Éjfél után két órakor felharsant a kürtszó, felugrott s útra készült mindenki.
Nagyon jó volt az esti vacsora, s a fejedelem, álomból tisztulva, de még egyre bódultan, fütyörészve rendezgette magát. Örült ennek a napnak és éjszakának, amit itt töltött Radnóton.
Kornis kijött a belső kisszobából, ahol feleségével hált, az arca derült volt, oly melegen s hálásan nézett a fejedelemre, soha, soha hűnek s igaznak nem érezte magát hozzá, de ma igen.
– Hogy aludott Nagyságod? – kérdezte szeretettel.
A fejedelem kezet adott neki s jó erősen megszorították egymás kezét, mintha messze útról jöttek, most végre találkoztak volna…
A fejedelem olyan erősnek, keménynek, győzőnek érezte magát, most úgy tele volt az élettel: örömmel gondolt a hosszú útra, a hó hátán föl Besztercéig havas erdők s hepehupás dombokon, nem is bírt már házban maradni, a tüdeje tágult s egyre csak nyújtózkodott.
– Jókat álmodtam, – mondta vidáman s Kornis boldog volt, hogy az ő házánál a fejedelem oly jókat álmodott.
Bejött Imreffy; savanyúan s fonnyadtabban mint valaha, írásai nagy bőrtokját cipelte hóna alatt, utána jött Géczy, ez is álmosan s fáradtan, mint olyan ember, aki jobb szeretne ágyban heverni virradtig, mert semmi célja az úttal.
Kornis mosolygott s azt mondta:
– Megyek, körülnézek odakivel, szétverek a legények közt.
Süvegét fejébe nyomta, bundáját vállára kanyarította s kiment.
A fejedelem még egyet nyújtózott, Géczy hangosan ásított:
– Hej, teremtette! – kiáltotta, – Bethlen uramék azóta Besztercén alusznak.
– Pszt, – mondta a fejedelem s a szomszéd szoba ajtajára mutatott vissza ujjal, – még alszik a házi görlice.
Hirtelen valami ütötte, láng lobbant fel benne, a szeme vérbe borult s azt mondta:
– Búcsúvétlen… – a torka elfúlt a hirteleni vérlobbanástól, – ki oly paraszt, hogy búcsúvétlen menjen el? – s a belső szoba felé nézett.
Imreffy egyszerre szörnyen kijózanodott, Géczy olyan lett, mint a nyárs: megdermedve értették meg a fejedelem gondolatát.
Ez azonban már süvegét letette, egy szökéssel az ajtón volt, s lassan benyitott. Bentről meleg és sötétség és jóillat csapott ki, a két úr egymásra nézett: ez a két ember, a régi és az új kegyelt, most együtt lőn tudó és cinkos, iszonyodva nézték egymás arcán a félelem színváltozását.
Imreffy kiterítette táskáját, reszkető ujjakkal írásokat szedett elő:
– Menjen kegyelmed az kivülre, – mordult Géczyre. – Senki emberfia is be nem jöhet: az moldvaiaknak írja a fejedelem az felelíst.
Géczy abban a pillanatban kisietett. Jó is volt, mert Kornis jött mindjárást visszafelé nagy vidám jókedvével:
– Készen vannak a legények, – mondta, – lehet indulni.
Géczy kedvetlenül mondta:
– Még a fejedelem belefogott valami munkába.
Kornis nagy szemet meresztett.
– Munkába?
– Igen, – morogta Géczy, – pedig jobb lett vón elhalasztani: ír… Elővette az pennát s ír…
– Felelíst az lengyeleknek, vagy móldovaiaknak. A kancelláriussal.
Kornis megcsóválta a fejét. Távolrul, e pillanatban, mintha valami asszonyi sikoltás lett volna, de nem lehetett kivenni, honnan s merrül. A házigazda mindenfelé fülelt, s tünődve és szimatolva kiment a szobából, Géczy ott maradt, s az ablakba állt, meg visszafordult, nagy lépésekkel járkált.
Kint semmit sem vett észre Kornis, aki újra visszament a lovasokhoz; ezek lóhátán várták az indulást, csillagos, de holdvilágtalan éjszaka volt s nem volt felettébb hideg.
– Indulunk-e már, Nagyságos uram? – kérdezték.
– Mindjárt, csak a fejedelem még dolgozik, – mondta s tovább ment.
Csudálkozva hallották s nevetni kezdtek.
– Dolgozik? – mondta egy hadnagy, – nincs egy szép menyecske a közelbe, früstökre?
Kornis ezt félfüllel meghallotta.
– Országos levelet ír űfelsége, – szólt vissza ingerülten.
De az a szó valahogy a szívében maradt, mint egy tövis. Az udvaros gazda abrakot kért s az ispán az itthoni munkákrul kezdett még szólani; míg ezekkel tárgyalt, egyre szorította valami.
– Te Mihály, micsoda asszonysikítást hallottatok tik az elébb?
Senki sem hallott semmit.
Kornis egyre rémültebb s félelmesebb lett; idekint akárhol lett volna az a sikoltás, azt hallani kellett, ha még ő bent a nagy palotán is meghallotta…
Egyszerre felugrott s rohanva föl a házba.
Ajtókon át, mint a fenevad tombolt végig; Géczy még most is ott volt, ahol hagyta.
– Még mindig! – riadt rá, rekedten, szörnyű felindulással, – még most se lehet bemenni?…
Géczy oly sápadt volt s annyira zavarba jött, hogy Kornis félretaszította az útból s nekivetette magát az ajtónak.
– Udvari marsalk vagyok én, – kiáltotta, – nekem éjjel-nappal szabad a bejárás a fejedelemhez.
Ahogy azonban képéből kikelve, feldúlva s sarkaiból kivetett lélekkel benyitott, odabent Imreffy az asztal mellett ült, írt s a fejedelem fölötte állott, ráhajolva s nézte az írását.
Ettől egyszerre, mintha hideg vizet öntöttek volna rá, elmult a hősége.
– Mi az? – kérdezte Imreffy szigorúan.
Kornis nem tudott felelni, csak tátogott s egyre nagyobbakat lélekzett.
– Indulni… indulásra… – hebegte, – hogy nem indulunk-e még, Nagyságos uram, kérem felségedet.
A fejedelem azt mondta:
– Hagyjuk ezt no, kancellár uram, ugyse tudjuk egy ülésre megszerzeni.
Imreffy engedelmesen s nagy nyugalommal fogta az írást, megszórta a portartóból homokkal, aztán kényelmesen összetekerve, a tokba dugta.
Kornis ijesztően meg volt nyugodva, de nézte, nézte a fejedelmet, azért úgy nézte, mintha egy sárkánykígyót nézne, nem tudta mért, de iszonyúság volt néznie…
– Köszönjük a szállást, a vacsorát, hálást, – mondta a fejedelem s vállára csapott Kornisnak.
Úgy térítette, előre akarta tolni, hogy előtte lépjen ki.
Kornis öntudatlan megfeszítette a lábait s nem mozdult:
– Még én asszonyámnak köszönnék, Nagyságos uram, – mondta, de mintha úgy érezné, nem kellene bemennie, hogy lopás, ha bemegy, mintha a fejedelem ellen való cselekedet volna, amit tesz…
A fejedelem hangosan, de erőltetetten felkacagott, aztán előre indult, kiment az ajtón, utána Imreffy.
Kornis úgy vette észre, mindaketten kardjuk markolatára tették a kezüket…
Géczy is az ajtóban állott, ez is kardra készen s mind oly különös volt…
A fejedelem ahogy lóra ült, rögtön indult. Az urak ott voltak körülötte, Kamuthy, Kornis György, Sarmasághy, kivált a pápista urak s kicsit vivátoztak.
– Van-e töltésetek? – kérdezte a legényeket Géczy.
– Igenis.
– No, puffantsatok csak egyet a levegőbe, – kiáltott a fejedelem. – Hadd emlegessék meg a búcsúzást a lányok!
Tizen, huszan felkapták a puskájukat, szerelni kezdték, s kevés idő mulva a hadnagy parancsszavára egyszerre elsütötték a fegyvereket.
Iszonyú durranás volt a nagy éjszakában; az egész falu rémülten ijedt fel álmából, a legények hatalmasan kacagtak s ebben a percben megjelent a tornácon Kornis Boldizsár.
Arca nem látszott a setétben, megölelte a tornác oszlopát, csatlósa ott állt a lóval, ő kis habozás után felvetette magát a nyeregbe s a csapat kilovagolt a parasztok, az álmos fejércselédek vivátozása közben az udvarból.
A fegyverdurranás megdöbbentette. Érezte, hogy ez az ő megfélemlítésére való s most már biztos, egészen biztos volt s szörnyű, szörnyű… Oh, ha a föld megnyílna, hogy elmuljon a jövő iszonyúsága…
Most már mindent tudott: a felesége bódultan feküdt, álomból ébredett: de ki hinné el, hogy aludni tudott e reggelen: feláldozta magát uráért, magáért: gyermekeit említette, akik a gondviselőasszonnyal háltak ez éjjel az épület más részében: mért mondta gyermekei nevét?… Kornis kábult volt, sűrű vértódulások döngették az agyát, nem láthat, nem láthat tisztán, s mind igaz…
De azok már kiszáguldottak az udvarból s ő egyedül, itt maradt: megragadta az öröm, hogy el fog maradni tőlük: de megrohanta a rémület, hogy így soha többet, többet soha közelébe sem férhet: s ha igaz, Erdélyben megállása nem lesz: ma még, talán ma még lehet: bősz düh elragadta, lóra ugrott s utánuk vágtatott…
A Marosháton érte be őket, a sereg vígan ügetett az éjszakában, a csillagok alatt s ő egyedül utánuk, mint az átok, a hegyek környöskörül gubbasztottak s csúfondárosan terültek el, mind reá nyúltak, neki fordultak s széles vigyori pofával lesték a vágtató dühöt.
S újra meg újra beleszédült rémületébe.
Hát ezért, ezért jött hozzája Radnótra a gaz, s ezért, ezért, már előre tudta, így kicsinálni, szörnyű: egy pillanat alatt megfosztani mindenétől, elvenni vagyonát, birtokát, becsületét, életét, egy kincse volt, egy értéke, amit legtöbbre becsült; vette volna el, koboztassa szét minden vagyonát, de így kivágni, kimetszeni a legbelsőbb lelkét, a szíve szívét, magját, töviben vágni ki a fát… Rá a rablóra, rá, rávágni, sujtani, aki ilyen deli módra, üresen s vígan száll előtte s mégis elrabolta s magával viszi minden kincsét.
Mikor utólérte őket s berugtatott közéjük tajtékos lován, bátyja mellett, Kornis György mellett mégis megnyugodott. Magába gubbadva hagyta, hogy kipárologjon dühe és fájdalma s oszlott s tisztult kissé a vad iramlás.
Körülnézett s kieresztette hálóit, hogy társakra szálljon, elől ügetett a fejedelem a cinkosai közt, Imreffy, Géczy, Kamuthy, e három lator, krisztusi latrok, keresztre valók, micsoda népek az ország élin: elszánt gazemberek, akiknek egy íze nincs jó, világcsavargó bestiák, akiknek itt ép olyan jó, mint bárhol a világon s mind ebből élnek, mint a gomba a fán, ki kell vágni már csak azért is a reves fát, hogy ettől szabaduljunk: mik lesznek ezek, ha nem ez a fejedelmük… Hát arra való Erdély, hogy ilyen sehonnai haramják prédája legyen…
Szíve szerint húzódott most bátyjához, Kornis Györgyhöz, aki kövéren, pöffedten ült lován, gőgös, de nem csoda, oly sokat dudálta neki haragját s gyűlöletét mindezek ellen… tőlük félt a galád, csak most is Fejérváron: reggeltől estig maga mellett hordta: egyszerre ez is felgyúlt előtte: szüksége volt rá: az ő becsületes nevével akarta takarni, amiket csinált: az ország előtt kell neki, hogy Kornis Boldizsár jelen legyen mindenben, hogy világ szerint szerte hírrel legyen, hogy Kornis Boldizsár főfőtanácsúr míve ez…
Uristenisten, már minden tiszta és kész: Kendy nem kell, Kendytől fél… Bethlen nem megy vele, Bethlen nem akar… Majd jó lesz ez ostoba Kornis Boldizsár, aki olyan mint a tuskó, oda állítom, ahová akarom s kifelé, hadd tudja Forgács Ferenc érsek, hogy a háborús tanácsokban résztvett Kornis Boldizsár, s vigye hírül a császár udvarába, hogy a katholikus urak mind egyek e bitanggal…
Egyszerre minden visszájára fordult: most visszafelé értette meg, mi lesz Erdéllyel: háború, háború, hadra had…
S már nemcsak a saját férfiúi vesztesége fájt és sikoltott benne, de az egész országért érezte magát úgy, mint a férj, ki látja, tehetetlenül, hogy lator tör ágyasházára. Most már egész hazájáért rettegett s szédült a felelősségtől: ő fog fizetni még ezért is: őt fogják számonkérni: te ott voltál, tanácskodtál, mindent láttál, belenyugodtál: a pápisták követit elutasították, a lengyel zsiványokkal a te füled hallatára szerződtek törvényes királyuk ellen…
Kamuthy hangja hasított most a levegőben: úgy volt, hogy Ludastól fel északra mennek, Szegyel, Záb, Méhes felé, de Kamuthy kapacitált, hogy Egerbegyet útba ejtsék. Megállt a keresztúton a lovas sereg, s akkor ő is beletorladt a többiek közé…
– Jó lesz vigyázni, – döntött magában, – jó lesz jó arcot mutatni, hogy észre ne vegyék, ami bent forr…
– Nem megyek felétek, – mondta Báthory nevetve s különös jelentőséggel, – ha a fejedelem egy házba belépik, mindjárt varjúkárogás száll az asszony hirire.
Kornis tudta, hogy ez neki szól, uralkodott magán.
– Nagyságos uram, – rikoltott a szélben s a nagy szabad levegőben Kamuthy, – ne gondoljunk vele, hadd csevegjenek reánk! kivel mi gondunk!… Ki kellene nyelvét vonatni egynek, afféle szóhordozó bestye rimáknak!
A fejedelem felnevetett s megindult a Maros völgyén Egerbegy felé.
Ott früstököltek, egy friss nyársonsültet ettek s bort ittak rá bőven.
– Mit búsulsz testvér, – mondta Kornis György a bátyjának.
Ez rá se nézett, azt mondta:
– Ma meg kell mejjesztenünk ez latort.
Kornis György megdöbbent, az öccse oly hangosan szólt, hogy meghallhatta volna valaki.
Félre hijta s úgy beszélt vele.
– Csak nézd el, – mondta Kornis Boldizsár, – nézd a latrok hogy vigadnak a meretrixekkel: mondsza csak, kik ezek az országafutó bitangok?… Az övék Erdély, avagy a miénk?… Behoztuk magunknak külföldről ezt a garázdát s hozta magával a bandáit. Nézd csak, nézd, mienk tán Erdélyország? harmincan, negyvenen ha összeállunk, kész a birodalom s mi, a nemzet, kényire-kedvire hagyjuk ezt a futosó latrat… Hát hogy? tíz főembert sem lehet együvé hozni rá?… nekem is van itt húsz emberem, neked is húsz, itt van Mikola János, komoly, jóravaló ember, annak is tizenhat embere, Gerőffy uramnak is van vagy húsz.
– Ezekre ne számolj, – mondta Kornis György, – ezek a Bethlen-bandába vannak, nem jönnek velünk.
– Ez a cudarság: akinek száját bedugta s feleségét még holnapra hagyta, az már az ő testi-lelki embere: el kell veszni Erdélynek: itt olyan baromállat a főnép, mint a tulok: addig egy se mozdul, míg tüzes vassal űt magát nem böködik…
Kornis György gyanakodva nézte öccsét, ez maga is tegnap még máskép beszélt, történt valami azóta?
– No de itt vagynak Sennyei Pongrác, Torma György, Basa István uramék és Sarmasághy koma, ha összeszámolom, kétszáz főből százötven mi kezünk alatt vagyon. S ha Széken hálhatunk, ráhozom Kendyt legalább is háromszáz emberrel…
– Hallgass, – nagyon néznek ide.
Kornis Boldizsár egyet gondolt, fogta kupáját is visszament az ebédlőházba, bort töltetett magának, azzal odament a fejedelemhez s koccintásra emelte a kupát:
– Nagyságod életire! – mondta a köszöntést.
A fejedelem nevetve nézett rá:
– Úgy élj, ahogy nekem kívánod, – mondta.
Kornis értette, elsötétedett: most már bizonyos volt mindenben: a fejedelem fél, mert tudja, mitől kell félnie: kiitta a serleget fenékig… akkor leborította…
– Hát Nagyságos uram, szép köszöntésnek szép a felelete. Isten tartsa Nagyságodat!
Nevettek mindnyájan.
Sarmasághy csudálkozva nézte ezt s később induláskor, így szólt Kornisnak:
– De nagy kedv van ilyen hajnalba! korán kél, aki virradtakor kél.
Kornis komolyan nézett rá:
– Aki a csorgóból inni akar: meghajol előtte: de azután hátat fordít neki!… Én inni akarok ma ennek csorduló vériből…
Sarmasághy elrémült:
– Eszed veszett?
– Vagy ma, vagy soha: Beszterce után nem lehet.
Jó volt, mikor már újra ló hátán ültek s lovagoltak a hó szironyos hátán, hegynek fel, völgynek le. Délben Kötelenden etettek.
A fejedelem szerencsére ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy Széken éjszakáz:
– Rossz hely, Nagyságos uram, nincs ott se kastély, se élés, gyerünk be inkább Szamosújvárra, az már onnan csak egy kis hajtás, estére bent leszünk, – mondta Sarmasághy.
De a fejedelem nevetett:
– Tudunk rosszabb helyet is Szék városánál, – mondta, – Kornis Boldizsár marsalkunk előre mén s helyet szerez.
Kornis örült.
– Kezembe adta isten, – mondta magában, – mint Jónathánnak, kezembe adta isten a filiszteust.
Szék nyomorult kis fészek, dombok közt feküdt, s az egyetlen nagyobb ház a régi, kihalt Székyek háza is olyan volt, mint egy granárium. Annál jobb, hogy ezt a helyet is az isten rendelte, mert ettől a háztól sehová se látni, ha Újvárból a katonákat behozza, észrevétlenül lehet rávezetni.
– Szedjétek fel a kerítéseket, – rendelkezett s mikor a saját emberei, gondolatait nem ismerve, csodálkozva néztek rá, – tűzre, tűzre, – kiáltotta, – tehenet húzzatok nyársra s megsütni, mire bejő a fejedelem.
Mindjárt hozzá is fogtak az emberek s nemsokára az összes sövény s palánk, ami csak köröskörül volt, máglyába volt hordva a ház udvarán. Az ajtókon erős vas zárak voltak, ezeket Kornis udvarbírójával szedette le s csak a fakilincseket hagyta meg.
Mire megjött a fejedelem, még világos volt; a ház pusztaságát metszett fenyőgalyakkal takarták; ki volt cifrázva a ház s a fejedelem vidáman köszöntötte érte Boldizsár urat.
A tehén is nyárson sült, míg ezek lakomához láttak, ő azon az ürügyen, hogy szétnéz a vadas mezők felé, s reggelre hajtást rendel: ellovagolt s meg sem állott Szamosújvárig.
Ez csak jó félórajárás ide lovon s Kornis otthon lelte Kendyt, bár nagyon félt, hogy elment Bethlennel már Besztercére.
Kendy meglátva Kornist, fanyarul elmosolyodott:
– Egészséggel, sógor.
– Rakjátok a tüzet, – mondta rá Kornis.
Kendy hallgatott, élesen nézte sógorát.
– Rakjátok! – szólt vontatottan.
– Meg is van már rakva, sógor, csak alá kell gyújtani.
Kendy karon fogta Kornist s bevitte a házba, még meghallja valami cseléd, pedig a szó is öl.
Egy óra mulva Kendy behivatta Szász János gyaloghadnagyot.
– János uram, – mondta neki keményen, – válogasd meg a legényeket. Az öregeket hagyd itthon a várat őrizni, a jobbakat, jó puskásokat szedd össze, kivisszük a várból.
– Főkapitány uram, – mondta a hadnagy, – nincsenek ám itthon a legények, disznót makkoltatnak a széki erdőn.
– A széki erdőn, no akkor azokat megtaláljuk, csak tik készüljetek.
A hadnagy sarkon fordult s kiment.
Mindjárt összedoboltatta a legénységet s megmustrálta őket egyenként, jól, már akkor Szilvásy Péter szolgabíró is ott volt a várban, azt is a főkapitány hivatta s nemsoká itt látták Körpedy Zsigmond lovashadnagyot is.
A három nemes ember összeállt.
– Székre megyünk mindjárást, – mondta Szilvásy Péter újságolva.
– Székre, – morgott Körpedy uram, – mi az nagyisten haragjának indulunk estve, ide elég közel van Szék, ha hajnalba indulunk is elég idejébe odaérkezünk.
– Ennek így kell lenni, – mondta Szilvásy Péter, – mint aki tud valamit.
Bomlott nyugtalanság vett erőt az embereken, mindenki nézett, suttogott, valami vérszag szállt az orrokba, a Kornis bomlott lelke Kendyt, ennek fellihegő izgalma a hadnagyokat s ezek a közembereket gyullasztották fel, mindenki sietett, lökdösődött, kapkodott, az asszonyokra átragadt, ez is lesett, az is, mi történt, mi készül, mért mondta Szilvási uram tegnap: »Egyetek, igyatok fiúk, majd meglátom, a napokban milyen vitézek lesztek!«
Setét estve lett, mikor az úr kijött Kornis Boldizsárral, az estve setét volt, de az arcok még setétebbek. Hamar lóra ültek, a huszárokkal indultak s azok egész úton eleget látták, hogy sustorgott, zsibongott a két úr.
– Hova mennyünk má no, – rántotta meg Szász János gyaloghadnagy a szolgabíró mentéjét:
– Kevés a fejedelemnek a gyalogja, szaporítani kell a népét, – mondta Szilvási Péter, – mert nagy hajtást akar reggel a széki erdőkön.
Hallgattak, hogy ettől úgy megijedt mindenki?…
Elindultak a setétbe, alig láttak menni, mikor a széki Kapusra jutottak, megálltak lovaggal, gyaloggal, valami kanócvilágot láttak, eredj előre, súgja Szász egy legénynek, kik vannak ott? ez dobogó szívvel lopakodik előre.
– Kik vagytok, – robbant rá a kalyibára; hát a disznómakkoltatók voltak. – Pakoljatok fel, gyertek, vár a hadnagy uram, itt vagyon e puskátok?
Puska nincs, csak ki karddal, ki dárdával, kelevézzel. Fojtott hangok: csönd legyen; lódobogás, mindenki elhallgat, Szilvási Péter jön lovon szembe:
– Hadnagy uram; – suttogja rekedten.
– Ihon vagyok uram.
– Hun vagynak a legények?
– Ihol vagynak s ki lovon, ki gyalog.
– Nohát indulj mindjárást s jöjj a város alá, én bemegyek előre, maj megizenem, hun ájj meg.
Elvágtatott vissza, amerre jött, az emberek szíve egyre izgatottabb, mit ez a suttogás, vágtatni előre, hátra, jön Szakmáry Gáspár a városbul elébük:
– Gyertek má jobban, mer alig vár mán az úr benneteket.
Szász János megfogja a Szakmáry lova kötőfékjét, – torokhangon dörmögi:
– Mi dolog ez Szakmáry uram, hova az anyánk kínjába visznek ebbe a setétbe.
– Én nem tudom hadnagy uram, csak azt tudom, hogy az úr má hétszer esketett meg, hogy nem mondom senkinek soha.
Jön Szék város alatt szembe újra Szilvási Péter:
– Ájjatok be ebbe csürbe, le ne tanyázzatok, legyetek készen.
Szász uram a katonákat tereli befele s halkan káromkodik rájuk: csend, csend. – Itt a lovasok is.
– Van-e töltésetek elegendő, – kérdi a szolgabíró.
– Bizony minékünk nincs, – szól mérgesen a lovas hadnagy, – nem tudtuk mink mire híjnak minket.
Szilvási a gyalogokhoz megy, azoktul elszed kitül egy, kitül két töltést s kiosztja a huszároknak.
– El ne puffantsátok, mert megöl az úr engem, tartsátok szükségre.
Elüget, de Szász uramban nem fér a nyugtalanság: »Várjatok megyek, majd én az urat magát meg-megkérdezem«. Elmegy, egy ház előtt nagy tűz, de már éjfél felé van valahogy az idő, ott katonák gubbasztanak a hóba, meg deszkákon, hogy megüti egynek a talpát, vén várkatona, Bertók uram volt, felugrik: »legények, keljetek fel, hadnagy uram ez!«
– Mit akarnak az urak, mit hordoznak bennünket, – dörmögi Szász uram.
– Én nem tudok semmit, – fojtva károgja Bertók, – csak azt tudom, hogy a bort méretlen adják, akinek kell, ihat dúlásig.
Szász uram elindul befelé, hobb, valaki megfogja a karját hátulról, de maguk embere volt, Dobokai nemes uram Ujvárbul:
– Tudod mi a dolog? – mondja ez.
Dobokai is úgy suttog, hogy még a szót is alig érteni.
– Meg akarják öletni Imreffyt az urak, mert sokat vétett a fejedelemnek.
Szász János fellélekzett, végre megtudta, intett s boldog volt, megnyugodott. Dobokai többet nem tudott, Szász uram futott vissza a csapatához s most már hogy tudta, a világért meg nem mondta volna senkinek.
De Dobokai sejtette, hogy nem jól találta ki, maga akart valamit tudni s Szilvási Pétert fogta el:
– Imreffyt ölitek? – kérdezte tőle suttogva.
– Besztercére visznek bennünket, dörmögte Szilvási, ahogy ő már tegnap hallotta, – hogy ott a fejedelem a pápistákat mind leölesse, azért csalnak a kerített városba, de mink is meg akarjuk magunkat ótalmazni, mert lovagunk, gyalogunk elég vagyon.
Ebbe most már Dobokai is megnyugodott, de most meg Szilvási Péter lett nyugtalan, s ő akart végre biztosat tudni s bement a házba, ahol az urak tanácskoztak. Egy perc mulva magából kikelve jött vissza. Török János a rémséges nagy marcona lovászmester az ólból jött égő gyertyával, rászólt: »Ózsd el a gyertyát hamar, haragszik az úr.«
A lovászmester elfujta a gyertyát, Szilvási a torka fenekéből dörmögte Dobokainak:
– Meg akarják ölni a fejedelmet.
Török János fülét hegyezte az uriember szavára s megnémult: a fejedelmet?
Ebben a percben kilépett a ház ajtaján Kendy s meglátta a két suttogó embert:
– János, – mondta, – gyertek bé.
Odabent a ház tele volt urakkal, az ablak mentékkel betakarva, hogy ki ne világítson, s szörnyű meleg és füst volt; Kendy az ajtóban megállt velük, odabelől az urak mind beszéltek s kiabáltak, de bor nem volt az asztalon semmi.
Kornis Boldizsár épen abba a percbe, ahogy ők beléptek, kipattant az asztaltól a ház közepire s tele tüdőből kiáltotta:
– Ilyen gonosz életű fejedelem sehol ez világon nem volt, csak ez Erdélyben van, ezt el nem szenvedhettyük s el akarjuk távoztatni rullunk ez veszedelmet.
Dobokai tágranyitott szemmel hallgatott, szörnyen meg volt ijedve, mert ő mint nemesember, csak azért volt ma Ujvárban, mert szénát hozott be két szekérrel eladni, hű de jó lett vóna otthun maradni s bele nem keveredni, lázas szemmel nézdelt körül az urakon, de csak Kornis György urat és Sennyey Pongrácot ismerte köztük.
De rémület volt minden arcon, izgatott, heves, önmaguktól megrémült emberek kétségbeesett vitatkozása volt itt, Kendy a lovászmestert, aki hatalmas fekete legény volt, iszonyú erős és marcona, karon fogta és magával vitte a belső szobába, mert itt egy szót sem lehetett hallani s mondani:
– János, téged választottalak ki erre János fiam: te fogod a fejedelmet… te fogsz vele elbánni…
– Nagyságos uram, – szólt ijedt húzódozással a lovászmester, – én hitös vagyok a fejedelemnek.
– Én is hites vagyok, János, mi mind hitesek vagyunk, nagyobb esküt tettünk mink, mint tik együttvéve: de ennek meg kell lenni. Te is hazafia vagy s ha ma meg nem tesszük, most már mellettünk tik is karóba kerültök!
Török János meredten hallgatott, mintha a villám ütötte volna meg.
– Ide figyelj! – kiabált Kendy, ellenmondást nem tűrő hangon s ekkor Kornis Boldizsár bejött. – Elmégy előre, rámutatott Kornisra: a nagyságos úrral: ű marsalk, neki éjjeli nappali szabad bejárása van a fejedelemnél, még a hálóházába is, ű véghez viheti igyekezetit, az ágyba fogja átalverni… De ha azok valamit megsajdítanának, akkor te az úrral maradsz s karddal vered az ajtónvalókat, míg az úr bemén s vigyél egy embert, aki távul nézi mi lesz s visszaszalad, ha baj van, megmondani, akkor megustromoljuk a házat…
Török János megdermedten hallgatta, még egy igent se tudott rá mondani.
– Ha végben viheted, nemes ember lész János fiam, s öt ház jobbágyot kapsz én tüllem magamébul Vinczen. No felelj, felelj!… No!
Török János agyabódultan állt s csak sokára mondta kemény durva szóval:
– Szolga vagyok nagyságos uram!
Kendynek megenyhült a szeme, amely már villámokat szórt s ha a szolga ellentmond, most azonnal keresztülvereti. De most úgy volt, mintha egy pillanatban eldőlt volna a győzelem. Kimentek az udvarra az ordító, káromkodó nemeseken keresztül.
– Megállj, – mondta Kornis a lovásznak, – még a magam emberiből vagy kettőt magamhoz veszek. Eredj előre, menj be az udvarra, téged azok ismernek, a tűz mellett a katonákkal beszélj, mondd meg, hogy virradatkor a darabontok indulnak, ahogy hajnallik rögtön mennek Besztercére, érted, avval gyere vissza, az égett templomnál várj reám.
Török János a szemébe húzta a bőrsüvegét s morogva adott engedelmes hangot, neki ez ur nem ura, s nem parancsolója.
Kendy nem bírt a házban maradni, kijött; a fészer alatt volt a lova felnyergelve, ahogy most kilépett s ezeket még itt látta, szólt Töröknek, hogy vigye a lovat utána, a ház előtt a fiatal Bornemisza Tamáskó jött hozzá ijedt hosszú képpel s Dobokai, aki már előbb kihúzódott a fedél alól, mintha már ezzel is menekült volna.
Elindultak felfelé a kerten a hegyoldalra; hideg volt s szél indult, tisztult is a levegő, már nem volt oly sötét, a hó jól világított, fellegek vágtattak az égen.
– János fiam, – mondta fent az oldalba Kendy, mintha most jutott vón eszébe, – eredj csak, hadd a lovat Dobokai uramnál, ereggy közelebb a házhoz, nézd ki a fejedelem állapotját, de okosan viseld magadat.
Török odaadta a lovat Dobokainak s lesunyt fejjel elment. Kendy várt, várt, aztán elkezdett káromkodni:
– Krisztusteremtette ezt a bestye Kornist, eddig csak nem s nem, most meg csak rajta s rajta, még semmi sincs kész, odadnék tízezer forintot s fél Lónát, ha ezt nálam nékül elvégezték vóna…
Dobokai suttogva hajlott hozzá:
– Nagyságos uram, itt a lovad, gyere Ujvárba, erős hely az az Ujvár.
Kendy nem szólt egy krükköt se, csak jó idő mulva dörmögte:
– Ez a Kornis, ez a Kornis egy bolond eb, veszett-teremtette bolond eb.
Dobokai még halkabban morogta:
– Ugy gondolom, a fejedelemnek is van gyalogja.
Takargatta, lapongatta a gyávaságát, minden pillanatban izgatottabbak voltak s végre lóra ült. Akkor a domb gerincén, a más kertek felől jött lóháton Kornis Boldizsár, megijedve ismerte fel Kendyt a lovon.
– Hova mégy koma?
– Ezek a jó szolgáim instállnak, hogy menjünk Ujvárba.
Kornis majd leesett a nyeregből.
– Ne menjünk még egy kevés ideig, avval fordította a lovat, rá Dobokaira, isten őrözte, hogy le nem tiporta, az ember egy fa megé húzódott előle:
– Ez a te dolgod Dobokai János!…
Dühöngve verte a lovát, most már sajnálta, hogy ki nem vallotta Kendynek a reggeli dolgot a feleségével: látná, hogy muszály, neki igyis úgyis vége, akármi lesz, ha itt virrad elevenen reggelt.
– Maradj veszteg egy kevéssé koma, majd próbálok én, nem bánom, ha nem is jössz oda, csak várj itt meg, ne menj sehova.
Elugratott a ház felé, valami út ment itt a kertek felett, ezt ő már délután kiszámította.
Kendy ott maradt a ló hátán s nézte, ahogy eltünt a szem elől Kornis, a fekete tájat, amerre Török is elment.
Török egész bátran jutott a fejedelem háza kapujáig, ahogy a puszta kerítéshelyen átment, senki szót se kiáltott rá, csak ahogy közel ért, felpattant a kialudt tűz mellett egy pár ember s abba a pillanatba megkötözték kezét lábát.
– Hallgass, – mondták neki, – mer ha nyikkansz, benned a kés.
Török hallgatott, bevitték a házba s be a fejedelem elébe.
A fejedelem ott feküdt az ágyon, a szeme se rezzent, mikor az embert behozták, mintha várta volna.
Imreffy ott ült az asztalnál s Géczy az ablaktól jött vissza, az ablakok itt is be voltak dugva felsőruhákkal.
A katonák szót se szóltak, csak megállították az embert. A fejedelem előre hajlott s hunyorogva nézett rá:
– Mit keresel?
– Felségedet, nagyságos uram, – nyögte Török János.
– Minek?
– Hogy az urak megparancsolták, hogy megöljem Nagyságodat.
Ez a szó ily egyenesen, mégis megborzongatta a fejedelmet.
Felállt, kihúzta magát, Török Jánost a hajduk térdre nyomták, de ő maga is azt kívánta, úgy nézett fel az óriás, a fejedelemre.
– Hát itt vagyok, ölj meg.
Török János elfelejtkezett arról, hogy meg van kötözve, elszorult a szíve a fejedelmi személy láttára, levágta magát a földre, fejjel, meg újra felemelve a fejét s úgy kiáltotta torka szakadással:
– Én nagyságos uram? felségedet! Báthory Gábor ides jó fejedelmemet, aki a szegényt is megszánja? hogy én arra kezemet emejjem, ikább fődbül is kikaparnám a csontját!
Ömlött a szeméből a könny.
– De nemcsak hogy én, nagyságos uram, – kiáltotta Török János olyan ordítással, ahogy fért, – nincsen itt egy legény sehul, egy utóssó kódúsfi, bárha fővétele vón is, aki kezet emejjen Báthory Gábrisra!…
– Akkor mér jöttél ide?
– Parancs vót nagyságos uram!… Szegénynek az úr parancsol! de úgy meg van ijjeddel a legénység, hogy sírván fohászkodik, bár elkerüjje a jóúr a tőrvetist.
Báthory elkomolyodott:
– Oldjátok el.
Eloldozták a köteleit.
– Adjátok a kezibe azt a szabját.
A saját kardját az asztalrul.
– Eskettessétek fel rá.
Imreffy mondta az esketést, Török János utána esküdött.
– Most eregy ki közéjek! – kiáltotta a fejedelem, – minden urat levágni!… Koncra hányni!… Csak az egy Kornis Boldizsár ebet elevenen!… Huszonöt háztelket kap, aki nekem behozza… Minden legény, aki az urak ellen áll, szabadságot kap s házhelyet az urakébul: mind nemessé teszlek benneteket!
Török János hátra lépett, felemelte a kardot s mint egy tigris ordította rettentő fogvicsorgással:
– Jaj most nektek, gyilkos uraimék!
Elrohant.
– Mind együtt van, rendbe van? – kérdezte a fejedelem.
– A darabontokat elvitték, messze szállásolták, csak a huszonöt testőrség van itt.
– Elég nekem az is!
E percben egy új embert hoztak megkötözve, Bornemisza Tamáskót, az úrfit, sápadtan s reszkető lábakkal.
– Tamáskó, – kiáltott a fejedelem elámulva, – te is karddal jösz rám.
A fiúnak könny futott a szemébe, lehajtotta a fejét, szégyellte magát reszketett.
– Én nagyságos uram, csak azt parancsolták a bátyámék, hogy ennek meg kell lenni, hogy én megtudjam, Nagyságod él, vagy alszik.
– Hm, hát ők még nem alusznak?… Kereky Feri, szaladj, hijd az Kendyéket, az urakat kéretem, gyöjjenek, hivatom.
A fejedelem kacagott, izgatott, forró volt, minden porcikája táncolt, mint ketrecben az oroszlán, ugrásra készen s egyben magán úr, fogát csattogtatta s harapásra állt, mint egy dúvad: boldog volt, mert érezte a győzelmét.
A hegyen Kendy még mindig lován ült, vére zuborgott ereiben s nem tudta mire vélni, mi lesz s minek kelljen lennie.
Három négy úr volt vele már, akik lassan észrevették eltűnését s utána szivárogtak. Akkor jön lentről Kereky Feri, a fejedelem udvari fia.
– Nagyságos uram, a fejedelem őnagysága hivatja Nagyságotokat.
Mély csend lett, a hó kísértetiesen világított a fehér fák alatt. Hogy jutott ép ide hozzájuk a követ?…
Kendy összesúgott Sarmasághyval:
– Mondjad szolgálatunkat a fejedelem őnagyságának, mindjárt megyünk.
Kereky Feri visszafordult, elment s oly gyorsan, amint bírt; rettegett, hogy egy nyilat vagy dárdát kap hátulról; amint elkanyarodott, levetette magát s csúszva más útra tért.
E percben lent a városon nagy fegyverlövöldözés kezdődött, az urak, kik gyalogszerrel voltak, hamar futottak lovaik után, Kendy lovast vett észre, kardot rántott, de csak szolgája volt, Vajda György.
– Fussunk nagyságos uram, – kiáltotta ez, – mert Török János rajtunk vagyon.
– Török-é? – ámuldozott Kendy.
– Utánunk van Török János! azt hirdeti fejedelem szavával, mindenki nemessé lesz, aki az urakat öli!
Kendy sarkantyúba vette a lovát s vágtatni kezdett fölfelé Szék város mentén, ész nélkül, nagy kerülővel haladt az újvári rétekre. Hátul nagy ordítás, csatazaj, puskalövöldözés, szörnyű volt, a fejedelemnek alig pár katonája, mégis mintha minden bokor az ő fegyverese volna.
A fejedelem a ház előtt lovon, vont karddal, megette Imreffy s Géczy fegyverrel; tág tüdővel s boldogan szijta a csataordítást: ez ő érte, s neki s az ő ellenségin vagyon.
Kereky Feri futva, lélekzetfogyottan jött vissza, jelentve, az urak majd jönnek.
– Jól van Ferke fiam, most lóra ülj s vegyél magad mellé nehány legényt, vágtass fel Besztercére, mondd meg Bethlen uramnak, jöjjön ide, tartson törvényt az urakon, mind láncra veressétek, akit lehet.
Sohasem érezte még életében így az erőt s hatalmat, emberek ölik egymást érte, fegyverek ropognak őérte, s csak érte, most vágott neki a kevély jövőnek, embereknek, országoknak, istennek, világnak, babonás bizalommal, varázsló büszkeséggel várta a viadalom végit s az meg is jött, nemsokára hordani kezdték a setét katonák a leölt urak testét az udvarra:
Megvetően nézett a hullákra:
– Annyi urat s bárót csinálok, amennyit akarok!
Aztán kísérettel bejárta a várost. Az aprinkó házakban rémült lakosok húzták meg magukat, mint ijesztett pondrók, míg kint a harc viharzott, csak a csecsemők sírása sikított itt, meg ott. Már csend volt mindenütt, aztán nóta csattogott, valami vad s egyhangú dal, amit győztes csaták után szoktak fujni…
Fáklyavilágnál, lóhátról nézte végig a tegnapi víg cimborákat, sorra rakva a hóban, egy húr nem rezdült meg szívében, nem sajnálta őket s ki az, aki ott gubbaszt, csupa vér, lehajtott fővel, sebben, komoran, kötözve, lova lába előtt: Kornis Boldizsár.
Nem szólt hozzá, csak nézte, nézte: »Világítsatok a pofájába, lássam, miféle nagy vad ez.«
– Hozzatok egy kupa bort, – kurjantott vígan: – Életedre, Kornis uram! – s magasra emelte.
Kornis Boldizsár megvonaglott.
– Ki csipte el ez haramiát! – kiáltott, a fakupát messzire vetve, – harminckét háztelket kap Radnóton!
Ahogy lova táncolt, valami ténfergő kis fekete kölyökkutyát megtaposott:
– Vegyétek fel ezt a dögöt, – kiáltott, – ezt az ebecskét is jobban szánom, mint e nagy kutyákat.
Mindjárt indult Beszterce felé, egész éjjel mentek átkozott utakon, Kamuthy Farkast küldte a sereggel Újvárt ostromolni, ő maga kevés testőrivel fölfelé ügetett.
Reggel Lekenczén állt meg s ott kapta meg délre a Bethlen Gábor izenetit, hogy nincs semmi veszély. Mikó Ferenc jött meg, a Bethlen komornyikja s elmondta, hogy az úr lefogatta Kálnoki uram főkirálybírót és Mikó György alkirálybírót; de nem tudnak semmiről, sem ők, sem más; a fejedelem bátran bejöhet, mert mindenki fel van bőszülve az attentatumon.
Ahogy a foglyok megjöttek a sereggel, mindjárt Kornist maga elé hivatta.
Szörnyű állapotban volt szegény, lovasok közt a szügyellőhöz kötve gyalog kellett jönnie Széktől Besztercéig, csak mikor összeesett s nem birt menni, életét féltették, akkor dobták fel egy saroglyába.
Meg volt törve s összekinozva. A fejedelem maga is megborzadt; »ki műve ez?« kérdezte, kisült, hogy Géczyé.
Egy pillanatig tünődött, mire ez? akkor eszébe jutott, hogy Géczy a szász városokat hasonlóan meg fogja neki jól puhítani s könnyelműen vállat vont és Kornis felé kiáltott; »mért praktikált! nem volna jobb most uri módon széket ülni, bárha feleségem csorba is!«…
Még ez egy volt, ami a roncsból s tönkretett tetemből dühöt, ellenszegülést és erőt csiholhatott ki, ez a sértés, Kornis váratlan felüvöltött:
– Kutya vagy Báthory, ebfajzat minden magod; de tudd meg, hogy a kövek is élőkké lesznek, hogy tégedet agyonverjenek: ellened van egész világ, nem soká kerülöd el sorsodat!…
A fejedelem elsápadt, kezet emelt, de mit ér, csak meg is fenyegetni, kötözött, láncolt s sárra nyomorított embert.
– Hazudsz kínodban, nyelvedet rágod Boldizsár!
Ez gőgösen nézte:
– Szegény!… Én voltam egy, aki melletted voltam, egész tegnap reggelig Báthory; jól tudod, én hoztalak be Erdélybe, én is tartottalak ezidáig: errül megemlékezz!… Majd Kendy azonban nótádat elhúzza.
Már tudták s úgy látszik ő is hallotta, hogy Kendy megszökött s azóta kint van Magyarországon.
– Majd a nádor, a felső kapitány, a császár, hitevetett.
Ebben a percben Géczy jelentette bátorítónak a fogoly vallatásához, hadd lássa mennyire nem csinjánvaló, hogy már a Kornis udvarbírája ágyura van kötözve, s a fejedelem parancsára várnak, elsüssék-e az ágyút.
– Pápista tajték, – lihegett a fejedelem, – hát csak süssétek el, hogy tudják meg az egész országban a pápistafélék, hogy rájuk van a nagy ágyú vetve.
Géczy az ablakból intett s nemsokára ágyúdurranás volt, Kornis néma lett, minden vére leszállt s falnak tántorodott.
Géczy buzgóan jelentette:
– Mint a semmit hordta el: egy pápistával is tisztább a levegő.
Kornis szédelegve hallgatta a szavakat, aztán ezt mondta bús nyöszörgő keserűséggel:
– Isten színe előtt te épen úgy vagy pápista mint én, Báthory, csak elcsavartak… de nem vagy te se kálomista, se pápista, csak tarisznyahitű s tudd meg, egyformán utálnak s megvetnek úgy pápisták, mint kálomisták…
– Pápista tajték: csak egy nevet se tudsz mondani!
– Bátor vagy, vitézebb a hóhérannál, akit akaszt! de ha szemedbe köp az akasztott, mit csinálsz!… Kérdezd csak meg publicus direktorodat, Kolosváry urat, nem azt mondta-é, hogy aki csákányát a te lator fejedben szakasztaná, azt ő el nem itélné, de isten nevére méltatná!…
A fejedelemnek eszébe jutott mikor Fejérváron reggel, ahogy kinéz, ez a két úr fenyeget a palota felé s elhitte. Ordítva parancsolta, hozzák elő Kolosváry nagyságos urat.
A jóúr a tanácsurak közt ült, mikor a hadnagy térde-feje hajtásával köszöntve, a fejedelem elé hívta. Ingyen se vélte volna, mi lesz.
Elhalt a színe, mikor Kornis elé állatták s szavát ismételték.
– Vigyétek, – rikácsolt a fejedelem, – akasszátok a besztercei kapura, amerre bejöttünk, hogy ha majd kimegyünk, utánunk köszönhessen.
– Törvényt nagyságos uram! – kiáltott esdekelve a főbíró.
– Törvényt a népekre tartok! Ha a törvény urai esnek bűnben: kívül vagynak minden törvényen! menjen Nagyságod odafel az istenéhez törvényt kérni.
Kolosváry se holt, se eleven nem volt, s azonnal elhurcolták s egy óra mulva már iszonyú időktől reszketett a nép, mik jönnek! Hogy ily dolgokat értek! A legfőbb bíró! Kihallgattatás nélkül lóg a kapu sarkán, mint egy eb a kúton… Géczy, az átkozott, még fűzfacsákányt is adatott kezébe s kikiáltatta, hogy így jár aki csákányt emel ura s fejedelme személyire…
Maga az országgyűlés meg volt halva a rémülettől s mindent szó nélkül megvoksoltak, amit Imreffy kancellár elébük tett: határozatba ment, hogy a hadak felkészüljenek Oláországra s amint a fejedelem a nádorral a találkozót megteszi, egy ujjbillentésre meginduljon az ország… Mindazoknak vagyona, kik a fejedelemgyilkosság bűnébe kerültek, elkoboztattak, s mindazoknak a közlegényeknek, kik Széken az éjszakán jelen voltak, országul nemeslevél s telekbirtok adományoztatott.
Iszonyú érzésekkel borzongott végig az emberek teste: rettentő volt, hogy a fejedelem ellen gyilkosságot építettek, de szörnyű volt a megtorlás és mindenek közt legjobban az utolsó pont, a nemtelenek fölemelése ijesztette meg a rendeket; mintha a nemesi privilegiumok sziklavára egy pillanat alatt tiszta híg vizzé válik vala.
Imreffynének megvolt az az elégtétele, hogy a fejedelem mégis minden este nála vacsorázott.
E célból eszébe jutott testvérnénje Ifju Benigna, besztercei gombkötő Sebestyén uram felesége. Számos szekérrel jelent azért meg az országgyűlés idejére Besztercén s már itt volt, mikor a fejedelem megérkezett; Imreffy már első este vitte a fejedelmet házához enni. A fejedelem örült, hogy eldughatja magát az emberek elől, s minden tartózkodás nélkül fogadta az invitálást, elrugott szeretője házához s minden estve itt vacsorált s ivott a részegségig.
Sohasem voltak az asztalnál, csak öten-hatan; asszony csak Imreffyné, a testvére első estve megjelent, de azonnal eltünt háziasszonyi dolgai miatt s üresen állt a helye, gombkötő Sebestyén egyáltalán meg sem volt híva az asztalhoz, ő mintha nem is lenne, szász és mester létére örvendett, hogy nem kell az urak körül szerencsétlenkednie.
Rendesen ott ült Bethlen Gábor, akit a fejedelem most nagyon pártolt s Géczy, az elragadó cimbora. A kancellár szokott helyén ült az asztal alsó végén, s fanyar képpel leste a fejedelem kegyét.
Ma az utolsó este volt, holnap indulóban voltak mindnyájan s Imreffyné már napok óta igérte, hogy e vacsorára egy olyan terítékkel fog szolgálni, amit ingyen sem vél a fejedelem őnagysága.
Az urak persze politizáltak; a hajdukkal nagy baj volt, mert már felkészülve várták a parancsot az indulásra; hogy azonban közbe jött a nádorral való találkozás, szó sem lehetett addig harcról s a hajduknak türelemmel s éhezve kellett bevárniok a hónap végét. Közben folyton jöttek, mentek a követek s hozták a vérforraló híreket, hogy Forgács Zsigmond, a kassai főkapitány is ugyancsak gyűjti a hadakat s ő is tárgyal a hajdukkal.
Szörnyű izgatottságok: minden egy kockán, hatot vagy vakot: néha úgy látszik, csak meg kell indítani s megy minden a maga útján, majd, hogy visszafordul minden.
Ez az öt ember úgy össze volt tanulva, hogy fél szóból értették egymást, s mégis mind külön részében élt a dolgoknak, s mind tudta, mit nem szabad a többiek előtt meg sem pendítenie.
Bethlen hálás volt ez egyszer Csuthy Emerentiának a vacsorákért, mert így a fejedelem sehol másutt nem volt látható, csak a gyűlésben, pedig ha asszony nem lett volna, akkor könnyen nagy és nyilvános skandalumok eshettek volna.
Legtöbbet az összeesküvésről s Kornis Boldizsárról beszéltek.
Imreffyné tajtékzott a dühtől s kárörömtől, föltétlen fővételét óhajtotta. Az ura s Géczy tódították, Bethlen hallgatott s a fejedelem a kutyájával játszott. Sok örömet szerzett neki ez a kutya, »ezért magáért nem sajnálom a széki éjszakát, – mondta – mert végre egy hűséges szolgát találtam«.
Bethlen csodálkozva el-elnézte, szerette s csak valamikor, Ecsedben, volt ilyen közel Báthory Gáborhoz, akkor tudott így elgyönyörködni benne, gyermekes vidámságában s duzzadó erejében. Már az utóbbi években a fejedelem nagyon elvadult s igen kevély lett, de ez a szörnyű éjszaka visszatérítette a józanságra, enyhébb lett s emberibb.
Az egész társaságban valami gyermekes jókedv kapott lábra, a fejedelem ártatlansága mindenkire ragadt s Géczy ellenállhatatlan volt a dalokkal, amik csakúgy dűltek belőle s a tréfákkal, amiket a világ minden részéből gyűjtött össze; nagy kobzos is volt s ha hozzáfogott pengetni a hangszert, mindnyájan elandalodtak, Bethlen néha ámulva ébredt holmi szörnyű gondolatokra: iszonyú idők előtt állanak, kiüt a háború, ki tudja, mire végzi…
– Kegyelmed csakugyan annyira a háború ellen van, – kérdezte Imreffyné váratlanul Bethlentől.
Bethlen gondolkozva szólt:
– Én a háborútól nem félek, én már tizenhat esztendős koromban sereget vezettem Zsigmond fejedelemnek kapitányságában… Lovon ülni szeretek, éhségtől, fáradságtól meg nem ijedek s vágyok a vitézi életre, mert legfőbb öröm, karddal kézben, kis csapattal a nagyobbat megtáncoltatni…
Egyszerre összehajoltak, mindnyájan csataedzett emberek voltak; minden vadászásnak ez a legkülönb neme, emberekre vadászni, ez jobban forralta őket, mint minden más hecc s harc. Jól ismerték a más-más fajta népek harcimódját, török, tatár s anatóliai, a jancsárok és a szpáhik, a török lovasok s a haramiák, valamint a magyarokról, hajdukról, felvidéki s alföldi népekről, dunántúliakról, végekről, a német hadakról, vallonokról, svájciakról, sok beszélni valója volt az embereknek, akik annyit forogtak a világ dolgaiban.
– Mégis kegyelmedet had ellen valónak ismerik, – mondta Imreffyné, aki szívesen kipiszkálta volna Bethlent a fejedelem közelségiből, kivált ma estve.
A fejedelem nem igen ügyelt rájuk, a kutyáját ugratta s nagyokat kacagott vele, Bethlen elkomolyodott, így szólt:
– Nem a hadért vagyon az ember, hanem a had vagyon az ember szükségire… Szép a tűz a kandallóban, de senki se gyujtja fel a házát, hogy a szép lobogó lángba sütkérezzék… Ha már itt van s elkerülni nem lehet, akkor én szeretem minél jobban végezni a had dolgát, de azért nem csinálnék háborút, hogy a tagjaimból kirázzam a poshadtságot… Én úgy tapasztaltam, hogy a háborúban, jó lovon, jó szablyával s jó katonákkal igen jól lehet vigadni s örül az ember szíve a győzedelemnek: de a halottakat s tönkrementeket nézni a csata után s a had alatt… Ezt nem szereti a magyar s székely s szász.
– A jó ló szereti az igavonást, – szólt bele a fejedelem – de nem kell tőle megkérdezni, hogy édes lovam hordjunk-e követ?
Szörnyen nevettek, de Bethlen elkomolyodott:
– Ha nagyságod várépítéshez fogja be, meglátandja, örvend-e vagy se… De követ cipelni s beteríteni vele a szántóföldeket s ledibolni a szőlőket és vetéseket…
A fejedelem az ellenmondástól hirtelen ingerült lett:
– Nem a ló dolga meglátni, mi lesz; az övé: húzni.
– Az ember nem ló.
– Ló! – kiáltotta a fejedelem s az asztalra vágott, – s ha ki szembe fordul, azt fustéllyal vágom agyba, hogy szeme szikrát hány s majd von tovább.
Bethlen elhallgatott, hogy a fejedelem ne forrjon tovább.
– Vivát, – kiáltotta Géczy, – úgy vagyon, a fejedelem az ország feje s egy fej elég egy testnek.
Bethlen hallgatott, ivott is, nevetett is a nevetőkkel, nem találta jónak ezeket a napokat, hogy ellenmondjon.
Örült, hogy a székelyek hajnalban indulnak Besztercéből s őtet elhivatták s mehetett.
A fejedelem hátravetette magát a széken s nagyot emelt a poharán:
– Ez nagy lovat még hámba fogjuk, – kiáltotta mintha felszabadult volna – maga se vélné, mit fog húzni s vonni mind székelyivel egyetemben: Erdély egy nagy szekér, tele kanpajtásokkal s lotyókkal, rimákkal s őkeme húzni s vonni fogja, vagy belégebed.
– Jaj de nagyon jó, – kacagott Imreffyné – ezért hozok valamit nagyságodnak, ami jóízű, mint a muskatálykörtvély s puha mint a selyemdunna s édes, mint a törökméz s tudom kedves lesz nagyságodnak!
A fejedelem összehúzott szemmel nézett az asszonyra, akit a szenvedély egész megaszalt e hónap alatt, le volt fogyva, fekete lett, az orra megnyúlt s egy pillanatra sem tudta benne felébreszteni a régi vágyat, most már úgy nézte, mint egy boszorkányt s nem tudta mit kell várjon tőle.
Imreffyné felállt s elsietett, szederszín szoknyája volt, egész ruhája öreges, egyszerű, ujjai is csuklókig értek, most nem volt kacér s testemutató, mint máskor, olyan volt, mint egy templomos asszony, aki minden hívságról letett.
Egy pillanat mulva egy fiatal lánnyal jött vissza.
A lány gyönyörű török selyemruhába volt öltöztetve, arca piros volt, piros csíkok libegtek a fehér ruha színén s fekete hajába is piros szalag volt kötve: Évuska volt, az Imreffyné huga, ijedten, nagy szemekkel s kétségbeesve.
– Itt a nagyságod kis tündérje, – mondta Imreffyné, a lányt prezentálva a fejedelem elé.
Az urak nagy, mohó szemekkel nézték a lányt, akinek karja, válla mélyen ki volt vágva s fejér bőre jól megmosva, de az arcán a fehér s piros szín az ijedségtől egyre változott.
A fejedelem összehúzott szemmel nézte a lányt, nézte, nézte s eszébe jutott, hogy ez hogy aludt nála egy éjszakán, megverve, letörve, véres csíkokkal a hátán és ő szíve szerint szánta, szerette, az egyetlen lány, akit úgy eresztett ki kezéből szűzen s édes ártatlanul s most lassan, bentről valami düh és indulat undorodott fel. Míg az asszony szemtelen arccal kinálta, ő hosszan nézte a lányt, aki közel volt az elájuláshoz, se holt, se eleven nem volt.
– Tündér? – mondta aztán gúnnyal – patvar látott tündéreket ily maskarádéban: le rulla!
Az asszony meghökkent.
– Húzzátok le rulla a ruhát! – ordított a fejedelem.
Imreffy kushadt, Géczy félig felállt, ijedten, most mi lesz!
A fejedelem saját hangjától felgyújtva, magát belelovalva, dühöngött:
– Le rulla, le rulla! – s korbácsát felragadta.
Imreffyné szörnyedezve szállt szembe:
– Nagyságos uram! – s azzal a mozdulattal állt elébe, mint régen, mikor még az övé volt, s minden dühét egy mosollyal tudta leszerelni.
A fejedelem ellökte. Nem hagyta magát.
– Nagyságos uram, térjen észre nagyságod!
– Észre?… Becstelen dög!… eszemen vagyok! Jól tudod, e gyermeket kedvelem bitang s korbáccsal verted, mikor a náladi piszokban megsajnáltam, nekem akarod most feltálalni, hogy elégtételem legyen? Legyen hát no, elégtétel! – s ezzel korbácsával végigvágott az asszonyon, ahol érte.
Imreffyné mint egy furia egyenesedett ki:
– Engem?… megütni!… Óóóó… – ordított, – veresse, aki vétett ellene, akasztassa fel Kornis Boldizsárt, de engem hagyjon…
– Kornis Boldizsár?… – kiáltotta a fejedelem, – neked Kornis Boldizsáron jár az eszed?… És ha én azt kieresztem és ha téged agyonveretlek, kinek mi szava benne: Ringyó?… nyelvedet kivonatom!… Testvéremre pletykálsz?… Báthory Annára mersz szájat tátni? – ordította s korbáccsal verte az asszonyt.
Imreffy elfordult, hogy ne lássa, Géczy odaugrott s hátulról átölelte a fejedelmet, aki erősen ittas volt:
– Kimélje magát nagyságod!
A fejedelem toporzékolt s őrjöngött, csapkodott a nagy, erős ember karja közt, mint egy hal:
– Tanizsd jóra a feleségedet, – kiáltozott Imreffyre s Géczy eleresztette, hogy így az asszonyt már elhagyta, – vagy lovakkal szakgattatom szét!… Hugomra pletykál ország-világ előtt? veszett hírét költi? mit rekkentett el az én hugom Ecsedben?…
Imreffy felkelt s iszonyatos rútul szitkolni kezdte az asszonyt.
– Te merted a nagyságos asszonyt undok szádba venni? ahelyett hogy csókolnád a lábuk nyomát is, akik a piszokbul kivettek?!…
Most ő ordított s dühöngött, mint egy őrült s nekiment, hogy a falnak dőlt, elnémult, megtört asszonyt meggázolja.
Évuska, aki eddig megdermedve nézett, sikoltva kifutott.
A fejedelemnek elsavanyodott, elízetlenedett a szája, fogta süvegét, fejébe nyomta s kutyájának füttyentve elment, otthagyta a családi veszekedést.
Kint a szabadban megállt s lassan józanodott.
– Ocsmány, alacsony dögök, – mondta morogva, háta megett ott állott Géczy egy kutya alázatosságával… – Géczy uram!…
– Én téged küldelek bé Konstantinápolyban…
Géczy felragyogó szemmel hallgatott.
Győzött Bethlenen!…
– Aranyat, ezüstöt adok, amit kívánsz, s te nékem megszerzed a lengyel háborúra való athnamet, jobban, mint akárki.
Géczy hallgatott.
– Igen?
– Igen, Nagyságos uram.
Lassan, járkálva mentek az utcán, amelyen fagyott a nappali olvadás, de a hidegen át is érzett, hogy itt a tavasz.
A fejedelem csizmája sarkával vágta a vékony jégpillét.
– A találkozásra elmegyünk, – mondta, – a nádorral való beszélgetésre… De neked arra semmi gondod, te ki fogod mívelni, hogy nekünk hadra s háborúra fermánunk legyen. Majd meglátjuk aztán, mit kell a magyarokkal kezdeni…
Felvitte hálóházába Géczyt s órák hosszáig beszéltek s tárgyaltak a török tervekről, az oláh háborúról, melynek mindenki előtt, még Imreffy előtt is titkosnak kellett maradnia…
Mikor Géczyt elküldte s egymaga maradt, nehezet, nagyot sóhajtott: sűrű s nehéz volt itt a levegő, a nagyon élő emberek halálérzése támadt fel benne, s elbujni szeretett volna, kicsi lenni és gyermek, réten futkosó s Török Kata után vágyott a szíve, felvillant előtte annak szőke haja s fitoskája, melyen valami forradás volt, olyan fius sérülés, bizonyára gyerekkorában megütte magát; nem volt kedve, ereje, vetköződni, csak dolmányát tette le s úgy dobta magát az ágyba, Kereky Feri apró álmos szemekkel jött be s lehúzta csizmáját…
Boldog volt, mikor másnap reggel kivonult ebből a nehéz városból, a kapun még ott lógott a Kolosváry direktor teste, fűzfacsákánnyal kezében, de nem szerette ezt a tréfát, mintha jelentene valamit: utána fenyeget?… ostoba dolog… ez a Géczy csupa ostobaságokat tett, az az érzése volt, hogy Géczyt kellett volna odaköttetni, mert mit tehetett ama nehéz testű s vastag nyelvű paraszt: de ez, ha módját teszi, ez friss és fiatal s alávaló…
Elűzte a gondolatot; szüksége van reá, mert nincs senkije, akit a portára küldhetne ily titokkal…
Csak akkor üdült fel, mikor Almásra beért; hogy Sólyomkő határát meghaladták, azontúl mintha az ég is kitisztult volna s a tavasz csupa zölden virítva s napsugarasan nyilt ki előtte a völgyeken.
Török Katánál egy boldog hetet töltött, messze voltak mind az alávalók s szörnyű emlékek s az asszonyka oly kicsi volt s hegyes nyelvű s üdítő, fiú lett nála, kacagó s játszó kisfiú. Nem volt itt sem fejedelem, sem vadkan, sem politikumok nem kínozták, hevert s hagyta hogy játsszon a szívébe fészkelődve egy kismacska asszony.
Gyönyörű tavasz volt, arany és rubint, smaragd és az ég kék, kék, mint a szafirus…
Megjöttek a fecskék, fészket raktak az ereszbe, ez jó jel: élni akarnak s élni fognak, itt nem lészen veszedelem.
De egy hét mulva megjöttek Kolozsvárról, Fejérvárról az országkövetek, jött az átkozott Imreffy, hozta az ország gondjait: a nádor elindult Trencsénbül Kassára, onnan ezer főnyi kisérettel jő Szatmárra; úgy van elrendezve, hogy a fejedelem Tasnádon száll meg s közbül majd valahol találkoznak. Török csauszok is jöttek s Imreffy aggódott, hogy a nádorral szólni nem lehet majd… A török nagy szigorúsággal faggat s les, mire végzik a római császárral: szagolja a török, hogy nem egy olyan szövetkezés-e ez megint, mint a Báthory Zsigmondé volt, aki Rudolfussal Erdélyre szerződést kötött…
Mikor a fejedelem elhagyta a Török Kata puha, színes, meleg kis fészkét, gyűlölettel s dühvel gondolt Thurzóra, aki így útjába állt minden tervének… Csak az vigasztalta, hogy meg fogja neki mutatni, ki a fejedelem: ha ezer főnyi kísérettel jő, ő ezrekkel fog menni; Tasnádra voltak rendelve a székelyek, a bihariak, a hajduk, legalább 5000 lovas s meg annyi gyalognak kellett összejönni: lássák a magyar urak, hogy nem lehet a fejedelem ellen csak úgy ringy-rongy praktikákkal felállni… Soha nem merte volna szarvát felemelni se Kendy, se Kornis, ha ezek onnan fel nem bátorítják…
A goroszlói csatatéren szállottak meg délre, a rongy kis faluban.
Nem volt egyetlen ház, amely a föld felett állott volna, csupa félig földbeásott veremputrik, a füst ott gomolygott ki az ajtaján, úgyhogy benézni nem lehetett; baglyas, soha ollót nem látott gyerek s asszonyfejek kandikáltak ki belőle ijedten, mint a vadállatok. A malac, a tehén ott lakott lent velük, csak a visítása hallatszott a malacnak, amit ő előlük dugtak el a nyomorult népek.
A fejedelem soká nézte őket, csodálkozva s idegenül:
– Emberek ezek, vagy réti farkasok?
– Farkas ebben a piszokban, büdösségben mind elhullana, nagyságos uram, – mondta Kamuthy Farkas röhögve, – embereknek kell nekik lenni.
A fejedelem soká hallgatott:
– Hány napig tartott a Thurzó uram lányának a lakodalma, – fordult a magyarországi követekhez.
– Hány hónapig, nagyságos uram! – szólt Ostrosith uram, a főkövet.
A másik követ, Pozsgay Orbán, fiatal legény, cifra lovon s atlasz mentében hencegni kezdett:
– Külön lakodalmas palotát építettenek. Én is tisztviselő voltam a nagy lakodalmon, étek előtt járó főgazda.
– Nálunk nagy lakodalmak vagynak, – magyarázta Ostrosith úr, – 1000 asztalkendők, aranymívek s mindennemű ruhák ládákkal. Hadseregekre ment a vendégek számok, az esztergami primás, a kalocsai érsek, az Erdődy, Zrinyi, nyitrai püspök, Ostrosithok, Czobor, Jakusit, Thurzó, Pálffy, Révay, Nádasdy, Balassa, Dóczy, Zay, Perényi, Szunyog, Forgács, Ujfalussy, Illésházy, Nyáry, Lórántfi urak mind feleségestül, nagy kísérettel, bandériumokkal, nagy szépségű főnépek voltak mind, nagyságos uram, felséged örvendett volna, ha látja.