: ahogy kiütötte a zászlót Biharba, az egész ország, Brassótól Pozsonyig, eccerre lángot vetett; a németnek minden hada úgy maradt, mint egér a fogóba; harcolni se kellett ellene, csak leszedni, akár az ázott ürgét… Nem mondhatom: nincs írásbeli maghagyatásom: de én esmérem az urak gondolatját s azt mondom kegyelmeteknek: csak kard kihúzva légyen s a kard kézbe légyen! akkor mellettünk lesz az egész világ s hátunk mellett az egész keresztyénység…
Báthory Gábor, a szavaktól megmámorosodva húzódott vissza magába: érezte a lázat s lelkesedést, ifjú vére gőzt vetett, nincs, nincs hatalom, ami többet visszatartsa…
Foktűi Máté azonban mint egy felrobbant lélek, tűz és láva dörgéssel robbant ki közéjük, abban a pillanatban, ahogy szót foghatott. Már másodnapja forr benne a kirobbanó düh, most aztán megeresztette dühei zsákját:
– Szerelmes atyámfiai az Urban, nézzetek az hatalmas isten trónusára, mely csodálatosság az ő míve: hogy kiterjesztette fejetek felett az égnek firmamentumát s lábatok alatt megerősítette a földnek fundamentumát…
Kornis Boldizsár is szólani akart, de látva, hogy ezt megállítani többé nem lehet, visszaült s gúnyosan nézte a parasztok papját, aki iszonyú hévvel öblögette a szokott papi frázisokat, míg elért a nagy rávallásra, amit ki kellett magából üvöltenie:
»… az a hatvanezer szablya, azkit Nagy Andorás uram űkeme ígirt: az mind Krisztus igaz vitézinek kezében vagyon, nincsen azok közt egy is, amék a pápisták rothadt fekete fertőjébe fetrenkednék…«
Kornis Boldizsár nagy robajjal taszította hátra a székét s a fejedelemre nézett: tűri-e az ő jelenlétükben ezt a lázadást. De a fejedelem úgy ült, mintha nem is hallotta volna a papot. Lázban s mámorban révedten ült: nem látta, érezte, a szilaj jövendőt s minden idegét felgyújtotta a harc tüze… Akkor megrázta magát, mintha erőszakkal hozná vissza ez világba, tollat fogott s egy papirosra jegyzéseket kezdett tenni.
A pap azonban egyre súlyosabban támadott s öntötte a kálvinista sérelmeket:
– Ugyi Szatmárt megadták a nimet kommandónak, de csak, hogy pápista papot a várba soha be nem hurcolnak, a vallást nem háborítják a pápistaságnak berakásával és a templomok dispositióját semmiképen meg nem sértik… S szemléljed a pokolbeli sátán mívét! jezsuitákat állítottak a pápista urak mellé, hogy mint test az lélek által, az urak az ő tanácsaik által cselekedjenek!… És még azonfelül collégiumot nyitottak, hogy már a gyermeki lélekbe imbibálják az papismust, és a pápista uraknak Bécsből nagy jutalmakat igértek, ki mennyi ajándékot küld az collégyiomra… Ilyen időket értünk nagyságos uraimék!
Egy pillanatra szünetet tartott, a katholikus urak sápadozva s lélekzetvesztetten hallgattak; hát ilyen hangon lehet beszélni a fejedelem színe előtt? a kálomista urak, Kamuthy s Bánffy Pál is hallgattak, de örültek: a háromnapos vendégség után káröröm elégült ki bennük, hogy jön ez paraszt, s az ország gyűlésében így megtáncoltatja a pápistákat, akik csak karácson előtt tettek nagy karakallát, mikor Kornis Boldizsár országgyűlésében azt kiáltotta: »tik Luterek örültök, de mi is pápisták nyolcezeren vagyunk még s majd mink kacagunk, mikor ti a fogatokat csikorítjátok!« Akkor csak fővesztés fenyegetésével lehetett elhallgattatni, most hallgat s fogát ő csikorgatja; azt azonban még Kamuthy Farkas sem merte, hogy hangosan helyeseljen a papnak…
– Új feje vagyon az katholikus religiónak az jezsuiták közt, – mennydörögte Foktűi Máté – aki kimondta s hirdeti, hogy a papismust nem hűhóval s lármával kell trombitálni, mint Jakab János jezsuita idejében Kassán: inkább a kis eklézsiákat kell megbontani: a fő és zászlós urak a szegénység hitét s templomait szedjék el úgy sundám-bundám, csendes módjával, a papi tizedet ne adják meg a reformata religión való papoknak, majd így a reformátos papok lassan eléheznek s elkotródnak a vidékrül, amibe erősen csalatkoznak a kutyahitű töröknél ajjasabb lelkű pápista urak…
– Quis asinus ululat, micsoda szamár beszéd ez! – kiáltott s ugrott fel Kornis Boldizsár, – azért vagyunk itt, hogy ilyenekkel traktáljanak a fejedelem őnagysága jelenlétében?… Kövesse meg magát kend, s tegyen lakatot a nyelvére… Ilyen szavakkal fogják az prédikátorfélék a szent békességet plántálni?…
– Nem kelletik békesség, tűz kelletik s veszedelöm – üvöltött a pap égre emelt ököllel.
A két Kornis és Kendy egyformán kiáltottak s velük Kamuthy s Bánffy Pál is, egyik csillapított, másik tombolt, egy percen mult, hogy az urak kardra nem keltek. A fejedelem a kannával vágta az asztalt s mindeneket túlkiáltott:
– Silentium!… Parancsolom, hogy csendesség legyen… – Én békességet akarok mívelni, jobbrul is balfelé, meg balrul is jobbfelé…
Lehűlve e szótól, alábbhagytak mindnyájan a lármával, de a fejedelem folytatta:
– Nagyobb dolgok indulnak ez világban, nem lehet üstökvonásba kezdeni: nem tűröm, hogy valaki más vélekedésbe legyen, mint én vagyok: s nekem ország dolga számít: mind az egész magyarságra vagyon az országnak szüksége, s nem csak a pápistákra s nemcsak a kálomistákra…
Kornis gőggel vetette oda:
– Oltassa ki akkor Nagyságod a bolond tüzet, akit pásztorok gyújtogatnak, mer leég az egész erdő s süthetjük az makkot…
– Megmondtam kemeteknek már, hogy én ezt az országot úgy akarom tartani, mint egy tündérkertet… s kardunk, és haragunk csak kifelé gyújtogasson… Ezt mondom az uraknak s ezt mondom a hajdúknak…
Foktűi Mátét Nagy András félretolta. Nagy András már félt, hogy a bolond pap szétrontja az egész reménységet: ha az urak összevesznek, még porba pottyan a háború pecsenyéje…
– Nagyságos uram, – szólt s a hangja oly rendületlen volt, hogy mindenki csodálkozva nézett rá s megenyhült a mozdulatlan higgadtságától: – Nagyságos uraimék; kár a sok szójír; szóbeszídír… Mire való a?… Nem arrul van itten títova! hanem arrul, hogy megyünk-i az olájra, vagy megköszönnyük neki, hogy ujfent kezdik az Mihály vajda grátiáját…
Kamuthy Farkas nagyot kiáltott:
– Persze hogy errül van szó!
Még a katholikus urak is elhallgattak; egy percre nem látszott nekik rossznak, ha a hajduk háborút kezdenek, legalább pusztulnak a verekedő haramiák…
Kendy István vette át a szót s latinul beszélni kezdett; higgadt volt már s lassan visszatért a nyugalom. Kár erről ilyen nagy erősen gondolkozni, nem azért vannak itt együtt… majd az országgyűlés… – mondta.
Ebben megnyugodtak s Imreffy ki is fejtette, hogy az országgyűlés már egybe is van hijva, minél előbb Besztercére… – de azt nem árulta el a kancellár, hogy a hajdúkkal már meg is szerződtek, hogy az országgyűlés napjára nekik már Lugoson kell lenni…
Maguk sem vették észre, hogy eltelt az idő, s felhangzott a konyhacsengő, amely az ebédet hirdette.
A fejedelem örült, mert végeredményben jól végződött a dolog, hiszen nincs is semmi igazi ellenmondás, még jó is volt a pap tűszúrása, legalább felfakadt s kitisztult a kelevény… Elmult. Odaadta Imreffynek az írást, amit a gyűlés alatt jegyezgetett össze.
Mindenki kíváncsian, szinte ijedten nézett az írás után: vaj, mi lehet az… Mióta Zsigmond fejedelem gyűlésben írta meg, nyájaskodás közben a Báthory Boldizsár s társai halálítéletét, azóta nem szeretik az írkáló fejedelmet. Imreffy nagy gonddal olvasta az írást, az arcáról nem látszott más, csakhogy nehezen olvassa a betűket.
A fejedelem néhány szóval megköszönte a tanácsadásokat, avval felállt s ebédre invitálta az urakat.
Az ebédrehívás mindannyiuknak jól esett, mert az ember megéhezik a sok beszéd közt.
Kitüzesedett arccal állottak fel, hogy a fejedelem után az ebédlőbe menjenek.
Az ebédlőház közepén ezüst mosdómedencével állott két darabontinas, hosszú törülközőkendő vállukon. A fejedelem odament s megmosta kezét; a többiek sorba álltak, hogy rang és kor szerinti rendben végezzék a szokásos kézmosást.
– Kendy uram! – szólott a fejedelem s kívánta, hogy vele azonegy medencében s együtt mosódjék, s az ő törülő kendőjébe szárítkozzék.
De Kendy ezt a kitüntetést úgy vette, mintha fogát húznák; mióta a fejedelem a kancellárságról szép szín alatt letette, azóta e szótalan ember sokat gyűjtött fel, sok epét s mérget: s pláne ma; tudta már, hogy felesége miatt vagyon minden… A pap otrombasága is csak olaj volt az eleven tűzre s fejefájdulásával jobb szeretett volna inkább pokolba sántálni, mint asztalhoz ülni a fejedelem oldalán.
Az asztal elég szép volt, aranyhímzéses asztalszélcsipke csillogott környöskörül s középen fehér abrosz volt felterítve. A szürke ezüst- s óntányérok, a nehéz kupák s vörhenyeg-mázos boroscsuprok komoly s módos díszt adtak az asztalnak, amely a fal tövében nyúlt végig a boltív alatt, úgyhogy belső oldala a falig volt téve, csak annyival kiebb, hogy mégis az inas végigmehetett a lócák mögött a falnál, belül. Ez a belső oldal a tisztesség helye, az asszonyok itt ültek. A fejedelem az asztal felső végén egymagában helyet fogott, háta mögött állván a kis Bárdy Pál apródja, aranyos kardjával, melyet büszkén tartott a fejedelem fejénél.
A fejedelem intett s Kendy István őmellette ült le, csak azontúl ült Kornis Boldizsár, Bánffy Pál, Kamuthy s Kornis György. Az asszonyok férjeikkel ültek szembe.
Imreffynének háziasszonyi joga lett volna, hogy az asztalfőn a fejedelem mellé üljön, de ő tartózkodással, az asszonyok után telepedett s így ép az asztal közepére jutott. Maga mellé jobbról Géczyt, azontúl a hajdukat ültette s az asztal alsó végén ült Szilassy János epésen s a többi hadnagyok s udvariak összesen huszan voltak az asztalnál. Imreffy a fejedelemmel szemben, a hosszú asztal alsó felén ült.
– Ez nagyon váratlan, – szólt finoman Kornisné, aki furcsán, összeszorított foggal mosolygott, úgyhogy ajkait szétvonta zárt fehér fogairól, – traktamentumot bizony nem vártunk.
– Csak szegénység, asszonyám, éhet elverni, – mentegetőzött Imreffyné, – nagy szégyenbe kell maradjunk.
Ekkor mindnyájan felálltak s Foktűi Máté rövid imát mondott, mint pap. Úgy telepedtek zörgéssel vissza.
– No lássuk a medvét! – mondta Kamuthy Farkas, fogát csattogtatva s kivette a csizmaszár mellől az étszeres tokot.
A többiek is előszedték az evőeszközt, csak Kendy Istvánnak adta az inasa át, a háta megől, a drága mívű evőszerszámot s feleségének is, asztalon át a tisztaarany s trébelt aranyremekkel cifrázott nyelű eszközt.
– Ó be gyönyörű, – kiáltott Géczy, messziről felismerve az olasz munkát. – Hol vette Nagyságod e remeket!
– Lengyelkirályasszony keresztanyámtól nyertem, – szólt enyhe gőggel Csáky Krisztina.
– Ilyet csak az italián fabrikátorok szoknak készítni, – beszélt Géczy, aki örült, hogy van miről szólani.
– A mi szász míveseink is nagyon csudálatosakat tudnak csinálni, – mondta Kornisné, nem hagyva a magáéit.
– Az olasz mesterek Nagyságod, – szólt Géczy, – ezüstbe és érczbe úgy kiverik az Nagyságtok képit, hogy azt várná az ember, hogy megszólamoljon.
De Kornisné nem egyezett ebbe:
– Én láttam, – mondta, – Zsigmond fejedelemnek képit írva, sok aranyakba került, az leghíresebb piktorok csinálták, kit Prágába s kit Velencébe, de bizony soha nem hasonlított hozzá.
– Velencébe? – kérdezte Géczy megütközve. – Hát volt Zsigmond fejedelem Velencébe?
– Mér lett vón? Akart menni, mert az fejedelemséget is ott rúgta, – kiáltotta Kamuthy, – de mégis meggondolta s nem ment el.
– Hát az festőmíves volt itt talám a fejedelemnél?
– Ó ugyan! annyi földrül eljönni!
Géczy nevetett:
– S nem is látta a fejedelmet?
– Nem.
– S mégis jól eltalálta légyen?
– Dehogy is, egyik oly maskara volt, mint a másik, a prágai olyan szakállat írt neki a képire, urambocsá, egy nagy kövér szakállas vént fabrikált a szegény árva fejedelembűl; visított a kacagástul, ki látta. A cseh nagyon kövérnek, a talján nagyon soványnak metszette, az egybe jól hajazott, hogy nagy orra volt mindenik képen, csak másmilyen szabású, mint nekie vólt…
– Jaj, Nagyságod, – szólt Géczy, – a legnagyobb míves is, ha nem látja, meg nem tudja cselekedni! Hogy süt ispékelt pávamellet a szakács, ha nem is látta szemivel se a pávát?
Az étekfogók felrakták az asztalra a fehér kendővel letakart tálakat.
Kristóf deák ekkor hatalmasan elkurjantotta magát, szertartásosan:
– Asztal rendtartás: első étel öreg tálra, Tehénhús tormával, másodétel Bárányhús ecettel, sályával, harmadétel Borjuhús éles lében, lemóniával, azaz citronnyal.
Csörögve, zörögve nekiláttak. Mindenki abból a tálból vett, ami épen előtte volt. Három ezüstkanál volt feltéve az asztalra, s ezt egymástól sorra kéresgélték, hogy a szép szelet húsokat mártással meghintsék. A lakájok a kenyeret sorra hordták, de csak a vendégeknek adtak, mert erősen kenyérszűkibe voltak. A hajdúk örültek most, hogy a reggeli cipót megkapták. Azután a poharakat töltötték meg, a kupákat, de senki sem nyúlt világért sem hozzá, mert csak a második tálalásnál illik poharat emelni. Ezt még maga a fejedelem is respektálta.
Vígan ettek s nagy falatokban, rágatlan nyelték a kemény húsokat, mert az volt a férfias, hogy az étellel hamar végezzenek. Beszélni sem beszéltek egyelőre, csak a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről hoztak volt, a sok ember mia’ s már csak a jövő héten küldhet újért.
– No majd küldetek én asszonyomnak, – mondta Kornis György, – akkora kősókat, csak a szeker bírja.
Kamuthy Farkas azonban cáfolta, hogy a hús főtelen volna:
– Nem vagyunk mink vénasszonyok, – mondta, – hogy a híg kását se győzzük megrágni!
S neki csakugyan olyan fogai voltak, mint a farkasnak.
– Utálom is az német szokást, hogy a húst puhára főzik, mint a kocsonyát, igaze az? – kérdezte Géczytől.
Géczy igenlette, mert Mathias királynak úgy kell megfőzni a húst, hogy kés nélkül kalánnal is meg tudja enni.
– Akkor az már harmadhetes dög! – kiáltott Kamuthy Farkas.
– Én is eleget perelek a pácért, – mondta Kornis Boldizsár, – feleségem asszonyommal, még az vaddisznó húsát is csak félig sütve szeretem, nyárson, úgy érezem ízét; ha pácba rothasztják, akkor már nem étek…
A fejedelem nem szólt, pedig az egész társaság belekeveredett a vitába s ilyenkor mindig fejedelmi döntés kell; ő azonban félig lehúnyt szemmel ült, belőlről forrt a vére, szórakozottan rágcsált s egyre mosolygott: mire a kikelet béjön, hol lesz már ez az egész csendesség!…
Kristóf deák, a második fogást hirdette:
– Asztalrendtartás, – mondta harsányan, – másodfogás: első öreg tálra: Káposzta vaddisznóorrjával, más öreg tálra: Nyúlhús fekete lével, Borju gyümölcsös lével, Tehén-nyelve kaszás lével.
Most aztán fel lehetett venni a serleget, vagy a két-három itcés mázatlan bögréket, mindnyájan egymásra s az asszonyokra köszönték az italt; a dámák szintén apróbb poharakat fogtak s belenyújtották a nyelvecskéjüket, mutatták, hogy nem megy beléjük a bor, a világért se.
Ivás után mindenki ujjongott a tálakon, váratlan volt a bő étel s kisült, hogy egyik vagy másik tál, valakinek épen a legkedvencebb kosztja. Most már a tálak csereberélése is szabad volt s a szomszédok odább-idább kérték a bőzsíros húsokat.
– Héjnye bárannyi kenyerem vóna, kivel bajszom feltörlöm, – kiabált Kamuthy uram, – hogy fogok az asszonyomtól csókot kérni ilyen zsíros pofával.
Mindenki hangosan nevetett s a fejedelem, mintha durván s dárdával bökték volna meg, odanézett a Kamuthy asszonykájára, aki lángbaborult arccal s lesütött fejjel nevetett az ura goromba tréfáján.
Ott is hagyta a szemét az asszonyon, a nagy háborus lázban elvesztette előbbi nagy szívütését, de most egyszerre megint valami fájó, szorongó, nagy vágyakozás támadt benne a nyíló rózsabimbóhoz hasonlatos fiatal asszonyka után… Olyan tiszta volt, olyan egészséges s üde; nem is tudta mi ez, nem is ismerte soha a szerelmes fájdalomnak ezt a szorongását, de minél tovább nézte az asszonyt, annál kínzóbb volt valami odabent: hisz ő minden asszonyt szeretett, minden asszonyt megkívánt, de ezt a kis asszonykát, ezt nem úgy, mint mást.
Ezt fájdalommal vágyta, sírni tudott volna, ölébe borulni és sírni, mert annyi baja s félelme van, úgy fárasztja s kínozza már az a sok minden, ami felgyűlt az életében, ez az asszony hasonlít egy kicsit Palotsay Annához, mikor még kislány volt s hasonlít Évuskához, aki megkorbácsolva aludt az alvóházában s minden ártatlanhoz s szépsége valami remegő, berzengő, ártatlan és gyanútlan volt… Mint gyermeket szeretné ezt ölbe venni, karjára, mint a csecsemőt, gyermeket; gyermeket szeretne tőle fogni, a karján érzi, milyen jó lehet, az erős, acélos bicepsében az apai édességet, ahogy a parányi, édességes kölök kis súlya rajta fekszik… Óh de gyűlöli az Asszonyt, aki nem tudott neki gyereket hozni, csak gőgöt s fagyosságot… Ez igen, ez tudna, szinte síróra s nedvesre, könnyesre ernyed a szeme sarka, míg csak nézi, nézi lopva s retteg tőle, valaki észre ne vegye, félti elárulni; mintha minden elveszne abban a pillanatban, amint idegen szemek felfedezték…
El is kapja szemét s mereven néz át az asztalon az Imreffy fakó arcába.
Elálmélkodását az asztalnál ülők mind figyelik s félreértik, mert hogy Kamuthyné s Imreffyné egymás mellett ültek, nem tudják, kettőből melyikre néz a fejedelem s hitték a régire… De Imreffyné tudta. Minden vígsága s elevensége mellett is tudta már, hogy baj van: hiába játszott s kacérkodott Géczyvel, hogy magára vonja a fejedelem féltését, ez nem vette már észre, nem élt neki többet…
Imreffy azonban felállott s mindenki várta a hivatalos első felköszöntőt.
A kancellár azonban nem poháremelni, szónokolni kezdett: némely köhintések után így kezdette szavát:
– Serenissime Princeps! Domine, Domine, nobis semper colendissime… S kezdte felsorolni, hogy a fejedelem hogyan jelent meg Erdély gyászegén, mint a ragyogó cométa, az üstökös csillag s mint megnevelte már az megtöretett hazának szerencséjit… meghozta a békességet, megadta a munkában való lehetőséget, hozott erőt s nyugodalmat s mindközönséges bóldogságot… De ezenfejül még a haza fiaihoz külön s egyenként is mely nagy jókkal vagyon, mely nagy kegyelmét tanusítja s mely csodálatosképen nem rest kimutatni szívbéli jóakaratját még csak e csekély alkalomkor is, hogy mind a jelenvalóknak kegyelmességét tanusítsa…
Csodálkozva hallgatták, mert mindig jól esik az embernek, ha valami ajándékot várhat, bár hozzá voltak szokva, hogy a Báthoryakhoz vendég megajándékozatlanul el nem mehet… A kancellár a következő adományokat, ajándékokat s kitüntetéseket sorolta fel:
– Kendy István, hűségeért, a fejedelem dolgaiban való serénységeért, az országért való szerelmes törekedéseért megkapja Szamosujvárát örökös ispánságul, firól-fira szállva s hogy fiatal házasságában szerencsés és jóelőmenetelű legyen, megkapja felesége számára parafernumul az Katus nevű rézágyút, hogy abból mint ujvári asszonyság számára pénz verettessék…
Irígykedéssel elegy elámulás lepte meg a társaságot, de a kancellár folytatta:
– Kornis Boldizsár, portai követségeért, a budai basával való szerencsés alkuvásaért zászlósúrrá s az udvari testőrség főkapitányává, marsalkká lészen…
Újabb elámulás: ezt még a hajduk is döbbenve vették: hogy? a fejedelem személye mellé a legfontosabb helyekre pápisták ülnek?…
Kornis Györgyöt Szolnok Doboka vármegye főispánjává, Bánffy Pált, Kákoni István uram betegeskedése miatt való visszahúzódása után ország kincstartójává, s Kamuthy Farkast, Torda vármegye főispánjává nevezi ki…
Mindezek régen vágyott, sürgetett s szívbeli kívánságok voltak s mennyei boldogsággal töltötték el, nemcsak a férfiak, de az asszonyok szívét is… De Kornis György Désre és Kamuthy Farkas Gyalu várára várt forró szívvel s hogy ez elmaradt, mind a kettőt kielégítetlen lázas vágyakozás lepte el.
– Géczy András megerősítést kapott a máramarosi főispánságban s azonfelül a tövisi udvarházat, kit a fejedelem pénzen vett, fődekkel, szántókkal, rétekkel, malommal, vásárral, s hatvan jobbággyal…
Mindenki Géczyre nézett, csodálkozva s irígykedve, hisz ilyeténformán akkor ez a sehonnai itthon van Erdélyben…
– Nagy András a hajduk generálisává s az udvari hadak vicekapitányává neveztetett. Csonka Bálint hajdusági királybíróvá, s Foktűi Máté udvari káplánná lőn…
Most a pápista urakon volt a lehűlés sora: a vad pap udvari káplán? s a hajduk főméltóságban? s Nagy András vice lesz Kendy István mellett?…
Annyira összevissza voltak zavarodva, hogy megállott a kés és villa mindenki kezében s tátott szájjal bámulták Imreffyt, mint valami boszorkánymestert.
Őt se kell félteni, ő is megkapta a magáét: megkapta a mezei hadak első generálisságát s hozzá nyomtatéknak Alvincet.
Kornis lángvörös lett, Kendy fakóbb: Imreffy hát mindnyájuknak felibe kerekedett…
Kis ideig szertelen csend volt, akkor a fejedelem röviden s egyszerűen szerencsét kívánt nekik.
Felemelte kupáját, felállott, vele mindenki s fenékig itták az edényeket.
Mérget ittak valamennyien a borban, dühöt s kedvetlenséget: mit ér a nagy adomány, ha a másnak, ebnek, még nagyobb konc juta…
Akkor a fejedelem egyenként kezet fogott s megcsókolta az urakat, aztán sorra a megajándékozottaknak feleségeit is.
Kendy István látta, hogy a fejedelem Csáky Krisztinát nem homlokon, de szájon csókolja, mélyet s iszonyút lélekzett, keze a markolaton volt, s arra gondolt, legjobb volna most kirántani a szablyát s markolatig átdöfni e bitangon.
Mikor helyükre visszaültek, az asztalnok fiúk leszedték a megfagyott ételeket s újakat hoztak.
Kristóf deák azt jelentette:
– Asztalirendtartás: harmadfogás: öregtálra Borjúhús tiszta borssal. Zöld káposzta májossal. Tejes étek. Apró torta.
Jó volt újra beletemetkezni az evésbe, mindenki tele volt valami zavarral: ilyen felfordulást, mint ez adományzápor után, még ördög se látott…
Az asszonyok maguk is ajakhegyét mosollyal pecsételék, mind úgy érezte, az egész adomány, az mind csak a csók miatt volt s most nem tudták férjükuruk előtt hogy fogják elsimogatni: a fejedelem minden asszonyt szájon csókolt, kivéve Imreffynét, akit homlokon s Kamuthynét, akinek csak a hajaszálát érintette meg. Imreffy nem látta, de Kamuthy ezt kegyvesztésnek vette s megijedt, mi lesz Gyalu várával: ez a beste asszony egész nap rá se néz a fejedelemre, bezzeg Csáky Krisztina tudta megvesztegetni a szívét…
Imreffy most intett egy legénynek, aki ott állt a pohárszék mellett s az rágyujtott egy virágénekre:
Az asszonyok kéjes borzongással hallották a dalt, arra gondoltak, hogy ezt meg nem fogják mondani otthon a pátereknek s a tiszteletes uraiméknak, mert elátkozzák mind haláliglan, hogy mely bachanáliában valának… ahol virágéneket fúttak…
A fejedelmet a dal egészen megváltoztatta. Eddig is tünődő s csöndes volt, de most egyszerre sírni kezdett.
Baltenyérrel a fejéhez kapott, hátra vetette magát a szék karjába s lehúnyt szeme alól szivárgott a könny az ének szomorú hangján…
Aztán felemelte az ujját s az énekesnek intett:
– Azt hogy: – s halkan elkezdte:
A dallos legény megbillentette fejét, elkezdte s folytatta a dalt:
A férfiak a feleségükre néztek, mindenki jelentést értett ki a dalból…
Nono, gondolták magukban a férjek s az asszonyok mosolyodtak.
A nótás mintha maga is megérezte volna, új lendülettel gyujtott rá az utolsó strófára:
Aztán a daloló egyet, másat kezdett, komolyat s szomorút:
Míg a hosszú, nehéz versek egyhangú, fájdalmas szavai lassan zokogtak, a vendégek egyre poharaztak s apró, sült tortákat rágcsálgattak.
– No de indulóskodjunk, – mondta Kornis Boldizsár s a feleségére nézett, aki rögtön kezdett állani felfele.
– Ne siessenek Nagyságotok, – tartóztatta Imreffyné a társaságot, de ahogy kiadták a szót, rögtön megbomlott az asztal.
Kendy István azonban még felállt s Szent János poharát elköszöntötte egy kis beszéddel és pedig a fejedelemasszonyra.
A köszöntés kínosan ütötte meg mindenkinek a szívét. Ez a szó ott lappangott köztük egész idő alatt, de senkinek sem volt mersze, kimondani. Felállottak s kiki telekupát emelt. A fejedelem is felállt, de míg a többiek fenékig itták az edényeket, ő alig itt bele.
– A fejedelemasszony őnagysága, – mondta, – kőtözködik Görgénybe…
Mindenki elcsodálkozott.
– Nem szereti a nagy lármát s mulatságot, – kérte, hogy nyugodalomban s békességben élhessen s Görgény várát adtuk őnagyságának.
– Szép erdők vagynak arra, szép, könnyű, főasszonyoknak való vadászások, Nagyságos uram, – kiáltotta Kamuthy Farkas.
– Hát nálatok Tordába mikor lesz egy jó hajtás, – kérdezte a fejedelem.
– Jövő héten nagyságos uram, Géczy uram kedves komámat már épen meg is hijtam agár-eresztésre.
– No azt én is szeretném látni, – mondta hirtelen a fejedelem. – Kamuthy egy pillanatra meghökkent, mert a fejedelem látogatása félelmes kitüntetés, s neki se szénája, se abrakja, pedig akkor legalább párszáz lóról s emberről kell gondoskodni, de egybe meg is örvendett, mert Gyaluvára lehet ez lakodalomnak ára… Verte hát a vasat s kiabált:
– Nagyságodnak olyan szarvasokat s őzeket hajtatok, – jött elő, a terem közepére álló fejedelem elé, – hogy deákot kell állítani, szarvának bogát számba-szerbe venni!… Gyere csak asszony, hijd az mi édes nagyságos urunkot, az te szódra tán elgyün.
A kis Kamuthyné fülig pirulva jött, szemét fölemelte a fejedelemre, a szeme nagy volt, fekete s csodálatosmódon csillogó, tágas, nagy ártatlan gyermekszemek, de a mélyükön, mintha tűzlángok szikráznának ki, a fejedelem szeme meghomályosodott tőle…
– Szójjál, no szójjál, – mondta Kamuthy.
A fejedelem elfordult, Csáky Krisztina állt mellette, annak hirtelen megfogta a kezét s önkéntelen zavarral felemelte a fehér ujjakat:
– Ha szép asszonyok széjjeltépnek, akkor megmenekedek a pokolbeli ördögök tüzes villájátul.
Kendy István azonban idegesen remegő hangon, bár fojtott nyugalommal szólt bele:
– Szeretnők nagyságodat meghijni fejedelem urunk, az ujvári hegyekbe, de feleségem asszonyomnak haza kelletik mennyen Szerencsre.
Általános csend lett e váratlan szóra.
– Háromhetes asszonyt hazaküldeni, – zsibongott a társaság. Maga az asszonyka is csodálkozva nézett az urára.
– Anyja, édes asszonyom őnagysága betegségje mián, – mondta Kendy, – kivel nem akartuk búsítani a társaságot…
A fejedelem élesen nézte az újonnan kinevezett ujvári kapitányt.
– De kegyelmed velünk jön Tordára!
– Csak elébb Nagyságod engedelméből feleségem elkésérjem, – mondta ez főt hajtva.
A fejedelem érezte, hogy itt valami nincs rendben, mindenki nyugtalan volt s az asztal utáni kézfogásokban lassan zsuborogtak az emberek.
Mikor Imreffynével a fejedelem összekerült, ez lihegő sziszegve súgta feléje:
– Kiejtettél az játékbul Gábor, vaj meg ne keserüljed…
A fejedelem nevetett:
– Ez a köszönet a tágos Alvincér?
– Se Alvinc, se Felvinc, te jól tudod, nekem csak egy Vinc kell: s azt nem hagyom, Gábor… Engem nem vitt Szerencsre az uram, hogy tőled megmentsen!…
A fejedelem dühösen fordította el fejét s a közelébe levőkhöz szólva mondta:
– Elkésérem a társaságot Válaszutig én is…
Imreffyné megértette, hogy elmegy s hogy gyáván és szökve megy el tőle, szakítás nélkül s egyenesség nélkül: tudta már, hogy többet nem fogja látni s nagy bosszú s nagy düh volt a lelkében…
A fejedelem Imreffyvel beszélt: most adta ki neki a rendelkezést, hogy a fejedelemasszonyhoz sietve menjen s mire ő beér Kolozsvárra, akkorra fel legyen indítva minden útikészület, hogy Görgénybe kísértethesse.
A társaságban nem volt egyetlen ember sem, aki ne nyugtalan s zaklatott lélekkel állott volna a lábán. Igazi boszorkányfészek ez híres boszorkány Imreffyné hajloka, csupa seb és sértődés, nyugtalanság s forrongás mindenkinek lelke.
Kamuthyné elvesztette fejét, mindenki szeme előtt esdekelt az urának:
– Kérem kegyelmedet, ha jót akar s istent esmér, el ne hozza Tordára a fejedelmet…
Kamuthy sok nagy fogával nagyot kacagott; rácsapott a felesége orcájára egy kicsit s azt mondta neki, Bánffy Pál és Kornis György füle hallatára:
– Tarts fiam, tarts Kata, Gyaluváráért!…
Az urak vele nevettek, nagyon jó mondás volt, jól meg lehetett nevetni.
A fejedelem a hajdukkal kezet fogott, jól megrázta az öklüket:
– Nagy András uram: a szó, szó; az írás, írás: számolok kedtekre!
– Nagyságos uram, az úr úr s a szolga szolga!
Értették egymást.
Talán csak ők ketten voltak megnyugodva a dolgok rendjén, s még velük Géczy, aki úgy látta, kivirított sorsának szép napja…
– Kegyelmednek Imreffyné asszony, – szólt a küszöbön a fejedelem, – köszönjük az vendégséget, lakomát…
– Isten áldja meg Nagyságodat, – mondta Imreffyné sápadtan, gőggel mosolyodva. – Kívánom, még megemlegesse Nagyságod ez lakomát…
Mikor az urak fenn ültek lovaikon s a dámák a szánakba, bársonyba s prémekbe burkolva, Imreffyné utánuk nézett, egyedül maradottan, az üres tornácról s most, most érezte, tudta, hogy mindennek vége. Hiába már minden varázsolás, remény, hiába a bűvölés, bájolás, vége, vége. Vége már…
A fejedelem a bokor megett állt, a bokor temérdekül borítva zúzmarával, a nappali melegek, párák után egyre vastagabb a lombokon a zúz. Szellő se rezdül, nesz se hallik, az egész erdő mélységesen néma, csöndes, megborzad az ember, még a lelkek se járnak…
Vár, vár, kezében leeresztett fegyver, más keze a kés maroklatján, bundája panyókára vetve s vár, vár, mintha nem is a vaddisznót várná, hanem a jövőt; a holthalálos fehér tündérvilágban, amint a boldogasszony szoknyája suhogása megsugarlik, feszült idege mind játszodva borzong bele: ez a vadászat, példája lesz jövendőbeli hadainak; jön-e a vadkan s mely és minő: az olá, vaj a szász, vaj a török, vaj a magyar, vaj a német; hogy mind összevág-é a sok kifeszített terv és csel, s megbírja-e szívvel…
Fel van vonva s nekifeszülve: egymaga az egész világ ellen: előttem a mindavilág, megettem a kisded ország…
Ebben a percben felhördül feljebb s nem igen messze egy kurta ordítás.
Csak, mint egy szitok kigurgulása, fojtottan s félelmesen, a fejedelem kését ragadja: itt a vad!
Csörtetés s már vakon, vadul, vérbeivott rémült szemmel rajta a szörnyű nagy fekete vadkan.
Mint egy vastuskó, lábrakelt szikla, pokolbeli fekete sátán, az agyara véres, a pofája véres, agyarán egy ember bele lóg: a fejedelem felordító dühvel érzi feldagadni bent a roppant erőt: düh és ordítás fogja el embereért, a kék posztóért, ami ott lóg a kan undok fogán s úgy ugrik el oldalt, mintha a föld rugná el a rohanó görgőkő elől, visszakézzel elkapja fülét, lábára hág, ledönti, hóba hemperíti… s az ordító állat eszeveszetten üvölt, érzi végét s ott az irgalmatlan marok alatt megfekszik egy percig, a hosszú, hosszú, rémítő rohanás után, lihegőn elgyengülve könyörögve visít, végsőt s ártatlanul, mint egy erőtelen gyermek s mire észhez jutna, mire ijedsége eloltódna, a vadász széles és iszonyú kése már bőrét karcolja, a szügyét keresi, hol legjobb a bemenetel s már a szívében jár, szörnyűt kanyarít bent a tüdőben s az iszonyú állat, mely annyi esztendőn át büszkén csemcsegett s röfögött a hegyek makkosain, annyi nehéz esztendő szigorú telét s szörnyű koplalásit, a borzalmas falkabeli verekedéseket az életért, a nőstényért, mind erőben bírta, most egy síró csecsemő alig ellenkedő jóságával hörgi ki a párát: de akkor még egyszer, későn, csak most éberedik fel benne az ellenszegülés, végső erejével hanyatt fordul, szembe, s szembeköpi, váratlan, kivédetlen az első vérsugárt, szembe lőve a vadászt, nincs már több ereje, csak vére lő, hosszú vad sugárban szeme közé, melle közé, berondítva gyilkosát.
– Kurr, – ordít ez felhördülve s elugrik, de későn; remeklése után való kevélységében meg van alázva, megbecstelenítve, tenyérrel veri magáról a vért, elvakult szeméből a forró latyakot, a disznó felfordul, lábraállhatatlan, szeme megtörik, a hangjai egyre kisebbek, gyöngék, fájdalmasak, szíve egyszerűségével sóhajt az égre s vérével életet sír a semmibe…
Szitokkal nem győzi, tehetetlen, kését vakon a tokjába vágja, s szemét beszorítja, pislog, nem lát, tétován kotorász, megvakult: előbb egy vadkannal játszva elbánt, s most egy bak fellökheti: csak ennyi kell s az ember dög, semmi…
Kis kendőcskét vakar, cibál elő, avval mossa ki szemét s mikor látóra nyil, boldog mohósággal falja fel a fehér s ragyogó s boldog világot…
S már elfelejtett mindent, s annál erősebb volt a győzelem boldogsága, lába előtt ott feküdt a disznó, már dög: még az imént két összecsapó élet, életek, vágyak, harcok, dühök, most ez dög, bundája becses, emlékeztetni fog valamely várfalon, egy szép téli percre…
A kis kendőt, mellyel magát látóra törülte, kezében találja, a Kamuthyné kendője, egyszerre eltorzul az arca, ez a két hét elég volt, fuj, messze veti a véres kis csipkés kis keszkenőt, nem a vért, az asszonyt utálta el s hóba markolt, a jó éles kemény hóval surolta, mosta magáról a foltot.
Keze forró lett a hideg hótól, aztán eszébe jutott s futva ment felfelé a vad csapásán, óriási szökésekkel s nemsoká ott volt a jó öreg Sárkány teteménél… Úgy feküdt a hóban, mozdulatlan a derék legény, még felette lebegett a hűség, mint a kihammadó parázson a meleg: a szívébe vágott, úgy szerette őket, ezek voltak a lelke darabjai, minden szegény legény, aki körötte élt, a szegénység, amelyet magáénak, tulajdonának bírt… Szörnyűséges: széttagolva, hasa felbontva, messze húzva, a nyomorú, búsan szitkozódott érette: hogy verje meg a, verje meg az Isten… ezt a dolgot… Hát így fog menni: leghűbbjei árán?…
Ökörszarvkürtjét fogta, belefujta dühét s a hang sikítva, nyersen bőgött szét a hegyekbe, nagy dühös csapkodással a havakon, újra meg újra, míg új jelek, hangok feleltek a távolból…
Míg rájuk várt, savanyú, szájaízevesztett komorsággal támaszkodott a holt felett, fába… Már nem látta szegényt, gondolata messze járt, keze, arca véres, nedves, a hideg kikezdte, mentéje szárnyával szárogatta magát, egy szegény gyatra, szennyből mosakodó gyerek volt…
De mikor az emberek megjöttek, egyszerre megnőtt a rábámuló szemek előtt, nagy lett s kemény.
– Sárkány apó, – ijedt el sorra a legény s a halottat nézték; az arcokon kiült az ijedség a nagy erdő fenekén…
– Saraglyát! – mondta a fejedelem s hogy munka lett, frissen mozdultak a kezek, halk susurlással s pörölve, pattogva hozták a hordozó hevedert s rá a tetemet.
– Adjatok neki egy Miatyánkot, – morogta a fejedelem, s az arcok rögtön megmerevedtek, a kezek összekulcsolódtak s lehajtott fejjel nézték a halottat, míg egy nagycsontú szőke legény imádkozni kezdte az úr imáját.
– Hejaj, – sóhajtott fel utána a fejedelem s körülnézett hű emberein, – nem adtam volna ez szegényt tizenkét zászlósúrért: mert ez tudom, mindenkor meghalt volna értem… de azokrul nem tudok… semmit…
Az emberek szíve körül melegség volt, hogy ez a nagy fejedelmi úr ily nehezen veszi a szegény halálát, szomorodva kíséri a testet: mék úr tenné meg ezt? nem egy fejdelmi úr, de csak kurta kis urak is Erdélyben!… Ha apja volna, se késérhetné szebb orculatjával… Más mit vetne: az apja istenit szidná, be szamár vót s hogy még kárt tett a halálával… de e fejdelem, nem olyan, mint az hasas grófok: ez a szegényt is embernek veszi…
Mikor meglelték a vadkant, fejcsóválva nézték, kifeszített hüvelykujjal egyik mindjárt araszra, sukkra mérte, hosszát, vastagságát, iszonyatos egy dög, ez dísze lesz, érezték, a fejedelmi palotának.
– Pusztítsátok el! – szólt keményen a fejedelem, mintha erre felelne, s uhh, hogy vágja a baltáját az első rögtön a disznóba, csak a foka látszik. Csákánnyal szétszabták, egy-kettőre koncok koncára hányták cafatokba darabolva s annál dühösebben, mert boldogok voltak, hogy legalább nem kell karon lecipelni a dögöt a hegyről…
Az ebek vártak, míg az emberek végeztek, akkor neki, s mind rá, perc mulva kutyák konca volt minden miszlikja…
Nyomott hangulata csak akkor változott, mikor leért a kastélyba.
– Ki a vendég? – kérdezte még a lóhátáról s az idegen szánat nézte az udvarban.
– Egy főasszonyság, nagyságos uram – mondta a csatlós s elvezette a lovát.
Erre sietve igyekezett elbujni véres ruhájával, arcával, aki meglátta, mind megijedt tőle, hogy nem a saját vére rondította-e be.
Mikor egy óra mulva bement a nappali házba, amely egy szép sarokterem volt, üvegtányéros szép ablakokkal, a délutáni nap televilágította a zugokat is, akkor már egész más ember volt, legény s nyalka s vidámságra váró fiú.
Örömmel köszöntötte a vendégét, akiben Török Katát a legnagyobb örömmel ismerte föl; unokahuga volt ez a madárnyi csöpp asszony, Dengeleghy Mihály ifjú özvegye. Török Kata ragyogva pattant föl s begyeskedett szőkén, csinos kis arcával, puha törökselyem ruhában a háziasszony mellett, aki viszont hervadt volt, lankadt, bágyadt, kimerült.
– Isten jónap szép hugámasszonyom.
A vendég ujjongott, minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis fehér ördög, az arca festve fejérre s pirosra, a szeme alja is kékre lilázva, de nem állott neki rosszul a festett orca, furcsa volt, mintha játékszer volna az egész asszony.
– Hallom, milyen nagy hős Nagyságod, – mondta fesztelen nevetve, – szembe köpősdit játszik az vaddisznóval.
Oly váratlan volt ez az első kedves, ficsegő, csicsergő beszéd, a fejedelem nevetett, s úgy érezte, mintha kisütött volna a nap…
– Inkább pedig Török Katával játszanék az ember, – mondta hirtelen.
Dengeleghyné csillogott, hogy a fejedelem szavában, hangjában valami azonnalvaló meghódolást kapott, hozzá volt szokva, hogy mindenki folyton kedvére s kedvébe jár, de triumfált, hogy harc nélküli győzelem.
– Török Katával nem lehet játszani, – mondta – Török Kata egy komoly matrona, mint szegény özvegyekhez illik.
Az ám, nagyon ingerlő volt, hogy ez az asszonyka háromhónapos gyászával ilyen piros és izgékony és ízes, csiklandós, olyan, mint valami jó korty diópálinka, amitől az embernek fejébe száll a vér…
– Szegény öreg cimbora, – mondta s leült az asztal mellett, előre hajolva s úgy bámult az asszonyka arcába, nyitott szájjal, egész testtel, nagy lelkes kiugró szemeivel felitta az illatát ennek a különös virágnak.
– No csak hagyjunk békét a holtaknak, – hárította el a kínos kegyeletet Dengeleghyné, egy pillantásnyi gyásszal eleget téve a kötelességnek, – maradjunk az élőknél, megjövendölöm, hogy Nagyságod éhes.
Az ujjával úgy bökött előre, furcsa pici fehér keze s fehér ujja volt, olyan kicsike, mint egy kisgyermeké s olyan mozgékony, mint egy kis madáré. Az arca állandó s rezgő nevetéssel volt tele, a hangja mint egy kis verébé, vagy tengeri sárga madáré, csattogott s csicsergett.
A háziasszony, aki eddig némán s megdöbbenve nézte kettejüket, az evés szóra ijedten mozdult, hogy asszonyi kötelessége után nézzen: szent isten, ha ezt hallaná az ura, talán pofon verné s úgy igyekezett szegényke, hogy eleget tegyen, de ha nem jut magától eszébe… Semmi se jut eszébe, csak szorul a szíve s mély, mély, fájdalmas szomorúság van benne belől…
– Mit parancsol nagyságod, – mondta csöndesen, alázatosan, pisszegve. Úgy nem illett a szájába a komoly megtanult szó, egy ilyen kis megkínzott asszonynak csak sirdogálni illik.
A fejedelem ránézett s utálta, gyűlölte, hogy olyan buta, mint egy falusi parasztlány s hogy ez a kéthetes szerelem letépte az arcáról a rózsákat s megfonnyasztotta, a bőre halvány lett s zsiros, a szája mint egy kibuggyant kis seb, a sápadt kövér arcában, szeme alatt törött a bőr s az egész teste elplattyant, léhogó, érett s töltött, mint a tömött fiatal lúd, eltikkadt, esett. A hátagerincén futosott a hideg ettől a szerelemkoldustól, aki egészen elvesztette régi magát, hol van az a harmatos, üde nyíló bimbó, aki két hete volt…
– Nem vagyok éhes, – mondta nyersen, – szomjas vagyok!…
A hangja nyerseségében volt benne az eltaszítás és minden; Kamuthyné megsápadt, akármilyen ostobácska volt, ezt érezte, hamar, maga, sietett, hogy kimenjen bor után, rendelkezni s hogy meneküljön a durvaság elől s hogy a könnyeit letörölje.
Ahogy ketten maradtak, mind a ketten megkönnyebbültek.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a fejedelem Török Katát s nagy kívánó szemekkel bámulta, előre hajolva, de valahogy nem úgy nézte, ahogy nőt szokott megkívánni, hanem mint valami exotikumot, csodálta s kíváncsi volt rá.
– Szépasszony hozott a kötőjébe, – mondta Török Kata túlságosan – nekem itt épenúgy helyem van, mint akárhol – s az orrocskáját megmozgatta, mint egy kis állat, mely azzal is tud vakarózni, – épenúgy helyem van nekem itt mint a Palotsay Anna búzájának a tordai szekereken…
A fejedelem egyszerre elmeredt s nagyot nézett.
– Minek?! – mondta s az egész arca elképedt… Ezt ma hallja először, hogy valaki a felesége nevét ily profánul s könnyen meri kimondani.
Török Kata nevetett, de a nevetését csínytevő gyerek módján fojtotta.
– Mikor Tordáról eljöttünk, nem lehetett járni, félre kellett az útból állani, – negyven szekér búzát vittek Kolozsvárra.
– De milyen búzát?
– A Palotsay Annáét, a Palotsay-birtokról hozták Kolozsvárra a piacra, eladni. Én legalább úgy értettem, azt beszélték.
A fejedelem elkomolyodott.
– Nincs Palotsay Annának birtoka Erdélyben!
– Hát Görgény?
– Görgény?!… – ahova ő űzte el a feleségét? ez igen! de eltakarta a gúnyt s csak azt mondta: – Görgényben nem terem negyven szekér búza, legfeljebb cigánymogyoró…
Az asszonyka a vállát vonogatta.
– Akkor nem tudom mi! még olyan szép istóriát meséltek a szent asszonyról, aki fehér cipót osztatott a palota kapujában a kolozsvári szegényeknek, úgyhogy most mindenki áldja! Bizony nemes és istenes nagyjó mivelkedet vólt… Nagy jámbor asszony…
A fejedelem mulatott a szemtelen szavakon, amikhez templomi arcokat tett Török Kata s azt mondta:
– Nagy… nagynak nagy… – dörmögött a fejedelem.
– És jámbor, – szólt áhitatosan a nő.
– Elég jámbor.
– Hát az ő búzáját viszik…
A fejedelem legyintett:
– Na az övét nem viszik.
– De bizony azt mondták az övét viszik… A cipót se a magáéból süttette: a fejedelmi kamrákból sütötték, mégis ő adta!… Ezt is, ha nem az ő birtokán termett, biztosan neki termett, ő adja… őtet áldják érte, azé a dicsőség, aki adja, akit istenítenek érte…
A fejedelem elkomorult, a felesége, meg Bethlen Gábor, játékot játszottak a kolozsvári cipóosztással. Értette már, hogy ezt a búzát Bethlen küldi a Székelyföldről a fejedelemasszony nevében, hogy mégegyszer megismételjék az áldásokat, s iszonyú düh éberedett fel benne, az ajkát rágta.
Kamuthyné bejött s utána egy legény, aki nagy korsót hozott s szó nélkül megtöltött egy karcsú magas ezüst kupát, amelynek szépen mívelt fedele volt s az oldalába pogánypénzek voltak beleépítve a fedele közepébe s belől a fenekébe is, hogy ha ivott belőle az ember, látta.
Kínos csend volt, a fejedelem fogta a kupát s nagyot húzott belőle.
Török Kata kis ezüst ollót vett elő a bársony szütyőcskéjéből s el kezdte a körmeit sorra nyálozgatni s darabolta a hegyét, a levágott szilánkocskákat pedig gondosan maga elébe gyüjtötte.
– Bethlenné asszony is megjött Dévából, – mondta.
Csöndben ültek, mindnyájuknak volt erre valami gondolni valója.
Dengeleghyné csöndesen szúrta:
– Izzad is most főkapitány uram.
A fejedelem kíváncsian nézett fel.
Jó volt ez a hegyes, furcsa, csípős beszéd, ez a tiszteletlenség, bátorság: ahhoz volt szokva, hogy asszonyok, leányok alázattal, főhajtással s irulva-pirulva zavarban voltak előtte, ez nem, ez olyan szemtelen volt, mint egy drága kis pimasz veréb s csakúgy pergett, csakúgy bökögette a fulánkokat s azok nem is voltak oly ártatlanok, amilyen tréfásak voltak.
– Én jól vagyok Gábriellel, – nevetgélt Török Kata, – unokatestvérem után sógorom, már hozzászokott, hogy mindent megmondjak neki, de Susánna! a bibliai Susánna!
A fejedelem visszagondolt Bethlennére, komoly, hűvös, halk mosolyára, az nagyon szép, mikor szótlan mosolyodik, erős barna szemére, síma haja, díszítése nélkül való finom ruhái, nagy tisztasága, erkölcsi felsőbbsége… ez az iderbodor kis szőke nőcske, megérezte, milyen kicsi valaki mellette.
– Derék nőszemély, – mondta irígy fanyarul.
– Nagyszerűen tud sertvést hízlalni, – szólt ugyanolyan komolyan Török Kata. – Mit nevet?… ez nem nevetség… ez komoly dolog… Erdélyt a sertvések fogják megmenteni és annak a disztónak, akit ő hízlal, dufla szalonnája lesz, a legderekasabb vásárhelyi szalonna; alól is szalonna, felül is szalonna, középen hús: nézze meg nagyságod bár a Főkapitányt, azt is ő hízlalja.
Kitört belőlük a kacagás, ez az asszonyka, ez úgy nevetett, annyira tele volt életkedvvel, hogy nem nevette végig s harsonásan s kacagva a szót, de minden mondat végébe beletört a nevetése s minden nevetése csak pillanatokig tartott, mert az új gondolat már új erővel küzdött felette…
– Azért tetszik neki annyira Palotsay Anna is… a feőkapitánynak!
– Te bestye, – mondta a fejedelem, – hogy mersz te a feleségemről így beszélni előttem?
Dengeleghyné halkan vihogott, már tudta hogy beszélhet:
– Én nagyon tisztelem Palotsayt, Palotsay Annát, csak még a Susannát tisztelem jobban, Károli Susannát.
– És engem? – szólt a fejedelem.
– Magát nem, de Annát igen. Gondolja Nagyságod, hogy a maga huga Bánfi Diénessel soká fog együtt vadászni?
– Ő választotta, az ő ura – mondta a fejedelem elkedvetlenedve, – jó vadász.
– Jó vadász, de van neki most egy jágerja, az még jobb vadász…
A fejedelem kedvetlen lett.
– Ez most a legelső vadász, szíve vadásza.
Mintha elfojtott töltés roppan fel a bányában, a fejedelem felpattant s nehéz köveket kezdett dobálni, ropogó dühvel:
– Beste lánya, ment volna Lengyelbe! – kiabálta, – ment ehhez a ripőkhöz… ott van Lengyelbe a nénénk s a kis öcsénk: oda kelletett vóln mennie, előrecsinálni a királyválasztást! Érik a lengyel korona, döglődik a király… de ez csak szutyálkodni vágy: ne kerüljön elibem, mert megpofozom, hogy orrán-száján gyün az vére… minden nevet rajtam, hogy az erdéli fejedelem hugja hajdukkal s kocsisokkal adja össze magát, de ne legyen isten istenem, ha mind belénél fogva nem aggatom fel, akit vele kapok…
Török Kata boldog volt, még alig vannak együtt s már legtitkosabb sebjeit rakja ki…
– Most nem szabad bántani, – mondta álnokul, – most nagy.
– Nagy? – kiáltotta Báthory, – felugrott s dühösen rágta ajkát. – Majd elrekkenti, mint az többi ilyen félék…
– Igen, Imreffyné mondja, hogy Báthory Anna is Ecsedben elsikkasztotta…
Mintha kígyó szúrta volna bokán, a fejedelem visszafordult:
– Imreffyné? – lihegte, – s az még él?
– S méghogy szépen!… Most varrassa a besztercei ruhákot.
A fejedelem darabig nem bírt szóhoz jutni, úgy felindult s megrémült az előbbi szótól, mely Báthory Annára, hugára vágott, de uralkodott magán és mélyet nyelve, hörögve mondta Imreffynére: